Emlékbeszéd Nagy Imre sírjánál

Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke – négy évtizede, Nagy Ferenc száműzetésbe kényszerítése óta, az első és az egyetlen, akit 1956-ban nem külső parancs és belső diktatúra, nem előre meghamisított választás, hanem a nép akarata emelt tisztébe – Magyarország szabadságának és függetlenségének mártírja, eljöttünk ide, hogy még egyszer találkozzunk Veled és búcsút vegyünk Tőled.

Nagy Imre, a parlament egykori elnöke, aki székfoglalójában azt mondotta: „A demokrácia híve vagyok, s legnagyobb vívmányának, a szólásszabadságnak vigyázó őre leszek” – e nehezen újjászülető alkotmányos demokrácia, a szabad választások, a többpártrendszer hívei eljöttek ide, hogy leróják kegyeletüket sírodnál.

Nagy Imre, a földosztó miniszter, akinek 1945-ös, saját kezével aláírt birtokleveleit száz- és százezer földmíves család őrizte rejtegetve, a magyar parasztság ma itt áll sírodnál.

Nagy Imre, a MÁVAG-gyár munkása, akinek kedvelt szólása volt: „Vasas, ne hagyd magad!”, akinek ’56-os miniszterelnöksége idején megszülettek a munkástanácsok, a magyar munkásosztály ma itt áll koporsód mellett.

Nagy Imre, a tudós kutató, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, eljöttek a sírodhoz az irodalom, a sajtó, a művészetek, a tudomány, a közoktatás, az egészségügy, a szellemi élet, az önálló kisipari és kereskedelmi kezdeményezés képviselői, mert Te voltál az, aki már első miniszterelnökséged idején kinyitotta annak a szabadságnak az ablakait, amely nélkül az alkotó szellem megfullad, s amely nélkül nincs fejlődés, nincs jólét.

Nagy Imre, aki kitártad a börtönök ajtaját, aki megszüntetted az internálótáborokat, a kitelepítéseket, a kuláklistákat, itt vannak az elmúlt négy évtized meghurcoltjai, megalázottjai, a bűntelenül büntetettek, akik Neked köszönhették, hogy újból felemelhették a fejüket.

Nagy Imre, aki 1954-ben, egy beszédedben a fiatalokról szólva, először merészelted kiejteni azt az eretnek szót, hogy „kismagyarok” – itt állnak most koporsód mellett azok, akiknek bölcsője 1956 után ringott, itt áll az ifjúság, a magyar jövő.

Nagy Imre, aki Magad 17 évig voltál emigráns, aki hazatérve ezeket mondottad: „Az volt a bűnöm, hogy szerveztem a földműves nép harcát a feudális nagybirtokrendszer megszüntetéséért, azért, hogy azé legyen a föld, aki megműveli; de ha el is űztek innen messze idegenbe, nem voltam földönfutó, lélekben, gondolatban mindig itt voltam köztetek”: ma eljöttek sírodhoz a világ négy sarkából a magyar emigránsoknak ezrei, akik – akárcsak Te – lélekben sohasem szakadtak el a hazától.

Imre bácsi, drága, szeretett mesterünk, szemünk felnyitója, nem vezérünk, de atyai vezetőnk az önkény elleni harcban, fiatal életünk, legszebb éveink Imre bácsija, eljöttünk erre az utolsó találkozóra mi, akiknek megadatott, hogy ismertünk, hogy a híveid és küzdőtársaid, olykor vitázó partnereid lehettünk, akiket bizalmaddal megtiszteltél. Őrizzük kézfogásod melegét, hangod mély zengését, hangsúlyod somogyi dallamát, bajuszpödrő kézmozdulatodat, szemed komoly villanásait és felengedő mosolyát, és ismertük elveid és céljaid tisztaságát, makacs kitartásodat mellettük, mint ahogy ismertük habozásaidat és tévedéseidet is; de éppen így voltál ember, egész ember, emberi ember azok között, akik a többi ember fölött állóknak képzelték magukat. 20–30 évvel voltál idősebb legtöbbünknél, s mert súlyos szívbetegség gyötört, néha talán átsuhant rajtunk a gondolat, hogy az élet szabályai szerint egyszer majd ott állunk a mellett a koporsó mellett, amelyikben a tested pihen. De arra nem gondoltunk, hogy ebben a koporsóban a földből kikapart csontjaid, vak szemüregű koponyád, megtörhetetlen gerinced csupasz csigolyái lesznek.

Éppen úgy, ahogy életed nagy tettével, az 1956-os forradalom vállalásával – meggyalázott, 31 éven át rejtegetett földi maradványaiddal is, a mai temetési nappal is belépsz a magyar történelem legnagyobbjainak sorába, a maguk korának despotái által ugyancsak folyamatosan rágalmazott, menekülésre kényszerített vagy erőszakkal kioltott szabadságfáklyák, Rákóczi, Kossuth, Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky mellé. Főurak, nemesek, nagybirtokosok után, akik túllépve osztályaik korlátain az egész nemzet szószólói lettek, Te voltál az első, akit a nép mélye küldött, aki az addig mindig elnyomott osztályok gyermekeként alulról jöttél, és így egyesítetted Magad köré – származási, felekezeti, véleménybeli különbözőségei mellett – az egész nemzetet.

Mi sem lett volna könnyebb Számodra, mint hogy galád elrablásod előtt vagy után egyetlen tollvonással, amivel lemondasz miniszterelnöki tisztedről, egyetlen behódoló mozdulattal, amivel megtagadtad volna a forradalmat, megmentsd az életedet. De Te fogságodban sem lettél börtönőreid foglya. Te nem áldozati bárány vagy, egy sokáig Általad is osztott téveszme mindig újabb és újabb vért követelő oltárán, mint azok az elvtársaid, akiket egy másik temetőben most 33 éve temettünk; Te tudatosan, Magad választottad a mártírhalált, mert inkább akartál egyenes derékkal meghalni, mintsem térden állva élni.

Ha Te, és mindazok, akiket ma Veled együtt temetünk, bűn nélkül valók voltatok, mint ahogy azt mi mindig tudtuk és vallottuk, s mint ahogy azt ma kivégeztetőid hatalmának közvetlen örökösei maguk is beismerték, ha a vádak koholtak, a terhelő tanúvallomások hamisak, a perek koncepciósak voltak, akkor azok, akik bitófára küldtek Téged, Benneteket, nem egyebek közönséges gyilkosoknál. Sokan közülük ma is élnek, köztünk járnak, bearanyozott nyugalomban élvezik elvesztett hatalmuk megőrzött kiváltságait. Méltatlanok volnánk Hozzád, ha bosszúállást vagy gyűlöletet hirdetnénk. Legyen büntetésük az ’56 óta most először újra összeforrott nemzet megvetése, legyen büntetésük az, hogy megélték, láthatják, hallhatják azt, ami ma történik, legyen büntetésük az, hogy illúzióik szétfoszlottak és előre sejthetik a jövő nemzedékek még megíratlan történelemkönyveinek ítéletét felettük.

A nemzet tudja, a világ tudja és a hatalom mai birtokosainak is tudniok kell, hogy mindaz, ami az elmúlt hónapokban történt, kihantolásotok a jeltelen sírokból, mai ünnepélyes temetésetek, nem a rendszer ajándéka. Mindezt a nép vívta ki, a ma egy éve, kivégzésed 30. évfordulóján még rendőri erőszakkal szétvert magyar ifjúság vívta ki, a nemzetközi közvéleménynek, az Egyesült Államok konzervatív és a Portugál Köztársaság szocialista elnökének, az Európai Parlament liberális elnökasszonyának, Párizs polgármesterének, a legkülönbözőbb országok képviselőinek, szenátorainak, 27 Nobel-díjasnak, az Emberi Jogok Nemzetközi és Magyar Ligájának összefogása kényszerítette ki.

Annak a pártnak a vezetői és tagjai, amelyik még ma is egyeduralkodó ebben az országban, csak úgy kaphatták meg tagsági könyvüket, csak úgy emelkedhettek mai pozícióikba, úgy voltak a vezetés felső, középső, sőt alsó rétegeiben is, ha előbb ellenforradalomnak nevezték ’56 forradalmát, ha előbb – bár képletesen – keresztülgázoltak ezen a gazzal, dudvával benőtt, besüppedt sírok százaival éktelenkedő 301-es parcellán. Ha van köztük olyan – és szeretnénk remélni, hogy van – aki megbánta ezt, annak meg kell követnie Téged és mártírtársaidat, annak tudnia kell azt is, hogy kirendelt helytartók, fanatikus megszállottak, lelkiismeretlen kalandorok, vezérkedő felfuvalkodottak, álszerény országgazdák, szadista fenevadak, másokat megalázó parancsolgatók és a legszégyenletesebb parancsok alázatos végrehajtói, ravaszkodó karrieristák, fiatalkori ideáljaikat megtagadó élősdiek, gazdasági dilettánsok, a hatalmukhoz a kiebrudalásukig ragaszkodó politikustörpék mellett, azok mellett, akik az önelégültség állandó győzelmi mámorában éltek, de akik életük egyetlen győzelmét a saját népük fölött aratták, és még ehhez is idegen tankokra volt szükségük – az egyetlen államférfi, akit ez a párt Magyarországnak adott, Te voltál, Nagy Imre volt. Mert egy államférfi ott kezdődik, ahol a legtöbb politikus véget ér: azzal, hogy saját érdekeit alá tudja rendelni népe érdekeinek, azzal, hogy – ha kell – nemet mer mondani a nála hatalmasabbaknak is, azzal, hogy nem a népet tekinti szolgának, hanem magát a nép szolgájának; államférfi az, akinek az életműve, mint a Tiéd, a halálával sem ér véget. Azoknak a kommunistáknak, akik új útra akarnak lépni, vissza kell kanyarodniok ahhoz a Nagy Imréhez, aki egész tudatos életét abban a pártban töltötte, amely végül is gyilkosa lett, tőle kell újraindulniok, tudomásul kell venniök és ki kell mondaniok, hogy ha ez a párt valaha valamit is ért, akkor ez az volt és maradt, amit itt ez az öt koporsó jelképez. Ám ugyanakkor a Te életed a hibáival is tanít: 1953-ban is, 1956-ban is túl könnyen hittél a báránybőrbe bújt farkasoknak, akik az első alkalommal kimutatták a foguk fehérjét és részt vettek szétszaggatásodban. Megtanultuk a sorsodból, hogy ne tékozoljuk a bizalmunkat, hogy ne a szavaknak, hanem csak és kizárólag a tetteknek higgyünk.

Imre bácsi, a sírodat, e sírt, hol a nemzet nem süllyed el, hanem ahonnan újjászületése kezdődik, e sírt népek veszik körül, s az embermilliók szemében nemcsak gyászkönny ül, de ott villog benne a tisztelet, a csodálat is. Mert amit ’56 tett, amit Te tettél, amit a fegyvert ragadó magyar fiatalok és proletárok tettek, az ennek a kis nemzetnek ezeréves történelme során első beleszólása volt nemcsak Európa, hanem a világ történelmébe. A magyar ’56 óta semmi sem ugyanaz a világban – sem Keleten, sem Nyugaton, – mint 1956 előtt volt.

Ami azóta az Elba és a Csendes-óceán között történt és történik, Prágától Varsón, a balti országokon, Jerevánon át, a szabadságukért kiállni merő pekingi fiatalokig – ha átmeneti tragédiák kísérték és kísérik is –, az emberi felszabadulás nagy mozgalma innen indult el, az ’56-os Budapestről. És annak, ami néhány éve Moszkvában történik, a gyökerei ugyanide nyúlnak vissza. Annak a földrengéssorozatnak, amely most az egész kommunista világot megrázta, az epicentruma itt van, itt, ebben a 301-es parcellában. S azoknak a reformkísérleteknek, amelyekhez tiszta szívvel sikert kívánunk, első elméleti és gyakorlati kezdeményezője itt fekszik, ebben a koporsóban.

Engedtessék meg, hogy innen, Nagy Imre sírja mellől ahhoz a Szovjetunióhoz is szóljunk, amely neki 15 éven át második hazája volt, amelynek sohasem volt ellensége – ellenkezőleg, amellyel mindig felhőtlen barátságra törekedett. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült. Hadd üzenjük e sír, e 301 kopjafa mellől: mi a mai vezetést nem tesszük felelőssé elődeik – általuk is megtagadott elődeik – bűneiért. Ha a mai vezetők marxistáknak–leninistáknak vallják magukat, akkor a haláláig marxista–leninista Nagy Imre sírja mellől üzenjük nekik, mi egyetértünk Marxnak azzal az alapigazságával, hogy „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom”. Mi egyetértünk Leninnek azzal az álláspontjával, hogy „Ha Finnország, ha Lengyelország, ha Ukrajna elszakad Oroszországtól, nincs abban semmi rossz. Mindenki, aki azt mondja, hogy van benne rossz – az soviniszta. Őrültség volna folytatni Miklós cár politikáját”. Nagy Imre 1956-ban nem azért lépett ki a Varsói Szerződésből, hogy a Szovjetuniót provokálja; azért lépett ki, mert Miklós cár őrült politikájának folytatói – a Varsói Szerződés paragrafusait és saját ígéreteiket megszegve – elkezdték csapataikkal elárasztani az országot. Nagy Imre nemcsak azért mondta ki a semlegességet, mert ez a magyar nép álma volt, hanem azért is, hogy garanciát nyújtson a Szovjetuniónak: az új Magyarország nem lesz egy másik katonai szövetség tagja, hanem békés és tisztelettudó szomszédja lesz. A Szovjetunió sokszorosan nagyobb és hatalmasabb nálunk; ha akar, megint eltiporhat minket. De új vezetőinek az elmúlt 33 év történelméből meg kell tanulniok: minél mélyebbre taposnak másokat, ők maguk kétszer olyan mélyre süllyednek. Legyenek végre őszinte, békés és egyenrangú barátaink; őszinte, békés és egyenrangú barátokra fognak találni bennünk.

Annak a Nagy Imrének a sírja mellől, aki már 51 évvel ezelőtt, 1938 júniusában A Duna-völgyi népek szabadságharca címmel írt tanulmányt, aki már 1945-ben közös Duna-völgyi Agrártudományi Intézetet tervezett, van egy szavunk egyes szomszédainkhoz is.

Több mint három évtizeddel ezelőtt láttam a Zeneakadémián a pártjából kizárt, megbélyegzett, minden tisztétől megfosztott Nagy Imrét Kodály Zoltán páholyában, ahol együtt hallgatták az agg Mesternek Zrínyi szövegrészeire épült új művét, együtt hallgatták, ahogy a kórus ajkán felcsendült: „Ne bántsd a magyart!” Nos, Nagy Imre sírja mellől azt üzenjük azoknak a szomszédainknak, ahol százezrével vagy millió számra élnek magyarok: Ne bántsák a magyart! Mi nem bántunk senkit, a mieinket se bántsa senki! Annál kevésbé, mert a föld nemcsak azé, aki megműveli – a föld azé, aki rajta él. Ahol többségükben magyarok élnek, az a föld – magyar.

Megváltozott 1956 óta nemcsak a Kelet, de a Nyugat világképe és szemlélete is. Azok, akik Nagy Imréről még úgy vélték, hogy „az is csak olyan kommunista, mint a többi”, akik addig el sem tudták képzelni, hogy valaki egyszerre lehet kommunista és hazafi, kommunista és reformátor – Dubcekről vagy Gorbacsovról már egészen másképp gondolkodtak és gondolkodnak. Azok, akikkel még el lehetett hitetni – és itt nem utolsósorban az olyan kommunista pártokra gondolok, mint az olasz, de elég széles nyugati tömegekre is, – hogy Budapesten egykori fasiszták, „Hitler utolsó csatlósai” ragadtak nosztalgiából vagy hálátlanul fegyvert a felszabadítóikkal szemben, azóta rájöttek, hogy 1945 után Közép-Kelet-Európában a demokrácia első kivívói – ha csak rövid napokra is – a magyarok voltak.

Ennek a demokráciának most újak és hosszú életű reményekkel teljesek a kilátásai. De gyorsan elhervadhatnak a zsenge hajtások, a gyász mai ünnepnapját holnap gyászos hétköznapok követhetik, akkor, ha a születő demokráciának gyengék a társadalmi, a gazdasági, a szociális alapjai. Nagy Imre és mártírtársai – lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták vagy antikommunisták – nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris többmilliónyi szegények még szegényebbek lesznek, s ahol pöfetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll – ki tudja, nem ez-e a legnagyobb veszély?

De hogyan teremtsünk társadalmilag is igazságos demokráciát, olyat, ahol az erőseket korlátozzák és a gyengéket védik a szociális berendezkedés törvényei, hogyan vegyünk részt ifjú demokráciaként a világgazdaság könyörtelen futóversenyében, ha egy csődtömeg púpjával a hátunkon indulunk, és mindjárt a nekiiramodásnál ólomsúlyok nehezednek a lábunkra?

Az a Nyugat, amelyik 1956 előtt elnökeinek és külügyminisztereinek hivatalos nyilatkozataiban a „felszabadítás”, a „kommunizmus visszagöngyölítése”, a „szakadék széléig sodródás” politikáját hirdette a magyaroknak, és nemcsak a magyaroknak, amelyik ’56-ban rádióján keresztül uszított a túlságosan mérsékelt Nagy Imre ellen – a végveszély bekövetkeztekor hagyta, hogy ne a kommunizmus, hanem mi zuhanjunk a szakadékba; a kisujját sem mozdította értünk. Az a Nyugat, amelyik az utóbbi két évtizedben – királyok, királynők, államelnökök, miniszterelnökök látogatásai és meghívásai alkalmával – melegen szorongatta annak a kezét, aki Nagy Imre és minden ’56-os mártír kivégzésének legfőbb budapesti felelőse volt, s amelynek gazdasági szakemberei versengve tömték e garázda vezetésnek a zsebébe a dollármilliárdokat, megfeledkezve azokról az elemi biztosítékokról is, amelyeket saját legegyszerűbb állampolgáraiktól is megkövetelnek: arról, hogy kinek adják a hiteleket, van-e rájuk fedezet és mire használják fel őket – ez a Nyugat elgondolkodhatnék azon, vajon csupán a magyar nép adósa-e neki, nem adósa-e ő is valamelyest ennek a népnek.

Nincsenek túlzott illúzióink; tudjuk, hogy a világhatalmak vetélkedéseiben, a világbankok hideg könyveiben nincs olyan rovat, hogy „hála”, és kevés a súlya ennek a 301 kopjafának is. De a nyugati vezetőknek is tudniuk kell, hogy országaik nagyvonalúsága nélkül nem lesz itt virágzó gazdaság és virágzó gazdaság nélkül nem lesz itt igazi és tartós demokrácia. Maguknak segítenek, ha nekünk segítenek.

Szóljon utolsó szavunk arról, azokról és azokhoz, akikről és akikhez elsőként kellett volna fordulnunk.

Emlékezzünk Nagy Imrénéről, született Égető Máriáról, erről a nagyszerű asszonyról, akit nem fakósága, hanem erős egyénisége s a vezető körökben olyannyira szokatlan szerénysége tett jóformán láthatatlanná férje mögött; aki egy életen át állt töretlenül mellette és haláláig hordta érte a gyászt, s akinek a ma temetendők özvegyei közül egyedül nem adatott meg az, hogy megérje ezt a napot. Ha van túlvilág, akkor Maca néni ma ott van, ahol mindig is volt: a férje, Imre bácsi oldalán.

Emlékezzünk Jánosi Ferencre, aki református lelkészként kezdte pályáját, s aki igazából sosem volt politikusi alkat, akit azért kevertek bele Nagy Imre perébe, mert a veje volt, aki főként ezért sínylődött évekig börtönben, s lett olyan beteggé, hogy fiatalon is csak alig néhány évvel élte túl a szabadulást.

S hadd forduljak Hozzátok, Zsóka, Imre bácsi egyetlen leánya, János, Zsóka férje és Maca néni támasza a magányban, és Felétek: unokák, Kati és Ferkó, akiket még akkor láttam, amikor a nagyapjuk büszkén sétáltatta őket, házastársaitok és a dédunokák, akik harminc év óta, vagy születésetek óta otthontokból kiűzve, javaitokból kiforgatva, örökségetektől megfosztva, a társadalomból kirekesztve úgy hordtátok a homlokotokon azt a szégyenfoltot, hogy Nagy Imre családja vagytok, mint zsidók a sárga csillagot, s akik mégsem, egyetlen egyszer sem hajtottátok meg a fejeteket az üldözők előtt, akiknek minden megszégyenítő kísérletre a megvetés volt a válaszotok, akiknek sem az elrabolt édesapát, nagyapát, sem az elrabolt 30 évet visszaadni nem lehet: a gyászolók között – a többi családok tagjaival együtt – Ti hordjátok a legnagyobb, a gyógyíthatatlan sebet. Legyen ír e sebre az, hogy ma osztozik gyászotokban 15 millió magyar és az egész civilizált világ; legyen ír az, hogy Nagy Imre neve, amíg magyarok élnek a földön, e nép hálájában és emlékezetében halhatatlanul, kitörölhetetlenül élni fog.