A Galilei-szindróma

A történelem szigorúan meg szokta büntetni a késlekedőket; az elmulasztott alkalmakért nagy árat fizetnek nemzetek és politikusok, a vészjelek iránti süketség következményeként olykor országok esnek rabságba, birodalmak dőlnek meg. De paradox módon nemcsak a késlekedőket sújtja a sors – nemegyszer azokat is, akiknek túl korán van igazuk. Ez a jelenség az, amit egy híres, de ma nagyon is aktuális példával Galilei-szindrómának lehetne nevezni. Ez lett a végzete a magyar forradalomnak is. Elvégre ma, 36 esztendő elmúltával nem csupán az egykori rokonszenvezőknek világos, hanem azok is rájöttek, akik annak idején ellene voltak, hogy minden, amit a magyar ’56 követelt: a nemzeti függetlenség, a teljes szuverenitás, a belső demokrácia – jogos és igazságos volt. Lám, akik csupán néhány év óta követelik nyíltan és hangosan, a baltiak, az ukránok, a kaukázusiak, a románok, a bolgárok, a közép-ázsiaiak – sorra meg is kapják, és megmutathatják, hogyan élnek vele. Mi 36 évvel ezelőtt kiálltunk érte – túl korán –, és ebbe buktunk bele.

A magyarázat egyszerű: más a világhelyzet ma, mint amilyen akkor volt. A szovjet blokkot illetően a mát egyetlen szóval lehetne jellemezni, a felbomlással – hogy ne használjuk azt a szót, hogy összeomlás. Az akkori helyzetet – amivel most kissé részletesebben szeretnék foglalkozni – egy teljesen más szó karakterizálta: az enyhülés. A két meghatározás alapjában különböző szituációkat takar, a szemben álló két tábor, leegyszerűsítve: a Nyugat és a Kelet erőviszonyainak teljes megváltozását, – még akkor is, ha a korábbi, azaz az enyhülés sem volt lebecsülhető jelenség.

Emlékezzünk erre a folyamatra, nagy vonalakban, kronologikus sorrendben:

1953-ban harmadik esztendeje dúlt a II. világháborút követő legnagyobb nemzetközi fegyveres konfliktus, a koreai háború, és két éve folytak – minden eredmény nélkül – a béketárgyalások. Úgy festett, sose lesz végük. Sztálin meghalt, és még öt hónap sem telt el, már alá is írták a koreai fegyverszünetet – elhallgattak a fegyverek.

Egy évre rá, 1954 nyarán Genfben aláírták a másik véres távol-keleti összeütközés, az indokínai háború fegyverszünetét is. Noha ebben történelmi szerepe volt Mendès-France francia miniszterelnöknek – ez a nagy politikai egyéniség aligha jutott volna messzire, ha a szovjet vezetők nem kényszerítik rá a vietnami kommunistákat a megegyezésre.

Ausztria akkor már tíz esztendeje élt négyhatalmi megszállás alatt – ezen belül kiterjedt szovjet zónával –, s ki tudja, hány évtizedig állhatott volna még fent ez az állapot. És egyszer csak, 1955 tavaszán a Szovjetunió aláírta a semlegessé váló Ausztria államszerződését, kivonta onnan a csapatait.

Titót akkor már 8 esztendeje amerikai–angol–francia ügynöknek, az imperialisták láncos kutyájának nevezte a Kominform. Sztálin azt mondta, hogy csak a kisujját kell megmozdítania, hogy ez a trockista kém eltűnjék. Nos, ekkoriban már nemigen mozogtak Sztálin kisujjai, és 11 nappal az osztrák függetlenség megszületése után, 1955. május 26-án Hruscsov és Bulganyin leszálltak a belgrádi repülőtéren, és levett kalappal kértek bocsánatot a jugoszláv vezetőtől.

Két hónapra rá Genfben összeült a szovjet–amerikai–angol–francia négyhatalmi csúcsértekezlet – az első Jalta és Potsdam óta, megszületett az úgynevezett „genfi szellem”, a békés együttélés jelszava.

Még két hónap: Adenauer kancellár, az annyit szidott, gyalázott, az amerikaiak szolgájának nevezett német vezető Moszkvában van, és a Szovjetunió felveszi a diplomáciai kapcsolatot azzal a Nyugat-Németországgal, amelyikről mindaddig csak azt lehetett hallani, hogy neonáci és revansista.

Három nappal később az oroszok visszaadják Finnországnak porkkalai támaszpontjukat.

Mintha csoda csodát, engedmény engedményt követne. Persze, mindez nem megy ellentmondások nélkül, az egyik oldalon például elhatározzák Nyugat-Németország felfegyverzését és a bonni állam tagja lesz a NATO-nak, Indokínában az amerikaiak átveszik a franciák szerepét, a másik oldalon Moszkva létrehozza a Varsói Szövetséget, hogy még szorosabban magához kösse a tőle függő országokat, és Ausztria kiürítése után „legalizálja” csapatai további jelenlétét Közép-Európában. Mikor Eisenhower elnök 1955 decemberében felveti a népi demokráciák szabadságának kérdését, Hruscsov ezt „durva beavatkozásnak” mondja. Ám a zökkenők és hőkölések ellenére a főirány: az enyhülés, a közeledés, a szóértés, egy új, békésebb jövő reménye. Szinte betetőzése mindennek 1956 februárjában a XX. kongresszus: Sztálin szobrának jelképes lerombolásán túl a további nemzetközi megértés ígérete.

Ebbe a légkörbe robban bele a magyar forradalom. Mi más ez a nagy össznépi megmozdulás, mint az enyhülési folyamat édesgyermeke – hiszen a sztálini terror idején, az eddig vázolt eseménysorozat nélkül, a XX. kongresszus nélkül bizonyosan nem kerülhetett volna rá sor. Még a specifikus magyar vonatkozása is erre mutat, hiszen Magyarországon – szemben a többi népi demokráciával – Nagy Imre első miniszterelnöksége idején egy belső enyhülés is létrejött, s ha ezt megtörték is, szelleme, Nagy Imre országos népszerűsége, híveinek folyamatos harca tovább élt.

De ez az édesgyermek – koraszülött. A nyugati vezetők, a meggyőződéses antikommunisták természetesen üdvözlik – elvégre igazolása tézisüknek, miszerint a csatlós országokban nyers erőszak vezette be és tartja fönt a kommunista rendszert. Reményforrás is, hiszen nem valószínűtlen, hogy a magyar forradalom példáját másutt is követni fogják. A szovjet gyarmatbirodalomnak legalábbis az európai része összeomolhat. Ám ugyanakkor – és ez az, amit eddig nem eléggé vagy egyáltalán nem vizsgáltunk: a koraszülött gyermek nemcsak remény, de félelem forrása is. Megtörheti az enyhülési folyamatot. Megbukhat Hruscsov, akit a még hatalomban lévő sztálinista társai, Molotov, Kaganovics, Malenkov, valamint a hadsereg vezetői joggal tesznek majd felelőssé az összeomlásért. A Nyugat megijed – és itt elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hiszen ő a fő nyugati hatalom, arról nem is beszélve, hogy Anglia és Franciaország Szuezzel van éppen elfoglalva. Eisenhower elnök (és elnökjelölt, mert csak napok vannak hátra a november eleji elnökválasztástól) eljuttatja titkos üzenetét Moszkvába: az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet tömb egyik más tagját sem potenciális katonai szövetségesének. Ami egyértelmű azzal, vagy legalábbis a Kremlben úgy értelmezik, hogy a szovjetek csináljanak, amit akarnak, szabad kezük van, Amerika nem fog beavatkozni. Újraválasztása után egyébként ezt, most már a nyilvánosság számára, mintegy mosakodásként így fogalmazza meg: „Az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolhatta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes.” Ez persze teljes ellentmondásban van az eladdig gyakorolt „felszabadítás”, a „szakadékig való elmenetel” jelszavaival, az amerikai kormány pénzén fenntartott Szabad Európa Rádió harci buzdításaival. Csoda-e, hogy a magyar nép úgy érzi, elárulták, cserbenhagyták? Ünnepelték mint hős forradalmárt, szimpátiatüntetések sepertek végig egész Európán és az amerikai kontinensen – és ezeknek az őszintesége nem kétséges –, ám ugyanakkor senki a kisujját sem mozdította érte.

Ha azonban mélyebben vizsgáljuk meg a világ akkori képét, a dolog valamivel bonyolultabb. Itt nem csupán arról beszélek, hogy a magyar forradalom az enyhülési folyamat fékjének tűnhetett. Egész prózaian: az erőviszonyok akkori helyzetéről van szó. Közvetlenül a II. világháború után még voltak olyan befolyásos körök az Egyesült Államokban – politikai és katonai körök –, amelyek úgy vélekedtek, hogy az atommonopólium birtokában a hitleri fenevad után meg kellene szabadulni a sztálini borzalomtól is, mielőtt a kommunizmus az egész világra kiterjed. A nyugati néphangulat azonban békére vágyott, és nem lehetett volna elfogadtatni azt, hogy a tegnapi szövetségest egyszerre ellenségnek nyilvánítsák. Mikor a Szovjetunió atomfegyverhez jutott, még az említett politikai és katonai körök is elhallgattak. Ki kell mondanunk, hogy az ’50-es évek elejétől egészen 1989-ig, de inkább 1991-ig minden nyugati államférfi, a legnagyobbak is, a Szovjetuniót úgy tekintették, mint konstans, megdönthetetlen, kvázi örök életű tényezőjét a világhelyzetnek. Mikor de Gaulle tábornok olyan Európáról álmodott, amelyik az Atlanti-óceántól az Urálig terjed – bármennyire antikommunista volt is ő személy szerint, ebben az elképzelésében nem a szovjet hatalom megdöntése, legfeljebb a megszelidítése volt benne. Egyik utóda, Valéry Giscard d’Estaing a szovjet veszélytől megrettenve, nem azt fejtegette-e egyszer, hogy a maximum, amit Nyugat-Európa a jövőben elérhet, az a finlandizáció, azaz hogy kontinensünk egésze nem kerül szovjet fennhatóság alá, „csupán” szovjet függésbe? Nem a Szovjetunió kvázi halhatatlanságának elismerése volt-e Willy Brandt Ost-politikájának mélyén? Nem ez tükröződött-e a Helsinki Egyezmény aláírásában is? Csak mi, magyarok érezhettük-e magunkat cserbenhagyottnak? 1968-ban, a Prágai Tavasz leverése után nem azt mondotta-e Michel Debré miniszterelnök, hogy bármennyire sajnálatos is, ami Csehszlovákiával történt, az eset nem más, mint „közlekedési baleset”? „Közlekedésen” természetesen a „megdönthetetlen” Szovjetunióval való együttműködést kellett érteni – mindenek dacára és mindenekfölött. Ki tett bármit is 1981-ben Lengyelországért, s vajon nem fogadta-e a Francia Köztársaság elnöke Párizsban Jaruzelski tábornokot olyan meglepő módon, hogy még a miniszterelnöke is „zavarban” érezte magát? Kádár Jánost, a Mindszenty-per egyik fő felelősét nem fogadta-e hivatalosan a Vatikánban a pápa? Ha az ellenfél hatalmasnak, legyőzhetetlennek és örök életűnek tűnik – ebből a demoralizált lelkiállapotból nem fakadhat szolidaritás az elnyomottak irányában, csak az önvédelem keresése, a status quóba való beletörődés, a pragmatizmus vagy álpragmatizmus ihlette kompromisszumok.

Mindez sem panasz, sem szemrehányás nem kíván lenni. Csupán a tények leszögezése. A háttérben ott volt az, amit a „terror egyensúlyá”-nak neveztek –, a félelmetes fegyverek tömege a két oldalon. Meglepő-e, hogy mindenki elsősorban önmagára, a saját biztonságára gondolt, és évtizedekre, talán évszázadokra sem látott reményt alapvető változásokra?

Nem mondana igazat az, aki azt állítaná, hogy őt nem lepte meg az utóbbi néhány év eseményeinek felgyorsulása és a szovjet birodalom felbomlásának hirtelensége. Az okok elemzése nem ide tartozik. Elégedjünk meg annyival, hogy a függetlenség és demokrácia közép-európai koraszülöttje, a magyar ’56 – nem volt halva született. November 4-e nem ölte meg. Több szerencséje volt, mint Galileinek, akit most rehabilitált az egyház. Nem kellett 359 évet várnia ahhoz, hogy legyőzői is elismerjék: neki volt igaza. „Csupán” egyharmad évszázadot kellett – igaz, láncokkal kezén-lábán – átvészelnie, s ezalatt Magyarország nem is élt rosszabbul, inkább jobban, mint azok a népi demokráciák, amelyek jóformán semmit sem tettek a felszabadulásukért. Ezért is nevezhette Molnár Miklós barátom egyik könyvének címében a magyar forradalmat egy vereség győzelmének. Most, hogy alapvető céljait elérte, már csak – vagy elsősorban – rajtunk múlik, hogy belső viszálykodásaink, hibáink, ügyetlenségeink és egyes felelőtlen kalandorok szélsőségessége miatt ne legyen belőle egy győzelem veresége.

(A Magyar Október – kívülről nézve című, az ’56-os Intézet és a

francia nagykövetség közös szervezésében, 1992. november 4-én

elhangzott előadás;

Köztársaság, 1992/28.)