– Harminchárom esztendei távollét után a talán legfontosabb, de mindenképpen a legnagyobb
vihart kavaró könyved, a Nagy Imre élete és halála című munkád hazaért. A szamizdat kiadása után
– immár hivatalosan is jelen lehetsz a hazai szellemi életben. Arra lennék kíváncsi, te miként értékeled
ezt a tényt! Azon túl persze, amit a kötet hátoldalán írtál, miszerint: „A mag, melyet ’56 ültetett el, fává
növekedett. Ágain gyümölcs van. Le kell szakítani. Megérett.”
– A kötet hátoldalán az is ott áll: „Sohasem kételkedtem abban, hogy ez a könyv
egyszer magyar földön is megjelenik. Legfeljebb azt nem tudtam, hogy megérem-e. Megértem.” Nem akartam szentimentális lenni, mert akkor úgy fogalmaztam volna: „Nem hittem, hogy
megérem – boldog vagyok, hogy megérhettem”. Természetesen magam miatt is, de ami ennél sokkal
fontosabb: az országban végbemenő változások miatt.
– Azt kell sejtenem, azzal, hogy engedélyt adtál a Nagy Imre-köteted hivatalos megjelentetésére,
többi könyved hazai publikálása sem várat magára sokáig. Mikor olvashatja a nem beavatott olvasó
például Aczél Tamással közös könyvedet, a megrázó erejű Tisztító vihar-t? És a többi művedet, például
a Búcsúlevél című regényedet (amit egyébként én sajnos nem ismerek – egy lexikon szócikkéből loptam
a tudásom…)? Várható-e, hogy azon kötetedet, amit tavaly említettél nekem Burchettről, itthon is
olvashatjuk?
– Hadd igazítsak egy keveset azon a fogalmazáson, hogy „engedélyt adtál”. Ez esetleg úgy
értelmezhető, mintha korábban nem adtam volna engedélyt. Ami engem illet, én ezt az „engedélyt” már
a könyv elkészülésekor, 1958-ban készséggel megadtam volna. Nem rajtam múlt, hogy 31 évet kellett
várni ahhoz, hogy ez a könyv Magyarországon is megjelenhessék. Megjegyzem azt is, hogy nincs szó
„hivatalos megjelentetésről”. A könyvet egy kiadói kisszövetkezet, a Bibliotéka, azaz magánkiadó adta
ki.
Az Aczél Tamással írt Tisztító vihar ügyében (ez a könyv Nyugaton 1961-ben jelent meg először
magyarul) még a Nagy Imre-könyv hazai kiadatása előtt felhívott Szegedről a JATE kiadójának
vezetője, Fejér Dénes, és vele, az ő kiadójával kötöttünk szerződést. Úgy tudom, hogy a könyv
szeptemberben fog megjelenni. A Búcsúlevél – amelyet eredetileg 1955–56-ban még otthon filmtörténetnek képzeltem és közvetlenül menekülésem után Belgrádban írtam meg – valószínűleg
szintén megjelenik – legalábbis Albert Tibor elkérte tőlem a kiadás jogát a Bethlen Gábor Könyvkiadó
számára. Azt írta, hogy karácsony előtt akarják kihozni. Azt hiszem: egy ideig „belőlem” ennyi elég.
A Burchett-könyv, amelyet említesz, egy ausztrál újságíró pályafutásának rajza; a saját hazájában
máig is – több évvel a halála után – az egyik legvitatottabb figura; vannak, akik az ausztrál újságírás
büszkeségének tartják, vannak, akik szovjet (kínai, koreai, vietnami) ügynöknek. Jól ismertem őt, több
mint egy évet töltöttünk együtt Koreában, együtt vettünk részt az ottani fegyverszüneti tárgyalások
tudósítóiként, az észak-koreai és kínai kormányhatóságok egyformán tálalták nekünk a
„baktériumháborút” és lényegében ugyanazt írtuk róla. Igaz, a könyvem tele van magyar vonatkozással (Burchett nagy angol polgári lapok, a Times és a Daily Express budapesti tudósítója volt a Mindszenty-,
a Rajk-, a Geiger–Radó–Vogeler–Sanders-per idején), könyvet, színdarabot írt Magyarországról,
önéletrajzában hosszan szól egy budapesti látogatásáról ’56 nyarán, találkozásáról Gimes Miklóssal,
Boldizsár Ivánnal, velem, s a könyvem megírására éppen ez a beszámolója indított; igaz az is, hogy a
neve otthon sem ismeretlen, tucatnyi könyve jelent meg – főleg Vietnamról – magyarul; s végül:
életútjának felvázolásával azt szerettem volna példázni, mi lesz egy jól induló, jó képességű
újságíróból, ha nem szakít a sztálinizmussal – s e prototípusnak magyar
megfelelői is akadhatnak), mégsem hinném, hogy ennek az egyébként magyarul írt könyvnek hazai
megjelenése sürgős volna, vagy nagyobb érdeklődésre tarthatna igényt.
Ismerem – újságcikkekből, baráti beszélgetésekből – a hazai könyvkiadás sanyarú helyzetét, az
általában évekig tartó „átfutási idők” problémáját. Azok a Nyugaton élő magyar írók, akik évtizedekig
el voltak zárva a hazai olvasóközönségtől, vagyis az egyetlen, igazi olvasóközönségüktől, nyilván nem
érzik az otthoniak türelmével való visszaélésnek, ha most végre megjelenhetnek, és ez érthető. Mégis
attól tartok, nagyon hamar visszatetszővé válnék az otthoni írókollégák szemében is, az olvasók előtt
is az, ha az emigráns-eszkimók hirtelen túl nagy étvággyal látnának neki a magyar könyvkiadás kevés
fókájának.
A döntés persze, végső fokon nem az íróké, hanem a műveké, az olvasóké és a kiadóké.
– Ha már a könyveidnél tartunk: „A Kossuth-díj ezüst fokozata a koreai nép hősi harcairól írott,
nagy politikai jelentőségű irodalmi értékű tudósításaiért” – ezt az idézetet a Kossuth-díjasok és állami
díjasok tavalyi almanachjából másoltam ide. A Tanúságtétel című, a harcoló Koreáról szóló
riportköteted sokszor látszott személyed és későbbi véleményed lejáratására alkalmasnak. Ma, ennyi
évvel később miként vélekedsz az egykori ifjú sztálinista újságíróról, Méray Tiborról?
– Engedd meg, hogy előbb a Kossuth-díjról szóljak. (Egy budapesti kiadvány: Béládi
Miklós–Pomogáts Béla–Rónay László „A nyugati magyar irodalom 1945 után” – lektorálta Szabolcsi
Miklós és Czigány Lóránt – Gondolat, 1986., 149. oldal – kettővel is megajándékoz – ebből a fele
igaz.) 1953-ban kaptam, olyan írásaimért, amelyek ezt a Sztálin-díj sugallta, Kossuth nevével visszaélő
díjat talán megérdemelték, de egy valóban irodalmi díjat bizonyára nem. Ami
a díj „kitüntetés”-részét illeti, valamikor ’57-ben Parragi György újságíró, akit a második világháború
idején a Magyar Nemzetben megjelent bátor antifasiszta cikkeiért nagyra becsültem, de akit később a
Hazafias Népfront által eltulajdonított Magyar Nemzet számára nem mindig józanul papírra vetett
írásaiért már csak sajnálni lehetett – a Parlamentben azt javasolta, hogy fosszanak meg a
Kossuth-díjamtól. Nem tudom – nem jártam utána –, hogy e magas testület akkori, bokros teendői
közepette törvénybe iktatta-e ezt a javaslatot; ha igen, akkor a kitüntetésem – bocsánat a kifejezésért
– „ugrott”. De volt a Kossuth-díjnak egy anyagi oldala is. Húszezer forintot kaptam, ami akkor igen
komoly összegnek számított. A pénzt tartalmazó zárt borítékot, anélkül, hogy felnyitottam volna,
átadtam a koreai nagykövetnek, hogy vegyen belőle ruhákat és cipőket koreai árva gyerekek számára.
Ahhoz, hogy egy idegen ország képviselőjének pénzt adjak át, természetesen engedélyt kellett kérnem
a párttól. A dolog, amelyet én a legnagyobb csendben kívántam lebonyolítani, a pártközponton
keresztül az Írószövetség akkori párttitkárának fülébe jutott. Tudtom és megkérdezésem nélkül meleg
hangú kis cikket írt erről a „példamutató gesztusomról” az akkori Irodalmi Újságba. Ugyanez az ember
volt az, aki menekülésem után, 1957-ben kíméletlenül megtámadott a Népszabadságban, felróva nekem
– egyebek közt – azt, hogy bezzeg azt a húszezer forintot, ami a Kossuth-díjjal járt, azt bizony jó volt
bezsebelnem.
Hadd mondjak valamit Koreáról is! A nevemmel kapcsolatosan – főleg az idősebbek között –
nyilván még emlegetik a koreai írásaimat; talán mást nem is emlegetnek. Egy volt Szabad Nép-es
kollégám, híres-neves újságíró, néhány éve nyilatkozatot adott – ha jól emlékszem – a Jel–Képnek, és
ebben azt mondta (megpróbálom pontosan idézni): „Mikor Méray Koreába ment, akkor engem az ő
helyére vezényeltek a Szabad Néphez”. Értékeltem a fogalmazás árnyaltságát. Én „mentem” – az ember
általában jószántából megy valahová – gondolom, ezt úgy kell elképzelni, hogy
1951-ben bementem a pesti IBUSZ-hoz, (akkortájt olyan idők jártak…), mondtam, Koreába szeretnék
menni, van-e még szabad hely a holnapi-holnaputáni repülőgépen, szerencsémre volt, így hát
odautaztam, egy kis kikapcsolódásra, környezetváltozásra – a háborúba, az éhezésbe, a maláriába, a
40 fokos hőségekbe és a mínusz 30 fokos hidegekbe. Őt viszont – akárcsak a katonákat –
„odavezényelték” az én helyemre, a Szabad Nép jól fűtött, kényelmes szerkesztői szobáiba.
Mikor tehát Koreába „mentem” – valójában, amikor Rákosi és Betlen Oszkár, a lap főszerkesztője
odavezényelt – a Ferihegyi repülőtéren összetalálkoztam Örkény Pistával. Kérdeztem, hová megy.
Mondta, Szegedre. „És te?” – kérdezte. „Koreába”. Elnevette magát: „Ne marháskodj! Tényleg, hová
mégy?” Mondtam, tényleg oda. Akkor elérzékenyült-ünnepélyesen rám nézett, és úgy mondta: „De
irigyellek!” Ez az „egypercesek” előtti „egyperces” sokszor eszembe jutott. Az amerikaiak
légifölénye akkora volt, hogy éjjel-nappal lőttek-bombáztak mindent és mindenkit, ami-aki csak
mozgott. Tizennégy hónapig voltam ott – sohasem tudhattam, hogy öt perc múlva még élek-e. Egy-egy
géppuskázás, bombatámadás alkalmával, amikor a kukoricásban hasaltam, vagy egy árokban lapultam,
fel-felötlött bennem, ha Örkény most látna, vajon még mindig irigyelne-e.
Csak azért meséltem ezt el, mert sokak szemében az én 38 év előtti koreai kiküldetésem máig is
úgy tűnhet, mintha valamiféle kéjutazás lett volna. A legkevésbé sem szeretnék „hősködni”; nem
voltam „hős”, a körülöttem csapkodó golyóktól, bevágódó bombarepeszektől éppúgy féltem, mint bárki
más, de ha sohasem kértem a hazahívásomat, az azért volt, mert amíg hittem a pártban, addig kész
voltam az életemet is kockáztatni érte. Kaptam kitüntetéseket, párttitkári funkciót az Írószövetségben,
szerkesztőbizottsági tagságot a Szabad Népnél, és mindazt, ami ezzel járt; így igaz. Ám nem egészen
ingyen kaptam. Előbb a bőrömet vittem a vásárra.
De a kérdésed lényege nem a Kossuth-díjra, még csak nem is Koreára, hanem arra az ifjú,
sztálinista újságíróra vonatkozott, aki 1954-ig valóban voltam. Felelhetnék egy könnyed boutade-dal
is, André Malraux-t, századunk egyik legnagyobb francia íróját idézve, aki kommunista társutasból de
Gaulle tábornok nagy hatású propagandistája, majd nem kevésbé hatékony kultuszminisztere lett. Ő
mondotta: „Aki húszéves korában nem kommunista, annak nincs szíve; aki harmincéves korában még
kommunista, annak nincs esze”. De hát a válasz így túl könnyű volna, nem szeretnék szellemes
idézetek mögé bújni.
Azt, hogy mit gondolok sztálinista önmagamról, én nem most és nem Párizsból mondom el. Elmondtam Budapesten, 1954 októberében, a
Szabad Nép emlékezetes taggyűlésén, a párt központi lapjának üléstermében – akkor, amikor a harc
kiélesedett Nagy Imre és Rákosi hívei között. Elmondtam Nagy Imre leváltása után, Rákosi másodszori
egyeduralma alatt, az Írószövetség 1955–56-os taggyűlésein és ’56 júniusában, ugyancsak Budapesten,
a Petőfi Körben. Akkor fordultam szembe a sztálinizmussal – és azzal a tevékenységemmel, amit ennek
a szörnyeszmének és még szörnyűbb gyakorlatának támogatásában korábban kifejtettem –, amikor ez
a szembeszegülés nemcsak állásom, munkalehetőségem, hanem személyes szabadságom
kockáztatásával is járt. Állásomat és minden publikálási lehetőségemet 1955 áprilisában el is
vesztettem, és azt, hogy – több más társammal együtt – nem kerültünk börtönbe, csak a szovjet párt
XX. kongresszusának köszönhettük.
Egy pártfőtitkárnak, aki telefonon ad olyan utasítást az emberkínzóknak,
hogy „verni, verni és tovább verni” a foglyokat, könnyű utólag letagadnia ezt; egy belügyminiszternek,
aki egyik legközelebbi barátjának, keresztfia édesapjának élőszóval azt ígéri:
„Valljál, Laci; halálra fognak ugyan ítélni, de a hajad szála sem fog görbülni, csak pár évre ki leszel
vonva a forgalomból”, s aki a szomszéd szobából hallgatja barátai megkínoztatását, könnyű utólag azt
mondania, hogy ő tiltakozott Rákosinál Rajk letartóztatása ellen. Bértollnok mindig akad, aki ezt leírja,
s talán olvasó is, aki elhiszi. De egy író vagy egy újságíró nem engedheti meg magának a múlt
letagadásának vagy megmásításának a luxusát. Verba volant, scripta manent. Egyébként is, aki
megpróbálná letagadni, amit írt, az nem is ember. De megbánnia – úgy hiszem – joga van. S ha
megbánta, akkor ezt nyilvánosan kimondani nemcsak joga, hanem kötelessége is.
Köszönöm, hogy kérdéseddel alkalmat adtál arra, hogy ezt itt – újra – elmondhassam. A sztálinista
cikkeim annak idején száz- és százezer példányban jelentek meg. Arról a harcról, amelyet hozzám
hasonló, sztálinista múltú író- és újságírótársaimmal éveken át folytattunk Nagy Imre oldalán,
legfeljebb csak pár száz, vagy pár ezer ember tudhatott az akkori Magyarországon: ki ismerhette a
Szabad Nép, az Írószövetség párttaggyűlésein elhangzott felszólalások szövegét, az írók és művészek
Memorandumát – még a híres Petőfi köri sajtóvita jegyzőkönyve is csak most, 33 év múltán jelent meg
nyomtatásban. Csoda-e, hogy többen tudnak a „koreás” Mérayról, mint az antisztálinistáról?
65 éves vagyok. 35 éve szakítottam a sztálinizmussal. 35 éve küzdök következetesen és minden
engedmény nélkül, erőmhöz mérten, egy emberséges, demokratikus és független Magyarországért.
Talán sikerült jóvátennem valamit abból a rosszból, amit 25–30 éves koromban tettem. De ha még
vannak, akik úgy gondolják, hogy nem – őket is megértem, és egyenként is, együttesen is ismételten
megkövetem.
– „Élénk, hosszan tartó, majd ütemessé váltó taps.” Ez a megjegyzés nem egy Rákosi-beszéd végén
olvasható zárójeles megjegyzésként, hanem a te 1956. június 27-i felszólalásod utáni megjegyzésként.
A jegyzőkönyv ugyancsak nemrégiben jelent meg idehaza. A Petőfi Kör sajtó-vitáján mondtad el mára
már naivnak tetsző – akkor, többek emlékezete szerint, Déry és Tardos beszédével azonos gyújtóhatású
– gondolataidat. Miként emlékszel vissza arra a júniusi estére, s miként látod ma a sajtóvitát?
– Tudom, hogy frázis, mégsem mondhatok mást: életem egyik legmaradandóbb emléke az az este,
az az éjszaka. Tollforgatóknak csak ritkán adatik meg, hogy beleszóljanak a nagybetűs Történelembe.
A Petőfi Kör ama vitája beleszólt. Jómagam kapásból, néhány hevenyészett feljegyzés alapján
beszéltem, csak töredékek maradtak meg a fejemben abból, amit mondtam – tulajdonképpen most, a
Kapuban olvastam el először, egyhuzamban a mások beszédeit is, a magamét is. Lehet, hogy mai
szemmel, s különösen azoknak, akik nem érték meg ezeket az időket, a gondolatok, amikkel
előhozakodtam, naivnak tetszenek. Nem vagyok hivatott arra, hogy a saját beszédemet megítéljem. De
egy biztos: Rákosi a – szovjet–jugoszláv viszony akkori enyhülése mellett – ebbe a Petőfi köri estbe
bukott bele. Ha ez nincs, ha ez nem olyan „naiv”, hogy például a jelenlévők ütemesen éltetik a pártot
(egy Nagy Imre-féle pártot), ha ez a körülmény nem érv a Kreml kezében a Petőfi Kört megbélyegző
és a letartóztatandók 400-as listáját összeállító Rákosi ellen, akkor azt hiszem, a legzavartalanabbul
lefogat minket, megszilárdítja a hatalmát – és Rákosi bukása nélkül nincs ’56, és ’56 nélkül
Magyarország valószínűleg ma ott tartana, ahol Románia vagy – kedvezőbb esetben – Bulgária.
– Néhány héttel korábbról is egy emlékezetes délutánról kérdeznélek. Neked milyen emlékeid
vannak Nagy Imre hatvanadik születésnapjáról, az Orsó utcai köszöntésről?
– Azon kívül, hogy ott voltam, nem sok. De az, hogy ott lehettem, már magában véve sem kevés.
Voltak ott nálam sokkal jelentősebb emberek, Kodály, Veres Péter, mások. Én félrehúzódtam egy
sarokba, Imre bácsi főleg velük beszélgetett. Főleg azokkal, s igaza volt, akik akkor először keresték
fel. Én már korábban is jártam ebben a házban, korábban is volt alkalmam elbeszélgetni a házigazdával.
A szovjet párt XX. kongresszusa előtt, akkor, amikor a ma annyira divatos és találó kifejezéssel élve,
még nem volt csúcsforgalom az Orsó utcában.
– Nem szeretném, sőt nem is lehet megkerülni a forradalom eseményeit, de mivel csupán egy
interjút, s nem nagy terjedelmű emlékezést készítünk, két kérdés. Milyen érzésed volt az október 23-i
tüntetés idején? Miként élted át, hogy később ropogtak a fegyverek?
– Tavasz volt – mintha a naptár is, az idő és az Idő is kifordult volna a sarkaiból. Csodálatosan
szép volt a koszorúzás a Petőfi-szobornál. Sinkovits, a Nemzeti dal, az esküre emelt kezek: „Rabok
tovább nem leszünk…” Losonczy Géza mellett mentem át a diákokkal – elég nagy kerülőt téve – a
Margit hídon a Bem-szobor felé. Ma is látom őt, hátára dobott felöltőjében – ez az utolsó képem róla.
A Bem-szobornál eléggé kusza volt a helyzet. Veres Péter szónoklatából jóformán semmit sem lehetett
hallani. Annál lélekemelőbb volt azt látni, hogy a téren lévő kaszárnya ablakaiban a katonafiúk
háromszínű zászlókat lengettek. Megértettük, a hadsereg velünk van. Emlékszem, mikor egy
diákcsoport érkezett a térre, piros-fehér-zöld és vörös zászlókkal, egy idősebb férfi elkurjantotta:
„Vonják be a vörös zászlót, nekünk a magyar zászló elég!” Ortutay Gyula állt mellettem, láttam, ahogy
elsápadt, azt motyogta: „Ebből nagy baj lesz…” Megvallom, nem sokat törődtem vele. Mentem a
diákokkal a Parlament felé… Minek folytassam? Ami ott történt, ami azután történt, már sokan
elmondták, leírták.
A fegyverek ropogásáról is kérdeztél. Összesen két cikket írtam a forradalom tizenhárom napja
alatt. Mind a kettőt a rádiónak szántam, egyiket sem sugározták az ott lévő sztálinisták. Az elsőt azért
nem, mert a forradalmat – forradalomnak neveztem, a másodikat azért nem, mert az utcai ítéletek ellen
emeltem szót, és ők akkor már attól féltek, ha leadják, még a sztálinizmus gyanújába keverednek. Az
első megjelent a Népszava 1956. október 26-i számában – benne van Nagy Ernő barátom pótolhatatlan
dokumentumgyűjteményében, „A forradalom sajtójában”, amit néhány hete Budapesten is kiadtak. Nem
tudom, a Népszava szerkesztőjének, Horváth Zoltánnak miként került a kezébe a szövegem, nem én
adtam oda neki. Ebben az írásban tűzszünetet – nem fegyverletételt, hanem fegyvernyugvást –
javasoltam, egyfelől a felkelőknek, másfelől a velük szemben álló szovjet és belügyi alakulatoknak.
A második cikkemből lett – megrövidítve – a Magyar Írók Szövetségének nyilatkozata, amelyik az
Irodalmi Újság utolsó, Budapesten megjelent, 1956. november 2-i számában olvasható, s amely ékes
bizonyság arra, hogy – ellentétben azokkal, akiket nem sokkal később a nép Kádár–Apró–Dögei-nek
nevezett, és akik ezekben a napokban Nagy Imre védelmét élvezve lapultak vagy az oroszokhoz
szöktek – a magyar írókban megvolt a bátorság, hogy felemeljék szavukat az utcai ítélkezések ellen.
És nemcsak a bátorság volt meg bennük, hitelük is volt: a lincselések megszűntek, napokkal a
november 4-i szovjet intervenció előtt.
– A szóban forgó, Nagy Imréről írott könyvedben egyértelművé teszed, hogy az egykori
miniszterelnök perbe fogását és meggyilkolását, az ’56-os forradalom ellenforradalommá minősítését
és a leszámoló bosszút árulásnak, a diktatúra visszatérésének tekintetted és tekinted ma is.
„Logikusnak” látszik, hogy ezért téged árulónak, antikommunistának, sőt időnként amerikai ügynöknek
is bélyegeztek az elmúlt három évtizedben. Mi több: ez a minősítés még olyan, három esztendővel
ezelőtti kötetekben is fellelhető, amelynek szerzői már az emigrációval való hídépítést deklarálták.
Nézeted szerint te antikommunista vagy?
– Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, előbb meg kellene kérjelek, határozd meg, mi az, hogy
„kommunizmus”. Kérdésedből úgy tűnik, hogy nem ugyanaz, mint a „létező szocializmus”. Akkor
micsoda? A nem létező szocializmus? Vagy a szocializmus nem létezése? Az,
ami még nem volt, ami nincs és ami nem is lesz? A nulla a nullával összeadva, kivonva, megszorozva
és elosztva is nulla; nem volna könnyű ehhez a nullához (vagy hullához?) „betájolnom” magam.
Annál könnyebben megtehetem a „létező szocializmus”-sal kapcsolatosan. Azokkal a
rendszerekkel kapcsolatosan, amelyek egy sor országban valóban „léteznek”, csak éppen semmi közük
a szocializmushoz. Bár a „szocializmus” fogalmáról is azt olvastam a magát szocialistának nevező
budapesti kommunista párt egyik friss dokumentumában, hogy még az sincs meghatározva. Szóval
azok a rendszerek, amelyek a „létező szocializmus” karácsonyfadíszét aggatták magukra, nem egyebek
csődtömegeknél. S ha legalább csak a vezetőik számára volnának azok! A baj az, hogy a csődjükért
azoknak kell fizetniök, akik nem felelősek érte. A dolgozóknak. Ha a szocializmusutópia megalkotói
azt álmodták, hogy a „létező szocializmus” a munkásoknak, a munkájukból élőknek több szabadságot
és több kenyeret fog adni, mint a kapitalizmus, akkor a „létező szocializmus” országai duplán is
csődtömegek: egy nagy álomnak és a mindennapi élet valóságának tökéletes kudarcai. Kérdésedre
válaszolva: a legteljesebb mértékben elfogadhatatlanok számomra. És úgy látom, főleg és egyre inkább
azok számára, akik ezekben a rendszerekben élnek.
Ami mármost a rám pazarolt jelzőket, „megbélyegzéseket” illeti – terjesztésüket Rákosi kezdte
el, amikor egy párthatározatban „népellenesnek” minősített, és mint magad említed, a jelzőket variálva
a megbukott garnitúrát követő, azóta ugyancsak megbukott garnitúra még a legutóbbi időkig
ismételgette őket – ezek nemcsak hidegen hagytak, hanem még hízelgőnek is tartottam
állhatatosságukat: újabb és újabb bizonyságot szolgáltattak nekem arra, hogy munkásságom nem
teljesen hiábavaló. Aztán meg elég volt megnéznem, kik szórják fejemre a
szidalmakat, ahhoz, hogy leperegjenek rólam.
– Valószínűsíthető, hogy az 1957 óta Nyugaton megjelenő Irodalmi Újság – amely a te szavaiddal
„’56 után az igazságtételnek állandó sürgetője maradt” –, azzal, hogy immár néhány hete legálisan is
megvásárolható Budapesten, válaszúthoz érkezett. Erről a magyar rádióban nemrégiben Nagy Ernő
is nyilatkozott. Te miként látod ezt a kérdést, a pesti jelenlét után lehet-e úgy folytatni az Irodalmi
Újságot, mint eddig? Esetleg vannak-e az Irodalmi Újságnak új feladatai? Vagy Nagy Imre
magyarországi, most még hozzáteszem, majdnem biztos rehabilitációjával a lap netán befejezheti
küldetését?
– Ma még nem tudom megmondani neked, mi lesz az Irodalmi Újság jövője, legfeljebb arról
beszélhetek, hogy ma, 1989 júniusának első napjaiban melyek az elképzeléseim
és mik a reményeim.
Amit az imént a tollforgatókról mondtam, az az újságokra is áll. Kevés olyan újság van a magyar
történelemben, amelyiknek szerepe lehetett a nemzeti sors tényleges alakításában. Az Irodalmi Újság
ilyen – és itt elsősorban a hazai, 1953 és 56 közötti Irodalmi Újságra gondolok. De – nyilván érthető
elfogultsággal – úgy hiszem, hogy az emigrációs, londoni és a párizsi Irodalmi Újság is komoly
össznemzeti feladatot töltött be. Mikor otthon elnémíttatott a szabad szó, mikor ’56-ért börtön és
akasztófa járt, mikor az állítólagos „konszenzus” évtizedeiben ’56-ot csak hazugságözön vagy jobbik
esetben (ám ez volt-e a jobbik eset?) némaság vette körül, ez az újság volt az, amelyik töretlenül, a
legcsekélyebb megalkuvás nélkül képviselte ’56 ügyét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy más
nyugati magyar lapok és folyóiratok nem készültek ’56 szellemében, de az ’56-os újságként a nyugati
és – amennyire eljutott hozzá – a hazai közvélemény is a „kékfedelűt” tartotta számon. Nemcsak azért,
mert mi tettük közzé a legtöbb ’56-os dokumentumot – Nagy Imre, Bibó István kiadatlan írásait, Király
Béla, Kopácsi Sándor, Rácz Sándor és mások visszaemlékezéseit –, hanem legalább annyira azért, mert
’56 nekünk sohasem vált merev emlékművé: nem hátra, hanem előre mutatott.
A mi hasábjainkon a többpártrendszer ’57 óta folyamatosan él: egymás mellett jelentek (és
jelennek) meg a szociáldemokrata Kéthly Anna, a kisgazdapárti Nagy Ferenc, Kiss Sándor,
Csicsery-Rónay István, a parasztpárti Kovács Imre és Kárász Arthur, a demokrata-néppárti Varga
László, a „nagyimrista” Aczél Tamás, Pálóczi-Horváth György, Kende Péter, a katolikus Tűz Tamás
és Békés Gellért, a királypárti Fenyő Miksa, a „Rajk-peres” Szász Béla, a „recski” Faludy György, Egri
György és Sztáray Zoltán, a kádári börtönöket megjárt Háy Gyula, Tardos Tibor, Kemény István,
Krassó György, a hazai szerkesztők: Molnár Miklós és Enczi Endre, a „népi” Szabó Zoltán és Borbándi
Gyula, az „urbánus” Ignotus Pál és Fejtő Ferenc, és a semmilyen irányzathoz sem tartozó Márai Sándor,
Zilahy Lajos, Koestler Arthur, Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Mikes György, Újváry Sándor,
Lehoczky Gergely, Schöpflin Gyula, Határ Győző, Halász Péter írásai, nyilatkozatai. Csak két
szélsőség: a nácik és a kádáristák nézeteit nem publikáltuk.
Azt hiszem, ’56 eszméinek életben tartása mellett egymás után és elsőként vetettük fel a ma már
otthon is széltében-hosszában tárgyalt, égető nemzeti kérdéseket. 26 évvel ezelőtt, 1963 júliusában
közöltük az „Erdélyi Memorandum”-ot, ezt a legelső, Erdélyből kicsempészett segélykiáltást; azóta is
alig volt olyan számunk, amelyik ne beszélt volna az erdélyi magyarság kálváriájáról, és ne sürgette
volna a hazai kormányzat fellépését a Varsói Szövetség keretein belül és a különböző nemzetközi
fórumokon. A „felelős” – de mennyire felelős! – magyarországi vezetésnél több mint két évtizeden át
süket fülekre találtunk. Pontosan tíz évvel ezelőtt közöltünk vészjelzést a szlovákiai magyarok
helyzetéről. A hivatalos álláspont az volt, és tudtommal ma is az, hogy e téren minden a legnagyobb
rendben van… Tizenegy évvel ezelőtt, a Nagy Imre-per huszadik évfordulóján egy genfi
emlékünnepségen és az Irodalmi Újság hasábjain – az utóbbi másfél évszázad magyar politikusainak
sorsára visszatekintve – magam javasoltam a halálbüntetés eltörlését Magyarországon. Kiszely Károly
az országból való kiűzetése után a fegyveres szolgálat megtagadásának jogát követelte lapunkban;
Lipták Béla évekkel ezelőtt felhívta nálunk a figyelmet a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer
veszélyeire, Kasza László 1982-ben cikkezett a Bulányi-ügyről, a katolikus egyház egyes vezetőinek
vitatható magatartásáról, kapott is érte – nem elismerést, de feddő levelet Lékai bíborostól. Egy 1980-as
vezércikkünkben Baracs János, az Angliában élő kiváló közgazdász előre megmondta, milyen
gazdasági katasztrófával fenyeget az eladósodás, a nyugati kölcsönök nyakló nélküli felvétele és a
kölcsönbe kapott pénzek rossz felhasználása. Ki hallgatta meg a Politikai Bizottságban – amelynek
tagjai, biztos tudomásom van róla, olvasták az Irodalmi Újságot – ezt a szelíd hangon megfogalmazott,
tárgyszerű figyelmeztetést, aminek a semmibe vételéért most tízmillió magyarnak kell a verejtékével
fizetnie?
A szamizdat otthon kézzel sokszorosított őskiadványai, a Marx negyedik évtizedben, a Profil, a
SZETA első felhívásai, a betiltott Konrád György, Csurka István, Kenedi János, Haraszti Miklós,
Demszky Gábor, Tamás Gáspár Miklós, Kubinyi Ferenc, Sólyom Ildikó, Sneé Péter egyik-másik írása
nálunk talált először nyomdafestéket. De áll ez néhány „szigorúan bizalmas” párthatározatra is; arra,
amelyik a Bibó-emlékkönyvet elemezte, vagy a Hazafias Népfront feladatait tűzte ki, vagy arra a lektori
jelentésre, amelyik Vas Zoltán önéletrajzi könyvének megjelenését akadályozta meg.
A hivatalosan oly sokat hangoztatott nemzetközi szolidaritás lapja is mi voltunk:
Zsivágó-regényrészletet és Gulág-részleteket közöltünk akkor, amikor Paszternák és Szolzsenyicin
ellen kíméletlenül folyt a hajsza, és nemcsak a moszkvai, hanem a budapesti sajtóban is. 1968.
augusztus elsejei számunk első oldalán, akkor, amikor még a nyugati világnak is úgy tűnt, hogy
Brezsnyev és Dubcek meg tudnak egyezni egymással, és Kádár még rokonszenvéről biztosította
szegény Dubceket – három héttel a Varsói Szerződés csapatainak beavatkozása előtt a magyar nép fiaként előre bocsánatot kértem a cseh és a szlovák néptől arra az esetre, ha
fegyveres intervencióra kerül sor ellenük és ebben majd Kádár csapatai is részt vesznek. Az első perctől
szolidárisak voltunk a Szolidaritással, nem törődve az otthoni, arcpirító hangulatkeltéssel – legfeljebb
fájdalommal viszonthallva azt –, hogy „úgy kell a lengyeleknek, miért sztrájkolnak folyton; ha rendesen
dolgoznának, mint mi, akkor ugyanolyan jól élnének…” Mintha a lengyelországi nyomor felelőse a nép,
és nem a Gomulka–Gierek-rendszer lett volna!
Félre ne érts: az Irodalmi Újságban – éppúgy, mint nagy példaképeiben, a Nyugatban, a Huszadik
Században, a Szép Szóban, a Válaszban – megjelentek jó írások, közepes írások és gyenge írások.
Voltak benne viták – de mindig nyílt, szabad viták –, és voltak benne tévedések is. De 1956 tavasza
óta – bárhol volt is a szerkesztősége, bárki volt is a szerkesztője – egyetlen olyan írás sem
jelent meg benne, amiért ennek a lapnak szégyenkeznie kellene.
Mint olyasvalaki, aki több mint 27 év óta szerkeszti a lapot, mindig arra törekedtem, hogy az
Irodalmi Újság a maga szerény keretei között az elnémított magyar nemzet lelkiismeretének hangja
legyen. Nem azért, mintha otthon nem lettek volna olyanok, akik ugyanazt, amit mi – és nemegyszer
sokkal jobban – nem tudták vagy nem akarták volna kimondani, hanem azért, mert nem
mondhatták ki, és azt akartam, hogy ha egyszer a gyerekeink, az unokáink majd
megkérdezik, hát sehol sem volt egy magyar hang, amelyik másképp beszélt, mint három évtized hazai
sajtója, nem volt olyan újság, amelyik nem egy idegen hatalomnak és helytartóinak pórázán járt, hanem
a magyar érdekeket képviselte, akkor azt lehessen mondani: volt.
Ma, ha nem is teljesen, de sokban megváltozott a helyzet, legalábbis a sajtó- és szólásszabadság
tekintetében Magyarországon. ’56 mártírjai eltemethetők, ’56 eszméi nyíltan hirdethetők. Új lapok sora
jelenik meg, egyik érdekesebb, izgalmasabb, mint a másik, tehetséges, nagy felkészültségű és remek
tollú emberek készen állnak, hogy átvegyék tőlünk a stafétabotot. „Szamizdatos” alkalmi
munkatársaink rövid hetek alatt nagy példányszámú hetilapok keresett cikkírói lettek. Nincs többé
szükségük arra a halk hangú, távoli menedékre, amelyet az Irodalmi Újság jelentett. A Nyugaton élő
magyar írók – még a politikailag „legnehezebbek” is – nyugodtan adhatják írásaikat az otthoni
lapoknak, és azok nyugodtan közölhetik őket. Azt hiszem, az Irodalmi Újság betöltötte hivatását. Az
eszme, amit képviselt, diadalmaskodóban van. Kívánhat-e ennél többet a sorstól egy újság? Csak azért
fenntartani egy lapot, hogy legyen: öncél, de nem cél. Betolakodni
„konkurensként” a maguknak éppen most utat törő friss lapok közé – ennek a
lapnak nem lehet a feladata. Továbbmegyek: ha megvalósul a többpártrendszer, akkor elkerülhetetlen
lesz, hogy már a választási kampány során a különböző lapok állást ne foglaljanak a különböző pártok
mellett, illetve ellen. Az Irodalmi Újság idestova 36 éve otthon is, idekint is az egységnek, a demokratikus erők lehető legszélesebb összefogásának pártokon felül álló orgánuma volt. Hűtlenné válnék hagyományaihoz, ha az egyébként egészséges és
elengedhetetlen pártharcokba belekeverednék.
Ha most mégsem mondom azt, hogy az Irodalmi Újság az idei, kerek negyvenedik évfolyamával
megszünteti megjelenését, annak csupán egyetlen oka van. S ez az, hogy a hazai fejlődésnek még
nincsenek meg az alkotmányos, a szabad választásokon alapuló, népképviseleti, törvényekbe iktatott,
független bíróságokkal biztosított, szociális, személyi és nemzetközi garanciái. Ami ma van, az
lényegesen jobb, mint az, ami tegnap volt – de nem visszafordíthatatlan. Így
aztán – fenntartva a jogot, hogy az események alakulása nyomán esetleg másként döntsek – a mai elgondolásom a következő: Ha a magyarországi kibontakozás a most
megkezdett úton tovább megy előre, akkor – a francia sajtótörvény lehetőségeivel élve – az Irodalmi
Újság 1990-től, anélkül, hogy megszűnnék, felfüggeszti rendszeres, periodikus
megjelenését, készen állva arra az eshetőségre, hogy ha az események úgy kívánják, különszámokat
jelentessen meg, vagy újra rendszeresen megjelenjék. Szívből kívánom, hogy ez utóbbira ne kerüljön
sor. Kívánom magamnak is, (említettem már, hogy több mint 27 éve szerkesztem, s nem éppen könnyű
körülmények között a lapot), de mindenekelőtt Magyarországnak.
– Tavaly, 1988. június 16-án a Père Lachaise temetőben, a Nagy Imre Emlékbizottság elnökeként
azt mondtad: „Kivégzésük az emberi jogok lábbal tiprása volt. És az a tény, hogy földi maradványaikat
harminc év óta rejtegetik, hogy nincs joguk még egy sírhelyre sem – az emberi jogok folyamatos
megsértése. Harminc év – elég volt! Harminc éve tartó bosszúállás, harminc éve tartó gyűlölködés –
amit a rettegés táplál –, harminc évnyi megvetés az egyén és a nemzet irányában – elég volt!” Mindezek
ismeretében nem megkerülhető a kérdés, a jelképes sír emlékművének felavatása után lerovod-e
kegyeletedet a 301-es parcellánál 1989. június 16-án. Egy május 23-i hír szerint ugyanis eddig nem
kértél vízumot a temetésre.
– A vízumkéréstől valóban viszolyogtam; visszásnak tartom, hogy egy magyarnak – ha kényszerű
vagy önkéntes emigrációja idején más állampolgárságot vesz is fel – vízumot kell kérnie saját
szülőhazájába, s azt, hogy hazautazhassék, olyanok döntsék el, akik funkcióikat végső soron egy nem
magyar hatalomnak köszönhetik. De két héttel ezelőtt felhívott telefonon Nagy Erzsébet azzal a
mélységesen megindító, jóleső és megtisztelő mondattal, szeretné, ha édesapja temetésén az egyik
oldalán a férje, Vészi János, mögötte Magos Gábor, a másik oldalán én állnék. Ha a vízummal
kapcsolatos ellenérzéseim el nem is tűntek, elképzelhetetlen volt, hogy erre a kérésre nemmel
válaszoljak.