II. Óraigazgatás

 

 

 

 

Kopogás bebocsáttatásért

Jó antológia nincs. Mármint olyan antológia, amelyiket mindenki jónak tart. Mivel – műfajánál fogva – minden antológia válogatás, máris két névsort kínál eleve kifogásolhatónak: azokét, akik belekerültek és azokét, akik kimaradtak belőle. A beválogatottak kategóriája tovább bontható. Miért éppen azzal a művükkel szerepelnek, amelyikkel szerepelnek, miért nem egy másikkal? További lehetséges kifogás: B. költő miért szerepel hat verssel és A. miért csak hárommal? Tulajdonképpen a kihagyottak helyzete egyszerűbb: azok – és híveik – mind megsértődhetnek.

Domokos Mátyás hősi vállalkozásba fogott, amikor a Nemzeti Tankönyvkiadó számára elkészítette a Kortárs magyar irodalom, 1945–1990 című antológiát. A terjedelmes, 470 oldalas, szép kiállítású kötetben (egyetlen technikai kifogásom csupán az, hogy első átlapozásakor, belül, a 170. és a 171. oldal között mindjárt kettétört, a második átlapozásnál a 169–170. oldal Vas István fényképével, a költőt bemutató szöveggel és egyik versének a felével kirepült belőle) – szóval a vaskos és szép könyvben, a szerkesztő által tömören jellemezve, 46 költő és író szerepel műveivel. Mármost ha arra gondolok, hogy a Magyar Írók Szövetségének – mostani, hanyatló korszaka előtt – a nyolcvanas években mintegy 600 tagja volt, s rajtuk kívül még néhány ezer, sőt tízezer ember tartotta és tartja magát költőnek-írónak Magyarországon – ha ezekből a számokból levonok 46-ot, akkor mindjárt kiderül: ezzel az antológiával Domokos Mátyás hány elégedetlen embert kreált –, hogy azt ne mondjam: hány ellenséget szerzett magának. És ezekhez még nyugodtan hozzáadhatók a ma már nem élő, kihagyott írók özvegyei, árvái, unokái és egyéb családtagjai. Minimum: egy hadosztály. Most a kötet megjelenése után, hogyan is mer a szerkesztő kimenni az utcára – egy olyasfajta vaspáncél nélkül, mint amilyet VIII. Henriktől őriznek a Towerben?

De hát az antológiaszerkesztés feladatát nyilván szabad akaratából vállalta, s az imént jelzett veszélyeket bizonyára az első pillanattól kezdve felmérte. Halálmegvető bátorsággal és némi naivitással is. Ez utóbbit azért merészelem emlegetni, mert olvastam egy interjúját, amelyikben azt mondta, hogy efféle antológiákhoz rendszerint hiánylista érkezik, de „nem a bent lévők jogosultságát kérdőjelezik meg, mert ehhez erkölcsi bátorság kellene…” Már miért ne kérdőjeleznék meg a kötetben bent lévők legalább egy részének a jogosultságát? Maga a szerkesztő mondja el, hogy sokakat megkérdezett, kiket válogatnának be, ha őket kérnék fel hasonló antológia összeállítására, és kiderült, hogy 30–35 név szinte mindenkinél azonos volt. Ebből viszont az derül ki, hogy 11–16 név egyiküknél-másikuknál különbözött, ami a nyilván vájtfülűeknek számító megkérdezettek körében is tüstént megkérdőjelezi az antológia válogatásának kb. 25 százalékát. Aztán meg a kihagyottak felsorolása többnyire együtt jár a beválogatottak egy részének a megkérdőjelezésével: „mégiscsak nevetséges (felháborító, elfogadhatatlan, szégyenletes: a nem kívánt szó törlendő), hogy X-et, irodalmunknak ezt a büszkeségét kihagyta, miközben Y-t, ezt a tehetségtelen frátert bevette”. A kifogások megfogalmazásához nem kell sokkal több erkölcsi bátorság, mint az antológia összeállításához – a kérdés legfeljebb a jogosultságuk lehetne.

Azért fogalmazok feltételes módban, mert minden válogatásbéli kifogást feleslegesnek és értelmetlennek érzek. Ez az antológia Domokos Mátyás ízlését tükrözi, az ő véleményét sűríti a kortárs irodalomról – már a rómaiak megmondták, hogy „de gustibus non est disputandum” és ezt a németek még ki is bővítették: „Geschmäcker und Ohrfeigen sind verschieden”, azaz nemcsak az ízlésekről nem lehet vitatkozni, de még a pofonokról sem, így aztán meddő a disputa Domokos Mátyás ízléséről éppúgy, mint azokról a pofonokról is, amit az antológiából való bizonyos kihagyások jelentenek. Fel tudnék én is sorolni néhány költőt-írót, akiknek szerintem helyük lett volna az 1945 és 1990 közötti 45 év antológiájában, s néhány olyan tollforgatót is, aki benne van a gyűjteményben, ám – megint csak szerintem – egy fél évszázad múlva legfeljebb lábjegyzet lesz belőle a magyar irodalom történetében – ebbe a játszadozásba a világ minden kincséért sem kezdenék bele, nemcsak azért nem, mert Domokos Mátyás kisujja többet tud a kortárs magyar irodalomról, mint az én fejem, hanem azért sem, mert milyen jogon kérhetném számon én (vagy bárki más) a magam (a maga) ízlését a Domokos Mátyás ízlésén-ítéletén?

Nekem tehát semmi bajom sincs a „Kortárs magyar irodalom” antológiájával – attól eltekintve, hogy komoly bajom van vele. Ennek a bajnak nincs köze a válogatáshoz. Súlyosabb. Domokos Mátyás Kortárs magyar irodalom című antológiája ugyanis csak „az ország határain belül, 1945 és 1990 között született” műveket tartalmazza, azaz kimaradt – kihagyatott – belőle a „kisebbségi” és a nyugati magyar irodalom. Domokos az előszavában leszögezi ugyan, hogy „a magyar irodalom nyelvében is, ethoszában is egy és oszthatatlan”, de – mint mondja – a kihagyás nemcsak terjedelmi okokból és nemcsak a „bőség zavara” miatt történt, hanem azért is, mert „a közös történelmi sors nyomása alatt (s látnunk kell ezt is, hiszen jeleit minduntalan tapasztalhatjuk) az élet útja, szerveződése és minősége, pillanatának íze és levegője éppen az elmúlt fél évszázad során – olykor a gyökerekig a visszahatóan is – más-más irányt vett Erdélyben, mint a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Vajdaságban (a nyugati szigetmagyarság különböző csoportjairól nem is beszélve)”.

Pista legyek, ha ebből az érvelésből-indoklásból egy szót is értek. A magyar irodalom egy és oszthatatlan – tehát rögvest szaggassuk darabokra, osszuk szét, mert az élet útja, szerveződése, minősége, pillanatainak íze és levegője más-más irányt vett a kisebbségben vagy a Nyugaton élő reprezentánsainál, mint az ország határain belülieknél? De hát – kérdem tisztelettel – mi köze egy nemzet irodalmában egy mű értékének, minőségének az élet útjaihoz, a pillanatok ízéhez és levegőjéhez, egyáltalán ahhoz a helyhez, ahol az író élt és alkotott? Egy irodalmi antológia földrajzkönyv akar-e lenni, avagy az illető irodalom bárhol született kincseinek gyűjteménye? Az az íz, az a levegő, ami az ország határain kívüli magyar írók-költők munkáiban fellelhető, nem éppen gazdagítja-e az összmagyar irodalmat – hanem ok lehet arra, hogy egyesek kirekesztessenek belőle?

Domokos Mátyás érvelése olyannyira abszurd, olyan könnyen megcáfolható, hogy ha még kissé elidőzöm mellette, azt szinte a (kesernyés) mulatság kedvéért teszem. Az antológiában szereplő, sorrendben első tizenkét író és költő közül heten az ország határain kívül születtek; ha megmaradtak volna ott, ahol a világra jöttek – Áprily Brassóban, Kassák Érsekújváron, Tersánszky Nagybányán, Nadányi Feketegyőrösön, Sinka Nagyszalontán, Tamási Farkaslakán, Márai Kassán, Németh László ugyancsak Nagybányán –, akkor ki kellett volna hagyni őket a „Kortárs magyar irodalom” antológiájából. A kolozsvári Bodor Ádám 1982-ben áttelepült Magyarországra. Szerencséjére, mert máskülönben ő is kimaradt volna, mint megannyi erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai társa, akik elkövették azt a hibát, hogy otthon maradtak. S ha Domokos nem kortársi, hanem a kezdetektől, a Halotti beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig terjedő antológiát szerkesztett volna, akkor az idézett szerkesztési alapelv szerint a XVIII. századból bevehette volna a sokszorosan elfeledett Cserei Mihályt, de ki kellett volna hagynia – Mikes Kelement. Mivelhogy időtálló remekművét nem magyar, hanem török földön írta.

Percig sem tételezem fel, hogy Domokos Mátyás ne becsülné, sőt ne becsülné nagyra az országhatárokon kívül élt vagy élő s arra érdemes magyar írókat. Varázstükrök között című tanulmány-gyűjteményében (1991) példás méltatást írt az erdélyi Kányádi Sándor újabb verseiről, a szlovákiai Grendel Lajos újabb novelláiról és a Bretagne-ban elhunyt Szabó Zoltán „Szerelmes földrajz”-áról. Az utóbbiból ilyen mondatokat idéz: „A mi feladatunk mindig inkább így lett volna kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzihoz igazítani, a történelmet a földrajzhoz. Ritkán sikerült. S inkább látszatra sikerült, mint a valóságban… Az egyetlen, ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt”. „Az irodalom nem ismert Csonka-Magyarországot, a könyvek lapján az egész együtt maradt. Ott találhattuk meg, nem a valóságban”. „Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, forduljon a költőkhöz”. Igen, a költőkhöz – és ne a Nemzeti Tankönyvkiadó antológiájához.

A magyar nyelv nemcsak gazdag, hanem pontos is. Semmi probléma nem lenne, ha Domokos Mátyás antológiájának a címe nem „Kortárs magyar irodalom”, hanem „Kortárs magyarországi irodalom” volna. Akkor – jobb híján – elfogadható volna az előszóban adott tanács is: hogy aki a kisebbségi, illetve a nyugati magyar irodalmat akarja megismerni, az forduljon Görömbei András és Pomogáts Béla ezeket bemutató antológiáihoz. Még akkor is, ha ez az ajánlás kissé fölényesen odavetett: Pomogáts munkája – minden érdeme mellett – inkább „gyorsfénykép”, Görömbeié pedig amolyan népszerűsítő kalauz, amit maga a szerző is „ismeretterjesztő igényű könyvecské”-nek nevez – egyikük sem tartozik a Domokos-féle „nehézsúlyú” antológia kategóriájába.

Legfontosabb megjegyzésem – az, amit a legfontosabbnak vélek – még hátravan. Az elmúlt fél évszázadban volt olyan magyar antológia, amelyikben szerepeltek, ha nem is a nyugati, de a határokon túli, „kisebbségi” költők: a négykötetes „Hét évszázad magyar versei”-ben (1979) – ahonnan Dsida Jenőt kifelejtették, ami nem lebecsülhető teljesítmény… De a magyarországiaktól elkülönítve, egy „Kitekintés” nevezetű zárófejezetben szerepeltek, nyilván azért, hogy meg ne sértsék a „testvéri” román, szlovák, szovjet és az „unokatestvéri” jugoszláv hatóságok érzékenységét. Volt a nyugati magyar irodalomnak két testes antológiája is, 1981-ben a Vándorének, 1987-ben a Két dióhéj – az első a költőket, a második a prózaírókat mutatta be, tucatnyi politikai megkötéssel, amelyek a közölt művek tartalmára éppúgy vonatkoztak, mint az engedélyezett szerzők személyére. Most nyílt meg az első alkalom, hogy egy antológia az „egy és oszthatatlan” magyar irodalmat szabadon felmutassa, az irodalomszerető nagyközönségnek is, és – ahogy ezt a Domokos-könyv borítója mondja – az érettségizőknek, felvételizőknek, azaz a fiatalságnak is. És nem földrajzi rekeszekben, hanem az érdem és a minőség mixerével „összekeverve”, az antológia rendezési módját követve, a születési évek sorrendjében, a hazaiakkal együtt adja az olvasók kezébe Zilahy Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Ignotus Pált, Szabó Zoltánt, Tűz Tamást, Bakucz Józsefet, Thinsz Gézát (a nyugatiak közül csak azokat említem, akik már nem élnek), valamint Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Lászlóffy Aladárt, Szőcs Gézát, Markó Bélát, Grendel Lajost, Tolnai Ottót, Sziveri Jánost – azokat, akiket közülük vagy rajtuk kívül a szerkesztő ízlése és esztétikai szigora méltónak ítél a „befogadásra”.

Lehet, hogy a magyarországi olvasó kissé értetlenül és különösebb érdeklődés nélkül fogadja megkésett kopogásomat a bebocsáttatásért. Megértem Domokos Mátyást is, aki itthon élve nem érezhette át, nem tartotta lényegesnek ezt a szempontot. De ezeket a sorokat olyasvalaki írja, aki személy szerint elfogulatlan tud lenni, mivelhogy a leghaloványabb igénye sincs, nem is lehet arra, hogy ő egy ilyen válogatásba belekerüljön – viszont három évtizeden át egy nyugati magyar irodalmi és politikai lapot szerkesztett, meglehetősen ismeri az emigráns irodalmat, s nemcsak az írókat, de azoknak a lelkét is. Így aztán tudva-tudja, hogy külhonban élve egyetlen nagy álmuk volt éveken-évtizedeken át; az, hogy az ország sorsának megváltozásával egyszer, valamikor érdemeik-értékük szerint integrálódhassanak az összmagyar irodalomba. Biztos vagyok benne, hogy ugyanez volt-maradt az álmuk a kisebbségi sorsban élő magyar íróknak és költőknek is. A Nemzeti Tankönyvkiadó antológiáját látva az ébredés keserű. Amiről annyit álmodtak, még – ki tudja, meddig, de – várat magára…

 

(Magyar Hírlap, 1995. január 21.)

 

 

 

Próbáljuk meg az óráinkat összeigazítani!

Felszólalás a budapesti parlamentben rendezett „Magyarország 2000” konferencián, 1996. február 9-én

Mikor Václav Havel elfoglalta elnöki hivatalát, azonnal felhívást intézett a cseh és szlovák emigrációhoz: aki csak teheti, jöjjön haza, kapcsolódjék be az új, demokratikus ország megalapozásának munkájába, aki pedig Nyugaton marad, vegye fel, fűzze szorosra a kapcsolatot szülőhazájával, és gondolja végig, beszélje meg az új vezetéssel, miben segíthet neki. Felszabadulásuk után hasonló jellegű szózatot intéztek külföldön élő honfitársaikhoz a három balti ország demokratikus politikusai is. Tavaly Bukarestben Iliescu elnök hívta össze tanácskozásra a Nyugaton élő románokat, elnézést kért a múltban velük szemben elkövetett igazságtalanságokért, és még azt is hozzátette: a haza megsegítéséről van szó, ezért ne az ő személyét nézzék, hiszen ő nem örökké tartó államfő, hanem az országét, ahol születtek.

Amikor teljes szívből köszöntöm és köszönöm azt a kezdeményezést, amelyik ezt a tanácskozást létrehozta, az őszinte és intézményesített párbeszéd felvételekor nem szabad elhallgatnunk, hogy nekünk, magyaroknak hat évet kellett várnunk, amíg hazánk törvényes vezetésének részéről elhangzott a hívó szó. És mert ennek a tanácskozásnak csak akkor van értelme, ha az őszinteség nem konvencionális jelző, hanem kiemelt főnév benne, még azt is hozzá kell tennem, hogy néhány, nem mindig szerencsésen megválogatott hazahívás mellett éveken át inkább a távoltartás szándéka, olykor még a viszolygás is érezhető volt. Áll ez bizonyos közhangulatra, vagy közvéleményre is. Csak két, meglehetősen elterjedt szó-, illetve mondatfordulatra utalnék. Az egyik így hangzott, és hangzik: „Nektek könnyű volt.” Anélkül, hogy a részletekbe mennék, hadd nyugtassak meg mindenkit: nem volt könnyű!

A másiknak az éle még fájdalmasabb volt számunkra. Valahogy úgy szólt: „Ti elmentetek a hazából, mi viszont itthon maradtunk.” A távozás, vagy maradás egyéni motívumainak keresgélése helyett hadd utaljak nagy elődeinkre – akik mellett mi igen kicsinynek érezzük magunkat: ha Rákóczi, Kossuth, Jászi, Nagy Imre, Bartók, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Kéthly Anna egy-egy adott helyzetben elment Magyarországról, azt nem azért tették, mert kevésbé szerették a hazát, mint azok, akik itthon maradtak.

A közgondolkodásban eléggé elterjedt iménti előítéletek mellett az előző kormány részéről néhány, nemegyszer baráti, iskolatársi kivételtől eltekintve ez az érezhető tartózkodás – hogy azt ne mondjam, visszautasítás – hivatalos formákat is öltött. Amit erről mondok, azt egy attitűd jellemzéseként, minden pártpolitikai célzat nélkül mondom, megtörténhetett volna más kormányzó pártokkal is. Elég ha arra utalok, milyen gyanakvás, sőt, nemegyszer vádaskodás, vagy elutasító gőg fogadta még azokat a magyarokat is, akik akár alapítványi formában, akár beruházásokkal hatalmas összegeket hoztak haza önzetlenül, vagy horrible dictu vállalkozási meggondolásokból a poggyászukban. Ami pedig a többieket illeti, a kormány egyik igazán jó szándékú, mértéktartó, fontos minisztere 1991 nyarán egy újságcikkben, azt megindokolandó, hogy miért nem foglalkoztatják jobban a nyugati magyarokat – a „foglalkoztatás” szó az ő kifejezése – ezeket írta: „Minden emigrációban élő személy esetében gondot jelenlett, hogy bár nagyon sokan követték gondos figyelemmel a hazai eseményeket, távozásuk következtében nem ismerhették azokat úgy, mint akik itthon élték végig a diktatúra évtizedeit, és a hazai ellenzék küzdelmeiben sem vehettek részt aktív módon. Egy bizonyos óra mindenképpen megállt bennük, amikor átlépték a határt.”

Még azt sem mondom, hogy ezekben a megállapításokban – ha kissé pontatlanok és kissé bántók is – nincs némi igazság. Csakhogy felvetődik a kérdés: a vulgárisan vasfüggönynek nevezett határzárak, aknamezők, postai cenzúra, utazási korlátozások és egyéb intézkedések miatt, kényszerűen és kényszeredetten, mindenképpen akaratuk ellenére az itthoniakban vajon nem állt meg egy bizonyos óra? Úgy érzem, és azt szeretném, hogy hatéves, nehezen pótolható késlekedés után ez a mostani tanácskozás, bármi legyen is majd a kézzelfogható eredménye, vagy haszna, arra mindenképpen alap lehet, hogy az óráinkat összeigazítsuk.

Tudom, hogy ennek a konferenciának a kezdeményezői tőlünk nem általánosságokat, nem a múlt elemzését, és még kevésbé vélt, vagy valódi sérelmek felemlegetését, sorolgatását várják. De a múlt tisztázása és főleg tisztességes lezárása nélkül, akár csak az élet egyéb területein, itt is lehetetlen az előrelépés.

Kihasználva az alkalmat, hogy itt ily számosan vagyunk együtt és az állam vezetői is itt vannak – hadd említsek néhány javaslatot.

Az egyik, ami szinte vesszőparipaszerűen tér vissza nálam, abból indul ki, hogy a párizsi Magyar Ház épületét az 1990-ben kinevezett nagykövet gazdasági okokra hivatkozva bezáratta. Ebben az épületben szép könyvtár- és színházterem mellett 9–10 olyan fürdőszobás szoba van, ahol magyar diákok, kutatók, tudósok hónapokat tölthetnének el ingyen vagy jelképes ellenszolgáltatás fejében. Hat év óta áll bezárva, romlik állagában ez a körülbelül egymilliárd forint értékű magyar állami tulajdon, amelyik a Horthy-rendszerben, a Rákosi-rendszerben, a Kádár-rendszerben is működött – csak azóta nem működik, amióta demokrácia van Magyarországon. Az egyetlen tennivaló a külső tatarozás, bizonyos belső rendbehozás és – úgy tudni – egy bojlernek a kicserélése volna. Az államnak kevés a pénze, de egy olyan országban, ahol 1990-ben a párizsi nagykövetnek 3 millió dollárért lehetett új rezidenciát venni, egy olyan országban, ahol egy forgatókönyvre, amelyet sohasem írtak meg, 29 millió forint előleget lehetett kifizetni, talán még erre a Magyar Házra, ahol hat év óta több száz hazai fiatal nem lakhatott-tanulhatott, talán erre is akadt volna néhány forint vagy dollár.

A másik, amit – most már sokkal kevésbé polemikusan – megemlítenék, a nyugati sajtóval való kapcsolatok kérdése. Immár a magam vizein evezek. Magyarország képe a nyugati sajtóban, minden ellenkező híresztelés ellenére, még mindig jó. Azt nem tudom lemérni, hogy a cseheké vagy a lengyeleké manapság jobb-e, – nem is ez a lényeges. Én a francia sajtót látom, és abban, nyugodtan mondhatom, a Magyarország-kép nemcsak jó, hanem kitűnő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne elmélyültebb, alaposabb és elterjedtebb. Ehhez az kellene, hogy végre-valahára elkezdődjék az illetékesek részéről a komoly munka a nyugati sajtóval való kapcsolattartás területén. Az előttem felszólaló Otto von Habsburg említette, hogy valamennyiönknek el kellene olvasnunk Masaryk és Benes emlékiratait, a Nyugaton folytatott tevékenységük leírását. Elolvashatnánk a román és csehszlovák kormányok kapcsolatainak a történetét is a nyugati sajtóval, elsősorban a franciával, a két világháború között, és akkor megtudhatnánk, milyeneknek kell lenniök a külföldi sajtóval kiépített kapcsolatoknak az ország érdekében.

Évekkel ezelőtt, ’91-ben vagy ’92-ben javasoltam: van egy nagy francia újságíró, André Fontaine, a Le Monde volt főszerkesztője, aki a világpolitika egyik legnagyobb szakértője. Őszinte barátja Magyarországnak. Egyetlen olyan cikkét nem olvastam Közép-Európáról, amelyikben ne említette volna a magyar kisebbségek ügyét, mint megoldandó problémát. Nos, javasoltam, hívják meg Magyarországra, mutassák meg neki az országot, vigyék el az akkori állapotokat tükröző magyar–román határra, nézze meg, hogyan, mennyi idő alatt és milyen vizsgálatok után tud átjutni, hogyan tud eljutni azokhoz az erdélyi magyarokhoz, akikről sűrűn írt a cikkeiben. A javaslatomra semmiféle válasz nem érkezett.

A nyugati sajtóval kiépítendő kapcsolatok dolgát – nem a hivatalos és többnyire hatástalan propagandáról, hanem az igazi, nem szépítő, nem titkolózó kapcsolatokról beszélek – csak nagyon alapos, szinte tudományosnak nevezhető, rendszeres munkával lehet megjavítani. Ebben mi sokat segíthetünk, hiszen mindenütt, az egész világon vannak magyar és magyar származású újságírók, akik ismeretekkel, kapcsolatokkal rendelkeznek. Éppen csak meg kellene keresni őket és megbeszélni velük a tennivalókat.

Kapcsolódik ehhez a sajtóattasék kérdése. Azt hiszem, ez a funkció meglehetősen lenézett a magyar államapparátusban – holott a legfontosabbak egyike lehetne. Olyan iskolákra volna szükség, amelyekben nem elvontan diplomatákat, hanem szakosítva sajtóattasékat képeznek, akik egyszerre járatosak a diplomáciában és az újságírásban. Avagy erre a tisztre olyan újságírókat kellene alkalmazni, akiknek már van gyakorlatuk, akik éveken át Nyugaton a budapesti sajtó, a rádió, a televízió tudósítói voltak és már létező kapcsolataik vannak a nyugati kollégáikkal.

Harmadikként felvetném azoknak a nyugatiaknak a kérdését is, akik annak idején rokonszenveztek a magyar ’56-tal. Azt hiszem, még senki sem mérte fel, hányan vannak a nyugati országokban olyanok, akik 1956-ban mellettünk álltak, vagy akkor – mint kommunisták és útitársak – nagy leckét kaptak, mivel addig illúziókban éltek. Franciaországban egész sor kiváló író, tudós, politikus van, akik akkor ábrándultak ki a szellemi életben is szinte uralkodó kommunista pártból. Az egyik párizsi újságban éppen ma olvastam, hogy a kijelölt olasz miniszterelnök az olasz kommunista párt tagja volt és 1956-ban szakított vele. Százával, talán ezrével élnek világszerte ’56 külföldi, és ma jelentős személyiségekké vált szimpatizánsai, és ezek nem mind olyan aggastyánok, mint én – vannak közöttük hatvanéves fiatalok is. Fel kellene keresni őket – ha máskor nem, akkor Nagy Imre június 16-i szoboravatása, vagy a forradalom 40. évfordulója alkalmából, meg kellene hívni őket, hogy megismerkedjenek azzal a Magyarországgal, amelyért ők annak idején kiálltak. Vonatkozik ez nem utolsósorban román barátainkra is, hiszen Kádár Magyarországa után Románia volt a második ország, ahol ’56 rokonszenvezőivel a legkeményebben számoltak le, és nemcsak az erdélyi magyarokkal, hanem a magyar példán fellelkesedett románokkal is.

Befejezésül engedtessék meg egy megjegyzés. Ezt a konferenciát igen jónak, jelentősnek érzem, az előttem felszólalóktól máris sokat tanultam, és remélem, hogy az ország itt lévő vezetői sem érzik majd haszontalannak, és jó néhányat meg is valósítanak az itt elhangzott javaslatokból. De ugyanakkor csonkának is érzem ez a találkozót, mert a magyarság három részből áll: az itthoniakból, a nyugatiakból és a szomszéd országokban élőkből, akik itt csak egy-egy személy erejéig szimbolikusan vannak képviselve. A Nyugaton élők, meggyőződésem szerint, boldogan segítenének az itthoniaknak, de legalább annyira szívesen segítenének az erdélyieknek, a felvidékieknek, a délvidékieknek, az ukrajnaiaknak. Éppen ezért felvetem azt, hogy jó volna minél előbb, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából összehívni a három nemzetrész találkozóját. Kevésbé azért, hogy önmagunkat ünnepeljük, hanem elsősorban azért, hogy együtt – de a kisebbségben élőkkel együtt – kicserélhessük tapasztalatainkat és ahol-amiben segíteni tudunk, segítsünk egymásnak.

 

(Bécsi Napló, 1996. március–április)

 

 

 

Három emigráció

Mondják: a menekültek olyan emberek, akik a lábukkal szavaznak. Ha így van, akkor Magyarországon a XVIII. század elejétől, s aztán, fokozott ütemben, a XIX. század közepétől sűrűn voltak „szavazások”. Az utóbbi 150 évben egyik emigráció követte a másikat – a nagy, másfél milliós amerikai kivándorlásról nem is szólva – csupán a politikai motivációjú emigrációk sorában: 1849-ben, a szabadságharc után, 1919 elején, az első Magyar Köztársaság és 1919 közepén, a Tanácsköztársaság bukása után, 1945 elején, a vesztett háború és 1948-ban a demokrácia elvesztése, és 1956 őszén, a forradalom leverése után. Ha ehhez hozzávesszük az első jelentős menekülési hullámot, ami a kurucok felkelését követte, akkor történelmileg nem is hosszú idő, két és fél évszázad alatt hétszeres magyar emigrációról beszélhetünk. Nem ismerem eléggé más országok történetét ahhoz, hogy azt mondhassam: mi, magyarok aranyérmesek volnánk az emigrációk olimpiászán, de aligha tévednék nagyot, ha azt megkockáztatnám, hogy a díjazottak hármas emelvényére mindenképpen felkerülnénk.

Engedtessék meg, hogy a továbbiakban a hét hullámból kiemeljek hármat, nemcsak azért, mert súlyukban, méreteikben ezek voltak a legfontosabbak, hanem azért is, mert ezek kapcsolódnak a legszorosabban Franciaországhoz. És ez a megállapítás már önmagában is sokatmondó: bizonyos szórendi cserével azt rejti magában, hogy a legfontosabb magyar emigrációs hullámok éppen Franciaországhoz kapcsolódnak.

Mikor egy menekülő új hazát választ, abba belejátszhat a véletlen is, belejátszhat olyan motívum is, hogy ne legyen túl messze a szülőföldjétől, azaz adott esetben könnyebben hazatérhessen – vagy ennek éppen az ellenkezője: minél messzebb legyen, hogy azok, akik elől menekül, minél nehezebben érhessék utol, belejátszhat a nyelv ismerete, vagy a személyes és a vallási rokonság és még egyéb körülmények is. De a döntő tényezők általában mégsem ezek. A döntő tényezők: a korábbi kapcsolatok, a rokonszenv, egy közös ügy valódi vagy vélt szolgálata, az a meggyőződés, hogy nemcsak a vonzalom kölcsönös, de az ellenség is közös, a remény, az elvárás, hogy az ellen az erő ellen, amely elől el kellett menekülnie, az új haza támaszt, sőt talán szövetséget is jelent annak a földnek a felszabadulására, amelyet nemcsak a cipője talpán, hanem a szívében is magával hozott. Az érem másik oldalát tekintve, a befogadó ország is azért engedi megtelepedni őt a maga földjén, mert régebbről vagy újabban rokonszenvezett az elbukott üggyel, mert esetleges szövetségest lát benne a maga terveihez, mert arra gondol – minek szépítsük, hiszen de Gaulle tábornok volt az, aki nyersen kimondta, hogy az államok hideg szörnyetegek, – hogy ezek az emberek még hasznosak lehetnek a saját érdekeinek szempontjából is.

Mindezek a tényezők, a plátóiak éppen úgy, mint a hasznosságiak, a vonzalom, a bizalom éppen úgy, mint a politikai megfontolás belejátszott abba, hogy a három legjelentősebb magyar emigrációs hullámnak, a Rákóczi-felkelést, az 1848–49-es szabadságharcot és az 1956-os forradalmat követőknek Franciaország volt a legfontosabb, vagy egyik legfontosabb úticélja és befogadója. Az alapvető hasonlóságok mellett akadnak nem lebecsülhető különbségek is, ezekről a párhuzamosságokról és eltérésekről szeretnék szólni – az idő korlátozottsága és a magam hiányos felkészültsége miatt magától értetődőn és a tévedés jogát is fenntartva csupán sommásan és sok leegyszerűsítéssel.

Ami Erdély fejedelmét, II. Rákóczi Ferencet illeti, az ő esetében tüstént van valami, ami minden későbbi emigrációtól megkülönbözteti. Az, hogy Rákóczi Habsburg-ellenes felkelésére, amely majdnem nyolc esztendeig, 1703-tól 1711-ig tartott, XIV. Lajos Franciaországa nélkül alighanem sor sem került volna – és ezt sem az 1848–49-es szabadságharcról, sem Károlyi Mihály őszirózsás forradalmáról, sem Kun Béla proletárdiktatúrájáról, de 1956-ról sem lehet elmondani. Rákóczi felkelése szorosan összekapcsolódott a spanyol örökösödési háborúval, azaz Franciaországnak a Habsburgok elleni háborúskodásával, ennek a háborúnak első szakaszával, amelyik 1701-től 1704-ig tartott és a francia hadsereg számára fölöttébb sikeres volt. Ehhez fűződtek Rákóczinak legszebb reményei és ezzel függnek össze XIV. Lajos bátorításai is. A Napkirály részéről nemcsak szavakról volt szó: ha nem is túlságosan bőkezűen, de pénzt is küldött a lázadó magyaroknak, követet küldött Rákóczi udvarába, sőt tiszteket, hadimérnököket, gránátosokat is küldött Rákóczihoz, akik aktívan részt vettek a hadműveletekben. Közölte Rákóczival, hogy szívesen venné, ha a magyar trónra majd egy Bourbon kerülne, s mikor a fejedelem szövetségi paktumot szeretett volna elérni, XIV. Lajos kijelentése, miszerint ő csak független országgal köthet szövetséget, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Rákóczi átlépje a Rubicont és 1707-ben Ónodon kimondja a Habsburgok trónfosztását. Már késő volt: a spanyol örökösödési háborúban a hadiszerencse elfordult Franciaországtól, az írott francia–magyar szövetségből semmi sem lett, XIV. Lajos 1708-ban a pénzküldést is leállította. Háromesztendős további vergődés után a kurucok felkelése elbukott.

Rákóczi továbbra is csak Franciaországban bízott, egy rövid lengyelországi intermezzó után hűséges tisztjeivel Párizsba menekült. Megtette azt is, amit talán senkinek sem tett volna meg: hogy jelenléte ne zavarja túlságosan a királyt, Erdély fejedelmének törvényes címe helyett Sáros grófjának nevezte és neveztette magát, abban bízott, hogy az örökösödési háborút befejező nagy európai elrendezésbe Franciaország bevéteti Magyarország függetlenségét is, de ebben is csalódnia kellett: 1714. március 6-án Franciaország képviselője, de Villars herceg és Ausztria képviselője, Savoyai Jenő úgy kötötte meg a békét, hogy abban Magyarországról szó sem esett.

Mindez nem jelenti azt, hogy az agg Napkirály ne fogadta volna szívélyesen a francia földre menekült magyarokat: talán azért is, mert a lelkiismerete nem volt tiszta, talán azért is, mert személy szerint megszerette a magyar főnemest, becsülte annak méltóságosságát, erkölcsi emelkedettségét, szerénységét (nem törődött azzal, amit Saint-Simon úgy fogalmazott meg, hogy a fejedelem, bár bölcs, mértéktartó, egészében véve jóságos és nagyon udvarias, de igen kevéssé szellemes ember), életjáradékot biztosított Rákóczinak és tisztjeinek, és mivel a kincstár zavarai miatt az utóbbiakat egy fillér nélkül hagyta, szemet hunyt afölött is, hogy a magyar tisztek francia kollégáikkal együtt kártyabarlangot rendeztek be a Hôtel de Transylvanie-ban, amelynek örök időkre Prévost abbé állított emléket a Manon Lescaut-ban.

XIV. Lajos halála volt az, ami Rákóczi Ferenccel megérttette, hogy semmit sem várhat Franciaországtól. Szerencsétlenségére – ráadásul – ő Maine herceggel és Toulouse grófjával volt jó viszonyban – az ezeket félreállító régenstől, az orleansi hercegtől semmi jót sem remélhetett. Mikor Törökország háborúba keveredett Ausztriával, elbúcsúzott Párizstól, és elindult a török partok felé. Már mikor megérkezett, tudta, hogy hiú ábrándok fűtötték: francia emigrációja négy évig tartott, a török 24 évig, a haláláig. Leveleire, amelyekben a visszatérést kérte, még választ sem kapott.

Az első nagy magyar emigráció Franciaországban a vesztett illúziók emigrációja volt. Mi maradt belőle? Három máig élő emlék. Rákóczi egyik apródja, az alig húszesztendős erdélyi Mikes Kelemen, a francia irodalommal megismerkedve lett a törökországi bujdosás idején a magyar prózairodalom klasszikus megalapítója. Rákóczi egyik tábornokának, Bercsényi Miklósnak a fia, Bercsényi László, aki Franciaországban maradt, Franciaország marsallja lett, és ő alapította meg a francia huszárságot. Az ezred, amelyet az ő nevéről neveztek el, ma ejtőernyős huszárezred, és ahogy Seres Attila a Népszabadságban beszámolt róla, még tavaly is, amikor Boszniából visszatérő egyik egységüket köszöntötték, a kaszárnya udvarán a Marseillaise után magyarul csattant fel a kuruc dal: „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába…”. És Franciaországban van II. Rákóczi Ferenc szíve is: a vesztett illúziók dacára a fejedelem úgy végrendelkezett, hogy a szívét abban a grosbois-i kolostorban helyezzék el, amelynek csendjét mindig is jobban szerette a párizsi és versailles-i udvar nyüzsgésénél.

Azok a magyarok, akik az 1848–49-es szabadságharc bukása után kerestek menedéket Franciaországban, Rákócziékkal ellentétben eleve tudhatták, hogy a hivatalos francia politikától nem várhatnak segítséget. Ha mástól nem, hát Teleki Lászlótól tudták, aki Kossuth megbízottjaként a szabadságharc idejét Párizsban töltötte. Talán, ha Ledru-Rollin lett volna az 1848. decemberi elnökválasztás győztese… De Charles-Louis Napóleon lett, aki akkortájt a saját hatalmának megalapozásával volt elfoglalva. És mégis, ha maga Kossuth nem Párizsban telepedett is meg, a franciaországi emigrációt választotta a levert szabadságharc vezetőinek egész sora: Szemere Bertalan volt miniszterelnök, Batthyány Kázmér volt külügyminiszter, Almássy Pál, a képviselőház volt elnöke, Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért későbbi miniszterelnökök, Mérey Mór, Csáky László, Csernátony-Cseh Lajos, Mednyánszky Cézár, Nemeskéri Kiss Miklós. Ha a konkrét segítség reménye nem, akkor mi hozta őket mégis Párizsba? Feltehetően az, hogy itt teljesen szabadnak érezhették magukat álmok kergetésére éppúgy, mint tervek szövögetésére – és ebben igazuk volt. Abban már kevésbé, hogy azt hitték, a „kis Napóleon”, aki az olasz függetlenség fegyveres támogatója volt a Habsburgok ellen, a magyar szabadság pártfogója is lesz. III. Napóleon ugyan személyesen ígéri meg Kossuthnak, hogy Magyarország függetlenségének kivívása nélkül nem fejezi be a háborút, s amikor Kossuth, Teleki és Klapka a solferinói győzelem után felkeresik őt vallegioi főhadiszállásán, továbbra is jóindulatáról biztosítja őket egy új magyar szabadságharc irányában – néhány nappal később megköti Ferenc Józseffel a villafrancai békét, amelyikben szó sem esik Magyarországról. Végzetes pontossággal megismétlődik tehát az, ami a spanyol örökösödési háború végén történt.

Az 1848–49-es emigráció mégis eredményesebbnek tűnt, mint a Rákóczi vezette rövid „táborozás”. A hivatalos körök nem kockáztatnak semmit a távoli és kevéssé fontos országért, annál nagyobb viszont a magyarbarátság a francia szellemi élet legjobbjainak körében. Az ugyancsak száműzött Victor Hugóhoz Guernesey szigetén bejáratos a fiatal Orbán Balázs, a majdani „legnagyobb székely” és Teleki Sándor is, akitől Hugo az „Almanach des Exilés”-ben közli az aradi gyásznap történetét. Tocqueville Horváth Mihállyal, Irányi Dániel Michelet-vel barátkozik, az idősebb Dumas-t Teleki Sándor és Bulyovszky Lilla nyeri meg a magyar ügynek, Liszt szerelmének, Agoult grófnőnek szalonjában rendszeresen felolvassák Kossuth legfrissebb politikai leveleit, Berlioz megírja a Marche Hongroise-t, és az olyan emigránsok, akiknek a nevét ma már szinte teljes feledés borítja: Szarvady Frigyes, Horn Ede, Arányi Miksa nagyobb eredményeket érnek el a magyar irodalom – Petőfi, Jókai, Madách – francia nyelvű megismertetésében, mint száz évvel később a Kultúra Kiadó vagy a Szerzői Jogvédő Hivatal.

Ami különösképpen érdekes: a magyar emigráció tevékenységének hatása nem tiszavirág-életű. Paradox módon: minél jobban távolodunk időben a szabadságharctól, annál erősebb lesz. A csúcsot az 1879 és 89 közötti évtizedben érte el, amelyet a tudós Lelkes István egy alapvető, 1932-ben megjelent munkájában joggal nevez „a magyar–francia barátság aranykorának”. Vajon hányan tudnak erről ma Magyarországon – és Franciaországban? Hányan tudnak a párizsi Comité National Hongrois tevékenységéről, vagy a Kölcsönös Segélyező Magyar Egyletről, amelynek élén Munkácsy Mihály és Zichy Mihály állt? Hányan tudnak arról, hogy Kossuth Irataim című munkája szinte egy időben jelent meg magyarul és franciául (1881), hogy a dicsősége teljében álló Lesseps Ferdinand egy francia küldöttség élén elzarándokolt Aradra, és Willy Brandtot száz évvel megelőzve letérdepelt az aradi vértanúk emlékműve előtt, vagy az olyan pittoreszk és mégis jellemző apróságokról, hogy a francia szalonokban Berlioz lányai azt énekelték: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…”, a fiatal Lessepsné báli ruhájára ráhímeztette Magyarország címerét, és Victor Hugo lányának esküvői ruhájához felhasználták Teleki Sándor cifraszűrjét is – az olyan, egyáltalán nem külsőséges megnyilvánulásról nem is szólva, hogy szinte az egész francia író- és színészvilág megmozdult az 1879-es nagy szegedi árvíz károsultjainak megsegítésére.

Magyar emigránsok nyerték meg hazájuk ügyének ennek a korszaknak egyik legérdekesebb, legismertebb és mára talán legelfeledettebb asszonyát, Juliette Adam-t is. Annak idején nagyhatalomnak számított Párizsban, nem annyira számos regénye miatt, hanem sokkal inkább azért, mert ő szerkesztette a befolyásos La Nouvelle Revue című folyóiratot, s mert szalonja az erős francia baloldal és művészvilág állandó találkozóhelye volt. A szélsőbaloldali, szabadkőműves Juliette Adam-nál, (Gambettával egyszerre lett szabadkőműves), akit ellenfelei „la précieuse radicale”-nak gúnyoltak, nagyobb magyarbarát nem volt a francia fővárosban. Egy magyarországi körútja után, ami diadalútnak is volt nevezhető (fogadták a Parlamentben, olyanokkal találkozott, mint Apponyi Albert, Jókai, Gyulai Pál, Mocsáry Lajos, Zichy Jenő, Podmaniczky Frigyes, és a meggyőződéses antiklerikális asszonyt Szegeden egy kanonok „magyarrá keresztelte”), szépséges könyvet írt országunkról La patrie hongroise címmel. Madame Adam-t nemcsak a magyar függetlenség ügye lelkesítette. Az 1870–71-es francia–porosz háborút követően ő volt a németellenességnek, a „revanche”-nak talán a legvehemensebb, legelkötelezettebb hirdetője is. Gyűlölte Bismarckot és egy olyan németellenes szövetség létrehozásán fáradozott, amelyikben Franciaország, Olaszország és Oroszország mellett fontos szerep jutott volna Magyarországnak is.

És itt lép be a képbe – a francia–magyar kapcsolatok további alakulásának képébe – a második magyar emigrációs hullám egyik kiemelkedő alakja, gróf Andrássy Gyula. Andrássyt, amikor menekültként Párizsba érkezett, sugárzó dicsfény övezte: a szabadságharc bátor tisztje volt, távollétében halálra ítélték és in effigie fel is akasztották. „Le beau pendu”, ahogyan Párizsban nevezték, külső megjelenésével, sziporkázó szellemességével, charme-jával gyorsan háttérbe szorította a komor, mindig komoly Teleki Lászlót, és a szalonok kedvence lett. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor amnesztiája után hazájába visszatérve ő lett a németbarátság legfőbb szószólója. Andrássy buktatja meg a franciabarát osztrák külügyminisztert, Beustot, akinek átveszi a helyét, ő győzi meg Ferenc Józsefet arról, hogy 1870-ben ne álljon a franciák mellé, hanem maradjon semleges, ezzel megkönnyítve a németek győzelmét, ő a német–osztrák szövetség összekovácsolója és pályafutására azzal teszi fel a koronát, hogy egyik főszereplője az 1878-as berlini kongresszusnak, ahol a Monarchiának megszerzi Bosznia-Hercegovina okkupációjának baljós előjelű jogát. Andrássy az orosz előretörés megszállottja, amivel szerinte együtt járna a Nagy-Magyarország területén élő szlávok fellázadása és elszakadása is.

Juliette Adam, ez a közepes írónő, ez az amatőr politikus világosabban látta a jövőt és jobban szolgálta a magyar érdekeket, amikor szalonjában magyar, horvát és cseh emigránsok összefogásán fáradozott, mint az a férfiú, akinek dicsőségét ma sugárút hirdeti Budapesten. Lesújtó véleménye volt Andrássyról. Mikor meghallotta őt a budapesti Parlamentben, azt írta: „Mindig is a szájaskodó hatások nagy főnöke fog maradni, a naponta változó szeszélyek embere, aki percről percre váltogatja a véleményét, nem azért, mert opportunista, hanem azért, mert imád meglepetést okozni és csak egy dolgot keres, azt, hogy változásainak hirtelenségével elszédítsen”. Szigorú ítélet? Nem sokkal enyhébb Eötvös Józsefé sem, aki azt mondta: „Andrássy a politikát hírlapokból, s nem a történelemből tanulta.”

Ha a második magyar emigráció III. Napóleonban csalódott, Franciaországnak a legnagyobb csalódást az a magyar emigráns okozta, akinek halálra ítélését követően menedéket adott. Andrássy pálfordulása végett vetett a francia–magyar barátság aranykorának. Mikor Rákosi Jenő 1895-ben meglátogatta Juliette Adam szalonját, az írónő azzal fogadta: „Attól félek, rosszul fogja magát nálunk érezni”. „Miért, Madam?” – kérdezte a vendég. „Mert mi most szlávbarátok vagyunk.” Azért az asszonyért, akinél a magyar ügynek nem volt nagyobb barátja Párizsban, a „revanche” diadalakor Clemenceau katonai autót küldött, hogy öregen, betegen bár, de ott legyen a versailles-i békeszerződés aláírásánál. Trianonra nincs mentség. De ha nálunk Clemenceau-t előszeretettel nevezik Trianon atyjának, akkor talán érdemes volna elgondolkodnunk azon, hogy Trianon nagyatyja nem gróf Andrássy Gyula volt-e?

A harmadik nagy magyar emigrációshullám leginkább alighanem abban különbözik az elsőtől és a másodiktól, hogy sem nem csalódott Franciaországban, s remélhetőleg csalódást sem okozott a befogadó országnak. A világpolitika erőviszonyai megváltoztak. Talán ezzel is magyarázható, hogy ellentétben a korábbi két hullámmal, profi politikus vagy katona, egy sem jött Franciaországba. Azok az ’56-osok, akik Franciaországot választották második hazájuknak, egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Franciaország egyszer majd felszabadítja Magyarországot – még arra sem, hogy francia földön, nyílt vagy burkolt francia támogatással nagy politikai terveket szőhetnek, nemzetközi akciók részeseivé válhatnak a megszálló szovjet csapatok kiűzésére, szülőhazájuk függetlenségének helyreállítására. Igénytelenek voltak? Mondjuk inkább azt, hogy realisták. Tanultak a korábbi emigrációk kudarcaiból, elődeiknél józanabbul mérték fel az európai és a világhelyzetet. Megelégedtek azzal, hogy Franciaország szélesre tárta a kapuit előttük: talán az egyetlen ország volt a világon, amelyik ’56 iránti szimpátiája jeleként semmiféle kvótát, számhatárt nem állított fel: minden magyar menekültet, aki oda akart menni, befogadott. Megelégedtek azzal, hogy teljes szabadságot biztosított nekik, ami nemcsak azokhoz a viszonyokhoz képest volt nagy dolog, amelyeket maguk mögött hagytak, hanem némely más nyugati országhoz hasonlítva is – soha semmilyen tevékenységükbe bele nem szólt, soha semmire rábeszélni, soha semmitől eltiltani nem akarta őket. Az egyetlen kivételnek az számít, amikor 1960-ban Hruscsov párizsi látogatása idején az oroszok követelésére több száz idegent, köztük ’56-os magyarokat is, „biztonsági okokból” – igaz, igen kellemes körülmények közé –, Korzika szigetére szállítottak, vagy megkövetelték tőlük, hogy naponta kétszer jelentkezzenek lakóhelyük rendőrőrszobáján, igaz, az általuk szabadon megválasztott időpontokban. Ismétlem: ez a nem éppen dicsőséges intézkedés nem a magyaroknak szólt: az így kitüntetettek között a köztársasági spanyolok, az oroszok, az ukránok, a lengyelek száma felülmúlta a magyarokét.

A realizmus nem jelent tétlenséget. Az ’56-os magyar emigráció a lehetőségek határai között tette a dolgát. Össztevékenységéről azok szólhatnak, akiknek nálam szélesebb az ismeretkörük, akik kimondottan emigrációs jellegű aktivitást fejtettek ki, amit magam nem tettem. Megelégedtem az írással és a lapszerkesztéssel, s így röviden és hézagosan csak arról beszélhetek, ami ezekkel a területekkel kapcsolatos.

Mikor Gálit és Obersovszkyt Kádárék 1957-ben halálra ítélték, a párizsi – és vele együtt a londoni – magyar emigráció volt az, amelyik az egész nyugati szellemi világot megmozgatta, és sikerült elérnie, hogy a két író megmeneküljön az akasztófától. Párizsban alakult meg Jean Cassou elnökletével és a fáradhatatlan Louis de Villefosse irányításával az a Déry-bizottság, amelyik a bebörtönzött magyar írók és újságírók kiszabadításáért küzdött. Déry neve csak szimbólum volt, lévén a legismertebb az elítéltek között, de a bizottság akkor is folytatta küzdelmét, amikor őt már kiengedték. Hiába hajtogatták Kádár megbízottai, hogy Bibó István nem író – a Menekült Írók PEN Klubja, amelyiknek a vezetői magyarok voltak, a Déry-bizottsággal karöltve, mindaddig megakadályozta a felfüggesztett Magyar PEN Klub teljes jogú visszatérését a szervezetbe, amíg a nyomás hatására Bibót nem engedték szabadon.

Külön kell szólnom Gara Lászlóról, mert félő, hogy az ő neve egyszer éppúgy feledésbe fog merülni, mint a második magyar emigráció alakjai közül Szarvady Frigyesé. Az ő műfordítói tevékenysége – fordított Kassákot, Déryt, Illyést, Vörösmartyt, Molnárt, s még ki tudja, hány hazai és emigráns írót – volt a legszilárdabb szellemi híd a Duna és a Szajna között. Fő műve: a magyar költészet antológiája az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig, máig is olyan teljesítmény, amilyet azóta sem tudtak egyetlen más világnyelven sem megismételni.

Egyedülálló jelenség a magyar történelemben és irodalomtörténetben egyaránt: a magyar emigrációnak három folyóirata jelent meg, egymás mellett és egymást szinte kiegészítve Párizsban – véletlen-e, hogy éppen Párizsban? – időrendi sorrendben: az Irodalmi Újság, a Magyar Műhely és a Magyar Füzetek. Nem voltak ártatlan vállalkozások. Az első ’56 politikai és szellemi örökségét igyekezett életben tartani, a második annak az irodalmi és művészi avantgárdnak a központja volt, amelyik magyar földön nem szólalhatott meg legálisan, a harmadik pedig hátországot, segítséget, nyomtatott megjelenést biztosított a ’80-as években megszülető és egyre erősödő ellenzéknek, a szamizdatnak. Mind a hárman könyveket is kiadtak, olyanokat, amelyek Budapesten nem jelenhettek meg: kiadványaik együttesen egy kisebb könyvtárt tennének ki.

Emigrációs tevékenységük megkoronázása a Père Lachaise temetőben felállított ’56-os mártíremlékmű volt. 1988. június 16-án, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, széles nemzetközi szolidaritással övezve avatták fel – a hazaiak nálam pontosabban és elfogulatlanabbul lehetnének a megmondói annak: a Franciaországi Magyar Emberjogi Liga ezen akciójának mekkora szerepe volt abban, hogy pontosan egy évvel később, 1989. június 16-án sor került Nagy Imréék nemzeti gyászszertartására, a rendszerváltás kezdő aktusára.

Szekfű Gyula, a kiváló magyar történész sokat vitatott könyvében, „A száműzött Rákócziban”-ban, amely a fejedelem francia- és törökországi életét, tevékenységét vizsgálta, a végszóban arra a következtetésre jutott, hogy „Minden száműzött élete a köznek haszontalan.” Lévén a hármas emigrációs hullámból mi, az egyetlenek, akik megérhették, hogy száműzetésük oka megszűnjék és száműzetésük álma, hazájuk függetlensége és demokratikus berendezkedése megvalósuljon, azzal cáfolhatjuk meg legméltóbban Szekfű pesszimizmusát, ha köszönetet mondva azoknak az országoknak, amelyek befogadtak minket, csendben fejet hajtunk minden idők minden magyar emigránsának, régi és kortárs sorstársainknak emléke előtt, akiknek ez nem adatott meg, és halkan, nagyon halkan kifejezzük azt az óhajunkat, hogy ebből az országból többé soha senkinek ne kelljen emigrálnia.

 

(Előadás a Magyarországi Francia Intézet Az 1956-os magyar

forradalom és a francia–magyar kapcsolatok című konferenciáján,

1996. október 19-én.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]