Kopogás bebocsáttatásért

Jó antológia nincs. Mármint olyan antológia, amelyiket mindenki jónak tart. Mivel – műfajánál fogva – minden antológia válogatás, máris két névsort kínál eleve kifogásolhatónak: azokét, akik belekerültek és azokét, akik kimaradtak belőle. A beválogatottak kategóriája tovább bontható. Miért éppen azzal a művükkel szerepelnek, amelyikkel szerepelnek, miért nem egy másikkal? További lehetséges kifogás: B. költő miért szerepel hat verssel és A. miért csak hárommal? Tulajdonképpen a kihagyottak helyzete egyszerűbb: azok – és híveik – mind megsértődhetnek.

Domokos Mátyás hősi vállalkozásba fogott, amikor a Nemzeti Tankönyvkiadó számára elkészítette a Kortárs magyar irodalom, 1945–1990 című antológiát. A terjedelmes, 470 oldalas, szép kiállítású kötetben (egyetlen technikai kifogásom csupán az, hogy első átlapozásakor, belül, a 170. és a 171. oldal között mindjárt kettétört, a második átlapozásnál a 169–170. oldal Vas István fényképével, a költőt bemutató szöveggel és egyik versének a felével kirepült belőle) – szóval a vaskos és szép könyvben, a szerkesztő által tömören jellemezve, 46 költő és író szerepel műveivel. Mármost ha arra gondolok, hogy a Magyar Írók Szövetségének – mostani, hanyatló korszaka előtt – a nyolcvanas években mintegy 600 tagja volt, s rajtuk kívül még néhány ezer, sőt tízezer ember tartotta és tartja magát költőnek-írónak Magyarországon – ha ezekből a számokból levonok 46-ot, akkor mindjárt kiderül: ezzel az antológiával Domokos Mátyás hány elégedetlen embert kreált –, hogy azt ne mondjam: hány ellenséget szerzett magának. És ezekhez még nyugodtan hozzáadhatók a ma már nem élő, kihagyott írók özvegyei, árvái, unokái és egyéb családtagjai. Minimum: egy hadosztály. Most a kötet megjelenése után, hogyan is mer a szerkesztő kimenni az utcára – egy olyasfajta vaspáncél nélkül, mint amilyet VIII. Henriktől őriznek a Towerben?

De hát az antológiaszerkesztés feladatát nyilván szabad akaratából vállalta, s az imént jelzett veszélyeket bizonyára az első pillanattól kezdve felmérte. Halálmegvető bátorsággal és némi naivitással is. Ez utóbbit azért merészelem emlegetni, mert olvastam egy interjúját, amelyikben azt mondta, hogy efféle antológiákhoz rendszerint hiánylista érkezik, de „nem a bent lévők jogosultságát kérdőjelezik meg, mert ehhez erkölcsi bátorság kellene…” Már miért ne kérdőjeleznék meg a kötetben bent lévők legalább egy részének a jogosultságát? Maga a szerkesztő mondja el, hogy sokakat megkérdezett, kiket válogatnának be, ha őket kérnék fel hasonló antológia összeállítására, és kiderült, hogy 30–35 név szinte mindenkinél azonos volt. Ebből viszont az derül ki, hogy 11–16 név egyiküknél-másikuknál különbözött, ami a nyilván vájtfülűeknek számító megkérdezettek körében is tüstént megkérdőjelezi az antológia válogatásának kb. 25 százalékát. Aztán meg a kihagyottak felsorolása többnyire együtt jár a beválogatottak egy részének a megkérdőjelezésével: „mégiscsak nevetséges (felháborító, elfogadhatatlan, szégyenletes: a nem kívánt szó törlendő), hogy X-et, irodalmunknak ezt a büszkeségét kihagyta, miközben Y-t, ezt a tehetségtelen frátert bevette”. A kifogások megfogalmazásához nem kell sokkal több erkölcsi bátorság, mint az antológia összeállításához – a kérdés legfeljebb a jogosultságuk lehetne.

Azért fogalmazok feltételes módban, mert minden válogatásbéli kifogást feleslegesnek és értelmetlennek érzek. Ez az antológia Domokos Mátyás ízlését tükrözi, az ő véleményét sűríti a kortárs irodalomról – már a rómaiak megmondták, hogy „de gustibus non est disputandum” és ezt a németek még ki is bővítették: „Geschmäcker und Ohrfeigen sind verschieden”, azaz nemcsak az ízlésekről nem lehet vitatkozni, de még a pofonokról sem, így aztán meddő a disputa Domokos Mátyás ízléséről éppúgy, mint azokról a pofonokról is, amit az antológiából való bizonyos kihagyások jelentenek. Fel tudnék én is sorolni néhány költőt-írót, akiknek szerintem helyük lett volna az 1945 és 1990 közötti 45 év antológiájában, s néhány olyan tollforgatót is, aki benne van a gyűjteményben, ám – megint csak szerintem – egy fél évszázad múlva legfeljebb lábjegyzet lesz belőle a magyar irodalom történetében – ebbe a játszadozásba a világ minden kincséért sem kezdenék bele, nemcsak azért nem, mert Domokos Mátyás kisujja többet tud a kortárs magyar irodalomról, mint az én fejem, hanem azért sem, mert milyen jogon kérhetném számon én (vagy bárki más) a magam (a maga) ízlését a Domokos Mátyás ízlésén-ítéletén?

Nekem tehát semmi bajom sincs a „Kortárs magyar irodalom” antológiájával – attól eltekintve, hogy komoly bajom van vele. Ennek a bajnak nincs köze a válogatáshoz. Súlyosabb. Domokos Mátyás Kortárs magyar irodalom című antológiája ugyanis csak „az ország határain belül, 1945 és 1990 között született” műveket tartalmazza, azaz kimaradt – kihagyatott – belőle a „kisebbségi” és a nyugati magyar irodalom. Domokos az előszavában leszögezi ugyan, hogy „a magyar irodalom nyelvében is, ethoszában is egy és oszthatatlan”, de – mint mondja – a kihagyás nemcsak terjedelmi okokból és nemcsak a „bőség zavara” miatt történt, hanem azért is, mert „a közös történelmi sors nyomása alatt (s látnunk kell ezt is, hiszen jeleit minduntalan tapasztalhatjuk) az élet útja, szerveződése és minősége, pillanatának íze és levegője éppen az elmúlt fél évszázad során – olykor a gyökerekig a visszahatóan is – más-más irányt vett Erdélyben, mint a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Vajdaságban (a nyugati szigetmagyarság különböző csoportjairól nem is beszélve)”.

Pista legyek, ha ebből az érvelésből-indoklásból egy szót is értek. A magyar irodalom egy és oszthatatlan – tehát rögvest szaggassuk darabokra, osszuk szét, mert az élet útja, szerveződése, minősége, pillanatainak íze és levegője más-más irányt vett a kisebbségben vagy a Nyugaton élő reprezentánsainál, mint az ország határain belülieknél? De hát – kérdem tisztelettel – mi köze egy nemzet irodalmában egy mű értékének, minőségének az élet útjaihoz, a pillanatok ízéhez és levegőjéhez, egyáltalán ahhoz a helyhez, ahol az író élt és alkotott? Egy irodalmi antológia földrajzkönyv akar-e lenni, avagy az illető irodalom bárhol született kincseinek gyűjteménye? Az az íz, az a levegő, ami az ország határain kívüli magyar írók-költők munkáiban fellelhető, nem éppen gazdagítja-e az összmagyar irodalmat – hanem ok lehet arra, hogy egyesek kirekesztessenek belőle?

Domokos Mátyás érvelése olyannyira abszurd, olyan könnyen megcáfolható, hogy ha még kissé elidőzöm mellette, azt szinte a (kesernyés) mulatság kedvéért teszem. Az antológiában szereplő, sorrendben első tizenkét író és költő közül heten az ország határain kívül születtek; ha megmaradtak volna ott, ahol a világra jöttek – Áprily Brassóban, Kassák Érsekújváron, Tersánszky Nagybányán, Nadányi Feketegyőrösön, Sinka Nagyszalontán, Tamási Farkaslakán, Márai Kassán, Németh László ugyancsak Nagybányán –, akkor ki kellett volna hagyni őket a „Kortárs magyar irodalom” antológiájából. A kolozsvári Bodor Ádám 1982-ben áttelepült Magyarországra. Szerencséjére, mert máskülönben ő is kimaradt volna, mint megannyi erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai társa, akik elkövették azt a hibát, hogy otthon maradtak. S ha Domokos nem kortársi, hanem a kezdetektől, a Halotti beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig terjedő antológiát szerkesztett volna, akkor az idézett szerkesztési alapelv szerint a XVIII. századból bevehette volna a sokszorosan elfeledett Cserei Mihályt, de ki kellett volna hagynia – Mikes Kelement. Mivelhogy időtálló remekművét nem magyar, hanem török földön írta.

Percig sem tételezem fel, hogy Domokos Mátyás ne becsülné, sőt ne becsülné nagyra az országhatárokon kívül élt vagy élő s arra érdemes magyar írókat. Varázstükrök között című tanulmány-gyűjteményében (1991) példás méltatást írt az erdélyi Kányádi Sándor újabb verseiről, a szlovákiai Grendel Lajos újabb novelláiról és a Bretagne-ban elhunyt Szabó Zoltán „Szerelmes földrajz”-áról. Az utóbbiból ilyen mondatokat idéz: „A mi feladatunk mindig inkább így lett volna kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzihoz igazítani, a történelmet a földrajzhoz. Ritkán sikerült. S inkább látszatra sikerült, mint a valóságban… Az egyetlen, ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt”. „Az irodalom nem ismert Csonka-Magyarországot, a könyvek lapján az egész együtt maradt. Ott találhattuk meg, nem a valóságban”. „Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, forduljon a költőkhöz”. Igen, a költőkhöz – és ne a Nemzeti Tankönyvkiadó antológiájához.

A magyar nyelv nemcsak gazdag, hanem pontos is. Semmi probléma nem lenne, ha Domokos Mátyás antológiájának a címe nem „Kortárs magyar irodalom”, hanem „Kortárs magyarországi irodalom” volna. Akkor – jobb híján – elfogadható volna az előszóban adott tanács is: hogy aki a kisebbségi, illetve a nyugati magyar irodalmat akarja megismerni, az forduljon Görömbei András és Pomogáts Béla ezeket bemutató antológiáihoz. Még akkor is, ha ez az ajánlás kissé fölényesen odavetett: Pomogáts munkája – minden érdeme mellett – inkább „gyorsfénykép”, Görömbeié pedig amolyan népszerűsítő kalauz, amit maga a szerző is „ismeretterjesztő igényű könyvecské”-nek nevez – egyikük sem tartozik a Domokos-féle „nehézsúlyú” antológia kategóriájába.

Legfontosabb megjegyzésem – az, amit a legfontosabbnak vélek – még hátravan. Az elmúlt fél évszázadban volt olyan magyar antológia, amelyikben szerepeltek, ha nem is a nyugati, de a határokon túli, „kisebbségi” költők: a négykötetes „Hét évszázad magyar versei”-ben (1979) – ahonnan Dsida Jenőt kifelejtették, ami nem lebecsülhető teljesítmény… De a magyarországiaktól elkülönítve, egy „Kitekintés” nevezetű zárófejezetben szerepeltek, nyilván azért, hogy meg ne sértsék a „testvéri” román, szlovák, szovjet és az „unokatestvéri” jugoszláv hatóságok érzékenységét. Volt a nyugati magyar irodalomnak két testes antológiája is, 1981-ben a Vándorének, 1987-ben a Két dióhéj – az első a költőket, a második a prózaírókat mutatta be, tucatnyi politikai megkötéssel, amelyek a közölt művek tartalmára éppúgy vonatkoztak, mint az engedélyezett szerzők személyére. Most nyílt meg az első alkalom, hogy egy antológia az „egy és oszthatatlan” magyar irodalmat szabadon felmutassa, az irodalomszerető nagyközönségnek is, és – ahogy ezt a Domokos-könyv borítója mondja – az érettségizőknek, felvételizőknek, azaz a fiatalságnak is. És nem földrajzi rekeszekben, hanem az érdem és a minőség mixerével „összekeverve”, az antológia rendezési módját követve, a születési évek sorrendjében, a hazaiakkal együtt adja az olvasók kezébe Zilahy Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Ignotus Pált, Szabó Zoltánt, Tűz Tamást, Bakucz Józsefet, Thinsz Gézát (a nyugatiak közül csak azokat említem, akik már nem élnek), valamint Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Lászlóffy Aladárt, Szőcs Gézát, Markó Bélát, Grendel Lajost, Tolnai Ottót, Sziveri Jánost – azokat, akiket közülük vagy rajtuk kívül a szerkesztő ízlése és esztétikai szigora méltónak ítél a „befogadásra”.

Lehet, hogy a magyarországi olvasó kissé értetlenül és különösebb érdeklődés nélkül fogadja megkésett kopogásomat a bebocsáttatásért. Megértem Domokos Mátyást is, aki itthon élve nem érezhette át, nem tartotta lényegesnek ezt a szempontot. De ezeket a sorokat olyasvalaki írja, aki személy szerint elfogulatlan tud lenni, mivelhogy a leghaloványabb igénye sincs, nem is lehet arra, hogy ő egy ilyen válogatásba belekerüljön – viszont három évtizeden át egy nyugati magyar irodalmi és politikai lapot szerkesztett, meglehetősen ismeri az emigráns irodalmat, s nemcsak az írókat, de azoknak a lelkét is. Így aztán tudva-tudja, hogy külhonban élve egyetlen nagy álmuk volt éveken-évtizedeken át; az, hogy az ország sorsának megváltozásával egyszer, valamikor érdemeik-értékük szerint integrálódhassanak az összmagyar irodalomba. Biztos vagyok benne, hogy ugyanez volt-maradt az álmuk a kisebbségi sorsban élő magyar íróknak és költőknek is. A Nemzeti Tankönyvkiadó antológiáját látva az ébredés keserű. Amiről annyit álmodtak, még – ki tudja, meddig, de – várat magára…