Cseppfolyós Magyarország

– 1956 szellemi, politikai, demokratikus öröksége látszik-e megjelenni a mai magyar társadalomban, a kezdődő új demokráciában?

– Nem lehet egyszerűen és egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Egyfelől természetesen látszik, hiszen Magyarországon szabadság, többpártrendszer, demokrácia van. A közeli napokban az utolsó szovjet katonák is eltávoznak Magyarország területéről. Mindebben ’56 valósult meg. Másfelől az is tény, hogy ’56-ot azért inkább az határozta meg, hogy mit nem akar, semmint az, hogy pontosan mit akar. E tekintetben tehát nincs viszonyítási alap. Harmadrészt: van, amiben ’56 nem valósul meg. S épp ez a legfájdalmasabb azok számára, akik megélték ’56-ot. És itt nem a vitákra, parlamenti veszekedésekre vagy ellentétekre gondolok. Ez előre látható volt, ez hozzátartozik a demokráciához. Arra gondolok, amit az ember az újságokban olvas, vagy amit hall, hogy ’56 ma már senkit sem érdekel. Ezt a mondatot én harminc évig hallottam az emigrációban. Olyanok szájából, akik hódoltak a Kádár-rendszer előtt. De rendes emberektől is, akik nem hódoltak, csak éppen tudomásul vették a létét. Ők azt mondták: miért csinálsz te magyar lapot, miért szerkeszted az Irodalmi Újságot Párizsban, és miért lengetitek az ’56-os zászlót? ’56 ma már nálunk senkit nem érdekel.

– És Méray Tibor hogyan fogadta akkor ezt a megjegyzést? Elhitte, hogy ez valóban így van?

– Teljesen nem, mert akkor talán abba is hagytam volna a munkát. De azt el kellett hinnem, hogy az emberek nem a történelemben élnek, hanem a jelenben. És miután ’56-ról minden meg volt hamisítva és „el volt hazudva”, ez még inkább valószínűnek látszott. De akkor jött ’89 és ’90, és kiderült: ’56 mindenkit érdekelt. Most viszont megint ugyanazt hallom, amit a kádári időkben. De újra azt mondom, ez is természetes, hiszen az emberek nem a történelemben élnek, hanem a jelenben. Tehát most is az foglalkoztatja őket, hogy hogyan élnek. Illetve, hogy miként éljenek meg, mert romlott a gazdasági helyzet. Az érdekli őket, hogy mikor fog javulni. És én ezt is teljesen megértem. Amit ma fájlalok, és amit – nagyon kemény szóval élve – ’56 elárulásának nevezek, az egy furcsa jelenség: az időközi és helyi választásokon való csekély részvételi százalékarány…

– Úgy gondolja, hogy az állampolgár, a civil társadalom érdektelenséget mutat aziránt, hogy itt milyen rendszer lesz? Mert ez a rendszer még alakul, épülget, még azt sem döntötte el, hogy a magyar történelem mely tradícióihoz kíván visszanyúlni. De ezek egyike például ’56 lehet. Ezt a hagyományt árulják el a passzivitással?

– Azt gondolom furcsának, hogy az emberek e téren úgy viselkednek, mint abban a rendszerben, amelytől meg akartak szabadulni. Igaz, ott az érdektelenséget éppen a 99 százalékos részvétel mutatta, hiszen úgyis mindegy volt…

Most viszont a 15–20–25 százalékos részvétel – illetve a 75–80 százalékos távollét – jelzi az érdektelenséget. Ez a tény olyan ember számára, aki egy nyugati országból jött, egyenesen elképesztő. Hiszen épp arra várt ez a nép, hogy szabadon kinyilváníthassa akaratát. És szavazatával az állampolgár végül is önmagáról, a saját jövőjéről dönthet. Ha pedig ez nem érdekli, ha ennyire átitatta az a gondolat, hogy a politika fölösleges, ezek úgyis mind egyformák és így tovább, akkor ez a közöny tragikussá válhat. Ez a magatartás a demokrácia, a jövő legitimitását ássa alá. S mindaddig nem is lesz szilárd alapja a demokráciának, amíg az emberek – minden gondjuk, fájdalmuk és csalódottságuk ellenére, amellyel az átalakulás jár – nem mérik föl, hogy épp a szavazatok révén ők a hatalom birtokosai.

Bibó úgy fogalmazott, hogy a demokrácia olyan hatalom, amelyben a vezetőket meg lehet választani, de ki is lehet őket cserélni. Amíg ez nem valósul meg, addig ilyen cseppfolyós világ lesz Magyarországon. Ennyiben ’56 elárultatott, mert ’56-ban mindenki jelen volt. Vagy az utcán, vagy a tömegben, vagy a lakásában, vagy a lelkében, de mindenki jelen volt, ott volt a cselekvésben. Csupán cselekvő nemzetek dönthetnek a sorsukról, passzív nemzetekről mások döntenek.

– Nem gondolja-e, hogy az érdektelenséghez, ahhoz, hogy az emberek elfordultak a politikától – annak a ténynek is köze van, hogy az első politikai elit, amely a fordulat után a porondon megjelent, úgy látszik, nem favorizálja az ’56-os hagyományt?

– Lehetséges, ezt nem tudom pontosan megítélni. Lehet, hogy az elit, amely ma vezető szerepet tölt be, maga sem érezte át eléggé ’56 hagyományát. Vagy csak formálisan tette magáévá, valójában kissé idegenkedik tőle. Lehet, hogy ez az elit hat a tömegekre, de az is elképzelhető, hogy a tömegek közhangulata hat az elitre. Nehéz ezt eldönteni. Valószínűleg kölcsönhatásról van szó.

– A mai kurzus próbál a két világháború közötti keresztény Magyarország ideológiája és eszméi alapján tájékozódni. És ’56-hoz mind gyakrabban illeszti a reformkommunista jelzőt. Ez tehát már nem olyan érdekes, sőt hovatovább idegenül hangzik…

– Egyszerűen csacsiság, hogy ’56 reformkommunista lett volna. Nagy Imre valóban az volt, a munkatársi és baráti köre is az volt, de ’56-ot nem lehet erre leszűkíteni. Magam is ehhez a körhöz tartoztam, én tehát joggal mondhatom: ’56 nemcsak a reformkommunistáké volt. Sőt elsősorban az oroszokra lövő pesti fiataloké, a diákoké, a munkásoké volt, és csak másodsorban a politikusoké. Ráadásul a politikusok közül is azonnal színre léptek mindenféle pártárnyalat szóvivői. És színre lépett például Mindszenty hercegprímás is, akit ugye igazán nem lehet reformkommunistának nevezni. Amit Nagy Imréről írt könyvemben mondottam, csak azt ismételhetem, ’56 mindenkié volt. Ahogyan a demokrácia is mindenkié lehet.

– Megítélése szerint mit veszít ez az új demokrácia, ha 1956 azon hagyományait, amelyek jelen vannak a civil társadalomban (a kortárs tanúk nemzedékében és történelmi leckéjük révén a fiatalságban is), nem próbálja integrálni?

– Önmagát veszítheti el. Nem akarok nagyon pesszimista lenni, feltehetőleg sok minden módosul, ha ezek a súlyos gazdasági bajok elmúlnak. De úgy érzem, manapság sokan megfeledkeznek arról, hogy ezek okozója nem a demokrácia, hanem a megelőző rendszer. Most tehát egy korábbi örökséget hurcol ez a kormány, s ezt a terhet vinné bármilyen más kormányzat is. Bizonyára lehetne ezt jobban is csinálni – ezt önök jobban tudják, mint én –, de azt azért nem szabad elfeledni, hogy mi a mostani gazdasági nyomottság igazi oka. És arra is gondolni kell, hogy külföldön mit veszít Magyarország ezzel a passzivitásával.

Látom a nyugati lapokat, és tapasztalom, bizonyos helyi választások ismeretében, milyen furcsa hangot ütnek meg a magyar demokráciáról szólva. Ettől az országtól, amelyet korábban szeretettel támogattak, most kicsit elhidegülnek. Talán úgy gondolják, az embereket ott nem érdekli saját ügyük, miért érdekelje akkor őket annyira Magyarország? ’56 elvesztése szinte egyenértékű hírünk elvesztésével a világban. Mert – legyünk pontosak – Magyarország legfőbb érdeme és aduja a nyugati világban éppen 1956. Nem volna tehát még nemzetközi politikai megfontolásból sem okos dolog ’56-ról lemondani vagy megfeledkezni róla.