Kopogás bebocsáttatásért
Jó antológia nincs. Mármint olyan antológia, amelyiket mindenki jónak tart. Mivel – műfajánál
fogva – minden antológia válogatás, máris két névsort kínál eleve kifogásolhatónak: azokét, akik
belekerültek és azokét, akik kimaradtak belőle. A beválogatottak kategóriája tovább bontható. Miért
éppen azzal a művükkel szerepelnek, amelyikkel szerepelnek, miért nem egy másikkal? További
lehetséges kifogás: B. költő miért szerepel hat verssel és A. miért csak hárommal? Tulajdonképpen a
kihagyottak helyzete egyszerűbb: azok – és híveik – mind megsértődhetnek.
Domokos Mátyás hősi vállalkozásba fogott, amikor a Nemzeti Tankönyvkiadó számára
elkészítette a Kortárs magyar irodalom, 1945–1990 című antológiát. A terjedelmes, 470 oldalas, szép
kiállítású kötetben (egyetlen technikai kifogásom csupán az, hogy első átlapozásakor, belül, a 170. és
a 171. oldal között mindjárt kettétört, a második átlapozásnál a 169–170. oldal Vas István fényképével,
a költőt bemutató szöveggel és egyik versének a felével kirepült belőle) – szóval a vaskos és szép
könyvben, a szerkesztő által tömören jellemezve, 46 költő és író szerepel műveivel. Mármost ha arra
gondolok, hogy a Magyar Írók Szövetségének – mostani, hanyatló korszaka előtt – a nyolcvanas
években mintegy 600 tagja volt, s rajtuk kívül még néhány ezer, sőt tízezer ember tartotta és tartja
magát költőnek-írónak Magyarországon – ha ezekből a számokból levonok 46-ot, akkor mindjárt
kiderül: ezzel az antológiával Domokos Mátyás hány elégedetlen embert kreált –, hogy azt ne
mondjam: hány ellenséget szerzett magának. És ezekhez még nyugodtan hozzáadhatók a ma már nem
élő, kihagyott írók özvegyei, árvái, unokái és egyéb családtagjai. Minimum: egy hadosztály. Most a
kötet megjelenése után, hogyan is mer a szerkesztő kimenni az utcára – egy olyasfajta vaspáncél nélkül,
mint amilyet VIII. Henriktől őriznek a Towerben?
De hát az antológiaszerkesztés feladatát nyilván szabad akaratából vállalta, s az imént jelzett
veszélyeket bizonyára az első pillanattól kezdve felmérte. Halálmegvető bátorsággal és némi naivitással
is. Ez utóbbit azért merészelem emlegetni, mert olvastam egy interjúját, amelyikben azt mondta, hogy
efféle antológiákhoz rendszerint hiánylista érkezik, de „nem a bent lévők jogosultságát kérdőjelezik
meg, mert ehhez erkölcsi bátorság kellene…” Már miért ne kérdőjeleznék meg a kötetben bent lévők
legalább egy részének a jogosultságát? Maga a szerkesztő mondja el, hogy sokakat megkérdezett, kiket
válogatnának be, ha őket kérnék fel hasonló antológia összeállítására, és kiderült, hogy 30–35 név szinte
mindenkinél azonos volt. Ebből viszont az derül ki, hogy 11–16 név egyiküknél-másikuknál
különbözött, ami a nyilván vájtfülűeknek számító megkérdezettek körében is tüstént megkérdőjelezi
az antológia válogatásának kb. 25 százalékát. Aztán meg a kihagyottak felsorolása többnyire együtt jár
a beválogatottak egy részének a megkérdőjelezésével: „mégiscsak nevetséges (felháborító,
elfogadhatatlan, szégyenletes: a nem kívánt szó törlendő), hogy X-et, irodalmunknak ezt a büszkeségét
kihagyta, miközben Y-t, ezt a tehetségtelen frátert bevette”. A kifogások megfogalmazásához nem kell
sokkal több erkölcsi bátorság, mint az antológia összeállításához – a kérdés legfeljebb a jogosultságuk lehetne.
Azért fogalmazok feltételes módban, mert minden válogatásbéli kifogást feleslegesnek és
értelmetlennek érzek. Ez az antológia Domokos Mátyás ízlését tükrözi, az ő véleményét sűríti a kortárs
irodalomról – már a rómaiak megmondták, hogy „de gustibus non est disputandum” és ezt a németek
még ki is bővítették: „Geschmäcker und Ohrfeigen sind verschieden”, azaz nemcsak az ízlésekről nem
lehet vitatkozni, de még a pofonokról sem, így aztán meddő a disputa Domokos Mátyás ízléséről
éppúgy, mint azokról a pofonokról is, amit az antológiából való bizonyos kihagyások jelentenek. Fel
tudnék én is sorolni néhány költőt-írót, akiknek szerintem helyük lett volna az 1945 és 1990 közötti
45 év antológiájában, s néhány olyan tollforgatót is, aki benne van a gyűjteményben, ám – megint csak
szerintem – egy fél évszázad múlva legfeljebb lábjegyzet lesz belőle a magyar irodalom történetében
– ebbe a játszadozásba a világ minden kincséért sem kezdenék bele, nemcsak azért nem, mert Domokos
Mátyás kisujja többet tud a kortárs magyar irodalomról, mint az én fejem, hanem azért sem, mert
milyen jogon kérhetném számon én (vagy bárki más) a magam (a maga) ízlését a Domokos Mátyás
ízlésén-ítéletén?
Nekem tehát semmi bajom sincs a „Kortárs magyar irodalom” antológiájával – attól eltekintve,
hogy komoly bajom van vele. Ennek a bajnak nincs köze a válogatáshoz. Súlyosabb. Domokos Mátyás Kortárs magyar irodalom című antológiája ugyanis csak „az ország határain belül, 1945 és 1990 között
született” műveket tartalmazza, azaz kimaradt – kihagyatott – belőle a „kisebbségi” és a
nyugati magyar irodalom. Domokos az előszavában leszögezi ugyan, hogy „a magyar
irodalom nyelvében is, ethoszában is egy és oszthatatlan”, de – mint mondja – a kihagyás nemcsak
terjedelmi okokból és nemcsak a „bőség zavara” miatt történt, hanem azért is, mert „a közös történelmi
sors nyomása alatt (s látnunk kell ezt is, hiszen jeleit minduntalan tapasztalhatjuk) az élet útja,
szerveződése és minősége, pillanatának íze és levegője éppen az elmúlt fél évszázad során – olykor a
gyökerekig a visszahatóan is – más-más irányt vett Erdélyben, mint a Felvidéken, Kárpátalján vagy a
Vajdaságban (a nyugati szigetmagyarság különböző csoportjairól nem is beszélve)”.
Pista legyek, ha ebből az érvelésből-indoklásból egy szót is értek. A magyar irodalom egy és
oszthatatlan – tehát rögvest szaggassuk darabokra, osszuk szét, mert az élet útja, szerveződése,
minősége, pillanatainak íze és levegője más-más irányt vett a kisebbségben vagy a Nyugaton élő
reprezentánsainál, mint az ország határain belülieknél? De hát – kérdem tisztelettel – mi köze egy
nemzet irodalmában egy mű értékének, minőségének az élet útjaihoz, a pillanatok ízéhez és
levegőjéhez, egyáltalán ahhoz a helyhez, ahol az író élt és alkotott? Egy irodalmi antológia
földrajzkönyv akar-e lenni, avagy az illető irodalom bárhol született kincseinek gyűjteménye? Az az
íz, az a levegő, ami az ország határain kívüli magyar írók-költők munkáiban fellelhető, nem éppen
gazdagítja-e az összmagyar irodalmat – hanem ok lehet arra, hogy egyesek kirekesztessenek belőle?
Domokos Mátyás érvelése olyannyira abszurd, olyan könnyen megcáfolható, hogy ha még kissé
elidőzöm mellette, azt szinte a (kesernyés) mulatság kedvéért teszem. Az antológiában szereplő,
sorrendben első tizenkét író és költő közül heten az ország határain kívül
születtek; ha megmaradtak volna ott, ahol a világra jöttek – Áprily Brassóban, Kassák Érsekújváron,
Tersánszky Nagybányán, Nadányi Feketegyőrösön, Sinka Nagyszalontán, Tamási Farkaslakán, Márai
Kassán, Németh László ugyancsak Nagybányán –, akkor ki kellett volna hagyni őket a „Kortárs magyar
irodalom” antológiájából. A kolozsvári Bodor Ádám 1982-ben áttelepült Magyarországra.
Szerencséjére, mert máskülönben ő is kimaradt volna, mint megannyi erdélyi, felvidéki, vajdasági és
kárpátaljai társa, akik elkövették azt a hibát, hogy otthon maradtak. S ha Domokos nem kortársi, hanem
a kezdetektől, a Halotti beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig terjedő antológiát
szerkesztett volna, akkor az idézett szerkesztési alapelv szerint a XVIII. századból bevehette volna a
sokszorosan elfeledett Cserei Mihályt, de ki kellett volna hagynia – Mikes Kelement. Mivelhogy
időtálló remekművét nem magyar, hanem török földön írta.
Percig sem tételezem fel, hogy Domokos Mátyás ne becsülné, sőt ne becsülné nagyra az
országhatárokon kívül élt vagy élő s arra érdemes magyar írókat. Varázstükrök között című
tanulmány-gyűjteményében (1991) példás méltatást írt az erdélyi Kányádi Sándor újabb verseiről, a
szlovákiai Grendel Lajos újabb novelláiról és a Bretagne-ban elhunyt Szabó Zoltán „Szerelmes
földrajz”-áról. Az utóbbiból ilyen mondatokat idéz: „A mi feladatunk mindig inkább így lett volna
kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzihoz igazítani, a
történelmet a földrajzhoz. Ritkán sikerült. S inkább látszatra sikerült, mint a valóságban… Az egyetlen,
ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt”. „Az irodalom nem ismert
Csonka-Magyarországot, a könyvek lapján az egész együtt maradt. Ott találhattuk meg, nem a
valóságban”. „Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, forduljon
a költőkhöz”. Igen, a költőkhöz – és ne a Nemzeti Tankönyvkiadó antológiájához.
A magyar nyelv nemcsak gazdag, hanem pontos is. Semmi probléma nem lenne, ha Domokos
Mátyás antológiájának a címe nem „Kortárs magyar irodalom”, hanem „Kortárs magyarországi
irodalom” volna. Akkor – jobb híján – elfogadható volna az előszóban adott tanács is: hogy aki a
kisebbségi, illetve a nyugati magyar irodalmat akarja megismerni, az forduljon Görömbei András és
Pomogáts Béla ezeket bemutató antológiáihoz. Még akkor is, ha ez az ajánlás kissé fölényesen
odavetett: Pomogáts munkája – minden érdeme mellett – inkább „gyorsfénykép”, Görömbeié pedig
amolyan népszerűsítő kalauz, amit maga a szerző is „ismeretterjesztő igényű könyvecské”-nek nevez
– egyikük sem tartozik a Domokos-féle „nehézsúlyú” antológia kategóriájába.
Legfontosabb megjegyzésem – az, amit a legfontosabbnak vélek – még hátravan. Az elmúlt fél
évszázadban volt olyan magyar antológia, amelyikben szerepeltek, ha nem is a nyugati, de a határokon
túli, „kisebbségi” költők: a négykötetes „Hét évszázad magyar versei”-ben (1979) – ahonnan Dsida
Jenőt kifelejtették, ami nem lebecsülhető teljesítmény… De a magyarországiaktól
elkülönítve, egy „Kitekintés” nevezetű zárófejezetben szerepeltek, nyilván azért, hogy meg
ne sértsék a „testvéri” román, szlovák, szovjet és az „unokatestvéri” jugoszláv hatóságok érzékenységét.
Volt a nyugati magyar irodalomnak két testes antológiája is, 1981-ben a Vándorének, 1987-ben a Két
dióhéj – az első a költőket, a második a prózaírókat mutatta be, tucatnyi politikai megkötéssel, amelyek
a közölt művek tartalmára éppúgy vonatkoztak, mint az engedélyezett szerzők személyére. Most nyílt meg az első alkalom, hogy egy antológia az „egy és oszthatatlan” magyar irodalmat
szabadon felmutassa, az irodalomszerető nagyközönségnek is, és – ahogy ezt a
Domokos-könyv borítója mondja – az érettségizőknek, felvételizőknek, azaz a fiatalságnak is. És nem
földrajzi rekeszekben, hanem az érdem és a minőség mixerével „összekeverve”, az antológia rendezési
módját követve, a születési évek sorrendjében, a hazaiakkal együtt adja az olvasók kezébe Zilahy
Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Ignotus Pált, Szabó Zoltánt, Tűz Tamást, Bakucz Józsefet, Thinsz Gézát (a
nyugatiak közül csak azokat említem, akik már nem élnek), valamint Szilágyi Domokost, Kányádi
Sándort, Sütő Andrást, Lászlóffy Aladárt, Szőcs Gézát, Markó Bélát, Grendel Lajost, Tolnai Ottót,
Sziveri Jánost – azokat, akiket közülük vagy rajtuk kívül a szerkesztő ízlése és esztétikai szigora
méltónak ítél a „befogadásra”.
Lehet, hogy a magyarországi olvasó kissé értetlenül és különösebb érdeklődés nélkül fogadja
megkésett kopogásomat a bebocsáttatásért. Megértem Domokos Mátyást is, aki itthon élve nem érezhette át, nem tartotta lényegesnek ezt a szempontot. De ezeket a sorokat
olyasvalaki írja, aki személy szerint elfogulatlan tud lenni, mivelhogy a leghaloványabb igénye sincs,
nem is lehet arra, hogy ő egy ilyen válogatásba belekerüljön – viszont három évtizeden át egy nyugati
magyar irodalmi és politikai lapot szerkesztett, meglehetősen ismeri az emigráns irodalmat, s nemcsak
az írókat, de azoknak a lelkét is. Így aztán tudva-tudja, hogy külhonban élve egyetlen nagy álmuk volt
éveken-évtizedeken át; az, hogy az ország sorsának megváltozásával egyszer, valamikor
érdemeik-értékük szerint integrálódhassanak az összmagyar irodalomba.
Biztos vagyok benne, hogy ugyanez volt-maradt az álmuk a kisebbségi sorsban élő magyar íróknak és
költőknek is. A Nemzeti Tankönyvkiadó antológiáját látva az ébredés keserű. Amiről annyit álmodtak,
még – ki tudja, meddig, de – várat magára…
(Magyar Hírlap, 1995. január 21.)
Próbáljuk meg az óráinkat összeigazítani!
Felszólalás a budapesti parlamentben rendezett „Magyarország 2000” konferencián, 1996. február 9-én
Mikor Václav Havel elfoglalta elnöki hivatalát, azonnal felhívást intézett a cseh és szlovák
emigrációhoz: aki csak teheti, jöjjön haza, kapcsolódjék be az új, demokratikus ország
megalapozásának munkájába, aki pedig Nyugaton marad, vegye fel, fűzze szorosra a kapcsolatot
szülőhazájával, és gondolja végig, beszélje meg az új vezetéssel, miben segíthet neki. Felszabadulásuk
után hasonló jellegű szózatot intéztek külföldön élő honfitársaikhoz a három balti ország demokratikus
politikusai is. Tavaly Bukarestben Iliescu elnök hívta össze tanácskozásra a Nyugaton élő románokat,
elnézést kért a múltban velük szemben elkövetett igazságtalanságokért, és még azt is hozzátette: a haza
megsegítéséről van szó, ezért ne az ő személyét nézzék, hiszen ő nem örökké tartó államfő, hanem az
országét, ahol születtek.
Amikor teljes szívből köszöntöm és köszönöm azt a kezdeményezést, amelyik ezt a tanácskozást
létrehozta, az őszinte és intézményesített párbeszéd felvételekor nem szabad elhallgatnunk, hogy nekünk, magyaroknak hat évet kellett várnunk, amíg hazánk törvényes
vezetésének részéről elhangzott a hívó szó. És mert ennek a tanácskozásnak csak akkor van értelme,
ha az őszinteség nem konvencionális jelző, hanem kiemelt főnév benne, még azt is hozzá kell tennem,
hogy néhány, nem mindig szerencsésen megválogatott hazahívás mellett éveken át inkább a távoltartás
szándéka, olykor még a viszolygás is érezhető volt. Áll ez bizonyos közhangulatra, vagy
közvéleményre is. Csak két, meglehetősen elterjedt szó-, illetve mondatfordulatra utalnék. Az egyik
így hangzott, és hangzik: „Nektek könnyű volt.” Anélkül, hogy a részletekbe mennék, hadd nyugtassak
meg mindenkit: nem volt könnyű!
A másiknak az éle még fájdalmasabb volt számunkra. Valahogy úgy szólt: „Ti elmentetek a
hazából, mi viszont itthon maradtunk.” A távozás, vagy maradás egyéni motívumainak keresgélése
helyett hadd utaljak nagy elődeinkre – akik mellett mi igen kicsinynek érezzük magunkat: ha Rákóczi,
Kossuth, Jászi, Nagy Imre, Bartók, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Kéthly Anna
egy-egy adott helyzetben elment Magyarországról, azt nem azért tették, mert kevésbé
szerették a hazát, mint azok, akik itthon maradtak.
A közgondolkodásban eléggé elterjedt iménti előítéletek mellett az előző kormány részéről
néhány, nemegyszer baráti, iskolatársi kivételtől eltekintve ez az érezhető tartózkodás – hogy azt ne
mondjam, visszautasítás – hivatalos formákat is öltött. Amit erről mondok, azt egy attitűd
jellemzéseként, minden pártpolitikai célzat nélkül mondom, megtörténhetett volna más kormányzó
pártokkal is. Elég ha arra utalok, milyen gyanakvás, sőt, nemegyszer vádaskodás, vagy elutasító gőg
fogadta még azokat a magyarokat is, akik akár alapítványi formában, akár beruházásokkal hatalmas
összegeket hoztak haza önzetlenül, vagy horrible dictu vállalkozási
meggondolásokból a poggyászukban. Ami pedig a többieket illeti, a kormány egyik igazán jó szándékú,
mértéktartó, fontos minisztere 1991 nyarán egy újságcikkben, azt megindokolandó, hogy miért nem
foglalkoztatják jobban a nyugati magyarokat – a „foglalkoztatás” szó az ő kifejezése – ezeket írta: „Minden emigrációban élő személy esetében gondot jelenlett, hogy bár nagyon sokan
követték gondos figyelemmel a hazai eseményeket, távozásuk következtében nem ismerhették azokat
úgy, mint akik itthon élték végig a diktatúra évtizedeit, és a hazai ellenzék küzdelmeiben sem vehettek
részt aktív módon. Egy bizonyos óra mindenképpen megállt bennük, amikor átlépték a határt.”
Még azt sem mondom, hogy ezekben a megállapításokban – ha kissé pontatlanok és kissé bántók
is – nincs némi igazság. Csakhogy felvetődik a kérdés: a vulgárisan vasfüggönynek nevezett határzárak,
aknamezők, postai cenzúra, utazási korlátozások és egyéb intézkedések miatt, kényszerűen és
kényszeredetten, mindenképpen akaratuk ellenére az itthoniakban vajon nem állt meg egy
bizonyos óra? Úgy érzem, és azt szeretném, hogy hatéves, nehezen pótolható késlekedés
után ez a mostani tanácskozás, bármi legyen is majd a kézzelfogható eredménye, vagy haszna, arra mindenképpen alap lehet, hogy az óráinkat összeigazítsuk.
Tudom, hogy ennek a konferenciának a kezdeményezői tőlünk nem általánosságokat, nem a múlt
elemzését, és még kevésbé vélt, vagy valódi sérelmek felemlegetését, sorolgatását várják. De a múlt
tisztázása és főleg tisztességes lezárása nélkül, akár csak az élet egyéb területein, itt is lehetetlen az
előrelépés.
Kihasználva az alkalmat, hogy itt ily számosan vagyunk együtt és az állam vezetői is itt vannak
– hadd említsek néhány javaslatot.
Az egyik, ami szinte vesszőparipaszerűen tér vissza nálam, abból indul ki, hogy a párizsi Magyar
Ház épületét az 1990-ben kinevezett nagykövet gazdasági okokra hivatkozva bezáratta. Ebben az
épületben szép könyvtár- és színházterem mellett 9–10 olyan fürdőszobás szoba van, ahol magyar
diákok, kutatók, tudósok hónapokat tölthetnének el ingyen vagy jelképes ellenszolgáltatás fejében. Hat
év óta áll bezárva, romlik állagában ez a körülbelül egymilliárd forint értékű magyar állami tulajdon,
amelyik a Horthy-rendszerben, a Rákosi-rendszerben, a Kádár-rendszerben is működött – csak azóta
nem működik, amióta demokrácia van Magyarországon. Az egyetlen tennivaló a külső tatarozás,
bizonyos belső rendbehozás és – úgy tudni – egy bojlernek a kicserélése volna. Az államnak kevés a
pénze, de egy olyan országban, ahol 1990-ben a párizsi nagykövetnek 3 millió dollárért lehetett új
rezidenciát venni, egy olyan országban, ahol egy forgatókönyvre, amelyet sohasem írtak meg, 29 millió
forint előleget lehetett kifizetni, talán még erre a Magyar Házra, ahol hat év óta több száz hazai fiatal
nem lakhatott-tanulhatott, talán erre is akadt volna néhány forint vagy dollár.
A másik, amit – most már sokkal kevésbé polemikusan – megemlítenék, a nyugati sajtóval való
kapcsolatok kérdése. Immár a magam vizein evezek. Magyarország képe a nyugati sajtóban, minden
ellenkező híresztelés ellenére, még mindig jó. Azt nem tudom lemérni, hogy a cseheké vagy a
lengyeleké manapság jobb-e, – nem is ez a lényeges. Én a francia sajtót látom, és abban, nyugodtan
mondhatom, a Magyarország-kép nemcsak jó, hanem kitűnő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne
lehetne elmélyültebb, alaposabb és elterjedtebb. Ehhez az kellene, hogy végre-valahára elkezdődjék
az illetékesek részéről a komoly munka a nyugati sajtóval való kapcsolattartás területén. Az előttem
felszólaló Otto von Habsburg említette, hogy valamennyiönknek el kellene olvasnunk Masaryk és
Benes emlékiratait, a Nyugaton folytatott tevékenységük leírását. Elolvashatnánk a román és
csehszlovák kormányok kapcsolatainak a történetét is a nyugati sajtóval, elsősorban a franciával, a két
világháború között, és akkor megtudhatnánk, milyeneknek kell lenniök a külföldi sajtóval kiépített
kapcsolatoknak az ország érdekében.
Évekkel ezelőtt, ’91-ben vagy ’92-ben javasoltam: van egy nagy francia újságíró, André Fontaine,
a Le Monde volt főszerkesztője, aki a világpolitika egyik legnagyobb szakértője. Őszinte barátja
Magyarországnak. Egyetlen olyan cikkét nem olvastam Közép-Európáról, amelyikben ne említette
volna a magyar kisebbségek ügyét, mint megoldandó problémát. Nos, javasoltam, hívják meg
Magyarországra, mutassák meg neki az országot, vigyék el az akkori állapotokat tükröző magyar–román
határra, nézze meg, hogyan, mennyi idő alatt és milyen vizsgálatok után tud átjutni, hogyan tud eljutni
azokhoz az erdélyi magyarokhoz, akikről sűrűn írt a cikkeiben. A javaslatomra semmiféle válasz nem
érkezett.
A nyugati sajtóval kiépítendő kapcsolatok dolgát – nem a hivatalos és többnyire hatástalan
propagandáról, hanem az igazi, nem szépítő, nem titkolózó kapcsolatokról beszélek – csak nagyon
alapos, szinte tudományosnak nevezhető, rendszeres munkával lehet megjavítani. Ebben mi sokat
segíthetünk, hiszen mindenütt, az egész világon vannak magyar és magyar származású újságírók, akik
ismeretekkel, kapcsolatokkal rendelkeznek. Éppen csak meg kellene keresni őket és megbeszélni velük
a tennivalókat.
Kapcsolódik ehhez a sajtóattasék kérdése. Azt hiszem, ez a funkció meglehetősen lenézett a
magyar államapparátusban – holott a legfontosabbak egyike lehetne. Olyan iskolákra volna szükség,
amelyekben nem elvontan diplomatákat, hanem szakosítva sajtóattasékat képeznek, akik egyszerre
járatosak a diplomáciában és az újságírásban. Avagy erre a tisztre olyan újságírókat kellene alkalmazni,
akiknek már van gyakorlatuk, akik éveken át Nyugaton a budapesti sajtó, a rádió, a televízió tudósítói
voltak és már létező kapcsolataik vannak a nyugati kollégáikkal.
Harmadikként felvetném azoknak a nyugatiaknak a kérdését is, akik annak idején rokonszenveztek
a magyar ’56-tal. Azt hiszem, még senki sem mérte fel, hányan vannak a nyugati országokban olyanok,
akik 1956-ban mellettünk álltak, vagy akkor – mint kommunisták és útitársak – nagy leckét kaptak,
mivel addig illúziókban éltek. Franciaországban egész sor kiváló író, tudós, politikus van, akik akkor
ábrándultak ki a szellemi életben is szinte uralkodó kommunista pártból. Az egyik párizsi újságban
éppen ma olvastam, hogy a kijelölt olasz miniszterelnök az olasz kommunista párt tagja volt és
1956-ban szakított vele. Százával, talán ezrével élnek világszerte ’56 külföldi, és ma jelentős
személyiségekké vált szimpatizánsai, és ezek nem mind olyan aggastyánok, mint én – vannak közöttük
hatvanéves fiatalok is. Fel kellene keresni őket – ha máskor nem, akkor Nagy Imre június 16-i
szoboravatása, vagy a forradalom 40. évfordulója alkalmából, meg kellene hívni őket, hogy
megismerkedjenek azzal a Magyarországgal, amelyért ők annak idején kiálltak. Vonatkozik ez nem
utolsósorban román barátainkra is, hiszen Kádár Magyarországa után Románia volt a második ország,
ahol ’56 rokonszenvezőivel a legkeményebben számoltak le, és nemcsak az erdélyi magyarokkal,
hanem a magyar példán fellelkesedett románokkal is.
Befejezésül engedtessék meg egy megjegyzés. Ezt a konferenciát igen jónak, jelentősnek érzem,
az előttem felszólalóktól máris sokat tanultam, és remélem, hogy az ország itt lévő vezetői sem érzik
majd haszontalannak, és jó néhányat meg is valósítanak az itt elhangzott javaslatokból. De ugyanakkor
csonkának is érzem ez a találkozót, mert a magyarság három részből áll: az
itthoniakból, a nyugatiakból és a szomszéd országokban élőkből, akik itt csak egy-egy személy erejéig
szimbolikusan vannak képviselve. A Nyugaton élők, meggyőződésem szerint, boldogan segítenének
az itthoniaknak, de legalább annyira szívesen segítenének az erdélyieknek, a felvidékieknek, a
délvidékieknek, az ukrajnaiaknak. Éppen ezért felvetem azt, hogy jó volna minél előbb, a honfoglalás
1100. évfordulója alkalmából összehívni a három nemzetrész találkozóját. Kevésbé azért, hogy
önmagunkat ünnepeljük, hanem elsősorban azért, hogy együtt – de a kisebbségben élőkkel
együtt – kicserélhessük tapasztalatainkat és ahol-amiben segíteni tudunk, segítsünk
egymásnak.
(Bécsi Napló, 1996. március–április)
Három emigráció
Mondják: a menekültek olyan emberek, akik a lábukkal szavaznak. Ha így van, akkor
Magyarországon a XVIII. század elejétől, s aztán, fokozott ütemben, a XIX. század közepétől sűrűn voltak
„szavazások”. Az utóbbi 150 évben egyik emigráció követte a másikat – a nagy, másfél milliós amerikai
kivándorlásról nem is szólva – csupán a politikai motivációjú emigrációk sorában: 1849-ben, a
szabadságharc után, 1919 elején, az első Magyar Köztársaság és 1919 közepén, a Tanácsköztársaság
bukása után, 1945 elején, a vesztett háború és 1948-ban a demokrácia elvesztése, és 1956 őszén, a
forradalom leverése után. Ha ehhez hozzávesszük az első jelentős menekülési hullámot, ami a kurucok
felkelését követte, akkor történelmileg nem is hosszú idő, két és fél évszázad alatt hétszeres magyar emigrációról beszélhetünk. Nem ismerem eléggé más országok történetét
ahhoz, hogy azt mondhassam: mi, magyarok aranyérmesek volnánk az emigrációk olimpiászán, de
aligha tévednék nagyot, ha azt megkockáztatnám, hogy a díjazottak hármas emelvényére mindenképpen
felkerülnénk.
Engedtessék meg, hogy a továbbiakban a hét hullámból kiemeljek hármat, nemcsak azért, mert
súlyukban, méreteikben ezek voltak a legfontosabbak, hanem azért is, mert ezek kapcsolódnak a
legszorosabban Franciaországhoz. És ez a megállapítás már önmagában is sokatmondó: bizonyos
szórendi cserével azt rejti magában, hogy a legfontosabb magyar emigrációs hullámok éppen
Franciaországhoz kapcsolódnak.
Mikor egy menekülő új hazát választ, abba belejátszhat a véletlen is, belejátszhat olyan motívum
is, hogy ne legyen túl messze a szülőföldjétől, azaz adott esetben könnyebben hazatérhessen – vagy
ennek éppen az ellenkezője: minél messzebb legyen, hogy azok, akik elől menekül, minél nehezebben
érhessék utol, belejátszhat a nyelv ismerete, vagy a személyes és a vallási rokonság és még egyéb
körülmények is. De a döntő tényezők általában mégsem ezek. A döntő tényezők: a korábbi kapcsolatok,
a rokonszenv, egy közös ügy valódi vagy vélt szolgálata, az a meggyőződés, hogy nemcsak a vonzalom
kölcsönös, de az ellenség is közös, a remény, az elvárás, hogy az ellen az erő ellen, amely elől el kellett
menekülnie, az új haza támaszt, sőt talán szövetséget is jelent annak a földnek a felszabadulására,
amelyet nemcsak a cipője talpán, hanem a szívében is magával hozott. Az érem másik oldalát tekintve,
a befogadó ország is azért engedi megtelepedni őt a maga földjén, mert régebbről vagy újabban
rokonszenvezett az elbukott üggyel, mert esetleges szövetségest lát benne a maga terveihez, mert arra
gondol – minek szépítsük, hiszen de Gaulle tábornok volt az, aki nyersen kimondta, hogy az államok
hideg szörnyetegek, – hogy ezek az emberek még hasznosak lehetnek a saját érdekeinek szempontjából
is.
Mindezek a tényezők, a plátóiak éppen úgy, mint a hasznosságiak, a vonzalom, a bizalom éppen
úgy, mint a politikai megfontolás belejátszott abba, hogy a három legjelentősebb magyar emigrációs
hullámnak, a Rákóczi-felkelést, az 1848–49-es szabadságharcot és az 1956-os forradalmat követőknek
Franciaország volt a legfontosabb, vagy egyik legfontosabb úticélja és befogadója. Az alapvető
hasonlóságok mellett akadnak nem lebecsülhető különbségek is, ezekről a párhuzamosságokról és
eltérésekről szeretnék szólni – az idő korlátozottsága és a magam hiányos felkészültsége miatt magától
értetődőn és a tévedés jogát is fenntartva csupán sommásan és sok leegyszerűsítéssel.
Ami Erdély fejedelmét, II. Rákóczi Ferencet illeti, az ő esetében tüstént van valami, ami minden
későbbi emigrációtól megkülönbözteti. Az, hogy Rákóczi Habsburg-ellenes felkelésére, amely
majdnem nyolc esztendeig, 1703-tól 1711-ig tartott, XIV. Lajos Franciaországa nélkül alighanem sor
sem került volna – és ezt sem az 1848–49-es szabadságharcról, sem Károlyi Mihály őszirózsás
forradalmáról, sem Kun Béla proletárdiktatúrájáról, de 1956-ról sem lehet elmondani. Rákóczi
felkelése szorosan összekapcsolódott a spanyol örökösödési háborúval, azaz Franciaországnak a
Habsburgok elleni háborúskodásával, ennek a háborúnak első szakaszával, amelyik 1701-től 1704-ig
tartott és a francia hadsereg számára fölöttébb sikeres volt. Ehhez fűződtek Rákóczinak legszebb
reményei és ezzel függnek össze XIV. Lajos bátorításai is. A Napkirály részéről nemcsak szavakról volt
szó: ha nem is túlságosan bőkezűen, de pénzt is küldött a lázadó magyaroknak, követet küldött Rákóczi
udvarába, sőt tiszteket, hadimérnököket, gránátosokat is küldött Rákóczihoz, akik aktívan részt vettek
a hadműveletekben. Közölte Rákóczival, hogy szívesen venné, ha a magyar trónra majd egy Bourbon
kerülne, s mikor a fejedelem szövetségi paktumot szeretett volna elérni, XIV. Lajos kijelentése,
miszerint ő csak független országgal köthet szövetséget, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy
Rákóczi átlépje a Rubicont és 1707-ben Ónodon kimondja a Habsburgok trónfosztását. Már késő volt:
a spanyol örökösödési háborúban a hadiszerencse elfordult Franciaországtól, az írott francia–magyar
szövetségből semmi sem lett, XIV. Lajos 1708-ban a pénzküldést is leállította. Háromesztendős további
vergődés után a kurucok felkelése elbukott.
Rákóczi továbbra is csak Franciaországban bízott, egy rövid lengyelországi intermezzó után
hűséges tisztjeivel Párizsba menekült. Megtette azt is, amit talán senkinek sem tett volna meg: hogy
jelenléte ne zavarja túlságosan a királyt, Erdély fejedelmének törvényes címe helyett Sáros grófjának
nevezte és neveztette magát, abban bízott, hogy az örökösödési háborút befejező nagy európai
elrendezésbe Franciaország bevéteti Magyarország függetlenségét is, de ebben is csalódnia kellett:
1714. március 6-án Franciaország képviselője, de Villars herceg és Ausztria képviselője, Savoyai Jenő
úgy kötötte meg a békét, hogy abban Magyarországról szó sem esett.
Mindez nem jelenti azt, hogy az agg Napkirály ne fogadta volna szívélyesen a francia földre
menekült magyarokat: talán azért is, mert a lelkiismerete nem volt tiszta, talán azért is, mert személy
szerint megszerette a magyar főnemest, becsülte annak méltóságosságát, erkölcsi emelkedettségét,
szerénységét (nem törődött azzal, amit Saint-Simon úgy fogalmazott meg, hogy a fejedelem, bár bölcs,
mértéktartó, egészében véve jóságos és nagyon udvarias, de igen kevéssé szellemes ember),
életjáradékot biztosított Rákóczinak és tisztjeinek, és mivel a kincstár zavarai miatt az utóbbiakat egy
fillér nélkül hagyta, szemet hunyt afölött is, hogy a magyar tisztek francia kollégáikkal együtt
kártyabarlangot rendeztek be a Hôtel de Transylvanie-ban, amelynek örök időkre Prévost abbé állított
emléket a Manon Lescaut-ban.
XIV. Lajos halála volt az, ami Rákóczi Ferenccel megérttette, hogy semmit sem várhat
Franciaországtól. Szerencsétlenségére – ráadásul – ő Maine herceggel és Toulouse grófjával volt jó
viszonyban – az ezeket félreállító régenstől, az orleansi hercegtől semmi jót sem remélhetett. Mikor
Törökország háborúba keveredett Ausztriával, elbúcsúzott Párizstól, és elindult a török partok felé. Már
mikor megérkezett, tudta, hogy hiú ábrándok fűtötték: francia emigrációja négy évig tartott, a török 24
évig, a haláláig. Leveleire, amelyekben a visszatérést kérte, még választ sem kapott.
Az első nagy magyar emigráció Franciaországban a vesztett illúziók emigrációja volt. Mi maradt
belőle? Három máig élő emlék. Rákóczi egyik apródja, az alig húszesztendős erdélyi Mikes Kelemen,
a francia irodalommal megismerkedve lett a törökországi bujdosás idején a magyar prózairodalom
klasszikus megalapítója. Rákóczi egyik tábornokának, Bercsényi Miklósnak a fia, Bercsényi László,
aki Franciaországban maradt, Franciaország marsallja lett, és ő alapította meg a francia huszárságot.
Az ezred, amelyet az ő nevéről neveztek el, ma ejtőernyős huszárezred, és ahogy Seres Attila a
Népszabadságban beszámolt róla, még tavaly is, amikor Boszniából visszatérő egyik egységüket
köszöntötték, a kaszárnya udvarán a Marseillaise után magyarul csattant fel a kuruc dal: „Nagy
Bercsényi Miklós sírdogál magába…”. És Franciaországban van II. Rákóczi Ferenc szíve is: a vesztett
illúziók dacára a fejedelem úgy végrendelkezett, hogy a szívét abban a grosbois-i kolostorban helyezzék
el, amelynek csendjét mindig is jobban szerette a párizsi és versailles-i udvar nyüzsgésénél.
Azok a magyarok, akik az 1848–49-es szabadságharc bukása után kerestek menedéket
Franciaországban, Rákócziékkal ellentétben eleve tudhatták, hogy a hivatalos francia politikától nem
várhatnak segítséget. Ha mástól nem, hát Teleki Lászlótól tudták, aki Kossuth megbízottjaként a
szabadságharc idejét Párizsban töltötte. Talán, ha Ledru-Rollin lett volna az 1848. decemberi
elnökválasztás győztese… De Charles-Louis Napóleon lett, aki akkortájt a saját hatalmának
megalapozásával volt elfoglalva. És mégis, ha maga Kossuth nem Párizsban telepedett is meg, a
franciaországi emigrációt választotta a levert szabadságharc vezetőinek egész sora: Szemere Bertalan
volt miniszterelnök, Batthyány Kázmér volt külügyminiszter, Almássy Pál, a képviselőház volt elnöke,
Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért későbbi miniszterelnökök, Mérey Mór, Csáky László,
Csernátony-Cseh Lajos, Mednyánszky Cézár, Nemeskéri Kiss Miklós. Ha a konkrét segítség reménye
nem, akkor mi hozta őket mégis Párizsba? Feltehetően az, hogy itt teljesen szabadnak érezhették
magukat álmok kergetésére éppúgy, mint tervek szövögetésére – és ebben igazuk volt. Abban már
kevésbé, hogy azt hitték, a „kis Napóleon”, aki az olasz függetlenség fegyveres támogatója volt a
Habsburgok ellen, a magyar szabadság pártfogója is lesz. III. Napóleon ugyan személyesen ígéri meg
Kossuthnak, hogy Magyarország függetlenségének kivívása nélkül nem fejezi be a háborút, s amikor
Kossuth, Teleki és Klapka a solferinói győzelem után felkeresik őt vallegioi főhadiszállásán, továbbra
is jóindulatáról biztosítja őket egy új magyar szabadságharc irányában – néhány nappal később megköti
Ferenc Józseffel a villafrancai békét, amelyikben szó sem esik Magyarországról. Végzetes pontossággal
megismétlődik tehát az, ami a spanyol örökösödési háború végén történt.
Az 1848–49-es emigráció mégis eredményesebbnek tűnt, mint a Rákóczi vezette rövid „táborozás”.
A hivatalos körök nem kockáztatnak semmit a távoli és kevéssé fontos országért, annál nagyobb
viszont a magyarbarátság a francia szellemi élet legjobbjainak körében. Az ugyancsak száműzött Victor
Hugóhoz Guernesey szigetén bejáratos a fiatal Orbán Balázs, a majdani „legnagyobb székely” és Teleki
Sándor is, akitől Hugo az „Almanach des Exilés”-ben közli az aradi gyásznap történetét. Tocqueville
Horváth Mihállyal, Irányi Dániel Michelet-vel barátkozik, az idősebb Dumas-t Teleki Sándor és
Bulyovszky Lilla nyeri meg a magyar ügynek, Liszt szerelmének, Agoult grófnőnek szalonjában
rendszeresen felolvassák Kossuth legfrissebb politikai leveleit, Berlioz megírja a Marche Hongroise-t,
és az olyan emigránsok, akiknek a nevét ma már szinte teljes feledés borítja: Szarvady Frigyes, Horn
Ede, Arányi Miksa nagyobb eredményeket érnek el a magyar irodalom – Petőfi, Jókai, Madách –
francia nyelvű megismertetésében, mint száz évvel később a Kultúra Kiadó vagy a Szerzői Jogvédő
Hivatal.
Ami különösképpen érdekes: a magyar emigráció tevékenységének hatása nem tiszavirág-életű.
Paradox módon: minél jobban távolodunk időben a szabadságharctól, annál erősebb lesz. A csúcsot
az 1879 és 89 közötti évtizedben érte el, amelyet a tudós Lelkes István egy alapvető, 1932-ben
megjelent munkájában joggal nevez „a magyar–francia barátság aranykorának”. Vajon hányan tudnak
erről ma Magyarországon – és Franciaországban? Hányan tudnak a párizsi Comité National Hongrois
tevékenységéről, vagy a Kölcsönös Segélyező Magyar Egyletről, amelynek élén Munkácsy Mihály és
Zichy Mihály állt? Hányan tudnak arról, hogy Kossuth Irataim című munkája szinte egy időben jelent
meg magyarul és franciául (1881), hogy a dicsősége teljében álló Lesseps Ferdinand egy francia
küldöttség élén elzarándokolt Aradra, és Willy Brandtot száz évvel megelőzve letérdepelt az aradi
vértanúk emlékműve előtt, vagy az olyan pittoreszk és mégis jellemző apróságokról, hogy a francia
szalonokban Berlioz lányai azt énekelték: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…”, a fiatal Lessepsné báli
ruhájára ráhímeztette Magyarország címerét, és Victor Hugo lányának esküvői ruhájához felhasználták
Teleki Sándor cifraszűrjét is – az olyan, egyáltalán nem külsőséges megnyilvánulásról nem is szólva,
hogy szinte az egész francia író- és színészvilág megmozdult az 1879-es nagy szegedi árvíz
károsultjainak megsegítésére.
Magyar emigránsok nyerték meg hazájuk ügyének ennek a korszaknak egyik legérdekesebb,
legismertebb és mára talán legelfeledettebb asszonyát, Juliette Adam-t is. Annak idején
nagyhatalomnak számított Párizsban, nem annyira számos regénye miatt, hanem sokkal inkább azért,
mert ő szerkesztette a befolyásos La Nouvelle Revue című folyóiratot, s mert szalonja az erős francia
baloldal és művészvilág állandó találkozóhelye volt. A szélsőbaloldali, szabadkőműves Juliette
Adam-nál, (Gambettával egyszerre lett szabadkőműves), akit ellenfelei „la précieuse radicale”-nak
gúnyoltak, nagyobb magyarbarát nem volt a francia fővárosban. Egy magyarországi körútja után, ami
diadalútnak is volt nevezhető (fogadták a Parlamentben, olyanokkal találkozott, mint Apponyi Albert,
Jókai, Gyulai Pál, Mocsáry Lajos, Zichy Jenő, Podmaniczky Frigyes, és a meggyőződéses antiklerikális
asszonyt Szegeden egy kanonok „magyarrá keresztelte”), szépséges könyvet írt országunkról La patrie
hongroise címmel. Madame Adam-t nemcsak a magyar függetlenség ügye lelkesítette. Az 1870–71-es
francia–porosz háborút követően ő volt a németellenességnek, a „revanche”-nak talán a
legvehemensebb, legelkötelezettebb hirdetője is. Gyűlölte Bismarckot és egy olyan németellenes
szövetség létrehozásán fáradozott, amelyikben Franciaország, Olaszország és Oroszország mellett
fontos szerep jutott volna Magyarországnak is.
És itt lép be a képbe – a francia–magyar kapcsolatok további alakulásának képébe – a második
magyar emigrációs hullám egyik kiemelkedő alakja, gróf Andrássy Gyula. Andrássyt, amikor
menekültként Párizsba érkezett, sugárzó dicsfény övezte: a szabadságharc bátor tisztje volt,
távollétében halálra ítélték és in effigie fel is akasztották. „Le beau pendu”,
ahogyan Párizsban nevezték, külső megjelenésével, sziporkázó szellemességével, charme-jával gyorsan
háttérbe szorította a komor, mindig komoly Teleki Lászlót, és a szalonok kedvence lett. Annál nagyobb
volt a meglepetés, amikor amnesztiája után hazájába visszatérve ő lett a németbarátság legfőbb
szószólója. Andrássy buktatja meg a franciabarát osztrák külügyminisztert, Beustot, akinek átveszi a
helyét, ő győzi meg Ferenc Józsefet arról, hogy 1870-ben ne álljon a franciák mellé, hanem maradjon
semleges, ezzel megkönnyítve a németek győzelmét, ő a német–osztrák szövetség összekovácsolója
és pályafutására azzal teszi fel a koronát, hogy egyik főszereplője az 1878-as berlini kongresszusnak,
ahol a Monarchiának megszerzi Bosznia-Hercegovina okkupációjának baljós előjelű jogát. Andrássy
az orosz előretörés megszállottja, amivel szerinte együtt járna a Nagy-Magyarország területén élő
szlávok fellázadása és elszakadása is.
Juliette Adam, ez a közepes írónő, ez az amatőr politikus világosabban látta a jövőt és jobban
szolgálta a magyar érdekeket, amikor szalonjában magyar, horvát és cseh emigránsok összefogásán
fáradozott, mint az a férfiú, akinek dicsőségét ma sugárút hirdeti Budapesten. Lesújtó véleménye volt
Andrássyról. Mikor meghallotta őt a budapesti Parlamentben, azt írta: „Mindig is a szájaskodó hatások
nagy főnöke fog maradni, a naponta változó szeszélyek embere, aki percről percre váltogatja a
véleményét, nem azért, mert opportunista, hanem azért, mert imád meglepetést okozni és csak egy
dolgot keres, azt, hogy változásainak hirtelenségével elszédítsen”. Szigorú ítélet? Nem sokkal enyhébb
Eötvös Józsefé sem, aki azt mondta: „Andrássy a politikát hírlapokból, s nem a történelemből tanulta.”
Ha a második magyar emigráció III. Napóleonban csalódott, Franciaországnak a legnagyobb
csalódást az a magyar emigráns okozta, akinek halálra ítélését követően menedéket adott. Andrássy
pálfordulása végett vetett a francia–magyar barátság aranykorának. Mikor Rákosi Jenő 1895-ben
meglátogatta Juliette Adam szalonját, az írónő azzal fogadta: „Attól félek, rosszul fogja magát nálunk
érezni”. „Miért, Madam?” – kérdezte a vendég. „Mert mi most szlávbarátok vagyunk.” Azért az
asszonyért, akinél a magyar ügynek nem volt nagyobb barátja Párizsban, a „revanche” diadalakor
Clemenceau katonai autót küldött, hogy öregen, betegen bár, de ott legyen a versailles-i békeszerződés
aláírásánál. Trianonra nincs mentség. De ha nálunk Clemenceau-t előszeretettel nevezik Trianon
atyjának, akkor talán érdemes volna elgondolkodnunk azon, hogy Trianon nagyatyja nem gróf Andrássy Gyula volt-e?
A harmadik nagy magyar emigrációshullám leginkább alighanem abban különbözik az elsőtől
és a másodiktól, hogy sem nem csalódott Franciaországban, s remélhetőleg csalódást sem okozott a
befogadó országnak. A világpolitika erőviszonyai megváltoztak. Talán ezzel is magyarázható, hogy
ellentétben a korábbi két hullámmal, profi politikus vagy katona, egy sem jött Franciaországba. Azok
az ’56-osok, akik Franciaországot választották második hazájuknak, egy pillanatig sem gondoltak arra,
hogy Franciaország egyszer majd felszabadítja Magyarországot – még arra sem, hogy francia földön,
nyílt vagy burkolt francia támogatással nagy politikai terveket szőhetnek, nemzetközi akciók részeseivé
válhatnak a megszálló szovjet csapatok kiűzésére, szülőhazájuk függetlenségének helyreállítására. Igénytelenek
voltak? Mondjuk inkább azt, hogy realisták. Tanultak a korábbi emigrációk kudarcaiból, elődeiknél
józanabbul mérték fel az európai és a világhelyzetet. Megelégedtek azzal, hogy Franciaország szélesre
tárta a kapuit előttük: talán az egyetlen ország volt a világon, amelyik ’56 iránti szimpátiája jeleként
semmiféle kvótát, számhatárt nem állított fel: minden magyar menekültet, aki oda akart menni,
befogadott. Megelégedtek azzal, hogy teljes szabadságot biztosított nekik, ami nemcsak azokhoz a
viszonyokhoz képest volt nagy dolog, amelyeket maguk mögött hagytak, hanem némely más nyugati
országhoz hasonlítva is – soha semmilyen tevékenységükbe bele nem szólt, soha semmire rábeszélni,
soha semmitől eltiltani nem akarta őket. Az egyetlen kivételnek az számít, amikor 1960-ban Hruscsov
párizsi látogatása idején az oroszok követelésére több száz idegent, köztük ’56-os magyarokat is,
„biztonsági okokból” – igaz, igen kellemes körülmények közé –, Korzika szigetére szállítottak, vagy
megkövetelték tőlük, hogy naponta kétszer jelentkezzenek lakóhelyük rendőrőrszobáján, igaz, az
általuk szabadon megválasztott időpontokban. Ismétlem: ez a nem éppen dicsőséges intézkedés nem
a magyaroknak szólt: az így kitüntetettek között a köztársasági spanyolok, az oroszok, az ukránok, a
lengyelek száma felülmúlta a magyarokét.
A realizmus nem jelent tétlenséget. Az ’56-os magyar emigráció a lehetőségek határai között tette
a dolgát. Össztevékenységéről azok szólhatnak, akiknek nálam szélesebb az ismeretkörük, akik
kimondottan emigrációs jellegű aktivitást fejtettek ki, amit magam nem tettem. Megelégedtem az
írással és a lapszerkesztéssel, s így röviden és hézagosan csak arról beszélhetek, ami ezekkel a
területekkel kapcsolatos.
Mikor Gálit és Obersovszkyt Kádárék 1957-ben halálra ítélték, a párizsi – és vele együtt a londoni
– magyar emigráció volt az, amelyik az egész nyugati szellemi világot megmozgatta, és sikerült elérnie,
hogy a két író megmeneküljön az akasztófától. Párizsban alakult meg Jean Cassou elnökletével és a
fáradhatatlan Louis de Villefosse irányításával az a Déry-bizottság, amelyik a bebörtönzött magyar írók
és újságírók kiszabadításáért küzdött. Déry neve csak szimbólum volt, lévén a legismertebb az elítéltek
között, de a bizottság akkor is folytatta küzdelmét, amikor őt már kiengedték. Hiába hajtogatták Kádár
megbízottai, hogy Bibó István nem író – a Menekült Írók PEN Klubja, amelyiknek a vezetői magyarok
voltak, a Déry-bizottsággal karöltve, mindaddig megakadályozta a felfüggesztett Magyar PEN Klub
teljes jogú visszatérését a szervezetbe, amíg a nyomás hatására Bibót nem engedték szabadon.
Külön kell szólnom Gara Lászlóról, mert félő, hogy az ő neve egyszer éppúgy feledésbe fog
merülni, mint a második magyar emigráció alakjai közül Szarvady Frigyesé. Az ő műfordítói
tevékenysége – fordított Kassákot, Déryt, Illyést, Vörösmartyt, Molnárt, s még ki tudja, hány hazai és
emigráns írót – volt a legszilárdabb szellemi híd a Duna és a Szajna között. Fő műve: a magyar
költészet antológiája az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig, máig is olyan teljesítmény, amilyet
azóta sem tudtak egyetlen más világnyelven sem megismételni.
Egyedülálló jelenség a magyar történelemben és irodalomtörténetben egyaránt: a magyar
emigrációnak három folyóirata jelent meg, egymás mellett és egymást szinte kiegészítve Párizsban –
véletlen-e, hogy éppen Párizsban? – időrendi sorrendben: az Irodalmi Újság, a Magyar Műhely és a
Magyar Füzetek. Nem voltak ártatlan vállalkozások. Az első ’56 politikai és szellemi örökségét
igyekezett életben tartani, a második annak az irodalmi és művészi avantgárdnak a központja volt,
amelyik magyar földön nem szólalhatott meg legálisan, a harmadik pedig hátországot, segítséget,
nyomtatott megjelenést biztosított a ’80-as években megszülető és egyre erősödő ellenzéknek, a
szamizdatnak. Mind a hárman könyveket is kiadtak, olyanokat, amelyek Budapesten nem jelenhettek meg: kiadványaik együttesen egy kisebb könyvtárt tennének ki.
Emigrációs tevékenységük megkoronázása a Père Lachaise temetőben felállított ’56-os mártíremlékmű volt. 1988. június 16-án, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, széles nemzetközi szolidaritással
övezve avatták fel – a hazaiak nálam pontosabban és elfogulatlanabbul lehetnének a megmondói annak:
a Franciaországi Magyar Emberjogi Liga ezen akciójának mekkora szerepe volt abban, hogy pontosan
egy évvel később, 1989. június 16-án sor került Nagy Imréék nemzeti gyászszertartására, a
rendszerváltás kezdő aktusára.
Szekfű Gyula, a kiváló magyar történész sokat vitatott könyvében, „A száműzött Rákócziban”-ban,
amely a fejedelem francia- és törökországi életét, tevékenységét vizsgálta, a végszóban arra a
következtetésre jutott, hogy „Minden száműzött élete a köznek haszontalan.” Lévén a hármas
emigrációs hullámból mi, az egyetlenek, akik megérhették, hogy száműzetésük oka megszűnjék és
száműzetésük álma, hazájuk függetlensége és demokratikus berendezkedése megvalósuljon, azzal
cáfolhatjuk meg legméltóbban Szekfű pesszimizmusát, ha köszönetet mondva azoknak az országoknak,
amelyek befogadtak minket, csendben fejet hajtunk minden idők minden magyar emigránsának, régi
és kortárs sorstársainknak emléke előtt, akiknek ez nem adatott meg, és halkan, nagyon halkan kifejezzük azt az óhajunkat, hogy ebből az országból többé soha senkinek ne kelljen emigrálnia.
(Előadás a Magyarországi Francia Intézet Az 1956-os magyar
forradalom és a francia–magyar kapcsolatok című konferenciáján,
1996. október 19-én.)
|