Történelem és érzelem

Tacitus ama művének, a „Historiae”-nek bevezetésében, ahol a történetírók, sőt a szélesebb közönség körében legismertebb, már-már kötelező historikusi meghatározás található: a fogalommá vált „sine ira et studio”, vagyis hogy egy magára adó történésznek részrehajlás és gyűlölség nélkül kell megörökítenie az eseményeket – nos, ugyanebben a bevezetésben, a következő mondatban van egy szép és különös megfogalmazás. E szerint a könnyebben megírható témákat Tacitus az öregségére hagyja, a nehezebbeket viszont – a szabadabb körülményeket kihasználva – sietve feldolgozza, „mivel ritka az olyan boldog idő, amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk, amit érzünk”.

A mondat persze fényt vet Róma akkori, gyakrabban viharos, mintsem békés állapotaira – de nem ezért idézem. Másért. Azért, mert akarva-akaratlanul rámutat arra, hogy a tárgyilagosságra leginkább és legeredményesebben törekvő római történelemíró esetében is nem csupán a tényeknek van szerepük, hanem az érzelmeknek is.

A történelem sohasem volt és sohasem lesz – nem lehet – egzakt tudomány. Aki a múltat kutatja és ír róla – emberi lény, és ez egyet jelent azzal, hogy értelme, felkészültsége, szorgalma, kitartása, jó szeme s olykor szerencséje mellett – érzelmei is vannak. Már tárgyának megválasztásakor is nemegyszer az érzelmei vezérlik – rokonszenve vagy ellenszenve a téma irányában, vonzalma egy történelmi eseményhez, személyiséghez, irányzathoz vagy éppen borzadálya tőle –, s bármennyire igyekezzék is, minden becsületessége, eltökéltsége mellett sem tud bizonyos érzelmektől szabadulni. Ezek munkája közben módosulhatnak, változhatnak is – így is érzelmek maradnak.

A legtalálóbb példája ennek a közelmúltban az úgynevezett revizionista irányzat, amelyik ismert eseményeket és azok szereplőit az addig elfogadott beállításokkal homlokegyenest ellenkező módon mutatja be és értékeli. Az eredetiség vagy eredetieskedés, olykor a feltűnéskeresés mellett ennek a hozzáállásnak a forrása szinte kivétel nélkül érzelmi jellegű: a szerző másként látja a dolgokat, másként érez az esemény és a személy irányában, mint ahogy az iskolában tanulta, az addigi történészirodalomban olvasta. Gyakran az érzelmeihez keresi a bizonyító anyagot, és nem megfordítva.

Az a revizionizmus, amit ma Franciaországban már a köznyelvben is így neveznek – holott más témákkal foglalkozó revizionista történetírás is létezik – a második világháborúhoz és ezen belül is a holocausthoz kapcsolódik. A revizionisták tagadják a holocaust áldozatainak eddig ismert számát, csökkenteni igyekeznek jelentőségét, nemegyszer magát a tényét és a gázkamrák létezését is kétségbe vonják. Alig akad, sőt egyáltalán nem akad olyasvalaki a soraikban, aki az ezzel kapcsolatos revizionizmusát úgy kezdte volna, hogy eladdig ismeretlen tényekre vagy adatokra bukkant. Kivétel nélkül egy érzelemtől, a saját személyes antiszemitizmusuktól hajtva láttak munkához, az érzelmeikhez, a saját előítéleteikhez kerestek adalékokat, és ha nem találtak – mert többnyire nem találtak –, akkor maguk kreálták őket, azért, hogy érzelmeiket „tudományosan” igazolhassák.

A magyar ’56-nak már volt revizionizmusa: a Kádár-rendszer 33 évének hivatalos, az Akadémia magas szféráiból az iskoláskönyvek szerény lapjaiig eljutó úgynevezett történetírása, amelyik egy politikailag motivált érzelemből, az ’56 iránti gyűlöletből indult ki, és a tényeket, az eseményeket, az események szereplőit ehhez igazította. Ezt a revizionizmust már a ’80-as évek kikezdték, a ’89–90-es fordulat pedig elfújta, mint pelyvát a szél. Ami nem jelenti azt, hogy egyszer ne üthetné fel újra a fejét – bizonyos ’56-ról szóló könyvekben, cikkekben, nyilatkozatokban ez a törekvés már ma is látható.

Mégis, akár a hazai, akár a nemzetközi történetírás mai alkotásait vizsgáljuk, keresve is nehezen találunk olyat, amelyik ne ismerné el ’56 forradalmi, össznépi, demokratikus és függetlenségi jellegét, s ezen mit sem változtatnak az árnyalati vagy hangsúlybeli eltérések – mondjuk az, hogy egyes történészek hogyan ítélik meg a forradalmat megelőző szellemi mozgalmak tartalmát és jelentőségét, vagy a katonai tényezőket, vagy a nemzetközi tényezők befolyását az eseményekre. Minderről bizonyára még lesznek, legyenek is viták, nézetkülönbségek, de egyelőre úgy fest, hogy az alapmegítélésben széles konszenzus alakult ki itthon és a nagyvilágban egyaránt. Érdemes aláhúzni, hogy mindaz, ami a nyugati világban négy évtizede kinyomtatásra került, mindaz, amit a megnyíló magyar és szovjet archívumok alapján immár közel egy évtizede publikálnak, nagyszámú részletet, döntést, szándékot, fejleményt világít meg, és közöttük fölöttébb fontosakat is, de arról, hogy a fő vonalakat illetően bármi új, meglepő és az alapismereteket felforgató napvilágra került volna – legalábbis én nem tudok.

Ebből következően és befejezésképpen, a történetírás érzelmi vonatkozásairól szólva engedtessék meg, hogy megemlítsem és egy-két példával megvilágítsam azt a jelenséget, amely a történetírónak nem az eseményekkel és annak szereplőivel, hanem a saját szerepével kapcsolatos érzelmeit illeti. Jól emlékszem, hogy mikor kedves barátommal, Aczél Tamással Nyugatra menekültünk, azt hittük, hogy mi majd a nyugati világnak rengeteg olyasmit fogunk elmondani nemcsak a magyar ’56-ról és annak előzményeiről, hanem úgy általában a kommunista rendszerről, a rendszer mechanizmusáról, hibáiról, bűneiről, hétköznapjairól, amit még soha senki el nem mondott. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a mi mondanivalónknak jelentős részét mások jóval előttünk már elmondták.

Érthető, hogy minden valamirevaló historikusban nemcsak a summázásnak, hanem a felfedezésnek, az újat mondásnak vágya is feszeng. Tiszteletet és elismerést érdemel ez a szándék akkor, amikor tényszerűen valósul meg. Más érzelmeket és hatást vált ki azonban akkor, amikor úgy valósítják meg, hogy elhallgatják a korábban elért eredményeket.

Olvastam nemrégiben olyan nyilatkozatot, amelyik egyenesen szenzációsnak nyilvánította azt a felfedezést, miszerint az 1956-os szovjet vezetésben viták voltak, el kell-e tiporni a magyar forradalmat, avagy sem. A most publikálásra került szovjet jegyzőkönyvekből valóban hallatlanul érdekes részleteket tudhatunk meg ezekről a vitákról. De maga az, hogy ilyen viták voltak, a legkevésbé sem újdonság: nem más, mint Hruscsov szólt róluk és nem később, mint 37 évvel ezelőtt, 1959-ben, abban a beszédében, amelyet december 2-án a Ganz-gyár munkásai előtt mondott el – és ezt a tényt ’56 nyugati történetírása már réges-rég regisztrálta.

Egy másik, friss nyilatkozat új felfedezésként említette, hogy az akkori kínai vezetés a fegyveres beavatkozás irányában befolyásolta a szovjet vezetőket. Nos, ez a tény nemcsak nyilvánvaló, de hivatalosan is elismert volt immár 33 évvel ezelőtt, amikor is a kínai pártlap, a Zsemin Zsipao 1963. szeptember 6-i számában, a szovjet–kínai vita hevében a következőket írta: „A szovjet kormány a kritikus pillanatban, midőn a magyar ellenforradalmárok kezükbe kaparintották Budapestet, egy ideig a kapituláció politikáját akarta követni, és át akarta engedni a szocialista Magyarországot az ellenforradalmi erőknek. Ekkor a kínai párt élesen tiltakozott a szovjet kormány hibás módszerei ellen, s egy helyesebb akciótervet javasolt neki. A szovjet vezetők elfogadták ezeket a javaslatokat.” Mi volt ez, ha nem megerősítése az imént mondottaknak, azaz a szovjet vezetés habozásainak, vitáinak, és ugyanakkor a kínai befolyás alighanem túlértékelt, de létező súlyának? A nyugati szakirodalom ezt is észrevette és kommentálta – évtizedekkel ezelőtt.

Folytathatnám. De talán ezek a példák is elegendők arra, hogy a mai kutatókat, akik tömegével tárnak fel értékesebbnél értékesebb részleteket, arra a szerénységre intsék, amely nyugati tartózkodásunk elején belőlünk is hiányzott. A történésznek saját maga iránti érzelmeiről szólván: nagy és boldogító érzés új dolgok felfedezése, de az igazi jó érzést nem csökkenti, hanem jó lelkiismerettel társíthatja a korábbi források idézése, a megelőző tényfeltárások becsületes elismerése.

Különösképpen olyan korban, amilyen, pillanatnyilag s remélhetőleg nem csupán átmenetileg, a miénk, amikor – Tacitus szavaival – „úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk, amit érzünk”.

 

(Elhangzott a Nagy Imre születésének 100. évfordulója alkalmából az

1956-os Intézet, az MTA Történettudományi Intézete és az Europa Ins-

titut Budapest által 1996 júniusában rendezett tudományos ülésszakon;

História, 1992/7.)