Íme, a száműzetett…

A forradalom 20. évfordulója előtt levelet írtam Kéthly Annának Belgiumba, és felkértem őt, hogy – mint már néhányszor korábban is – az Irodalmi Újság ünnepi számába ő írja a vezércikket. Nagybetegen kapta kézhez a felkérésemet, és mégis készségesen vállalta a feladatot. Pontosan, a megbeszélt időre küldte a cikket Párizsba, alig valamivel azelőtt adta postára, hogy örökre elment tőlünk. A gépelt szövegre elbizonytalanodó betűkkel még odajegyezte a nevét, mint olyasvalaki, aki a végrendeletét írja alá. Tudtam, hogy beteg, de azt nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó írása. Ő alighanem már tudta. Elküldte hát ezt az utolsó harci üzenetet, amelyik után már csak a végső csata következett, az, amelyikben mindegyikünk alulmarad.

Most, hogy a hamvai hazatérnek, ez az utolsó leheletig való helytállás, a vállalt kötelesség minden körülmények között való teljesítésének ez a példája jut az eszembe. Nem is olyan régen, 1984-ben – és mégis, mintha a történelem előtti időkben történt volna – megjelent egy könyv Budapesten, a Kossuth Kiadónál, Politikuspályák címmel. A könyv egyik fejezete Kéthly Annáról szól. A tanulmány szerzőjének és a kötet szerkesztőjének nevét borítsa a megérdemelt feledés, de magából a szövegből hadd idézzem a befejező sorokat: „Feltehetően szenvedett attól a súlyos paradoxontól, hogy miután negyed századon át harcolt a Horthy-rendszer ellen, az imperialista politika szolgálatánál kötött ki. Erre utal az a tény, hogy élete utolsó éveiben fokozatosan visszavonult a nyilvános szerepléstől, sőt foglalkoztatta a hazatérés gondolata is. 1976. szeptember 7-én a belgiumi Blankenbergében hunyt el”.

„Visszavonult a nyilvános szerepléstől?” – 87 éves volt, amikor meghalt, betegágyához kötve nyilván nem utazgathatott már a világban, mint ahogy azt a magyar ügy védelmében közel két évtizeden át tette, de még szinte napokkal a halála előtt is vezércikket írt a forradalomról. És három évvel korábban, 84 évesen ő volt a kezdeményezője a magyar emigráció talán legátfogóbb politikai tervezetének, a „Szociáldemokrata Alternatívá”-nak. Így festett a valóságban – a forradalom melletti hűségben, a magyar jövőt tervezve – Kéthly Anna „visszavonulása”.

„Az imperialista politika szolgálatában kötött ki” – írja róla az alig hat év előtti budapesti kiadvány. Nem vitás, hogy Kéthly Anna egész pályafutása során élesen szovjet- és kommunistaellenes volt. De – lévén nem kevésbé reakció- és náciellenes – semmiféle paradoxon nem volt az életében, nem vált semmiféle „imperialista politika” kiszolgálójává, hacsak azt nem nevezik annak, hogy a nyugati típusú demokrácia híve volt és a nyugati országokban látta a magyar ügy lehetséges és leendő támogatóit. De nem egy szolgai, hanem egy szabad Magyarországét! Abban a vezércikkében – utolsó írásában, – amit említettem, egyebek közt ez olvasható: „Mikor Nagy Imre (1956 novemberében, közvetlenül a forradalom eltiprása előtt) azzal a megbízatással küldött ki Bécsbe, hogy az ott ülésező Szocialista Internacionálé segítségét kieszközöljem, ezt nem azzal a hátsó gondolattal tette, hogy elszakítsa Magyarországot a Szovjetuniótól, hanem úgy vélte – és vele együtt az egész ország úgy gondolta –, hogy országunk függetlenséget jobban szolgáljuk, ha nem kötjük le magunkat egyetlen oldalra, hanem megőrizzük semlegességünket minden oldal felé. Kis népek átka és veszedelme, ha egyetlen nagyhatalom érdekszférájába kerülnek és annak nagyhatalmi érdekeit kényszerülnek szolgálni”. Íme, így írt közvetlenül a halála előtt, szinte testamentumszerűen az a Kéthly Anna, aki „az imperialista politika szolgálatában kötött ki”.

„Foglalkoztatta a hazatérés gondolata is” – írja róla a Kossuth Kiadó könyve. Bizonyára foglalkoztatta – melyik emigráns nem álmodott arról, hogy egyszer majd hazatérhet? Őt aztán diadalívvel várták volna Kádárék: milyen győzelem lett volna nekik, ha ez a régi szocialista, az emberi jogoknak, a munkások jogainak, a nők jogainak ez a fáradhatatlan harcosa, ez a Horthy parlamentjében a zsidótörvények és a német szövetség ellen harcoló, a Rákosi börtönét megjárt, világszerte ismert és tisztelt asszony a hazatérésével elismerte volna – törvényesnek ismerte volna el a rendszerüket. Az az asszony, akit 1956 novemberében, a szovjet intervenció után államminiszter-társa, Bibó István a magyar törvényesség egyetlen szabad letéteményesének nevezett.

De Kéthly Anna akkor nem ment haza. Kéthly Anna ma megy haza. Azok közé nem kívánkozott, akik miatt menekültté kellett válnia. A helye azok között van, akiket a múlt rendszer erőszakkal-bitófával elnémított, s akiknek ő haláláig szószólójuk maradt a szabad világban.

Testvérei, akik gondozták és ápolták, gyászjelentésükben egy négysoros Vörösmarty-sírverset idéztek, A számüzött címűt, amelyet a költő 1854-ben gróf Batthyány Kázmérnak, az 1848–49-es szabadságharc katonai biztosának és miniszterének párizsi emigrációjában bekövetkezett halálakor írt. Az arisztokrata szabadsághősről szóló disztichonokat joggal vonatkoztathatták a rokonok, és nemcsak a rokonai a magyar munkásmozgalom legnagyobb női alakjára, Kéthly Annára is: