Az optimizmus halvány üzenete

Búcsúzóban vagyunk a XX. századtól. Pontosan ezer évvel ezelőtt Európa népei rettegésben éltek: elterjedt az a hiedelem, hogy a Krisztus születését követő ezredik esztendőben bekövetkezik a világ vége. A földkerekség népei most idestova fél évszázada élnek hasonló félelemben. A régiek Isten haragjától tartottak, attól, hogy bűneikért el fogja pusztítani az emberiséget. A maiak – önmaguktól félnek, magától az embertől, akinek a történelem folyamán először nyílt alkalma arra, hogy kiirtsa önmagát és magával együtt minden élőlényt a Földön.

Pedig milyen csodákkal volt teljes ez a XX. század! Olyan felfedezésekkel, olyan vívmányokkal, amiket a korábbi idők emberei, ha kikelnének sírjaikból, el sem hinnének. Antibiotikumoktól, szérumoktól, vitaminoktól kezdve a mesterséges megtermékenyítésen és a szkennereken át, a lézersugárral történő operációkig és a szívátültetésekig mi minden történt az emberi életek megmentésére és meghosszabbítására! Autók milliói futnak az utakon, repülőgépek ezrei szelik át az eget minden irányban, kis dobozok, amelyeket televíziós készülékeknek neveznek, hozzák el a legtávolabbi eseményeket a legszerényebb otthonokba, a hasadt atom villanyfénnyel és energiával árasztja el az országokat, és az ember, amely porból vétetett, hogy porrá legyen, áttörte a Föld vonzóerejét és megvetette lábát a Holdon.

Ám ugyanakkor ennél a csodálatos századnál nem volt gyilkosabb időszak a világtörténelemben. A század első évétől, amikor Dél-Afrikában a búr háború tombolt, az idén tavaszig, az iraki háborúig, nem volt egyetlen esztendő sem, amikor ne ölték volna egymást az emberek. A japán–orosz háború, a Balkán-háború, a japán–kínai, az abesszin, a finn–szovjet, az indonéziai, a tibeti, a koreai, a két indokínai, a három izraeli–arab, az indiai–pakisztáni, a szuezi, a ciprusi, a libanoni, a megszámlálhatatlan afrikai, és a felsorolás távolról sem teljes – és ezek csak az úgynevezett helyi vagy „kis” háborúk, a maguk „csekély” néhány tízezres vagy százezres áldozatával. De ez a század teremtette meg a világháború fogalmát is, az elsővel, amelyiknek 10, a másodikkal, amelyiknek 50 millió halottja volt. És hány forradalom, ellenforradalom, felkelés, függetlenségi harc – Oroszország, Kína, Görögország, Törökország, Spanyolország, Írország, Németország, Ausztria, Mexikó, India, Irán, Guatemala, Argentína, Chile, Nicaragua, Kuba, Tibet, Afganisztán, Kongó, Egyiptom, Csád, a Fülöp-szigetek, Angola, Etiópia – és alighanem a felét sem említettem. Hányszor változott meg ezenközben a kontinensek és a világ térképe, hányszor húztak meg új határokat, hányszor mészároltak le – faji, törzsi, vallási okokból – népeket, örményeket, zsidókat, cigányokat, biafraiakat, kambodzsaiakat, hányszor űztek el szülőföldjükről embermilliókat!

Ennek az állandó nyugtalanságban, vergődésben és vérben forgó századnak a közepén robbant ki, zajlott és veretett le alig 13 napon belül az a forradalom, amelyre mi itt ma emlékezünk. Az iménti, hiányos felsorolásnak szerénységre kell intenie bennünket. Hiszen a mi magyar forradalmunk csak egy a sorban, a nála kevésbé fontos és a nála sokkal fontosabb események szakadatlan sorozatában. De ugyanakkor bizonyos büszkeséget is kelthet bennünk, magyarokban, hiszen éppen ez a mostani, nemzetközi jellegű emlékezés mutatja, hogy mi is tettünk valamit – először tettünk olyasmit, amiről az egész világ tud, amit az emberiség nem felejtett el, és ami a maga módján kihatott a világ történelmére.

Ez a rövid kommentár csak egyetlen motívumot szeretne kiemelni 1956 jelentőségéből.

A múlt század derekán Marx és Engels híres Kiáltványukban kinyilatkoztatták: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” 1917-ben ez a kísértet látható valósággá változott, és nem is akármilyenné.

Első megjelenésekor már magáénak tudhatta a világ egyhatodát. 1945 után előbb Európa közepe és a Balkán nagyobbik része, 1949 után Kína, majd Délkelet-Ázsia, Afrika, Dél-Amerika mind több országa került a hatalma alá. Még ellenfelei közül is egyre nagyobb számban voltak azok, akik kezdték elhinni, hogy ez a „történelem iránya”, hogy ez a folyamat lassítható, de feltartóztathatatlan. És ezen az sem változtatott, hogy a Kommunista Kiáltvány egyéb, nagy jövendölései a világ proletárjainak egyesüléséről, az ember és a munka felszabadításáról, a jogegyenlőségről, az ember ember által való kizsákmányolásának végéről, az osztály nélküli társadalomról, a nemzetköziségről, az állam elhalásáról nemcsak nem váltak valóra, hanem az ellenkezőjük történt. Hiába lettek az éppenséggel nem elhaló, hanem erősödő államok alattvalói, proletárok és nem proletárok egyre kizsákmányoltabbakká, jogfosztottabbakká, hiába ült az osztály nélkülivé alakítandó társadalom nyakára egy új osztály, hiába próbálták felrázni világos elmék embertársaikat – az immár állig felfegyverzett kísértet csak nyomult előre új országok, új világrészek felé.

A magyar forradalom volt az első, amikor egy kis ország, egy kis nép, amelyet látszólag szilárdan uralt, szembe mert szegülni vele. 1956 volt az első, amelyik sebet ejtett rajta.

Tekintettel az Óriás testére, amely akkor az Elbától a Csendes-óceánig, az Adriától a Sárga-tengerig nyúlt el, ez a seb a legkevésbé sem tűnt halálosnak. És mégis az volt. Távol áll tőlem az az állítás, hogy a kommunista világ ’56-ba pusztult vagy pusztul bele. De a magyar ’56-ból tanulni tudtak cseh és lengyel barátaink – meg tudták tanulni, hogy a harc más és más formáit válasszák – és a Nyugat is észrevehette, hogy a kísértet terjedése talán mégsem feltartóztathatatlan. A „ragályos” jelzőt a betegségekre szokták használni. Nos, hadd mondhassam azt, hogy a magyar forradalom az egészség ragályának első kitörése volt, és ez a ragályos egészség az, ami – gazdasági, etnikai, nemzeti problémákkal összefonódva – mára az egész világhelyzetet elkezdte megváltoztatni.

Hála – nem egyedül, de nem utolsósorban – a magyar forradalomnak, Marx és Engels jóslata paradox módon beteljesülőben van: a kommunizmus kísértetéből egyre inkább ténylegesen kísértet lesz. Olyan kísértet, amely ma már mind kevésbé látható, olyan kísértet, amelytől mind kevesebben félnek, elvégre ami még látható belőle, az már nemigen fenyegetőzik, inkább csak kéreget.

A XX. századnak még nincs vége, és csak remélni lehet, hogy 2000-ben éppúgy nem következik be a világ vége, mint ahogy 1000-ben sem pusztult el az emberiség. De senki sem tudja, mi vár a világra, mi vár ránk, európaiakra, és ránk, magyarokra. Más kísértetek is testet ölthetnek, a védtelen természet megnyomorításának, a népszaporulatnak, új járványoknak, gazdasági válságoknak, a nukleáris fegyverek elterjedésének, vagy különböző fanatizmusoknak fenyegetései. Egyéb veszedelmek között eddigi gyarmatosítónk bizonytalan helyzete is új földrengések és tragédiák forrása lehet. Őrizzük tehát ’56 emlékét úgy, mint az optimizmus halvány üzenetét, a reményt, hogy az ember felül tud emelkedni önmagán, nehéz helyzetében is úrrá tud lenni nemcsak az elnyomáson, hanem saját önpusztító és megalkuvó ösztönein, Sziszifusz módján – a szabadság, az igazságosság, az emberi méltóság irányába.

 

(Elhangzott az ’56-os Magyar Forradalom Történetének

Dokumentációs és Kutatóintézete 1991. júniusi konferenciáján;

Magyar Nemzet, 1991. június 22.)