I. Ötvenhat: fények és árnyak

Emlékbeszéd Nagy Imre sírjánál

Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke – négy évtizede, Nagy Ferenc száműzetésbe kényszerítése óta, az első és az egyetlen, akit 1956-ban nem külső parancs és belső diktatúra, nem előre meghamisított választás, hanem a nép akarata emelt tisztébe – Magyarország szabadságának és függetlenségének mártírja, eljöttünk ide, hogy még egyszer találkozzunk Veled és búcsút vegyünk Tőled.

Nagy Imre, a parlament egykori elnöke, aki székfoglalójában azt mondotta: „A demokrácia híve vagyok, s legnagyobb vívmányának, a szólásszabadságnak vigyázó őre leszek” – e nehezen újjászülető alkotmányos demokrácia, a szabad választások, a többpártrendszer hívei eljöttek ide, hogy leróják kegyeletüket sírodnál.

Nagy Imre, a földosztó miniszter, akinek 1945-ös, saját kezével aláírt birtokleveleit száz- és százezer földmíves család őrizte rejtegetve, a magyar parasztság ma itt áll sírodnál.

Nagy Imre, a MÁVAG-gyár munkása, akinek kedvelt szólása volt: „Vasas, ne hagyd magad!”, akinek ’56-os miniszterelnöksége idején megszülettek a munkástanácsok, a magyar munkásosztály ma itt áll koporsód mellett.

Nagy Imre, a tudós kutató, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, eljöttek a sírodhoz az irodalom, a sajtó, a művészetek, a tudomány, a közoktatás, az egészségügy, a szellemi élet, az önálló kisipari és kereskedelmi kezdeményezés képviselői, mert Te voltál az, aki már első miniszterelnökséged idején kinyitotta annak a szabadságnak az ablakait, amely nélkül az alkotó szellem megfullad, s amely nélkül nincs fejlődés, nincs jólét.

Nagy Imre, aki kitártad a börtönök ajtaját, aki megszüntetted az internálótáborokat, a kitelepítéseket, a kuláklistákat, itt vannak az elmúlt négy évtized meghurcoltjai, megalázottjai, a bűntelenül büntetettek, akik Neked köszönhették, hogy újból felemelhették a fejüket.

Nagy Imre, aki 1954-ben, egy beszédedben a fiatalokról szólva, először merészelted kiejteni azt az eretnek szót, hogy „kismagyarok” – itt állnak most koporsód mellett azok, akiknek bölcsője 1956 után ringott, itt áll az ifjúság, a magyar jövő.

Nagy Imre, aki Magad 17 évig voltál emigráns, aki hazatérve ezeket mondottad: „Az volt a bűnöm, hogy szerveztem a földműves nép harcát a feudális nagybirtokrendszer megszüntetéséért, azért, hogy azé legyen a föld, aki megműveli; de ha el is űztek innen messze idegenbe, nem voltam földönfutó, lélekben, gondolatban mindig itt voltam köztetek”: ma eljöttek sírodhoz a világ négy sarkából a magyar emigránsoknak ezrei, akik – akárcsak Te – lélekben sohasem szakadtak el a hazától.

Imre bácsi, drága, szeretett mesterünk, szemünk felnyitója, nem vezérünk, de atyai vezetőnk az önkény elleni harcban, fiatal életünk, legszebb éveink Imre bácsija, eljöttünk erre az utolsó találkozóra mi, akiknek megadatott, hogy ismertünk, hogy a híveid és küzdőtársaid, olykor vitázó partnereid lehettünk, akiket bizalmaddal megtiszteltél. Őrizzük kézfogásod melegét, hangod mély zengését, hangsúlyod somogyi dallamát, bajuszpödrő kézmozdulatodat, szemed komoly villanásait és felengedő mosolyát, és ismertük elveid és céljaid tisztaságát, makacs kitartásodat mellettük, mint ahogy ismertük habozásaidat és tévedéseidet is; de éppen így voltál ember, egész ember, emberi ember azok között, akik a többi ember fölött állóknak képzelték magukat. 20–30 évvel voltál idősebb legtöbbünknél, s mert súlyos szívbetegség gyötört, néha talán átsuhant rajtunk a gondolat, hogy az élet szabályai szerint egyszer majd ott állunk a mellett a koporsó mellett, amelyikben a tested pihen. De arra nem gondoltunk, hogy ebben a koporsóban a földből kikapart csontjaid, vak szemüregű koponyád, megtörhetetlen gerinced csupasz csigolyái lesznek.

Éppen úgy, ahogy életed nagy tettével, az 1956-os forradalom vállalásával – meggyalázott, 31 éven át rejtegetett földi maradványaiddal is, a mai temetési nappal is belépsz a magyar történelem legnagyobbjainak sorába, a maguk korának despotái által ugyancsak folyamatosan rágalmazott, menekülésre kényszerített vagy erőszakkal kioltott szabadságfáklyák, Rákóczi, Kossuth, Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky mellé. Főurak, nemesek, nagybirtokosok után, akik túllépve osztályaik korlátain az egész nemzet szószólói lettek, Te voltál az első, akit a nép mélye küldött, aki az addig mindig elnyomott osztályok gyermekeként alulról jöttél, és így egyesítetted Magad köré – származási, felekezeti, véleménybeli különbözőségei mellett – az egész nemzetet.

Mi sem lett volna könnyebb Számodra, mint hogy galád elrablásod előtt vagy után egyetlen tollvonással, amivel lemondasz miniszterelnöki tisztedről, egyetlen behódoló mozdulattal, amivel megtagadtad volna a forradalmat, megmentsd az életedet. De Te fogságodban sem lettél börtönőreid foglya. Te nem áldozati bárány vagy, egy sokáig Általad is osztott téveszme mindig újabb és újabb vért követelő oltárán, mint azok az elvtársaid, akiket egy másik temetőben most 33 éve temettünk; Te tudatosan, Magad választottad a mártírhalált, mert inkább akartál egyenes derékkal meghalni, mintsem térden állva élni.

Ha Te, és mindazok, akiket ma Veled együtt temetünk, bűn nélkül valók voltatok, mint ahogy azt mi mindig tudtuk és vallottuk, s mint ahogy azt ma kivégeztetőid hatalmának közvetlen örökösei maguk is beismerték, ha a vádak koholtak, a terhelő tanúvallomások hamisak, a perek koncepciósak voltak, akkor azok, akik bitófára küldtek Téged, Benneteket, nem egyebek közönséges gyilkosoknál. Sokan közülük ma is élnek, köztünk járnak, bearanyozott nyugalomban élvezik elvesztett hatalmuk megőrzött kiváltságait. Méltatlanok volnánk Hozzád, ha bosszúállást vagy gyűlöletet hirdetnénk. Legyen büntetésük az ’56 óta most először újra összeforrott nemzet megvetése, legyen büntetésük az, hogy megélték, láthatják, hallhatják azt, ami ma történik, legyen büntetésük az, hogy illúzióik szétfoszlottak és előre sejthetik a jövő nemzedékek még megíratlan történelemkönyveinek ítéletét felettük.

A nemzet tudja, a világ tudja és a hatalom mai birtokosainak is tudniok kell, hogy mindaz, ami az elmúlt hónapokban történt, kihantolásotok a jeltelen sírokból, mai ünnepélyes temetésetek, nem a rendszer ajándéka. Mindezt a nép vívta ki, a ma egy éve, kivégzésed 30. évfordulóján még rendőri erőszakkal szétvert magyar ifjúság vívta ki, a nemzetközi közvéleménynek, az Egyesült Államok konzervatív és a Portugál Köztársaság szocialista elnökének, az Európai Parlament liberális elnökasszonyának, Párizs polgármesterének, a legkülönbözőbb országok képviselőinek, szenátorainak, 27 Nobel-díjasnak, az Emberi Jogok Nemzetközi és Magyar Ligájának összefogása kényszerítette ki.

Annak a pártnak a vezetői és tagjai, amelyik még ma is egyeduralkodó ebben az országban, csak úgy kaphatták meg tagsági könyvüket, csak úgy emelkedhettek mai pozícióikba, úgy voltak a vezetés felső, középső, sőt alsó rétegeiben is, ha előbb ellenforradalomnak nevezték ’56 forradalmát, ha előbb – bár képletesen – keresztülgázoltak ezen a gazzal, dudvával benőtt, besüppedt sírok százaival éktelenkedő 301-es parcellán. Ha van köztük olyan – és szeretnénk remélni, hogy van – aki megbánta ezt, annak meg kell követnie Téged és mártírtársaidat, annak tudnia kell azt is, hogy kirendelt helytartók, fanatikus megszállottak, lelkiismeretlen kalandorok, vezérkedő felfuvalkodottak, álszerény országgazdák, szadista fenevadak, másokat megalázó parancsolgatók és a legszégyenletesebb parancsok alázatos végrehajtói, ravaszkodó karrieristák, fiatalkori ideáljaikat megtagadó élősdiek, gazdasági dilettánsok, a hatalmukhoz a kiebrudalásukig ragaszkodó politikustörpék mellett, azok mellett, akik az önelégültség állandó győzelmi mámorában éltek, de akik életük egyetlen győzelmét a saját népük fölött aratták, és még ehhez is idegen tankokra volt szükségük – az egyetlen államférfi, akit ez a párt Magyarországnak adott, Te voltál, Nagy Imre volt. Mert egy államférfi ott kezdődik, ahol a legtöbb politikus véget ér: azzal, hogy saját érdekeit alá tudja rendelni népe érdekeinek, azzal, hogy – ha kell – nemet mer mondani a nála hatalmasabbaknak is, azzal, hogy nem a népet tekinti szolgának, hanem magát a nép szolgájának; államférfi az, akinek az életműve, mint a Tiéd, a halálával sem ér véget. Azoknak a kommunistáknak, akik új útra akarnak lépni, vissza kell kanyarodniok ahhoz a Nagy Imréhez, aki egész tudatos életét abban a pártban töltötte, amely végül is gyilkosa lett, tőle kell újraindulniok, tudomásul kell venniök és ki kell mondaniok, hogy ha ez a párt valaha valamit is ért, akkor ez az volt és maradt, amit itt ez az öt koporsó jelképez. Ám ugyanakkor a Te életed a hibáival is tanít: 1953-ban is, 1956-ban is túl könnyen hittél a báránybőrbe bújt farkasoknak, akik az első alkalommal kimutatták a foguk fehérjét és részt vettek szétszaggatásodban. Megtanultuk a sorsodból, hogy ne tékozoljuk a bizalmunkat, hogy ne a szavaknak, hanem csak és kizárólag a tetteknek higgyünk.

Imre bácsi, a sírodat, e sírt, hol a nemzet nem süllyed el, hanem ahonnan újjászületése kezdődik, e sírt népek veszik körül, s az embermilliók szemében nemcsak gyászkönny ül, de ott villog benne a tisztelet, a csodálat is. Mert amit ’56 tett, amit Te tettél, amit a fegyvert ragadó magyar fiatalok és proletárok tettek, az ennek a kis nemzetnek ezeréves történelme során első beleszólása volt nemcsak Európa, hanem a világ történelmébe. A magyar ’56 óta semmi sem ugyanaz a világban – sem Keleten, sem Nyugaton, – mint 1956 előtt volt.

Ami azóta az Elba és a Csendes-óceán között történt és történik, Prágától Varsón, a balti országokon, Jerevánon át, a szabadságukért kiállni merő pekingi fiatalokig – ha átmeneti tragédiák kísérték és kísérik is –, az emberi felszabadulás nagy mozgalma innen indult el, az ’56-os Budapestről. És annak, ami néhány éve Moszkvában történik, a gyökerei ugyanide nyúlnak vissza. Annak a földrengéssorozatnak, amely most az egész kommunista világot megrázta, az epicentruma itt van, itt, ebben a 301-es parcellában. S azoknak a reformkísérleteknek, amelyekhez tiszta szívvel sikert kívánunk, első elméleti és gyakorlati kezdeményezője itt fekszik, ebben a koporsóban.

Engedtessék meg, hogy innen, Nagy Imre sírja mellől ahhoz a Szovjetunióhoz is szóljunk, amely neki 15 éven át második hazája volt, amelynek sohasem volt ellensége – ellenkezőleg, amellyel mindig felhőtlen barátságra törekedett. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült. Hadd üzenjük e sír, e 301 kopjafa mellől: mi a mai vezetést nem tesszük felelőssé elődeik – általuk is megtagadott elődeik – bűneiért. Ha a mai vezetők marxistáknak–leninistáknak vallják magukat, akkor a haláláig marxista–leninista Nagy Imre sírja mellől üzenjük nekik, mi egyetértünk Marxnak azzal az alapigazságával, hogy „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom”. Mi egyetértünk Leninnek azzal az álláspontjával, hogy „Ha Finnország, ha Lengyelország, ha Ukrajna elszakad Oroszországtól, nincs abban semmi rossz. Mindenki, aki azt mondja, hogy van benne rossz – az soviniszta. Őrültség volna folytatni Miklós cár politikáját”. Nagy Imre 1956-ban nem azért lépett ki a Varsói Szerződésből, hogy a Szovjetuniót provokálja; azért lépett ki, mert Miklós cár őrült politikájának folytatói – a Varsói Szerződés paragrafusait és saját ígéreteiket megszegve – elkezdték csapataikkal elárasztani az országot. Nagy Imre nemcsak azért mondta ki a semlegességet, mert ez a magyar nép álma volt, hanem azért is, hogy garanciát nyújtson a Szovjetuniónak: az új Magyarország nem lesz egy másik katonai szövetség tagja, hanem békés és tisztelettudó szomszédja lesz. A Szovjetunió sokszorosan nagyobb és hatalmasabb nálunk; ha akar, megint eltiporhat minket. De új vezetőinek az elmúlt 33 év történelméből meg kell tanulniok: minél mélyebbre taposnak másokat, ők maguk kétszer olyan mélyre süllyednek. Legyenek végre őszinte, békés és egyenrangú barátaink; őszinte, békés és egyenrangú barátokra fognak találni bennünk.

Annak a Nagy Imrének a sírja mellől, aki már 51 évvel ezelőtt, 1938 júniusában A Duna-völgyi népek szabadságharca címmel írt tanulmányt, aki már 1945-ben közös Duna-völgyi Agrártudományi Intézetet tervezett, van egy szavunk egyes szomszédainkhoz is.

Több mint három évtizeddel ezelőtt láttam a Zeneakadémián a pártjából kizárt, megbélyegzett, minden tisztétől megfosztott Nagy Imrét Kodály Zoltán páholyában, ahol együtt hallgatták az agg Mesternek Zrínyi szövegrészeire épült új művét, együtt hallgatták, ahogy a kórus ajkán felcsendült: „Ne bántsd a magyart!” Nos, Nagy Imre sírja mellől azt üzenjük azoknak a szomszédainknak, ahol százezrével vagy millió számra élnek magyarok: Ne bántsák a magyart! Mi nem bántunk senkit, a mieinket se bántsa senki! Annál kevésbé, mert a föld nemcsak azé, aki megműveli – a föld azé, aki rajta él. Ahol többségükben magyarok élnek, az a föld – magyar.

Megváltozott 1956 óta nemcsak a Kelet, de a Nyugat világképe és szemlélete is. Azok, akik Nagy Imréről még úgy vélték, hogy „az is csak olyan kommunista, mint a többi”, akik addig el sem tudták képzelni, hogy valaki egyszerre lehet kommunista és hazafi, kommunista és reformátor – Dubcekről vagy Gorbacsovról már egészen másképp gondolkodtak és gondolkodnak. Azok, akikkel még el lehetett hitetni – és itt nem utolsósorban az olyan kommunista pártokra gondolok, mint az olasz, de elég széles nyugati tömegekre is, – hogy Budapesten egykori fasiszták, „Hitler utolsó csatlósai” ragadtak nosztalgiából vagy hálátlanul fegyvert a felszabadítóikkal szemben, azóta rájöttek, hogy 1945 után Közép-Kelet-Európában a demokrácia első kivívói – ha csak rövid napokra is – a magyarok voltak.

Ennek a demokráciának most újak és hosszú életű reményekkel teljesek a kilátásai. De gyorsan elhervadhatnak a zsenge hajtások, a gyász mai ünnepnapját holnap gyászos hétköznapok követhetik, akkor, ha a születő demokráciának gyengék a társadalmi, a gazdasági, a szociális alapjai. Nagy Imre és mártírtársai – lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták vagy antikommunisták – nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris többmilliónyi szegények még szegényebbek lesznek, s ahol pöfetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll – ki tudja, nem ez-e a legnagyobb veszély?

De hogyan teremtsünk társadalmilag is igazságos demokráciát, olyat, ahol az erőseket korlátozzák és a gyengéket védik a szociális berendezkedés törvényei, hogyan vegyünk részt ifjú demokráciaként a világgazdaság könyörtelen futóversenyében, ha egy csődtömeg púpjával a hátunkon indulunk, és mindjárt a nekiiramodásnál ólomsúlyok nehezednek a lábunkra?

Az a Nyugat, amelyik 1956 előtt elnökeinek és külügyminisztereinek hivatalos nyilatkozataiban a „felszabadítás”, a „kommunizmus visszagöngyölítése”, a „szakadék széléig sodródás” politikáját hirdette a magyaroknak, és nemcsak a magyaroknak, amelyik ’56-ban rádióján keresztül uszított a túlságosan mérsékelt Nagy Imre ellen – a végveszély bekövetkeztekor hagyta, hogy ne a kommunizmus, hanem mi zuhanjunk a szakadékba; a kisujját sem mozdította értünk. Az a Nyugat, amelyik az utóbbi két évtizedben – királyok, királynők, államelnökök, miniszterelnökök látogatásai és meghívásai alkalmával – melegen szorongatta annak a kezét, aki Nagy Imre és minden ’56-os mártír kivégzésének legfőbb budapesti felelőse volt, s amelynek gazdasági szakemberei versengve tömték e garázda vezetésnek a zsebébe a dollármilliárdokat, megfeledkezve azokról az elemi biztosítékokról is, amelyeket saját legegyszerűbb állampolgáraiktól is megkövetelnek: arról, hogy kinek adják a hiteleket, van-e rájuk fedezet és mire használják fel őket – ez a Nyugat elgondolkodhatnék azon, vajon csupán a magyar nép adósa-e neki, nem adósa-e ő is valamelyest ennek a népnek.

Nincsenek túlzott illúzióink; tudjuk, hogy a világhatalmak vetélkedéseiben, a világbankok hideg könyveiben nincs olyan rovat, hogy „hála”, és kevés a súlya ennek a 301 kopjafának is. De a nyugati vezetőknek is tudniuk kell, hogy országaik nagyvonalúsága nélkül nem lesz itt virágzó gazdaság és virágzó gazdaság nélkül nem lesz itt igazi és tartós demokrácia. Maguknak segítenek, ha nekünk segítenek.

Szóljon utolsó szavunk arról, azokról és azokhoz, akikről és akikhez elsőként kellett volna fordulnunk.

Emlékezzünk Nagy Imrénéről, született Égető Máriáról, erről a nagyszerű asszonyról, akit nem fakósága, hanem erős egyénisége s a vezető körökben olyannyira szokatlan szerénysége tett jóformán láthatatlanná férje mögött; aki egy életen át állt töretlenül mellette és haláláig hordta érte a gyászt, s akinek a ma temetendők özvegyei közül egyedül nem adatott meg az, hogy megérje ezt a napot. Ha van túlvilág, akkor Maca néni ma ott van, ahol mindig is volt: a férje, Imre bácsi oldalán.

Emlékezzünk Jánosi Ferencre, aki református lelkészként kezdte pályáját, s aki igazából sosem volt politikusi alkat, akit azért kevertek bele Nagy Imre perébe, mert a veje volt, aki főként ezért sínylődött évekig börtönben, s lett olyan beteggé, hogy fiatalon is csak alig néhány évvel élte túl a szabadulást.

S hadd forduljak Hozzátok, Zsóka, Imre bácsi egyetlen leánya, János, Zsóka férje és Maca néni támasza a magányban, és Felétek: unokák, Kati és Ferkó, akiket még akkor láttam, amikor a nagyapjuk büszkén sétáltatta őket, házastársaitok és a dédunokák, akik harminc év óta, vagy születésetek óta otthontokból kiűzve, javaitokból kiforgatva, örökségetektől megfosztva, a társadalomból kirekesztve úgy hordtátok a homlokotokon azt a szégyenfoltot, hogy Nagy Imre családja vagytok, mint zsidók a sárga csillagot, s akik mégsem, egyetlen egyszer sem hajtottátok meg a fejeteket az üldözők előtt, akiknek minden megszégyenítő kísérletre a megvetés volt a válaszotok, akiknek sem az elrabolt édesapát, nagyapát, sem az elrabolt 30 évet visszaadni nem lehet: a gyászolók között – a többi családok tagjaival együtt – Ti hordjátok a legnagyobb, a gyógyíthatatlan sebet. Legyen ír e sebre az, hogy ma osztozik gyászotokban 15 millió magyar és az egész civilizált világ; legyen ír az, hogy Nagy Imre neve, amíg magyarok élnek a földön, e nép hálájában és emlékezetében halhatatlanul, kitörölhetetlenül élni fog.

Íme, a száműzetett…

A forradalom 20. évfordulója előtt levelet írtam Kéthly Annának Belgiumba, és felkértem őt, hogy – mint már néhányszor korábban is – az Irodalmi Újság ünnepi számába ő írja a vezércikket. Nagybetegen kapta kézhez a felkérésemet, és mégis készségesen vállalta a feladatot. Pontosan, a megbeszélt időre küldte a cikket Párizsba, alig valamivel azelőtt adta postára, hogy örökre elment tőlünk. A gépelt szövegre elbizonytalanodó betűkkel még odajegyezte a nevét, mint olyasvalaki, aki a végrendeletét írja alá. Tudtam, hogy beteg, de azt nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó írása. Ő alighanem már tudta. Elküldte hát ezt az utolsó harci üzenetet, amelyik után már csak a végső csata következett, az, amelyikben mindegyikünk alulmarad.

Most, hogy a hamvai hazatérnek, ez az utolsó leheletig való helytállás, a vállalt kötelesség minden körülmények között való teljesítésének ez a példája jut az eszembe. Nem is olyan régen, 1984-ben – és mégis, mintha a történelem előtti időkben történt volna – megjelent egy könyv Budapesten, a Kossuth Kiadónál, Politikuspályák címmel. A könyv egyik fejezete Kéthly Annáról szól. A tanulmány szerzőjének és a kötet szerkesztőjének nevét borítsa a megérdemelt feledés, de magából a szövegből hadd idézzem a befejező sorokat: „Feltehetően szenvedett attól a súlyos paradoxontól, hogy miután negyed századon át harcolt a Horthy-rendszer ellen, az imperialista politika szolgálatánál kötött ki. Erre utal az a tény, hogy élete utolsó éveiben fokozatosan visszavonult a nyilvános szerepléstől, sőt foglalkoztatta a hazatérés gondolata is. 1976. szeptember 7-én a belgiumi Blankenbergében hunyt el”.

„Visszavonult a nyilvános szerepléstől?” – 87 éves volt, amikor meghalt, betegágyához kötve nyilván nem utazgathatott már a világban, mint ahogy azt a magyar ügy védelmében közel két évtizeden át tette, de még szinte napokkal a halála előtt is vezércikket írt a forradalomról. És három évvel korábban, 84 évesen ő volt a kezdeményezője a magyar emigráció talán legátfogóbb politikai tervezetének, a „Szociáldemokrata Alternatívá”-nak. Így festett a valóságban – a forradalom melletti hűségben, a magyar jövőt tervezve – Kéthly Anna „visszavonulása”.

„Az imperialista politika szolgálatában kötött ki” – írja róla az alig hat év előtti budapesti kiadvány. Nem vitás, hogy Kéthly Anna egész pályafutása során élesen szovjet- és kommunistaellenes volt. De – lévén nem kevésbé reakció- és náciellenes – semmiféle paradoxon nem volt az életében, nem vált semmiféle „imperialista politika” kiszolgálójává, hacsak azt nem nevezik annak, hogy a nyugati típusú demokrácia híve volt és a nyugati országokban látta a magyar ügy lehetséges és leendő támogatóit. De nem egy szolgai, hanem egy szabad Magyarországét! Abban a vezércikkében – utolsó írásában, – amit említettem, egyebek közt ez olvasható: „Mikor Nagy Imre (1956 novemberében, közvetlenül a forradalom eltiprása előtt) azzal a megbízatással küldött ki Bécsbe, hogy az ott ülésező Szocialista Internacionálé segítségét kieszközöljem, ezt nem azzal a hátsó gondolattal tette, hogy elszakítsa Magyarországot a Szovjetuniótól, hanem úgy vélte – és vele együtt az egész ország úgy gondolta –, hogy országunk függetlenséget jobban szolgáljuk, ha nem kötjük le magunkat egyetlen oldalra, hanem megőrizzük semlegességünket minden oldal felé. Kis népek átka és veszedelme, ha egyetlen nagyhatalom érdekszférájába kerülnek és annak nagyhatalmi érdekeit kényszerülnek szolgálni”. Íme, így írt közvetlenül a halála előtt, szinte testamentumszerűen az a Kéthly Anna, aki „az imperialista politika szolgálatában kötött ki”.

„Foglalkoztatta a hazatérés gondolata is” – írja róla a Kossuth Kiadó könyve. Bizonyára foglalkoztatta – melyik emigráns nem álmodott arról, hogy egyszer majd hazatérhet? Őt aztán diadalívvel várták volna Kádárék: milyen győzelem lett volna nekik, ha ez a régi szocialista, az emberi jogoknak, a munkások jogainak, a nők jogainak ez a fáradhatatlan harcosa, ez a Horthy parlamentjében a zsidótörvények és a német szövetség ellen harcoló, a Rákosi börtönét megjárt, világszerte ismert és tisztelt asszony a hazatérésével elismerte volna – törvényesnek ismerte volna el a rendszerüket. Az az asszony, akit 1956 novemberében, a szovjet intervenció után államminiszter-társa, Bibó István a magyar törvényesség egyetlen szabad letéteményesének nevezett.

De Kéthly Anna akkor nem ment haza. Kéthly Anna ma megy haza. Azok közé nem kívánkozott, akik miatt menekültté kellett válnia. A helye azok között van, akiket a múlt rendszer erőszakkal-bitófával elnémított, s akiknek ő haláláig szószólójuk maradt a szabad világban.

Testvérei, akik gondozták és ápolták, gyászjelentésükben egy négysoros Vörösmarty-sírverset idéztek, A számüzött címűt, amelyet a költő 1854-ben gróf Batthyány Kázmérnak, az 1848–49-es szabadságharc katonai biztosának és miniszterének párizsi emigrációjában bekövetkezett halálakor írt. Az arisztokrata szabadsághősről szóló disztichonokat joggal vonatkoztathatták a rokonok, és nemcsak a rokonai a magyar munkásmozgalom legnagyobb női alakjára, Kéthly Annára is:

Az optimizmus halvány üzenete

Búcsúzóban vagyunk a XX. századtól. Pontosan ezer évvel ezelőtt Európa népei rettegésben éltek: elterjedt az a hiedelem, hogy a Krisztus születését követő ezredik esztendőben bekövetkezik a világ vége. A földkerekség népei most idestova fél évszázada élnek hasonló félelemben. A régiek Isten haragjától tartottak, attól, hogy bűneikért el fogja pusztítani az emberiséget. A maiak – önmaguktól félnek, magától az embertől, akinek a történelem folyamán először nyílt alkalma arra, hogy kiirtsa önmagát és magával együtt minden élőlényt a Földön.

Pedig milyen csodákkal volt teljes ez a XX. század! Olyan felfedezésekkel, olyan vívmányokkal, amiket a korábbi idők emberei, ha kikelnének sírjaikból, el sem hinnének. Antibiotikumoktól, szérumoktól, vitaminoktól kezdve a mesterséges megtermékenyítésen és a szkennereken át, a lézersugárral történő operációkig és a szívátültetésekig mi minden történt az emberi életek megmentésére és meghosszabbítására! Autók milliói futnak az utakon, repülőgépek ezrei szelik át az eget minden irányban, kis dobozok, amelyeket televíziós készülékeknek neveznek, hozzák el a legtávolabbi eseményeket a legszerényebb otthonokba, a hasadt atom villanyfénnyel és energiával árasztja el az országokat, és az ember, amely porból vétetett, hogy porrá legyen, áttörte a Föld vonzóerejét és megvetette lábát a Holdon.

Ám ugyanakkor ennél a csodálatos századnál nem volt gyilkosabb időszak a világtörténelemben. A század első évétől, amikor Dél-Afrikában a búr háború tombolt, az idén tavaszig, az iraki háborúig, nem volt egyetlen esztendő sem, amikor ne ölték volna egymást az emberek. A japán–orosz háború, a Balkán-háború, a japán–kínai, az abesszin, a finn–szovjet, az indonéziai, a tibeti, a koreai, a két indokínai, a három izraeli–arab, az indiai–pakisztáni, a szuezi, a ciprusi, a libanoni, a megszámlálhatatlan afrikai, és a felsorolás távolról sem teljes – és ezek csak az úgynevezett helyi vagy „kis” háborúk, a maguk „csekély” néhány tízezres vagy százezres áldozatával. De ez a század teremtette meg a világháború fogalmát is, az elsővel, amelyiknek 10, a másodikkal, amelyiknek 50 millió halottja volt. És hány forradalom, ellenforradalom, felkelés, függetlenségi harc – Oroszország, Kína, Görögország, Törökország, Spanyolország, Írország, Németország, Ausztria, Mexikó, India, Irán, Guatemala, Argentína, Chile, Nicaragua, Kuba, Tibet, Afganisztán, Kongó, Egyiptom, Csád, a Fülöp-szigetek, Angola, Etiópia – és alighanem a felét sem említettem. Hányszor változott meg ezenközben a kontinensek és a világ térképe, hányszor húztak meg új határokat, hányszor mészároltak le – faji, törzsi, vallási okokból – népeket, örményeket, zsidókat, cigányokat, biafraiakat, kambodzsaiakat, hányszor űztek el szülőföldjükről embermilliókat!

Ennek az állandó nyugtalanságban, vergődésben és vérben forgó századnak a közepén robbant ki, zajlott és veretett le alig 13 napon belül az a forradalom, amelyre mi itt ma emlékezünk. Az iménti, hiányos felsorolásnak szerénységre kell intenie bennünket. Hiszen a mi magyar forradalmunk csak egy a sorban, a nála kevésbé fontos és a nála sokkal fontosabb események szakadatlan sorozatában. De ugyanakkor bizonyos büszkeséget is kelthet bennünk, magyarokban, hiszen éppen ez a mostani, nemzetközi jellegű emlékezés mutatja, hogy mi is tettünk valamit – először tettünk olyasmit, amiről az egész világ tud, amit az emberiség nem felejtett el, és ami a maga módján kihatott a világ történelmére.

Ez a rövid kommentár csak egyetlen motívumot szeretne kiemelni 1956 jelentőségéből.

A múlt század derekán Marx és Engels híres Kiáltványukban kinyilatkoztatták: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” 1917-ben ez a kísértet látható valósággá változott, és nem is akármilyenné.

Első megjelenésekor már magáénak tudhatta a világ egyhatodát. 1945 után előbb Európa közepe és a Balkán nagyobbik része, 1949 után Kína, majd Délkelet-Ázsia, Afrika, Dél-Amerika mind több országa került a hatalma alá. Még ellenfelei közül is egyre nagyobb számban voltak azok, akik kezdték elhinni, hogy ez a „történelem iránya”, hogy ez a folyamat lassítható, de feltartóztathatatlan. És ezen az sem változtatott, hogy a Kommunista Kiáltvány egyéb, nagy jövendölései a világ proletárjainak egyesüléséről, az ember és a munka felszabadításáról, a jogegyenlőségről, az ember ember által való kizsákmányolásának végéről, az osztály nélküli társadalomról, a nemzetköziségről, az állam elhalásáról nemcsak nem váltak valóra, hanem az ellenkezőjük történt. Hiába lettek az éppenséggel nem elhaló, hanem erősödő államok alattvalói, proletárok és nem proletárok egyre kizsákmányoltabbakká, jogfosztottabbakká, hiába ült az osztály nélkülivé alakítandó társadalom nyakára egy új osztály, hiába próbálták felrázni világos elmék embertársaikat – az immár állig felfegyverzett kísértet csak nyomult előre új országok, új világrészek felé.

A magyar forradalom volt az első, amikor egy kis ország, egy kis nép, amelyet látszólag szilárdan uralt, szembe mert szegülni vele. 1956 volt az első, amelyik sebet ejtett rajta.

Tekintettel az Óriás testére, amely akkor az Elbától a Csendes-óceánig, az Adriától a Sárga-tengerig nyúlt el, ez a seb a legkevésbé sem tűnt halálosnak. És mégis az volt. Távol áll tőlem az az állítás, hogy a kommunista világ ’56-ba pusztult vagy pusztul bele. De a magyar ’56-ból tanulni tudtak cseh és lengyel barátaink – meg tudták tanulni, hogy a harc más és más formáit válasszák – és a Nyugat is észrevehette, hogy a kísértet terjedése talán mégsem feltartóztathatatlan. A „ragályos” jelzőt a betegségekre szokták használni. Nos, hadd mondhassam azt, hogy a magyar forradalom az egészség ragályának első kitörése volt, és ez a ragályos egészség az, ami – gazdasági, etnikai, nemzeti problémákkal összefonódva – mára az egész világhelyzetet elkezdte megváltoztatni.

Hála – nem egyedül, de nem utolsósorban – a magyar forradalomnak, Marx és Engels jóslata paradox módon beteljesülőben van: a kommunizmus kísértetéből egyre inkább ténylegesen kísértet lesz. Olyan kísértet, amely ma már mind kevésbé látható, olyan kísértet, amelytől mind kevesebben félnek, elvégre ami még látható belőle, az már nemigen fenyegetőzik, inkább csak kéreget.

A XX. századnak még nincs vége, és csak remélni lehet, hogy 2000-ben éppúgy nem következik be a világ vége, mint ahogy 1000-ben sem pusztult el az emberiség. De senki sem tudja, mi vár a világra, mi vár ránk, európaiakra, és ránk, magyarokra. Más kísértetek is testet ölthetnek, a védtelen természet megnyomorításának, a népszaporulatnak, új járványoknak, gazdasági válságoknak, a nukleáris fegyverek elterjedésének, vagy különböző fanatizmusoknak fenyegetései. Egyéb veszedelmek között eddigi gyarmatosítónk bizonytalan helyzete is új földrengések és tragédiák forrása lehet. Őrizzük tehát ’56 emlékét úgy, mint az optimizmus halvány üzenetét, a reményt, hogy az ember felül tud emelkedni önmagán, nehéz helyzetében is úrrá tud lenni nemcsak az elnyomáson, hanem saját önpusztító és megalkuvó ösztönein, Sziszifusz módján – a szabadság, az igazságosság, az emberi méltóság irányába.

(Elhangzott az ’56-os Magyar Forradalom Történetének

Dokumentációs és Kutatóintézete 1991. júniusi konferenciáján;

Magyar Nemzet, 1991. június 22.)

Cseppfolyós Magyarország

– 1956 szellemi, politikai, demokratikus öröksége látszik-e megjelenni a mai magyar társadalomban, a kezdődő új demokráciában?

– Nem lehet egyszerűen és egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Egyfelől természetesen látszik, hiszen Magyarországon szabadság, többpártrendszer, demokrácia van. A közeli napokban az utolsó szovjet katonák is eltávoznak Magyarország területéről. Mindebben ’56 valósult meg. Másfelől az is tény, hogy ’56-ot azért inkább az határozta meg, hogy mit nem akar, semmint az, hogy pontosan mit akar. E tekintetben tehát nincs viszonyítási alap. Harmadrészt: van, amiben ’56 nem valósul meg. S épp ez a legfájdalmasabb azok számára, akik megélték ’56-ot. És itt nem a vitákra, parlamenti veszekedésekre vagy ellentétekre gondolok. Ez előre látható volt, ez hozzátartozik a demokráciához. Arra gondolok, amit az ember az újságokban olvas, vagy amit hall, hogy ’56 ma már senkit sem érdekel. Ezt a mondatot én harminc évig hallottam az emigrációban. Olyanok szájából, akik hódoltak a Kádár-rendszer előtt. De rendes emberektől is, akik nem hódoltak, csak éppen tudomásul vették a létét. Ők azt mondták: miért csinálsz te magyar lapot, miért szerkeszted az Irodalmi Újságot Párizsban, és miért lengetitek az ’56-os zászlót? ’56 ma már nálunk senkit nem érdekel.

– És Méray Tibor hogyan fogadta akkor ezt a megjegyzést? Elhitte, hogy ez valóban így van?

– Teljesen nem, mert akkor talán abba is hagytam volna a munkát. De azt el kellett hinnem, hogy az emberek nem a történelemben élnek, hanem a jelenben. És miután ’56-ról minden meg volt hamisítva és „el volt hazudva”, ez még inkább valószínűnek látszott. De akkor jött ’89 és ’90, és kiderült: ’56 mindenkit érdekelt. Most viszont megint ugyanazt hallom, amit a kádári időkben. De újra azt mondom, ez is természetes, hiszen az emberek nem a történelemben élnek, hanem a jelenben. Tehát most is az foglalkoztatja őket, hogy hogyan élnek. Illetve, hogy miként éljenek meg, mert romlott a gazdasági helyzet. Az érdekli őket, hogy mikor fog javulni. És én ezt is teljesen megértem. Amit ma fájlalok, és amit – nagyon kemény szóval élve – ’56 elárulásának nevezek, az egy furcsa jelenség: az időközi és helyi választásokon való csekély részvételi százalékarány…

– Úgy gondolja, hogy az állampolgár, a civil társadalom érdektelenséget mutat aziránt, hogy itt milyen rendszer lesz? Mert ez a rendszer még alakul, épülget, még azt sem döntötte el, hogy a magyar történelem mely tradícióihoz kíván visszanyúlni. De ezek egyike például ’56 lehet. Ezt a hagyományt árulják el a passzivitással?

– Azt gondolom furcsának, hogy az emberek e téren úgy viselkednek, mint abban a rendszerben, amelytől meg akartak szabadulni. Igaz, ott az érdektelenséget éppen a 99 százalékos részvétel mutatta, hiszen úgyis mindegy volt…

Most viszont a 15–20–25 százalékos részvétel – illetve a 75–80 százalékos távollét – jelzi az érdektelenséget. Ez a tény olyan ember számára, aki egy nyugati országból jött, egyenesen elképesztő. Hiszen épp arra várt ez a nép, hogy szabadon kinyilváníthassa akaratát. És szavazatával az állampolgár végül is önmagáról, a saját jövőjéről dönthet. Ha pedig ez nem érdekli, ha ennyire átitatta az a gondolat, hogy a politika fölösleges, ezek úgyis mind egyformák és így tovább, akkor ez a közöny tragikussá válhat. Ez a magatartás a demokrácia, a jövő legitimitását ássa alá. S mindaddig nem is lesz szilárd alapja a demokráciának, amíg az emberek – minden gondjuk, fájdalmuk és csalódottságuk ellenére, amellyel az átalakulás jár – nem mérik föl, hogy épp a szavazatok révén ők a hatalom birtokosai.

Bibó úgy fogalmazott, hogy a demokrácia olyan hatalom, amelyben a vezetőket meg lehet választani, de ki is lehet őket cserélni. Amíg ez nem valósul meg, addig ilyen cseppfolyós világ lesz Magyarországon. Ennyiben ’56 elárultatott, mert ’56-ban mindenki jelen volt. Vagy az utcán, vagy a tömegben, vagy a lakásában, vagy a lelkében, de mindenki jelen volt, ott volt a cselekvésben. Csupán cselekvő nemzetek dönthetnek a sorsukról, passzív nemzetekről mások döntenek.

– Nem gondolja-e, hogy az érdektelenséghez, ahhoz, hogy az emberek elfordultak a politikától – annak a ténynek is köze van, hogy az első politikai elit, amely a fordulat után a porondon megjelent, úgy látszik, nem favorizálja az ’56-os hagyományt?

– Lehetséges, ezt nem tudom pontosan megítélni. Lehet, hogy az elit, amely ma vezető szerepet tölt be, maga sem érezte át eléggé ’56 hagyományát. Vagy csak formálisan tette magáévá, valójában kissé idegenkedik tőle. Lehet, hogy ez az elit hat a tömegekre, de az is elképzelhető, hogy a tömegek közhangulata hat az elitre. Nehéz ezt eldönteni. Valószínűleg kölcsönhatásról van szó.

– A mai kurzus próbál a két világháború közötti keresztény Magyarország ideológiája és eszméi alapján tájékozódni. És ’56-hoz mind gyakrabban illeszti a reformkommunista jelzőt. Ez tehát már nem olyan érdekes, sőt hovatovább idegenül hangzik…

– Egyszerűen csacsiság, hogy ’56 reformkommunista lett volna. Nagy Imre valóban az volt, a munkatársi és baráti köre is az volt, de ’56-ot nem lehet erre leszűkíteni. Magam is ehhez a körhöz tartoztam, én tehát joggal mondhatom: ’56 nemcsak a reformkommunistáké volt. Sőt elsősorban az oroszokra lövő pesti fiataloké, a diákoké, a munkásoké volt, és csak másodsorban a politikusoké. Ráadásul a politikusok közül is azonnal színre léptek mindenféle pártárnyalat szóvivői. És színre lépett például Mindszenty hercegprímás is, akit ugye igazán nem lehet reformkommunistának nevezni. Amit Nagy Imréről írt könyvemben mondottam, csak azt ismételhetem, ’56 mindenkié volt. Ahogyan a demokrácia is mindenkié lehet.

– Megítélése szerint mit veszít ez az új demokrácia, ha 1956 azon hagyományait, amelyek jelen vannak a civil társadalomban (a kortárs tanúk nemzedékében és történelmi leckéjük révén a fiatalságban is), nem próbálja integrálni?

– Önmagát veszítheti el. Nem akarok nagyon pesszimista lenni, feltehetőleg sok minden módosul, ha ezek a súlyos gazdasági bajok elmúlnak. De úgy érzem, manapság sokan megfeledkeznek arról, hogy ezek okozója nem a demokrácia, hanem a megelőző rendszer. Most tehát egy korábbi örökséget hurcol ez a kormány, s ezt a terhet vinné bármilyen más kormányzat is. Bizonyára lehetne ezt jobban is csinálni – ezt önök jobban tudják, mint én –, de azt azért nem szabad elfeledni, hogy mi a mostani gazdasági nyomottság igazi oka. És arra is gondolni kell, hogy külföldön mit veszít Magyarország ezzel a passzivitásával.

Látom a nyugati lapokat, és tapasztalom, bizonyos helyi választások ismeretében, milyen furcsa hangot ütnek meg a magyar demokráciáról szólva. Ettől az országtól, amelyet korábban szeretettel támogattak, most kicsit elhidegülnek. Talán úgy gondolják, az embereket ott nem érdekli saját ügyük, miért érdekelje akkor őket annyira Magyarország? ’56 elvesztése szinte egyenértékű hírünk elvesztésével a világban. Mert – legyünk pontosak – Magyarország legfőbb érdeme és aduja a nyugati világban éppen 1956. Nem volna tehát még nemzetközi politikai megfontolásból sem okos dolog ’56-ról lemondani vagy megfeledkezni róla.

A Galilei-szindróma

A történelem szigorúan meg szokta büntetni a késlekedőket; az elmulasztott alkalmakért nagy árat fizetnek nemzetek és politikusok, a vészjelek iránti süketség következményeként olykor országok esnek rabságba, birodalmak dőlnek meg. De paradox módon nemcsak a késlekedőket sújtja a sors – nemegyszer azokat is, akiknek túl korán van igazuk. Ez a jelenség az, amit egy híres, de ma nagyon is aktuális példával Galilei-szindrómának lehetne nevezni. Ez lett a végzete a magyar forradalomnak is. Elvégre ma, 36 esztendő elmúltával nem csupán az egykori rokonszenvezőknek világos, hanem azok is rájöttek, akik annak idején ellene voltak, hogy minden, amit a magyar ’56 követelt: a nemzeti függetlenség, a teljes szuverenitás, a belső demokrácia – jogos és igazságos volt. Lám, akik csupán néhány év óta követelik nyíltan és hangosan, a baltiak, az ukránok, a kaukázusiak, a románok, a bolgárok, a közép-ázsiaiak – sorra meg is kapják, és megmutathatják, hogyan élnek vele. Mi 36 évvel ezelőtt kiálltunk érte – túl korán –, és ebbe buktunk bele.

A magyarázat egyszerű: más a világhelyzet ma, mint amilyen akkor volt. A szovjet blokkot illetően a mát egyetlen szóval lehetne jellemezni, a felbomlással – hogy ne használjuk azt a szót, hogy összeomlás. Az akkori helyzetet – amivel most kissé részletesebben szeretnék foglalkozni – egy teljesen más szó karakterizálta: az enyhülés. A két meghatározás alapjában különböző szituációkat takar, a szemben álló két tábor, leegyszerűsítve: a Nyugat és a Kelet erőviszonyainak teljes megváltozását, – még akkor is, ha a korábbi, azaz az enyhülés sem volt lebecsülhető jelenség.

Emlékezzünk erre a folyamatra, nagy vonalakban, kronologikus sorrendben:

1953-ban harmadik esztendeje dúlt a II. világháborút követő legnagyobb nemzetközi fegyveres konfliktus, a koreai háború, és két éve folytak – minden eredmény nélkül – a béketárgyalások. Úgy festett, sose lesz végük. Sztálin meghalt, és még öt hónap sem telt el, már alá is írták a koreai fegyverszünetet – elhallgattak a fegyverek.

Egy évre rá, 1954 nyarán Genfben aláírták a másik véres távol-keleti összeütközés, az indokínai háború fegyverszünetét is. Noha ebben történelmi szerepe volt Mendès-France francia miniszterelnöknek – ez a nagy politikai egyéniség aligha jutott volna messzire, ha a szovjet vezetők nem kényszerítik rá a vietnami kommunistákat a megegyezésre.

Ausztria akkor már tíz esztendeje élt négyhatalmi megszállás alatt – ezen belül kiterjedt szovjet zónával –, s ki tudja, hány évtizedig állhatott volna még fent ez az állapot. És egyszer csak, 1955 tavaszán a Szovjetunió aláírta a semlegessé váló Ausztria államszerződését, kivonta onnan a csapatait.

Titót akkor már 8 esztendeje amerikai–angol–francia ügynöknek, az imperialisták láncos kutyájának nevezte a Kominform. Sztálin azt mondta, hogy csak a kisujját kell megmozdítania, hogy ez a trockista kém eltűnjék. Nos, ekkoriban már nemigen mozogtak Sztálin kisujjai, és 11 nappal az osztrák függetlenség megszületése után, 1955. május 26-án Hruscsov és Bulganyin leszálltak a belgrádi repülőtéren, és levett kalappal kértek bocsánatot a jugoszláv vezetőtől.

Két hónapra rá Genfben összeült a szovjet–amerikai–angol–francia négyhatalmi csúcsértekezlet – az első Jalta és Potsdam óta, megszületett az úgynevezett „genfi szellem”, a békés együttélés jelszava.

Még két hónap: Adenauer kancellár, az annyit szidott, gyalázott, az amerikaiak szolgájának nevezett német vezető Moszkvában van, és a Szovjetunió felveszi a diplomáciai kapcsolatot azzal a Nyugat-Németországgal, amelyikről mindaddig csak azt lehetett hallani, hogy neonáci és revansista.

Három nappal később az oroszok visszaadják Finnországnak porkkalai támaszpontjukat.

Mintha csoda csodát, engedmény engedményt követne. Persze, mindez nem megy ellentmondások nélkül, az egyik oldalon például elhatározzák Nyugat-Németország felfegyverzését és a bonni állam tagja lesz a NATO-nak, Indokínában az amerikaiak átveszik a franciák szerepét, a másik oldalon Moszkva létrehozza a Varsói Szövetséget, hogy még szorosabban magához kösse a tőle függő országokat, és Ausztria kiürítése után „legalizálja” csapatai további jelenlétét Közép-Európában. Mikor Eisenhower elnök 1955 decemberében felveti a népi demokráciák szabadságának kérdését, Hruscsov ezt „durva beavatkozásnak” mondja. Ám a zökkenők és hőkölések ellenére a főirány: az enyhülés, a közeledés, a szóértés, egy új, békésebb jövő reménye. Szinte betetőzése mindennek 1956 februárjában a XX. kongresszus: Sztálin szobrának jelképes lerombolásán túl a további nemzetközi megértés ígérete.

Ebbe a légkörbe robban bele a magyar forradalom. Mi más ez a nagy össznépi megmozdulás, mint az enyhülési folyamat édesgyermeke – hiszen a sztálini terror idején, az eddig vázolt eseménysorozat nélkül, a XX. kongresszus nélkül bizonyosan nem kerülhetett volna rá sor. Még a specifikus magyar vonatkozása is erre mutat, hiszen Magyarországon – szemben a többi népi demokráciával – Nagy Imre első miniszterelnöksége idején egy belső enyhülés is létrejött, s ha ezt megtörték is, szelleme, Nagy Imre országos népszerűsége, híveinek folyamatos harca tovább élt.

De ez az édesgyermek – koraszülött. A nyugati vezetők, a meggyőződéses antikommunisták természetesen üdvözlik – elvégre igazolása tézisüknek, miszerint a csatlós országokban nyers erőszak vezette be és tartja fönt a kommunista rendszert. Reményforrás is, hiszen nem valószínűtlen, hogy a magyar forradalom példáját másutt is követni fogják. A szovjet gyarmatbirodalomnak legalábbis az európai része összeomolhat. Ám ugyanakkor – és ez az, amit eddig nem eléggé vagy egyáltalán nem vizsgáltunk: a koraszülött gyermek nemcsak remény, de félelem forrása is. Megtörheti az enyhülési folyamatot. Megbukhat Hruscsov, akit a még hatalomban lévő sztálinista társai, Molotov, Kaganovics, Malenkov, valamint a hadsereg vezetői joggal tesznek majd felelőssé az összeomlásért. A Nyugat megijed – és itt elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hiszen ő a fő nyugati hatalom, arról nem is beszélve, hogy Anglia és Franciaország Szuezzel van éppen elfoglalva. Eisenhower elnök (és elnökjelölt, mert csak napok vannak hátra a november eleji elnökválasztástól) eljuttatja titkos üzenetét Moszkvába: az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet tömb egyik más tagját sem potenciális katonai szövetségesének. Ami egyértelmű azzal, vagy legalábbis a Kremlben úgy értelmezik, hogy a szovjetek csináljanak, amit akarnak, szabad kezük van, Amerika nem fog beavatkozni. Újraválasztása után egyébként ezt, most már a nyilvánosság számára, mintegy mosakodásként így fogalmazza meg: „Az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolhatta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes.” Ez persze teljes ellentmondásban van az eladdig gyakorolt „felszabadítás”, a „szakadékig való elmenetel” jelszavaival, az amerikai kormány pénzén fenntartott Szabad Európa Rádió harci buzdításaival. Csoda-e, hogy a magyar nép úgy érzi, elárulták, cserbenhagyták? Ünnepelték mint hős forradalmárt, szimpátiatüntetések sepertek végig egész Európán és az amerikai kontinensen – és ezeknek az őszintesége nem kétséges –, ám ugyanakkor senki a kisujját sem mozdította érte.

Ha azonban mélyebben vizsgáljuk meg a világ akkori képét, a dolog valamivel bonyolultabb. Itt nem csupán arról beszélek, hogy a magyar forradalom az enyhülési folyamat fékjének tűnhetett. Egész prózaian: az erőviszonyok akkori helyzetéről van szó. Közvetlenül a II. világháború után még voltak olyan befolyásos körök az Egyesült Államokban – politikai és katonai körök –, amelyek úgy vélekedtek, hogy az atommonopólium birtokában a hitleri fenevad után meg kellene szabadulni a sztálini borzalomtól is, mielőtt a kommunizmus az egész világra kiterjed. A nyugati néphangulat azonban békére vágyott, és nem lehetett volna elfogadtatni azt, hogy a tegnapi szövetségest egyszerre ellenségnek nyilvánítsák. Mikor a Szovjetunió atomfegyverhez jutott, még az említett politikai és katonai körök is elhallgattak. Ki kell mondanunk, hogy az ’50-es évek elejétől egészen 1989-ig, de inkább 1991-ig minden nyugati államférfi, a legnagyobbak is, a Szovjetuniót úgy tekintették, mint konstans, megdönthetetlen, kvázi örök életű tényezőjét a világhelyzetnek. Mikor de Gaulle tábornok olyan Európáról álmodott, amelyik az Atlanti-óceántól az Urálig terjed – bármennyire antikommunista volt is ő személy szerint, ebben az elképzelésében nem a szovjet hatalom megdöntése, legfeljebb a megszelidítése volt benne. Egyik utóda, Valéry Giscard d’Estaing a szovjet veszélytől megrettenve, nem azt fejtegette-e egyszer, hogy a maximum, amit Nyugat-Európa a jövőben elérhet, az a finlandizáció, azaz hogy kontinensünk egésze nem kerül szovjet fennhatóság alá, „csupán” szovjet függésbe? Nem a Szovjetunió kvázi halhatatlanságának elismerése volt-e Willy Brandt Ost-politikájának mélyén? Nem ez tükröződött-e a Helsinki Egyezmény aláírásában is? Csak mi, magyarok érezhettük-e magunkat cserbenhagyottnak? 1968-ban, a Prágai Tavasz leverése után nem azt mondotta-e Michel Debré miniszterelnök, hogy bármennyire sajnálatos is, ami Csehszlovákiával történt, az eset nem más, mint „közlekedési baleset”? „Közlekedésen” természetesen a „megdönthetetlen” Szovjetunióval való együttműködést kellett érteni – mindenek dacára és mindenekfölött. Ki tett bármit is 1981-ben Lengyelországért, s vajon nem fogadta-e a Francia Köztársaság elnöke Párizsban Jaruzelski tábornokot olyan meglepő módon, hogy még a miniszterelnöke is „zavarban” érezte magát? Kádár Jánost, a Mindszenty-per egyik fő felelősét nem fogadta-e hivatalosan a Vatikánban a pápa? Ha az ellenfél hatalmasnak, legyőzhetetlennek és örök életűnek tűnik – ebből a demoralizált lelkiállapotból nem fakadhat szolidaritás az elnyomottak irányában, csak az önvédelem keresése, a status quóba való beletörődés, a pragmatizmus vagy álpragmatizmus ihlette kompromisszumok.

Mindez sem panasz, sem szemrehányás nem kíván lenni. Csupán a tények leszögezése. A háttérben ott volt az, amit a „terror egyensúlyá”-nak neveztek –, a félelmetes fegyverek tömege a két oldalon. Meglepő-e, hogy mindenki elsősorban önmagára, a saját biztonságára gondolt, és évtizedekre, talán évszázadokra sem látott reményt alapvető változásokra?

Nem mondana igazat az, aki azt állítaná, hogy őt nem lepte meg az utóbbi néhány év eseményeinek felgyorsulása és a szovjet birodalom felbomlásának hirtelensége. Az okok elemzése nem ide tartozik. Elégedjünk meg annyival, hogy a függetlenség és demokrácia közép-európai koraszülöttje, a magyar ’56 – nem volt halva született. November 4-e nem ölte meg. Több szerencséje volt, mint Galileinek, akit most rehabilitált az egyház. Nem kellett 359 évet várnia ahhoz, hogy legyőzői is elismerjék: neki volt igaza. „Csupán” egyharmad évszázadot kellett – igaz, láncokkal kezén-lábán – átvészelnie, s ezalatt Magyarország nem is élt rosszabbul, inkább jobban, mint azok a népi demokráciák, amelyek jóformán semmit sem tettek a felszabadulásukért. Ezért is nevezhette Molnár Miklós barátom egyik könyvének címében a magyar forradalmat egy vereség győzelmének. Most, hogy alapvető céljait elérte, már csak – vagy elsősorban – rajtunk múlik, hogy belső viszálykodásaink, hibáink, ügyetlenségeink és egyes felelőtlen kalandorok szélsőségessége miatt ne legyen belőle egy győzelem veresége.

(A Magyar Október – kívülről nézve című, az ’56-os Intézet és a

francia nagykövetség közös szervezésében, 1992. november 4-én

elhangzott előadás;

Köztársaság, 1992/28.)

Történelem és érzelem

Tacitus ama művének, a „Historiae”-nek bevezetésében, ahol a történetírók, sőt a szélesebb közönség körében legismertebb, már-már kötelező historikusi meghatározás található: a fogalommá vált „sine ira et studio”, vagyis hogy egy magára adó történésznek részrehajlás és gyűlölség nélkül kell megörökítenie az eseményeket – nos, ugyanebben a bevezetésben, a következő mondatban van egy szép és különös megfogalmazás. E szerint a könnyebben megírható témákat Tacitus az öregségére hagyja, a nehezebbeket viszont – a szabadabb körülményeket kihasználva – sietve feldolgozza, „mivel ritka az olyan boldog idő, amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk, amit érzünk”.

A mondat persze fényt vet Róma akkori, gyakrabban viharos, mintsem békés állapotaira – de nem ezért idézem. Másért. Azért, mert akarva-akaratlanul rámutat arra, hogy a tárgyilagosságra leginkább és legeredményesebben törekvő római történelemíró esetében is nem csupán a tényeknek van szerepük, hanem az érzelmeknek is.

A történelem sohasem volt és sohasem lesz – nem lehet – egzakt tudomány. Aki a múltat kutatja és ír róla – emberi lény, és ez egyet jelent azzal, hogy értelme, felkészültsége, szorgalma, kitartása, jó szeme s olykor szerencséje mellett – érzelmei is vannak. Már tárgyának megválasztásakor is nemegyszer az érzelmei vezérlik – rokonszenve vagy ellenszenve a téma irányában, vonzalma egy történelmi eseményhez, személyiséghez, irányzathoz vagy éppen borzadálya tőle –, s bármennyire igyekezzék is, minden becsületessége, eltökéltsége mellett sem tud bizonyos érzelmektől szabadulni. Ezek munkája közben módosulhatnak, változhatnak is – így is érzelmek maradnak.

A legtalálóbb példája ennek a közelmúltban az úgynevezett revizionista irányzat, amelyik ismert eseményeket és azok szereplőit az addig elfogadott beállításokkal homlokegyenest ellenkező módon mutatja be és értékeli. Az eredetiség vagy eredetieskedés, olykor a feltűnéskeresés mellett ennek a hozzáállásnak a forrása szinte kivétel nélkül érzelmi jellegű: a szerző másként látja a dolgokat, másként érez az esemény és a személy irányában, mint ahogy az iskolában tanulta, az addigi történészirodalomban olvasta. Gyakran az érzelmeihez keresi a bizonyító anyagot, és nem megfordítva.

Az a revizionizmus, amit ma Franciaországban már a köznyelvben is így neveznek – holott más témákkal foglalkozó revizionista történetírás is létezik – a második világháborúhoz és ezen belül is a holocausthoz kapcsolódik. A revizionisták tagadják a holocaust áldozatainak eddig ismert számát, csökkenteni igyekeznek jelentőségét, nemegyszer magát a tényét és a gázkamrák létezését is kétségbe vonják. Alig akad, sőt egyáltalán nem akad olyasvalaki a soraikban, aki az ezzel kapcsolatos revizionizmusát úgy kezdte volna, hogy eladdig ismeretlen tényekre vagy adatokra bukkant. Kivétel nélkül egy érzelemtől, a saját személyes antiszemitizmusuktól hajtva láttak munkához, az érzelmeikhez, a saját előítéleteikhez kerestek adalékokat, és ha nem találtak – mert többnyire nem találtak –, akkor maguk kreálták őket, azért, hogy érzelmeiket „tudományosan” igazolhassák.

A magyar ’56-nak már volt revizionizmusa: a Kádár-rendszer 33 évének hivatalos, az Akadémia magas szféráiból az iskoláskönyvek szerény lapjaiig eljutó úgynevezett történetírása, amelyik egy politikailag motivált érzelemből, az ’56 iránti gyűlöletből indult ki, és a tényeket, az eseményeket, az események szereplőit ehhez igazította. Ezt a revizionizmust már a ’80-as évek kikezdték, a ’89–90-es fordulat pedig elfújta, mint pelyvát a szél. Ami nem jelenti azt, hogy egyszer ne üthetné fel újra a fejét – bizonyos ’56-ról szóló könyvekben, cikkekben, nyilatkozatokban ez a törekvés már ma is látható.

Mégis, akár a hazai, akár a nemzetközi történetírás mai alkotásait vizsgáljuk, keresve is nehezen találunk olyat, amelyik ne ismerné el ’56 forradalmi, össznépi, demokratikus és függetlenségi jellegét, s ezen mit sem változtatnak az árnyalati vagy hangsúlybeli eltérések – mondjuk az, hogy egyes történészek hogyan ítélik meg a forradalmat megelőző szellemi mozgalmak tartalmát és jelentőségét, vagy a katonai tényezőket, vagy a nemzetközi tényezők befolyását az eseményekre. Minderről bizonyára még lesznek, legyenek is viták, nézetkülönbségek, de egyelőre úgy fest, hogy az alapmegítélésben széles konszenzus alakult ki itthon és a nagyvilágban egyaránt. Érdemes aláhúzni, hogy mindaz, ami a nyugati világban négy évtizede kinyomtatásra került, mindaz, amit a megnyíló magyar és szovjet archívumok alapján immár közel egy évtizede publikálnak, nagyszámú részletet, döntést, szándékot, fejleményt világít meg, és közöttük fölöttébb fontosakat is, de arról, hogy a fő vonalakat illetően bármi új, meglepő és az alapismereteket felforgató napvilágra került volna – legalábbis én nem tudok.

Ebből következően és befejezésképpen, a történetírás érzelmi vonatkozásairól szólva engedtessék meg, hogy megemlítsem és egy-két példával megvilágítsam azt a jelenséget, amely a történetírónak nem az eseményekkel és annak szereplőivel, hanem a saját szerepével kapcsolatos érzelmeit illeti. Jól emlékszem, hogy mikor kedves barátommal, Aczél Tamással Nyugatra menekültünk, azt hittük, hogy mi majd a nyugati világnak rengeteg olyasmit fogunk elmondani nemcsak a magyar ’56-ról és annak előzményeiről, hanem úgy általában a kommunista rendszerről, a rendszer mechanizmusáról, hibáiról, bűneiről, hétköznapjairól, amit még soha senki el nem mondott. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a mi mondanivalónknak jelentős részét mások jóval előttünk már elmondták.

Érthető, hogy minden valamirevaló historikusban nemcsak a summázásnak, hanem a felfedezésnek, az újat mondásnak vágya is feszeng. Tiszteletet és elismerést érdemel ez a szándék akkor, amikor tényszerűen valósul meg. Más érzelmeket és hatást vált ki azonban akkor, amikor úgy valósítják meg, hogy elhallgatják a korábban elért eredményeket.

Olvastam nemrégiben olyan nyilatkozatot, amelyik egyenesen szenzációsnak nyilvánította azt a felfedezést, miszerint az 1956-os szovjet vezetésben viták voltak, el kell-e tiporni a magyar forradalmat, avagy sem. A most publikálásra került szovjet jegyzőkönyvekből valóban hallatlanul érdekes részleteket tudhatunk meg ezekről a vitákról. De maga az, hogy ilyen viták voltak, a legkevésbé sem újdonság: nem más, mint Hruscsov szólt róluk és nem később, mint 37 évvel ezelőtt, 1959-ben, abban a beszédében, amelyet december 2-án a Ganz-gyár munkásai előtt mondott el – és ezt a tényt ’56 nyugati történetírása már réges-rég regisztrálta.

Egy másik, friss nyilatkozat új felfedezésként említette, hogy az akkori kínai vezetés a fegyveres beavatkozás irányában befolyásolta a szovjet vezetőket. Nos, ez a tény nemcsak nyilvánvaló, de hivatalosan is elismert volt immár 33 évvel ezelőtt, amikor is a kínai pártlap, a Zsemin Zsipao 1963. szeptember 6-i számában, a szovjet–kínai vita hevében a következőket írta: „A szovjet kormány a kritikus pillanatban, midőn a magyar ellenforradalmárok kezükbe kaparintották Budapestet, egy ideig a kapituláció politikáját akarta követni, és át akarta engedni a szocialista Magyarországot az ellenforradalmi erőknek. Ekkor a kínai párt élesen tiltakozott a szovjet kormány hibás módszerei ellen, s egy helyesebb akciótervet javasolt neki. A szovjet vezetők elfogadták ezeket a javaslatokat.” Mi volt ez, ha nem megerősítése az imént mondottaknak, azaz a szovjet vezetés habozásainak, vitáinak, és ugyanakkor a kínai befolyás alighanem túlértékelt, de létező súlyának? A nyugati szakirodalom ezt is észrevette és kommentálta – évtizedekkel ezelőtt.

Folytathatnám. De talán ezek a példák is elegendők arra, hogy a mai kutatókat, akik tömegével tárnak fel értékesebbnél értékesebb részleteket, arra a szerénységre intsék, amely nyugati tartózkodásunk elején belőlünk is hiányzott. A történésznek saját maga iránti érzelmeiről szólván: nagy és boldogító érzés új dolgok felfedezése, de az igazi jó érzést nem csökkenti, hanem jó lelkiismerettel társíthatja a korábbi források idézése, a megelőző tényfeltárások becsületes elismerése.

Különösképpen olyan korban, amilyen, pillanatnyilag s remélhetőleg nem csupán átmenetileg, a miénk, amikor – Tacitus szavaival – „úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk, amit érzünk”.

(Elhangzott a Nagy Imre születésének 100. évfordulója alkalmából az

1956-os Intézet, az MTA Történettudományi Intézete és az Europa Ins-

titut Budapest által 1996 júniusában rendezett tudományos ülésszakon;

História, 1992/7.)

Emlékezés egy nyári délelőttre