Falra borsó

Előszó helyett

Vízum – haza

I. Ötvenhat: fények és árnyak

Emlékbeszéd Nagy Imre sírjánál

Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke – négy évtizede, Nagy Ferenc száműzetésbe kényszerítése óta, az első és az egyetlen, akit 1956-ban nem külső parancs és belső diktatúra, nem előre meghamisított választás, hanem a nép akarata emelt tisztébe – Magyarország szabadságának és függetlenségének mártírja, eljöttünk ide, hogy még egyszer találkozzunk Veled és búcsút vegyünk Tőled.

Nagy Imre, a parlament egykori elnöke, aki székfoglalójában azt mondotta: „A demokrácia híve vagyok, s legnagyobb vívmányának, a szólásszabadságnak vigyázó őre leszek” – e nehezen újjászülető alkotmányos demokrácia, a szabad választások, a többpártrendszer hívei eljöttek ide, hogy leróják kegyeletüket sírodnál.

Nagy Imre, a földosztó miniszter, akinek 1945-ös, saját kezével aláírt birtokleveleit száz- és százezer földmíves család őrizte rejtegetve, a magyar parasztság ma itt áll sírodnál.

Nagy Imre, a MÁVAG-gyár munkása, akinek kedvelt szólása volt: „Vasas, ne hagyd magad!”, akinek ’56-os miniszterelnöksége idején megszülettek a munkástanácsok, a magyar munkásosztály ma itt áll koporsód mellett.

Nagy Imre, a tudós kutató, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, eljöttek a sírodhoz az irodalom, a sajtó, a művészetek, a tudomány, a közoktatás, az egészségügy, a szellemi élet, az önálló kisipari és kereskedelmi kezdeményezés képviselői, mert Te voltál az, aki már első miniszterelnökséged idején kinyitotta annak a szabadságnak az ablakait, amely nélkül az alkotó szellem megfullad, s amely nélkül nincs fejlődés, nincs jólét.

Nagy Imre, aki kitártad a börtönök ajtaját, aki megszüntetted az internálótáborokat, a kitelepítéseket, a kuláklistákat, itt vannak az elmúlt négy évtized meghurcoltjai, megalázottjai, a bűntelenül büntetettek, akik Neked köszönhették, hogy újból felemelhették a fejüket.

Nagy Imre, aki 1954-ben, egy beszédedben a fiatalokról szólva, először merészelted kiejteni azt az eretnek szót, hogy „kismagyarok” – itt állnak most koporsód mellett azok, akiknek bölcsője 1956 után ringott, itt áll az ifjúság, a magyar jövő.

Nagy Imre, aki Magad 17 évig voltál emigráns, aki hazatérve ezeket mondottad: „Az volt a bűnöm, hogy szerveztem a földműves nép harcát a feudális nagybirtokrendszer megszüntetéséért, azért, hogy azé legyen a föld, aki megműveli; de ha el is űztek innen messze idegenbe, nem voltam földönfutó, lélekben, gondolatban mindig itt voltam köztetek”: ma eljöttek sírodhoz a világ négy sarkából a magyar emigránsoknak ezrei, akik – akárcsak Te – lélekben sohasem szakadtak el a hazától.

Imre bácsi, drága, szeretett mesterünk, szemünk felnyitója, nem vezérünk, de atyai vezetőnk az önkény elleni harcban, fiatal életünk, legszebb éveink Imre bácsija, eljöttünk erre az utolsó találkozóra mi, akiknek megadatott, hogy ismertünk, hogy a híveid és küzdőtársaid, olykor vitázó partnereid lehettünk, akiket bizalmaddal megtiszteltél. Őrizzük kézfogásod melegét, hangod mély zengését, hangsúlyod somogyi dallamát, bajuszpödrő kézmozdulatodat, szemed komoly villanásait és felengedő mosolyát, és ismertük elveid és céljaid tisztaságát, makacs kitartásodat mellettük, mint ahogy ismertük habozásaidat és tévedéseidet is; de éppen így voltál ember, egész ember, emberi ember azok között, akik a többi ember fölött állóknak képzelték magukat. 20–30 évvel voltál idősebb legtöbbünknél, s mert súlyos szívbetegség gyötört, néha talán átsuhant rajtunk a gondolat, hogy az élet szabályai szerint egyszer majd ott állunk a mellett a koporsó mellett, amelyikben a tested pihen. De arra nem gondoltunk, hogy ebben a koporsóban a földből kikapart csontjaid, vak szemüregű koponyád, megtörhetetlen gerinced csupasz csigolyái lesznek.

Éppen úgy, ahogy életed nagy tettével, az 1956-os forradalom vállalásával – meggyalázott, 31 éven át rejtegetett földi maradványaiddal is, a mai temetési nappal is belépsz a magyar történelem legnagyobbjainak sorába, a maguk korának despotái által ugyancsak folyamatosan rágalmazott, menekülésre kényszerített vagy erőszakkal kioltott szabadságfáklyák, Rákóczi, Kossuth, Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky mellé. Főurak, nemesek, nagybirtokosok után, akik túllépve osztályaik korlátain az egész nemzet szószólói lettek, Te voltál az első, akit a nép mélye küldött, aki az addig mindig elnyomott osztályok gyermekeként alulról jöttél, és így egyesítetted Magad köré – származási, felekezeti, véleménybeli különbözőségei mellett – az egész nemzetet.

Mi sem lett volna könnyebb Számodra, mint hogy galád elrablásod előtt vagy után egyetlen tollvonással, amivel lemondasz miniszterelnöki tisztedről, egyetlen behódoló mozdulattal, amivel megtagadtad volna a forradalmat, megmentsd az életedet. De Te fogságodban sem lettél börtönőreid foglya. Te nem áldozati bárány vagy, egy sokáig Általad is osztott téveszme mindig újabb és újabb vért követelő oltárán, mint azok az elvtársaid, akiket egy másik temetőben most 33 éve temettünk; Te tudatosan, Magad választottad a mártírhalált, mert inkább akartál egyenes derékkal meghalni, mintsem térden állva élni.

Ha Te, és mindazok, akiket ma Veled együtt temetünk, bűn nélkül valók voltatok, mint ahogy azt mi mindig tudtuk és vallottuk, s mint ahogy azt ma kivégeztetőid hatalmának közvetlen örökösei maguk is beismerték, ha a vádak koholtak, a terhelő tanúvallomások hamisak, a perek koncepciósak voltak, akkor azok, akik bitófára küldtek Téged, Benneteket, nem egyebek közönséges gyilkosoknál. Sokan közülük ma is élnek, köztünk járnak, bearanyozott nyugalomban élvezik elvesztett hatalmuk megőrzött kiváltságait. Méltatlanok volnánk Hozzád, ha bosszúállást vagy gyűlöletet hirdetnénk. Legyen büntetésük az ’56 óta most először újra összeforrott nemzet megvetése, legyen büntetésük az, hogy megélték, láthatják, hallhatják azt, ami ma történik, legyen büntetésük az, hogy illúzióik szétfoszlottak és előre sejthetik a jövő nemzedékek még megíratlan történelemkönyveinek ítéletét felettük.

A nemzet tudja, a világ tudja és a hatalom mai birtokosainak is tudniok kell, hogy mindaz, ami az elmúlt hónapokban történt, kihantolásotok a jeltelen sírokból, mai ünnepélyes temetésetek, nem a rendszer ajándéka. Mindezt a nép vívta ki, a ma egy éve, kivégzésed 30. évfordulóján még rendőri erőszakkal szétvert magyar ifjúság vívta ki, a nemzetközi közvéleménynek, az Egyesült Államok konzervatív és a Portugál Köztársaság szocialista elnökének, az Európai Parlament liberális elnökasszonyának, Párizs polgármesterének, a legkülönbözőbb országok képviselőinek, szenátorainak, 27 Nobel-díjasnak, az Emberi Jogok Nemzetközi és Magyar Ligájának összefogása kényszerítette ki.

Annak a pártnak a vezetői és tagjai, amelyik még ma is egyeduralkodó ebben az országban, csak úgy kaphatták meg tagsági könyvüket, csak úgy emelkedhettek mai pozícióikba, úgy voltak a vezetés felső, középső, sőt alsó rétegeiben is, ha előbb ellenforradalomnak nevezték ’56 forradalmát, ha előbb – bár képletesen – keresztülgázoltak ezen a gazzal, dudvával benőtt, besüppedt sírok százaival éktelenkedő 301-es parcellán. Ha van köztük olyan – és szeretnénk remélni, hogy van – aki megbánta ezt, annak meg kell követnie Téged és mártírtársaidat, annak tudnia kell azt is, hogy kirendelt helytartók, fanatikus megszállottak, lelkiismeretlen kalandorok, vezérkedő felfuvalkodottak, álszerény országgazdák, szadista fenevadak, másokat megalázó parancsolgatók és a legszégyenletesebb parancsok alázatos végrehajtói, ravaszkodó karrieristák, fiatalkori ideáljaikat megtagadó élősdiek, gazdasági dilettánsok, a hatalmukhoz a kiebrudalásukig ragaszkodó politikustörpék mellett, azok mellett, akik az önelégültség állandó győzelmi mámorában éltek, de akik életük egyetlen győzelmét a saját népük fölött aratták, és még ehhez is idegen tankokra volt szükségük – az egyetlen államférfi, akit ez a párt Magyarországnak adott, Te voltál, Nagy Imre volt. Mert egy államférfi ott kezdődik, ahol a legtöbb politikus véget ér: azzal, hogy saját érdekeit alá tudja rendelni népe érdekeinek, azzal, hogy – ha kell – nemet mer mondani a nála hatalmasabbaknak is, azzal, hogy nem a népet tekinti szolgának, hanem magát a nép szolgájának; államférfi az, akinek az életműve, mint a Tiéd, a halálával sem ér véget. Azoknak a kommunistáknak, akik új útra akarnak lépni, vissza kell kanyarodniok ahhoz a Nagy Imréhez, aki egész tudatos életét abban a pártban töltötte, amely végül is gyilkosa lett, tőle kell újraindulniok, tudomásul kell venniök és ki kell mondaniok, hogy ha ez a párt valaha valamit is ért, akkor ez az volt és maradt, amit itt ez az öt koporsó jelképez. Ám ugyanakkor a Te életed a hibáival is tanít: 1953-ban is, 1956-ban is túl könnyen hittél a báránybőrbe bújt farkasoknak, akik az első alkalommal kimutatták a foguk fehérjét és részt vettek szétszaggatásodban. Megtanultuk a sorsodból, hogy ne tékozoljuk a bizalmunkat, hogy ne a szavaknak, hanem csak és kizárólag a tetteknek higgyünk.

Imre bácsi, a sírodat, e sírt, hol a nemzet nem süllyed el, hanem ahonnan újjászületése kezdődik, e sírt népek veszik körül, s az embermilliók szemében nemcsak gyászkönny ül, de ott villog benne a tisztelet, a csodálat is. Mert amit ’56 tett, amit Te tettél, amit a fegyvert ragadó magyar fiatalok és proletárok tettek, az ennek a kis nemzetnek ezeréves történelme során első beleszólása volt nemcsak Európa, hanem a világ történelmébe. A magyar ’56 óta semmi sem ugyanaz a világban – sem Keleten, sem Nyugaton, – mint 1956 előtt volt.

Ami azóta az Elba és a Csendes-óceán között történt és történik, Prágától Varsón, a balti országokon, Jerevánon át, a szabadságukért kiállni merő pekingi fiatalokig – ha átmeneti tragédiák kísérték és kísérik is –, az emberi felszabadulás nagy mozgalma innen indult el, az ’56-os Budapestről. És annak, ami néhány éve Moszkvában történik, a gyökerei ugyanide nyúlnak vissza. Annak a földrengéssorozatnak, amely most az egész kommunista világot megrázta, az epicentruma itt van, itt, ebben a 301-es parcellában. S azoknak a reformkísérleteknek, amelyekhez tiszta szívvel sikert kívánunk, első elméleti és gyakorlati kezdeményezője itt fekszik, ebben a koporsóban.

Engedtessék meg, hogy innen, Nagy Imre sírja mellől ahhoz a Szovjetunióhoz is szóljunk, amely neki 15 éven át második hazája volt, amelynek sohasem volt ellensége – ellenkezőleg, amellyel mindig felhőtlen barátságra törekedett. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült. Hadd üzenjük e sír, e 301 kopjafa mellől: mi a mai vezetést nem tesszük felelőssé elődeik – általuk is megtagadott elődeik – bűneiért. Ha a mai vezetők marxistáknak–leninistáknak vallják magukat, akkor a haláláig marxista–leninista Nagy Imre sírja mellől üzenjük nekik, mi egyetértünk Marxnak azzal az alapigazságával, hogy „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom”. Mi egyetértünk Leninnek azzal az álláspontjával, hogy „Ha Finnország, ha Lengyelország, ha Ukrajna elszakad Oroszországtól, nincs abban semmi rossz. Mindenki, aki azt mondja, hogy van benne rossz – az soviniszta. Őrültség volna folytatni Miklós cár politikáját”. Nagy Imre 1956-ban nem azért lépett ki a Varsói Szerződésből, hogy a Szovjetuniót provokálja; azért lépett ki, mert Miklós cár őrült politikájának folytatói – a Varsói Szerződés paragrafusait és saját ígéreteiket megszegve – elkezdték csapataikkal elárasztani az országot. Nagy Imre nemcsak azért mondta ki a semlegességet, mert ez a magyar nép álma volt, hanem azért is, hogy garanciát nyújtson a Szovjetuniónak: az új Magyarország nem lesz egy másik katonai szövetség tagja, hanem békés és tisztelettudó szomszédja lesz. A Szovjetunió sokszorosan nagyobb és hatalmasabb nálunk; ha akar, megint eltiporhat minket. De új vezetőinek az elmúlt 33 év történelméből meg kell tanulniok: minél mélyebbre taposnak másokat, ők maguk kétszer olyan mélyre süllyednek. Legyenek végre őszinte, békés és egyenrangú barátaink; őszinte, békés és egyenrangú barátokra fognak találni bennünk.

Annak a Nagy Imrének a sírja mellől, aki már 51 évvel ezelőtt, 1938 júniusában A Duna-völgyi népek szabadságharca címmel írt tanulmányt, aki már 1945-ben közös Duna-völgyi Agrártudományi Intézetet tervezett, van egy szavunk egyes szomszédainkhoz is.

Több mint három évtizeddel ezelőtt láttam a Zeneakadémián a pártjából kizárt, megbélyegzett, minden tisztétől megfosztott Nagy Imrét Kodály Zoltán páholyában, ahol együtt hallgatták az agg Mesternek Zrínyi szövegrészeire épült új művét, együtt hallgatták, ahogy a kórus ajkán felcsendült: „Ne bántsd a magyart!” Nos, Nagy Imre sírja mellől azt üzenjük azoknak a szomszédainknak, ahol százezrével vagy millió számra élnek magyarok: Ne bántsák a magyart! Mi nem bántunk senkit, a mieinket se bántsa senki! Annál kevésbé, mert a föld nemcsak azé, aki megműveli – a föld azé, aki rajta él. Ahol többségükben magyarok élnek, az a föld – magyar.

Megváltozott 1956 óta nemcsak a Kelet, de a Nyugat világképe és szemlélete is. Azok, akik Nagy Imréről még úgy vélték, hogy „az is csak olyan kommunista, mint a többi”, akik addig el sem tudták képzelni, hogy valaki egyszerre lehet kommunista és hazafi, kommunista és reformátor – Dubcekről vagy Gorbacsovról már egészen másképp gondolkodtak és gondolkodnak. Azok, akikkel még el lehetett hitetni – és itt nem utolsósorban az olyan kommunista pártokra gondolok, mint az olasz, de elég széles nyugati tömegekre is, – hogy Budapesten egykori fasiszták, „Hitler utolsó csatlósai” ragadtak nosztalgiából vagy hálátlanul fegyvert a felszabadítóikkal szemben, azóta rájöttek, hogy 1945 után Közép-Kelet-Európában a demokrácia első kivívói – ha csak rövid napokra is – a magyarok voltak.

Ennek a demokráciának most újak és hosszú életű reményekkel teljesek a kilátásai. De gyorsan elhervadhatnak a zsenge hajtások, a gyász mai ünnepnapját holnap gyászos hétköznapok követhetik, akkor, ha a születő demokráciának gyengék a társadalmi, a gazdasági, a szociális alapjai. Nagy Imre és mártírtársai – lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták vagy antikommunisták – nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris többmilliónyi szegények még szegényebbek lesznek, s ahol pöfetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll – ki tudja, nem ez-e a legnagyobb veszély?

De hogyan teremtsünk társadalmilag is igazságos demokráciát, olyat, ahol az erőseket korlátozzák és a gyengéket védik a szociális berendezkedés törvényei, hogyan vegyünk részt ifjú demokráciaként a világgazdaság könyörtelen futóversenyében, ha egy csődtömeg púpjával a hátunkon indulunk, és mindjárt a nekiiramodásnál ólomsúlyok nehezednek a lábunkra?

Az a Nyugat, amelyik 1956 előtt elnökeinek és külügyminisztereinek hivatalos nyilatkozataiban a „felszabadítás”, a „kommunizmus visszagöngyölítése”, a „szakadék széléig sodródás” politikáját hirdette a magyaroknak, és nemcsak a magyaroknak, amelyik ’56-ban rádióján keresztül uszított a túlságosan mérsékelt Nagy Imre ellen – a végveszély bekövetkeztekor hagyta, hogy ne a kommunizmus, hanem mi zuhanjunk a szakadékba; a kisujját sem mozdította értünk. Az a Nyugat, amelyik az utóbbi két évtizedben – királyok, királynők, államelnökök, miniszterelnökök látogatásai és meghívásai alkalmával – melegen szorongatta annak a kezét, aki Nagy Imre és minden ’56-os mártír kivégzésének legfőbb budapesti felelőse volt, s amelynek gazdasági szakemberei versengve tömték e garázda vezetésnek a zsebébe a dollármilliárdokat, megfeledkezve azokról az elemi biztosítékokról is, amelyeket saját legegyszerűbb állampolgáraiktól is megkövetelnek: arról, hogy kinek adják a hiteleket, van-e rájuk fedezet és mire használják fel őket – ez a Nyugat elgondolkodhatnék azon, vajon csupán a magyar nép adósa-e neki, nem adósa-e ő is valamelyest ennek a népnek.

Nincsenek túlzott illúzióink; tudjuk, hogy a világhatalmak vetélkedéseiben, a világbankok hideg könyveiben nincs olyan rovat, hogy „hála”, és kevés a súlya ennek a 301 kopjafának is. De a nyugati vezetőknek is tudniuk kell, hogy országaik nagyvonalúsága nélkül nem lesz itt virágzó gazdaság és virágzó gazdaság nélkül nem lesz itt igazi és tartós demokrácia. Maguknak segítenek, ha nekünk segítenek.

Szóljon utolsó szavunk arról, azokról és azokhoz, akikről és akikhez elsőként kellett volna fordulnunk.

Emlékezzünk Nagy Imrénéről, született Égető Máriáról, erről a nagyszerű asszonyról, akit nem fakósága, hanem erős egyénisége s a vezető körökben olyannyira szokatlan szerénysége tett jóformán láthatatlanná férje mögött; aki egy életen át állt töretlenül mellette és haláláig hordta érte a gyászt, s akinek a ma temetendők özvegyei közül egyedül nem adatott meg az, hogy megérje ezt a napot. Ha van túlvilág, akkor Maca néni ma ott van, ahol mindig is volt: a férje, Imre bácsi oldalán.

Emlékezzünk Jánosi Ferencre, aki református lelkészként kezdte pályáját, s aki igazából sosem volt politikusi alkat, akit azért kevertek bele Nagy Imre perébe, mert a veje volt, aki főként ezért sínylődött évekig börtönben, s lett olyan beteggé, hogy fiatalon is csak alig néhány évvel élte túl a szabadulást.

S hadd forduljak Hozzátok, Zsóka, Imre bácsi egyetlen leánya, János, Zsóka férje és Maca néni támasza a magányban, és Felétek: unokák, Kati és Ferkó, akiket még akkor láttam, amikor a nagyapjuk büszkén sétáltatta őket, házastársaitok és a dédunokák, akik harminc év óta, vagy születésetek óta otthontokból kiűzve, javaitokból kiforgatva, örökségetektől megfosztva, a társadalomból kirekesztve úgy hordtátok a homlokotokon azt a szégyenfoltot, hogy Nagy Imre családja vagytok, mint zsidók a sárga csillagot, s akik mégsem, egyetlen egyszer sem hajtottátok meg a fejeteket az üldözők előtt, akiknek minden megszégyenítő kísérletre a megvetés volt a válaszotok, akiknek sem az elrabolt édesapát, nagyapát, sem az elrabolt 30 évet visszaadni nem lehet: a gyászolók között – a többi családok tagjaival együtt – Ti hordjátok a legnagyobb, a gyógyíthatatlan sebet. Legyen ír e sebre az, hogy ma osztozik gyászotokban 15 millió magyar és az egész civilizált világ; legyen ír az, hogy Nagy Imre neve, amíg magyarok élnek a földön, e nép hálájában és emlékezetében halhatatlanul, kitörölhetetlenül élni fog.

Íme, a száműzetett…

A forradalom 20. évfordulója előtt levelet írtam Kéthly Annának Belgiumba, és felkértem őt, hogy – mint már néhányszor korábban is – az Irodalmi Újság ünnepi számába ő írja a vezércikket. Nagybetegen kapta kézhez a felkérésemet, és mégis készségesen vállalta a feladatot. Pontosan, a megbeszélt időre küldte a cikket Párizsba, alig valamivel azelőtt adta postára, hogy örökre elment tőlünk. A gépelt szövegre elbizonytalanodó betűkkel még odajegyezte a nevét, mint olyasvalaki, aki a végrendeletét írja alá. Tudtam, hogy beteg, de azt nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó írása. Ő alighanem már tudta. Elküldte hát ezt az utolsó harci üzenetet, amelyik után már csak a végső csata következett, az, amelyikben mindegyikünk alulmarad.

Most, hogy a hamvai hazatérnek, ez az utolsó leheletig való helytállás, a vállalt kötelesség minden körülmények között való teljesítésének ez a példája jut az eszembe. Nem is olyan régen, 1984-ben – és mégis, mintha a történelem előtti időkben történt volna – megjelent egy könyv Budapesten, a Kossuth Kiadónál, Politikuspályák címmel. A könyv egyik fejezete Kéthly Annáról szól. A tanulmány szerzőjének és a kötet szerkesztőjének nevét borítsa a megérdemelt feledés, de magából a szövegből hadd idézzem a befejező sorokat: „Feltehetően szenvedett attól a súlyos paradoxontól, hogy miután negyed századon át harcolt a Horthy-rendszer ellen, az imperialista politika szolgálatánál kötött ki. Erre utal az a tény, hogy élete utolsó éveiben fokozatosan visszavonult a nyilvános szerepléstől, sőt foglalkoztatta a hazatérés gondolata is. 1976. szeptember 7-én a belgiumi Blankenbergében hunyt el”.

„Visszavonult a nyilvános szerepléstől?” – 87 éves volt, amikor meghalt, betegágyához kötve nyilván nem utazgathatott már a világban, mint ahogy azt a magyar ügy védelmében közel két évtizeden át tette, de még szinte napokkal a halála előtt is vezércikket írt a forradalomról. És három évvel korábban, 84 évesen ő volt a kezdeményezője a magyar emigráció talán legátfogóbb politikai tervezetének, a „Szociáldemokrata Alternatívá”-nak. Így festett a valóságban – a forradalom melletti hűségben, a magyar jövőt tervezve – Kéthly Anna „visszavonulása”.

„Az imperialista politika szolgálatában kötött ki” – írja róla az alig hat év előtti budapesti kiadvány. Nem vitás, hogy Kéthly Anna egész pályafutása során élesen szovjet- és kommunistaellenes volt. De – lévén nem kevésbé reakció- és náciellenes – semmiféle paradoxon nem volt az életében, nem vált semmiféle „imperialista politika” kiszolgálójává, hacsak azt nem nevezik annak, hogy a nyugati típusú demokrácia híve volt és a nyugati országokban látta a magyar ügy lehetséges és leendő támogatóit. De nem egy szolgai, hanem egy szabad Magyarországét! Abban a vezércikkében – utolsó írásában, – amit említettem, egyebek közt ez olvasható: „Mikor Nagy Imre (1956 novemberében, közvetlenül a forradalom eltiprása előtt) azzal a megbízatással küldött ki Bécsbe, hogy az ott ülésező Szocialista Internacionálé segítségét kieszközöljem, ezt nem azzal a hátsó gondolattal tette, hogy elszakítsa Magyarországot a Szovjetuniótól, hanem úgy vélte – és vele együtt az egész ország úgy gondolta –, hogy országunk függetlenséget jobban szolgáljuk, ha nem kötjük le magunkat egyetlen oldalra, hanem megőrizzük semlegességünket minden oldal felé. Kis népek átka és veszedelme, ha egyetlen nagyhatalom érdekszférájába kerülnek és annak nagyhatalmi érdekeit kényszerülnek szolgálni”. Íme, így írt közvetlenül a halála előtt, szinte testamentumszerűen az a Kéthly Anna, aki „az imperialista politika szolgálatában kötött ki”.

„Foglalkoztatta a hazatérés gondolata is” – írja róla a Kossuth Kiadó könyve. Bizonyára foglalkoztatta – melyik emigráns nem álmodott arról, hogy egyszer majd hazatérhet? Őt aztán diadalívvel várták volna Kádárék: milyen győzelem lett volna nekik, ha ez a régi szocialista, az emberi jogoknak, a munkások jogainak, a nők jogainak ez a fáradhatatlan harcosa, ez a Horthy parlamentjében a zsidótörvények és a német szövetség ellen harcoló, a Rákosi börtönét megjárt, világszerte ismert és tisztelt asszony a hazatérésével elismerte volna – törvényesnek ismerte volna el a rendszerüket. Az az asszony, akit 1956 novemberében, a szovjet intervenció után államminiszter-társa, Bibó István a magyar törvényesség egyetlen szabad letéteményesének nevezett.

De Kéthly Anna akkor nem ment haza. Kéthly Anna ma megy haza. Azok közé nem kívánkozott, akik miatt menekültté kellett válnia. A helye azok között van, akiket a múlt rendszer erőszakkal-bitófával elnémított, s akiknek ő haláláig szószólójuk maradt a szabad világban.

Testvérei, akik gondozták és ápolták, gyászjelentésükben egy négysoros Vörösmarty-sírverset idéztek, A számüzött címűt, amelyet a költő 1854-ben gróf Batthyány Kázmérnak, az 1848–49-es szabadságharc katonai biztosának és miniszterének párizsi emigrációjában bekövetkezett halálakor írt. Az arisztokrata szabadsághősről szóló disztichonokat joggal vonatkoztathatták a rokonok, és nemcsak a rokonai a magyar munkásmozgalom legnagyobb női alakjára, Kéthly Annára is:

Az optimizmus halvány üzenete

Búcsúzóban vagyunk a XX. századtól. Pontosan ezer évvel ezelőtt Európa népei rettegésben éltek: elterjedt az a hiedelem, hogy a Krisztus születését követő ezredik esztendőben bekövetkezik a világ vége. A földkerekség népei most idestova fél évszázada élnek hasonló félelemben. A régiek Isten haragjától tartottak, attól, hogy bűneikért el fogja pusztítani az emberiséget. A maiak – önmaguktól félnek, magától az embertől, akinek a történelem folyamán először nyílt alkalma arra, hogy kiirtsa önmagát és magával együtt minden élőlényt a Földön.

Pedig milyen csodákkal volt teljes ez a XX. század! Olyan felfedezésekkel, olyan vívmányokkal, amiket a korábbi idők emberei, ha kikelnének sírjaikból, el sem hinnének. Antibiotikumoktól, szérumoktól, vitaminoktól kezdve a mesterséges megtermékenyítésen és a szkennereken át, a lézersugárral történő operációkig és a szívátültetésekig mi minden történt az emberi életek megmentésére és meghosszabbítására! Autók milliói futnak az utakon, repülőgépek ezrei szelik át az eget minden irányban, kis dobozok, amelyeket televíziós készülékeknek neveznek, hozzák el a legtávolabbi eseményeket a legszerényebb otthonokba, a hasadt atom villanyfénnyel és energiával árasztja el az országokat, és az ember, amely porból vétetett, hogy porrá legyen, áttörte a Föld vonzóerejét és megvetette lábát a Holdon.

Ám ugyanakkor ennél a csodálatos századnál nem volt gyilkosabb időszak a világtörténelemben. A század első évétől, amikor Dél-Afrikában a búr háború tombolt, az idén tavaszig, az iraki háborúig, nem volt egyetlen esztendő sem, amikor ne ölték volna egymást az emberek. A japán–orosz háború, a Balkán-háború, a japán–kínai, az abesszin, a finn–szovjet, az indonéziai, a tibeti, a koreai, a két indokínai, a három izraeli–arab, az indiai–pakisztáni, a szuezi, a ciprusi, a libanoni, a megszámlálhatatlan afrikai, és a felsorolás távolról sem teljes – és ezek csak az úgynevezett helyi vagy „kis” háborúk, a maguk „csekély” néhány tízezres vagy százezres áldozatával. De ez a század teremtette meg a világháború fogalmát is, az elsővel, amelyiknek 10, a másodikkal, amelyiknek 50 millió halottja volt. És hány forradalom, ellenforradalom, felkelés, függetlenségi harc – Oroszország, Kína, Görögország, Törökország, Spanyolország, Írország, Németország, Ausztria, Mexikó, India, Irán, Guatemala, Argentína, Chile, Nicaragua, Kuba, Tibet, Afganisztán, Kongó, Egyiptom, Csád, a Fülöp-szigetek, Angola, Etiópia – és alighanem a felét sem említettem. Hányszor változott meg ezenközben a kontinensek és a világ térképe, hányszor húztak meg új határokat, hányszor mészároltak le – faji, törzsi, vallási okokból – népeket, örményeket, zsidókat, cigányokat, biafraiakat, kambodzsaiakat, hányszor űztek el szülőföldjükről embermilliókat!

Ennek az állandó nyugtalanságban, vergődésben és vérben forgó századnak a közepén robbant ki, zajlott és veretett le alig 13 napon belül az a forradalom, amelyre mi itt ma emlékezünk. Az iménti, hiányos felsorolásnak szerénységre kell intenie bennünket. Hiszen a mi magyar forradalmunk csak egy a sorban, a nála kevésbé fontos és a nála sokkal fontosabb események szakadatlan sorozatában. De ugyanakkor bizonyos büszkeséget is kelthet bennünk, magyarokban, hiszen éppen ez a mostani, nemzetközi jellegű emlékezés mutatja, hogy mi is tettünk valamit – először tettünk olyasmit, amiről az egész világ tud, amit az emberiség nem felejtett el, és ami a maga módján kihatott a világ történelmére.

Ez a rövid kommentár csak egyetlen motívumot szeretne kiemelni 1956 jelentőségéből.

A múlt század derekán Marx és Engels híres Kiáltványukban kinyilatkoztatták: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” 1917-ben ez a kísértet látható valósággá változott, és nem is akármilyenné.

Első megjelenésekor már magáénak tudhatta a világ egyhatodát. 1945 után előbb Európa közepe és a Balkán nagyobbik része, 1949 után Kína, majd Délkelet-Ázsia, Afrika, Dél-Amerika mind több országa került a hatalma alá. Még ellenfelei közül is egyre nagyobb számban voltak azok, akik kezdték elhinni, hogy ez a „történelem iránya”, hogy ez a folyamat lassítható, de feltartóztathatatlan. És ezen az sem változtatott, hogy a Kommunista Kiáltvány egyéb, nagy jövendölései a világ proletárjainak egyesüléséről, az ember és a munka felszabadításáról, a jogegyenlőségről, az ember ember által való kizsákmányolásának végéről, az osztály nélküli társadalomról, a nemzetköziségről, az állam elhalásáról nemcsak nem váltak valóra, hanem az ellenkezőjük történt. Hiába lettek az éppenséggel nem elhaló, hanem erősödő államok alattvalói, proletárok és nem proletárok egyre kizsákmányoltabbakká, jogfosztottabbakká, hiába ült az osztály nélkülivé alakítandó társadalom nyakára egy új osztály, hiába próbálták felrázni világos elmék embertársaikat – az immár állig felfegyverzett kísértet csak nyomult előre új országok, új világrészek felé.

A magyar forradalom volt az első, amikor egy kis ország, egy kis nép, amelyet látszólag szilárdan uralt, szembe mert szegülni vele. 1956 volt az első, amelyik sebet ejtett rajta.

Tekintettel az Óriás testére, amely akkor az Elbától a Csendes-óceánig, az Adriától a Sárga-tengerig nyúlt el, ez a seb a legkevésbé sem tűnt halálosnak. És mégis az volt. Távol áll tőlem az az állítás, hogy a kommunista világ ’56-ba pusztult vagy pusztul bele. De a magyar ’56-ból tanulni tudtak cseh és lengyel barátaink – meg tudták tanulni, hogy a harc más és más formáit válasszák – és a Nyugat is észrevehette, hogy a kísértet terjedése talán mégsem feltartóztathatatlan. A „ragályos” jelzőt a betegségekre szokták használni. Nos, hadd mondhassam azt, hogy a magyar forradalom az egészség ragályának első kitörése volt, és ez a ragályos egészség az, ami – gazdasági, etnikai, nemzeti problémákkal összefonódva – mára az egész világhelyzetet elkezdte megváltoztatni.

Hála – nem egyedül, de nem utolsósorban – a magyar forradalomnak, Marx és Engels jóslata paradox módon beteljesülőben van: a kommunizmus kísértetéből egyre inkább ténylegesen kísértet lesz. Olyan kísértet, amely ma már mind kevésbé látható, olyan kísértet, amelytől mind kevesebben félnek, elvégre ami még látható belőle, az már nemigen fenyegetőzik, inkább csak kéreget.

A XX. századnak még nincs vége, és csak remélni lehet, hogy 2000-ben éppúgy nem következik be a világ vége, mint ahogy 1000-ben sem pusztult el az emberiség. De senki sem tudja, mi vár a világra, mi vár ránk, európaiakra, és ránk, magyarokra. Más kísértetek is testet ölthetnek, a védtelen természet megnyomorításának, a népszaporulatnak, új járványoknak, gazdasági válságoknak, a nukleáris fegyverek elterjedésének, vagy különböző fanatizmusoknak fenyegetései. Egyéb veszedelmek között eddigi gyarmatosítónk bizonytalan helyzete is új földrengések és tragédiák forrása lehet. Őrizzük tehát ’56 emlékét úgy, mint az optimizmus halvány üzenetét, a reményt, hogy az ember felül tud emelkedni önmagán, nehéz helyzetében is úrrá tud lenni nemcsak az elnyomáson, hanem saját önpusztító és megalkuvó ösztönein, Sziszifusz módján – a szabadság, az igazságosság, az emberi méltóság irányába.

(Elhangzott az ’56-os Magyar Forradalom Történetének

Dokumentációs és Kutatóintézete 1991. júniusi konferenciáján;

Magyar Nemzet, 1991. június 22.)

Cseppfolyós Magyarország

– 1956 szellemi, politikai, demokratikus öröksége látszik-e megjelenni a mai magyar társadalomban, a kezdődő új demokráciában?

– Nem lehet egyszerűen és egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Egyfelől természetesen látszik, hiszen Magyarországon szabadság, többpártrendszer, demokrácia van. A közeli napokban az utolsó szovjet katonák is eltávoznak Magyarország területéről. Mindebben ’56 valósult meg. Másfelől az is tény, hogy ’56-ot azért inkább az határozta meg, hogy mit nem akar, semmint az, hogy pontosan mit akar. E tekintetben tehát nincs viszonyítási alap. Harmadrészt: van, amiben ’56 nem valósul meg. S épp ez a legfájdalmasabb azok számára, akik megélték ’56-ot. És itt nem a vitákra, parlamenti veszekedésekre vagy ellentétekre gondolok. Ez előre látható volt, ez hozzátartozik a demokráciához. Arra gondolok, amit az ember az újságokban olvas, vagy amit hall, hogy ’56 ma már senkit sem érdekel. Ezt a mondatot én harminc évig hallottam az emigrációban. Olyanok szájából, akik hódoltak a Kádár-rendszer előtt. De rendes emberektől is, akik nem hódoltak, csak éppen tudomásul vették a létét. Ők azt mondták: miért csinálsz te magyar lapot, miért szerkeszted az Irodalmi Újságot Párizsban, és miért lengetitek az ’56-os zászlót? ’56 ma már nálunk senkit nem érdekel.

– És Méray Tibor hogyan fogadta akkor ezt a megjegyzést? Elhitte, hogy ez valóban így van?

– Teljesen nem, mert akkor talán abba is hagytam volna a munkát. De azt el kellett hinnem, hogy az emberek nem a történelemben élnek, hanem a jelenben. És miután ’56-ról minden meg volt hamisítva és „el volt hazudva”, ez még inkább valószínűnek látszott. De akkor jött ’89 és ’90, és kiderült: ’56 mindenkit érdekelt. Most viszont megint ugyanazt hallom, amit a kádári időkben. De újra azt mondom, ez is természetes, hiszen az emberek nem a történelemben élnek, hanem a jelenben. Tehát most is az foglalkoztatja őket, hogy hogyan élnek. Illetve, hogy miként éljenek meg, mert romlott a gazdasági helyzet. Az érdekli őket, hogy mikor fog javulni. És én ezt is teljesen megértem. Amit ma fájlalok, és amit – nagyon kemény szóval élve – ’56 elárulásának nevezek, az egy furcsa jelenség: az időközi és helyi választásokon való csekély részvételi százalékarány…

– Úgy gondolja, hogy az állampolgár, a civil társadalom érdektelenséget mutat aziránt, hogy itt milyen rendszer lesz? Mert ez a rendszer még alakul, épülget, még azt sem döntötte el, hogy a magyar történelem mely tradícióihoz kíván visszanyúlni. De ezek egyike például ’56 lehet. Ezt a hagyományt árulják el a passzivitással?

– Azt gondolom furcsának, hogy az emberek e téren úgy viselkednek, mint abban a rendszerben, amelytől meg akartak szabadulni. Igaz, ott az érdektelenséget éppen a 99 százalékos részvétel mutatta, hiszen úgyis mindegy volt…

Most viszont a 15–20–25 százalékos részvétel – illetve a 75–80 százalékos távollét – jelzi az érdektelenséget. Ez a tény olyan ember számára, aki egy nyugati országból jött, egyenesen elképesztő. Hiszen épp arra várt ez a nép, hogy szabadon kinyilváníthassa akaratát. És szavazatával az állampolgár végül is önmagáról, a saját jövőjéről dönthet. Ha pedig ez nem érdekli, ha ennyire átitatta az a gondolat, hogy a politika fölösleges, ezek úgyis mind egyformák és így tovább, akkor ez a közöny tragikussá válhat. Ez a magatartás a demokrácia, a jövő legitimitását ássa alá. S mindaddig nem is lesz szilárd alapja a demokráciának, amíg az emberek – minden gondjuk, fájdalmuk és csalódottságuk ellenére, amellyel az átalakulás jár – nem mérik föl, hogy épp a szavazatok révén ők a hatalom birtokosai.

Bibó úgy fogalmazott, hogy a demokrácia olyan hatalom, amelyben a vezetőket meg lehet választani, de ki is lehet őket cserélni. Amíg ez nem valósul meg, addig ilyen cseppfolyós világ lesz Magyarországon. Ennyiben ’56 elárultatott, mert ’56-ban mindenki jelen volt. Vagy az utcán, vagy a tömegben, vagy a lakásában, vagy a lelkében, de mindenki jelen volt, ott volt a cselekvésben. Csupán cselekvő nemzetek dönthetnek a sorsukról, passzív nemzetekről mások döntenek.

– Nem gondolja-e, hogy az érdektelenséghez, ahhoz, hogy az emberek elfordultak a politikától – annak a ténynek is köze van, hogy az első politikai elit, amely a fordulat után a porondon megjelent, úgy látszik, nem favorizálja az ’56-os hagyományt?

– Lehetséges, ezt nem tudom pontosan megítélni. Lehet, hogy az elit, amely ma vezető szerepet tölt be, maga sem érezte át eléggé ’56 hagyományát. Vagy csak formálisan tette magáévá, valójában kissé idegenkedik tőle. Lehet, hogy ez az elit hat a tömegekre, de az is elképzelhető, hogy a tömegek közhangulata hat az elitre. Nehéz ezt eldönteni. Valószínűleg kölcsönhatásról van szó.

– A mai kurzus próbál a két világháború közötti keresztény Magyarország ideológiája és eszméi alapján tájékozódni. És ’56-hoz mind gyakrabban illeszti a reformkommunista jelzőt. Ez tehát már nem olyan érdekes, sőt hovatovább idegenül hangzik…

– Egyszerűen csacsiság, hogy ’56 reformkommunista lett volna. Nagy Imre valóban az volt, a munkatársi és baráti köre is az volt, de ’56-ot nem lehet erre leszűkíteni. Magam is ehhez a körhöz tartoztam, én tehát joggal mondhatom: ’56 nemcsak a reformkommunistáké volt. Sőt elsősorban az oroszokra lövő pesti fiataloké, a diákoké, a munkásoké volt, és csak másodsorban a politikusoké. Ráadásul a politikusok közül is azonnal színre léptek mindenféle pártárnyalat szóvivői. És színre lépett például Mindszenty hercegprímás is, akit ugye igazán nem lehet reformkommunistának nevezni. Amit Nagy Imréről írt könyvemben mondottam, csak azt ismételhetem, ’56 mindenkié volt. Ahogyan a demokrácia is mindenkié lehet.

– Megítélése szerint mit veszít ez az új demokrácia, ha 1956 azon hagyományait, amelyek jelen vannak a civil társadalomban (a kortárs tanúk nemzedékében és történelmi leckéjük révén a fiatalságban is), nem próbálja integrálni?

– Önmagát veszítheti el. Nem akarok nagyon pesszimista lenni, feltehetőleg sok minden módosul, ha ezek a súlyos gazdasági bajok elmúlnak. De úgy érzem, manapság sokan megfeledkeznek arról, hogy ezek okozója nem a demokrácia, hanem a megelőző rendszer. Most tehát egy korábbi örökséget hurcol ez a kormány, s ezt a terhet vinné bármilyen más kormányzat is. Bizonyára lehetne ezt jobban is csinálni – ezt önök jobban tudják, mint én –, de azt azért nem szabad elfeledni, hogy mi a mostani gazdasági nyomottság igazi oka. És arra is gondolni kell, hogy külföldön mit veszít Magyarország ezzel a passzivitásával.

Látom a nyugati lapokat, és tapasztalom, bizonyos helyi választások ismeretében, milyen furcsa hangot ütnek meg a magyar demokráciáról szólva. Ettől az országtól, amelyet korábban szeretettel támogattak, most kicsit elhidegülnek. Talán úgy gondolják, az embereket ott nem érdekli saját ügyük, miért érdekelje akkor őket annyira Magyarország? ’56 elvesztése szinte egyenértékű hírünk elvesztésével a világban. Mert – legyünk pontosak – Magyarország legfőbb érdeme és aduja a nyugati világban éppen 1956. Nem volna tehát még nemzetközi politikai megfontolásból sem okos dolog ’56-ról lemondani vagy megfeledkezni róla.

A Galilei-szindróma

A történelem szigorúan meg szokta büntetni a késlekedőket; az elmulasztott alkalmakért nagy árat fizetnek nemzetek és politikusok, a vészjelek iránti süketség következményeként olykor országok esnek rabságba, birodalmak dőlnek meg. De paradox módon nemcsak a késlekedőket sújtja a sors – nemegyszer azokat is, akiknek túl korán van igazuk. Ez a jelenség az, amit egy híres, de ma nagyon is aktuális példával Galilei-szindrómának lehetne nevezni. Ez lett a végzete a magyar forradalomnak is. Elvégre ma, 36 esztendő elmúltával nem csupán az egykori rokonszenvezőknek világos, hanem azok is rájöttek, akik annak idején ellene voltak, hogy minden, amit a magyar ’56 követelt: a nemzeti függetlenség, a teljes szuverenitás, a belső demokrácia – jogos és igazságos volt. Lám, akik csupán néhány év óta követelik nyíltan és hangosan, a baltiak, az ukránok, a kaukázusiak, a románok, a bolgárok, a közép-ázsiaiak – sorra meg is kapják, és megmutathatják, hogyan élnek vele. Mi 36 évvel ezelőtt kiálltunk érte – túl korán –, és ebbe buktunk bele.

A magyarázat egyszerű: más a világhelyzet ma, mint amilyen akkor volt. A szovjet blokkot illetően a mát egyetlen szóval lehetne jellemezni, a felbomlással – hogy ne használjuk azt a szót, hogy összeomlás. Az akkori helyzetet – amivel most kissé részletesebben szeretnék foglalkozni – egy teljesen más szó karakterizálta: az enyhülés. A két meghatározás alapjában különböző szituációkat takar, a szemben álló két tábor, leegyszerűsítve: a Nyugat és a Kelet erőviszonyainak teljes megváltozását, – még akkor is, ha a korábbi, azaz az enyhülés sem volt lebecsülhető jelenség.

Emlékezzünk erre a folyamatra, nagy vonalakban, kronologikus sorrendben:

1953-ban harmadik esztendeje dúlt a II. világháborút követő legnagyobb nemzetközi fegyveres konfliktus, a koreai háború, és két éve folytak – minden eredmény nélkül – a béketárgyalások. Úgy festett, sose lesz végük. Sztálin meghalt, és még öt hónap sem telt el, már alá is írták a koreai fegyverszünetet – elhallgattak a fegyverek.

Egy évre rá, 1954 nyarán Genfben aláírták a másik véres távol-keleti összeütközés, az indokínai háború fegyverszünetét is. Noha ebben történelmi szerepe volt Mendès-France francia miniszterelnöknek – ez a nagy politikai egyéniség aligha jutott volna messzire, ha a szovjet vezetők nem kényszerítik rá a vietnami kommunistákat a megegyezésre.

Ausztria akkor már tíz esztendeje élt négyhatalmi megszállás alatt – ezen belül kiterjedt szovjet zónával –, s ki tudja, hány évtizedig állhatott volna még fent ez az állapot. És egyszer csak, 1955 tavaszán a Szovjetunió aláírta a semlegessé váló Ausztria államszerződését, kivonta onnan a csapatait.

Titót akkor már 8 esztendeje amerikai–angol–francia ügynöknek, az imperialisták láncos kutyájának nevezte a Kominform. Sztálin azt mondta, hogy csak a kisujját kell megmozdítania, hogy ez a trockista kém eltűnjék. Nos, ekkoriban már nemigen mozogtak Sztálin kisujjai, és 11 nappal az osztrák függetlenség megszületése után, 1955. május 26-án Hruscsov és Bulganyin leszálltak a belgrádi repülőtéren, és levett kalappal kértek bocsánatot a jugoszláv vezetőtől.

Két hónapra rá Genfben összeült a szovjet–amerikai–angol–francia négyhatalmi csúcsértekezlet – az első Jalta és Potsdam óta, megszületett az úgynevezett „genfi szellem”, a békés együttélés jelszava.

Még két hónap: Adenauer kancellár, az annyit szidott, gyalázott, az amerikaiak szolgájának nevezett német vezető Moszkvában van, és a Szovjetunió felveszi a diplomáciai kapcsolatot azzal a Nyugat-Németországgal, amelyikről mindaddig csak azt lehetett hallani, hogy neonáci és revansista.

Három nappal később az oroszok visszaadják Finnországnak porkkalai támaszpontjukat.

Mintha csoda csodát, engedmény engedményt követne. Persze, mindez nem megy ellentmondások nélkül, az egyik oldalon például elhatározzák Nyugat-Németország felfegyverzését és a bonni állam tagja lesz a NATO-nak, Indokínában az amerikaiak átveszik a franciák szerepét, a másik oldalon Moszkva létrehozza a Varsói Szövetséget, hogy még szorosabban magához kösse a tőle függő országokat, és Ausztria kiürítése után „legalizálja” csapatai további jelenlétét Közép-Európában. Mikor Eisenhower elnök 1955 decemberében felveti a népi demokráciák szabadságának kérdését, Hruscsov ezt „durva beavatkozásnak” mondja. Ám a zökkenők és hőkölések ellenére a főirány: az enyhülés, a közeledés, a szóértés, egy új, békésebb jövő reménye. Szinte betetőzése mindennek 1956 februárjában a XX. kongresszus: Sztálin szobrának jelképes lerombolásán túl a további nemzetközi megértés ígérete.

Ebbe a légkörbe robban bele a magyar forradalom. Mi más ez a nagy össznépi megmozdulás, mint az enyhülési folyamat édesgyermeke – hiszen a sztálini terror idején, az eddig vázolt eseménysorozat nélkül, a XX. kongresszus nélkül bizonyosan nem kerülhetett volna rá sor. Még a specifikus magyar vonatkozása is erre mutat, hiszen Magyarországon – szemben a többi népi demokráciával – Nagy Imre első miniszterelnöksége idején egy belső enyhülés is létrejött, s ha ezt megtörték is, szelleme, Nagy Imre országos népszerűsége, híveinek folyamatos harca tovább élt.

De ez az édesgyermek – koraszülött. A nyugati vezetők, a meggyőződéses antikommunisták természetesen üdvözlik – elvégre igazolása tézisüknek, miszerint a csatlós országokban nyers erőszak vezette be és tartja fönt a kommunista rendszert. Reményforrás is, hiszen nem valószínűtlen, hogy a magyar forradalom példáját másutt is követni fogják. A szovjet gyarmatbirodalomnak legalábbis az európai része összeomolhat. Ám ugyanakkor – és ez az, amit eddig nem eléggé vagy egyáltalán nem vizsgáltunk: a koraszülött gyermek nemcsak remény, de félelem forrása is. Megtörheti az enyhülési folyamatot. Megbukhat Hruscsov, akit a még hatalomban lévő sztálinista társai, Molotov, Kaganovics, Malenkov, valamint a hadsereg vezetői joggal tesznek majd felelőssé az összeomlásért. A Nyugat megijed – és itt elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hiszen ő a fő nyugati hatalom, arról nem is beszélve, hogy Anglia és Franciaország Szuezzel van éppen elfoglalva. Eisenhower elnök (és elnökjelölt, mert csak napok vannak hátra a november eleji elnökválasztástól) eljuttatja titkos üzenetét Moszkvába: az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet tömb egyik más tagját sem potenciális katonai szövetségesének. Ami egyértelmű azzal, vagy legalábbis a Kremlben úgy értelmezik, hogy a szovjetek csináljanak, amit akarnak, szabad kezük van, Amerika nem fog beavatkozni. Újraválasztása után egyébként ezt, most már a nyilvánosság számára, mintegy mosakodásként így fogalmazza meg: „Az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolhatta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes.” Ez persze teljes ellentmondásban van az eladdig gyakorolt „felszabadítás”, a „szakadékig való elmenetel” jelszavaival, az amerikai kormány pénzén fenntartott Szabad Európa Rádió harci buzdításaival. Csoda-e, hogy a magyar nép úgy érzi, elárulták, cserbenhagyták? Ünnepelték mint hős forradalmárt, szimpátiatüntetések sepertek végig egész Európán és az amerikai kontinensen – és ezeknek az őszintesége nem kétséges –, ám ugyanakkor senki a kisujját sem mozdította érte.

Ha azonban mélyebben vizsgáljuk meg a világ akkori képét, a dolog valamivel bonyolultabb. Itt nem csupán arról beszélek, hogy a magyar forradalom az enyhülési folyamat fékjének tűnhetett. Egész prózaian: az erőviszonyok akkori helyzetéről van szó. Közvetlenül a II. világháború után még voltak olyan befolyásos körök az Egyesült Államokban – politikai és katonai körök –, amelyek úgy vélekedtek, hogy az atommonopólium birtokában a hitleri fenevad után meg kellene szabadulni a sztálini borzalomtól is, mielőtt a kommunizmus az egész világra kiterjed. A nyugati néphangulat azonban békére vágyott, és nem lehetett volna elfogadtatni azt, hogy a tegnapi szövetségest egyszerre ellenségnek nyilvánítsák. Mikor a Szovjetunió atomfegyverhez jutott, még az említett politikai és katonai körök is elhallgattak. Ki kell mondanunk, hogy az ’50-es évek elejétől egészen 1989-ig, de inkább 1991-ig minden nyugati államférfi, a legnagyobbak is, a Szovjetuniót úgy tekintették, mint konstans, megdönthetetlen, kvázi örök életű tényezőjét a világhelyzetnek. Mikor de Gaulle tábornok olyan Európáról álmodott, amelyik az Atlanti-óceántól az Urálig terjed – bármennyire antikommunista volt is ő személy szerint, ebben az elképzelésében nem a szovjet hatalom megdöntése, legfeljebb a megszelidítése volt benne. Egyik utóda, Valéry Giscard d’Estaing a szovjet veszélytől megrettenve, nem azt fejtegette-e egyszer, hogy a maximum, amit Nyugat-Európa a jövőben elérhet, az a finlandizáció, azaz hogy kontinensünk egésze nem kerül szovjet fennhatóság alá, „csupán” szovjet függésbe? Nem a Szovjetunió kvázi halhatatlanságának elismerése volt-e Willy Brandt Ost-politikájának mélyén? Nem ez tükröződött-e a Helsinki Egyezmény aláírásában is? Csak mi, magyarok érezhettük-e magunkat cserbenhagyottnak? 1968-ban, a Prágai Tavasz leverése után nem azt mondotta-e Michel Debré miniszterelnök, hogy bármennyire sajnálatos is, ami Csehszlovákiával történt, az eset nem más, mint „közlekedési baleset”? „Közlekedésen” természetesen a „megdönthetetlen” Szovjetunióval való együttműködést kellett érteni – mindenek dacára és mindenekfölött. Ki tett bármit is 1981-ben Lengyelországért, s vajon nem fogadta-e a Francia Köztársaság elnöke Párizsban Jaruzelski tábornokot olyan meglepő módon, hogy még a miniszterelnöke is „zavarban” érezte magát? Kádár Jánost, a Mindszenty-per egyik fő felelősét nem fogadta-e hivatalosan a Vatikánban a pápa? Ha az ellenfél hatalmasnak, legyőzhetetlennek és örök életűnek tűnik – ebből a demoralizált lelkiállapotból nem fakadhat szolidaritás az elnyomottak irányában, csak az önvédelem keresése, a status quóba való beletörődés, a pragmatizmus vagy álpragmatizmus ihlette kompromisszumok.

Mindez sem panasz, sem szemrehányás nem kíván lenni. Csupán a tények leszögezése. A háttérben ott volt az, amit a „terror egyensúlyá”-nak neveztek –, a félelmetes fegyverek tömege a két oldalon. Meglepő-e, hogy mindenki elsősorban önmagára, a saját biztonságára gondolt, és évtizedekre, talán évszázadokra sem látott reményt alapvető változásokra?

Nem mondana igazat az, aki azt állítaná, hogy őt nem lepte meg az utóbbi néhány év eseményeinek felgyorsulása és a szovjet birodalom felbomlásának hirtelensége. Az okok elemzése nem ide tartozik. Elégedjünk meg annyival, hogy a függetlenség és demokrácia közép-európai koraszülöttje, a magyar ’56 – nem volt halva született. November 4-e nem ölte meg. Több szerencséje volt, mint Galileinek, akit most rehabilitált az egyház. Nem kellett 359 évet várnia ahhoz, hogy legyőzői is elismerjék: neki volt igaza. „Csupán” egyharmad évszázadot kellett – igaz, láncokkal kezén-lábán – átvészelnie, s ezalatt Magyarország nem is élt rosszabbul, inkább jobban, mint azok a népi demokráciák, amelyek jóformán semmit sem tettek a felszabadulásukért. Ezért is nevezhette Molnár Miklós barátom egyik könyvének címében a magyar forradalmat egy vereség győzelmének. Most, hogy alapvető céljait elérte, már csak – vagy elsősorban – rajtunk múlik, hogy belső viszálykodásaink, hibáink, ügyetlenségeink és egyes felelőtlen kalandorok szélsőségessége miatt ne legyen belőle egy győzelem veresége.

(A Magyar Október – kívülről nézve című, az ’56-os Intézet és a

francia nagykövetség közös szervezésében, 1992. november 4-én

elhangzott előadás;

Köztársaság, 1992/28.)

Történelem és érzelem

Tacitus ama művének, a „Historiae”-nek bevezetésében, ahol a történetírók, sőt a szélesebb közönség körében legismertebb, már-már kötelező historikusi meghatározás található: a fogalommá vált „sine ira et studio”, vagyis hogy egy magára adó történésznek részrehajlás és gyűlölség nélkül kell megörökítenie az eseményeket – nos, ugyanebben a bevezetésben, a következő mondatban van egy szép és különös megfogalmazás. E szerint a könnyebben megírható témákat Tacitus az öregségére hagyja, a nehezebbeket viszont – a szabadabb körülményeket kihasználva – sietve feldolgozza, „mivel ritka az olyan boldog idő, amikor úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk, amit érzünk”.

A mondat persze fényt vet Róma akkori, gyakrabban viharos, mintsem békés állapotaira – de nem ezért idézem. Másért. Azért, mert akarva-akaratlanul rámutat arra, hogy a tárgyilagosságra leginkább és legeredményesebben törekvő római történelemíró esetében is nem csupán a tényeknek van szerepük, hanem az érzelmeknek is.

A történelem sohasem volt és sohasem lesz – nem lehet – egzakt tudomány. Aki a múltat kutatja és ír róla – emberi lény, és ez egyet jelent azzal, hogy értelme, felkészültsége, szorgalma, kitartása, jó szeme s olykor szerencséje mellett – érzelmei is vannak. Már tárgyának megválasztásakor is nemegyszer az érzelmei vezérlik – rokonszenve vagy ellenszenve a téma irányában, vonzalma egy történelmi eseményhez, személyiséghez, irányzathoz vagy éppen borzadálya tőle –, s bármennyire igyekezzék is, minden becsületessége, eltökéltsége mellett sem tud bizonyos érzelmektől szabadulni. Ezek munkája közben módosulhatnak, változhatnak is – így is érzelmek maradnak.

A legtalálóbb példája ennek a közelmúltban az úgynevezett revizionista irányzat, amelyik ismert eseményeket és azok szereplőit az addig elfogadott beállításokkal homlokegyenest ellenkező módon mutatja be és értékeli. Az eredetiség vagy eredetieskedés, olykor a feltűnéskeresés mellett ennek a hozzáállásnak a forrása szinte kivétel nélkül érzelmi jellegű: a szerző másként látja a dolgokat, másként érez az esemény és a személy irányában, mint ahogy az iskolában tanulta, az addigi történészirodalomban olvasta. Gyakran az érzelmeihez keresi a bizonyító anyagot, és nem megfordítva.

Az a revizionizmus, amit ma Franciaországban már a köznyelvben is így neveznek – holott más témákkal foglalkozó revizionista történetírás is létezik – a második világháborúhoz és ezen belül is a holocausthoz kapcsolódik. A revizionisták tagadják a holocaust áldozatainak eddig ismert számát, csökkenteni igyekeznek jelentőségét, nemegyszer magát a tényét és a gázkamrák létezését is kétségbe vonják. Alig akad, sőt egyáltalán nem akad olyasvalaki a soraikban, aki az ezzel kapcsolatos revizionizmusát úgy kezdte volna, hogy eladdig ismeretlen tényekre vagy adatokra bukkant. Kivétel nélkül egy érzelemtől, a saját személyes antiszemitizmusuktól hajtva láttak munkához, az érzelmeikhez, a saját előítéleteikhez kerestek adalékokat, és ha nem találtak – mert többnyire nem találtak –, akkor maguk kreálták őket, azért, hogy érzelmeiket „tudományosan” igazolhassák.

A magyar ’56-nak már volt revizionizmusa: a Kádár-rendszer 33 évének hivatalos, az Akadémia magas szféráiból az iskoláskönyvek szerény lapjaiig eljutó úgynevezett történetírása, amelyik egy politikailag motivált érzelemből, az ’56 iránti gyűlöletből indult ki, és a tényeket, az eseményeket, az események szereplőit ehhez igazította. Ezt a revizionizmust már a ’80-as évek kikezdték, a ’89–90-es fordulat pedig elfújta, mint pelyvát a szél. Ami nem jelenti azt, hogy egyszer ne üthetné fel újra a fejét – bizonyos ’56-ról szóló könyvekben, cikkekben, nyilatkozatokban ez a törekvés már ma is látható.

Mégis, akár a hazai, akár a nemzetközi történetírás mai alkotásait vizsgáljuk, keresve is nehezen találunk olyat, amelyik ne ismerné el ’56 forradalmi, össznépi, demokratikus és függetlenségi jellegét, s ezen mit sem változtatnak az árnyalati vagy hangsúlybeli eltérések – mondjuk az, hogy egyes történészek hogyan ítélik meg a forradalmat megelőző szellemi mozgalmak tartalmát és jelentőségét, vagy a katonai tényezőket, vagy a nemzetközi tényezők befolyását az eseményekre. Minderről bizonyára még lesznek, legyenek is viták, nézetkülönbségek, de egyelőre úgy fest, hogy az alapmegítélésben széles konszenzus alakult ki itthon és a nagyvilágban egyaránt. Érdemes aláhúzni, hogy mindaz, ami a nyugati világban négy évtizede kinyomtatásra került, mindaz, amit a megnyíló magyar és szovjet archívumok alapján immár közel egy évtizede publikálnak, nagyszámú részletet, döntést, szándékot, fejleményt világít meg, és közöttük fölöttébb fontosakat is, de arról, hogy a fő vonalakat illetően bármi új, meglepő és az alapismereteket felforgató napvilágra került volna – legalábbis én nem tudok.

Ebből következően és befejezésképpen, a történetírás érzelmi vonatkozásairól szólva engedtessék meg, hogy megemlítsem és egy-két példával megvilágítsam azt a jelenséget, amely a történetírónak nem az eseményekkel és annak szereplőivel, hanem a saját szerepével kapcsolatos érzelmeit illeti. Jól emlékszem, hogy mikor kedves barátommal, Aczél Tamással Nyugatra menekültünk, azt hittük, hogy mi majd a nyugati világnak rengeteg olyasmit fogunk elmondani nemcsak a magyar ’56-ról és annak előzményeiről, hanem úgy általában a kommunista rendszerről, a rendszer mechanizmusáról, hibáiról, bűneiről, hétköznapjairól, amit még soha senki el nem mondott. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a mi mondanivalónknak jelentős részét mások jóval előttünk már elmondták.

Érthető, hogy minden valamirevaló historikusban nemcsak a summázásnak, hanem a felfedezésnek, az újat mondásnak vágya is feszeng. Tiszteletet és elismerést érdemel ez a szándék akkor, amikor tényszerűen valósul meg. Más érzelmeket és hatást vált ki azonban akkor, amikor úgy valósítják meg, hogy elhallgatják a korábban elért eredményeket.

Olvastam nemrégiben olyan nyilatkozatot, amelyik egyenesen szenzációsnak nyilvánította azt a felfedezést, miszerint az 1956-os szovjet vezetésben viták voltak, el kell-e tiporni a magyar forradalmat, avagy sem. A most publikálásra került szovjet jegyzőkönyvekből valóban hallatlanul érdekes részleteket tudhatunk meg ezekről a vitákról. De maga az, hogy ilyen viták voltak, a legkevésbé sem újdonság: nem más, mint Hruscsov szólt róluk és nem később, mint 37 évvel ezelőtt, 1959-ben, abban a beszédében, amelyet december 2-án a Ganz-gyár munkásai előtt mondott el – és ezt a tényt ’56 nyugati történetírása már réges-rég regisztrálta.

Egy másik, friss nyilatkozat új felfedezésként említette, hogy az akkori kínai vezetés a fegyveres beavatkozás irányában befolyásolta a szovjet vezetőket. Nos, ez a tény nemcsak nyilvánvaló, de hivatalosan is elismert volt immár 33 évvel ezelőtt, amikor is a kínai pártlap, a Zsemin Zsipao 1963. szeptember 6-i számában, a szovjet–kínai vita hevében a következőket írta: „A szovjet kormány a kritikus pillanatban, midőn a magyar ellenforradalmárok kezükbe kaparintották Budapestet, egy ideig a kapituláció politikáját akarta követni, és át akarta engedni a szocialista Magyarországot az ellenforradalmi erőknek. Ekkor a kínai párt élesen tiltakozott a szovjet kormány hibás módszerei ellen, s egy helyesebb akciótervet javasolt neki. A szovjet vezetők elfogadták ezeket a javaslatokat.” Mi volt ez, ha nem megerősítése az imént mondottaknak, azaz a szovjet vezetés habozásainak, vitáinak, és ugyanakkor a kínai befolyás alighanem túlértékelt, de létező súlyának? A nyugati szakirodalom ezt is észrevette és kommentálta – évtizedekkel ezelőtt.

Folytathatnám. De talán ezek a példák is elegendők arra, hogy a mai kutatókat, akik tömegével tárnak fel értékesebbnél értékesebb részleteket, arra a szerénységre intsék, amely nyugati tartózkodásunk elején belőlünk is hiányzott. A történésznek saját maga iránti érzelmeiről szólván: nagy és boldogító érzés új dolgok felfedezése, de az igazi jó érzést nem csökkenti, hanem jó lelkiismerettel társíthatja a korábbi források idézése, a megelőző tényfeltárások becsületes elismerése.

Különösképpen olyan korban, amilyen, pillanatnyilag s remélhetőleg nem csupán átmenetileg, a miénk, amikor – Tacitus szavaival – „úgy érezhetünk, ahogy akarunk, és el is mondhatjuk, amit érzünk”.

(Elhangzott a Nagy Imre születésének 100. évfordulója alkalmából az

1956-os Intézet, az MTA Történettudományi Intézete és az Europa Ins-

titut Budapest által 1996 júniusában rendezett tudományos ülésszakon;

História, 1992/7.)

Emlékezés egy nyári délelőttre

II. Óraigazgatás

Kopogás bebocsáttatásért

Jó antológia nincs. Mármint olyan antológia, amelyiket mindenki jónak tart. Mivel – műfajánál fogva – minden antológia válogatás, máris két névsort kínál eleve kifogásolhatónak: azokét, akik belekerültek és azokét, akik kimaradtak belőle. A beválogatottak kategóriája tovább bontható. Miért éppen azzal a művükkel szerepelnek, amelyikkel szerepelnek, miért nem egy másikkal? További lehetséges kifogás: B. költő miért szerepel hat verssel és A. miért csak hárommal? Tulajdonképpen a kihagyottak helyzete egyszerűbb: azok – és híveik – mind megsértődhetnek.

Domokos Mátyás hősi vállalkozásba fogott, amikor a Nemzeti Tankönyvkiadó számára elkészítette a Kortárs magyar irodalom, 1945–1990 című antológiát. A terjedelmes, 470 oldalas, szép kiállítású kötetben (egyetlen technikai kifogásom csupán az, hogy első átlapozásakor, belül, a 170. és a 171. oldal között mindjárt kettétört, a második átlapozásnál a 169–170. oldal Vas István fényképével, a költőt bemutató szöveggel és egyik versének a felével kirepült belőle) – szóval a vaskos és szép könyvben, a szerkesztő által tömören jellemezve, 46 költő és író szerepel műveivel. Mármost ha arra gondolok, hogy a Magyar Írók Szövetségének – mostani, hanyatló korszaka előtt – a nyolcvanas években mintegy 600 tagja volt, s rajtuk kívül még néhány ezer, sőt tízezer ember tartotta és tartja magát költőnek-írónak Magyarországon – ha ezekből a számokból levonok 46-ot, akkor mindjárt kiderül: ezzel az antológiával Domokos Mátyás hány elégedetlen embert kreált –, hogy azt ne mondjam: hány ellenséget szerzett magának. És ezekhez még nyugodtan hozzáadhatók a ma már nem élő, kihagyott írók özvegyei, árvái, unokái és egyéb családtagjai. Minimum: egy hadosztály. Most a kötet megjelenése után, hogyan is mer a szerkesztő kimenni az utcára – egy olyasfajta vaspáncél nélkül, mint amilyet VIII. Henriktől őriznek a Towerben?

De hát az antológiaszerkesztés feladatát nyilván szabad akaratából vállalta, s az imént jelzett veszélyeket bizonyára az első pillanattól kezdve felmérte. Halálmegvető bátorsággal és némi naivitással is. Ez utóbbit azért merészelem emlegetni, mert olvastam egy interjúját, amelyikben azt mondta, hogy efféle antológiákhoz rendszerint hiánylista érkezik, de „nem a bent lévők jogosultságát kérdőjelezik meg, mert ehhez erkölcsi bátorság kellene…” Már miért ne kérdőjeleznék meg a kötetben bent lévők legalább egy részének a jogosultságát? Maga a szerkesztő mondja el, hogy sokakat megkérdezett, kiket válogatnának be, ha őket kérnék fel hasonló antológia összeállítására, és kiderült, hogy 30–35 név szinte mindenkinél azonos volt. Ebből viszont az derül ki, hogy 11–16 név egyiküknél-másikuknál különbözött, ami a nyilván vájtfülűeknek számító megkérdezettek körében is tüstént megkérdőjelezi az antológia válogatásának kb. 25 százalékát. Aztán meg a kihagyottak felsorolása többnyire együtt jár a beválogatottak egy részének a megkérdőjelezésével: „mégiscsak nevetséges (felháborító, elfogadhatatlan, szégyenletes: a nem kívánt szó törlendő), hogy X-et, irodalmunknak ezt a büszkeségét kihagyta, miközben Y-t, ezt a tehetségtelen frátert bevette”. A kifogások megfogalmazásához nem kell sokkal több erkölcsi bátorság, mint az antológia összeállításához – a kérdés legfeljebb a jogosultságuk lehetne.

Azért fogalmazok feltételes módban, mert minden válogatásbéli kifogást feleslegesnek és értelmetlennek érzek. Ez az antológia Domokos Mátyás ízlését tükrözi, az ő véleményét sűríti a kortárs irodalomról – már a rómaiak megmondták, hogy „de gustibus non est disputandum” és ezt a németek még ki is bővítették: „Geschmäcker und Ohrfeigen sind verschieden”, azaz nemcsak az ízlésekről nem lehet vitatkozni, de még a pofonokról sem, így aztán meddő a disputa Domokos Mátyás ízléséről éppúgy, mint azokról a pofonokról is, amit az antológiából való bizonyos kihagyások jelentenek. Fel tudnék én is sorolni néhány költőt-írót, akiknek szerintem helyük lett volna az 1945 és 1990 közötti 45 év antológiájában, s néhány olyan tollforgatót is, aki benne van a gyűjteményben, ám – megint csak szerintem – egy fél évszázad múlva legfeljebb lábjegyzet lesz belőle a magyar irodalom történetében – ebbe a játszadozásba a világ minden kincséért sem kezdenék bele, nemcsak azért nem, mert Domokos Mátyás kisujja többet tud a kortárs magyar irodalomról, mint az én fejem, hanem azért sem, mert milyen jogon kérhetném számon én (vagy bárki más) a magam (a maga) ízlését a Domokos Mátyás ízlésén-ítéletén?

Nekem tehát semmi bajom sincs a „Kortárs magyar irodalom” antológiájával – attól eltekintve, hogy komoly bajom van vele. Ennek a bajnak nincs köze a válogatáshoz. Súlyosabb. Domokos Mátyás Kortárs magyar irodalom című antológiája ugyanis csak „az ország határain belül, 1945 és 1990 között született” műveket tartalmazza, azaz kimaradt – kihagyatott – belőle a „kisebbségi” és a nyugati magyar irodalom. Domokos az előszavában leszögezi ugyan, hogy „a magyar irodalom nyelvében is, ethoszában is egy és oszthatatlan”, de – mint mondja – a kihagyás nemcsak terjedelmi okokból és nemcsak a „bőség zavara” miatt történt, hanem azért is, mert „a közös történelmi sors nyomása alatt (s látnunk kell ezt is, hiszen jeleit minduntalan tapasztalhatjuk) az élet útja, szerveződése és minősége, pillanatának íze és levegője éppen az elmúlt fél évszázad során – olykor a gyökerekig a visszahatóan is – más-más irányt vett Erdélyben, mint a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Vajdaságban (a nyugati szigetmagyarság különböző csoportjairól nem is beszélve)”.

Pista legyek, ha ebből az érvelésből-indoklásból egy szót is értek. A magyar irodalom egy és oszthatatlan – tehát rögvest szaggassuk darabokra, osszuk szét, mert az élet útja, szerveződése, minősége, pillanatainak íze és levegője más-más irányt vett a kisebbségben vagy a Nyugaton élő reprezentánsainál, mint az ország határain belülieknél? De hát – kérdem tisztelettel – mi köze egy nemzet irodalmában egy mű értékének, minőségének az élet útjaihoz, a pillanatok ízéhez és levegőjéhez, egyáltalán ahhoz a helyhez, ahol az író élt és alkotott? Egy irodalmi antológia földrajzkönyv akar-e lenni, avagy az illető irodalom bárhol született kincseinek gyűjteménye? Az az íz, az a levegő, ami az ország határain kívüli magyar írók-költők munkáiban fellelhető, nem éppen gazdagítja-e az összmagyar irodalmat – hanem ok lehet arra, hogy egyesek kirekesztessenek belőle?

Domokos Mátyás érvelése olyannyira abszurd, olyan könnyen megcáfolható, hogy ha még kissé elidőzöm mellette, azt szinte a (kesernyés) mulatság kedvéért teszem. Az antológiában szereplő, sorrendben első tizenkét író és költő közül heten az ország határain kívül születtek; ha megmaradtak volna ott, ahol a világra jöttek – Áprily Brassóban, Kassák Érsekújváron, Tersánszky Nagybányán, Nadányi Feketegyőrösön, Sinka Nagyszalontán, Tamási Farkaslakán, Márai Kassán, Németh László ugyancsak Nagybányán –, akkor ki kellett volna hagyni őket a „Kortárs magyar irodalom” antológiájából. A kolozsvári Bodor Ádám 1982-ben áttelepült Magyarországra. Szerencséjére, mert máskülönben ő is kimaradt volna, mint megannyi erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai társa, akik elkövették azt a hibát, hogy otthon maradtak. S ha Domokos nem kortársi, hanem a kezdetektől, a Halotti beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig terjedő antológiát szerkesztett volna, akkor az idézett szerkesztési alapelv szerint a XVIII. századból bevehette volna a sokszorosan elfeledett Cserei Mihályt, de ki kellett volna hagynia – Mikes Kelement. Mivelhogy időtálló remekművét nem magyar, hanem török földön írta.

Percig sem tételezem fel, hogy Domokos Mátyás ne becsülné, sőt ne becsülné nagyra az országhatárokon kívül élt vagy élő s arra érdemes magyar írókat. Varázstükrök között című tanulmány-gyűjteményében (1991) példás méltatást írt az erdélyi Kányádi Sándor újabb verseiről, a szlovákiai Grendel Lajos újabb novelláiról és a Bretagne-ban elhunyt Szabó Zoltán „Szerelmes földrajz”-áról. Az utóbbiból ilyen mondatokat idéz: „A mi feladatunk mindig inkább így lett volna kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzihoz igazítani, a történelmet a földrajzhoz. Ritkán sikerült. S inkább látszatra sikerült, mint a valóságban… Az egyetlen, ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt”. „Az irodalom nem ismert Csonka-Magyarországot, a könyvek lapján az egész együtt maradt. Ott találhattuk meg, nem a valóságban”. „Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, forduljon a költőkhöz”. Igen, a költőkhöz – és ne a Nemzeti Tankönyvkiadó antológiájához.

A magyar nyelv nemcsak gazdag, hanem pontos is. Semmi probléma nem lenne, ha Domokos Mátyás antológiájának a címe nem „Kortárs magyar irodalom”, hanem „Kortárs magyarországi irodalom” volna. Akkor – jobb híján – elfogadható volna az előszóban adott tanács is: hogy aki a kisebbségi, illetve a nyugati magyar irodalmat akarja megismerni, az forduljon Görömbei András és Pomogáts Béla ezeket bemutató antológiáihoz. Még akkor is, ha ez az ajánlás kissé fölényesen odavetett: Pomogáts munkája – minden érdeme mellett – inkább „gyorsfénykép”, Görömbeié pedig amolyan népszerűsítő kalauz, amit maga a szerző is „ismeretterjesztő igényű könyvecské”-nek nevez – egyikük sem tartozik a Domokos-féle „nehézsúlyú” antológia kategóriájába.

Legfontosabb megjegyzésem – az, amit a legfontosabbnak vélek – még hátravan. Az elmúlt fél évszázadban volt olyan magyar antológia, amelyikben szerepeltek, ha nem is a nyugati, de a határokon túli, „kisebbségi” költők: a négykötetes „Hét évszázad magyar versei”-ben (1979) – ahonnan Dsida Jenőt kifelejtették, ami nem lebecsülhető teljesítmény… De a magyarországiaktól elkülönítve, egy „Kitekintés” nevezetű zárófejezetben szerepeltek, nyilván azért, hogy meg ne sértsék a „testvéri” román, szlovák, szovjet és az „unokatestvéri” jugoszláv hatóságok érzékenységét. Volt a nyugati magyar irodalomnak két testes antológiája is, 1981-ben a Vándorének, 1987-ben a Két dióhéj – az első a költőket, a második a prózaírókat mutatta be, tucatnyi politikai megkötéssel, amelyek a közölt művek tartalmára éppúgy vonatkoztak, mint az engedélyezett szerzők személyére. Most nyílt meg az első alkalom, hogy egy antológia az „egy és oszthatatlan” magyar irodalmat szabadon felmutassa, az irodalomszerető nagyközönségnek is, és – ahogy ezt a Domokos-könyv borítója mondja – az érettségizőknek, felvételizőknek, azaz a fiatalságnak is. És nem földrajzi rekeszekben, hanem az érdem és a minőség mixerével „összekeverve”, az antológia rendezési módját követve, a születési évek sorrendjében, a hazaiakkal együtt adja az olvasók kezébe Zilahy Lajost, Cs. Szabó Lászlót, Ignotus Pált, Szabó Zoltánt, Tűz Tamást, Bakucz Józsefet, Thinsz Gézát (a nyugatiak közül csak azokat említem, akik már nem élnek), valamint Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort, Sütő Andrást, Lászlóffy Aladárt, Szőcs Gézát, Markó Bélát, Grendel Lajost, Tolnai Ottót, Sziveri Jánost – azokat, akiket közülük vagy rajtuk kívül a szerkesztő ízlése és esztétikai szigora méltónak ítél a „befogadásra”.

Lehet, hogy a magyarországi olvasó kissé értetlenül és különösebb érdeklődés nélkül fogadja megkésett kopogásomat a bebocsáttatásért. Megértem Domokos Mátyást is, aki itthon élve nem érezhette át, nem tartotta lényegesnek ezt a szempontot. De ezeket a sorokat olyasvalaki írja, aki személy szerint elfogulatlan tud lenni, mivelhogy a leghaloványabb igénye sincs, nem is lehet arra, hogy ő egy ilyen válogatásba belekerüljön – viszont három évtizeden át egy nyugati magyar irodalmi és politikai lapot szerkesztett, meglehetősen ismeri az emigráns irodalmat, s nemcsak az írókat, de azoknak a lelkét is. Így aztán tudva-tudja, hogy külhonban élve egyetlen nagy álmuk volt éveken-évtizedeken át; az, hogy az ország sorsának megváltozásával egyszer, valamikor érdemeik-értékük szerint integrálódhassanak az összmagyar irodalomba. Biztos vagyok benne, hogy ugyanez volt-maradt az álmuk a kisebbségi sorsban élő magyar íróknak és költőknek is. A Nemzeti Tankönyvkiadó antológiáját látva az ébredés keserű. Amiről annyit álmodtak, még – ki tudja, meddig, de – várat magára…

Próbáljuk meg az óráinkat összeigazítani!

Mikor Václav Havel elfoglalta elnöki hivatalát, azonnal felhívást intézett a cseh és szlovák emigrációhoz: aki csak teheti, jöjjön haza, kapcsolódjék be az új, demokratikus ország megalapozásának munkájába, aki pedig Nyugaton marad, vegye fel, fűzze szorosra a kapcsolatot szülőhazájával, és gondolja végig, beszélje meg az új vezetéssel, miben segíthet neki. Felszabadulásuk után hasonló jellegű szózatot intéztek külföldön élő honfitársaikhoz a három balti ország demokratikus politikusai is. Tavaly Bukarestben Iliescu elnök hívta össze tanácskozásra a Nyugaton élő románokat, elnézést kért a múltban velük szemben elkövetett igazságtalanságokért, és még azt is hozzátette: a haza megsegítéséről van szó, ezért ne az ő személyét nézzék, hiszen ő nem örökké tartó államfő, hanem az országét, ahol születtek.

Amikor teljes szívből köszöntöm és köszönöm azt a kezdeményezést, amelyik ezt a tanácskozást létrehozta, az őszinte és intézményesített párbeszéd felvételekor nem szabad elhallgatnunk, hogy nekünk, magyaroknak hat évet kellett várnunk, amíg hazánk törvényes vezetésének részéről elhangzott a hívó szó. És mert ennek a tanácskozásnak csak akkor van értelme, ha az őszinteség nem konvencionális jelző, hanem kiemelt főnév benne, még azt is hozzá kell tennem, hogy néhány, nem mindig szerencsésen megválogatott hazahívás mellett éveken át inkább a távoltartás szándéka, olykor még a viszolygás is érezhető volt. Áll ez bizonyos közhangulatra, vagy közvéleményre is. Csak két, meglehetősen elterjedt szó-, illetve mondatfordulatra utalnék. Az egyik így hangzott, és hangzik: „Nektek könnyű volt.” Anélkül, hogy a részletekbe mennék, hadd nyugtassak meg mindenkit: nem volt könnyű!

A másiknak az éle még fájdalmasabb volt számunkra. Valahogy úgy szólt: „Ti elmentetek a hazából, mi viszont itthon maradtunk.” A távozás, vagy maradás egyéni motívumainak keresgélése helyett hadd utaljak nagy elődeinkre – akik mellett mi igen kicsinynek érezzük magunkat: ha Rákóczi, Kossuth, Jászi, Nagy Imre, Bartók, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Kéthly Anna egy-egy adott helyzetben elment Magyarországról, azt nem azért tették, mert kevésbé szerették a hazát, mint azok, akik itthon maradtak.

A közgondolkodásban eléggé elterjedt iménti előítéletek mellett az előző kormány részéről néhány, nemegyszer baráti, iskolatársi kivételtől eltekintve ez az érezhető tartózkodás – hogy azt ne mondjam, visszautasítás – hivatalos formákat is öltött. Amit erről mondok, azt egy attitűd jellemzéseként, minden pártpolitikai célzat nélkül mondom, megtörténhetett volna más kormányzó pártokkal is. Elég ha arra utalok, milyen gyanakvás, sőt, nemegyszer vádaskodás, vagy elutasító gőg fogadta még azokat a magyarokat is, akik akár alapítványi formában, akár beruházásokkal hatalmas összegeket hoztak haza önzetlenül, vagy horrible dictu vállalkozási meggondolásokból a poggyászukban. Ami pedig a többieket illeti, a kormány egyik igazán jó szándékú, mértéktartó, fontos minisztere 1991 nyarán egy újságcikkben, azt megindokolandó, hogy miért nem foglalkoztatják jobban a nyugati magyarokat – a „foglalkoztatás” szó az ő kifejezése – ezeket írta: „Minden emigrációban élő személy esetében gondot jelenlett, hogy bár nagyon sokan követték gondos figyelemmel a hazai eseményeket, távozásuk következtében nem ismerhették azokat úgy, mint akik itthon élték végig a diktatúra évtizedeit, és a hazai ellenzék küzdelmeiben sem vehettek részt aktív módon. Egy bizonyos óra mindenképpen megállt bennük, amikor átlépték a határt.”

Még azt sem mondom, hogy ezekben a megállapításokban – ha kissé pontatlanok és kissé bántók is – nincs némi igazság. Csakhogy felvetődik a kérdés: a vulgárisan vasfüggönynek nevezett határzárak, aknamezők, postai cenzúra, utazási korlátozások és egyéb intézkedések miatt, kényszerűen és kényszeredetten, mindenképpen akaratuk ellenére az itthoniakban vajon nem állt meg egy bizonyos óra? Úgy érzem, és azt szeretném, hogy hatéves, nehezen pótolható késlekedés után ez a mostani tanácskozás, bármi legyen is majd a kézzelfogható eredménye, vagy haszna, arra mindenképpen alap lehet, hogy az óráinkat összeigazítsuk.

Tudom, hogy ennek a konferenciának a kezdeményezői tőlünk nem általánosságokat, nem a múlt elemzését, és még kevésbé vélt, vagy valódi sérelmek felemlegetését, sorolgatását várják. De a múlt tisztázása és főleg tisztességes lezárása nélkül, akár csak az élet egyéb területein, itt is lehetetlen az előrelépés.

Kihasználva az alkalmat, hogy itt ily számosan vagyunk együtt és az állam vezetői is itt vannak – hadd említsek néhány javaslatot.

Az egyik, ami szinte vesszőparipaszerűen tér vissza nálam, abból indul ki, hogy a párizsi Magyar Ház épületét az 1990-ben kinevezett nagykövet gazdasági okokra hivatkozva bezáratta. Ebben az épületben szép könyvtár- és színházterem mellett 9–10 olyan fürdőszobás szoba van, ahol magyar diákok, kutatók, tudósok hónapokat tölthetnének el ingyen vagy jelképes ellenszolgáltatás fejében. Hat év óta áll bezárva, romlik állagában ez a körülbelül egymilliárd forint értékű magyar állami tulajdon, amelyik a Horthy-rendszerben, a Rákosi-rendszerben, a Kádár-rendszerben is működött – csak azóta nem működik, amióta demokrácia van Magyarországon. Az egyetlen tennivaló a külső tatarozás, bizonyos belső rendbehozás és – úgy tudni – egy bojlernek a kicserélése volna. Az államnak kevés a pénze, de egy olyan országban, ahol 1990-ben a párizsi nagykövetnek 3 millió dollárért lehetett új rezidenciát venni, egy olyan országban, ahol egy forgatókönyvre, amelyet sohasem írtak meg, 29 millió forint előleget lehetett kifizetni, talán még erre a Magyar Házra, ahol hat év óta több száz hazai fiatal nem lakhatott-tanulhatott, talán erre is akadt volna néhány forint vagy dollár.

A másik, amit – most már sokkal kevésbé polemikusan – megemlítenék, a nyugati sajtóval való kapcsolatok kérdése. Immár a magam vizein evezek. Magyarország képe a nyugati sajtóban, minden ellenkező híresztelés ellenére, még mindig jó. Azt nem tudom lemérni, hogy a cseheké vagy a lengyeleké manapság jobb-e, – nem is ez a lényeges. Én a francia sajtót látom, és abban, nyugodtan mondhatom, a Magyarország-kép nemcsak jó, hanem kitűnő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne elmélyültebb, alaposabb és elterjedtebb. Ehhez az kellene, hogy végre-valahára elkezdődjék az illetékesek részéről a komoly munka a nyugati sajtóval való kapcsolattartás területén. Az előttem felszólaló Otto von Habsburg említette, hogy valamennyiönknek el kellene olvasnunk Masaryk és Benes emlékiratait, a Nyugaton folytatott tevékenységük leírását. Elolvashatnánk a román és csehszlovák kormányok kapcsolatainak a történetét is a nyugati sajtóval, elsősorban a franciával, a két világháború között, és akkor megtudhatnánk, milyeneknek kell lenniök a külföldi sajtóval kiépített kapcsolatoknak az ország érdekében.

Évekkel ezelőtt, ’91-ben vagy ’92-ben javasoltam: van egy nagy francia újságíró, André Fontaine, a Le Monde volt főszerkesztője, aki a világpolitika egyik legnagyobb szakértője. Őszinte barátja Magyarországnak. Egyetlen olyan cikkét nem olvastam Közép-Európáról, amelyikben ne említette volna a magyar kisebbségek ügyét, mint megoldandó problémát. Nos, javasoltam, hívják meg Magyarországra, mutassák meg neki az országot, vigyék el az akkori állapotokat tükröző magyar–román határra, nézze meg, hogyan, mennyi idő alatt és milyen vizsgálatok után tud átjutni, hogyan tud eljutni azokhoz az erdélyi magyarokhoz, akikről sűrűn írt a cikkeiben. A javaslatomra semmiféle válasz nem érkezett.

A nyugati sajtóval kiépítendő kapcsolatok dolgát – nem a hivatalos és többnyire hatástalan propagandáról, hanem az igazi, nem szépítő, nem titkolózó kapcsolatokról beszélek – csak nagyon alapos, szinte tudományosnak nevezhető, rendszeres munkával lehet megjavítani. Ebben mi sokat segíthetünk, hiszen mindenütt, az egész világon vannak magyar és magyar származású újságírók, akik ismeretekkel, kapcsolatokkal rendelkeznek. Éppen csak meg kellene keresni őket és megbeszélni velük a tennivalókat.

Kapcsolódik ehhez a sajtóattasék kérdése. Azt hiszem, ez a funkció meglehetősen lenézett a magyar államapparátusban – holott a legfontosabbak egyike lehetne. Olyan iskolákra volna szükség, amelyekben nem elvontan diplomatákat, hanem szakosítva sajtóattasékat képeznek, akik egyszerre járatosak a diplomáciában és az újságírásban. Avagy erre a tisztre olyan újságírókat kellene alkalmazni, akiknek már van gyakorlatuk, akik éveken át Nyugaton a budapesti sajtó, a rádió, a televízió tudósítói voltak és már létező kapcsolataik vannak a nyugati kollégáikkal.

Harmadikként felvetném azoknak a nyugatiaknak a kérdését is, akik annak idején rokonszenveztek a magyar ’56-tal. Azt hiszem, még senki sem mérte fel, hányan vannak a nyugati országokban olyanok, akik 1956-ban mellettünk álltak, vagy akkor – mint kommunisták és útitársak – nagy leckét kaptak, mivel addig illúziókban éltek. Franciaországban egész sor kiváló író, tudós, politikus van, akik akkor ábrándultak ki a szellemi életben is szinte uralkodó kommunista pártból. Az egyik párizsi újságban éppen ma olvastam, hogy a kijelölt olasz miniszterelnök az olasz kommunista párt tagja volt és 1956-ban szakított vele. Százával, talán ezrével élnek világszerte ’56 külföldi, és ma jelentős személyiségekké vált szimpatizánsai, és ezek nem mind olyan aggastyánok, mint én – vannak közöttük hatvanéves fiatalok is. Fel kellene keresni őket – ha máskor nem, akkor Nagy Imre június 16-i szoboravatása, vagy a forradalom 40. évfordulója alkalmából, meg kellene hívni őket, hogy megismerkedjenek azzal a Magyarországgal, amelyért ők annak idején kiálltak. Vonatkozik ez nem utolsósorban román barátainkra is, hiszen Kádár Magyarországa után Románia volt a második ország, ahol ’56 rokonszenvezőivel a legkeményebben számoltak le, és nemcsak az erdélyi magyarokkal, hanem a magyar példán fellelkesedett románokkal is.

Befejezésül engedtessék meg egy megjegyzés. Ezt a konferenciát igen jónak, jelentősnek érzem, az előttem felszólalóktól máris sokat tanultam, és remélem, hogy az ország itt lévő vezetői sem érzik majd haszontalannak, és jó néhányat meg is valósítanak az itt elhangzott javaslatokból. De ugyanakkor csonkának is érzem ez a találkozót, mert a magyarság három részből áll: az itthoniakból, a nyugatiakból és a szomszéd országokban élőkből, akik itt csak egy-egy személy erejéig szimbolikusan vannak képviselve. A Nyugaton élők, meggyőződésem szerint, boldogan segítenének az itthoniaknak, de legalább annyira szívesen segítenének az erdélyieknek, a felvidékieknek, a délvidékieknek, az ukrajnaiaknak. Éppen ezért felvetem azt, hogy jó volna minél előbb, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából összehívni a három nemzetrész találkozóját. Kevésbé azért, hogy önmagunkat ünnepeljük, hanem elsősorban azért, hogy együtt – de a kisebbségben élőkkel együtt – kicserélhessük tapasztalatainkat és ahol-amiben segíteni tudunk, segítsünk egymásnak.

Három emigráció

Mondják: a menekültek olyan emberek, akik a lábukkal szavaznak. Ha így van, akkor Magyarországon a XVIII. század elejétől, s aztán, fokozott ütemben, a XIX. század közepétől sűrűn voltak „szavazások”. Az utóbbi 150 évben egyik emigráció követte a másikat – a nagy, másfél milliós amerikai kivándorlásról nem is szólva – csupán a politikai motivációjú emigrációk sorában: 1849-ben, a szabadságharc után, 1919 elején, az első Magyar Köztársaság és 1919 közepén, a Tanácsköztársaság bukása után, 1945 elején, a vesztett háború és 1948-ban a demokrácia elvesztése, és 1956 őszén, a forradalom leverése után. Ha ehhez hozzávesszük az első jelentős menekülési hullámot, ami a kurucok felkelését követte, akkor történelmileg nem is hosszú idő, két és fél évszázad alatt hétszeres magyar emigrációról beszélhetünk. Nem ismerem eléggé más országok történetét ahhoz, hogy azt mondhassam: mi, magyarok aranyérmesek volnánk az emigrációk olimpiászán, de aligha tévednék nagyot, ha azt megkockáztatnám, hogy a díjazottak hármas emelvényére mindenképpen felkerülnénk.

Engedtessék meg, hogy a továbbiakban a hét hullámból kiemeljek hármat, nemcsak azért, mert súlyukban, méreteikben ezek voltak a legfontosabbak, hanem azért is, mert ezek kapcsolódnak a legszorosabban Franciaországhoz. És ez a megállapítás már önmagában is sokatmondó: bizonyos szórendi cserével azt rejti magában, hogy a legfontosabb magyar emigrációs hullámok éppen Franciaországhoz kapcsolódnak.

Mikor egy menekülő új hazát választ, abba belejátszhat a véletlen is, belejátszhat olyan motívum is, hogy ne legyen túl messze a szülőföldjétől, azaz adott esetben könnyebben hazatérhessen – vagy ennek éppen az ellenkezője: minél messzebb legyen, hogy azok, akik elől menekül, minél nehezebben érhessék utol, belejátszhat a nyelv ismerete, vagy a személyes és a vallási rokonság és még egyéb körülmények is. De a döntő tényezők általában mégsem ezek. A döntő tényezők: a korábbi kapcsolatok, a rokonszenv, egy közös ügy valódi vagy vélt szolgálata, az a meggyőződés, hogy nemcsak a vonzalom kölcsönös, de az ellenség is közös, a remény, az elvárás, hogy az ellen az erő ellen, amely elől el kellett menekülnie, az új haza támaszt, sőt talán szövetséget is jelent annak a földnek a felszabadulására, amelyet nemcsak a cipője talpán, hanem a szívében is magával hozott. Az érem másik oldalát tekintve, a befogadó ország is azért engedi megtelepedni őt a maga földjén, mert régebbről vagy újabban rokonszenvezett az elbukott üggyel, mert esetleges szövetségest lát benne a maga terveihez, mert arra gondol – minek szépítsük, hiszen de Gaulle tábornok volt az, aki nyersen kimondta, hogy az államok hideg szörnyetegek, – hogy ezek az emberek még hasznosak lehetnek a saját érdekeinek szempontjából is.

Mindezek a tényezők, a plátóiak éppen úgy, mint a hasznosságiak, a vonzalom, a bizalom éppen úgy, mint a politikai megfontolás belejátszott abba, hogy a három legjelentősebb magyar emigrációs hullámnak, a Rákóczi-felkelést, az 1848–49-es szabadságharcot és az 1956-os forradalmat követőknek Franciaország volt a legfontosabb, vagy egyik legfontosabb úticélja és befogadója. Az alapvető hasonlóságok mellett akadnak nem lebecsülhető különbségek is, ezekről a párhuzamosságokról és eltérésekről szeretnék szólni – az idő korlátozottsága és a magam hiányos felkészültsége miatt magától értetődőn és a tévedés jogát is fenntartva csupán sommásan és sok leegyszerűsítéssel.

Ami Erdély fejedelmét, II. Rákóczi Ferencet illeti, az ő esetében tüstént van valami, ami minden későbbi emigrációtól megkülönbözteti. Az, hogy Rákóczi Habsburg-ellenes felkelésére, amely majdnem nyolc esztendeig, 1703-tól 1711-ig tartott, XIV. Lajos Franciaországa nélkül alighanem sor sem került volna – és ezt sem az 1848–49-es szabadságharcról, sem Károlyi Mihály őszirózsás forradalmáról, sem Kun Béla proletárdiktatúrájáról, de 1956-ról sem lehet elmondani. Rákóczi felkelése szorosan összekapcsolódott a spanyol örökösödési háborúval, azaz Franciaországnak a Habsburgok elleni háborúskodásával, ennek a háborúnak első szakaszával, amelyik 1701-től 1704-ig tartott és a francia hadsereg számára fölöttébb sikeres volt. Ehhez fűződtek Rákóczinak legszebb reményei és ezzel függnek össze XIV. Lajos bátorításai is. A Napkirály részéről nemcsak szavakról volt szó: ha nem is túlságosan bőkezűen, de pénzt is küldött a lázadó magyaroknak, követet küldött Rákóczi udvarába, sőt tiszteket, hadimérnököket, gránátosokat is küldött Rákóczihoz, akik aktívan részt vettek a hadműveletekben. Közölte Rákóczival, hogy szívesen venné, ha a magyar trónra majd egy Bourbon kerülne, s mikor a fejedelem szövetségi paktumot szeretett volna elérni, XIV. Lajos kijelentése, miszerint ő csak független országgal köthet szövetséget, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Rákóczi átlépje a Rubicont és 1707-ben Ónodon kimondja a Habsburgok trónfosztását. Már késő volt: a spanyol örökösödési háborúban a hadiszerencse elfordult Franciaországtól, az írott francia–magyar szövetségből semmi sem lett, XIV. Lajos 1708-ban a pénzküldést is leállította. Háromesztendős további vergődés után a kurucok felkelése elbukott.

Rákóczi továbbra is csak Franciaországban bízott, egy rövid lengyelországi intermezzó után hűséges tisztjeivel Párizsba menekült. Megtette azt is, amit talán senkinek sem tett volna meg: hogy jelenléte ne zavarja túlságosan a királyt, Erdély fejedelmének törvényes címe helyett Sáros grófjának nevezte és neveztette magát, abban bízott, hogy az örökösödési háborút befejező nagy európai elrendezésbe Franciaország bevéteti Magyarország függetlenségét is, de ebben is csalódnia kellett: 1714. március 6-án Franciaország képviselője, de Villars herceg és Ausztria képviselője, Savoyai Jenő úgy kötötte meg a békét, hogy abban Magyarországról szó sem esett.

Mindez nem jelenti azt, hogy az agg Napkirály ne fogadta volna szívélyesen a francia földre menekült magyarokat: talán azért is, mert a lelkiismerete nem volt tiszta, talán azért is, mert személy szerint megszerette a magyar főnemest, becsülte annak méltóságosságát, erkölcsi emelkedettségét, szerénységét (nem törődött azzal, amit Saint-Simon úgy fogalmazott meg, hogy a fejedelem, bár bölcs, mértéktartó, egészében véve jóságos és nagyon udvarias, de igen kevéssé szellemes ember), életjáradékot biztosított Rákóczinak és tisztjeinek, és mivel a kincstár zavarai miatt az utóbbiakat egy fillér nélkül hagyta, szemet hunyt afölött is, hogy a magyar tisztek francia kollégáikkal együtt kártyabarlangot rendeztek be a Hôtel de Transylvanie-ban, amelynek örök időkre Prévost abbé állított emléket a Manon Lescaut-ban.

XIV. Lajos halála volt az, ami Rákóczi Ferenccel megérttette, hogy semmit sem várhat Franciaországtól. Szerencsétlenségére – ráadásul – ő Maine herceggel és Toulouse grófjával volt jó viszonyban – az ezeket félreállító régenstől, az orleansi hercegtől semmi jót sem remélhetett. Mikor Törökország háborúba keveredett Ausztriával, elbúcsúzott Párizstól, és elindult a török partok felé. Már mikor megérkezett, tudta, hogy hiú ábrándok fűtötték: francia emigrációja négy évig tartott, a török 24 évig, a haláláig. Leveleire, amelyekben a visszatérést kérte, még választ sem kapott.

Az első nagy magyar emigráció Franciaországban a vesztett illúziók emigrációja volt. Mi maradt belőle? Három máig élő emlék. Rákóczi egyik apródja, az alig húszesztendős erdélyi Mikes Kelemen, a francia irodalommal megismerkedve lett a törökországi bujdosás idején a magyar prózairodalom klasszikus megalapítója. Rákóczi egyik tábornokának, Bercsényi Miklósnak a fia, Bercsényi László, aki Franciaországban maradt, Franciaország marsallja lett, és ő alapította meg a francia huszárságot. Az ezred, amelyet az ő nevéről neveztek el, ma ejtőernyős huszárezred, és ahogy Seres Attila a Népszabadságban beszámolt róla, még tavaly is, amikor Boszniából visszatérő egyik egységüket köszöntötték, a kaszárnya udvarán a Marseillaise után magyarul csattant fel a kuruc dal: „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába…”. És Franciaországban van II. Rákóczi Ferenc szíve is: a vesztett illúziók dacára a fejedelem úgy végrendelkezett, hogy a szívét abban a grosbois-i kolostorban helyezzék el, amelynek csendjét mindig is jobban szerette a párizsi és versailles-i udvar nyüzsgésénél.

Azok a magyarok, akik az 1848–49-es szabadságharc bukása után kerestek menedéket Franciaországban, Rákócziékkal ellentétben eleve tudhatták, hogy a hivatalos francia politikától nem várhatnak segítséget. Ha mástól nem, hát Teleki Lászlótól tudták, aki Kossuth megbízottjaként a szabadságharc idejét Párizsban töltötte. Talán, ha Ledru-Rollin lett volna az 1848. decemberi elnökválasztás győztese… De Charles-Louis Napóleon lett, aki akkortájt a saját hatalmának megalapozásával volt elfoglalva. És mégis, ha maga Kossuth nem Párizsban telepedett is meg, a franciaországi emigrációt választotta a levert szabadságharc vezetőinek egész sora: Szemere Bertalan volt miniszterelnök, Batthyány Kázmér volt külügyminiszter, Almássy Pál, a képviselőház volt elnöke, Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért későbbi miniszterelnökök, Mérey Mór, Csáky László, Csernátony-Cseh Lajos, Mednyánszky Cézár, Nemeskéri Kiss Miklós. Ha a konkrét segítség reménye nem, akkor mi hozta őket mégis Párizsba? Feltehetően az, hogy itt teljesen szabadnak érezhették magukat álmok kergetésére éppúgy, mint tervek szövögetésére – és ebben igazuk volt. Abban már kevésbé, hogy azt hitték, a „kis Napóleon”, aki az olasz függetlenség fegyveres támogatója volt a Habsburgok ellen, a magyar szabadság pártfogója is lesz. III. Napóleon ugyan személyesen ígéri meg Kossuthnak, hogy Magyarország függetlenségének kivívása nélkül nem fejezi be a háborút, s amikor Kossuth, Teleki és Klapka a solferinói győzelem után felkeresik őt vallegioi főhadiszállásán, továbbra is jóindulatáról biztosítja őket egy új magyar szabadságharc irányában – néhány nappal később megköti Ferenc Józseffel a villafrancai békét, amelyikben szó sem esik Magyarországról. Végzetes pontossággal megismétlődik tehát az, ami a spanyol örökösödési háború végén történt.

Az 1848–49-es emigráció mégis eredményesebbnek tűnt, mint a Rákóczi vezette rövid „táborozás”. A hivatalos körök nem kockáztatnak semmit a távoli és kevéssé fontos országért, annál nagyobb viszont a magyarbarátság a francia szellemi élet legjobbjainak körében. Az ugyancsak száműzött Victor Hugóhoz Guernesey szigetén bejáratos a fiatal Orbán Balázs, a majdani „legnagyobb székely” és Teleki Sándor is, akitől Hugo az „Almanach des Exilés”-ben közli az aradi gyásznap történetét. Tocqueville Horváth Mihállyal, Irányi Dániel Michelet-vel barátkozik, az idősebb Dumas-t Teleki Sándor és Bulyovszky Lilla nyeri meg a magyar ügynek, Liszt szerelmének, Agoult grófnőnek szalonjában rendszeresen felolvassák Kossuth legfrissebb politikai leveleit, Berlioz megírja a Marche Hongroise-t, és az olyan emigránsok, akiknek a nevét ma már szinte teljes feledés borítja: Szarvady Frigyes, Horn Ede, Arányi Miksa nagyobb eredményeket érnek el a magyar irodalom – Petőfi, Jókai, Madách – francia nyelvű megismertetésében, mint száz évvel később a Kultúra Kiadó vagy a Szerzői Jogvédő Hivatal.

Ami különösképpen érdekes: a magyar emigráció tevékenységének hatása nem tiszavirág-életű. Paradox módon: minél jobban távolodunk időben a szabadságharctól, annál erősebb lesz. A csúcsot az 1879 és 89 közötti évtizedben érte el, amelyet a tudós Lelkes István egy alapvető, 1932-ben megjelent munkájában joggal nevez „a magyar–francia barátság aranykorának”. Vajon hányan tudnak erről ma Magyarországon – és Franciaországban? Hányan tudnak a párizsi Comité National Hongrois tevékenységéről, vagy a Kölcsönös Segélyező Magyar Egyletről, amelynek élén Munkácsy Mihály és Zichy Mihály állt? Hányan tudnak arról, hogy Kossuth Irataim című munkája szinte egy időben jelent meg magyarul és franciául (1881), hogy a dicsősége teljében álló Lesseps Ferdinand egy francia küldöttség élén elzarándokolt Aradra, és Willy Brandtot száz évvel megelőzve letérdepelt az aradi vértanúk emlékműve előtt, vagy az olyan pittoreszk és mégis jellemző apróságokról, hogy a francia szalonokban Berlioz lányai azt énekelték: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…”, a fiatal Lessepsné báli ruhájára ráhímeztette Magyarország címerét, és Victor Hugo lányának esküvői ruhájához felhasználták Teleki Sándor cifraszűrjét is – az olyan, egyáltalán nem külsőséges megnyilvánulásról nem is szólva, hogy szinte az egész francia író- és színészvilág megmozdult az 1879-es nagy szegedi árvíz károsultjainak megsegítésére.

Magyar emigránsok nyerték meg hazájuk ügyének ennek a korszaknak egyik legérdekesebb, legismertebb és mára talán legelfeledettebb asszonyát, Juliette Adam-t is. Annak idején nagyhatalomnak számított Párizsban, nem annyira számos regénye miatt, hanem sokkal inkább azért, mert ő szerkesztette a befolyásos La Nouvelle Revue című folyóiratot, s mert szalonja az erős francia baloldal és művészvilág állandó találkozóhelye volt. A szélsőbaloldali, szabadkőműves Juliette Adam-nál, (Gambettával egyszerre lett szabadkőműves), akit ellenfelei „la précieuse radicale”-nak gúnyoltak, nagyobb magyarbarát nem volt a francia fővárosban. Egy magyarországi körútja után, ami diadalútnak is volt nevezhető (fogadták a Parlamentben, olyanokkal találkozott, mint Apponyi Albert, Jókai, Gyulai Pál, Mocsáry Lajos, Zichy Jenő, Podmaniczky Frigyes, és a meggyőződéses antiklerikális asszonyt Szegeden egy kanonok „magyarrá keresztelte”), szépséges könyvet írt országunkról La patrie hongroise címmel. Madame Adam-t nemcsak a magyar függetlenség ügye lelkesítette. Az 1870–71-es francia–porosz háborút követően ő volt a németellenességnek, a „revanche”-nak talán a legvehemensebb, legelkötelezettebb hirdetője is. Gyűlölte Bismarckot és egy olyan németellenes szövetség létrehozásán fáradozott, amelyikben Franciaország, Olaszország és Oroszország mellett fontos szerep jutott volna Magyarországnak is.

És itt lép be a képbe – a francia–magyar kapcsolatok további alakulásának képébe – a második magyar emigrációs hullám egyik kiemelkedő alakja, gróf Andrássy Gyula. Andrássyt, amikor menekültként Párizsba érkezett, sugárzó dicsfény övezte: a szabadságharc bátor tisztje volt, távollétében halálra ítélték és in effigie fel is akasztották. „Le beau pendu”, ahogyan Párizsban nevezték, külső megjelenésével, sziporkázó szellemességével, charme-jával gyorsan háttérbe szorította a komor, mindig komoly Teleki Lászlót, és a szalonok kedvence lett. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor amnesztiája után hazájába visszatérve ő lett a németbarátság legfőbb szószólója. Andrássy buktatja meg a franciabarát osztrák külügyminisztert, Beustot, akinek átveszi a helyét, ő győzi meg Ferenc Józsefet arról, hogy 1870-ben ne álljon a franciák mellé, hanem maradjon semleges, ezzel megkönnyítve a németek győzelmét, ő a német–osztrák szövetség összekovácsolója és pályafutására azzal teszi fel a koronát, hogy egyik főszereplője az 1878-as berlini kongresszusnak, ahol a Monarchiának megszerzi Bosznia-Hercegovina okkupációjának baljós előjelű jogát. Andrássy az orosz előretörés megszállottja, amivel szerinte együtt járna a Nagy-Magyarország területén élő szlávok fellázadása és elszakadása is.

Juliette Adam, ez a közepes írónő, ez az amatőr politikus világosabban látta a jövőt és jobban szolgálta a magyar érdekeket, amikor szalonjában magyar, horvát és cseh emigránsok összefogásán fáradozott, mint az a férfiú, akinek dicsőségét ma sugárút hirdeti Budapesten. Lesújtó véleménye volt Andrássyról. Mikor meghallotta őt a budapesti Parlamentben, azt írta: „Mindig is a szájaskodó hatások nagy főnöke fog maradni, a naponta változó szeszélyek embere, aki percről percre váltogatja a véleményét, nem azért, mert opportunista, hanem azért, mert imád meglepetést okozni és csak egy dolgot keres, azt, hogy változásainak hirtelenségével elszédítsen”. Szigorú ítélet? Nem sokkal enyhébb Eötvös Józsefé sem, aki azt mondta: „Andrássy a politikát hírlapokból, s nem a történelemből tanulta.”

Ha a második magyar emigráció III. Napóleonban csalódott, Franciaországnak a legnagyobb csalódást az a magyar emigráns okozta, akinek halálra ítélését követően menedéket adott. Andrássy pálfordulása végett vetett a francia–magyar barátság aranykorának. Mikor Rákosi Jenő 1895-ben meglátogatta Juliette Adam szalonját, az írónő azzal fogadta: „Attól félek, rosszul fogja magát nálunk érezni”. „Miért, Madam?” – kérdezte a vendég. „Mert mi most szlávbarátok vagyunk.” Azért az asszonyért, akinél a magyar ügynek nem volt nagyobb barátja Párizsban, a „revanche” diadalakor Clemenceau katonai autót küldött, hogy öregen, betegen bár, de ott legyen a versailles-i békeszerződés aláírásánál. Trianonra nincs mentség. De ha nálunk Clemenceau-t előszeretettel nevezik Trianon atyjának, akkor talán érdemes volna elgondolkodnunk azon, hogy Trianon nagyatyja nem gróf Andrássy Gyula volt-e?

A harmadik nagy magyar emigrációshullám leginkább alighanem abban különbözik az elsőtől és a másodiktól, hogy sem nem csalódott Franciaországban, s remélhetőleg csalódást sem okozott a befogadó országnak. A világpolitika erőviszonyai megváltoztak. Talán ezzel is magyarázható, hogy ellentétben a korábbi két hullámmal, profi politikus vagy katona, egy sem jött Franciaországba. Azok az ’56-osok, akik Franciaországot választották második hazájuknak, egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Franciaország egyszer majd felszabadítja Magyarországot – még arra sem, hogy francia földön, nyílt vagy burkolt francia támogatással nagy politikai terveket szőhetnek, nemzetközi akciók részeseivé válhatnak a megszálló szovjet csapatok kiűzésére, szülőhazájuk függetlenségének helyreállítására. Igénytelenek voltak? Mondjuk inkább azt, hogy realisták. Tanultak a korábbi emigrációk kudarcaiból, elődeiknél józanabbul mérték fel az európai és a világhelyzetet. Megelégedtek azzal, hogy Franciaország szélesre tárta a kapuit előttük: talán az egyetlen ország volt a világon, amelyik ’56 iránti szimpátiája jeleként semmiféle kvótát, számhatárt nem állított fel: minden magyar menekültet, aki oda akart menni, befogadott. Megelégedtek azzal, hogy teljes szabadságot biztosított nekik, ami nemcsak azokhoz a viszonyokhoz képest volt nagy dolog, amelyeket maguk mögött hagytak, hanem némely más nyugati országhoz hasonlítva is – soha semmilyen tevékenységükbe bele nem szólt, soha semmire rábeszélni, soha semmitől eltiltani nem akarta őket. Az egyetlen kivételnek az számít, amikor 1960-ban Hruscsov párizsi látogatása idején az oroszok követelésére több száz idegent, köztük ’56-os magyarokat is, „biztonsági okokból” – igaz, igen kellemes körülmények közé –, Korzika szigetére szállítottak, vagy megkövetelték tőlük, hogy naponta kétszer jelentkezzenek lakóhelyük rendőrőrszobáján, igaz, az általuk szabadon megválasztott időpontokban. Ismétlem: ez a nem éppen dicsőséges intézkedés nem a magyaroknak szólt: az így kitüntetettek között a köztársasági spanyolok, az oroszok, az ukránok, a lengyelek száma felülmúlta a magyarokét.

A realizmus nem jelent tétlenséget. Az ’56-os magyar emigráció a lehetőségek határai között tette a dolgát. Össztevékenységéről azok szólhatnak, akiknek nálam szélesebb az ismeretkörük, akik kimondottan emigrációs jellegű aktivitást fejtettek ki, amit magam nem tettem. Megelégedtem az írással és a lapszerkesztéssel, s így röviden és hézagosan csak arról beszélhetek, ami ezekkel a területekkel kapcsolatos.

Mikor Gálit és Obersovszkyt Kádárék 1957-ben halálra ítélték, a párizsi – és vele együtt a londoni – magyar emigráció volt az, amelyik az egész nyugati szellemi világot megmozgatta, és sikerült elérnie, hogy a két író megmeneküljön az akasztófától. Párizsban alakult meg Jean Cassou elnökletével és a fáradhatatlan Louis de Villefosse irányításával az a Déry-bizottság, amelyik a bebörtönzött magyar írók és újságírók kiszabadításáért küzdött. Déry neve csak szimbólum volt, lévén a legismertebb az elítéltek között, de a bizottság akkor is folytatta küzdelmét, amikor őt már kiengedték. Hiába hajtogatták Kádár megbízottai, hogy Bibó István nem író – a Menekült Írók PEN Klubja, amelyiknek a vezetői magyarok voltak, a Déry-bizottsággal karöltve, mindaddig megakadályozta a felfüggesztett Magyar PEN Klub teljes jogú visszatérését a szervezetbe, amíg a nyomás hatására Bibót nem engedték szabadon.

Külön kell szólnom Gara Lászlóról, mert félő, hogy az ő neve egyszer éppúgy feledésbe fog merülni, mint a második magyar emigráció alakjai közül Szarvady Frigyesé. Az ő műfordítói tevékenysége – fordított Kassákot, Déryt, Illyést, Vörösmartyt, Molnárt, s még ki tudja, hány hazai és emigráns írót – volt a legszilárdabb szellemi híd a Duna és a Szajna között. Fő műve: a magyar költészet antológiája az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig, máig is olyan teljesítmény, amilyet azóta sem tudtak egyetlen más világnyelven sem megismételni.

Egyedülálló jelenség a magyar történelemben és irodalomtörténetben egyaránt: a magyar emigrációnak három folyóirata jelent meg, egymás mellett és egymást szinte kiegészítve Párizsban – véletlen-e, hogy éppen Párizsban? – időrendi sorrendben: az Irodalmi Újság, a Magyar Műhely és a Magyar Füzetek. Nem voltak ártatlan vállalkozások. Az első ’56 politikai és szellemi örökségét igyekezett életben tartani, a második annak az irodalmi és művészi avantgárdnak a központja volt, amelyik magyar földön nem szólalhatott meg legálisan, a harmadik pedig hátországot, segítséget, nyomtatott megjelenést biztosított a ’80-as években megszülető és egyre erősödő ellenzéknek, a szamizdatnak. Mind a hárman könyveket is kiadtak, olyanokat, amelyek Budapesten nem jelenhettek meg: kiadványaik együttesen egy kisebb könyvtárt tennének ki.

Emigrációs tevékenységük megkoronázása a Père Lachaise temetőben felállított ’56-os mártíremlékmű volt. 1988. június 16-án, Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, széles nemzetközi szolidaritással övezve avatták fel – a hazaiak nálam pontosabban és elfogulatlanabbul lehetnének a megmondói annak: a Franciaországi Magyar Emberjogi Liga ezen akciójának mekkora szerepe volt abban, hogy pontosan egy évvel később, 1989. június 16-án sor került Nagy Imréék nemzeti gyászszertartására, a rendszerváltás kezdő aktusára.

Szekfű Gyula, a kiváló magyar történész sokat vitatott könyvében, „A száműzött Rákócziban”-ban, amely a fejedelem francia- és törökországi életét, tevékenységét vizsgálta, a végszóban arra a következtetésre jutott, hogy „Minden száműzött élete a köznek haszontalan.” Lévén a hármas emigrációs hullámból mi, az egyetlenek, akik megérhették, hogy száműzetésük oka megszűnjék és száműzetésük álma, hazájuk függetlensége és demokratikus berendezkedése megvalósuljon, azzal cáfolhatjuk meg legméltóbban Szekfű pesszimizmusát, ha köszönetet mondva azoknak az országoknak, amelyek befogadtak minket, csendben fejet hajtunk minden idők minden magyar emigránsának, régi és kortárs sorstársainknak emléke előtt, akiknek ez nem adatott meg, és halkan, nagyon halkan kifejezzük azt az óhajunkat, hogy ebből az országból többé soha senkinek ne kelljen emigrálnia.

(Előadás a Magyarországi Francia Intézet Az 1956-os magyar

forradalom és a francia–magyar kapcsolatok című konferenciáján,

1996. október 19-én.)

III. Kísértetjárás

Légy rossz mindhalálig

Calculated risk

Ómagyarból újmagyarra fordította: Bátory Imre^*

Karcsú Tapsi – a Tapsi becenév, amelyen mindenki emlegette, még gyerekkorában tapadt hozzá, talán kissé elálló fülei miatt – a Haza sikeresnek mondható színészei közé tartozott. Fellépett a deszkákon, játszott filmekben, s ha máshonnan nem, a televízióból az egész ország ismerte sovány alakját, már fiatalon is barázdás arcát, jellegzetes hajdúsági dikcióját. Tehetségéről – nem is annyira a nagyközönség, mint inkább a szakma köreiben – megoszlottak a vélemények. Az igazán nagy színészek sem tartották őt tehetségtelennek, legfeljebb azt jegyezték meg, hogy mindent túljátszik, a komikus szerepekben éppúgy mint a tragikusokban – több benne a pojáca, mint a művész. De hát, legyintettek elnézően – mivel a nagyok általában nagyvonalúak és nem áskálódók –, nem vagyunk-e valamennyien többé-kevésbé pojácák?

Tapsinak – a mesterségével együtt járó nyilvános szereplés és a közönség ezzel együtt járó tapsai mellett – két szenvedélye volt: a biliárd és a politika. Az elsőre nincs különösebb magyarázat, diákévei alatt oltódott belé – a másodiknak azonban megvolt a maga nyomós oka. A nagynénikéje is a színi pályán mozgott, nagy nevet nem szerzett ugyan magának, de elkövette azt a hibát, hogy harsány szerepet vállalt Szálasi néhány propagandafilmjében – az egyikben azt sikoltozta, hogy az angol–amerikai repülőgépek robbanó babákkal irtják a kisgyerekeket, egy másikban azt, hogy az orosz bolsevik hadsereg katonái nemcsak az órákat veszik le az emberek karjáról, hanem a kezüket is megnyúzzák – így aztán ’45 után pár évig nem léphetett színpadra. Tapsi ekkortájt kérte felvételét a színiakadémiára, még gondolkodott is azon, nem kellene-e nevet változtatnia, de okos fiú lévén tudta, hogy ezt hiába tenné, inkább a MADISZ-ban, majd a DISZ-ben, a kommunista párt akkori ifjúsági szervezeteiben tevékenykedett nagy buzgalommal – ezzel sokkal biztosabban elérte a színiakadémiai felvételt, mint egy esetleges névcserével. Ám – szemben a többi szerepével – ennek a szerepnek az eljátszása a lelke alján mély gyűlöleteket halmozott fel. Eljön az idő – hajtogatta magában –, amikor megfizetek ezeknek a kényszerű alakoskodásomért, amikor még büszke lehetek a nagynénikémre is.

Az idő csak nagy sokára jött el, addig Karcsú Tapsinak nem egy pozitív szovjet kolhozelnököt és rokonszenves pártközponti funkcionáriust kellett eljátszania – szerencsére néhány darabban dohogó munkásokat vagy csak a kártyával-nőkkel törődő, esett kisembereket is ráosztottak a rendezők –, szerepelt szorgalmasan és megbízhatóan, hajnalig tartó biliárdcsatái ellenére sem késett el egyetlen próbáról sem, szerepelt eredményesen és elismerést kiváltóan, kapott is a rendszertől két Jászai Mari-díjat, az egyiket éppen akkor, amikor Csehszlovákiát fektették két vállra a Varsói Szerződés csapatai, a másikat – az élet tele van véletlenekkel – amikor a Szolidaritás vezetőit tartóztatták le Lengyelországban. Noha neki sem a csehekért, sem a lengyelekért nem fájt a szíve – ezeket a komcsi kitüntetéseket a legszívesebben leköpte volna. De hát az ember esendő, no meg az embernek szüksége van pénzre is, különösen ha a zöld posztóval behúzott biliárdasztal mellett gyakrabban veszít, mint nyer. Mert Tapsi pénzben játszott. Nagy pénzben. Neki a biliárd nemcsak sport volt, ügyesség, finesz, művészet, hanem egyszersmind szerencsejáték is. Főképp szerencsejáték. Kontrával, rekontrával, szubkontrával, kemény ezresekkel.

A két Jászai-díj – a velük járó forinttízezrek ellenére – megfeküdte a gyomrát. Először is azért, mert egy Sztálin (korábban: Aczél) György nevű színésztől kellett átvennie őket, akit utált, már csak amiatt is, mivel nála sokkal jobb szerepet kapott az ország színpadán: színészből – miniszter lett. A nyavalya törjön ki – gondolta magában, miközben széles mosollyal kezet szorítottak a díjátadó ünnepségen, – no de eljön még az idő, amikor megfizetek neked. Másodszor azért dühöngött, mert csak Jászai Mari-díjat kapott – Kossuth-díjat nem, pedig meggyőződése szerint legalább annyira megérdemelte volna, mint Latinovits, Darvas Iván vagy Mensáros, így aztán nála elismertebb kollégáit is gyűlölte, engesztelhetetlenül. Akiket azonban a leginkább rühellt, azok ama pályatársai voltak, akiknek – vitathatatlan tehetségük ellenére – semmiféle díjuk vagy kitüntetésük nem volt. Ellenkezőleg…

Akkortájt ugyanis, amikor ő a kommunistáktól a második díját vette át, különös jelenség ütötte fel a fejét a magyar színházi világban. Akadtak ifjú színészek és színésznők – igaz, nem sokan – akik nem voltak hajlandók többé úgy táncolni, ahogy a Duna menti „Fehér Ház” és a népművelési minisztérium illetékesei fütyültek, akik olyan magyar, cseh, lengyel, nyugati darabokat akartak eljátszani, amelyek a tiltó listán szerepeltek, akik erdélyi és szlovákiai magyar költőkből rendeztek szavalóesteket, akik arról fabrikáltak egy pantomimot, hogy az országban hárommillió szegény van, és gyűjtést is indítottak a megsegítésükre, akik hagyták kirúgatni magukat az állami színházakból, kis csoportot alakítottak, magánlakásokban és köztereken mutatták be a nem-engedélyezett színműveket, egy butikban árusították a színdarabok kezdetlegesen sokszorosított példányait – a rendőrség szétkergette az előadásaik közönségét, elkobozta a sokszorosító masinákat, örökre eltüntette a szamizdatban kiadott munkákat, egyik-másik színészt külföldre „tanácsolt”, volt, akit bíróság elé állított, volt, akit a nyílt utcán összevert. De azok csak nem hagyták abba, újra- és újrakezdték a bemutatókat.

Meg vannak őrülve – fortyogott magában Karcsú Tapsi –, ezekben semmi felelősségérzet nincsen. Hát nem látják, hogy itt moccanni sem lehet, hogy Záhonyon túl és innen a Bozontosszemöldökű uralkodik, hogy mi elértük a maximumát annak, ami elérhető, s ha ugrálunk, úgy a fejünkre ütnek, mint ahogyan ’56-ban tették? De ezek csak magukkal törődnek, a Hazával nem, és addig-addig fognak provokálni, míg a sírjába nem taszítják kivérzett nemzetünket.

Sűrű és magyar lelkét elöntötte a harag, és homlokára ezenközben hideg verejtéket vert az irigység. Mert szeretett volna ő is olyan „ugráló” és „felelőtlen” lenni, mint amazok – a betiltottak, a letiltottak, a kitiltottak, a kenyérvesztettek, a megpofozottak, az elítéltek, – csak éppen a mersze hiányzott hozzá. Tudta ezt jól ő maga is – azért gyűlölte olyan mérhetetlenül a bátrabbakat. No de, eljön még az idő, gondolta magában, amikor megfizethetek nekik.

Miközben forgatta a dákót, játszotta az engedélyezett színművek ilyen-olyan szerepeit, leste-figyelte az Időt, magyarul: a politikát. S nemcsak a magyart. Mert amiként már említtetett, Karcsú Tapsi okos fiú volt, és percig sem tévesztette szem elől, hogy a Haza kis homokfutója a nagy szovjet trojkához van odakötözve. Hanem ebből a trojkából egymás után hulltak ki a kocsisok, a Bozontosszemöldökű után a Kágébé Főnök, aztán meg a Csicskás Cser Jankó, egyszer csak egy fiatal, térképes homlokú férfi ült fel a bakra, a Görbecső. Új szavak kezdték nyögetni az orosz sztyeppe nyírfáit, olyasmik, hogy peresztrojka meg glasznoszty, és ha a kantár nem is volt valami szilárdan az új kocsis kezében, ha a lovak egyszerre több irányba húztak is, Tapsi, a javíthatatlan szerencsejátékos, aki eddig úgy vélte: éppen elég kockázatot vállal ő a biliárdasztal mellett, nem tetézi meg a téteket a mindennapi életében is – most a hazardőrök kifinomult szimatával megérezte: eljött az idő, az ő ideje. Görbecsőre rárakhatja, mi több: rá kell raknia a pénzét is, a jövőjét is.

A pénzét azért, mert tudta: valami nagy húzást kell csinálnia ahhoz, hogy színészi hírnevét növelje, sőt: politikai hírnévvé változtassa át, hogy a nép szórakoztatójából a nép Oskolamesterévé váljék, és megszerezze azt a hitelességet, amit az állami színházakat hosszú évekkel előtte odahagyó, a kommunisták kegyeiből osztogatott díjakkal sohasem, rendőri gumibotokkal viszont annál inkább kitüntetett pályatársai megszereztek. Márpedig egy nagy húzás nem megy némi áldozatvállalás nélkül – még akkor sem, ha ez az áldozat feltehetően most már csak rövid lejáratú lesz, – olyasmi nélkül, amit az angolszászok „calculated risk”-nek, a magyarok jól kikalkulált rizikónak neveznek.

Görbecső uralkodásának második esztendejében Karcsú Tapsi – számos nyugati nyaralásának egyikén – betoppant a nürnbergi Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió szerkesztőségébe, a mikrofon elé lépett, és egyenesbe elszavalta a Talpra magyar!-t. Aztán még hangszalagra mondott egy sor hazafias verset, Szabolcska Mihály Salzburgi csapszékben című költeményétől egészen ugyane költő A Grand Caféban című művéig, és engedélyt adott arra, hogy egy Buenos Aires-i magyar lemezgyáros kereskedelmi forgalomba hozza ezt a hangszalagot.

Miközben magyar emigránsok szerte a világban összeszorult szívvel hallgatták az örökszép sorokat: „Tudja a jó Mindenható, mi is azon sírnivaló, hogy a ménes ott delelget, valahol a csárda mellett, csárda mellett…”, a vörös Hunnia gazdái felhördültek. A nemjóját – mondta a löttymagyar Kádár (azelőtt: Csermanek) János a löttymagyar Sztálin (azelőtt: Aczél) Györgynek – hát ezért attunk mi Jáccai Margit-díjakat ennek a pernahajdernek, hát ezért hattuk őt harminc éven át zavartalanul fellépni színpadon, filmen, rádióban, tévében, hogy most az imperialista ellenség hullámhosszán szavajjon és valami Szabolcsi nevű költő búbánatos verseivel uszíccsa ellenünk ország-világ dolgozóit? A te híres-nevezetes három T-d nevében azt Támogattuk, ami Tűrhetetlen? Az ilyent Tiltani kell – tette hozzá, nagy T-vel, ugyancsak.

És megtörtént az, amire Karcsú Tapsi számított (calculated risk): Hunnia hanyatló hatalmú főnökei, alig pár évvel azelőtt, hogy maguk tűntek volna le a színről, elkövették azt az ostobaságot, hogy előbb még Tapsit kergették le onnan. Igaz, csak átmenetileg, ahogy ő ezt előre kiszámította. De lett így is országos, sőt világméretű felzúdulás, az egész színészszakma egy emberként kiállt Tapsi mellett, beleértve a legnagyobbakat, akik pedig inkább pojácának, mintsem művésznek tartották, az Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió éppúgy tiltakozott, mint a marseille-i Birodalmi Újság, és azok a bátor színészek, akiket a rendszer már sok-sok év óta üldözött, most kivétel nélkül szolidaritást vállaltak vele – aki a valóban nehéz időkben elfelejtett szolidaritást vállalni velük. Ami pedig az ország közvéleményét illeti, amely eddig legfeljebb csak jókat nevetett, mikor Tapsi vígjátékokban lépett fel, és leginkább biliárdcsatáinak zamatos anekdotáit ismerte, most egyszerre nemcsak komolyan vette őt, hanem már-már nemzeti hősnek kezdte tekinteni. Jól megtervezett, jól időzített, ennélfogva csekélyke rizikóval járó mártíriumának nagyobb visszhangja volt, mint a nála sokkalta bátrabbak évtizedes, de kevésbé látványos tevékenységének. Talán belejátszott ebbe az is, hogy az utóbbiak szavalóestjeiken Kölcseyt, Babitsot, Kassákot, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt, no meg egy sor nem magyar költőt is előadtak, köztük olyanokat, akik bonyolult szabadverseket írtak, s ezek kevésbé ragadták magukkal a széles hallgatóságot, mint Szabolcska Mihály fülbemászó, csengő-bongó rímei.

Karcsú Tapsi jól tudta, hogy nem kell sokáig kitartania, a szilencium szét fog fesleni, mint maga a rendszer. Sőt még annál is gyorsabban. Éppen ezért nemcsak a farkát nem húzta be a büntetés miatt, hanem nyilatkozatot adott ki, amiben lefegyverző szerénységgel kijelentette, hogy a Kis Magyar Hazában ő volt az, aki megtörte a Nagy Magyar Csendet, s aztán elkezdte járni a vidéket, sebtében összetákolt dobogókon harciasabbnál harciasabb verseket dörgött, Szelestey Lászlótól Papváry Elemérnén át egészen Váci Mihályig. A hatás frenetikus volt, viharzó lelkesedés kísérte fellépéseit, a Hatalom által kinevezett színigazgatók szinte tüstént fittyet hánytak a Hatalom által elrendelt szilenciumra, s mivel maguk is sietve jó pontokat igyekeztek szerezni, egymásután kínálták fel neki a jobbnál jobb szerepeket. „Az ember tragédiájá”-ban eljátszhatta volna Ádámot, Lucifert, sőt magát az Úristent is, de Tapsi ekkor már nem kívánt többé színész lenni – különben is, mintha a hangja kissé megkopott, a dikciója némileg lihegőbbé vált volna, – ő már lenézte a színpadot, lenézte pályatársait, beleértve Mensárost és Darvas Ivánt, lenézte Madáchot is – ő már nem a Nemzeti, hanem a Nemzet igazgatója akart lenni.

S mialatt a rendszer recsegett-ropogott és egyik pártfőtitkár után a másik tűnt el a süllyesztőben, az ő csillaga egyre magasabbra emelkedett. Már nem tudott úgy kimenni az utcára, hogy ismeretlenek ne lépjenek mellé és ne szorongassák a kezét, nem tudott úgy elmenni egy futballmeccsre vagy egy kocsmába, hogy tüstént ne kezdjék el őt ünnepelni, sok egyéb irányú elfoglaltsága miatt már biliárdozni is alig maradt ideje, s egyszerre csak azt vette észre, hogy valami alaktalan massza kezd gyülekezni körülötte, hívekből, hívőkből, rajongókból. De hát ez már olyan, mint egy párt – villant fel benne a felismerés. – Pártom van, saját, tulajdon, külön bejáratú pártom (és mert ezt a szót nem szerette), szekértáborom van – bukkant rá a helyes kifejezésre – nem is kicsi, egész nagy, talán éppenséggel a legnagyobb, és azt csinálok benne-vele-általa, amit akarok. Voltak ugyan a barátai között néhányan, akik nem értettek egyet minden szavával vagy tettével, de ezt már csak négyszemközt merték megmondani neki – nyíltan nem, mert a fejük fölé nőtt.

Akinek szekértábora van, gondolta Tapsi, annak programja is kell hogy legyen. A program egy része adva volt: a honfigőg és a honfibú. Egyszerre kell azt mondani, hogy mi vagyunk a legáldottabb és a legátkozottabb népe a világnak, a legemelkedettebb és a legelsüllyedtebb, a legbölcsebb és a legelsötétültebb, a legfőúribb és a legpincérebb, a legnagyobb és a legkisebb, az első és az utolsó. Mindezen pedig változtatni kell, meg kell fordítani a helyzetet, hogy végre mi legyünk az utolsó és az első, a legkisebb és a legnagyobb, és így tovább. Ez egyszerű, ezt mindenki megérti és mindenkinek tetszik. De mert programnak talán kicsit sovány, valami még kell hozzá. A Nemzetihez valami Szociális.

Éppen Kaliforniában nyaralt – tulajdonképpen jobban szeretett Bugacon, mint az amerikai kontinensen pihenni, de olykor-olykor mégis átruccant néhány hétre Dél-, Közép- vagy Észak-Amerikába, hogy aztán végül is megbánja ezeket az utakat, mert a pálmafák alatt is, a tengerpart arany homokjában is neki csak hazafelé vágyódott a szíve, most sem az Óceánt bámulta, mert akkor Hawaii felé kellett volna fordulnia, hanem háttal ült a víznek, Bugac irányába nézett el messzire, aztán már nem bírta a tűző napot, a hőmérő árnyékban is 103 Fahrenheitet mutatott, és elment egy közeli biliárdszalonba, néhány jómódú emigráns ismerősével snookerezni. Ott, abban a Hazától távoli, viszont airconditionált klubhelyiségben, ahová egyébként csak tagok vagy a tagok vendégei tehették be a lábukat (de hát szerencsére az ismerősei alapító tagok voltak), ott, messze idegenben és mégis hazahúzó szívvel világosodott meg benne – váratlanul és hirtelenül – programjának második alappillére. Egy néger pincér sörösüvegeket cserélt az asztalukon, ahová a löketek szüneteiben le-leültek. Tapsi ránézett a feketére, aki keményen dolgozott, miközben a következő játékos keményen célba vette az elefántcsont golyókat, és egyszer csak készen kipattant a fejéből a jelmondat: „Mi vagyunk Európa szerecsenjei”. Századok óta szörnyű kór sorvasztja a magyar életet – fűzte tovább magában a gondolatait, mialatt felállt a foteléből és a dákófejet krétázta –, már a születésükkor sem egyformák nálunk az emberek esélyei, vannak, akik jól élnek, milliók sorsa viszont kilátástalan és semmi esélyük arra, hogy a napon sütkérezzenek. Ezekre a milliókra kell támaszkodnom, a szegényekre, a kisemmizettekre, az elesettekre – ők az én népem és én közülük jöttem, no meg ők vannak többen, sokkal többen, mint a gazdagok, a napos oldalon járók, és ha valóban sor kerül igazi választásokra, ott mindenkinek egy-egy szavazata van, akkor is, ha egy fillér sincs a zsebében, és akkor is, ha villája van a Rózsadombon, vagy éppenséggel Kaliforniában nyaral. Igaz, azt, hogy a Hazában milliószámra vannak szegények, félreállított kollégái már tíz évvel korábban felfedezték és segíteni is próbáltak nekik, de majd ő hangosabb lesz mindenkinél, majd ő elharsogja, hogy halálos kór rág a népen, tágul a nyomorgás övezete, odalentről éhezők sipítozása hallatszik be az ablakon, fáj nekik az élet – és ezt csak ő, Karcsú Tapsi érti meg és érzi át, ezen csak ő tud majd változtatni. És a kaliforniai mélyhűtött biliárdszalonban bemondta a kontrát. Biliárdpartnereinek éppen úgy, mint a Hatalomnak, sőt, sőttönsőt az őt merészségben, kiállásban, szegényvédelemben sokkal-sokkal megelőző ellenzéknek is.

Mert akik históriánk elejére emlékeznek, azok tudják, hogy Karcsú Tapsinak többszörös megfizetni valója volt. Meg kellett fizetnie a nagynénije múltjáért, a saját pöttyös nevéért a demokráciának, az alakoskodásaiért és a rendszer kitüntetéseiért a kommunistáknak, de „last but not least” (magyarul: utoljára, de nem utolsósorban) azoknak, akik bátrabbak, egyenesebbek, önzetlenebbek és érdemdúsabbak voltak nála.

A demokráciának való visszafizetést elhalasztotta akkorra, amikor majd tényleg demokrácia lesz Magyarországon. A kommunisták – mire Kaliforniából hazaérkezett és jobban körülnézett – jóformán sehol sem voltak. Akik megmaradtak belőlük, azok is átmázolták magukat szocialistákká. Sztálin (korábban: Aczél) Györgybe még belerúgott néhányat, de ezt inkább rutinszerűen tette. Az igazi ellenség máshol volt. Az igazi ellenség az volt, amelyik már akkor felvette a harcot Kádár (azelőtt: Csermanek), Sztálin (azelőtt: Aczél) és löttymagyar társaik ellen, amikor ő még vidáman lébuskált a pesti biliárdtermekben és színpadokon. Az igazi ellenség az volt, amelyik azonnal mellé állt, amikor a kommunista Hatalom kurta hallgatást rótt ki rá.

Ezekkel fogjon össze a maradék kommunisták ellen? A nála különbekkel, műveltebbekkel, komolyabbakkal, felkészültebbekkel? Nem őrült meg! Akkor már inkább a bukott vagy bukófélben lévő kommunistákkal – ellenük! A veszélyt nem a süllyedő hajóról menekülők jelentik – ezeknek odadob egy átmentőövet és sírig lekötelezettjei lesznek. A veszélyt a gerincesek, a felelősségtudók, a jellemesek jelentik és a fiatalok, a maguk tiszta, kutató tekintetével – ezeket kell hátbadöfnie.

Most, hogy a programja megvolt, magától adódott hozzá a taktika is. Járta az országot és szónokolt-szónokolt-szónokolt. „A pohár betelt – mondta. – A többi ellenzéki a Hatalom cinkosa. A Hatalom gumibotjai sohasem voltak igazi gumibotok: valójában friss csabai kolbászok voltak, puhák, jóízűek, laktatók, sőt kivételes tápértékűek. A Hatalom kuncogott az ellenzékiek tüntetésein, a jelszavaikon és még biztatta is őket: »Ostorozzatok csak minket vastagabban, vágjatok minél nagyobbakat a levegőbe! A Nyugat közben nekünk tapsol, amiért mindezt megengedjük«. Mert a Hatalom Nyugatra kacsint – pénzért, és az a bizonyos ellenzék is Nyugatra kacsingat – modellért. Azt hazudják, hogy Magyarország – nyugati ország kell hogy legyen. Én mondom nektek: az egyetlen, igazi ellenzéki én vagyok, és én nem vagyok sem nyugati, sem keleti, és ha a Nyugat az első út, a Kelet a második, a gyarmatvilág a harmadik, akkor nekem veletek együtt, véreim, akik az Ural altájairól jöttünk, de a Hajdúság feltájaiig, sőt fertályaiig jutottunk, egy saját utunk van, magyar utunk van, negyedik utunk van, és ez az egyetlen út, ami a szegénységből, a néphalálból, az alkoholizmusból, a tudatlanságból és a rockzenéből kivezet. Ezt az utat csak én ismerem, gyertek utánam, én kiemellek benneteket a mélyből. Nem leszünk az idők végtelenségéig Európa szerecsenjei! Szavazzatok rám, mert én vagyok az egyetlen elhivatott, az értetek-veletek élő-lélegző-szenvedő magyar, s ami legalább ennyire fontos: a többiekre ne szavazzatok, inkább bojkottáljátok azt a kutyakomédiát, amit népszavazásnak neveznek. Én vállalok értetek minden áldozatot, látjátok: a színészettel már felhagytam, szándékom ellenére elfogadtam, hogy a Hun Igen Hun Nem című televíziós műsor főrendezője legyek, és ha ti akarjátok, akkor még a képviselőséget, sőt a miniszterséget is elfogadom”.

A tömeg pedig akarta, éljenezte, hurrázta, ünnepelte, hálás volt neki az önfeláldozásáért és azt üvöltözte feléje: „Ne képviselőnk légy, Tapsi, ne is miniszterünk, hanem az elnökünk! A köztársasági elnökünk!” De Karcsú Tapsi szerényen mosolygott – nem, nem, ő nem nagyratörő, ő a magát másokért keresztre feszíttetők közül való, s közben arra gondolt: nem lesz marha egyelőre túl magas pozíciót elfogadni, akik most jönnek, az első garnitúra, az úgyis bele fog bukni az elődök örökségébe, legyen a köztársaság elnöke akár egy kommunista, aki az ő szekértáborának a túsza lesz, mert az ő segítsége nélkül nem fogják megválasztani, ő pedig egy szép napon nagy dirrel-durral lemond a miniszterségéről, és akkor kezdődik majd meg a tánc.

Akkorra a szegények úgy elszegényednek, hogy már nem kell nekik a demokrácia, úgy néznek az új rendszerre, mint a mostaninál is rosszabb, rothadt világra, többpártrendszeres rothadásra. Rájönnek, hogy minek az a sok párt – tulajdonképpen egy nagy, egyesült szekértábor bőven elég.

Ez lesz az ő ideje – egyedül az övé.

Szerény, alig négyszobás otthonában, ahol minden szobában több tükör is volt, hogy amerre csak fordul, magát láthassa – el-elidőzött egyik-másik előtt. Próbálgatta, hogyan fest majd a legjobban, kefebajusszal-e, vagy tömött, lelógó grúz parasztossal, avagy szőrtelen képpel, arcának mélyülő barázdáit hangsúlyozva. Készült a szerepre.

A nagyra. Az igazira.

(Irodalmi Újság, 1989. 4. szám;

Hócipő, 1992. 23. szám)

Veszélyes nosztalgiák

– A múlt rendszer sikerágazatának a külpolitikát szokták nevezni. Ennek csúcsteljesítményére emlékezett nemrég a páneurópai piknik, s alig két hét választ el minket a nyugati határon lévő szögesdrót elvágásának negyedik évfordulójától…

– Vitathatatlan történelmi tény, hogy a magyar politikának ez a gesztusa nagymértékben hozzájárult a több mint négy évtizede kettészakított Németország egyesítéséhez. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mit kaptunk érte cserébe. Az akkori vezetők szinte büszkén mondták, hogy a nyugatnémet vezetőkkel folytatott bizalmas tárgyalásaikon aláhúzták: amit tesznek, azt az európai haladás jegyében teszik, és nem kérnek érte semmit. Szavaikból szinte sütött a humanista önzetlenség és a magyar lovagiasság. Ha ez valóban így volt, akkor súlyos, jóvátehetetlen hibát követtek el. A bizalmas tárgyalásokon azt kellett volna mondaniuk Kohléknak: mi, magyarok, vállaljuk az oroszokkal szemben a határnyitás kockázatát és ezzel az önök fél évszázados álmának a megvalósulását, de ingyen nem vállaljuk. Az ára: ha az akció sikerrel jár és Németország egysége helyreáll, önök átvállalják a mi 20 milliárd dolláros adósságunkat. Ez tiszta és világos beszéd lett volna. A nyugatnémet vezetés – amelyik nagyon jól ért a gazdasági kérdésekhez – ezt azonnal megértette volna. És el is fogadta volna, hiszen hol van az a német kancellár vagy politikus, aki vállalja azt a rizikót, hogy potom 20 milliárd dollár miatt megakadályozza Németország egyesülését? Mi hasznunk volt nekünk ebből az egyesülésből? Németh Miklós megbecsült ember, és remek állást kapott Londonban, Horn Gyula is kapott egy sor német kitüntetést, ez mind rendben van – de mi hasznuk volt és van a magyar fizikai és szellemi dolgozóknak, fiataloknak, nyugdíjasoknak, munkanélkülieknek? A szabad német tőke elsősorban Kelet-Németország felé irányult és Oroszország felé, mert az oroszok nem voltak olyan szemérmesek, mint mi, és csillagászati összegeket kérnek csapataik kivonásáért. Nekünk ehhez viszonyítva csak morzsák ha jutnak. Ha azok a kommunista vezetők, akiknek pártja belesodorta Magyarországot a több mint 20 milliárdos adósságba, ’89-ben megszabadítottak volna minket ettől a roppant tehertől, akkor ma mindenki jobban élne itt, mint bármikor a Kádár-időkben.

– A mai külpolitikát sikeresebbnek tartja?

– A demokratikus magyar kormány külpolitikája három éven át, ha nem is hibátlan – van-e hibátlan politika? –, de egészében véve megfelelő volt. Sajnos, néhány hónap óta „rossz passzban” van. Hibásnak tartom az ukrán államszerződésben a határokról szóló paragrafus aláírását. Természetesen nem önmagáért tartom hibásnak, hanem a következményei miatt. Összes, exkommunisták, sőt többé-kevésbé ma is kommunisták vezette szomszédaink közül Ukrajna az egyetlen, amelyikkel meg lehetett volna értetni ennek a pontnak a feleslegességét: az ukránok – 40 milliós lakosságukkal, hatalmas hadseregükkel és 50–60 atombombájukkal – aligha tartanak egy hódító szándékú magyar támadástól. Az említett pont aláírása viszont megnehezíti a magyar diplomácia dolgát a többi államszerződésnél. A románoknak és a szlovákoknak könnyű lesz arra hivatkozniok nemcsak a saját közvéleményük, hanem a nyugati világ előtt is: ha velük nem írjuk alá azt, amit az ukránokkal aláírtunk, akkor ez fényes bizonyítéka a mi területi követeléseinknek. Mi meg majd magyarázkodhatunk. Már előre defenzívába manővereztük magunkat akkor, amikor éppenséggel offenzív politikát kellene folytatnunk a magyar kisebbségek jogos igényeinek támogatására.

Ebbe a kérdéskörbe tartozik a Václav Klausnak küldött miniszterelnöki levél is. Nem tudom, kik tanácsolhatták ezt Antall Józsefnek – kik voltak olyan naivak, hogy azt higgyék, a cseh miniszterelnök majd ki fog állni a magyar kisebbségek jogaiért, és nem fogja megragadni ezt a tálcán kínált alkalmat az ellenkezőjére: hogy azok felé a szlovákok felé tegyen egy „potya” gesztust, akikkel egyébként éppen elég baja és konfliktusa van. De a legsúlyosabb hiba ebben a „rossz passzban” Szlovákia Európa Parlamentbe való felvételének az ellenzése volt. Mire volt jó a fenyegetőzés, az üres handabandázás, az utolsó percig tartó vitézkedés? Csak arra, hogy még nyugati barátaink közül is sokat meglepjen, és végül is oda vezessen, hogy szégyenteljesen hátraarcot csinálunk.

– Hogyan látja a készülő Horthy-temetés külföldi megítélését?

– Ha Horthy Miklós újratemetését valóban annak szánták volna, aminek eleinte mondták – azaz családi aktusnak és ama legtermészetesebb óhaj teljesítésének, miszerint minden magyarnak joga van magyar földben nyugodni –, akkor ezt gyorsan, alig néhány napos előkészítés után, szűk családi és egyházi kísérettel végezték volna el. Az igazság az, hogy kezdettől fogva politikai aktusnak képzelték, megkésett igazságszolgáltatásnak és tömegméretű rokonszenv-nyilvánításnak. Ami a külpolitikai vonatkozásokat illeti: a román, a szlovák, a szerb médiák és politikusok ma még viszonylag mértéktartók. Majd figyeljék meg őket az esemény után! A Nyugat ma még hallgat, de minél „sikeresebb” lesz a temetés, annál negatívabb lesz a nyugati visszhang. Annál nagyobb szolgálatot tesznek a rendezők a szomszédos országok magyarellenes uszítóinak. Annál erősebben csattan majd az ostor a magyar kisebbségeken. Már régen nem Horthy Miklósról, az ő érdemeiről vagy hibáiról van szó, hanem a mai Magyarország nemzetközi megítéléséről. Lehet, hogy egyes politikusok képtelenek ezt felmérni. Nagyon remélem, hogy a miniszterelnök elejét veszi legalább annak a paródiának, miszerint egyes miniszterek „magánemberként” részt vesznek a ceremónián, és az ország érdekében letiltja ezt a képtelenséget. Amíg nem késő…

– Lát-e külpolitikai vonatkozásokat a mostani szárszói találkozó kapcsán?

– Nehéz a kül- és a belpolitikát szétválasztani. Ha nagyon sok jó szándékú ember társaságában összeül és szónokol három köztársasági elnökjelölt – akikből nem lett és valószínűleg sohasem lesz köztársasági elnök –, néhány bukott kommunista pb-tag, néhány nemrégiben a taccsvonalon kívülre tett fórumos exminiszter, volt nagykövetek, nem is olyan régen még keménykezű, marxista–leninista minisztériumi osztályvezetők, a magyar irodalom és művészet másod-harmadvonalához tartozott, ma már kiégett írók, költők és más műfajbeliek, szóval egy csomó szebb reményekre jogosító, de félbetört vagy elfuserált karrier, ha a közeli és távolabbi múlt letűnt figurái megfogalmazzák, milyen legyen a magyar jövő – ebben van valami ellágyítóan szánalmas és mosolyt fakasztó. Ha aztán olyan hangok hallatszanak, amelyek szerint csak ők a magyarok, és sem a kormány, sem az ellenzék – azaz a nép szavazatainak mintegy száz százalékát képviselő politikusok – nem azok, s nekik valami előjoguk vagy elhivatottságuk van arra, hogy a saját akaratukat országos akaratként tüntessék föl, ebben már van valami aggasztó. De az az érzésem, hogy ez az összejövetel, amelynek közös nevezője a széles körű elégedetlenséget meglovagolva az Antall-ellenesség, nem sokkal több annál, mint amit már az 50 év előtti Szárszón is „szóinflációnak” nevezett az egyik szónok.

A külpolitikai vonatkozások komolyabbak. A jobb- és baloldali Gyógyíthatatlan Nosztalgikusok megjelenése a politika porondján nem kizárólagosan, még csak nem is elsősorban magyar jelenség. Megtalálható Franciaországban is, ahol most derült fény a kommunista párt legbalosabb elemeinek és bizonyos neofasisztáknak az összefogására, Oroszországban, ahol Jelcin ellen együtt tüntetnek azok, akik Sztálin, és azok, akik II. Miklós cár képét emelik a magasba, megtalálható Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, ahol a tegnapi ceausescuisták, husakisták, titóisták ma szövetségben állnak a Funarokkal, Tiso híveivel és a véres boszniai irtó hadjáratok ultranacionalistáival. Szerencsénkre Szárszót nem lehet egy kalap alá venni ezekkel. Szárszón – semmi kétség – a résztvevők többsége demokrata. De éppen ezért talán nem árt a figyelmüket felhívni a következő két változatra. Ha az említett mozgalmak Európa-szerte elbuknak, nálunk viszont győzne a nosztalgikus horthysták, kádáristák, megkésett populisták koalíciója, akkor Magyarország úgy elszigetelődnék a civilizált világtól, mint még soha a történelme folyamán; akkor aztán joggal elmondhatnánk, hogy „egyedül vagyunk”. Ha viszont mindenütt győzne a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali nosztalgikusok szövetsége, beleértve Magyarországot is, akkor a nálunk sokkalta nagyobb, sokkal jobban felfegyverzett nacionalista országok: Oroszország, a pánszláv mozgalmak (a mindig az erősebbhez csatlakozó Romániáról nem is beszélve) úgy összeroppantanák Magyarországot, hogy a magyarságnak hírmondója sem maradna…

– Ön olyan országban él, ahol a legfőbb hatalom képviselőjét, a köztársaság elnökét két esetben is súlyos betegség támadta meg. Pompidou elnököt hétéves mandátuma derekán ragadta el a halál. Mitterrand elnököt pedig tavaly operálták prosztatarákkal, és az orvosi jelentések azóta sem egyértelműek egészségi állapotát illetően. Ön végigélte ezeket az eseményeket, ennek tükrében mi a véleménye bizonyos magyarországi jelenségekről?

– Pompidou elnöktől eltérően és Mitterrand elnökhöz hasonlóan, Antall József sohasem csinált titkot a betegségéből. Nemcsak ez válik a becsületére, hanem az az emberi és olykor emberfelettinek tűnő erőfeszítés is, amellyel – bízom benne, hogy sikeres, de mindenképpen kimerítő – gyógykezeltetése közben ellátja hallatlanul nehéz és felelősségteljes feladatát. Mármost, ha Pompidou elnök pártjában, a gaulle-isták között vagy Mitterrand elnök pártjában, a szocialisták között akadt volna egyetlen képviselő – ilyen különben az ellenzékiek között sem akadt –, aki az elnöki betegségből politikai tőkét próbált volna kovácsolni a maga számára, vagy akár csak nyilvánosan szóba hozta volna azt, akkor az illető egy percig sem maradhatott volna a pártjában és a parlamentben. Amikor tavaly augusztus 20-án egy úgynevezett dolgozat először kezdett politikai spekulációkba Antall József egészségi állapotát emlegetve, akkor – pontosabban később – a miniszterelnök úgy érvelt, hogy azért nem válaszolt rögtön és keményen az illetőnek, mert zavarta őt, hogy a vitába a saját személye is bele volt keverve. Ha politikailag nem is, de emberileg megértem ezt a magatartást. Ám hol volt a Demokrata Fórum? Miért nem söprűzte ki a soraiból habozás nélkül azt, aki a párt elnökébe ilyen alattomosan beletiport? És most, a pártból nagy nehezen kizárt alelnöknek megjelent az újabb támadása, amely félreérthetetlen módon „az élet és az egyéni sors mindenek fölötti törvényeit”, „a kezelési képességét a kézből kiütő” végzetet emlegeti a miniszterelnökkel kapcsolatban, és mohóságában már az idei őszre jósolja Antall alkonyát. Immár több mint egy esztendeje az embernek az a benyomása, hogy abban a gazdasági és erkölcsi Szaharában, amelyet elődeitől örökölt, megy előre egy karaván, a Magyar Köztársaság törvényes kormánya – lehet, hogy más karavánok kissé gyorsabban mennének, néhány homokbuckával előbbre tartanának, lehet, de egyáltalán nem biztos –, megy, küszködve, nehezen, bukdácsolva, elakadva, újra nekirugaszkodva, és ennek a karavánnak a feje fölött ott kóvályog egy dögkeselyű. Egy dögkeselyű, amelyik csak arra vár, mikor dől ki a sorból a karaván vezetője, hogy lecsaphasson rá és felfalhassa. Nem valami kiéhezett, sovány madárról van szó, falatozott ő már ’56 hullájából is, a III/III-as ügynökeként, ami közvetve a szovjet érdekek szolgálatát is jelentette. Beült ő a Kádár-rendszer nagy állatkertjének aranyketrecébe is, és két évtizeden át a legjobban táplált keselyűk közé tartozott: két József Attila-díjat vett át Aczél Györgytől, és amikor rövid, átmeneti alultápláltsága idején Soros Györgyhöz folyamodott ösztöndíjért, tiszteletteljes kérvényének adataiból kiderült, hogy Kádár–Aczélék alatt az átlagjövedelme egy munkás vagy egy paraszt jövedelmének több mint a tízszerese volt. A demokrácia kiszabadította besúgói aláírásának rácsai közül, és két kézzel szórta elé a zsírosabbnál zsírosabb falatokat: képviselőséget, bizottsági tagságot és egy olyan lapnak a főszerkesztését, amelynek mérhetetlen deficitjét a magyar adófizetők fizetik. De ennek a dögkeselyűnek semmi sem elég: ahogy – mint ismeretes – Shylocknak a szív kellett, neki a miniszterelnök húsa kell.

– Hogyan látja a miniszterelnök további útját?

– Kétféle betegség van. Az egyik a valóságos, és remélem, hogy ettől Antall József még hosszú-hosszú éveken át megőrizhetné a posztját. De van valami, amit úgy hívnak, hogy diplomáciai betegség: ha valaki egy nem létező vagy nem végzetes betegségre hivatkozva lemond egy funkcióról, egy fogadáson vagy egy tárgyaláson való részvételről, ideiglenesen vagy véglegesen visszavonul, félreáll. Ha a közvélemény-kutatások a következő hónapokban is azt fogják mutatni, amit most, ha a kormány bizalmas közvélemény-kutatásai – minden kormány végeztet ilyeneket – hasonló eredményekre jutnak, akkor valószínűnek tartom, hogy tényleges betegségére, orvosi tanácsokra hivatkozva Antall József még a választások előtt vissza fog vonulni a napi, aktív politizálástól. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy 8, 10, 12 vagy 14 százalékra számítható MDF élén nekimegy a választásoknak. Mint a demokratikus Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, már beírta a nevét a magyar történelembe. Sokkal elegánsabb lesz „diplomáciai betegséggel”, a Végzetre, a balsorsra hivatkozva távoznia a közélet csatateréről, mint leszavazott, megvert pártvezérként, aki nem a saját akaratából megy el, hanem a választók buktatják meg. Ezzel egyébként – ha a közvélemény-kutatás reménytelennek ítéli az MDF helyzetét – még a pártjának is jót fog tenni: utódai, bárkik legyenek is, hivatkozhatnak majd arra, hogy a párt nem a saját hibái és a választók elégedetlensége miatt vesztette el a választásokat, hanem azért, mert a vezére a legkritikusabb pillanatban kidőlt a sorból. Antall József pedig itthon és külföldön tisztelt és megbecsült emberként, visszavonulva és egészségére a mostaninál sokkal jobban ügyelve még sokáig élhet nagy szenvedélyének, annak, amire az isten is teremtette: a politikának.

Nagydoktor

A Duna TV-nek minden hétköznap este van egy adása, az „Esti kérdés”. Szeretem ezt az alig negyedórás műsort; értelmes emberek nyilatkoznak benne, jó megismerni az arcukat, a gondolataikat, jó tanulni tőlük.

Amióta csak ezt az adást nézem, még senkit sem vezettek be akkora felhajtással, mint a február utolsó estéjén nyilatkozó egyetemi tanárt. „Az utóbbi években – mutatta be a vendégét az interjúvoló újságíró – nem volt magyar politikus vagy politikai közíró, aki körül annyi vita, netán annyi botrány keveredett volna, mint körülötte.” Az utóbbi években akadt néhány vita, sőt néhány botrány is, – csak úgy emlékezetből: az MDF egyik alapítójának sorozatos támadásai a saját pártjabeli, halálosan beteg miniszterelnök ellen, a volt budapesti főrabbi szégyenletesen hülye kijelentései, a kormánypárti MDF és az ellenzéki Fidesz közös ingatlanügye, az SZDSZ váratlan elnökváltásai, a rádió és a televízió törvényesen kinevezett elnökeinek kiűzése munkahelyeikről, a patinás Magyar Nemzet átjátszása a leg-Ceausescu-barátibb francia napilap tulajdonosának, bizonyos csillagászati végkielégítések, gyanús privatizációk – csak úgy összevissza és a teljesség igénye nélkül. Ha valaki ezeknél a vitáknál vagy botrányoknál nagyobbat tud kavarni, arra érdemes odafigyelni.

A képernyőn megjelenik egy fiatal férfi – kellemesen pirospozsgás arc, villogó szemüveg – s az újságíró kérdésére bemutatkozik. Jogászként végzett, az alkotmányjog foglalkoztatta, aztán egyre inkább átcsúszott a politológiába, a szociológiába, ebből írta kandidátusi disszertációját is, 1989-ben pedig a szociológia-tudományok nagydoktora lett – az elmúlt húsz évben a jogtudomány, a politológia és a szociológia hármasságában mozog.

Ekkora tudósra, aki – ha jól saccolom – már 40. évének betöltése előtt kandidátus és Nagydoktor lett, ki kell hegyeznie a fülét az egyszerű hallgatónak. Kíváncsian lesem minden szavát, ami nem könnyű feladat, mert nagyon gyorsan beszél, sűrűn elnyeli egy-egy szó végét, és a hangformálása is kissé fura, „káros” helyett mintha „khárost”-t, „kormány” helyett mintha „khormány”-t mondana. No de ez lényegtelen.

Várom a vita- és botránysportág magyar rekordjavítójának originális nézeteit. Várok, várok és csupa olyasmit hallok, amit másoktól már évekkel ezelőtt hallottam. Mintha az ifjú tudós egy lerágott csontot rágna – hátha talál még valami ottfelejtett mócsingot rajta.

Azt javasolja, hogy a jelenlegi ellenzék ajánlja fel az MSZP-nek a kívülről való támogatást, a „konstruktív ellenzékiséget” – feltéve, hogy az MSZP kirakja a kormányból a szabaddemokratákat és a közvélemény-formálás eszközeit kiveszi a kezükből. Mi ebben az új? Ez az elképzelés, mármint az akkori kommunistákkal való együttműködés már Lakitelektől sem volt idegen, és az imént említett Antall-gyalázó már valamikor 1988–89-ben – Grósz Károly virágkorában – megírta, hogy az MSZMP nélkül elképzelhetetlen az ország irányítása, s a fórumosoknak nem a szabaddemokratákkal, hanem a kommunistákkal kell szövetkezniök. Ettől a nagy gondolattól csak a négyigenes népszavazás után állt el az MDF – amely egyébként tartózkodott attól, hogy az akkor még egyeduralkodó párt ellen szavazzon, – mivel 1989 végén, hála az SZDSZ kezdeményezte referendum sikerének, felcsillant előtte, hogy a kommunisták nélkül is megszerezheti a hatalmat. Mi az újdonság abban, ha az egyik ideológusa a hatalom elvesztése után és minimum három évnyire minden reménytől most felmelegíti a régi levest? Az újdonság az lett volna, ha akkor ajánlották volna fel az MSZP-nek az összefogást, amikor ők voltak az urak. Akkor valahogy megfeledkeztek róla…

Azt mondja továbbá a Nagydoktor, hogy Magyarországon a politikai hatalom mellett szociálliberális médiahatalom működik. Árnyaltabban: a sajtóban négy éve, a rádióban-televízióban fél esztendeje. Mintha már ezt is hallottam, olvastam volna, egyszer, kétszer, százszor, ezerszer. Azt nem tudom, hogy a rádióban-televízióban ma otthon valóban aránytalanul kis helyet kap-e az ellenzék, mint ahogy ezt a Nagydoktor állítja – én itt, Párizsban csak a Duna TV-t látom, és megnyugtathatom őt afelől, hogy ott nincs szociálliberális uralom: hírválogatása nem harsányan, de egyértelműen ellenzéki töltetű. Ami a sajtót illeti, tény, ami tény: a három legnagyobb budapesti reggeli lap, a Népszabadság, a Népszava és a Magyar Hírlap, bár a legkevésbé sem kritikátlanul, de a szocialistákhoz és a liberálisokhoz áll közel. Ez a három lap magánkézben van, a másik két reggeli napilap viszont, a sikeresen tönkretett Magyar Nemzet és a tönkretehetetlen, mert a születésétől fogva deficites Új Magyarország, amelyet az állam, azaz a többségükben kormánypárti adófizetők tartanak el, az ellenzéket támogatja. A kettőnek együtt kevesebb olvasója van, mint az első három közül akármelyiknek egyedül. Én már lekéstem arról, hogy az életben valaha is Nagydoktor lehessek, de ha az lennék, akkor vádaskodás helyett inkább azon törném a fejem, miért van ez így. Miért pártolt el a Magyar Nemzettől korábbi olvasótáborának háromnegyede, miért nem tudott az Új Magyarország sohasem annyi olvasót verbuválni, amennyiből megélhetne? Vagy nem elég jók ezek a lapok, vagy – Brecht szavával – a népet kellene kicserélni ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék.

Még egy szót a „médiauralom”-hoz. Közel négy éven át, Hankiss Elemér és Gombár Csaba erőszakos eltávolítása után az akkori kormányzatnak a Kádárékéhoz hasonlítható monopóliuma volt a rádióban és a televízióban. (Egyébként a hatalmat Antall és Boross megbízásából, főleg Kádár kedvenc káderei gyakorolták.) Folyt a féktelen kormánypárti propaganda, a „Parabola” és a „Törvénytelen szocializmus” adásaiban tombolt a gyűlöletkeltés, a rasszizmus, a fasisztoid elvetemültség, a tegnap-még-kommunisták szájtépő kommunistázása, „leleplező” ásatásokat mutattak be a Köztársaság téren és Svédországból importáltak egy emigránst, hogy annak a „pufajkás”-nak a fogkiverő múltját tanúsítsa, akivel most „konstruktívan” lepaktálni szeretnének. Akármilyen is a mai rádió és televízió, olyan arcpirítóan közönséges, olyan primitíven elfogult nem lehet, mint amilyen az ő idejükben volt. Nem emlékszem rá – igazítsanak helyre, ha tévednék, – hogy a Nagydoktor és elvbarátai akkoriban megbélyegezték volna az országos médiákban dúló egyeduralmat, vagy tiltakoztak volna az egyoldalúsága, saját kifejezésével: az alkotmányellenessége ellen.

Az interjú harmadik „újdonsága” Göncz Árpád megleckéztetése volt. Nem lerágott csont ez is? Debreczeni József már öt éve elkezdte; az Antall-gyalázó ex-III/III-as azt írta, hogy Gönczöt New Yorkból, Párizsból és Tel-Avivból irányítják; skinheadtüntetést szerveztek ellene a forradalom évfordulóján a Kossuth téren. És a többi, és a többi. Mindennek ellenére, vagy éppen ezért is Göncz Árpád a legnépszerűbb államférfi lett és maradt Magyarországon. A Nagydoktor tapintatosabb az elődeinél, ő csak azt veti a köztársasági elnök szemére, hogy politikai nyilatkozatokat is tesz, és ezzel túllép a hatáskörén, négy éven át permanens alkotmányválságot okozott és ez a veszély továbbra is fennáll. Azt javasolja, hogy meg kellene változtatni az alkotmányt, mert az jelenlegi formájában lehetővé teszi, hogy az elnök politizáljon – meg kell nyirbálni, „vissza kell metszeni” az elnök jogkörét. Mielőtt a metszőkést elővenné, talán el kellene tűnődnie azon, hogy a múlt négy esztendőről rajzolt ábrájában némi ellentmondás van. Ha ugyanis a jelenlegi, a saját emlékeztető szavai szerint Pozsgay Imre testére szabott alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek joga volt és van politikai kijelentéseket tenni, akkor – minden tudományos rang nélkül, pusztán józan paraszti ésszel megítélve – nem Göncz Árpád sértette meg az alkotmányt, nem ő a felelős az állítólagos alkotmányválságért, hanem éppen azok, akik az elnököt ettől a jogától meg akarták fosztani.

És itt elérkeztem a Nagydoktor érvelésének egyetlen valóban eredeti pontjához. Azt mondja: módosítanunk kellene az alkotmányt, nálunk is „az európai parlamentarizmus főszabályát” kellene alkalmaznunk – a „főszabály” szerint ugyanis egyfelől az elnök személye sérthetetlen, másfelől viszont az elnök csupán szimbolikus és reprezentatív személyiség, aki nem szólhat bele a politikába. Mikor azt a definíciót hallottam, hogy „az európai parlamentarizmus főszabálya”, azt hittem: nyelvbotlásról van szó. De hát a Nagydoktor ezt háromszor is megismételte – nyilván jól megfontolta, amit mondott. Mármost én több mint harminc éve élek egy parlamentáris európai országban, szorgalmas újságolvasó vagyok, de én erről a „főszabály”-ról sohasem hallottam. Egyszerűen azért nem, mert ez a „főszabály” – nem létezik. Egy budapesti Nagydoktornak, aki az alkotmányjog, a szociológia és a politológia hármas területén mozog, ennyit illenék tudnia. Illenék tudnia, hogy a parlamentáris európai demokráciák országainak külön-külön alkotmányuk van, és a köztársasági elnök jogkörére vonatkozó szabályok országok szerint mások és mások. Anélkül, hogy az alkotmányaikat ismerném – ismétlem, én még kisdoktor sem vagyok, – jó néhány nyugati elnök gyakorlati tevékenységét megfigyelhettem. Olaszországnak például volt egy elnöke, Sandro Pertini, akit 1978-ban, 82 éves korában választottak meg, és hét évig volt hivatalban – ez a törékeny öregúr sorozatosan megleckéztette a parlamenti pártokat, megbélyegezte a korrupciót, a maffiát, azaz nonstop politizált, és az ország legnépszerűbb, legszeretettebb embere volt. Az utóbbi évek eseményei őt igazolták. A mostani olasz elnököt Berlusconi, a lemondott miniszterelnök rá akarta kényszeríteni, hogy oszlassa fel a parlamentet – nem tette meg, a meglévő parlamenthez új miniszterelnököt nevezett ki, és az élet mindmáig békésen megy tovább Itáliában. Ausztria elnöke, Thomas Klestil épp mostanában szólt bele országa bel- és külpolitikájába, annak a véleményének adva hangot, hogy az osztrák köztársaságnak szakítania kell a semlegességgel és be kell lépnie a NATO-ba. A mienkéhez hasonló új demokráciákban sem Václav Havelről, sem Michal Kovácról, sem Lech Walesáról nem lehet azt állítani, hogy „elnöki szájkosarat” raktak az arcukra és csak szimbólumokként járnak fel és alá, hogy semmi egyebet nem tesznek, mint reprezentálnak. Persze, lehetséges, hogy a Nagydoktor Olaszország, Ausztria, Csehország, Szlovákia és Lengyelország alkotmányát is „megmetszené”.

És eddig csupán olyan parlamenti demokráciákról beszéltem, ahol az elnök kezében erősen vagy viszonylag erősen korlátozott hatalom van. De hová sorolja a Nagydoktor Finnországot, ahol az államelnök a legfőbb politikacsináló – elég, ha Kekkonen, Paasikivi, Koivisto nevét említem; vajon ki emlékszik egyetlen miniszterelnöküknek a nevére is? És mit csinál Franciaországgal? De Gaulle tábornok 1958-ban új alkotmányt szavaztatott meg a néppel, elege volt az olyan helyzetből, amikor az elnök feladata az volt, hogy – mint mondotta – „felavassa a krizantémokat”, azaz virágkiállításokat nyisson meg; a 37 év óta érvényes francia alkotmány szerint a legfőbb hatalom a köztársasági elnök kezében van, ő elnököl a minisztertanács ülésein, ő irányítja a külpolitikát, ő a Magisztrátusok Legfőbb Tanácsának a feje, ő a hadsereg főparancsnoka, ő az, aki az atomfegyver gombját megnyomhatja. A Nagydoktor Finnországot is, Franciaországot is kiebrudalja az európai parlamentáris demokráciák sorából?

Mindezt nem azért mondom el, hogy bármelyik berendezkedést javasoljam Magyarországnak, vagy a magyar alkotmányjogászoknak – milyen jogon is tehetném?, – csupán azért, hogy rámutassak: olyasmi, mint „az európai parlamentarizmus főszabálya”: közönséges kitalálmány, blöff, süket duma, valótlanság.

Így aztán – szemben a Duna TV bevezetőjével – én a Nagydoktor szereplésében csupán egyetlen botrányt látok. Azt, hogy tudósi álruhában, mindenféle címekkel felékesítve az egyetemen százakat, a sajtóban tízezreket, a televízióban milliókat „taníthat” az európai parlamentarizmus nem létező főszabályára olyasvalaki, akinek összehasonlító európai alkotmánytanból a diákok közé kellene beiratkoznia, és előbb magának kellene megtanulnia azt, amire másokat ki akar oktatni.

„Talán”

Juhász Ferenc 1951-ben sem tudta, ma sem tudja igazán megmagyarázni, miért kapott Apám című verséért 23 évesen Kossuth-díjat. Van ez így. Arra viszont jól emlékszik – derül ki abból az interjúból, amit a Népszabadság június 8-i számában Varga Lajos Márton ad közre –, hogy „az akkor meglehetősen nagy súlyú” Bóka László a dekadencia megnyilvánulásának nevezte a verset, „talán a Németh Andor és a Méray Tibor szerkesztette Csillagban, de az is lehet, hogy a Szabad Népben vagy az Irodalmi Újságban”.

Ami a „talán”-t illeti – amikor a Csillag Juhász kötetéről írt, már sem Németh Andor, sem én nem szerkesztettük a folyóiratot. Aczél Tamás volt a felelős szerkesztő, és az Apámról az ismertetést a folyóirat 1951. februári számában nem Bóka, hanem Mészáros István írta: többoldalas, feltétel nélküli ömlengés volt, a verset serkentésként, Juhászt követendő példaként állította oda más költők elé és felé. Hogy Juhász most, a Népszabadságban az angyalszelídségű, néhai Németh Andort, József Attila hűséges barátját miért sorolta a maga rosszakarói közé, azt „talán” csak ő tudja. Hogy az én nevemet miért „dobta be” az interjúba, azt még megértem: 33 éven át megszokhatta, hogy engem a Népszabadság hasábjain kifizetődő volt besározni.

Bóka egyébként valóban írt az Apámról az akkor induló Irodalmi Újság 1950. december 21-i számában („szerkeszti: Illés Béla”) – sok-sok szépet és jót, némi (úgy látszik, máig is megbocsáthatatlan) fenntartással –, megemlítvén, hogy a vers nem éri el a szovjet költészet magasságait-mélységeit (ez akkoriban szinte kötelező megjegyzés volt), a költő pedig „néha elveszti önálló hangját”, olykor Illyést, olykor József Attilát lehet kihallani a soraiból. Dekadensnek mondotta volna a verset? Éppen ellenkezőleg! Megdicséri Juhászt, amiért „követte Révai elvtárs figyelmeztető, iránymutató szavát”, és „egy csapásra megszabadult a felszabadulás előtti költészet mindkét kitaposott útjától”, bizonyos népi lírizmustól és „a nyugati dekadenciától kölcsönzött verseléstől”. Erről állítja ma Juhász, hogy Bóka a versét „a dekadencia megnyilvánulásának nevezte”.

Marad a kérdés: miért is kapott 1951-ben Kossuth-díjat az Apám? Az a fájdalom, amivel halott édesapját elsiratja, ehhez akkoriban aligha lett volna elegendő. Ha Juhásznak 45 év elteltével az egykori „váratlan elismerés” még mindig rejtély, „talán” elég volna itt-ott beleolvasnia saját művébe. Találna benne kulákellenességet, papellenességet és egy – egyébként meghatóan megénekelt – apát, aki „szombatonként pártnapokra el-eljárt lassan köhögve, s aztán reggelig mesélte anyámnak a hallottakat”, aki a halálos ágyán, az utolsó szavával, azt mondja akadozva a fiának: „…a Pártot soha… Hazádat…”. És találna három csodálatos szovjet katonát, akik nagybeteg, verejtékező apja kezéből kivették a favágó baltát, ölben vitték be őt a szobába, és „vágták már a fát helyette”. Ennek a három embernek a hat kezéről – mert hat kezük volt, és ezek a kezek Juhász szívében ott élnek „már örök-időtlen” – elégiák magasröptűségével versel az ifjú költő: ezek a baráti kezek beszéltek neki, az asztal körül ülve is, ékesebben, „mint a leggyönyörűbb szózat” – imigyen:

Még mindig nem érti Juhász, akiből istenadta tálentuma okán még nagy költő is lehetett volna, miért kapta 23 évesen a Kossuth-díjat. A kérdés a legkevésbé sem szemrehányó a részemről (egy pártban voltunk, Feri, tőlem is, másoktól is találhatók azokból az időkből hasonlók) – inkább afféle szomorú merengés Arany agyonidézett szavairól, a „költő hazudj”-ról, és a rajtafogás viszonylagos könnyűségéről. Az összes adatra, idézetre, amit fentebb elsoroltam, kb. 15 perc alatt lehetett ráakadni a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában – mindennek Juhász éppúgy utánanézhetett volna, mint az, aki az interjút készítette vele.

Csak egy kis jóakarat, szemernyi szakmai alaposság kellett volna hozzá.

Talán.

Nem elég!

Egy nyilatkozat margójára

– Nemrégiben 52 hazai és a határokon kívül élő, tekintélyes magyar értelmiségi közös nyilatkozattal fordult az Országgyűléshez; véleményük szerint a Magyarok Világszövetsége nem a 15 milliós magyarságot tömörítő szervezet, mint ahogy magáról állítja, hanem egyetlen politikai irányzat szócsöve, nyoma sincs benne a belső demokráciának, ehelyett személyi kultusz és klikkuralom van, és a vezetés a saját behatárolt világnézetén kívül semmilyen más felfogást nem tűr meg maga mellett. Nekem, mint párizsi tudósítónak feltűnt, hogy az aláírók között ott van – persze, nem kizárólagossággal – a franciaországi magyar értelmiség színe-java. Miben látja ön ennek a magyarázatát?

– Párizs az elmúlt évtizedekben a nyugati magyar szellemi élet egyik legfontosabb központja volt. Három folyóirat jelent meg itt: az Irodalmi Újság, amelyik ’56 eszméit szolgálta, a Magyar Füzetek, amelyik a hazai ellenállásnak volt tükre, támasza, kiadója, és a Magyar Műhely, amelyik a modern irodalmi és képzőművészeti törekvések úttörőjének számított. Itt működött az Emberi Jogok Magyar Ligája, amelyik sokat tett a kisebbségben élő magyarságért és megvalósította a Père Lachaise temetőben Nagy Imrének és a forradalom minden mártírjának közös emlékművét. A három folyóirat valamennyi szerkesztője és egész sor munkatársa, az Emberi Jogok Ligájának díszelnöke, titkára és több vezetőségi tagja, az emlékmű kivitelezője aláírta az említett nyilatkozatot. A világszövetség vezetésének – és talán az Országgyűlésnek is – érdemes lett volna elgondolkodnia azon, ami a nyilatkozatban áll, és azon is, vajon véletlen-e, hogy – sok más aláíró mellett – a párizsi magyarok nem elhanyagolható képviselőinek ilyen lesújtó a véleménye az MVSZ tevékenységéről.

– A világszövetség elnöke és főtitkára rendkívül élesen szólt a Zürichben élő Nagy Csabáról, akit a nyilatkozat megfogalmazójának neveztek.

– Jómagam több mint 40 éve szakítottam a sztálinizmussal, de az a benyomásom, hogy a világszövetség egyes vezetőiben tovább élnek múltjuk sztálinista vagy kádárista hagyományai. Nem arra válaszoltak – pontról pontra –, ami a nyilatkozatban van, hanem első dolguk az volt, hogy Svájcban „lekáderezzék” és a hazai közvélemény előtt megpróbálják befeketíteni Nagy Csabát. Mire alapozzák, hogy ő írta a nyilatkozatot? Hátha én írtam. Hátha ketten vagy hárman, vagy négyen-öten írták? A fogalmazó személye a fontos, és nem az, ami a szövegben van? És micsoda „káderes” módszer, hogy már a nyilatkozat megjelenésének a napján közölték: Nagy Csaba „etikátlan” ember (a világszövetség főtitkárának esetében, aki ezt az újságoknak nyilatkozta, csak azt tudnám enyhítő körülményként felhozni, hogy nem ismeri a görög eredetű szónak a jelentését, máskülönben aligha használta volna ezt a becsületsértő kifejezést), és ilyen-olyan svájci szervezetek kizárták őt a soraikból. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kizárások valótlanságok – miért nem szerepelt a „káderlapjukon” az, hogy Nagy Csaba az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagja, hogy a nyugati magyar emigráció megbízásából a biztonságát kockáztatva sorozatosan csempészett be Kádár-Magyarországra anyagi támogatást a rendszer üldözötteinek, hogy 1988. április 5-én, amikor éppen Kányádi Sándort akarta meglátogatni Kolozsvárott, Ceausescu Securitátéja letartóztatta, kihallgatta és kiutasította Romániából – azt, hogy nem csukták le, csak svájci útlevelének köszönhette?! Mindezt legalább utólag ráírhatnák a világszövetség vezette kartotékára, és hozzátehetnének egy tanulságos mondatot: Nagy Csaba a magyar ügyért, és nem a magyar ügyből él.

– A világszövetség vezetői azt állítják, hogy a nyilatkozat az alapszerződések esetleges megkötéséhez volt időzítve.

– Ez is jellemző a módszereikre, a valóságtartalmat nélkülöző, átlátszóan rossz szándékú és kicsinyes taktikázásra. A Népszabadság olvasói megértik, ha csak legyintek, amikor ki akarnak oktatni engem (is) alapszerződés-ügyben: éppen az önök lapjába írtam három terjedelmes cikket az alapszerződések ellen. De azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy „jó magyar ember” csak az lehet, aki ellenzi az alapszerződéseket, és aki mellettük van vagy aláírja őket, az „rossz magyar” vagy nem is magyar. Egyébként az első alapszerződést – az ukránokkal – Antall József írta alá. Őt melyik kategóriába sorolják Csoóriék?

– Csoóri Sándor a világszövetség érdemei között azt is felsorolja, hogy ők ellenezték az ukrán alapszerződést.

– Ez is mutatja a világszövetség teljes súlytalanságát és impotenciáját. Ha az általuk támogatott Antall-kormánynál nem tudták elérni, hogy ne legyen magyar–ukrán alapszerződés, akkor világos, hogy az ország életére és nemzetközi kapcsolataira sohasem volt és ma sincs nagyobb befolyásuk, mint a sóhivatalnak.

– Csoóri az általuk szervezett 1992-es III. világkongresszust történelmi súlyú eseménynek nevezi.

– Irigylem önelégültségét. Én a honfoglalást, a kereszténység felvételét, Mohácsot, Buda felszabadítását, Rákóczi szabadságharcát, március 15-ét, a kiegyezést, Trianont, október 23-át nevezem történelmi eseményeknek. Az 1992-es világkongresszus még lábjegyzetként sem fog bekerülni a magyar történelemkönyvekbe. Hacsak azért nem, mert aligha volt még egy olyan fennhéjázó, rongyrázó, felfuvalkodott és az országnak semmi konkrét hasznot nem hozó rendezvény, ami annyi százmilliójába került a magyar népnek, mint ez az összejövetel.

– Szerintük a világkongresszusnak köszönhető a Duna Televízió.

– Egy televízió megteremtéséhez az ötlet vagy az óhaj kevés. Ahhoz pénz, nagyon sok pénz kell. Ezt a pénzt Antall József és kormánya utalta ki. Igazuk volt – azok tévedtek, akik ellenezték. De nem hiszem, hogy a rendkívül gyors észjárású miniszterelnököt néhány percnél hosszabban kellett volna meggyőzni arról, mennyire fontos – elsősorban a határon kívül élő magyaroknak – ez a műholdas adás. Ha Csoóriék győzték meg, ezért elismerést érdemelnek. Még nagyobb volna ez ügyben a tiszteletem és önzetlenségük iránti csodálatom, ha a Duna TV-nél a magas fizetésű vezető állásokat – császári és királyi hitbizományként – nem ők maguk, a rokonaik, a barátaik és lekötelezettjeik foglalták volna el.

– Az önök nyilatkozata anyagi kifogásokat is tartalmaz.

– Mivel mi éppen úgy nem látunk be az MVSZ pénzügyeibe, mint ahogy a világszövetséget eltartó ország nyilvánossága sem, azt, amit az anyagiakról mondtunk, a világszövetség egyik alelnökének tavaly októberi leveléből és a szövetség számvizsgáló bizottsági tagjainak elrettentő adataiból idéztük: egyebek közt egy Timkó nevű világszövetségi alkalmazott milliárdok fölött rendelkező kizárólagos felhatalmazásáról, 60 millió forint szabálytalan kölcsönzéséről, stb. A világszövetség úgynevezett társadalmi szervezet és – mint állítja – több mint 800.000 tagja van. Miért nem a tagdíjaiból tartja fenn magát? Mi itt, Nyugaton ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy az ilyen jellegű társadalmi szervezetek önellátók, és a vezetőket nemcsak nem fizetik, hanem gyakran ők maguk nyúlnak a zsebükbe a közügyek érdekében. Elképesztőnek tartom, hogy az ország mostani súlyos gazdasági helyzetében ez a jelenleg jóformán csak reprezentáló, nyilatkozgató, önünneplő világszövetség évente 180–200 millió forintba kerül a magyar adófizetőknek.

– Hallottam olyan véleményt is, hogyha a világszövetség egyszínű is, önök, az 52 aláíró, ugyancsak egyszínűek.

– Ötvenkét önálló, szabad, a maga fejével gondolkodó emberről van szó. Ötvenkét színről, színárnyalatról. Olyan asszonyokról és férfiakról, akiknek nem szokásuk hol Illyés, hol Sütő, hol Tőkés neve mögé bújva magyarázkodni vagy vádaskodni. Ami közös bennük, az a végtelenül nehéz körülmények között a felszínen maradásért, a jobb jövőért, az Európai Unió egyenrangú tagságáért küzdő magyarság iránt érzett erkölcsi-anyagi elkötelezettség és aggodalom. De ha már valaki – bárki – egyszínűnek minősít bennünket, akkor hadd válaszoljam azt: inkább vagyunk egyszínűek, mint kétszínűek.

Siker

Horn Gyula a Magyarok Világszövetségének rendezésében lebonyolított úgynevezett negyedik világkongresszust – annak ellenére, hogy véleménye szerint ott szélsőséges, az ország érdekeinek ártó hangok is hallatszottak – sikeresnek mondotta. A miniszterelnök rövid beszédét – ahogy a sajtó jelezte – a hallgatóság négyszer fütyülte ki és hurrogta le.

Vajon minek nevezte volna a tanácskozást, ha nyolcszor fütyülik ki és hurrogják le a résztvevők? Nyilván diadalnak.

Horn Gyula kormányának külügyminiszterén a kongresszus szónokai alaposan elverték a port. Egyebek közt nem kevesebbet állítottak róla, mint azt, hogy a magyar állam „vélt érdekeiért képes feláldozni a határon túli magyarságot”. Minden ilyen és ehhez hasonló vádat dübörgő tapsvihar fogadott. Siker!

Aligha akad demokratikus állam, ahol ilyen esetben a kormányfő ne kérne szót, ne védené meg távol lévő miniszterét, vagy tiltakozásul ne hagyná el a termet. Horn Gyula megőrizte nyugalmát: nem vállalt szolidaritást miniszterével, aki mellesleg az ő politikáját képviseli, hallgatta a vádakat és – maradt. Siker!

A tanácskozás záróbeszédében Csoóri Sándor megnyugtatóan kijelentette: a világszövetség nem akar háborúskodni a kormánnyal. Minekutána beosztottjai, a pártokon felül álló világszövetség vezető tisztségviselői több mint két esztendeje gyalázkodó cikkek és nyilatkozatok sorozatával heccelik olvasóikat-hallgatóikat a törvényes kormány ellen, és szórják a sót a határon túli magyarok jogos keserűségének sebeire, Csoóri elnök úr majd le fogja csillapítani a honi és a kisebbségben élő háborgókat. Akiknek nagy többségét ő és munkatársai válogatták ki, hívták meg úgy, hogy előre tudni lehetett, mikor fognak tapsolni és mikor fognak fütyülni.

A hergelés és csitítás eme kettős – kétarcú és kétszínű – játékáért a világszövetség évi 180–200–230 millió forintot kap a kormánytól – a magyar nép pénzéből. Jó helyzet ez a világszövetségnek, és talán Csoóri Sándornak sem nagyon rossz. Mindenképpen – ügyes.

Ebből a pénzből meg lehetne menteni néhány óvodát, néhány iskolát, néhány kórházat, az aggok néhány menhelyét. Az érintettek: a gyerekek, a diákok, az óvónők, a tanítók, a tanárok, a szülők, a betegek, az orvosok, az ápolónők, az öregek aligha hurrognák le vagy fütyülnék ki a miniszterelnököt. Talán még meg is tapsolnák.

No de hát ki látott már olyan politikust, aki a tapsok kudarcára, és nem a füttyök sikerére vágyik?

IV. Határátlépés

Emlékezés egy élőre

Ezekben a történelemformáló napokban, amelyeknek a jelentőségét a jövőt illetően ma még fel sem tudjuk mérni, hadd emlékezzek meg valakiről, akinek a nevét Magyarországon jóformán senki sem ismeri, és azoknak nagy része is, akik valaha talán hallották, azóta alighanem elfelejtette. Emlékezni halottakra szoktak – én egy élőre szeretnék. Egy amerikaira, akit sohasem láttam, akiről azt sem tudom, ma hol él, akit személyesen sohasem ismertem, és talán soha nem is fogok, s akit úgy hívnak: David Funderburk.

Funderburk egy Amerikába kivándorolt zsidó család leszármazottja, ő maga hívő baptista, s a hetvenes években Fulbright-ösztöndíjjal Romániában tanult. Kitűnően beszél románul, az egyik észak-karolinai egyetemen volt professzor, amikor 1981-ben 37 éves korában kinevezték az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének. Alig négy évig volt állomáshelyén, de ez alatt a viszonylag rövid idő alatt úgy átlátott Ceausescu rendszerén, mint csak kevesen a nyugati (és nem csak a nyugati) világban.

Jelentések tömegével ostromolta a washingtoni külügyminisztériumot. Jelentette, hogy Romániában lábbal tiporják az emberi jogokat. Jelentette, hogy a State Department illetékesei illúziókban élnek, amikor azt hiszik, hogy Ceausescu független az akkori szovjet külpolitikától. Az ország tele van szovjet ügynökökkel – írta –, Románia egyre inkább függ gazdaságilag Brezsnyevéktől, és azokat a legmodernebb technológiai gyártmányokat, amelyeket Amerikából a Szovjetunióba tilos, de Romániába szabad volt exportálni, Ceausescu átjátssza az oroszoknak. A nemzetközi fegyverkereskedelemnek egyik fő haszonélvezője Bukarest, amelyik a világban az ötödik helyen áll a fegyverüzérek sorában.

Funderburk jelentéseit a főnökei nem vették figyelembe. A State Department illetékes osztályán akkor olyan emberek ültek, akik úgy vélték, hogy Ceausescut támogatni kell, mert különb a többi kommunista vezetőnél, s mert Románia szovjetellenes politikát folytat. Ezek a hivatalnokok Funderburkot tapasztalatlannak, naivnak, politikai különcnek, szélsőjobboldalinak minősítették.

David Funderburk válaszút elé került. Vagy hallgat és tovább szolgál egy általa hibásnak tartott külpolitikát, vagy lemond az állásáról. Funderburk az utóbbit választotta. És nemcsak lemondott, hanem – és ez volt a gesztusában a jóformán egyedülálló, a teljesen szokatlan és a legkevésbé diplomatikus – lemondásának az okait az amerikai és a világközvélemény elé tárta. 1985 májusában interjút adott a The Washington Postnak. „Ceausescu egyszerűen félrevezet minket – mondotta egyebek között. – Én azt szeretném, hogy a State Department következetesen valósítsa meg Reagan elnök ideáljait az emberi jogok védelmében. Ezzel szemben a külügyminisztériumban egyes magas rangú tisztviselőknek érdekük fűződik ahhoz, hogy Románia úgy tűnjék fel, mint a szovjet tömb pártütője, amely engedékenységet érdemel az Egyesült Államok részéről. Ezek a tisztviselők dicséretekkel halmozzák el a román kormányt olyan politikai állásfoglalásai miatt, amelyek inkább csak formaiak, mintsem valóságosak. A legmesszebbmenőkig védik Ceausescut, és igyekeznek mentségeket találni számára, mert állásuk, karrierjük függ attól, hogy beigazolódjék korábbi megítélésük Romániával kapcsolatban…”

Az akkor 41 éves David Funderburk a saját kezével törte ketté ragyogóan indult diplomata-pályafutását, odadobta a nagy kiváltságokkal járó nagyköveti állását, és visszament tanítani az észak-karolinai Campbell Egyetemre. Hogy ma is ott van-e, vagy másutt – mint már említettem –, nem tudom. A nagyköveti tisztéről történt lemondásának emberileg is példamutató értéke volt, de ezen túlmenően nemzetközi politikai jelentősége is. 1985 májusa, Funderburknak az egész világsajtóban ismertetett nyilatkozata óta senki sem mondhatta többé a nyugati (és nem csak a nyugati) világban, hogy nem tudja, mi történik Romániában. Hozzá kell tenni: 1985 júniusában Funderburk volt az, aki az amerikai kongresszus tudomására hozta, hogy abból a 20.000 Bibliából, amelyet a protestáns egyházak világszövetsége az erdélyi magyar református egyháznak küldött, Ceausescuék vécépapírt csináltak. Ő volt az, aki 1985. augusztus 13-án félórás telefonbeszélgetésben figyelmeztette a Romániába készülő Billy Graham baptista prédikátort, milyen vallásüldözés folyik az országban. Hiába figyelmeztette: Billy Graham Bukarestben kijelentette, hogy a román hatalom „teljes és valóságos”, sőt, e bátor igehirdető még attól sem riadt vissza, hogy helyszíni megfigyeléseit ezzel toldja meg: „az ország vezetése a nemzetiségi kérdést teljesen megoldotta”.

1985 májusa, David Funderburk nyilatkozata óta megnőtt mindazoknak a felelőssége, akik Nyugaton vagy Keleten továbbra is támogatták Ceausescut, vagy a vétkesek közt a némaságukkal voltak cinkosok. S itt a Kádár-rendszerre is gondolok, mert annak idegen nyelveken nem tudó vezetői magyarul is elolvashatták Funderburk nyilatkozatának szövegét: az Irodalmi Újság 1985. októberi száma teljes egészében közölte.

Nem tudom, hogy a washingtoni külügyminisztériumban divatban van-e az olyan tisztviselőknek a kérdőre vonása, akik Ceausescu rendszerének a támogatói voltak, és az olyan diplomatáknak a rehabilitálása, mint David Funderburk volt bukaresti nagykövet, aki minden rangbéli és anyagi előnyt odadobott az igazság védelmében. Nem tudom, de ez nem is a mi dolgunk, hanem az amerikaiaké.

Mint magyar, egyetlen dolgot jegyeznék meg, természetesen magánvéleményként. Ütött az óra, hogy az erdélyi magyarság – minden agresszivitás nélkül, békében, de határozottan – kezébe vegye sorsának az intézését. Azt hiszem, hogy addig is, amíg az egyéni és kollektív jogok törvénybe iktatandó biztosítása és az autonómia kérdése napirendre nem kerül, az első helyen a magyar nyelv és kultúra védelme, ezen belül pedig a magyar nyelvű oktatás áll, az óvodáktól az általános iskolákon és a középiskolákon át a felsőfokú intézményekig. Itt az ideje – és az idő sürget: a kolozsvári Bolyai Egyetem egykori megalapítóinak, rektorainak, dékánjainak és tanárainak a volt és a leendő hallgatók támogatásával ki kellene nyilvánítaniuk az egyetem újjászületését. Kinyilvánítani és nem kérni, mert forradalmi idők nem bürokratikus folyamatoknak, elhúzódó tárgyalásoknak, hanem kész helyzetek teremtésének kedveznek – a legjobb példát erre éppen Románia jelenlegi vezetői adják, akik senkitől sem kértek felhatalmazást, hanem egyszerűen deklarálták, hogy ők állnak az ország élén. És ha a Bolyai Egyetem napokon belül újjászületik, amit szívből remélek, akkor szép és megérdemelt cselekedet volna részéről, ha ez a magyar egyetem – gyorsan, mielőtt más egyetemek megelőznék – David Funderburk professzort díszdoktori címmel tisztelné meg.

Megcsorbult tabuk

A szovjet birodalom felbomlása, a Varsói Szerződés összeomlása új világhelyzetet teremtett. Gyökeresen megváltoztak azok az erőviszonyok, amelyek a második világháború befejezése, az ENSZ megalakulása óta a nemzetközi helyzetet jellemezték. A Szovjetunió előre nem látható kimenetelű belső válsággal küszködik, Kína – a Biztonsági Tanács másik állandó tagja – mindeddig képtelen volt kilábalni a Mao-féle örökségből, a sokáig nagy erőnek tűnő Harmadik Világ – mint egység – szervezetlen és cselekvésre képtelen mítosznak bizonyult, a Nyugat megerősödött.

Nehéz volna feltételezni, hogy az erőviszonyok ilyetén elmozdulása hatás nélkül marad a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatára és alapelveire. Az ENSZ alapokmányát és az azzal összhangban álló, az utóbbi 45 évben megkötött egyezményeket – köztük a Helsinki Egyezményt is – bizonyos „megváltozhatatlan”, szinte isteni kinyilatkoztatásszerű, fundamentális tézisek jellemezték. A rövidség kedvéért tabuknak is nevezhetjük őket.

A tavalyi nagy közép- és kelet-európai földcsuszamlás és az idei iraki háború óta ezeknek a tabuknak egy része megcsorbult. Legalábbis három.

1. A belügyekbe való be nem avatkozás elve.

Nem tudok olyan általános érvényű nemzetközi okmányról, amelyik ezt az elvet ne vette volna tekintetbe. Persze, az más kérdés, hogy igazából sohasem tartották tiszteletben. A Szovjetunió mindig is szemérmetlenül beavatkozott a csatlós országok belügyeibe – nemegyszer fegyveresen is, mint 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, sőt 1979-ben az addig többé-kevésbé függetlennek számító Afganisztánban is, Kína bekebelezte Tibetet, s az Egyesült Államok és Franciaország is nem egy közép-amerikai, dél-amerikai és afrikai országban interveniált. De a beavatkozó nagyhatalom mindig keresett valami fügefalevelet, jogi alapot, kétoldali vagy többoldali szerződést, ősiségi érvet, a megtámadott állam egy-egy állampolgári csoportjának (Kádáréknak, „csehszlovák hazafiaknak”) „kérését”, ideológiai tézist (Brezsnyev-doktrina) arra, hogy közbelépjen és saját érdekeit érvényesítse.

Az iraki háborút követően, a kurdok tömeges menekülése láttán most történt meg először, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország egy sebtében elfogadott ENSZ-határozat alapján, mindenféle kiagyalt ürügy nélkül egy üldözött, magát létében fenyegetettnek érző nemzeti kisebbség védelmében beavatkozott egy független ország, Irak belügyeibe, sőt haderejével behatolt Irak területére, hogy ott a kurdoknak átmeneti táborokat létesítsen és megkönnyítse visszatérésüket otthonaikba, ahonnan elmenekültek.

A francia kormány egyik minisztere, Bernard Kouchner ezt a beavatkozást a „humanitáriánus beavatkozás kötelességének” nevezte, mintegy új fogalmat alkotva a nemzetközi politikában – és minden jóérzésű ember készséggel igazat ad neki. De a lépés érzelmi jogossága nem változtat azon, hogy a rá vonatkozó, 688-as számú ENSZ-határozat és maga a fegyveres intervenció megsérti az ENSZ alapokmányának 2. pontját, amelyik minden beavatkozást megtilt bármely ország belügyeibe.

Nem kétséges, hogy amíg a Szovjetunió és Kína hatalma teljében volt, megakadályozta volna az ENSZ-ben a 688-as határozat elfogadását, mint ahogy magát az iraki háborút is megvétózták volna. Most egyikük sem emelte fel a szavát, sőt maga az érdekelt, a rendkívül meggyengült iraki rendszer is, langyos protestálás közepette bár, de a nyakát behúzva meghátrált előtte.

Mi a helyzet tehát a be nem avatkozás tabujával? A kérdésre a választ a legvilágosabban Roland Dumas francia külügyminiszter fogalmazta meg, amikor kijelentette: „túl sok illúzió nélkül, de mégis azt kell remélni, hogy a nemzetközi jog fejlődni fog” és e jogba „integrálni fogják a belügyekbe való beavatkozás fogalmát”.

Azaz: a kurd precedens remélhetővé teszi, hogy a világ – elsősorban a nyugati világ – egyre kevésbé fog eltűrni olyan népirtásokat, mint amilyen a múltban például a biafrai, a kambodzsai, a libanoni volt. A belügyekbe való be nem avatkozás megszűnt örök érvényű tabu lenni. Sőt, Franciaország külügyminisztere – túl sok illúzió nélkül ugyan – azt veti fel, hogy a nemzetközi jogba integrálni fogják az ellenkezőjét: meghatározandó esetekben a belügyekbe való beavatkozás fogalmát.

2. A határok sérthetetlensége.

Itt is az ENSZ alapokmányának, Helsinkinek, Koppenhágának egyik tabujáról van szó.

Ez a tabu már a német egyesüléskor megrendült, elvégre a két Németországot nemzetközileg jóváhagyott határ választotta el egymástól, és ez a határ nem létezik többé. A német esetben azonban arra lehetett hivatkozni, hogy egy népre vonatkozik és a határ eltűnését a keletnémet állampolgárok szabályos és titkos népszavazáson kinyilvánított akarata szentesítette.

De nemzeti alapon nem fognak-e megváltozni előbb-utóbb a Szovjetunió határai is? Ha egy, nem is túl távoli jövőben a balti államok, Grúzia, Örményország vagy éppenséggel Ukrajna érvényesíteni tudja függetlenségi törekvéseit, nem következnek-e be határváltozások Európa és Ázsia térképén? Horvátország, Szlovénia és Szlovákia önállósodási tendenciái, amelyeknek jövője ma még kiszámíthatatlan, nem erre irányulnak-e? Jóformán minden román nem hordja-e szívében azt az álmot, hogy a határ eltűnik Románia és Moldova között – az utóbbi kiválik a Szovjetunióból és beolvad az előbbibe?

Mindez a „jövő zenéje”, senki sem tudja megjósolni, mikor és mi fog történni. Az azonban tény, hogy az amerikai, angol és francia katonai egységek idén áprilisban semmibe vették az iraki határok sérthetetlenségét, jogi alibiket sem keresve behatoltak Irak területére, és máig is ott tartózkodnak, megint csak anélkül, hogy ez ellen a nemzetközi szervezetek – a határok sérthetetlenségét garantáló nemzetközi szervezetek – egyetlen szóval is tiltakoztak volna.

A tabun, a határok sérthetetlenségének tabuján tehát – annak ellenére, hogy azt mindenkire kötelező megállapodások rögzítik, és anélkül, hogy a nemzetközi jogon egyelőre egyetlen betűt is változtattak volna – csorba esett. Precedens született arra, hogy bizonyos esetekben a határok nem sérthetetlenek.

3. A nemzeti kisebbségek ügye.

Olyan tabu ez, amelyet a nemzetközi alapokmányok és szerződések intézkedéseinek hiánya jellemez, és éppen ezáltal vált tabuvá. A második világháború óta ugyanis nincs olyan nemzetközi megállapodás, amelyik biztosítaná a nemzeti kisebbségek kollektív jogait. Az egyéni, emberi jogokat igen, a kollektív jogokat nem. Ez minden állam belügyének számít, minden állam maga dönthet arról, hogy ad-e kollektív jogokat a kisebbségeinek, avagy sem.

De vajon egyszerű véletlen-e, hogy a fentebb említett két tabu „megsértése”, a belügyekbe való beavatkozás és a határok átlépése Irakban egy ott élő nemzeti kisebbség védelmében történt? Nem arra mutat-e ez, hogy a jövőben szakítani kell azzal a kényelmes szemlélettel, amelyet a nemzeti kisebbségek ügyének puszta belügyként való kezelése jellemzett, és kodifikálni kell a nemzetközi jogban a nemzeti kisebbségek kollektív jogait – nem utolsósorban az autonómia jogát és népirtás veszélye esetén a határok átlépésének, sőt módosításának jogát is?

A kollektív kisebbségi jogok jövőbeli alakulása szempontjából különös jelentőségük van azoknak a kijelentéseknek, amelyeket Mitterrand francia elnök áprilisi romániai látogatása alkalmából tett. „A Kelet és Nyugat közötti szembenállás remélhetőleg tartós eltűnése, valamint több államban a demokrácia újjászületése megengedi – mondotta –, hogy azt gondoljuk: az európai nemzetek ezentúl békésen fogják rendezni konfliktusaikat, miközben a kisebbségeknek meg kell találniok azokat a feltételeket, amelyek között megőrizhetik identitásukat”. A kisebbségeknek „garanciákra van szükségük” és „a be nem avatkozás véget ér ott, ahol egy országon belül kezdetét veszi a veszélyben lévő nép meg nem segítése”. Hozzátette: ez nem jelenti azt, hogy pártolná a fennálló államok szétrobbantását vagy feloszlását, de arra van szükség, hogy mindenki ott érezze magát jól, ahol él, és akkor fogja ott jól érezni magát, ha tiszteletben tartják a jogait. Kifejezte azt a reményét, hogy a kidolgozás alatt álló új román alkotmány tartalmazni fogja a kisebbségi jogok tiszteletét, és figyelmeztette a román vezetőket: „Majd amikor publikálni fogják (az új alkotmányt), eszerint fogom megítélni”. S ami a meglévő államok szétrobbantásával szembeni álláspontját illeti, ehhez egy igen elgondolkoztató feltételt fűzött hozzá: ellenzi ezt, „feltéve, hogy azok demokratikusan viselkednek” (Le Monde, 1991. április 21–22.), „ha ezek az országok nem folyamodnak terrorhoz és üldözéshez a kisebbségek kultúrájának eltüntetése érdekében”. (Magyar Nemzet, 1991. április 20.)

A második világháború befejezése óta ez az első eset, hogy egy nagy nyugati ország vezetője ilyen egyértelműen és félreérthetetlenül kiáll a nemzeti kisebbségek kollektív jogaiért. Aligha kétséges, hogy a francia diplomácia a jövőben erőfeszítéseket fog tenni, hogy az elnöki nézetek mielőbb átültettessenek a nemzetközi jog paragrafusaiba és megszülessék a kisebbségi jogok világméretekben érvényes alapokmánya. Ismerve az ellenállásokat, nem lesz könnyű dolga. De a kurd nemzeti kisebbség fegyveres védelme egyfelől, Mitterrand elnök ezzel szinte párhuzamos kiállása a romániai kisebbségek mellett másfelől arra mutat, hogy bármilyen bonyolult legyen is a kisebbségi kérdés, beiktatása a nemzetközi jogba nem várathat már túl sokáig magára.

***

Ezek az észrevételek csupán tényeket kívánnak rögzíteni és nem az a céljuk, hogy vérmes reményeket ébresszenek. A tabuk ugyan ingadoznak, de nem tűntek el.

A nagyhatalmak – és itt nem csak a Szovjetunióra gondolok – nem szeretik a bizonytalanságot és a status quo földrengésszerű változásait. Vajon a Nyugat nem Gorbacsovot támogatja-e a radikális reformerekkel szemben? Nem óvatoskodik-e, amikor a balti államok függetlenségi törekvéseiről van szó? Vajon Bush elnök nem azt írta-e idén márciusban Markovics jugoszláv miniszterelnöknek, hogy az Egyesült Államok „nem támogatnak egyetlen etnikai vagy nacionalista csoportot sem” és „nem bátorítják azokat, akik fel akarják osztani az országot”? A Nyugat retteg az esetleges tűzfészkektől, a szélsőséges nacionalizmusoktól, a „balkánizálódástól” – mindentől, ami kiszámíthatatlan kockázatokkal jár és a saját nyugalmát veszélyezteti. Minden túlzás, minden meggondolatlanság, az agresszivitás minden megnyilvánulása azok ellen fordulhat, akik kezdeményezik.

De ez a legkevésbé sem jelentheti azt, hogy az új magyar külpolitika ne vegye figyelembe és ne iktassa be hosszú távra stratégiájába az említett tabuk megingását. Hogy ne tudatosítsa ezt a jelenséget saját maga számára és ne igyekezzék tudatosítani azokban a szomszédainkban, akiket illet.

A fentiek tekintetbe vételével nem lehet a jövőben a belügyekbe való beavatkozásnak bélyegezni, ha a Magyar Köztársaság elvi alapokon éppúgy, mint gyakorlati politikájában a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon nyíltan kiáll a határain kívül élő magyar százezrek és milliók kollektív jogai mellett. Ha a magyar államnak nyílt és kiváltságos kapcsolatai vannak a romániai, szlovákiai, jugoszláviai, ukrajnai magyar kisebbségek törvényes szervezeteivel, ez a világ legtermészetesebb dolga, mint ahogy a franciáknak vannak a kanadai franciákkal, a németeknek a belgiumi németekkel, a svédeknek a finnországi svédekkel, az osztrákoknak az olaszországi osztrákokkal – mint ahogy ugyanezt a Magyar Köztársaságnak is biztosítania kell a határain belül élő kisebbségek és „anyaországaik” között. Ha Magyarország elfogadhatatlannak tartja, hogy magyar többségű megyék, városok, községek élén nem demokratikusan megválasztott, hanem fölülről kinevezett nem magyarok álljanak, ha nem törődik bele, hogy a több mint kétmilliós erdélyi magyarságnak ne legyen önálló egyeteme, akkor lényegében ugyanazt mondja, amit Mitterrand elnök Bukarestben mondott. Ha – ne adj’ isten! – egy újabb Marosvásárhely következnék be, ha egy magyar írót félig megvakítanak, ha egy demokratikus és legális magyar párt székházát feldúlják, akkor ez nem lehet román belügy – ez nemzetközi ügy, amely az ENSZ és az Európa Tanács elé tartozik.

Igaz, ügyelnünk kell arra, hogy valamiféle, a Horthy-időkre emlékeztető magatartással ne irritáljuk a Nyugatot. De jogainkból és igazságos igényeinkből tapodtat sem engedhetünk. Szomszédainknak fel kell ismerniök – és jó nyugati kapcsolatainkat igénybe véve segítenünk kell őket abban, hogy megértsék: 1991 nem azonos 1919-cel vagy 1945-tel, de 1990-nel sem. Lassan, ellentmondásokkal terhelten, sok türelmet igénylőn, de új világrend és új nemzetközi jog van kialakulóban, ahol is az emberi jogok védelmében fellépő erők mindinkább túlteszik magukat egyik-másik eddigi tabun. Mivel jelenlegi, a katasztrófát súroló helyzetükben a talpra álláshoz csak a Nyugattól várhatnak segítséget, szomszédainknak is érdekük, hogy ne hivatkozzanak folytonosan a megcsorbult tabukra, hanem a demokrácia megvalósításával, s ezen belül a kisebbségek kollektív jogainak törvénybe iktatásával és tényleges tiszteletben tartásával az új világrendbe illeszkedjenek bele. Az ő érdekük is, hogy szemük előtt tartsák: ha a Nyugat – mint említettem – viszolyog is a bizonytalanságtól és a közbelépés kényszerétől, a fasisztoid és tekintélyelvű szélsőségektől, az egyéni és kollektív jogok megsértésétől még inkább irtózik, és a kiáltó igazságtalanságokkal szemben egyre határozottabban fog fellépni.

Osztrák–magyar konföderációt! I.

Január 1-jétől az Egyesült Nemzetek Szervezete legfontosabb testületének, a Biztonsági Tanácsnak egyszerre tagja Ausztria és Magyarország. A tanács öt állandó képviselőjén kívül – Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Oroszország és Kína – még a földkerekség különböző régióiból tíz ország küldhet diplomatákat e szervezetbe, s ezek megbízatása két esztendeig tart. Ausztriáé tavaly, Magyarországé idén januárban kezdődött, azaz a két ország párhuzamos tagsága 1992. december 31-ig tart. Matematikusok biztosan könnyen kiszámítják, hogy a majdnem kétszáz államot egyesítő szervezetben – a régiók számát is tekintetbe véve – ez a helyzet mikor áll majd újra elő. De efféle valószínűség-számítás nélkül is biztos, hogy csak hosszú, nagyon hosszú évek múlva. Ami viszont arra buzdít, hogy ezt a mostani, az év végéig tartó „véletlent” ki kellene használnunk. Arra kellene törekednünk, hogy – a lehetőségek szerint – Ausztria és Magyarország mind sűrűbben lépjen közös állásfoglalásokkal, közös javaslatokkal a színre. Ennek lehet gyakorlati jelentősége is, például a kisebbségi jogok védelmében, de legalább ekkora jelentősége volna szimbolikusan, hogyha Ausztria–Magyarország fogalma egyre inkább bekerülne a nemzetközi politika és a közvélemény tudatába, mintegy a konföderáció pszichológiai előkészítéseként. Persze a pszichológia egymagában nem elég: gyakorlati lépések is kellenének.

Mindezt – függetlenül a Biztonsági Tanács összetételének alakulásától – egy évvel ezelőtt alig mertem volna leírni. Osztrák–magyar… E két szóhoz, így, kötőjellel, azonnal a Monarchia neve kapcsolódik. Javaslatom úgy festett volna, mint kísérlet a Habsburg-restaurációra, mint az idő kerekének visszaforgatása, mint kihívás az „utódállamok”, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia címére.

Csakhogy a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése óta megváltozott a helyzet a világban is, Közép-Kelet-Európában is. Az utóbbit illetően, ami még a kisantantból – akár csak utórezgésként – megmaradt, mára hamvába holt. A jugoszláviai események vérrel írt pontot tettek az 1920-as trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződések mint érinthetetlen tabuk után. A többé-kevésbé tájékozatlan Nyugatnak megmutatták, hogy ezek a békék mesterséges, és éppen ezért az ott meghatározott formájukban örök időkig fenn nem tartható államokat hoztak létre, illetve konfirmáltak. Ahogy az erőszakkal összetartott Szovjetunió sem állt fenn 74 évnél tovább, az „utódállamok” közül a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a helyébe lépő Jugoszlávia is gyakorlatilag megszűnt létezni. A Csehszlovák Köztársaság ma már Cseh és Szlovák Köztársaság, amelynek egysége bizonytalan, Románia pedig, amely egész sorát szegte és szegi meg a két békeszerződésben vállalt kötelezettségeinek, képtelennek mutatkozik arra, hogy kilábaljon mély politikai, gazdasági és morális válságából, s ugyanakkor kevéssé titkolja, hogy keleten határváltoztatásra készül, csak éppen a saját javára.

Franciaországban élve, teljesen világos előttem, hogy a jugoszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátum és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák–Magyar Monarchia szerepének és szétverésének átértékelése is. Mikor ezt mondom, nemcsak az olyan munkára gondolok, mint Fejtő Ferenc rekviemje egy kimúlt birodalomért (Requiem pour un Empire défunt, Párizs, 1988.), hanem az egyik legkiválóbb történész-publicista, André Fontaine több cikkére-tanulmányára is, valamint egy, a Fejtőénél nem kevésbé kedvező fogadtatásra talált könyvre (Bernard Michel: La Chute de l’Empire austro-hongrois, 1916–1918), mely tavaly jelent meg, több mint 300 oldalon. S ha a magyar közírót esetleg elfogultnak lehet is tartani, Bernard Michel művének külön érdekessége, hogy szerzője egyáltalán nem magyarbarát – ellenkezőleg, első helyen a magyarokat teszi felelőssé a Monarchia széteséséért, de ugyanakkor a Monarchia pusztulását nemcsak fájlalja, hanem mutatis mutandis, az újjáalakításáért száll síkra. Szemmel láthatóan itt már jó ideje nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról.

Ennek az egységnek, szerintem, az osztrák–magyar konföderáció lehetne az úttörője, az első állomása és a meggyorsítója. Miért? Mert – ami nagy ritkaság ebben a térségben – Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen. Mert ez a két nép jól ismeri egymást; egymás erényeit éppúgy, mint hibáit. A közös múlt – nagyon enyhén szólva – nem volt felhőtlen. De hát a mai Európai Közösséghez tartozó Anglia és Franciaország között sokkal több századon át dúltak háborúk, Franciaország és Németország között sokkalta több vér omlott ki, mint valaha is az osztrákok és a magyarok között. S különben sem szerelemről van szó, hanem szuverén államok érdekeinek egyeztetéséről.

Egy osztrák–magyar konföderáció nem állna ellentétben a „visegrádi hármakkal”, hiszen teljesen nyitott volna más közép-európai országok számára. De az egyébként feltétlenül helyes és szép visegrádi alakulat egyelőre olyan, mint ha három tehervagont kapcsoltak volna össze, egy kicsit meglöknék, egy kicsit elölről is húznák őket, miközben mind a három vagonnak az utasai gyors haladást szeretnének. Ám hol a mozdony? A mozdony az Osztrák–Magyar Konföderáció lehetne – lévén Ausztria nyugati színvonalú ország, és Magyarország gazdaságilag fejlettebb Lengyelországnál és az egységes Cseh és Szlovák Köztársaságnál.

A konföderáció a legkevésbé sem volna „árulás” az utóbbiakkal szemben. Március 5-én és 6-án Koppenhágában megalakult a Baltikumi Tanács. Tagjai: Finnország, Svédország, Oroszország, Észtország, Litvánia, Lettország, Németország, Dánia és Lengyelország. Vajon Lengyelország „hűtlen” lett-e a visegrádi hármakhoz azzal, hogy belépett a Baltikumi Tanácsba? Nemzetközi megfigyelők e Tanácsot úgy tekintik, mint a valaha hatalmas Hanza-városok Ligájának az újjászületését. Ez a liga a középkorban alakult, és a 17. század közepéig élt. Újjászületése semmi egyebet nem jelent, mint egy természetes földrajzi, történelmi és gazdasági egység felbukkanását az idők mélyéből. „Naturam expellas furca tamen usque recurret” – űzd ki a természetet bár vasvillával, az mégis visszatér: a régi latinok mondása nemcsak az emberi természetre, hanem a történelemre és a földrajzra is vonatkoztatható. Közép-Európa történelmére is.

Egy osztrák–magyar konföderáció, amelyik meghatározásánál fogva „több állam laza kapcsolata; a szövetségbe tömörült államok közös szerveket hoznak létre meghatározott közös ügyeik intézésére, az államok konföderációjával nem jön létre új állam” (Akadémiai Kislexikon, Budapest, 1989.), addig is, amíg nem több, hanem csak két állam szövetsége lenne, már eleve hasznos volna Ausztriának is, Magyarországnak is.

Magyarországot illetően a gazdasági szempontokat aligha kell részleteznem. Megindulhatna az áruk és a tőkék a mainál lényegesen szabadabb áramlása. A mostaninál sokkal erősebb segítséget kaphatnánk a privatizációhoz, a piacgazdaság meggyökereztetéséhez. Fel kellene zárkóznunk az osztrák szociális védőrendszerhez. Ausztria révén lényegesen közelebb kerülnénk a Közös Piachoz és más európai szervezetekhez – rövidebbé válna „előszobáztatásunk” ideje. Politikailag: az osztrák „nagykoalíció” például szolgálhatna nekünk – ha akarnánk –, hogyan lehet egy ország demokratikus erőinek összefogniuk. Nemzetközi fórumokon a határainkon kívül élő több mint 3 millió magyar védelme sokkalta hatékonyabbá válnék. Nemcsak az „érdekelt” magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria–Magyarország.

Ami Ausztriát illeti, minden valószínűség szerint 1994-ben kerül sor arra a népszavazásra, ahol az osztrákok döntenek majd a Közös Piachoz való csatlakozásukról. A helyzet egyik alapos ismerője, Waltraud Baryli azt írja (Le Monde, 1992. február 25.), hogy a szocialista-konzervatív kormánynak egyre nehezebb megbirkóznia az osztrákok úgynevezett „euroszkepticizmusá”-val. Egyáltalán nem biztos, hogy a dolgok mai állása szerint a koalíciós kormány megkapja a referendumon a többséget. A csatlakozás ellenzőinek főbb érvei: 1. a közös piaci tagságot nem könnyű összeegyeztetni a semlegességgel, amihez viszont az osztrákok ragaszkodnak; 2. Ausztria még alárendeltebb helyzetbe kerülne Németországgal szemben, mint amilyenben most van; 3. igen mély az osztrák közvéleményben a nosztalgia Közép-Európa irányában, és ezt csak erősíti Horvátország és Szlovénia függetlenné válása, valamint az osztrák beruházások növekvő mértéke Magyarországon.

Nos, egy osztrák–magyar konföderáció esetében többé nem egy kis, 7,5 millió lakosú Ausztriával, hanem egy 18 milliós államszövetséggel kellene számolni. Ami lényegesen nagyobb súlyt jelentene az osztrákoknak és nekünk – nem Németországgal szemben, hanem Németország közvetlen szomszédságában. Magyarország is kimondhatná a semlegességét – nem 1956 egyik öröksége-e ez? – és a semleges osztrák–magyar konföderáció a semleges Svédországot és Finnországot követve, ha nem is 1994-ben, de 1995–96-ban belépne a Közös Piacba. A semlegesség nem jelent gyengeséget vagy kiszolgáltatottságot; Svájc Európa egyik legerősebb állama! És különben is: mit veszíthetünk a semlegesség kimondásával? A Varsói Szerződés számunkra oly örömteli felbomlása után most sehová sem tartozunk. Lehet, hogy a NATO „védőernyője” fölénk is kiterjed, de Jamie Shea, az Atlantai Szövetség tervezőtisztje szerint Magyarországot, Lengyelországot és Csehszlovákiát „leghamarabb talán tíz év múlva vehetik be a szervezetbe.” (Magyar Hírlap, 1992. március 23.) Talán mindez megérné azt az átmeneti anyagi áldozatot, amit Ausztriának a gazdaságilag elmaradottabb Magyarországgal való államszövetség jelentene.

A folytatásról nem is beszélve. Hiszen az exjugoszláviai béke megteremtése után semmi sem állhatna útjába az 5 milliós Horvátország és a 2 milliós Szlovénia csatlakozásának a konföderációhoz. Ha a csehek és szlovákok így vagy úgy rendezik közös dolgaikat, 15,5 milliós szövetségi köztársaságuk éppúgy beléphetne a konföderációba, mint külön-külön a 10,5 milliós Csehország és – az emberi és kisebbségi jogok teljes biztosítása után – az 5 milliós Szlovákia. Az egyenrangú tagok belépése után természetesen már nem osztrák–magyar konföderációról kellene beszélni, hanem egy 40 milliós közép-európai konföderációról. Ez valóban kézzelfogható tömörülés volna, nem úgy, mint most az idealisztikus alapokon álló, de laza és senkit semmire sem kötelező, Hexagonáléból Közép-európai Kezdeményezésnek átkeresztelt, felettébb rokonszenves, de belátható időn belül hatóképtelen tanácskozótestület.

S micsoda vonzóerő volna a konföderáció a térséghez tartozó Erdély és a Vajdaság számára; az idő múltával talán a helyi román és a szerb nacionalizmusnál is erősebb! A kérdés az lenne: ez a két területi, gazdasági és kulturális egység az őket bekebelező országokon keresztül a Balkánhoz vonzódjék-e jobban (a Balkán nem pejoratív, hanem földrajzi megjelölés) vagy „őshazájához”, Közép-Európához? Ami Lengyelországot és Ukrajnát illeti, természetesen az ő dolguk lesz eldönteni, hogy a közép-európai konföderáció felé tájékozódjanak-e vagy más egységek felé, esetleg hídszerepet kívánnak-e majd betölteni a Baltikum és Oroszország között.

Eszmefuttatásomból nagyon sok megfontolás kimaradt. Helyszűke miatt is, és azért, mert egy ember nem gondolhat mindenre, és a témához viszonyítva rövid írásom csupán a kollektív elmélkedést, az érvek és ellenérvek vitáját kívánta megindítani. A szakemberek körében is, de a közvéleményben is. Eléggé sürgető, ám ugyanakkor el nem siethető, rengeteg politikai és gazdasági nehézséggel járó folyamatról van szó. Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a konföderáció megvalósulásához – ha egyáltalán megvalósul – igencsak szükség lesz az osztrák és a magyar közvélemény hangjára, netalántán nyomására is.

Osztrák–magyar konföderációt! II.

A Köztársaság április 24-i, 2. számában megkíséreltem felvázolni és néhány érvvel megtámogatni azt az elképzelésemet, miszerint jó volna, ha a magyar diplomácia egy osztrák–magyar konföderáció irányában tájékozódnék. Megemlítettem, hogy ezt a lehetőséget megkönnyíti: Ausztria és Magyarország között semmiféle területi és kisebbségi konfliktus nincsen, a két országot sok száz éves kapcsolatok fűzik össze, a két nép jól ismeri egymást, egymás erényeit éppúgy, mint egymás hibáit. A konföderáció – a nemzetközi meghatározás értelmében – „laza kapcsolat” volna, és a legkevésbé sem jelentené az állami szuverenitás feladását, ám ugyanakkor ez a 17 milliós egység első állomása és meggyorsítója lehetne – Horvátország, Szlovénia, valamint a Cseh és Szlovák Köztársaság csatlakozása esetén – egy 40 milliós közép-európai konföderáció kialakulásának. Nem rejtettem véka alá a nehézségeket sem, legfőképpen azt, hogy a konföderáció megteremtéséhez elsősorban Ausztriának kellene átmeneti anyagi áldozatot hoznia – ez azonban a későbbiek folyamán gazdaságilag is, politikailag is busásan megtérülhetne.

Javaslatomhoz, amelyet vitaalapnak szántam, legjobb tudomásom szerint csupán egyetlen spontán hozzászólás érkezett, Csicsery-Rónay István tollából. A náciellenes magyar ellenállásnak, a ’45 utáni kisgazdapártnak és a nyugati magyarságnak ez a kiemelkedő alakja Kolumbusz tojásának nevezte elképzelésemet, csodálkozván, hogy ez másnak korábban nem jutott eszébe. Érvek sorával támogatta a konföderáció gondolatát, közöttük azzal, hogy minden valószínűség szerint számíthatna a mai francia külpolitika támogatására. (Köztársaság, 1992. 6. szám)

Mielőtt elképzelésemet teljesen befedné a feledés jótékony homálya, más jelentkező híján megpróbálok másodikként magam hozzászólni a saját cikkemhez. Vagy pontosabban: megnevezni néhány olyan jelenséget – tényt, eseményt, nyilatkozatot –, amelyek cikkem megjelenése, azaz ez év április óta megerősíteni látszanak azt, hogy tervem nem puszta álmodozás, hanem – mindenekelőtt magyar szempontból – valóságértéke is lehet.

1. Cikkemben kifejezésre juttattam abbeli aggályaimat, hogy hiba volna túlzott reményeket fűznünk az úgynevezett visegrádi hármak elvontan feltétlenül helyes és szép alakulatához. Azóta – augusztus közepén – Budapesten járt Václav Klaus cseh miniszterelnök. Az a tény, hogy ennek a kitűnő, valóban európai formátumú politikusnak ez volt az első hivatalos külföldi látogatása, igazán megtisztelő az új Magyarországra nézve. De miközben a magyar miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy a visegrádi hármast hazánk olyan „politikai klubnak” tekinti, amely alkalmas arra, hogy benne a tagállamok összehangolják politikájukat (Új Magyarország, 1992. augusztus 18.), Klaus a maga közismerten szókimondó módján Csehország és Szlovákia közeli szétválásáról szólva a „visegrádi három és félről” ironizált, és „kételyét fejezte ki, hogy regionális szolidaritás él-e igazán” ezeknek az országoknak a lakosságában. Figyelmeztetett a szuperrealista cseh miniszterelnök arra a veszélyre is, hogy a visegrádi hármak túl sűrű emlegetése ürügyet adhat a Közös Piac hatóságainak, „ha véglegesen a társult tagság passzív állapotába kívánnák zárni a három országot”, (azaz Csehországnak vagy Magyarországnak meg kellene várnia, amíg Szlovákia és Lengyelország is teljesíteni tudja a Közös Piacba való felvétel feltételeit).

Ez a világos beszéd csak azokat érhette hideg zuhanyként, akik nem kísérik megfelelő figyelemmel a világsajtót. A párizsi Le Monde ugyanis már két hónappal Klaus budapesti látogatása előtt, 1992. június 21–22-i számában megírta: „Václav Klaus egyetlen alkalmat sem szalajt el arra, hogy hangsúlyozza: Lengyelország és Magyarország le van maradva, s neki nincs szándékában, hogy zavartassa magát a „visegrádi háromszögtől” és e két országgal együtt előszobázzék; ha megszabadul a szlovák tehertől, akkor szabadnak fogja érezni a kezét arra, hogy csatlakozzék a Nyugathoz”.

Ki tehetne szemrehányást a cseh miniszterelnöknek azért, ha mindenekfölött Csehország érdekeit tartja szeme előtt? Külön köszönetet érdemel, amiért nem köntörfalaz, nem hiteget minket és a lengyeleket, sőt kimondja: az a célja, hogy lehagyja Magyarországot és Lengyelországot. De nekünk nem az-e a kötelességünk, hogy – ha csak lehet – ne hagyjuk magunkat lehagyni? S ehhez saját belső gazdasági és politikai erőfeszítéseink mellett nem kis segítséget jelentene egy osztrák–magyar konföderáció egyre sürgetőbb kimunkálása.

2. Erőteljesen szóltam cikkemben arról, hogy ennek a konföderációnak a keretében a különböző nemzetközi fórumokon sokkalta hatékonyabbá válnék a határainkon kívül élő 3 millió magyar védelme: nemcsak az érdekelt és elfogultnak mondható magyar kormány állna ki értük, hanem Ausztria–Magyarország. Továbbá: a konföderáció a maga gazdasági virágzásával, politikai szabadságjogaival, nyugati kötöttségével mágnesként hathatna a térségéhez tartozó Erdély, a Vajdaság, valamint Szlovákia irányában. Vonzása – idő múltával – talán a helyi román, szerb és szlovák nacionalizmusnál is erősebb lehetne. Amit egyetlen szóval úgy nevezhetünk, hogy Trianon, arra már erős csapást mért Csehszlovákia békés és Jugoszlávia véres felbomlása; mindez azonban csak a kezdet volna ahhoz, amit egy osztrák–magyar, majd egy osztrák–magyar–cseh–szlovén–horvát konföderáció jelentene.

A kisebbségek jogai terén cikkem megjelenése óta rendkívüli jelentőségű esemény történt – méghozzá osztrák viszonylatban. 1992. június 12-én Ausztria és Olaszország kölcsönös megegyezéssel lezártnak nyilvánította az úgynevezett dél-tiroli viszályt.

Az első világháború után Olaszország elrabolta Ausztriától az osztrák többségű Dél-Tirolt – éppolyan igazságtalanul, mint ahogy Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia magyar többségű területeket rabolt el tőlünk. A második világháború befejeztekor Ausztria megpróbálta kihasználni azt, hogy a fasiszta Olaszország Hitler első számú szövetségese volt, önmagát viszont Hitler első számú áldozataként igyekezett elfogadtatni, és népszavazást követelt Dél-Tirolban. Ezt a győztes hatalmak 1946-ban elutasították, viszont a két ország külügyminiszterei ugyanakkor Párizsban megállapodást írtak alá, amely biztosította a német anyanyelvűek jogait és a terület autonómiáját. 1969-ben Olaszország kijelentette: a maga részéről úgy tekinti, hogy minden pontjában teljesítette a megállapodást – de Ausztria ezt nem fogadta el. További 23 évnek kellett eltelnie (az első világháború óta több mint 70 esztendőnek!), hogy Ausztria és a dél-tiroli osztrákok néppártja kijelentse: meg van elégedve a német anyanyelvűek helyzetével. Az új egyezmény értelmében (jól jegyezzük meg!) Olaszország elismeri, hogy Ausztria a dél-tiroli osztrákok gyámja, és minden esetleg felmerülő ellentét esetében (minő beavatkozás Olaszország belügyeibe!) a hágai Nemzetközi Bíróság illetékes dönteni.

Az osztrák–olasz egyezményt Ausztria külügyminisztere, Alois Mock „mérföldkőnek” nevezte Európa történelmében és „mintának más országok számára”. Tudjuk: ami az emberi és kisebbségi jogokat illeti, Románia, Kis-Jugoszlávia, de még Szlovákia sem Olaszország. Mégis, ez a friss esemény, ez a több mint hét évtizedes türelmet és eltökéltséget koronázó osztrák siker nemcsak reménysugár, hanem egyértelmű ösztökélés is számunkra: mit jelenthetne nekünk egy osztrák–magyar konföderáció esetében Ausztria támogatása?

3. Áprilisi cikkemet azzal kezdtem: ki kellene használnunk azt a kivételes és szinte véletlenszerű körülményt, hogy 1992 végéig Ausztria és Magyarország egyszerre tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Azon kellene munkálkodnunk, hogy a két ország közös javaslatokkal lépjen színre, és ezzel Ausztria–Magyarország fogalmát, ha csak szimbolikusan is, belevigye a nemzetközi politikába, a nemzetközi sajtóba, a nemzetközi közvéleménybe.

Nos, augusztus 14-én a volt jugoszláviai helyzettel kapcsolatosan a Biztonsági Tanács két határozatot fogadott el. A 770-es számú határozat (12 szavazattal és 3 tartózkodással) „felhatalmazást ad minden szükséges rendszabályra” ahhoz, hogy biztosítsák a humanitárius segítség eljuttatását Bosznia-Hercegovinába. A 771. határozat ezzel párhuzamosan egyhangúlag elítéli az „etnikai tisztogatásokat”. A 771. határozat szövegét Ausztria és Magyarország együttesen nyújtotta be.

Nem tudom, halvány sejtelmem sincs róla, hogy az én áprilisi cikkemnek bármi köze is volna ehhez a közös fellépéshez. Annál kevésbé hitegethetem magam ezzel, mert sem hozzám, sem a Köztársaság szerkesztőségéhez a legparányibb jelzés sem érkezett arról, hogy a Bem rakparton valaki akár csak elolvasta volna is a javaslatomat. Ha elolvasták és felhasználták, örülök neki. Ha maguktól jutott eszükbe a közös fellépés Ausztriával, annak ugyanúgy örülök. És szívből kívánom, hogy ezt az egyhangú nemzetközi helyeslést kiváltó akciót, ezt a diplomáciai sikert továbbiak is kövessék.

Mert a magyar ügyet, a hazai és a határokon kívül élő magyarság ügyét nem a szájtépés, a siránkozás, az állandó önsajnálat, hanem a hidegfejű gondolkodás, a szenvedélyes állhatatosság, a kezdeményezőkészség, a képzeletgazdag és megtervezett céltudatosság szolgálja. Beleértve az alkalom szülte, gyors rögtönzéseket is.

Elsősorban magunkra számítsunk!

– Az 1990-es szabad választások után hogyan alakult a Nyugaton élő magyarság viszonya a szülőhazával?

– Politikai értelemben nem létezik olyan összefoglaló fogalom, hogy „Nyugaton élő magyarság”. Vannak emberek, akik 1956 előtt vagy ’56-ban, esetleg ’56 után eltávoztak Magyarországról, és a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket, hogy mi történik idehaza. Akadnak, akiket ez csak áttételesen – családi, gazdasági kapcsolatok vagy olcsó nyaralás révén – izgat. És vannak, akik távozásuk pillanatától kezdve szenvedélyes figyelemmel kísérik mindazt, ami itthon történik. Semmiféle értékítélet, sem elmarasztalás, sem dicséret nem rejtőzik abban a megállapításban, hogy a nyugati magyarság nagyon sokféle. Éppen ezért hiteltelen és öndicsérő minden olyan szervezet, csoport és személy, amely vagy aki egy-egy nyugati állam összmagyarságának nevében lép föl – mondjuk Budapesten egy világszövetségi kongresszuson.

– Ön szerint jelenleg mit tehetnek szülőhazájukért, akik nem vesztették el az érdeklődésüket?

– Vajon igényli-e a szülőhaza, hogy a Nyugaton élő magyarok bármit is tegyenek érte? Az egyetlen komoly igény a nyugati magyarok pénzére vonatkozott: ki mekkora összeget fektet be magyarországi vállalkozásokba? Idehaza legföljebb látszólag becsülnek meg minden egyéb – tudományos, szellemi vagy politikai – tevékenységet. Egy barátom az ötvenes évek elején – elég kivételes módon – korántsem koholt vádak alapján került a rács mögé, ugyanis valóban megkísérelt összeesküvést szőni, s egy kis csoporttal együtt felkészülni arra az esetre, ha netán elindulnának Magyarországot felszabadítani az amerikaiak. 1956 októberében kiszabadult, fegyverrel harcolt, majd elmenekült. 1989-ben, ’90-ben hazalátogatott, s állandóan a fülemben csengenek a párizsi metróban mondott szavai: „Tibor, egyszerűen nincs ránk szükség. Sőt, érzésem szerint kifejezetten útban vagyunk.”

– Hogyan érzi, önre szükség van?

– Nincs efféle illúzióm. Ebben egyébként pozitívumot lásson, azt, hogy itt minden feladatra van ember. Amit én cselekedni, írni, mondani tudnék, azt más is meg tudja tenni. A franciáknak van egy mondásuk: a temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel. Senki se gondolja magáról, hogy akár íróként, akár gazdasági emberként, akár miniszterelnökként egyedül ő jelenthet megoldást!

– Vannak azonban történelmi szerepek, amelyeket csak egyszer lehet eljátszani, s ilyenkor csupán az a kérdés, hogy van-e megfelelő szereplő. Magyarország európai integrációjának előkészítése például nem kínált vagy kínál soha máskor nem betölthető szerepet az emigráció személyiségeinek?

– Előfordult már. 1990-ben a szabad választások után kilenc-tíz párizsi magyar – közöttük jómagam – levélben javasoltuk a külügyminiszternek, hogy az új párizsi nagykövet a Franciaországban legnagyobb politikai tekintélynek örvendő magyar, a különböző párti elnökök, miniszterelnökök, kormányok által nagyra becsült Fejtő Ferenc legyen. Akár csak rövid időre, de óriási erejű, jelképes üzenetként a francia vezető körök számára. Kijózanítónak bizonyult az elutasító budapesti válasz tartalma és stílusa – s a lényegen az sem változtat, hogy később Fejtő Ferenc kijelentette, úgysem vállalta volna a feladatot. Szép szóval, jó szándékkal talán meg lehetett volna győzni, hogy vállalja.

– A különleges történelmi – Magyarországot Európához segítő – szerep változatlanul adott, e lehetőséggel tehát nem akarna élni senki az emigrációban?

– Valamit tisztáznunk kell. Akik szóba jöhettek volna vagy szóba jöhetnének, mindnyájan megtalálták helyüket, nyugalmukat, anyagi biztonságukat, sőt hírnevüket is Nyugaton. Nekik nincs szükségük semmiféle szerepre vagy kinevezésre. Magyarországnak lehetne szüksége rájuk.

– Mennyire téma a nyugati társadalmakban Magyarország európai felzárkózása?

– A társadalmakban semennyire. Ez azonban egyáltalán nem elkeserítő. Nemzetközi vonatkozásban többé-kevésbé inkább boldog az a kis ország, amelynek belső problémáit vagy politikusait nem túlságosan ismerik, hiszen ez azt jelenti, hogy ott nem történnek véres vagy vérlázító események. Annak idején Petőfi azt írta, Európa homlokán táncolunk. E táncnak azonban keserű vége lett. Ami a magyar integráció jelenlegi lehetőségeit illeti, tudomásul kell vennünk, hogy minden állam önző politikát folytat. Csak a rosszul politizáló, vagy az ideig-óráig szentimentális elfogultságtól vezérelt politikusok nem. Őket érik aztán a legnagyobb csalódások. Nem szabad szem elől tévesztenünk: Magyarországot nem akkor veszik majd fel az Európai Unióba, amikor az csak a magyarok érdeke lesz, hanem akkor, amikor a Nyugat érdekei is ezt diktálják. Minden más kiindulópont nem egyéb üres szónoklatnál vagy porhintésnél. Illúziók ne legyenek: szép dolog a rokonszenv, de a döntő az érdek. Portugália vagy Görögország felvételéhez sem volt elég, hogy az illető országokban hosszú évek óta szilárdnak bizonyult a demokratikus berendezkedés, és megfelelő hatékonyságúnak a gazdaság. A hosszas alkudozást, a megfelelő történelmi pillanat elérkeztét semmivel sem lehet helyettesíteni. Ebből természetesen nem az következik, hogy úgy kell élnünk, termelnünk, politizálnunk, gazdaságilag átalakulnunk, hogy az ő érdekeiket szolgáljuk ki, hanem úgy, hogy a mi érdekeinket és az övéiket minél gyorsabban közelítsük egymáshoz. A világpolitika módosulhat, ám a mai állapotok, különösképpen pedig a nehéz nyugat-európai gazdasági helyzet ismeretében azt kell mondanom: Magyarország ne számítson túl gyors felvételre! Az Európai Unió vezető tisztségviselői elég gyakran – s feltehetően jóindulattal is – utalnak arra, hogy a volt szocialista tömb államainak sem tenne jót, ha túl gyorsan tagságot kapnának. A versenyképesség hiánya ugyanis szerintük elképesztően kiszolgáltatott helyzeteket teremthet. A felkészülésnek keménynek és következetesnek kell lennie.

– Elsősorban milyen területeken?

– Mindenekelőtt a gazdaságban. Az egész európai együttműködés alapja a gazdasági teljesítőképesség.

– A hazai politikai intézményrendszer alakításában, a politikai stílus módosításában tehát ön szerint kevesebb a teendő?

– A teljes jogú tagságnak Magyarország szempontjából politikai akadályai nincsenek, és adja isten, hogy a jövőben se legyenek. Az 1989-es, ’90-es változások megteremtették a nyugati normákkal összehasonlítható alapot. Ha ennek ellentmond is az, amit Magyarországon a közszolgálati médiumoknál és a médiumokban műveltek, és ami egyértelműen Európa-ellenesen antidemokratikus, remélhetőleg ez mégis csak átmeneti jelenségnek tekinthető, hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó, a másokkal szemben könyörtelen, a demokráciát nem nagyon ismerő emberek visszaéléseinek. A közelmúltban Görögországban, tehát az Európai Unió egyik tagállamában viszonylag fiatalon meghalt egy miniszter. A görög állami televízió este nem ennek bejelentésével kezdte a híradást, ezért a kormányfő azonnal menesztette a televízió igazgatóját, és vele együtt még jó néhány személyt. Emiatt még senkinek sem jut eszébe kizárni Görögországot az Európai Unióból, legfeljebb a jelenlegi görög kormányról alakul ki lesújtó vélemény.

– A közösség, ahova Magyarország tart, maga is folyamatosan változik, és értékválságokkal küzd. Melyek a kőbe véshető, semmilyen körülmények között nem változó értékek?

– Ezek lényegében a fejlett demokráciák kialakult és – főként – elfogadott értékei: az állampolgárok, a választások, a sajtó szabadsága, az emberi jogok tiszteletben tartása, a bíróságok függetlensége, a többpártrendszer, a más népek iránt tanúsított tisztelet, a korábbi, történelmi konfliktusok felszámolása. Megszámolni is alig lehet, hány háborút vívott egymással a közösség két alapítója, Németország és Franciaország, s e háborúk hány millió ember életébe kerültek. Voltak, akik azt állították, hogy a két nép között a gyűlölet falait soha nem lehet ledönteni. Ám szerencséjükre – és a világ szerencséjére – volt egy Robert Schumann, volt egy de Gaulle és volt egy Adenauer. A második világháború után ők hihetetlenül rövid időn belül felismerték, hogy öngyilkosságot készít elő, aki a gyűlöletet táplálja. Nincs tovább. Nincs az az Elzász és Lotaringia, nincs az a hatalmi érdek, amelyért egy újabb háborúba ép ésszel belemehetnének. Kelet-Közép-Európa, s benne Magyarország számára is igen tanulságos módon komolyan akarták a megértést, így azután megtalálták a hozzá vezető utat is. Az Európai Unió tagállamai között időnként manapság sem ritka, hogy komoly gazdasági konfliktusok alakulnak ki. Legutóbb majdnem tengeri ütközet zajlott le francia és spanyol halászok között, s olykor a franciák kiborítják az autóútra az olaszok borszállítmányait. Ezek a viták azonban soha nem mérgesednek végzetessé, mert minden érintett fél tudja, hogy semmi más megoldás nincs, csak az érdekegyeztetés és a tolerancia. Minden konfliktust megelőzni nem lehet, de kompromisszumokkal enyhíteni vagy megoldani igen.

– Egy-egy tagállamból időnként figyelmeztető üzenetek érkeznek. Az egyiket szó szerint idézem: „az Európai Uniónak semmiképp sincs szüksége olyan Magyarországra, amely magával hozza a szomszédaival kialakult viszonyból adódó feszültségeket.” Mennyire találja jellemzőnek ezt a vélekedést?

– Főként a délszláv háború kirobbanása óta megnőtt az aggodalom, hogy a jövendőbeli tagállamokkal együtt netán véres válságokat is „importál” az Európai Unió. Időnként nyíltan kimondják, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbség miatt – saját hibáján kívül – a tagságra várományos Magyarország is veszedelmes konfliktusokba keveredhet. Hangsúlyozom, ez nem ítélettel, pontosabban nem Magyarország elítélésével azonos, hanem valójában azokat bélyegzi meg, akik nem tartják tiszteletben az európai normákat, és a magyar kisebbségnek nem adják meg a megillető jogokat. Ha a kisebbségügyek kizáró akadályt jelentenének, akkor Görögországot sem vették volna fel, hiszen – főként Ciprus miatt – élesen szemben állt és áll Törökországgal ugyanakkor, amikor ugyanannak a katonai szövetségnek, a NATO-nak a tagja mind a kettő.

– A tagság elérése szempontjából mit jelenthet Magyarországnak a visegrádi együttműködés?

– Idealisztikusan szép elképzelés hozta létre a visegrádi államok csoportját. Az érintett népek többé-kevésbé hasonló kultúrkörhöz tartoznak, nagyjából egyforma gazdasági színvonalon vannak. Csakhogy akadnak, akik e csoportosulás létét Nyugaton előszeretettel használják fel arra, hogy Visegrádra hivatkozva halasztgassák egy-egy jelentkezőnek a teljes jogú tagság megadását. A négy ország közül ugyanis mindig lesz olyan, amelyik hátrább van a másiknál, nem felel meg egyik-másik feltételnek, s emiatt rontja az együttes belépés esélyeit. Több mint két éve nyilvánosan felhívtam itthon a figyelmet arra, hogy Klaus cseh miniszterelnök egyengetni fogja Prága külön útját, és nem kívánja a többi visegrádihoz kötni magát. Semmi visszhangja sem volt jelzésemnek. Azóta ez bekövetkezett, s Klausnak a maga szempontjából igaza van. Magyarországnak sem ez az egyébként dicséretes együttműködés ígéri a leghatékonyabb felkészülést a tagságra.

– Ön más államok szövetségére gondol?

– Az osztrák–magyar konföderáció híve vagyok, amely szabad államok laza közössége, és teljesen nyitott más országok felé, például Szlovénia, Szlovákia, Csehország és Lengyelország felé. Tudom jól, hogy ez az elképzelés nem valósítható meg könnyen, de kölcsönös jóakarattal igenis életre hívható.

– Érdeke lenne ilyesmi Ausztriának?

– Ausztriában sokan tartanak attól, hogy az Európai Unió-beli tagság után még jobban függenek majd Németországtól. Továbbá: az osztrákokban él a nosztalgia, hogy összefogjanak a magyarokkal és a térség más népeivel.

– Bizonyos ön ebben?

– Feltétlenül. S főleg biztos vagyok bizonyos földrajzi és történelmi adottságok erejében. Amikor jó negyedszázada több száz oldalas könyvet írtam a szovjet–kínai konfliktusról, kutatásaim közben megdöbbentő tényekre bukkantam. 17., 18. és 19. századbeli orosz cárok és kínai uralkodók leveleire leltem, amelyekben szóról szóra azok a mondatok – fenyegetések és ígéretek – szerepeltek, mint Hruscsov és Mao üzenetváltásaiban. Ez a konfliktus nem 1960-ban kezdődött, hanem abban a pillanatban, amikor az oroszok átlépték az Uralt, és kisebb-nagyobb területeket „elzabráltak” a kínai hűbérbefolyás alól. A népek egymás közötti viszonyában a földrajzi és történelmi állandóságok sok egyéb tényezőnél fontosabbak. Földrajzi állandóságunk nyilvánvalóan a szomszédság. Ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem változtathatunk azon, hogy a térségben mely népek mellett élünk. A határokat módosítani lehet, s ez meg is történt a második világháború után például Lengyelországgal, de ettől a lengyelek szomszédai keleten és nyugaton még ugyanazok maradtak. Egyfajta történelmi állandóság is érvényesül. Az oroszoknál ilyen állandóság az Ázsiával és Németországgal való viszony. Hiába volt az orosz intelligencia számára mindig is Franciaország a legfőbb vonzerő, az orosz történelemben folyvást két tényező bizonyult meghatározónak. Keleten a tatárok, majd az örökükbe lépő kínaiak, nyugaton a németek. Nagy Péter, Nagy Katalin elsősorban a németektől akart tanulni, tömegesen telepítette őket orosz földre. Most könyvet írok a 19. századról, s csak az anekdota kedvéért említem meg: a korábban sokféle néven szereplő KGB-t valójában 1838-ban hozták létre Szentpéterváron, Harmadik Szekció elnevezéssel. Kinek adott megbízást I. Miklós cár a titkosrendőrség megszervezésére? Egy Oroszországban élő német származású arisztokratának, bizonyos Nesselrode grófnak. Lenin arra számított, hogy Németországban is győznek a kommunisták, s a német–orosz összefogás nyitja meg az utat a kommunizmus előtt az egész világon. A nácik térdre kényszerítése után Sztálin – meglepő módon és azonnal – nem németgyűlöletet hirdetett, hanem kijelentette: Hitlerek jönnek, Hitlerek mennek, de a német nép marad. Ha az orosz és a német nép összefog – tette hozzá –, Európa – persze az ő elképzelései szerint – biztosítottnak tekintheti jövőjét. Sztálin halála után Berija bukásának valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében ki akarta engedni Moszkva befolyása alól Kelet-Németországot, és ezzel a katonai vezetőség nem értett egyet. Hruscsov egy engedményeket kilátásba helyező németországi út előestéjén bukott meg. Moszkva – hol ilyen, hol olyan előjellel, de – nem tud és nem is akar nem számolni Németországgal. Magyarországról szólva: nekünk Ausztria szomszédsága jelenti a legbiztatóbb változtathatatlan tényezőt. Ez nem szerelmi kérdés, de az érdekházasságok gyakran tartósabbak a szerelmi házasságoknál. A két nép nagyon jól ismeri egymás erényeit és hibáit. Történelmünk összefonódott. Ausztria Magyarország szóvivője, útegyengetője lehet az Európai Unióban.

– Gondolja, hogy ez az együttműködés elnyerné más szomszédaink tetszését is?

– A tegnap még kommunista román vagy szerb vezetők esetleg azt mondanák, hogy a magyarok vissza akarják állítani a Monarchiát, amiről persze szó sincsen. De ezek az emberek úgyis annyi mindent mondanak. Egy idő múlva azért ezekben az országokban is jó irányban kell fordulatot vennie a politikai gondolkodásnak. Velük vagy utódaikkal kapcsolatban a közös problémánk nem a mi viszonyunk Ausztriához (mi sem szólunk bele, ha ők például az oroszokhoz közelednek), hanem a határainkon túl élő magyar kisebbség fennmaradásának és jogainak ügye. E kisebbség ősi földjén való megmaradásért és csorbítatlan jogaiért Magyarországnak mindig mindent meg kell tennie. A garanciákat illetően tárgyalások lehetségesek, sőt szükségesek, de az európai normáktól való eltérés elfogadhatatlan. A térségben nem fog egy csapásra minden a magyar érdekeknek megfelelően alakulni, s ezért elsősorban nem mi vagyunk felelősök, hanem az érintett államok sovinizmusa. Szörnyű gazdasági helyzetükben – a figyelem elterelésére – teret kap náluk az elvakult nacionalizmus, a magyarellenes uszítás. De ez a végtelenségig nem leplezheti az ottani kormányok felelősségét, silány működését, az uralkodó réteg hataloméhségét és korrupcióját. Tetszik, nem tetszik, sajnos ők vannak birtokon belül, s a magyar kisebbségek az ő túszaik. A magyar politika azonban korántsem eszközök nélküli. Következetességgel, a szomszédos népek iránt mutatott rokonszenvvel, a megfelelő gazdasági és politikai együttműködési formák javaslataival, nehéz, de elengedhetetlen türelemmel, nyugat-európai és amerikai barátaink mozgósításával, sőt talán orosz támogatással is eredményre számíthat. Ebben a században Magyarország rettenetes sebeket kapott, magyarok millióit kényszerítették mesterségesen kialakított államokba. Napjainkra – s ezt Jugoszlávia szétrobbanása, valamint Csehország és Szlovákia szétválása mutatja – darabokra esik egyik-másik tákolmány. A helyzet bizonytalan és veszélyekkel terhes: Magyarországnak vigyáznia kell arra, hogy megnyilvánulásaival egyetlen nép jogos érdekeit és önbecsülését se sértse meg, miközben nem mondhat le egyetlen magyar védelméről sem.

– E kérdések megoldásában Magyarország mennyire számíthat az immár sok tekintetben egységes fejlett Európára?

– Elsősorban saját magunkra számíthatunk. Ugyanakkor ha Magyarország ma nem is annyira „téma” a világban, mint 1989-ben vagy 1956-ban volt, de magyarnak lenni ma is pozitívum. Kétségkívül 1956 a legnagyobb tőke, isten őrizz, hogy helytelen politikai gyakorlattal kockáztassuk vagy elpazaroljuk azt! Európa nyugati felén Magyarországnak nincs ellensége, kizárólag barátai vannak. Eltérő mértékben ugyan, de lényegében az Európai Unió minden tagállamára számíthat gondjai leküzdésében. Hasonló helyzetre ezer év óta nem volt példa. Egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról, hogy az orosz helyzet példátlanul nagy bizonytalansági tényezőt jelent a világ, s benne Európa számára. A Szovjetunió felbomlása feltehetően nagyobb történelmi eseménynek bizonyul, mint az 1917-es forradalom. A bolsevik Oroszország – más ideológiai mázzal – lényegében a cári, imperialista Oroszország egyenes folytatása volt. Ám hogyan, mivel folytatódik az összeomlott orosz birodalom? Senki sem tudja, hogy hova vezetnek a belső feszültségek, senki sem mondhatja meg előre, hogy a bármelyik pillanatban fordulatot előidézni képes orosz helyzet milyen nemzetközi robbanások, politikai Csernobilok talaja lesz. Magyarország nagyon is jól teszi, ha a bizonyosságokba kapaszkodik, ha integrációs esélyeit minden területen elmélyíti, ha politika és társadalom egyaránt gyorsítja lépteit a fejlett Európa és a NATO felé.

A készülő magyar–román alapszerződésről

A Népszabadság február elsejei számában Ballai József tollából beszámolót olvastam arról a kecskeméti tévéfelvételről, amelyik Jeszenszky Géza külügyminiszternek és Szent-Iványi Istvánnak, a parlament külügyi bizottsága SZDSZ-es titkárának nyílt színi vitájáról készült. A teljes szöveget, amelyet a Létkérdések című tévéműsor aznap este közvetített, nem ismerem. De feltételezve, hogy a sajtóismertetés híven foglalta össze a két vitapartner véleményét, ennek alapján engedtessék meg, hogy egyetlen ponthoz hozzászólhassak.

Szent-Iványi István szerint „a magyar–román alapszerződéssel kapcsolatban az SZDSZ véleménye az, hogy ki kellene jelenteni: a két országnak nincsenek egymással szemben területi követelései. Ez többet és mást jelentene, mint ha egyoldalúan Budapest mondaná ezt csupán ki – az ugyanis sugallhatná azt, hogy a múltban voltak magyar követelések.”

Köztudott, hogy már jó ideje folynak az előkészítő tárgyalások eme bizonyos magyar–román alapszerződésről, és a román fél kezdettől fogva követeli, hogy Magyarország deklarálja a szerződésben a jelenlegi határok minden időkre érvényes változtathatatlanságát. (Arról nincs tudomásom, hogy a magyar tárgyaló fél is előfeltételnek tekintené, miszerint Románia jelentse ki: nincsenek területi igényei Magyarországgal szemben.)

A magam részéről a román követelést – akár egyoldalú magyar, akár kétoldalú, román–magyar deklaráció formájában – abszurdumnak tartom, amit nem a való helyzet indokol, hanem vagy az időhúzás szándéka, vagy az, hogy a román kormányzat korábbi és közvetlen elődei, egyes miniszterei és szövetségesei, azaz nem kis mértékben a saját maga által felheccelt román közvéleményt „megnyugtassa.”

Miért abszurdum? Először is azért, mert ez az utóbbi indok román belügy, és nem a mi dolgunk, hogy megegyük azt a levest, amit ők főztek és főznek továbbra is.

De ami ennél komolyabb és súlyosabb: a Magyar Köztársaság Románia határait már az 1947-es párizsi békeszerződésben hivatalosan elismerte. Ezt egy demokratikus magyar kormány, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök koalíciós kormánya írta alá. A román félnek, amely akkor ezt az aláírást elfogadta, semmiféle erkölcsi vagy politikai joga nincs arra, hogy ma kétségbe vonja. Ha a magyar fél ebbe belemenne, ezzel egyszerűen dezavuálná legtiszteletreméltóbb elődjének, a Nagy Ferenc-kormánynak becsületességét és hitelét.

Abszurdum a román követelés azért is, mert 1975-ben – Albánia kivételével – Európa valamennyi kormánya aláírta Helsinkiben, hogy elismeri a fennálló határokat és lemond a határok erőszakos megváltoztatásáról. A jelenlegi román kormány követelése az összes európai kormány közül egyedül a magyar kormány aláírását kérdőjelezi meg. Különös és megengedhetetlen diszkrimináció, nemde? Éppen mi, magyarok volnánk annyira megbízhatatlanok és szószegők, hogy nekünk harmadszor is alá kellene írnunk azt, amit 46 éven belül már kétszer aláírtunk? Ehhez hozzá lehet tenni, hogy az új magyar demokrácia törvényes kormányának miniszterelnöke, külügyminisztere és más miniszterei is már számtalanszor kijelentették, hogy nincsenek területi igényeink Romániával szemben; kijelentették ezt az ellenzéki pártok vezetői is. Egyenesen sértő, hogy felelős politikusaink nyilatkozatait a román fél nem veszi tudomásul, vagy értéküket kétségbe vonja.

Az elmúlt ötödfél évtized ismeretében ez különösképpen furcsa.

1948. január 24-én Magyarország és Románia barátsági együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött. Nincs tudomásom arról, hogy Magyarország ezt a szerződést egyetlenegyszer is megsértette volna. Mikor Szent-Iványi István azt mondja, hogy ha most Budapest egyoldalúan mondaná ki, hogy nincsenek területi követelései Romániával szemben, akkor ez azt sugallhatná, hogy a múltban voltak ilyen magyar követelések, nem világos előttem, milyen múltról beszél. Csak a Horthy-korszakra gondolhat – de hát akkor visszamehetnénk az első világháborúig is, amikor Romániának voltak (nagy sikerű) területi követelései Magyarországgal szemben. Ha viszont csak a második világháború utáni időkig és a magyar–román barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésig megyünk vissza – ami éppen elegendő –, akkor Szent-Iványi István és az SZDSZ egyetlen olyan felelős magyar politikust, magyar kormányt vagy magyar pártot nem tud idézni, amelyik területi követelésekkel állt volna elő.

Mi a helyzet az 1948-as szerződés másik aláírójával, Romániával?

Mikor a magyar nép 1956-ban felkelt a szovjet megszállók ellen, mikor a törvényes magyar kormány kimondta az ország függetlenségét, szuverenitását és semlegességét, a többpártrendszeren alapuló belső demokráciát, és ezt követően a Szovjetunió megkezdte fegyveres agresszióját Magyarország ellen, akkor a magyar–román kölcsönös segélynyújtási egyezmény értelmében Romániának Magyarország segítségére kellett volna sietnie. De ha realisták maradunk, és tekintetbe vesszük az erőviszonyokat, valamint azt, hogy Romániának a Szovjetunióval is volt kölcsönös segélynyújtási szerződése, akkor semlegesnek kellett volna maradnia. Ezzel szemben mi történt? Több szovjet forrásból is tudjuk, de tudjuk Jugoszlávia akkori moszkvai nagykövetének, Veljko Micsunovicsnak emlékirataiból is („Journées de Moscou, 1956–1958„, Robert Laffont Kiadó, Párizs, 1979., magyarul a párizsi „Irodalmi Újság” 1981. 7–10. számában), hogy Románia nemcsak semleges nem maradt, hanem az egyetlen ország volt, amelyik a Szovjetuniónak felajánlotta, hogy részt vesz Magyarország fegyveres lerohanásában. Ezt Hruscsov 1956. november 3-án, tehát még a szovjet intervenció előtt kétszer is megemlítette Brioniban Titónak: „Román csapatok is részt vehettek volna a hadműveletekben – mondta –, de ,ennek az oroszok nem látják szükségességét” (i. m. 133. oldal), majd: „Vacsora közben Hruscsov megint felhozta: a románok készen állnak, hogy ők is csapatokat küldjenek Magyarországra” (i. m. 137. oldal). Azaz: Románia önszántából felajánlkozott, hogy a magyar–román barátsági szerződés ellenére bevonuljon csapataival Magyarországra, és nem rajta, hanem az oroszok elutasításán múlt, hogy ez nem következett be.

Még tartott a forradalom, amikor a Román Kommunista Párt, a kormány és a sajtó előállt azzal a váddal, hogy a születőben levő demokratikus (az ő fogalmazásukban: ellenforradalmi, fasiszta, revizionista) Magyarország területi követeléseket támaszt velük szemben. Ebből egyetlen szó nem volt igaz: sem a Nagy Imre-kormány nyilatkozataiban, sem a rádióban, sem a sajtóban egyetlen ilyen hang el nem hangzott. (Lásd Nagy Ernő pótolhatatlan értékű dokumentumgyűjteményét: „1956 – A forradalom sajtója”, Giromagny, Franciaország, 1984.) Ennek ellenére az akkori román vezetésnek sikerült elég széles rétegeket a magyar területi követelések alaptalan vádjával a magyar forradalom ellen hangolnia.

A forradalom leverése után Gheorghiu-Dej kormánya ezrével tartóztatott le, vetett börtönbe, deportált erdélyi magyarokat, akik nem a határok megváltoztatását kívánták, csupán rokonszenveztek a forradalommal. Százával fogtak le, vertek össze, internáltak olyan román értelmiségieket és diákokat is, akiknek ugyanez volt a „bűne”. (Jómagam személy szerint három olyan jelentős román írót ismerek, akik – ’56 után, ’56-ért – nehezen leírható szenvedéseken mentek keresztül.)

De ez nem minden. A román kormány 1956 novemberében segédkezet nyújtott a szovjet fegyveres erőknek és Kádáréknak ahhoz, hogy Nagy Imrét és társait Budapestről Romániába vigyék, majd ezt követően az egész világ előtt garanciát vállalt a csoport tagjainak biztonságáért. Az ENSZ 1956. december 3-i teljes közgyűlésén Preoteosa úr, a román kormány külügyminisztere a következőket jelentette ki: „Tisztáznom kell, hogy a menedékjog megadása Romániába Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak szükségesnek mutatkozott azért is, hogy az érdekelt személyek biztonsága garantálva legyen, s azért is, hogy a rend helyreálljon Magyarországon. (Ez utóbbi érv egyértelmű beavatkozás volt Magyarország belügyeibe, de ezt most hagyjuk.) A román kormány elkötelezte magát, hogy szem előtt fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait… Nyugodtan állíthatom, hogy a kérdéses személyek hálásak a román kormánynak azért a vendégszeretetért, amelyet felajánlottak nekik. Közölhetem azt is a közgyűléssel, hogy Nagy Imrének és csoportjának magatartására a megértés és a jó hangulat a jellemző, ami élesen ellentmond annak a híresztelésnek, amelyet egy bizonyos küldöttség itt elhitetni igyekszik.”

A politikai menedékjog nemzetközi szabályainak első és legfontosabb eleme, hogy azokat, akik ezt élvezik, a menedéket nyújtó kormány semmilyen más kormánynak nem szolgáltatja ki, de főleg annak a kormánynak nem, amelyik részéről a menekülteket veszély fenyegetheti. Ennek ellenére a román kormány – a nemzetközi menedékjogot és saját hangzatos deklarációját lábbal tiporva – alig néhány hónappal később Nagy Imrééket kiszolgáltatta a Kádár-rendszernek, és ezzel aktív cinkosává vált a kivégzéseknek és a börtönbüntetéseknek.

Mindennek következtében egyáltalán nem tartanám túlzásnak, ha egy leendő magyar–román alapszerződés keretében, vagy azt megelőzően a magyar tárgyaló fél megkövetelné:

1. a román kormány határolja el magát az 1956-os román kormány szószegéseitől;

2. a román kormány rehabilitálja és részesítse kártérítésben azokat a román és magyar anyanyelvű állampolgárait, akiket 1956-ban a magyar forradalommal való rokonszenvezésük miatt szabadságvesztés és anyagi hátrány ért;

3. a román kormány határolja el magát az 1957-es román kormánynak attól a nemzetközi jogba ütköző cselekedetétől, amellyel Nagy Imrét és több társát a hóhérok és a börtönőrök kezére adta.

A politikai elhatárolódásnak vagy az alapszerződés szövegében kellene benne lennie, vagy abban a formában kellene megtörténnie, ahogy ez Jelcin orosz elnök 1992. novemberi budapesti látogatása alkalmából történt (koszorúelhelyezés a 301. parcellánál, a sztálinista és posztsztálinista román állam bűneinek nyílt megbélyegzése a magyar parlamentben).

A fentiek ismeretében felvetődik a kérdés: mi jogosítja fel a jelenlegi román rendszert, amelynek vezetői a köztársasági elnökkel az élükön abból a pártból kerültek ki, amelyik az itt felsorolt szerződésszegéseket állami szervein keresztül elkövette, hogy kétségbe vonja annak a magyar kormánynak ismételt nyilatkozatait, amelyiknek egyetlen elődje, egyetlenegyszer sem szegte meg az 1948-as magyar–román barátsági szerződést? Ha mi hajlandók vagyunk elhinni nekik, hogy a totalitáriánus és szószegő Románia után ők most – megjavulva – egy demokratikus és szótartó Romániát igyekeznek megteremteni, akkor ők miért nem hiszik el nekünk azt, hogy mi már idestova három esztendeje megvalósítottunk egy demokratikus, szavahihető és békés szándékú Magyarországot?

Szent-Iványi Istvánt sokkal felkészültebb és lelkiismeretesebb politikusnak, az SZDSZ-t a magyar érdekek sokkal elkötelezettebb védelmezőjének tartom annál, semhogy feltételezném: véleményüket nem azzal a céllal formálták, hogy ugyanakkor a román kormány részéről elvárják: félreérthetetlenül kötelezze el magát a romániai magyarság valóban mértéktartó követeléseinek elfogadására (az autonómia még kidolgozandó formája, a szabad nyelvhasználat, a Bolyai Egyetem stb.). Lehet, hogy a Létkérdések című tévéadás teljes szövegében ez benne is volt, és csak a kecskeméti sajtótudósításból maradt ki. Ez esetben persze nyitott kapukat döngetek. De van, amit jobb kétszer is elmondani, mint egyetlenegyszer sem. Mindenesetre: egy szerződés előkészítésekor tanácsosabb az igények maximumát bejelenteni, semmint elébe sietni a másik fél követeléseinek. Sajnálatos például, hogy a folyamatban levő tárgyalások nyilvános ismertetése során egyre-másra lehet olvasni a revizionizmus vádjáról s e vád ismételt cáfolásáról, de arról nem hallottam, hogy a magyar kormány szóba hozta volna Románia 1956-os és 1957-es magatartásának, s az ebből fakadó jogos sérelmeinknek kérdését. Ez nem – újabb – akadály volna, hanem az őszinte tisztázásnak, az új alapok megvetésének velejárója. Hiszen – ahogy a kun–székely–román származású József Attila írta – „a múltat be kell vallani”. Az általam is hőn óhajtott magyar–román közeledés során mindenről lehet tárgyalni, mindkét oldalról lehet, sőt szükséges engedményeket tenni, de egyoldalú és elsietett engedékenység aligha járul hozzá egy igazságos megegyezés mielőbbi kialakításához.

Miért nem kellenek alapszerződések?

Hálás vagyok Meiszter Dávid ny. helyettes államtitkárnak Mire jó egy alapszerződés? című cikkéért (Népszabadság, 1994. július 28.). Jó ideje hiába töröm a fejem azon, mit is jelent az, hogy „alapszerződés”. Több mint három évtizede figyelem a nyugati sajtót, nem egy diplomáciával-történelemmel foglalkozó könyvet is elolvastam, de ezzel a fogalommal sohasem találkoztam – talán az utóbbi években egyszer-kétszer, de még ebben sem vagyok biztos. Meiszter Dávid cikkéből az derül ki: nem véletlen, hogy a Nyugat nem, vagy csak alig-alig ismeri ezt a kifejezést. „Az alapszerződések gondolata a magyar külpolitikában a Varsói Szerződés alkotta szövetség szétesését követően merült fel” – írja Meiszter. – „A Varsói Szerződésben szereplő pozitív garanciák – megtámadtatás esetén minden eszközzel való kölcsönös segítségnyújtás – helyébe azt »találtuk ki« – fűzi hozzá –, hogy a szomszédos országok negatív garanciákat adjanak egymásnak: »nem használják fel és másoknak sem engedik területük felhasználását a másik szerződő fél elleni fegyveres agresszió végrehajtására«.” A „találtuk ki” kifejezés arra enged következtetni, hogy az alapszerződés fogalma – magyar találmány, továbbá, hogy a diplomácia történetében semmiféle hagyománya nincsen, és még továbbá, hogy sem a határok, sem a kisebbségek problematikájával nincs összefüggésben. Ahogy Meiszter Dávid háttérinformációként közli is velünk: az egész alapszerződési dolgot azért „találtuk ki”, hogy az akkor már ingadozó hatalmú Gorbacsovot megtámogassuk a Varsói Szerződés felbomlásával elégedetlen szovjet konzervatív-katonai táborral szemben. Az „alapszerződés” olyan elképzelés volt, amitől kitalálói azt remélték, hogy „a biztonsági garancia pótlékaként »adható el«.” Kissé nyersebben fogalmazva: ügyeskedés, pótlék, trükk.

Valki László, az ELTE nemzetközi tanszékének vezetője néhány nappal később némileg korrigálta Meiszter Dávid történelmi visszapillantását. A „Magyar Nemzet” 1994. augusztus 6-i számában közölt nyilatkozatában elmondta, hogy a világ első alapszerződését 1972 decemberében kötötték, az NSZK és az NDK között – a két német állam viszonyát szabályozták abban a dokumentumban, amelyet Grundvertrag-nak neveztek el. Ennek a szó szerinti fordítása az „alapszerződés”.

Mindebből már le is vonható néhány következtetés:

1. Az emberiség több ezer éves diplomáciatörténetében az alapszerződés teljesen újkeletű fogalom. Nem mi, magyarok találtuk ki, hanem a németek, és nem normális körülményekre, hanem egy egészen speciális helyzetre: egy erőszakkal kettéosztott ország és kettészakított nép viszonyaira alkalmazták. Másodszori alkalmazása sem volt igazán külpolitikai motivációjú cselekedet, hanem szinte egy másik ország, a Szovjetunió belügyeibe való – egyébként jó szándékú – beavatkozás: egy gyengülő hatalmú állam- és pártvezető megtámogatása veszélyes (számunkra is veszélyes) ellenfeleivel szemben. (Az, hogy ezt a formulát az egyszeri, szovjet–magyar alkalmazása után a magyar külügyminisztérium más országokra is kiterjesztette, enyhén szólva nem tartozott a Bem rakpart legjobb ötletei közé. Úgy fest, hogy magyar–román és magyar–szlovák vonalon most azt esszük – fölöslegesen és immár nemzetközileg is figyelve, – amit az előző kormány főzött. Éppen ezért, amikor a mai ellenzék most nemegyszer gúnyolódva kommentálja a jelenlegi erőfeszítéseket, méltányosabb volna nem elfelejtenie, hogy ezt az egész alapszerződéssorozat-ötletet jobb lett volna nem „kitalálnia”.)

2. A nemzetközi – nemzetek közti – diplomáciában ez a szerződési típus ismeretlen. Amikor tehát azt halljuk, hogy a nyugati országok szeretnék, ha a magyar–román és a magyar–szlovák alapszerződés mielőbb tető alá kerülne, sőt bizonyos fokig rossz néven is veszik, hogy a Magyar Köztársaság nem köti meg elég gyorsan ezeket a szerződéseket és – elsősorban a kisebbségek ügye miatt – túl sokat „akadékoskodik”, továbbá, amikor azt halljuk, hogy ezeknek a szerződéseknek meg nem kötése hátráltatni fogja az érdekelt országok csatlakozását az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, akkor illő tisztelettel megkérdezhetjük tőlük: miért nincsenek nekik alapszerződéseik? Hol van például a francia–olasz, a dán–holland, az angol–ír, a portugál–spanyol, az amerikai–kanadai, avagy a NATO-ban szövetséges görögök és törökök alapszerződése? Milyen jogon várnak el tőlünk egy olyan szerződési formát, amilyent ők maguk sohasem gyakoroltak?

3. Ha egy pillantást vetünk arra, mi lett a történelem első két alapszerződésének a sorsa, akkor kétségeink csak fokozódnak. Minekutána – nem utolsósorban hála nekünk, magyaroknak – a berlini fal leomlott, az 1972-es nyugatnémet–keletnémet Grundvertrag szinte egyik napról a másikra semmivé foszlott. Németország egyesült, és nem hinném, hogy akár Kohl kancellár, akár az akkori keletnémet vezetés azt mondta volna: hohó, vigyázat, nem egyesülhetünk, mert ezzel megszegjük a húsz évvel ezelőtt kötött alapszerződésünket. Ami pedig azt az alapszerződést illeti, amit mi, magyarok „találtunk ki” azért, hogy Gorbacsovot megtámogassuk, nemigen mondható el, hogy hosszan tartó eredményt értünk el vele. Lehet, hogy ez a „pótlék” ideig-óráig némi – nagyon kis – segítséget adott neki, de sem a konzervatívok-katonák 1991-es puccsát nem akadályozta meg, sem azt, hogy Gorbacsov néhány hónappal később megbukjék és a Szovjetunió darabokra hulljon. (Mellesleg – kérem, igazítsanak helyre, ha tévednék – a szovjet–magyar, illetve az orosz–magyar alapszerződés máig sincs érvényben – az orosz parlament máig sem ratifikálta.)

Már-már nem komikus-e, hogy mi most mindenképpen egy olyan szerződési formát akarunk magunkra erőszakolni, aminek történelmi múltja nincsen, s ami nemcsak semmiféle tartós eredményt nem tudott felmutatni, hanem már kétszer is kudarcot vallott?

***

De hát úgy tűnik, hogy a naponta emlegetett magyar–román és magyar–szlovák alapszerződést talán nem is annyira mi hiányoljuk, mint inkább keleti és északi szomszédaink sürgetik. Az ő vezérlő szempontjuk az – legalább is ezt mondják, – hogy nyugtalanítja őket a magyar „revizionizmus”, és ezért egy alapszerződésben le kell szögezni: a szerződő felek véglegesnek ismerik el a jelenlegi határokat, nincs és soha nem is lesz területi igényük egymás irányában. Meiszter Dávid megjegyzi: határklauzulának „nem kellene feltétlenül szerepelnie (az alapszerződésben), de mivel az Antall-kormány a határok kérdését sokáig lebegtette, elég nehéz indokolatlannak bélyegezni egyes szomszédaink erre vonatkozó igényét”. Anélkül, hogy az Antall-kormány külpolitikájának rajongója volnék (jó néhány megnyilatkozását súlyosan elhibázottnak tartottam), bizonyos frázispufogtatás és nem egy ügyetlen gesztus ellenére annak egyetlen jelét sem láttam, hogy Magyarország határainak kérdését „lebegtette” volna. Sajnos, említett szomszédainknak már a területükön élő magyar kisebbségek jogos igényeinek támogatása is bőven elegendő ahhoz, hogy közvéleményüket a magyar területi igények vádjával riogassák – sőt, még erre sincs szükségük: Ceausescu ezt a vádat már akkor is ismételgette, amikor a Kádár-rendszer – szégyenletes módon – három évtizeden át a kisujját sem mozdította a magyar kisebbségek védelmében.

Magyarország az 1947-es párizsi békeszerződés, majd a Helsinki Záróokmány aláírásakor hivatalosan elismerte a mostani – katonai és diplomáciai erőszakkal rákényszerített – határokat. Még hány szerződést kell aláírnunk ahhoz, hogy egyes szomszédaink ne legyenek nyugtalanok? Mi a garancia arra, hogy ha egy alapszerződésben most újra aláírjuk a határok tiszteletben tartását, akkor ettől megnyugodnak és előbb-utóbb nem fogják azt mondani, hogy csak „falból” írtuk alá – revíziós szándékaink semmit sem változtak? A minden tárgyi alapot nélkülöző, lélektani nyugtalanság ellenszere nem az aláírás, hanem a pszichoterápia vagy az idegcsillapító; alapszerződés helyett talán hatásosabb volna, a kedvezményes áron nagyobb mennyiségű Valeriánát szállítanánk azoknak, akik idegesek.

Vannak, akik odaát azzal érvelnek, hogy nyugtalanságuk egyik oka éppen a Helsinki Záróokmány, amely ugyan tiszteletben tartandónak nyilvánítja az európai országok határait, de elvben lehetővé teszi a határok békés úton, azaz az érdekelt felek megegyezésével történő megváltoztatását. Román és szlovák szomszédaink vezetői – köztük is első helyen a szociálnacionalisták – most olyan szerződést kívánnak aláíratni velünk, ami ezt a békés lehetőséget is kizárja.

Ennél a pontnál érdemes kissé elidőzni.

Először is: ha Románia és az akkori Csehszlovákia a Helsinki Záróokmányának ezt a pontját kifogásolhatónak tartotta, akkor miért írta alá?

Másodszor: ha azóta jöttek rá, hogy ez a pont számukra elfogadhatatlan, akkor a/ vagy hívassák össze a Helsinki Záróokmányt aláíró országokat és kérjék ennek a pontnak az újratárgyalását, b/ vagy mondják fel a maguk részéről a helsinki megállapodást.

Harmadszor: Magyarországra is vonatkozik az, hogy ha most olyan szerződést írna alá, ami kizárja a határok békés megváltoztatásának a lehetőségét, akkor ellentmondásba kerülne a Helsinki Záróokmányon szereplő aláírásával, megsértené ezt a záróokmányt – tehát a most tervezett alapszerződések aláírása előtt Magyarországnak is ki kellene lépnie a helsinki kötelékből.

Negyedszer: a békés határmódosítás lehetőségéről való lemondás történelmi, nemzetközi jogi és alkotmányjogi abszurdum.

– Történelmi. Az emberi civilizáció több ezer éves története során tömegével vannak olyan példák, amikor egyik ország békés úton átengedett területeket egy másik országnak, vagy egyes területek kiváltak egy országból, fejedelemségből, városállamból és egy másikhoz csatlakoztak. Franciaország (Napóleon) 1803-ban eladta Louisianát az Egyesült Államoknak. Oroszország (II. Sándor cár) 1867-ben eladta Alaszkát – ugyancsak az Egyesült Államoknak. Ebből a francia és orosz lelkekben utólagos megbánás születhetett ugyan, de fegyveres konfliktus nem lett. Az Egyesült Államok és Franciaország, az Egyesült Államok és Oroszország soha nem viselt háborút egymás ellen – ellenkezőleg, mind a két világháborúban egymás szövetségesei voltak. A történelem tehát Helsinki mellett tette le a voksát: békés határmódosítások igenis, mindig lehetségesek voltak és lesznek.

– Nemzetközi jog. Mióta a világ világ, soha egyetlen nemzetközi szabály vagy szerződés nem akadályozta (nem akadályozhatta) meg, hogy szuverén államok ilyen vagy olyan okból, békés úton ne állapodhassanak meg területük egy részének átengedésében, eladásában vagy cseréjében. Területcserékre, tudjuk, számtalan példa volt a múltban és lehet a jövőben is – területátengedések sincsenek kizárva, még Európán belül sem. Ha Írország ma háborút indítana az Egyesült Királyság ellen Észak-Írország felszabadításáért, akkor megsértené az ENSZ alapokmányát is, a Helsinki Záróokmányt is. De ha Anglia holnap – a lakosság többségének akaratától függően, különböző feltételek közepette – átengedné Észak-Írországot az Ír Köztársaságnak, akkor ki és milyen jogon szólhatna ebbe bele? A tervezett magyar–román és magyar–szlovák alapszerződések a békés határváltoztatás lehetőségének kiiktatásával olyan jogtól fosztanák meg az aláíró országokat, amellyel minden más független ország szabadon rendelkezik.

– Alkotmányjog. A fentiekből következően minden állam szuverenitásának elidegeníthetetlen része, hogy parlamenti döntés vagy népszavazás alapján határait békés eszközökkel – vétellel, eladással, cserével – módosíthassa. (Egyébként a háborús út is része a szuverenitásnak, de ezt Európában a Helsinki Záróokmány aláírása kizárja.) A békés határmódosítás lehetősége szervesen hozzátartozik éppúgy a magyar, mint a román és a szlovák állam szuverenitásához. Miféle alapszerződés akadályozhatná meg például azt, hogy Románia határai egyszer békés megegyezés alapján Moldova irányában megváltozzanak? Vagy azt, hogy Szlovákia és Csehország – ha kölcsönösen úgy kívánják – ne cserélhessen ki néhány határmenti falut vagy akár nagyobb területrészeket is? És nem békés határmódosítás volt-e Csehszlovákia kettéválása? Ami szomszédainkra áll, áll miránk, magyarokra is. (A magyar–ukrán alapszerződés idevonatkozó pontja nem példaértékű precedens, hanem az a sajnálatos kivétel, ami erősíti a szabályt.) Az alapszerződés tervezett szövege megsértené a magyar állam szuverenitását. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az Alkotmánybíróság elfogadhassa és a köztársasági elnök, a nemzeti szuverenitás legfőbb őre és záloga aláírhassa.

***

Mondják: a magyar kormány addig nem akarja aláírni a határformulát, amíg az alapszerződés nem biztosítja kielégítő módon a szlovákiai és a romániai magyarok százezreinek-millióinak egyéni és kollektív jogait. Dicséretes álláspont. Ám ahogy a határok békés megváltoztatási lehetőségének kiiktatását a nemzetközi jog és az alkotmány szempontjából, úgy a határkérdésnek és a kisebbségi jogok kérdésének összekapcsolását egész sor más okból vélem abszurdnak. Hadd említsem meg a legkézenfekvőbbeket.

Az országok közötti határok objektív tényezők. Világosan meg vannak rajzolva, nemzetileg és nemzetközileg könnyen ellenőrizhetők. Ha egyik vagy másik ország erőszakkal megváltoztatná őket, ha csapataival átlépné a határt, az a technika mai állása mellett pillanatok alatt megállapítható. Az erőszakos határsértőket-határmódosítókat nemzetközileg rögvest meg lehet bélyegezni, meg lehet fékezni, vissza lehet szorítani.

A kisebbségi jogok esetében az objektív tényezőkhöz szubjektívok keverednek. Talán elég, ha Iliescu elnöknek arra a nemrégiben tett párizsi nyilatkozatára utalok, miszerint nincs a világon még egy ország, amelyikben a kisebbségeknek olyan széles körű jogaik volnának, mint Romániában. Lehet, hogy ő ezt el is hiszi, de nem biztos, hogy ugyanezt Budapesten vagy Kolozsvárott, vagy akár Bécsben, Bonnban, Washingtonban is így látják. Egyes szlovák, román, szerb politikusok sokallják az ott élő magyarok jogait – az ott élő magyarok keveslik. A magyar kormányok is keveslik. Léteznek persze objektív mércék is: az anyanyelvi oktatás helyzete, a kétnyelvű feliratok problémája, az anyanyelvi sajtó, rádió és televízió szabadsága vagy korlátozottsága – van-e vagy nincs román nemzetiségű elítélt is a marosvásárhelyi véres eseményeket követően, visszaállították-e vagy sem a kolozsvári magyar Bolyai Egyetemet, van-e vagy nincs közösségi autonómia Székelyföldön és Szlovákia déli részén – mindez könnyen megállapítható. De a kisebbségi lét ezernyi más szubjektív adottságból is áll: idegenek betelepítése magyarlakta területekre, (a magyaroknak, sőt az erdélyi románoknak is az olténiaiak idegenek, a betelepítőknek viszont ugyanolyan, „szabadon költöző” állampolgárok, mint bárki más), a politikai vezetők (első helyen a kitűnő Kincses Előd) és az értelmiségi elit ilyen-olyan, többnyire láthatatlan módszerekkel való rákényszerítése az ország elhagyására, a különféle agyafúrt zaklatások, a magyar őslakosság „bozgor”-nak nyilvánítása, az olyasfajta hangulatkeltés, hogy „ezek csak hallgassanak, hiszen a mi kenyerünket eszik”, vagy „ha itt nem jó nekik, akkor menjenek haza”, azaz Magyarországra, a magyarok háttérbe szorítása az állami funkcióknál, a kormányban, a hadseregben, a rendőrségnél, kórházak, intézmények, vállalatok, bankok vezetésénél, stb. – mindezek elsősorban szubjektív, többnyire megfoghatatlan tényezők, hiszen könnyű azt mondani: aki elment, a saját akaratából ment el, az állások betöltésénél pedig senkit sem szorítottak háttérbe, csak éppen a legmegfelelőbb embert nevezték ki, és az történetesen nem magyar volt, hanem román.

A határkérdés és a kisebbségi problémák összekapcsolásakor az objektív-szubjektív antagonizmus mellett nem hanyagolható el az időbeniség különbözése sem. Az aláírás egyszeri cselekedet; a szerződést aláírják, a szerződés alá van írva, punktum. A kisebbségi jogok tiszteletben tartása viszont folyamat, méghozzá hosszú, valójában végeláthatatlan folyamat. Lehet respektálni, aztán kevésbé, aztán még kevésbé respektálni őket – és megfordítva, vagy ide-oda hullámoztatva. Mindenesetre a folyamat állandó figyelemre, ellenőrzésre szorul. Mi történik akkor, ha megsértik, megcsorbítják a kisebbségek jogait? Akkor, az összekapcsolás értelmében, érvénytelennek kellene nyilvánítani a határklauzulát. Ebből lenne aztán az igazi haddelhadd! Hiszen ez – kürtölnék világgá éppen azok, akik a kisebbségi klauzulát megsértettek, (ám ezt soha el nem ismernék) – ez napnál világosabb kinyilvánítása volna annak, hogy Magyarországnak területi követelései vannak szomszédja (szomszédai) irányában.

Ugyanez a feloldhatatlan kettősség mutatkozik meg egy másik esetben is, amelyre – reméljük – sohasem kerül sor, de hát egy szerződésnek illik olyasmit is előre látnia, ami – előreláthatatlan. Tegyük fel, hogy valamelyik szerződő fél átlépné a másik fél határait; ez esetben több mint valószínű, hogy a megtámadott ország rendszabályokat foganatosítana a támadóval egynemzetiségű kisebbségiekkel szemben, azaz automatikusan összekapcsolná a határkérdést a területén élő kisebbségiek sorsával. De mi történnék, mindenféle háborús cselekedet, a legcsekélyebb határkonfliktus nélkül, a tökéletes béke állapotában az alapszerződés kisebbségi kötelezettségeinek megsértése esetén? A határkérdéssel való összekapcsolásból annak kellene következnie, hogy – ha a tiltakozásai eredménytelenek maradnak – a sértett fél benyomul annak az országnak a területére, amelyik a kisebbségi jogokat megsértette. Több, mint valószínűtlen, nemde? Vagyis az összekapcsolás az esetleges szankciók terén is kétféle mércével járna.

Akik különböző természetű dolgokat akarnak egy kalap alá hozni, azok kisiskolás éveink gyermeteg számtani feladványát idézik föl: egy kiló alma plusz egy kiló körte – az hány kiló szilva? Egy egyszeri eseménynek és egy hosszan tartó folyamatnak, a határok objektív, ellenőrizhető tényének és a kisebbségi jogok gyakorta szubjektív, ellenőrizhetetlen gyakorlatának afféle „árukapcsolása”, mint amilyent magyar részről kívánnak megfogalmazni, már önmagában véve is naivság és képtelenség – arról nem is beszélve, hogy a tárgyaló partnerek még ezt sem akarják.

Kell-e mondanom, hogy ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy a magyar kormány ne tárgyaljon Romániával és Szlovákiával az ott élő magyarok egyéni és kollektív jogairól, az itt élő románok és szlovákok helyzetéről és ne verekedjék az eddiginél hatásosabban és eredményesebben a szomszédos országokban élő magyarságért? De ehhez nem alapszerződés kell, hanem folyamatos kétoldali megbeszélések, és – ha szükségeltetik – a kisebbségi jogokat egyértelműen meghatározó nemzetközi szervek, mindenekelőtt az Európai Unió bekapcsolása.

***

Nincsenek illúzióim. Az alapszerződés fogalmát már hosszú évek óta annyira besulykolták az emberekbe, nálunk is, a szomszédainknál is, hogy szinte a leghaloványabb valószínűsége sincs annak, miszerint érveimmel sikerül ezt a felesleges és szerintem több vonatkozásban egyenesen káros fából vaskarikát levétetni a napirendről. Még akkor sem, ha a legutóbbi idők nem egy eseménye és nyilatkozata csak megerősíti, hogy semmi szükség sincs rá. Az új hadügyminiszter szerint a magyar–román katonai megbeszélések jól alakultak, pedig nincs alapszerződés. A nem túl távoli jövőben lesz előrehaladás Bős-Nagymaros ügyében is – a mai helyzet örökké nem tartható fenn – akkor is, ha nincs alapszerződés. Gazdasági megállapodások egész sorát lehet kimunkálni, határátkelő helyek sorát megnyitni, a kulturális kapcsolatokat, az idegenforgalmat meg lehet sokszorozni kétoldali, kölcsönös megegyezésekkel, alapszerződés nélkül. De hát – repül a nehéz kő… Már több mint négy éve tömik a fejünket az alapszerződések „történelmi” fontosságával, és az embernek az a benyomása, hogy az új kormány szeretne e téren különösen gyors sikert elérni, mintegy megmutatván, hogy amit az elődje négy év alatt nem tudott tető alá hozni, azt ő néhány hét vagy hónap alatt megteszi. A hazai közvélemény elég fásult ez ügyben, belső problémái, anyagi gondjai jobban érdeklik. De a mostani kormánynak legalább annyira kellene ügyelnie, mint az elődjének: miként vélekedik és mit kíván a határainkon kívüli, közvetlenül érintett hárommilliós magyarság túlnyomó többsége – különben nem fogja tudni lemosni magáról azt, hogy „róluk, de nélkülük” állapodott meg, s ez a vád annál kényesebb volna, mert a koalíció vezető pártja mégiscsak annak a pártnak az utóda, amelyik 1956 után egészen 1988–89-ig nehezen jóvátehető bűnöket követett el a kisebbségi magyarokkal szemben.

A tárgyalások tele lesznek félreértéssel (Pozsonyban már az első nap után több szó esett arról, hogy ki kitől kért vagy nem kért bocsánatot, mint a megbeszélésről), ki- és belemagyarázással, nem mindig jóindulatú nyilatkozatokkal, vádaskodással (kik a felelősek a huzavonáért, a zsákutcába kerülésért, netán a kudarcért), belpolitikai motivációjú előre- és hátralépésekkel. Nem volna-e egyszerűbb, tisztességesebb és eredményesebb előbb-utóbb, de inkább előbb, mint utóbb azt mondani a román és szlovák vezetőknek: közelítsük egymáshoz az álláspontjainkat, kössünk sorozatosan mindannyiunkat gazdagító, konkrét gazdasági és kulturális egyezményeket – alapszerződés helyett sok-sok alapos szerződést –, tárgyaljunk – a közvetlenül érdekeltek bevonásával – higgadtan és folyamatosan a három országban élő kisebbségek helyzetének az európai normákon alapuló rendezéséről – de azt a germán eredetű Grundvertragot, amelyet nem a mi számunkra, hanem egy akkor mesterségesen kettéosztott ország számára találtak ki, s amelyet mi magunkra vonatkoztatva belátható időn belül úgysem tudunk úgy megfogalmazni, hogy mindannyian elégedettek legyünk vele – hagyjuk a csudába, felejtsük el! A legfontosabb kérdések békés, konkrét, Európához méltó rendezése után természetesen sor kerülhet egy-egy ünnepélyes deklarációra, de ezt akkor sokkal inkább nevezzük majd Barátsági és Jószomszédi Nyilatkozatnak, mintsem alapszerződésnek.

Az idő nem sürget

Ezúton kérem az illetékeseket: ne dőljenek be annak, hogy Magyarország addig nem lehet tagja az Európai Uniónak, amíg nem köt alapszerződést Romániával és Szlovákiával. Hadd mondjam ki kereken: az Európai Unió tagságának és az alapszerződéseknek semmi közük sincs egymáshoz.

Amikor idén nyáron egy cikk keretében (Népszabadság, 1994. augusztus 17.) meg merészeltem kockáztatni azt a véleményt, hogy a mai körülmények között az úgynevezett alapszerződéseknek semmi értelmét sem látom – egyetlen, felületes alapszerződés helyett inkább konkrét és alapos szerződések sorát próbáljuk meg tető alá hozni szomszédainkkal –, akkor többen, beavatott és felelősségteljes politikusok, azt mondták nekem: még ha osztanák is az álláspontomat, azt tudnom kell, hogy a Nyugat részéről komoly nyomás nehezedik rájuk, az alapszerződések megkötését sürgetve.

Nos, először is azt kellene tisztázni: mi az, hogy „a Nyugat”. A fogalom meglehetősen tág. Az Európai Unióról lévén szó, „a Nyugat” jelenleg tizenkét országot jelent, 1995. január elsejétől talán tizenhatot. Azért „talán”, mert Ausztria és Finnország belépése már biztos, Norvégiáé és Svédországé még a közeljövőben megrendezendő népszavazásaiktól függ. Az Európai Unióba a tagállamok egyhangú jóváhagyásával kerülhet be új ország, a mi felvételünkhöz tehát tizennégy-tizenhat ország szavazatára lesz majd szükség. Mármost aligha valószínű, hogy a kisebb, de a szavazásban a nagyokkal egyenrangú országok, például Ausztria, Dánia, Portugália, Írország, Hollandia vagy Belgium szavazatát befolyásolná az, vajon kötöttünk-e alapszerződést a szomszédainkkal vagy sem. Az is elég valószínűtlen, hogy ez a kérdés Angliát, Olaszországot és Spanyolországot túlságosan foglalkoztatja. Úgy fest, hogy Németország szívesen venné, ha az alapszerződések létrejönnének, és ezt leginkább Franciaország kívánja. Vegyük szemügyre ezt a két országot, ennek a két országnak az elvárásait és feltehető reakcióit!

A franciákról

Göncz Árpádnak és kíséretének szeptember végi párizsi tárgyalásai valóban arra vallanak, hogy a francia vezetők az alapszerződések dolgát elég hangsúlyosan szóvá tették. Balladur miniszterelnök azt mondta a Magyar Köztársaság elnökének, hogy mindazoknak, akik az Európai Unióba be szeretnének lépni, „az összes konfliktusforrást fel kell számolniuk”. Alain Lamassoure, az európai ügyek minisztere azt nyilatkozta a magyar sajtó párizsi tudósítóinak, hogy „az Európai Unió kész új tagok fölvételére, de nem új feszültségforrások »importjára«”. Catherine Colonna külügyi szóvivő hozzátette: Párizs reméli, hogy Magyarország hamarosan aláírhatja a jószomszédi szerződéseket két szomszédjával, Romániával és Szlovákiával.

Ezek szerint a francia aggodalom az, hogy az Európai Unióba belépő Magyarország esetleg konfliktus-, illetve feszültségforrásokat hozna magával. Előrebocsátva, hogy a mai Franciaország a leghatározottabban rokonszenvezik a mai Magyarországgal, s azt, hogy noha Párizsban a románbarátságnak mélyek a gyökerei, de az Iliescu-féle Romániáról meglehetősen lesújtóak a vélemények – úgy gondolom, a magyar diplomácia a legteljesebb tisztelettel elmagyarázhatná Párizsnak:

1. Magyarország határain belül semmiféle nemzetiségi konfliktusok nincsenek. Rendezni való problémák vannak, de ezeket nem lehet sem konfliktusoknak, sem feszültségforrásoknak nevezni. Magyarország tehát semmiféle konfliktust nem „importálna” az Európai Unióba.

2. Nemzetiségi konfliktusok és feszültségek Romániában és Szlovákiában vannak, elsősorban az ott élő magyarokkal, de más kisebbségekkel is.

3. A magyar parlamentbe bejutó hat párt között egyetlenegy sincs, amelyik a választási kampányában vagy a programjában gyűlöletet hirdetett volna a románok vagy a szlovákok ellen; ilyen politikai nézetekkel a mai Magyarországon nem lehet szavazatokat szerezni. Ezzel szemben a román kormányba a közelmúltban vettek be két olyan minisztert, akik annak a pártnak a tagjai, amelyiknek a fő politikai jelszava a magyargyűlölet; a két héttel ezelőtti szlovákiai választásokon a legtöbb szavazatot az a párt kapta, amelyik nyíltan magyarellenes. Érdemes elgondolkodni ezen az alapvető különbségen.

4. Magyarország természetesen szolidáris a határain kívül élő magyarokkal, azzal a három és fél millió emberrel, akik ezeregyszáz éve élnek ott, ahol élnek. Elvárja tehát, hogy Románia és Szlovákia a határain belül biztosítsa ezeknek a kisebbségeknek egyéni és kollektív jogait. Mihelyt ez megtörténik, és ezt nemzetközileg szavatolják és ellenőrzik, azonnal elhárul az egyetlen akadály az alapszerződések aláírása elől. De ezt az akadályt mi nem tudjuk elhárítani – csak a román és a szlovák kormány teheti meg.

5. Magyarország és szomszédai között nincsenek sem olyan ismétlődő, olykor ökölre menő, sőt lövöldözéssel is fenyegető konfliktusok, mint például a francia és a spanyol halászok között, sem olyan véres konfliktusok, mint amilyenek évtizedeken át, mindmostanáig, Észak-Írországban voltak; ha ezek nem lehettek akadályai Spanyolország, Anglia és Írország felvételének az Európai Unióba, miért lehetne Magyarország felvételének akadálya az, hogy Románia és Szlovákia vétenek a területükön élő kisebbségek jogai ellen? Ha az Európai Unió az említett konfliktusok ellenére jól működik, miért ne működnék jól egy békés Magyarországgal a soraiban? Konfliktusokat legfeljebb Románia és Szlovákia importálna – nem ránk, hanem rájuk kell nyomást gyakorolni, hogy azokat a határaikon belül rendezzék.

6. Miközben rendkívül fontos volna a franciák megfelelő, folyamatos tájékoztatása a tényleges helyzetről, bizonyos történelmi emlékeztetők sem ártanának. Minden francia politikus tudja, hogy az első világháború után Közép-Európát illetően Franciaországot félrevezették, becsapták. Elhitették vele például, hogy a déli szlávok: szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, montenegróiak, bosnyákok – egy nemzetet alkotnak; így született meg Jugoszlávia. Elhitették velük, hogy a csehek és a szlovákok lényegében ugyancsak egy nemzet; így született meg Csehszlovákia. Az eredmény mindkét esetben közismert: a Trianonban francia bábáskodással világra jött Jugoszlávia és Csehszlovákia megszűnt létezni. Hozzátehetjük: a latin testvérnek minősített és területileg mesterségesen felduzzasztott Románia nem a franciák, hanem a németek oldalán lépett be a második világháborúba. Az akkori – 1918 utáni – félrevezetésnek a következménye az is, hogy ma három és fél millió magyar él Magyarország határain kívül – másodosztályú állampolgárként. Alain Lamassoure miniszter a már idézett interjúban kijelentette, hogy „Franciaországot felelősség terheli a múlt alakulásáért, mert azok a döntések, amelyeket az első világháború után igyekezett érvényre juttatni Párizs, nem bizonyultak jónak Európa, s bizonyos kelet-közép-európaiak számára. De – tette hozzá – ez már végérvényesen a múlté, s egyszer és mindenkorra lezárult az az időszak, amikor – a két háború között – Franciaország Magyarország kárára fejlesztette kapcsolatait több, Magyarországgal határos országgal.” Ha az európai ügyek francia minisztere ma így nyilatkozik, elképzelhető-e, hogy Franciaország Magyarország ellen szavazzon az Európai Unióban?

Ismétlem: Magyarország képe Párizsban kitűnő. Felesleges bármilyen képzelt vagy eltúlzott „nyomás” miatt fejet hajtani és elvtelen engedményeket tenni a határainkon kívül élő magyarok kárára. A franciák nagy műveltségű, okos emberek – karteziánusok, azaz a logika, a ráció, az észérvek hívei. És mivel egy új, fiatal politikusnemzedék nőtt fel a Szajna partján is, a történelemnél maradva érdemes emlékezetükbe idézni, mit mondott a magyar ’56-ról de Gaulle, Mendès-France, Mitterrand, Sartre, Raymond Aron, Mauriac, Martin du Gard. Érdemes idézni Albert Camus-t, aki kijelentette: Franciaország, Európa, az egész világ örök hálával tartozik Magyarországnak azért „a királyi örökségért”, amelyet a szabadság és a haladás védelmében elbukva, láncra verve is az emberiségre hagyott.

Ha minden egyéb feltételt teljesít – belső demokrácia, az emberi jogok tiszteletben tartása, és utoljára, de nem utolsósorban: a gazdasági felzárkózás –, ezt az országot ki lehetne-e rekeszteni az Európai Unióból, csak azért, mert a szomszédai nem tartják tiszteletben a kisebbségi jogokat?

Meg vagyok győződve arról, hogy minden francia politikai vezető világosan látja: Magyarország – a maga tiszta és mindeddig folt nélküli demokráciájával, belső rendjével és nyugalmával, nehéz és fájdalmas gazdasági erőfeszítéseivel, nemzetközileg elismert kultúrájával, minden agresszivitástól való viszolygásával – ma Közép-Európában nem destabilizációs tényező, hanem éppen ellenkezőleg, a stabilitás egyik pillére. Csehország és Lengyelország mellett a legmegbízhatóbb pillér. Nincs az a felelős francia politikus, nincs olyan francia kormány, amelyik ennek az országnak a felvételét megvétózná az Európai Unióba.

A németekről

A németekről rövidebben szólhatok, annál is inkább, mert lehet ugyan, hogy ők is szorgalmazzák az alapszerződések megkötését – bár erről sok szó nem esik –, de ők aztán még kevésbé akadályoznák meg a felvételünket, mint bárki más.

Most olvastam a volt bonni nagykövet, Horváth István Európa megkísértése című, nemrég megjelent könyvét, amelyiknek a legfontosabb oldalai az 1989-es eseményeket ismertetik. Hadd idézzek, némi kommentárral, néhány részletet a könyvből.

1989. augusztus 25-én Németh Miklós és Horn Gyula Bonnba repül, és a gymnichi kastélyban megbeszélést folytat Kohl kancellárral és Genscher külügyminiszterrel. Ismertetik azt a tervüket, hogy megnyitják a magyar–osztrák határt az NDK-s menekülteknek, és ezzel lényegében feleslegessé válik a két német állam közötti határokat szimbolizáló berlini fal. „Arra a többször visszatérő kérdésre – folytatja Horváth István –, hogy a magyar kormány ezért vár-e valamit az NSZK-tól, Németh és Horn határozott nemmel válaszolt. A menekültek ügye humanitárius megoldást igénylő politikai kérdés, nem lehet tehát sem politikai, sem pedig gazdasági alku tárgya – hangsúlyozták. Németh még hozzátette: Németország meg fogja találni a segélynyújtás megfelelő formáit! A korrekt, elsősorban humanitárius szempontokat szem előtt tartó magyar magatartás hatására a kancellár és külügyminisztere szemmel láthatólag elérzékenyült.” Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a magyar politikusokban ott helyben felvetődhetett volna, hogy ha Kohl és Genscher nem is egyszer, hanem többször is megkérdezték: mit vár a magyar kormány cserébe a határnyitásért, akkor bizonyára nem háborodtak volna fel, ha a határozott „nem”, azaz a „semmi” helyett egy habozó „tíz-húszmilliárd dollár” lett volna a válasz – a saját akkori pártjuknak, az MSZMP-nek „köszönhető” iszonyatos államadósság részbeni vagy teljes átvállalásának a megemlítése. Kohl és Genscher talán kevésbé érzékenyültek volna el, de lehetetlen lett volna nemet mondaniuk, és ezzel azt a felelősséget vállalniuk, hogy e Németország számára nem nagyon jelentős összeg miatt meghiúsuljon a több mint négy évtizede várt-remélt német egység. Bizonyára kevésbé lovagiasaknak vélték volna a magyarokat, de ma Magyarország gazdaságilag virágzó ország volna.

Ezen ma már nem érdemes borongani. Maradjunk a németek irántunk táplált érzelmeinél. Még két rövid idézet a könyvből:

„A német vezetés rendkívül hálás volt a magyar kormánynak a határok megnyitásáért, a humanitárius cselekedetért. Nyilatkozatok tömege szólt Magyarország mellett, az ország megsegítéséért. Egyesek – így például Geissler, a CDU főtitkára – a magyar népet Nobel-békedíjra javasolta felterjeszteni.” (241. old.)

„Magyarország az adott időszakban történelmében egyedülálló erkölcsi és politikai tőkével rendelkezett, nemcsak Németországgal, hanem az egész szabad világgal szemben. Németország hálás volt az egyesítéshez nyújtott segítségért, a Nyugat pedig a kommunizmus felszámolásában játszott szerepünkért. Azokban az időkben Kohl kancellár nemegyszer említette: »Biztosítom önöket, Magyarország előbb lesz tagja az Európai Közösségnek, mint Ausztria.«” (268. old.)

Nem így történt – és ennek elsősorban gazdasági okai voltak és vannak: a magyar gazdaság szerkezete még nem versenyképes, a magyar pénzügyi egyensúly nem éri el a kívánt szintet. A Nobel-díjat sem kaptuk meg. De hogy az egyesült Németország ne támogassa teljes súlyával – és ez a súly nem csekélység! – felvételünket az Európai Unióba, az elképzelhetetlen. Bármilyen pártállású legyen is a vezetése, ez minimális erkölcsi és politikai kötelessége, ennek semmiféle sietve összetákolt alapszerződés nem lehet az előfeltétele.

***

Ennyit – nagy vonalakban – arról a nyugati „nyomásról”, amelytől állítólag tartanunk kell. Magyarország 1956-ban és 1989-ben annyit tett Európáért, az európai egységért, mint de Gaulle és Adenauer történelmi kézfogása óta egyetlen más ország sem. Mi emelt fővel tárgyalhatunk – így kell tárgyalnunk –, készséggel elfogadhatunk jó tanácsokat, de senkitől sincs szükségünk leckékre, kioktatásra, külpolitikai feltételek megszabására. Kevés visszataszítóbb és veszélyesebb jelenség van, mint a nacionalista gőg, de az öntudat és az önérzet nem nacionalizmus. Nem nyugodhatunk bele abba – és ezt minden komplexus nélkül közölhetjük franciákkal, németekkel, angolokkal, olaszokkal –, hogy mások megrögzött, primitív nacionalizmusa miatt mi kerüljünk hátrányos helyzetbe.

Legyen végre világos: az alapszerződésekre nem nekünk van szükségünk, hanem északi és még inkább keleti szomszédunknak. Nem azért, mintha a határaikért aggódnának – nagyon jól tudják, hogy semmiféle magyar veszedelem nem fenyegeti őket, – hanem azért, hogy a gyors aláírás kikényszerítésével a kisebbségek megoldatlan kérdését egész Európa szeme láttára és a mi közreműködésünkkel (!) a szőnyeg alá söpörjék, és ezzel a saját felvételük elől elhárítsák az esetleges fő akadályt az Európai Unióba. Nehezen tudok olyan magyar kormányt elképzelni, amelyik ehhez az átlátszó manőverhez könnyelműen, a kisebbségi magyarok kárára asszisztálna. A nyugati nyomás érvéről már szóltam; egy másik érv úgy hangzik, hogy csak így tudnánk ténylegesen segíteni a határokon túli magyaroknak. De ha Marosvásárhelyen és Pozsonyban az ottani magyarság vezetői és tömegei nem így látják a dolgot, miért gondolja Budapest, hogy ő jobban meg tudja ítélni a helyzetet, mint azok, akik ott élnek és akiknek a jövőjéről van szó?

Az embernek az a benyomása, hogy a jelenlegi kormány – legalábbis működésének első heteiben – fordított előjellel hibázott, mint ahogy azt annak idején az Antall-kormány tette. Akkor a „lélekben tizenötmillió magyar” jelszava beváltatlan reményeket keltett, és semmit sem javított a kisebbségi magyarok helyzetén – sőt érvként és ürügyül szolgált az ellenpropagandához és az ellenintézkedésekhez. A mostani vezetés nem mondta ki, de érzékeltette: majd ő gyorsan sínre rakja az alapszerződések ügyét – nem úgy, mint az elődei. Erre utalt a miniszterelnök pozsonyi villámlátogatása és a román külügyminiszter nagy szívélyességgel történt fogadtatása Budapesten. Az eredmény? Konkrétan egyelőre semmi. És még ha Szlovákia esetében lehetett is azzal érvelni, hogy igyekezzünk megtámogatni azokat a pozsonyi politikusokat, akik a többieknél kevésbé nacionalisták (sajnos, nem nagy sikerrel, amiként ezt a mostani szlovákiai választások megmutatták), Románia esetében fennáll az a veszély, hogy „alájátszunk” az ottani vigyorpolitikának. Melescanu külügyminiszter budapesti látogatása – nyilván véletlenül – alig egy nappal előzte meg Juppé francia külügyminiszter bukaresti látogatását; a román diplomata már azzal nyugtatgathatta francia kollégáját, hogy Budapesten komoly előrelépést ért el. Juppé gratulált neki, de azért érzékeltette, hogy nem dőlt be: hangsúlyozta, hogy Romániának rendeznie kell a magyar kisebbség helyzetét. Csupa mosoly volt Iliescu elnök is az Európa Tanács október 4-i parlamenti közgyűlésén; kifejtette, hogy Magyarországgal, „amellyel annyi közös érdek fűzi össze Romániát, a viszony a jószomszédi kapcsolatok és a baráti együttműködés felé tart”. Tette ezt rövid két héttel azután, hogy honvédelmi államtitkára, bizonyos Mircea Pascu kifecsegte, vagy fenyegetésként kiszivárogtatta: minisztériuma, illetve a román hadsereg átfogó tervet dolgozott ki arra az esetre, ha az országban élő nemzeti kisebbségek erőszakos akciókkal (!) próbálnának meg érvényt szerezni követeléseiknek. Szerencsére Strasbourgban sem ültek fel Iliescu mosolyoffenzivájának: kérdések sora firtatta Románia kisebbségi politikáját. Még az ötödik éve börtönben sínylődő, marosvásárhelyi Cseresnyés Pál ügyét is felvetették, és a román elnök válasza, miszerint neki nincs joga kegyelmet gyakorolni, nemigen talált hitelre.

Az új román kormánytaktika: úton-útfélen azt hirdetni, hogy a román–magyar viszony szinte felhőtlen. Bár így volna! De nincs így. S ehhez a meghamisított helyzetképhez a magyar illetékesek nem lehetnek „partnerek”. A különböző nemzetközi fórumokon tárgyilagosan ismertetniük kell, mi az, ami javult, és mi az, ami nem javult vagy éppenséggel romlott a magyar–román és a magyar–szlovák viszonyban. Az első ilyen jelentős alkalom október 31-én lesz Luxembourgban, ahol az európai tizenhatok (a tizenkét tag és a négy kandidátus) megkezdik a hat közép-európai országgal azt a tárgyalási sorozatot, amelyre ezentúl évente kétszer sor kerül majd, s amely tulajdonképpen út az egyes országok felvételének az előkészítése felé.

Az idő sürget, szokták mondani. Nos, ami az alapszerződéseket illeti, az idő nem sürget. Minket nem. A mai román és szlovák parlament összetétele úgyis olyan, hogy egy szerződést, amely a magyar kisebbségeknek az alapvető egyéni és kollektív jogokat biztosítaná, lehetetlen volna velük ratifikáltatni. Továbbmenően: az Európai Unióba való felvételünk legkorábban 2000 körül várható. Még ha ehhez feltétel volna is az alapszerződések megkötése – márpedig nem az –, akkor is volna rá öt-hat évünk. Azalatt annyi minden történhet! Például: alakulhatnak jobb, megértőbb, tágabb látókörű kormányok a szomszédainknál. Nem mellékes az sem, hogy – mint említettem – 1995. január elsejétől Ausztria és Finnország is tagja lesz az Európai Uniónak. Mindkét ország a barátunk – az osztrákok a „sógoraink”, a finnek a legnagyobb lélekszámú nyelvrokonaink. Érdekes lesz majd megfigyelni, hogy ennek a két országnak – Ausztriának, amelyik széles körű jogokat harcolt ki a dél-tiroli osztrákoknak, és Finnországnak, amelyik széles körű jogokat biztosít a saját svéd kisebbségének – hogyan tudják majd elmagyarázni a bukaresti és pozsonyi politikusok, hogy a magyar kisebbségek náluk hasonló, kedvező helyzetben élnek.

Kétezerig ne is tárgyaljunk? Dehogynem! Igyekezzünk megegyezni mindenben, amiben csak lehet, Romániával is, Szlovákiával is, és majd Szerbiával is. De állítsuk a talpára azt a gúlát, amelyik most a csúcsán áll: egy alapszerződés, ha egyáltalán megköttetik, nem felvételi vizsga, hanem érettségi bizonyítvány. Nem a kezdete, hanem a betetőzése lehet az időközben aláírt és életbe lépett sok-sok hasznos részletszerződésnek. A magyar miniszterelnöknek igaza van, hogy nem tekinti magát másnak, mint ami: tíz és fél millió magyar miniszterelnökének; ezeknek a többsége választotta meg őt, nekik köszönheti tisztét és előttük felelős. De ahogy a kisebbségben élő magyarok nem felejthetik el, hogy a Budapest iránti „előlegezett bizalmatlanság”, a finnyáskodó előítélet vagy a magyarországi pártokhoz való kötődés többet árt nekik, mint amennyit használ – éppen úgy sem a magyar miniszterelnök, sem a kormánya nem tévesztheti szem elől azt, hogy bármilyen összetételű legyen is a parlamenti többség a Duna partján, s bármennyire különbözzék is a politika a fizikától, itt, nálunk, áttételesen mégis érvényes Arkhimédész tétele: a határainkon belüli tíz és fél millió annyit veszítene a súlyából, mint amennyit a határainkon kívül három és fél millió érdekeiből feláldozna.

Második Trianon?

Harsány a cím? Túlzó a kérdés? Sokkoló? A célom éppenséggel a más vonatkozásban sűrűn emlegetett „sokkterápia” megkísérlése a magyar miniszterelnöknél és kormánya tagjainál.

A március 20-án Párizsban netalán aláírandó magyar–román és magyar–szlovák alapszerződésről van szó. Második Trianon 75 évvel az első után? 1920 és 1995 között ordítóak a különbségek. Akkor Magyarország háborúvesztes, térdre kényszerített ország volt; ma független, demokratikus és – hála 1956-os forradalmának, az 1989-es Németország egyesítését lehetővé tevő határnyitásának – Európa- és világszerte megbecsült ország. Akkor területének feldarabolása, a nemzet részekre szaggatása volt a tét; most baráti megállapodás két szomszédjával. De éppen a különbségek miatt miért a fékevesztett sietség, amikor a két szerződés tökéletlen, összecsapott és az országhatárokon kívül 3 millió, az országhatárokon belül is több millió magyar számára elfogadhatatlan?

Ezen a ponton mutatkozik meg a hasonlóság Trianonnal. A magyar népet akkor sem kérdezték meg, most sem kérdezik. Egy szabad választás eredménye sok mindenre feljogosít egy kormányt, de mindenre nem jogosít fel. Ráadásul: a Magyar Királyság akkor kényszerhelyzetben fogadta el területének igazságtalan megnyirbálását és az elcsatolt területeken élő magyarok másodosztályú állampolgárokká süllyesztését. Ha a Magyar Köztársaság ma beleegyeznék egy rossz alkuba, azt külső és belső kényszer nélkül tenné. Ennyiben tehát a magyar kormány indokolatlanabbul cselekednék, mint ahogy annak idején Horthyék.

A következmények beláthatatlanok volnának. Mihelyt a határok „légiesítése” bekövetkeznék, mihelyt az érdekelt három ország bejutna az Európai Unióba és rájuk is vonatkoznék majd az, ami az Unió tagjaira Nyugaton már érvényes, azaz az állampolgárok bármely más államban való letelepedésének és munkavállalásának joga, megtörténhetnék, hogy a rossz alapszerződések következményeként magyarok százezrei, milliói kelnének útra Magyarország felé, nemcsak gazdasági, hanem – magyarságukban megalázva, jogaikban folyamatosan megsértve – főleg politikai okokból. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Európa kellős közepén a XXI. század egy újfajta népvándorlással kezdődnék. Ősi magyar területek ürülnének ki, illetve szlovákok, románok (no meg szerbek) lakta területekké válnának, az anyaországi munkanélküliek száma pedig megkettőződnék, megsokszorozódnék. Kinek lenne ez jó – Meciarékon, Iliescuékon és a mindenkori Funarokon, Arkanokon kívül?

A Magyar Köztársaság Alkotmányának első fejezete, a fejezet 6. paragrafusának 3. pontja előírja: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatukat”. Az, ami az alapszerződések szövegéből eddig kiszivárgott, enyhén szólva nem tükrözi ezt a felelősségérzetet, és mivel a határokon kívüli magyarság túlnyomó többségében ellenzi ezt a szöveget, nem előmozdítja, hanem megrontja Magyarország kapcsolatát velük. Ennek következtében az alapszerződések egészen egyszerűen alkotmányellenesek. A magyar kormánynak, hacsak nem akarja megsérteni azt az alkotmányt, amelynek felesküdött, őre kell hogy legyen, tervezett formájukban tilos aláírnia őket.

A nagy sietség magyarázataként bel- és külpolitikai okokat szoktak megnevezni. A belpolitikában aligha lehet azzal érvelni, hogy a hazai tömegek nehezen elviselhető nyomást gyakorolnak a kormányra és türelmetlenül sürgetik az alapszerződések aláírását. Legyünk fájdalmasan realisták: az anyaországi lakosság jelentős része meglehetősen közömbös ez ügyben, más gondjai vannak. Inkább az a feltételezés járja, hogy a felettébb makacsnak ismert miniszterelnök akarja megmutatni: neki, igenis, alig néhány hónap alatt sikerül az, ami az előző kormánynak négy év alatt nem sikerült. Ha így volna, akkor felvetődik a kérdés: erkölcsös-e ezt a „sikert” – rosszul értelmezett presztízsmeggondolásból, a Parlament csodaszép épületében háborítatlanul üldögélve – 3 millió fennmaradásáért küszködő magyar kárára elérni? Nem igaz az, hogy az alapszerződések elhamarkodott aláírását csak a kisebbségek szélsőségeseknek nevezett elemei ellenzik; kvázi teljességük ellenzi! Horn Gyulának néhány éve még elképzelhetetlen módon, úgy is mondhatnám: mesterien sikerült a maga 56–57-es múltját otthon és külföldön elfelejtetnie, és a magyarországi választók abszolút többségének bizalmát elnyernie. Lehetséges, hogy ilyen gyakorlott politikus ne venné észre, hogy újra kezdik visszahúzni rá a pufajkát, talán nem is a határokon kívüli magyarok, akiket a sorsuk, az érdekeik, a véleményük iránt tanúsított fölényesség vérig sért ugyan, de a magyar pártharcok kevésbé érdekelnek – hanem a határokon belül éppen azok, akikkel alig négy hónappal ezelőtt, a Magyarok Világszövetségének küldöttközgyűlésén még nagyban parolázott? Ha hatalmi pozíciójából keresztülhajszolja a március 20-i aláírásokat, végzetes hibát követ el az összmagyarság szempontjából, de a saját politikai jövője szempontjából is. Ez utóbbi csak az ő kockázata – az ő baja – volna, ha ugyanakkor rövid távon 3 millió, hosszabb távon 13 millió magyar jövőjét nem kockáztatná vele.

Azt mondják, a nagy kapkodásnak külpolitikai oka is van. Ez sem igaz. Nem más, mint a román külügyminiszter jelentette ki a múlt héten, hogy „a március 20-i aláírás nem végzet, inkább serkentő jellegű a tárgyalások szempontjából”. Ha ezt a románok is elismerik, miért akarnak a magyarok már megint „jó tanulók” lenni? Szokás folyton-folyvást a franciákra hivatkozni: ők a fő sürgetők. A francia külügyminisztérium főtitkára február végén Budapesten járt, s ott ugyan kijelentette: „Franciaország nagyon szeretné, ha március 21-ig létrejönne a magyar–szlovák, illetve a magyar–román alapszerződés s ezeket beépíthetnék az európai stabilitási paktumba”; de azt a Fehér Könyvet, ami előkészületben van és az Európai Unió tagságára pályázó közép-európai országok felvételi kritériumait kívánja rögzíteni, Párizs csak júniusban szeretné előterjeszteni az Unió cannes-i csúcsértekezlete elé, és mint a főtitkár még ezen is túlmutatóan megjegyezte: „Nem látok összefüggést a Fehér Könyv és a stabilitási paktum között”. Párizs tehát „szeretné”, de a legkevésbé sem követeli az alapszerződéseket.

A francia magatartáshoz még az alábbiakat fűzném hozzá:

1. Mitterrand köztársasági elnök jó néhány évvel ezelőtt Budapesten kijelentette, hogy Trianon – hiba volt. Ezzel ugyan nem sokra mentünk, de elképzelhetetlen, hogy a francia diplomácia most újabb hibára próbáljon rákényszeríteni minket, hogy aztán újabb 70 év múlva „önkritikát” gyakorolhasson.

2. Franciaország elnökválasztás előtt áll. Az egyik jelölt Balladur miniszterelnök. A március 20–21-i párizsi nemzetközi értekezlet öt héttel előzi meg a választás első fordulóját. Az elnökjelölt Balladurnek nyilván jól jönne az a diplomáciai siker, amit egész Európa szeme láttára a magyar-román-szlovák alapszerződések ünnepélyes párizsi aláírása jelentene. (Bár túl sokat nem jelentene: nem hiszem, hogy a 60 milliós Franciaországban – az itt élő magyarokon, románokon és szlovákokon kívül – akad 60 ember, akinek a szavazatát az alapszerződések aláírása vagy alá nem írása befolyásolhatná.) De akárhogyan is van, Magyarországnak semmi köze a francia elnökválasztáshoz, és sem oka, sem joga nincs ahhoz, hogy egy elsietett aláírással beavatkozzék Franciaország belügyeibe.

3. A közelgő francia választásokon az ellenzéki szocialista jelölt, Lionel Jospin mellett két „kormánypárti” jelöltnek van esélye: Edouard Balladurnek és Jacques Chiracnak. Ez a két jelölt ugyanannak a pártnak a tagja; mindketten gaulle-isták, saját állításuk szerint harmincéves barátság fűzi őket össze, és most késhegyig menő harcot vívnak egymással. Nem telik el nap, hogy – itteni kifejezéssel élve – egy-egy nyílvesszőt ne lőnének egymás felé. Alain Juppé külügyminiszter, ez a fölöttébb tehetséges és – ami a szakmájában meglehetősen ritka – egyáltalán nem bürokratalelkű diplomata, a gaulle-ista párt jelenlegi elnöke hónapokon át a szívét kitette, hogy ezt a két embert kibékítse egymással, s az egyik elálljon a jelöltségtől a másik javára. Sikertelenül. A magyar diplomácia szelíden és tisztelettudóan megkérdezhetné a Quai d’Orsay egyes hivatalnokaitól: ha a miniszterüknek két ilyen régi barátot, hű harcostársat nem sikerült a megegyezésre rábírnia, ugyan miért várnák el, hogy Magyarország szinte napok alatt minden kérdésben megegyezzék két olyan szomszédjával, amellyel már sok mindenben szót értett ugyan, de bizonyos ellentétei évtizedekre, sőt évszázadokra nyúlnak vissza?

Franciaország nem az egyetlen ország Európában. Mégis, a francia–magyar jó viszony számunkra – Szent Istvántól napjainkig – mindig elsőrendűen fontos volt, és csak örülnünk lehet annak, hogy ez a viszony ma felhőtlen. Éppen ezért engedtessék meg, hogy az alábbi javaslatot ajánljam a magyar diplomácia figyelmébe:

Mivel a francia külügyminisztérium főtitkára szerint „az alapszerződések megkötésében Franciaország nem kíván közvetítő szerepet vállalni” – ami tökéletesen érthető –, a Franciaország iránti nagyrabecsülése és respektusa jeleként Magyarország kérjen fel három nagy felkészültségű, elfogulatlanságáról ismert, köztiszteletben álló francia szakértőt, hogy nyújtsanak segítséget az alapszerződések legkényesebb, mindmáig megoldatlan pontjának: a kisebbségi kérdés rendezésének a mindhárom szerződni kívánó ország számára elfogadható kimunkálásában. A következő három személyiségre gondolok: a szocialista Jacques Delors-ra, a brüsszeli Európa Bizottság most nyugalomba vonult elnökére (aki jó esélyei ellenére sem fogadta el a francia köztársasági elnökjelöltséget), a konzervatív-liberális Jean-François Deniau-ra, a Francia Akadémia tagjára (aki magas kora és súlyos betegsége ellenére példamutató bátorsággal, a helyszíneken az életét kockáztatva, különböző kontinenseken tevékenykedett és tevékenykedik az emberi jogok védelmében), és a pártonkívüli André Fontaine-re, a ragyogó tollú közíróra és történészre, a „Le Monde” volt főszerkesztőjére (aki szerintem a legjobb ismerője a XX. század európai történelmének és ezen belül is a kisebbségi kérdésnek). Ha vállalnák, akkor az ő véleményük és közvetítésük, tanácsaik és ajánlásaik megnyugtató módon előbbre vihetnék a magyar–román és a magyar–szlovák közeledés ügyét.

A magyar diplomácia e francia triumvirátus felkérésének szándékát haladék nélkül napirendre tűzhetné, és a felkérést nyilvánosságra hozhatná. Ez megnyugtató módon illusztrálná a francia kormány, az európai és a világközvélemény irányában Magyarország jó szándékát, rugalmasságát, megegyezési készségét; kézzelfoghatóan bizonyítaná, hogy Budapest nem gyorstalpaló és felületes látszatmegoldásra, hanem valóban baráti, tartós, mindenki számára hasznos megállapodásra törekszik, és meggyőzően indokolná azt is, hogy ilyen alapszerződések aláírásához nemzetközi konzultációra, nyugodt megfontolásra és több időre van szükség, mint amit a március 20-i dátum jelent.

Nyolc másodperc

Vasárnap este

Ma délután írták alá a magyar–szlovák alapszerződést a francia miniszterelnökségen, a Matignon-palotában. Várom, mit mond erről az ünnepélyes aktusról a két legnagyobb televíziós csatorna esti 8 órás híradása, amelyet tízmilliók néznek, hallgatnak. Az állami csatornát, a France 2-t vetítem a képernyőre, a magánkézben lévő TF 1-et szalagra rögzítem. A France 2-ben a félórás adásban nem kevesebb, mint 20 percen át Bernard Tapie nyilatkozik – „egyenesben”. Az adósságokban, ügyészségi eljárásokban úszó exmilliomosnak most folyik egyik pere a sok közül, futballcsapatának, az Olympique Marseille-nek egy meccsével kapcsolatban. A bíróság előtt Tapie állításai napról napra omlanak össze, a helyzete egyre tarthatatlanabb. Most a televízióban a volt szocialista kormánynak játékosok és tanúk megvesztegetésével vádolt volt minisztere hangoskodik, handabandázik, blöfföl, vádaskodik, cinikusan kijelenti: „Mindenki hazudik, én is” – és mosolyog. Elképesztő. A magyar–szlovák alapszerződés aláírásáról egyetlen hang, egyetlen felvétel sincs az adásban.

A TF 1-ben is Tapie a sztár. Interjúját már az adás előtt felvették – egyszerre két helyen még ő sem tud lenni. Valamivel rövidebben ugyanazt mondja, mint az állami második csatornán – a „tények” ég tudja, hányadik változatát. Aztán a miniszterelnök, Edouard Balladur következik: az elnökválasztási kampány során egy Párizs környéki községbe látogat, futballozó gyerekekkel, egy kávéház vendégeivel beszélget. Az adásban Salman Rushdie a soros: az ajatollák által halálra ítélt író a párizsi könyvkiállítás vendége – impozáns rendőri készültség vigyáz biztonságára. A hírműsor félórájából már eltelt 22 perc. A magyar–szlovák alapszerződésről eddig itt sem esett szó – ennyire érdektelen volna? Korai a kérdés. A csinos bemondónő-újságírónő, Claire Chazal tízegynéhány percnyi Tapie, 5–6 percnyi Balladur és Rushdie után nagylelkűen 25 másodpercet szentel a hétfőn megnyíló párizsi nemzetközi konferenciának. Elmondja, hogy 52 állam vesz részt rajta, az összejövetel tárgya az európai biztonság és együttműködés, a konferencia kezdeményezője Franciaország volt. Amíg beszél, látni, ahogy Horn Gyula és Vladimír Meciar valamit aláír, a háttérben Edouard Balladur miniszterelnök, Horn és Meciar feláll, a bemondó szájából elhangzik a következő mondat: „Elsőnek már Magyarország és Szlovákia alá is írta a jószomszédsági megállapodást a miniszterelnök jelenlétében”, Balladur tapsolni kezd, Horn és Meciar kicseréli a dokumentumokat, karjuk mintha kézfogásra lendülne, de a képet már el is vágták. Lemérem: a 25 másodpercen belül a magyar–szlovák alapszerződésről szóló mondat 8 másodpercig tartott. Sem Horn, sem Meciar neve nem hangzott el, sem az, hogy mindketten miniszterelnökök, sem az: mi van az alapszerződésben és mit jelent az, hogy „elsőnek már”… Kár volna illúziókban ringatnunk magunkat afelől, hogy legalább néhány másodpercre érdekeltük a legnagyobb francia televíziós csatornát. A fontos Claire Chazal számára szemmel láthatólag nem az alapszerződés volt, hanem az, hogy az aláírás a francia miniszterelnök jelenlétében zajlott le: az első csatorna szíve az elnökválasztási kampány során Balladurhöz húz, és magának Claire Chazalnak tavaly jelent meg egy nagy sikerű Balladur-életrajza. Hogyan is mondta Faludy György egy sztálinista filozófus temetéséről írt versében? „A hulla csak ürügy.” Chazal kisasszonynak a magyar–szlovák alapszerződés aláírása csak ürügy volt arra, hogy félórás adásában másodszor is megmutassa a mosolygó-tapsoló-nemzetközileg-is-tevékeny miniszterelnök-államelnök-jelöltet.

Hétfő reggel

A helyzet változik.

A 3-as számú, ugyancsak állami csatorna híradásában fél hétkor megjelenik a román zászló, látni az ülésező román minisztertanácsot (archív felvételek), és a kommentár – bár a magyar–szlovák alapszerződést nem említi – így hangzik: Románia elutasította egy alapszerződés aláírását Magyarországgal, mert nem hajlandó jogokat biztosítani a kétmilliós magyar kisebbségnek. Íme: a magyar–szlovák alapszerződés első, közvetett eredménye: a román vezetés elszigetelten, a kisebbségi jogok megtagadójaként jelenik meg a francia közvélemény előtt. Kár, hogy reggel fél 7-kor tizedannyian sem nézik a televíziót, mint este 8-kor…

Megveszem Párizs négy nagy reggeli lapját. A közkedvelt, de inkább szenzációhajhászó Le Parisien-ben kilenc és fél soros hírecske van a nemzetközi konferencia küszöbönálló megnyitásáról – a magyar–szlovák alapszerződésről egy betű sem. (Magyar vonatkozások „szerencsére” bőven találhatók az újságban: egy teljes oldalt a magyar származású költségvetési miniszter, Nicolas Sarkozy neve ural; egy másik oldal arról szól, hogy most kezdődik Hamburgban Szeles Mónika agresszorának második pere; egy harmadik teljes oldalon Tony Curtis, a Mátészalkáról származó világhírű filmszínész nyilatkozik, abból az alkalomból, hogy az önéletrajza most jelent meg franciául.)

Az InfoMatin című újság Sylvaine Frézel cikkét közli a ma nyíló konferenciáról, megemlítve, hogy az utóbbi napok diplomáciai nyomása elérte a magyar–szlovák alapszerződés aláírását, viszont Magyarország és Románia nem tudtak megegyezni egymással – a tárgyalások folytatódnak. A cikket egy jókora, színes illusztráció díszíti: „A magyar kisebbségek Európában”, amelyik magasba emelkedő piros oszlopokkal azt mutatja, hogy Romániában 2 millió, Szlovákiában 700.000, Kis-Jugoszláviában 500.000, Ukrajnában 200.000 és Ausztriában 50.000 magyar él.

A főleg fiatalokhoz szóló Libération-ban több mint fél oldalt „kaptunk”. Véronique Soulé szerint Szlovákia jelentős engedményt tett akkor, amikor bevett a szerződésbe egy európai ajánlást a kisebbségek közigazgatási autonómiájáról, s noha Horn Gyula hozzájárult, hogy a magyar–román alapszerződésben benne legyen a határok sérthetetlensége – Románia elfogadhatatlannak minősített minden utalást az autonómiára. A cikkhez óriási fénykép csatlakozik, egy erdélyi magyar faluból – szegényesen öltözött gyerekek, felnőttek és kacsák. Az aláírás: „A magyar közösség tagjai Romániában, 1990-ben. Sok román aggódik Európa legnagyobb kisebbségének szeparatizmusa miatt.” A cikk is hangsúlyozza ezt az aggodalmat – magyar olvasónak kissé hűvösnek tűnik.

A francia lapok közül leginkább az a Le Figaro tett ki magáért, amelyiknél a több évtizedes hagyomány inkább a Románia-barátság, mintsem a magyarok iránti rokonszenv. Lepedőoldalas anyagának felét egy székelyudvarhelyi riport tölti ki, szerzője Jean-Jacques Movel; a székely város helyzetének, hangulatának leírása hitelesnek látszik; a román „nemzetállam” alkotmányba iktatott fogalmát és a rendőrségek, bíróságok ezt védelmező tevékenységét a francia újságíró „idejétmúlt”-nak nevezi.

Egy közép-európai térkép feltünteti Magyarország 1914-es határait, és azt, hogy a szomszédos országokban hol élnek tömbökben – többségükben magyarok. Nem árt ilyen térkép a párizsi olvasóknak!

Egy bekeretezett szöveg idézi a nevezetes 1201-es ajánlást, amelyik a kisebbségeknek a helyi adminisztrációk vagy a megfelelő autonómiák, avagy a speciális státus jogát javasolja – és a lap hozzáteszi: „Szlovákia tegnap elfogadta az utalást a magyar kisebbség autonómiájára; Románia továbbra is visszautasítja, és ezáltal mostantól fogva el van szigetelve.”

Baudoin Bollaert részletesen ír a ma nyíló európai biztonsági konferenciáról, amelynek – jegyzi meg – egyik fő témája a magyar kisebbségek ügye. A cikkbe ágyazva nagy fénykép: Balladur–Horn–Meciar széles mosolyú, hármas kézfogása az alapszerződés aláírása után.

A lepedőoldalon kívül a konferenciáról szól a Le Figaro vezércikke is. Charles Lambroschini úgy véli, hogy „a magyar diaszpóra tüskés vitakérdése” végre megoldódni látszik; szerinte erre vall, hogy vasárnap a Matignon-palotában Magyarország hivatalossá tette megegyezését a pozsonyi kormánnyal azokról a garanciákról, amelyeket ez utóbbi mostantól kezdve elismer a Szlovákiában élő 600.000 magyarnak. A vezércikknek kissé furcsa a következő bekezdése: „Románia, ahol egy 2 milliós magyar kisebbség él, még vitatkozik. De Budapest elkötelezettségének arra nézve, hogy szerződésben mond le minden területi követelésről szomszédai irányában, el kellene oszlatnia Bukarest utolsó habozásait.„ A vezércikkíró feltehetően nem tudja, hogy az említett magyar elkötelezettség mindeddig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Románia elfogadja azt, amit Szlovákia – legalábbis írásban – most elfogadott. Amit viszont igen bölcsen jegyez meg, az az, hogy nem elég politikailag közvetíteni a közép-kelet-európai országok között – az Európai Uniónak a zsebébe is kellene nyúlnia, mivelhogy „Keleten az igazi veszély az a destabilizáció, amelyet a piacgazdaságra való átmenet szült”.

Ehhez kapcsolódik az a közvéleménykutatás is, amelynek az eredményét – szinte a ma nyíló konferencia szerződésproblémáit kiegészítve – az első oldalán ismerteti a Le Figaro: a franciák 40 százaléka helyesli Közép- és Kelet-Európa országainak csatlakozását az Európai Unióhoz, 39 százaléka ellenzi ezt, és 21 százaléknak nincs véleménye. Politikai irányzatokra bontva: a legfőbb helyeslők a baloldaliak: 49 százalék (ellenzi 33 százalék); a jobboldaliak közül helyesli 36, ellenzi 46 százalék. Magán a jobboldalon belül a Közép-Kelet-Európával szembeni érzület a liberális-konzervatív szavazóknál az átlagosnál enyhébb; a legerősebb az ellenségesség a szélsőjobboldalon: Le Pen nacionalista-soviniszta-rasszista pártjának hívei közül csak 31 százalék értene egyet Magyarország és a többi állam bebocsátásával Nyugat-Európába, 56 százalék ellene van, és az ugyancsak erősen nacionalista Philippe de Villiers pártjának szavazóinál még rosszabb számunkra az arány: mindössze 24 százalék van mellettünk és 64 százalék ellenünk.

(Népszava, 1995. március 21.;

Szabadság, Kolozsvár, 1995. március 21.)

Urnára, magyar!

Nem tudom, mennyire figyelt oda a magyar közvélemény – és nem utolsósorban a kisebbségi magyarság vezetőgárdája – a márciusi spanyol választásokra és a május eleji kormányalakításra. Főleg arra a különös tényre, hogy az események nemzetközi sztárja nem az volt, aki a legjobb eredményt érte el és az ország miniszterelnöke lett, a fiatal, dinamikus, jobboldali, konzervatív José Maria Aznar. Az ő győzelme előrelátható volt a több mint egy évtizedes hatalomgyakorlásban megkopott, különféle botrányokkal megtépázott szocialista párt fölött. A választások egyik napról a másikra a majdnem-ismeretlenségből majdnem-világhírűvé tették Jordi Pujolt, a katalán nemzeti párt, a CIU (Convergencia i Unio) vezetőjét.

Mi történt? A konzervatívok győztek ugyan, de nem olyan mértékben, ahogy ezt a közvéleménykutatások jelezték és ők maguk is várták. A parlamentben az egypárti kormányzáshoz, azaz az abszolút többséghez 176 mandátumra lett volna szükségük, és ők „csak” 156-ot szereztek. Nagykoalícióról, a szocialistákkal való szövetségről szó sem lehetett, már csak azért sem, mert a szocialisták örültek, hogy a vereségük nem katasztrofális, hanem tisztes mértékű volt, és a vezetőjük, Felipe Gonzalez úgy vélte: jót fog tenni nekik néhány esztendős ellenzéki „gyógykúra”. A győztesnek szövetségesként a kis pártok maradtak: a katalánoknak 16, a baszkoknak 5, a kanári-szigetieknek 4 képviselője jutott a parlamentbe. Ezekkel együtt megvolt – meg lett volna a többség.

De ehhez a szövetkezéshez olyan bukfencekre volt szükség, amilyenekre csak a cirkusz és – a politika képes. A kulcsszereplő a 65 éves Jordi Pujol lett, a pártja 16 mandátumával. Csakhogy Pujol a katalán autonómia maximális kibővítésének az apostola, és ezt – azaz a Pujollal való szövetséget – Aznar pártja még kevésbé kívánta, mint Gonzalezét. Annyira nem kívánta, hogy a választások estéjén, amikor az első eredményekből úgy látszott, hogy a konzervatív néppárt megszerezte az abszolút többséget, a párt egyik vezetője a kis termetű Pujolt finom egyszerűséggel úgy nevezte: „törpe”, és hozzátette, eljött az ideje, hogy elfelejtsen katalánul és megtanuljon spanyolul.

Pujolnak nem kell megtanulnia spanyolul – hat nyelven beszél –, katalánul viszont aligha lesz hajlandó elfelejteni, annál kevésbé, mert az egész életét a „katalánságára” tette fel. Azt szokta mondani, hogy ő már 13 éves kora óta „katalánkodik”. Kispolgári szülei papnak szánták, máig is mélységesen katolikus, de egyházának illetékesei eltanácsolták a pályáról, azzal, hogy „túl nagy benne a belső, személyes nyugtalanság”, ami akkortájt, Franco idején a katalán nemzeti öntudatot jelentette. A Franco-rendszerrel, amelyik uralomra jutásának pillanatában, 1939-ben tüstént eltörölte Katalónia autonómiáját, először akkor gyűlt meg a baja, amikor 1960-ban nyilvánosan elénekelte a Székely… bocsánat: a Katalán Himnuszt. Letartóztatták, megkínozták, egy haditörvényszék 7 évre ítélte, két és fél évet leült, utána házi őrizetben volt. Ilyen emberről nehéz feltételezni, hogy meg fog feledkezni az anyanyelvéről.

Talán érdemes röviden elmondani: a katalánok nem spanyolok. Katalánok. Katalónia mint grófság, vagy kormányzóság több mint ezer esztendős múltra tekint vissza, ősibb államalakulat, mint a spanyol királyság. S ha a híres „katolikus királyok” meg is hódították és három évszázadon át uralmuk alatt tartották is, a katalán öntudatot, önérzetet, büszkeséget nem sikerült megtörniök. A hatalmat gyakorló, nem túl szorgalmas kasztillánok lenézték ugyan őket, mert „túl sokat dolgoznak és túlságosan érdekli őket a pénzszerzés” – de a katalánok ezzel a „nemzeti hibájukkal” elérték, hogy az országuk Spanyolország iparilag legfejlettebb, leggazdagabb része lett és maradt. Ami manapság inkább előny, mint hátrány.

Az igazi nemzeti öntudat hajnala – mint annyi más európai népnél – Barcelonában is a múlt században virradt fel és – mint annyi más európai népnél – főleg költők, írók, tudósok munkásságának következménye volt. 1917-ben megalakult a katalán parlament, de a spanyol szélsőjobboldal hamarosan szétverte. A rövid életű Spanyol Köztársaság idején kikiáltották a Katalán Köztársaságot, ők harcoltak legtovább Franco ellen, aki aztán nemcsak a köztársaságuktól, hanem – mint említettem – az autonómiától is megfosztotta őket.

Az új Spanyol Királyság 1979-ben visszaállította az autonómiát, és 1980 május óta Jordi Pujol áll a Generalitat, azaz a Kormányzóság élén, ő székel a csodálatos Palauban, a barcelonai palotában. Elismeri és tiszteletben tartja a királyság intézményét, kötelezőnek fogadja el az összspanyol alkotmányt, készséggel nyugtázza a „nyelvtörvényt”, amely rögzíti a katalán nyelv és kultúra jogait. Akkor mi a baja? Az, hogy még többet akar. Abból indul ki: ha nem ér el az eddiginél „egy kicsit” többet, akkor mindig fennáll a veszély, hogy azt, amit eddig elért, elveszítheti. Pártjának a jelszava: „Fer pais”, azaz „felépíteni az országot”, Pujol szerint ugyanis Katalónia – külön ország, amely bár nem kíván elszakadni Spanyolországtól, nem akar függetlenné válni – ez a mai európai viszonyok között lehetetlen, – de mégis más, mint Spanyolország egyéb részei, autonómiái. Egyenlőbb az egyenlők között.

Ezekből a sommásan felvázolt előzményekből következnek a cirkuszi-politikai bukfencek a történet valamennyi szereplője részéről. Pujol és pártja hosszabb időn keresztül Gonzalezt és a szocialistákat támogatta – sok mindent el is ért náluk. De tavaly szeptemberben, amikor a választások közeledtével – nem utolsósorban a katalánellenes konzervatívok bírálatai miatt – a szocialisták nem bővíthették tovább az autonómiát, Pujolék elpártoltak tőlük, és ezzel hozzájárultak a bukásukhoz. Fennállt persze annak a kockázata, sőt bizonyossága, hogy azokat a jobboldali konzervatívokat segítik hatalomra, akik nemcsak bővíteni nem akarták a katalánok jogait (sok Franco-nosztalgiás van köztük), hanem lefaragni szándékoztak belőlük. Pujol, aki nem író, nem költő, nem tudós, hanem vérbeli profi politikus, akit nemcsak elfogultnak nevezhető ellenfelei, de nemegyszer barátai is ravasznak, többarcúnak, megbízhatatlan szövetségesnek, fiókdiktátornak mondanak, vállalta ezt a kockázatot.

A szavazóurnákban bízott. Vagyis: a demokráciában. A márciusi választásokon nem aratott elsöprő győzelmet: Katalóniának 6 millió lakosa van – a spanyolországi összlakosságnak ez 15 százaléka, és Pujol pártja még 5 százalékot sem kapott. De ez az 5 százalék elégnek bizonyult ahhoz, hogy ők legyenek a „mérleg nyelve”, ahhoz, hogy eddigi legeltökéltebb ellenfeleiket a tárgyalóasztalhoz kényszerítsék. 54 napig tartó, elkeseredett alkudozás következett, amelynek során Pujol a fenyegetőzéstől, a zsarolástól sem riadt vissza. A szocialistáktól már korábban kivívta a katalán nyelv egyenjogúságát a spanyollal, saját rendőrséget, saját nemzeti ünnepnapot, saját nemzeti érdemrendet – a konzervatívok most beleegyeztek abba, hogy eltörlik a Madrid által kinevezett civil kormányzói (főprefektusi?) tisztet, a katalánok önállóan fogják kezelni a kikötőiket, és a helyben behajtott jövedelmi adókból az eddigi 15 százalék helyett 30 százalék marad Katalóniában. „Mi, szocialisták, soha nem lettünk volna ennyire engedékenyek” – vetette konzervatív és e téren a programját megszegő utóda szemére Felipe Gonzalez. Miközben Aznar, az új miniszterelnök tudja, hogy „még nincs vége a dalnak”. A pártja már nemcsak arra nem szólítja fel Pujolt, hogy felejtse el az anyanyelvét, hanem maga Aznar is elkezdte a katalán nyelv szépségét méltatni és hozzátette: baráti társaságban ő maga gyakran és szívesen beszél katalánul. De bármily szívélyes is vele, sok kétsége nem lehet afelől, hogy Pujolnál mindenért fizetni kell; előbb-utóbb újabb kívánságokkal áll majd elő. Megteheti. A 351 tagú parlamentben a maga 16 képviselőjével bármikor megbuktathatja a kormányt.

Soha a nemzeti jogaink ilyen mértékű kiterjedése nem következhetett volna be – mondják a katalán politikusok –, ha Spanyolország nem volna demokrácia. És hozzáteszik: akkor és addig sem, amíg Spanyolország nem lett az Európai Unió tagja. Mert egyrészt ebben az unióban a választási eredményeket – a tiszta választások eredményeit – nem lehet semmibe venni, másrészt mert ebben az Európában a centralizált államokkal és az államok centralizáló törekvéseivel szemben a természetes területi egységek, az országrészek, a régiók szerepe van növekedőben.

A figyelmes olvasó – gondolom – már régóta, de legalábbis a katalán himnusz emlegetésénél elkövetett nyelvbotlásom óta rájött, hogy én valójában nem Katalóniáról, hanem Erdélyről akarok beszélni. (Minden határon túli magyar kisebbségről is, de különböző helyzetük és a különböző helyzetek miatt elsősorban Erdélyről.) Következhet a fölhorkanás: a különbségek óriásiak. Így igaz. A teljes felsorolásukra nem is mernék vállalkozni. Spanyolország tagja az Európai Uniónak, Románia legfeljebb ha áhítozik erre, és rövid időn belül nem sok reménnyel. A spanyol társadalom demokratikus, a mai Románia még a legnagyobb jóakarattal is csak nehezen mondható annak. Katalónia az elmúlt évtizedekben egyre gazdagabbá vált, Erdély egyre inkább elszegényedett. Katalóniában többségükben katalánok élnek, Erdélyben magyarok és románok, és még a románok között is: századok óta ott lakók és újonnan betelepítettek. A felsorolás folytatható.

Mindez azonban nem változtat bizonyos hasonlóságokon. Azon, hogy ha Románia valóban fel akar zárkózni Európához, akkor egyfelől igazi demokráciává kell válnia, másfelől bele kell majd törődnie a regionalizálódásba, azaz a nagyobb tájegységek elismerésébe. Meg kell szüntetnie azt az abszurdumot, hogy miközben a francia Nagy Larousse Lexikon szerint Románia négy régióból állt össze, Valáchiából, Moldáviából, Dobrudzsából és Transylvániából, addig a bukaresti közigazgatás azt a fogalmat, hogy „Erdély” nem is ismeri. Az erdélyi magyarság, mialatt jogosan küzd az autonómiájáért, az európai csatlakozás perspektívájában nem azzal alapozná-e meg legbiztosabban a jövőjét, ha már most előkészületeket tenne az összerdélyi autonómia megvalósítására – összefogva az Erdélyben többségbe került románság minden olyan demokratikus elemével, amelyik erre hajlandó? Elvégre, ha az elmúlt évtizedekben Erdély elszegényedett is, még mindig Románia leggazdagabb és legkulturáltabb régiója, azaz az ottani románságnak is érdeke a regionalizálódás.

Tulajdonképpen a transzilvánizmus gondolatáról van szó, amelyet Kós Károly fogalmazott meg 1929-es Erdély című „kultúrtörténeti vázlatában”, s amelyről Sz. Nagy Csaba joggal írta meg idestova 20 esztendeje, 1977-ben a párizsi Irodalmi Újságban, hogy az a köztudatban lévő, ferde értelmezésekkel szemben nem Erdély állami önállóságára való törekvés, hanem – különféle lehetőségeket beleértve – egész egyszerűen „Erdély teljes népességének önrendelkezési elve”. Kós Károly korában, az akkori nemzetközi helyzetben ez megvalósíthatatlan volt, de a prófécia most, Európa egyesülési folyamatai során realitássá válhat.

A „most” nem annyit jelent, hogy „ma”. A katalánoknak 1939-től 1979-ig, 40 évig kellett küzdeniük, hogy megkaphassák az autonómiát, és 17 éve küzdenek a kiterjesztéséért. Pedig őket – s ez is a különbségek kategóriájába tartozik – nem lehetett azzal vádolni, hogy revizionisták, irredenták és egy (nem létező) másik Katalóniához akarnak csatlakozni. A dél-tiroliaknak, akiknél – alaptalanul bár – felvetődhetett ilyesfajta vád, 45 évre volt szükségük, hogy önrendelkezési joguk érvényesüljön. Pedig jogaik évtizedes megtagadója, Olaszország demokratikus volt, és élén szinte kizárólagos hatalommal a kereszténydemokraták álltak. (Ausztriában ezalatt váltogatták egymást a konzervatív, a szocialista kormányok és a nagykoalíciók; mindegyik támogatta a dél-tiroliak követeléseit, ami nem zárta ki azt, hogy a kulisszák mögött a dél-tiroliak olykor kevésnek minősíthették ezt a támogatást. De az tudtommal nem fordult elő, hogy a dél-tiroli vezetők az egész világ előtt megvádolják a bécsi kormányt, amiért nem támogatja eléggé őket. Az ilyesmi ugyanis elsősorban nem befelé, hanem a nemzetközi szinten rombolja egy kormány tekintélyét, és ezzel nem használ, hanem árt az illető kisebbség ügyének is.)

Az események manapság felgyorsulnak. Az igazi, mélyreható romániai változásokra remélhetőleg nem kell 40–45 évet várni. A szavazóurnák Romániában is működnek, méghozzá idén fokozott tempóban: egymást követik a helyhatósági, a parlamenti és az elnökválasztások. A magyar jelöltek, az RMDSZ sikere fontos tényezőt jelenthet a belpolitikában, de legalább annyira nemzetközi vonatkozásokban is. A jó eredmény segíti a magyar kormány fellépéseit, és ez visszahat a kisebbségek helyzetére. Ugyanakkor nyilvánvaló: a nemzeteknek, nemzetrészeknek, népeknek, ha a kiállást, a támogatást jogosan igénylik, sőt megkövetelik is, elsősorban önmagukra lehet és kell számítaniok! A maga zseniálisan akrobatikus politizálásával mi mindent tudott elérni Spanyolországban nem egészen 5 százalékkal a tarsolyában Jordi Pujol. Megint csak: Románia nem azonos „latin testvérével”, Spanyolországgal, még csak nem is hasonlít rá, és elképzelhető, hogy a legellentétesebb román politikai erők is inkább összefognak egymással, semhogy a magyar képviselők szövetségét igénybe vegyék. De elképzelhető az ellenkezője is. És elképzelhető az is, hogy ha most nem, akkor majd legközelebb.

Egy szó, mint száz: az urnákban erő van.

Urnára, magyar!

(Szabadság, Kolozsvár, 1996. május 25.;

Népújság, Marosvásárhely, 1996. május 25.;

Népszabadság, 1996. május 31.)

V. Palackposta

Merre van előre?

Merre van előre?

A válasz egyszerű: nem hátra.

Nem abban a negyven évben, amit magunk mögött hagyunk, nem az egypártdiktatúrában. Nem is abban a rendszerben, amelyik a két világháború között dívott, s amelyet azért mégsem ok nélkül neveztek a hárommillió koldus országának. De a Habsburg-monarchiában sem, ahol a magyar érdekek az osztrákoknak voltak alárendelve. Felesleges szószaporítás volna erről beszélni, ha az utóbbi kettő irányában nem volnának érezhetők és hallhatók bizonyos nosztalgiák, s ha nem kellene számolni azzal, hogy nehézségeink közepette ilyen nosztalgiák a Kádár-korszak irányában is ébredezhetnek.

Mégis az, hogy előre – nem hátra van, ugyanakkor leegyszerűsítés is. Múlt nélkül nincs jövő, történelem nélkül nincs ország, hagyomány nélkül nincs nemzet. Nem lehet előrejutni a múlt legjobbjainak tanítása és példája nélkül. A magyar demokrácia nem a semmiből született. Viszi magával – vinnie kell magával – a Monarchia, a Horthy-korszak, a kommunista évtizedek legkiemelkedőbb társadalmi gondolkodóinak és legtisztességesebb politikusainak, az Eötvösöknek, a Jásziknak, a Bajcsy-Zsilinszkyknek, a Nagy Ferenceknek, a Bibóknak, a Kéthlyknek, a Nagy Imréknek humanizmusát, patriotizmusát, liberalizmusát, népiségét, demokratikus szocializmusát. Ezért érzek meddőnek sok mai vitát és érzem retrográdoknak azokat a vitatkozókat, akik a kizárólagosság, a kirekesztés, az egyedül üdvözítő tanok alapjáról hadakoznak. Előre – a pluralizmusban van, abban a sokféleségben, amelyik nem akarja ráerőszakolni a maga álláspontját a másikra, amelyik tiszteli a saját véleményétől eltérő nézeteket is.

Egy francia politikus az ötvenes évek elején azt mondta, hogy a kommunista párt nem balra és nem jobbra, hanem keletre van. Ma azt lehetne mondani, hogy előre – nem jobbra és nem balra van, hanem nyugatra. Nem látok más (biztató) jövőt Magyarországnak, mint azt, hogy nyugati országgá váljék.

A nyugati országokat – Európában és a tengeren túl – kivétel nélkül középen kormányozzák. Egyszer a jobbközép, másszor a balközép kap többséget, de ez csak árnyalatokat módosít azon, hogy a meghatározó politikai és gazdasági irányítás a centrumban van.

És a szélsőségek? Vannak Nyugaton is, miért ne lennének. Franciaország esetében: van egy valaha nagyon erős, most egyre gyengülő baloldali szélsőség, a kommunista párt, és van egy valaha alig 1–2 százalékos, ma meglehetősen erős jobboldali szélsőség, a Le Pen-féle irányzat. De ezeknek nincs szerepük az ország irányításában, a nemzeti sorsot érintő kérdésekben.

Magyarországon a baloldali szélsőségnek van szervezeti megnyilvánulása, az MSZMP. A jobboldalinak nincsen. Ezt sajnálatosnak tartom. Sokkal egészségesebb volna, ha a szélsőjobboldali, ultranacionalista, rasszista erők saját pártot alakítanának, ezáltal – akárcsak az MSZMP – lemérhetők lennének, és nem centrista pártokban keresnének (és találnának) rejtekhelyet. Ehhez persze az is kellene, hogy ott ne is adjanak menedéket nekik.

1989 az eufória esztendeje volt. A múlt év elejétől 1990 nyaráig olyan események követték egymást, amelyek még egy évvel korábban is elképzelhetetlenek voltak: Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Kelet-Németország kiszakadása a szovjet tömbből, Ceausescu bukása, a szovjet tagállamok magukra ébredése, konszenzus kialakulása Washington és Moszkva között. Úgy festett, hogy egy békés, nyugodt, fejlődő, összeforró nemzetközi rend van kialakulóban. És ezzel a renddel – ha gondokkal-bajokkal küszködve is – biztosítva lesz a fokozatos javulás, és a javulás nyomában a jólét.

A kuvaiti válság, az iraki agresszió szétfoszlatta ezt a túl szép illúziót. Számunkra ez rosszabbkor nem is következhetett volna be.

A csőd, amit a letűnt rendszer maga után hagyott, amúgy is nagyobb, mint ahogy azt az emberek többsége sejtette. Világkrízis nélkül is két-három évnél gyorsabban nem lehetett volna kilábalni belőle. De az általános krízis áttételeiben – az olajárak emelkedésével, a beruházási kedv lohadásával – még kritikusabbá teszi a magyar (cseh, lengyel, szovjet) helyzetet.

Nem csoda hát, ha a tegnapi „legvidámabb barakk” – ma lehangolt, rosszkedvű és bizalmatlan. A kimúlt rezsim nemcsak a gazdaságot tette tönkre, hanem egész nemzedékek mentalitását is: beléjük ültette, hogy minden az államtól „jön”, hogy nem érdemes jól dolgozni, ez az eredményen úgysem változtat, hogy a közélet mások dolga, nem az övék.

Ha ezen a mentalitáson nem tudunk úrrá lenni, akkor előre semerre sincs. Ha a bürokrácia gáncsot vet az amúgy sem tolakodó beruházásoknak, ha sikerül magunkról világszerte elterjesztenünk, hogy „csalódottak” vagyunk, ha a szabad választásokon a közömbösségünkről győzzük meg a nyugati közvéleményt, akkor aztán nemcsak rövidebb, de hosszabb távon is miért lehetnénk optimisták?

És ehhez – mintegy betetőzésként – még hozzájön, hogy Magyarország ma fölösleges, anakronisztikus, a nyugati világban rossz emlékeket és rossz szájízt keltő marakodások színhelye. Lehet persze vállat vonni, mondván: „ez a mi dolgunk”. Lehet az önsajnálkozás révetegségébe takarózni: úgyis „egyedül vagyunk”.

De talán mégiscsak jobb volna sürgősen abbahagyni az öngyilkos belviszálykodást. A magunk kedvéért – a határokon túl élő magyarság kedvéért, jövőjéért legalább annyira!

A veszélyhelyzetekben – háborúk, nemzetközi és gazdasági válságok idején – nincs más kiút, mint a fogak összeszorítása, a megfeszített munka és az egészséges erők összefogása.

Ha a világháborús Angliában össze tudtak fogni konzervatívok és munkáspártiak, ha ma a békés Ausztriában össze tudnak fogni szocialisták és kereszténydemokraták – akkor Magyarországon az úgynevezett jobbcentrum és a balcentrum pártjai, a szélsőségek szélre állításával miért ne tudhatnának egymásnak kezet adni, és kéz a kézben vágni neki a nehéz időszaknak?

A nagykoalíció mielőbbi megvalósulása felé – legalábbis én így látom, különben már a tavaszi választások előtt és után is így láttam – ma erre van előre.

Javaslat médiaügyben

A magyar televízióban és rádióban olyan viszonyok uralkodnak, amelyek méltatlanok egy szabad és demokratikus országhoz. A demokratikus Magyar Köztársaság televíziójában például tavaly októberben saját szememmel-fülemmel láttam-hallottam egy olyan adást, amelyiknek fasiszta hangja 1944-re emlékeztetett; akkor is a március 19-i német megszállás utáni hónapok, de még inkább a nyilasidők rádiójának hangjára.

Ahol országos méretekben csak állami rádió és televízió van, ott a kormány mindig arra törekszik, hogy ezek a médiák az ő politikáját szolgálják. Ez így volt több nyugati országban is a régebbi, monopóliumos időkben, de bizonyos arányokra, mértéktartásra, az objektivitás látszatára még akkor is ügyeltek. A magyar rádiónak, s főleg a televíziónak nem bizonyos – mentegethető – kormánypárti elfogultság róható fel, hanem főként az, hogy a hangadók, akik egyébként többnyire a letűnt rendszer legalázatosabb, évtizedes kiszolgálói voltak, nem is a törvényes kormánynak, hanem annak a klikknek a szószólói, amelyiknek a vezetőit a legnagyobb kormánypárt már hónapokkal ezelőtt kizárta a soraiból. Ez a helyzet nemcsak politikai, de a legelemibb financiális szempontból is abszurd: az állami médiákat az adófizetők pénzéből tartják fenn; az adófizetők túlnyomó többségét a koalíció és az ellenzék múlt- és jövőbeli szavazói alkotják. Ennek ellenére a pénzükből egy törpe kisebbség gazdálkodik (garázdálkodik?), és azt főleg arra használja fel, hogy a nemzet közvéleményét és a szomszéd országokban élő magyarságot saját kénye-kedve szerint manipulálja, a maga szélsőséges világnézetét igyekezzék belesulykolni a többségbe. Ilyesmi a diktatúrákra, és nem a demokráciákra jellemző.

Tarthatatlan érv az, hogy a kormány – az állami médiák szabadságát respektálva – nem kíván beleszólni a munkájukba, beleértve a személyi-személyzeti kérdéseket is. Vajon amikor egy III/III-as ügynök erőszakos és erőszakot reklamáló fenyegetőzésének engedve a média elnökeit kitiltotta munkahelyükről, akkor nem szólt-e bele? Ahol kizárólag állami televízió és rádió van, ott a kormány a felelős a műsoraikért is, az alkalmazottak magatartásáért is.

A jelenlegi helyzet az olyannyira áhított Európai Unió normáival mérve kétségessé teszi a közelgő magyar választások teljes szabadságát, a nyugati kormányok és közvélemény szemében pedig már eddig is sokat ártott, a választásokkal összekapcsolódva a jövőben még többet árt Magyarország jó hírének és tekintélyének.

Az idő sürget. Most nem érdemes a múlton rágódni. Előre kellene nézni, legalábbis a következő két hónap megadott keretében. Engedtessék meg, hogy egy konstruktív javaslattal kísérletezzem.

A kormány nevezzen ki pontosan meghatározott, lehetőleg az ellenzékkel egyeztetett hatáskörrel egy választási médiaellenőrző bizottságot olyan Nyugaton élő vagy onnan hazatelepült magyarokból, akik a sajtó régi, vitathatatlan szakemberei, akik egyetlen mai pártnak sem tagjai és akiknek tekintélye a koalíció és az ellenzék részéről egyaránt kétségbevonhatatlan. Ennek a bizottságnak legyen a feladata az állami tömegtájékoztatás választási tárgyilagosságának felügyelete.

A bizottság tagjaiul négy személyiség felkérésére gondolok: Csicsery-Rónay Istvánra, aki részt vett az ellenállási mozgalomban, 1945 után a Független Kisgazdapárt külügyi osztályát vezette, a Magyar Közösség tagjaként börtönt viselt, az Egyesült Államokban a Hírünk a Világban című folyóirat szerkesztője és a washingtoni Occidental Press könyvkiadó vezetője volt; Borbándi Gyulára, aki ’45 után a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedett, az emigrációban a Szabad Európa Rádió munkatársa volt és a népi irányzathoz közel álló, müncheni Új Látóhatárt szerkesztette; Kende Péter akadémikusra, aki Nagy Imre köréhez tartozott és a párizsi Magyar Füzetek szerkesztőjeként a hazai és a kisebbségi ellenzék írásainak-könyveinek publikálója volt; Sárközi Mátyásra, aki szépírói tevékenysége mellett a nyugati magyar „Ki kicsodá”-t szerkesztette és évtizedekig dolgozott a londoni BBC-nél. Ez a négy, különböző nézeteket valló, de senkitől sem függő demokrata gazdag tapasztalatokkal rendelkezik a négy legnagyobb nyugati ország, az USA, Németország, Franciaország és Anglia médiagyakorlatát illetően, s ugyanakkor kitűnően ismeri a mai hazai viszonyokat is.

A bizottság úgy működhetnék, hogy rotációs módon hetenként más-más volna az elnöke; vitás esetekben, ha szavazategyenlőség állna fenn, a mindenkori elnök szavazata döntene.

Javaslatomat úgy teszem meg, hogy a megnevezettek egyikével sem beszéltem róla, és egyetlen párt vagy mozgalom véleményét sem kértem ki.

Ha a kormány elfogadja, akkor az érdekeltek hozzájárulásával a választási kampány megkezdéséig még könnyen megteremtheti a bizottság felállításának és működésének szervezeti és anyagi feltételeit.

Győzni is tudni kell!

Címzett ismeretlen. Mármint a fenti cím címzettje. A választások második fordulója fogja csak meghatározni, hogy egy pártról, két pártról, esetleg két pártnak és pártonkívülieknek a koalíciójáról lesz-e szó. Címzett mégsem teljesen ismeretlen: körvonalai többé-kevésbé már most kialakultak. Leegyszerűsítve: a mostani választások győztese vagy győztesei.

A cím nem eredeti. Valójában csak rímel fél évszázad óta barátomnak és publicista-kollégámnak, Kende Péternek a keddi Magyar Hírlapban megjelent cikkcímére: „Veszteni is tudni kell”. A maga okos és általános nagyrabecsülésnek örvendő hangján Péter rámutat arra, mennyire rossz, stílustalan vesztesek a mai vesztesek. Az egyetlen miniszterelnök kivételével, akiben megvolt az a lelkierő és demokratikus civilizáltság, hogy gratulált a győzteseknek.

Így igaz. Rossz vesztesek. A Pesti Hírlap keddi számának egyik cikkében például azt lehetett olvasni: „Az MSZP megválasztásával az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot.” Elnézést a hasonlatért, de ez a mondat a berlini bunkerban dühöngő Adolfot juttatta az eszembe; több mint húsz éven át dicsőítette, minden más népnél különbnek, világuralomra elhivatottnak mondotta a németeket, de 1945 májusában már habzó szájjal azt hörögte, hogy azért veszítette el a háborút, mert a német nép nem érdemelte meg őt. És persze Brecht jut az ember eszébe, akit úgy mellesleg drámaíróként nem szívelek, de aki a kommunista vakhitből kijózanodva, maró gúnnyal jegyezte meg: ha a nép nem úgy viselkedik (nem úgy választ), ahogy a vezetők elvárják, akkor egyszerűen – ki kell cserélni a népet.

Hallottam a választás estéjén a televízióban egy énekművészt is (a nevét nem tudtam megjegyezni), aki kijelentette: ha fiatalabb volna, akkor most elhagyná az országot. Feltételezem, hogy nem Nyugat felé, mert ott ugyanolyan rothadt szabad választási viszonyok uralkodnak, mint nálunk – talán Belgrádba vagy Bagdadba, ahol mindig ugyanazok a győztesek. Ezzel a mentalitással egyébként négyévenként kivándorolhatna Magyarország lakosságának kvázi a fele. Nyolc év alatt kiürülne az ország. Ez volna az, amit „nemzeti elkötelezettség”-nek neveznek?

Hagyjuk a túlzásokat! Ismerjük el: veszíteni nehéz! Lóversenyen, kártyaasztalnál, futballpályán, úszómedencében, kötélhúzásban, politikában egyaránt. Nemigen láttam még kiütött bokszolót, aki széles mosollyal tápászkodott föl a ringben. Emberek vagyunk. Ne várja senki, hogy a mostani választások vesztesei csárdást járjanak örömükben!

Még akkor sem, ha – miként Kende Péter joggal megjegyzi – már jóideje tudhatták, hogy veszíteni fognak. Még akkor sem, ha – mint ugyancsak ő emlékeztet rá – 1990-es, nagy győzelmük idején, a második fordulóban is az urnák elé járuló polgároknak csupán 41,5 százaléka, a választásra jogosultak összességnek 19 százaléka szavazott az MDF jelöltjeire, ami akkor sem volt mindenre kiterjedő felhatalmazás.

Ennél a statisztikánál elidőznék egy kissé, mert valódi mondanivalóm innen eredeztethető. Péter, aki tudós ember, nálam sokkal jobban tudja: ilyesfajta számítással könnyen kimutatható, hogy a nyugati demokráciákban a többséget képviselő, kormányzó pártok tulajdonképpen szinte kivétel nélkül a szavazásra jogosultak összességének csak a „kisebbségét” állították maguk mellé, még az 50 százalékot sem érik el jóformán sohasem. Az Egyesült Államok elnökére az összes szavazásra jogosultnak talán 25 százaléka sem szavaz – legitimitását mégsem vonja senki kétségbe. Persze, Kende Péter a statisztikájával nem az 1990-es magyar választás érvényességét kérdőjelezi meg, hanem azt mondja, joggal, hogy a demokráciában a győzelem nem jogosít fel mindenre.

De ha így van – és így van –, akkor ez a mostani választásra is érvényes. El lehetne itt is játszogatni a számokkal, már az első forduló számaival is. Elképzelhető például, hogy az MSZP a maga 32 százalékával végül majd abszolút többséghez jut a parlamentben, azaz egyedül fogja kormányozni azt a 68 százalékot is, az ország lakosságának több mint kétharmadát (!), amelyik nem rá, hanem ellene szavazott. (Sőt, ha a Kende Péter által említett szavazásra jogosultak számát vennénk tekintetbe, akkor nem 32, hanem mindössze 21 százalékról kellene beszélnünk…) Lehet ezért majd a választási törvényt hibáztatni, ami nyilván nem tökéletes – tökéletes választási módszer nem létezik –, de hát ez a törvény négy évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, és kissé furcsa volna azt mondani: ha én nyerek, akkor jó, ha a másik nyer, akkor rossz.

Egy lépéssel továbbmenve: tegyük fel, hogy az MSZP koalícióra lép az SZDSZ-szel, maga mögött tudja a Munkáspárt, az Agrárszövetség, a Köztársaság Párt, a Vállalkozók Pártja támogatását vagy rokonszenvét is. Ez már több mint 60 százalék volna. Biztos, széles alapokon nyugvó többség.

De hát azért a kisebbség sem olyan kicsi! A Fideszről most ne essék szó, amelyiknek sikerült abba a paradox helyzetbe manővereznie magát, hogy jelöltjeinek egy része a második fordulóban félreáll az SZDSZ-jelöltek javára, de ha az SZDSZ belép a koalícióba, a Fidesz akkor is ellenzékbe vonul – azokkal az SZDSZ-es képviselőkkel, esetleges miniszterekkel szemben, akiket részben ő segített be a hatalomba. Ennél sikerültebb fából vaskarikát még keveset látott a magyar parlamentarizmus.

De ha a Fidesztől el is tekintünk, még mindig marad 30 százaléknyi választó, akik egyértelműen a szocialisták és a liberálisok ellen szavaztak. Azaz minden harmadik magyar. Az úgynevezett jobboldal. Azért mondom úgynevezettnek, mert ezalatt a gyűjtőfogalom alatt féltucatnyi párt, de százféle árnyalat értendő. Vannak köztük régi, meggyőződéses konzervatívok, a kiváló Nagy Ferenc és Kovács Béla eszméin nevelkedett kisgazdák (amely eszméknek a világon semmi közük nem volt és nincsen a mai Kisgazdapárthoz), mély hitű katolikusok és protestánsok, sokat szenvedett, egykori politikai foglyok, ’56-ban fegyverrel bátran harcolók és III/III-as ügynökök, egykori és mai fasiszták, népiesek és urbánusok, no meg szép számmal volt kommunisták, mint például Csoóri vagy Fekete Gyula, akikkel annak idején együtt üldögéltünk az írószövetség párttaggyűlésein, vagy Kulin Ferenc, akit mégiscsak a Kádár–Aczél-rendszer nevezett ki a Mozgó Világ főszerkesztőjének, s akinek kiábrándulását és a párttal való szembefordulását megértem és átérzem, csak azt nem tudom egykönnyen felfogni, hogy miért futkároz a hideg a hátukon – nem a sztálinizmustól, nem a kádárizmustól, nem is az MSZP-től, hanem az olyan szavaktól, mint „szocialista” vagy „szocializmus”. Hogy kommunistából mitől lettek népiek, az világos – hogy mitől jobboldaliak, az kevésbé.

Ám legyen bár akárhány árnyalata is a vesztes jobboldalnak – egy dolgot soha, egyetlen pillanatra sem szabad elfelejteni vagy szem elől téveszteni: a vesztesek ugyanolyan magyarok, mint a győztesek. Mikor négy éve, azaz történelmi mércével: tegnap – ők voltak a győztesek, ezt a tényt az akkori veszteseket illetően ők nemegyszer kétségbevonták. A választási kampány során olvastam egy szélsőjobboldali demagóg kijelentését, miszerint ők jobb magyarok, mint az ellenfeleik. Elméláztam: vajon mivel méri azt, ki a rossz, ki a jó és ki a jobb magyar? Méterrel? Kilóval? Celsiusszal? Esetleg deciliterrel?

Az új győztesnek-győzteseknek soha többé nem szabad ilyesfajta megkülönböztetésekbe belemenniök. A politika – politika, a magyarság – magyarság. Az ellenzékiek ugyanolyan magyarok, mint a kormánypártiak, a vesztesek sem rosszabb, sem jobb magyarok, mint a győztesek. Elfogadhatatlan mindenfajta megkülönböztetés, kirekesztés, győzelmi fölény, elhivatottsági gőz, fenyegetőzés, agyagba döngölési kísérlet, valamint a köztörvényes bűnözők, a sikkasztók, a népvagyon megdézsmálóinak kivételével mindenféle számonkérés vagy felelősségre vonás. A politikai hibákért már kimondta az ítéletet maga a választás. És az elmúlt négy évben nemcsak hibák voltak. Az a tény, hogy négy éven át alapjaiban stabil maradt a demokrácia, az a tény, hogy nyugodt és szabad választásokra kerülhetett sor, az a tény, hogy ma Magyarország méltón sorakozik a nyugati demokráciák mellé – ha az utóbbi egy-két év kilengéseit és visszaéléseit el nem is feledteti, – mégis érdeme a mai veszteseknek. Történhetett volna másképpen is.

A vesztesek szomorúak. Vannak köztük, akik nem csupán szomorúak – elkeseredettek is. Vannak, akik szélsőséges kijelentésekre ragadtatják el magukat. Az új hatalomnak úgy kell viselkednie, hogy tekintettel legyen minden emberi érzékenységre. Hogy azok, akiknek ma könny ül a szemében, vagy akiknek összeszorul az ökle, holnapra megnyugodjanak. Ne csak megértsék, de érezzék is, hogy a választási vereségük a legkevésbé sem azt jelenti, mintha másodrendű állampolgárok lennének. Az a 30, sőt a Fidesszel együtt majdnem 40 százaléknyi állampolgár, aki most ellenzékbe kerül, 3–4 millió a tíz millióból. Politikailag – eszméikben, elképzeléseikben – ellenzékiek. Emberségükben, hazafiságukban, jogaikban és kötelességeikben egyek-egyformák a többiekkel.

Ezekben a milliókban százszámra vannak nagy tehetségű művészek, írók, tudósok, remek mérnökök, varázslatos kezű sebészek, ezerszámra bátor vállalkozók, ötletdús feltalálók, áldozatkész papok, százezerszámra tisztességes hivatalnokok, nemzet-napszámos pedagógusok, a legnagyobb tiszteletet megérdemlő kétkezi dolgozók a gyárakban és a földeken. És ha a Fidesz továbbra is ellenzékben érleli a narancsait: mennyi istenáldotta, ígéretes, a holnapokat magában hordozó fiatal! Hogyan lehetne nélkülük, pláne: ellenük egy új, gazdagabb, igazságosabb Magyarországot elképzelni és megvalósítani?

Még valamit. Ellenzékbe kerül most a XX. századi magyar közgondolkodás egyik legfontosabb áramlata, amit összefoglaló meghatározással népinek neveznek. Ezt az ideológiát lehet elfogadni vagy elutasítani, szeretni vagy nem szeretni, de a jelentőségét tagadni nem lehet. Nincs itt hely arra, hogy az ember részletes elmélkedésbe bocsátkozzék, arról szóljon, hogy ez az eszmeáramlat mennyire összetett volt mindig – szélesre nyitott ernyője alá miként kerültek olyan kommunisták, mint Erdei Ferenc vagy Darvas József, olyan antikommunisták, mint Kovács Imre, olyan balról jobbra átlengő tehetségek, mint Féja vagy Kodolányi, olyan „centristák”, mint Veres Péter, olyan demokrata-óriások, mint Bibó István vagy Szabó Zoltán, olyan költő-író nagyságok, mint Németh László vagy Illyés Gyula. A mai népi irány egyik tragédiája az, hogy Illyés halála óta egyetlen kiemelkedő, európai látókörű, kultúrájú, nyelvtudású, tehetségű vezetője sincsen; valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy amit az elmúlt négy évben a gyakorlatba megpróbáltak átültetni belőle, az inkább miniszteri bársonyszékek, alapítványi főnökségek és suhanó luxuskocsik „elfoglalásában” volt sikeres, semmint a népi irányzat ihletőjének számító paraszti nép felemelésében. De súlyos hiba volna azt hinni, hogy ez az irányzat most örök időkre megbukott, és nem él tovább nagyon sok tisztességes magyar lelkében, gondolkodásában. Ennek az áramlatnak csak a mostani, harmadosztályú szószólói találták ki azt, hogy valaha is jobboldali avagy szocialistaellenes volt. Az ellenkezője az igaz. Valódi képviselőihez közeledni, az igazi, önzetlen népiekkel szót érteni: az új parlamenti többségnek egyik legfontosabb feladata volna.

Utoljára, de nem utolsósorban: a győztesek elodázhatatlan kötelessége, hogy jobban, okosabban, hatékonyabban védelmezzék a határokon túli magyarság egyéni és kollektív jogait, mint ahogy ez az elmúlt négy esztendőben történt. Nem azt mondom ezzel, hogy semmi sem történt, csak éppen kissé sok volt a frázispufogtatás, túl sok volt a kisebbségek ügyének hazai, pártpolitikai célokra való felhasználása, túl kevés a megfelelő nemzetközi kapcsolatok kiépítése és a kézzelfogható eredmény. Az új kormány ne azzal törődjék, milyen méltatlan nyilatkozatokat tesz mostanában Duray Miklós, vagy hogyan sikerült a Kadhafi és Andropov talpát nyaló kommunistákból szájtépő sovinisztákká vedlett televíziósoknak olykor-olykor befolyásolniok Tőkés Lászlót; arra emlékezzék inkább, hogy Tőkés páratlan helytállása nélkül talán még mindig Ceausescu uralkodnék Romániában, no meg arra, milyen bátran vállalt Duray börtönt és meghurcoltatást akkor, amikor az MSZP egyik mai képviselőjelöltje még azzal szerzett pártérdemeket és nagyköveti állást, hogy Durayba és az őt védő Csoóriba beletiport. De túl a személyeken: a határokon túl élő magyaroknak az új kormányzatra nem kevésbé, hanem inkább lehessen tettekben-eredményekben számíthatniok, mint az eddigire!

Kérem az olvasót, hogy ezekben a hiányos, hevenyészett, hajnali 5 és 7 óra között papírra vetett sorokban ne valami programfélét lásson, amihez sem alapom, sem jogom nincsen, még kevésbé tanácsadást azoknak, akiket személyesen nem is ismerek, vagy valami papos szónoklatot, ami egész lényemtől távol áll, avagy a „Szeressük egymást, gyerekek!” kezdetű régi sláger dúdolását – nem tudok énekelni –, hanem megannyi ádáz acsarkodás után sok-sok aggodalmat és halvány reménykedést a magyar jövőben. Győzni is tudni kell – írtam a cikkem címéül. Ehhez a „tudományhoz” hozzátartozik – nemzetközi síkon példa rá a legyőzött Németország és Japán, vagy most Dél-Afrika és a Közel-Kelet esete –, hogy a békejobbot elsőnek mindig az erősebbeknek, a győzteseknek kell nyújtaniok.

Skandinávul

Meghívott Izland miniszterelnöke: szívesen lát otthonában valamelyik délután. Nem most történt, idestova 33 esztendeje. Egy reykjavíki társadalmi szervezet vendégeként néhány előadást tartottam a magyar forradalom ötödik évfordulóján. A megtisztelő invitáció időpontjában megálltam a kormányfő házának kapuja előtt. Ízléses, kényelmesnek látszó, komoly faház volt, hasonló a környék megannyi villájához. Becsengettem. A kapu kitárult – a miniszterelnök nyitotta ki. Beljebb tessékelt. Tágas nappaliban foglaltunk helyet. Talán tíz perce beszélgettünk, amikor nyílt az egyik ajtó, egy hölgy behozott egy nagyobb tálcát, tea, whisky és szárazsütemények voltak rajta. A miniszterelnök bemutatott a hölgynek. A felesége volt. Elénk rakta a csészéket, kiöntötte a teát, süteménnyel kínált, megkérdezte, hogy tetszik Izland, mit láttam eddig belőle, aztán kiment. A miniszterelnök arról faggatott, amiről akkoriban minden külföldi: mi is történt valójában ’56-ban Magyarországon, milyen méreteket öltött a leszámolás, mi a jelenlegi helyzet, mit lehetne tenni a börtönökben sínylődők érdekében? Másfél-két órát maradtam. A miniszterelnök kikísért, kinyitotta, majd becsukta mögöttem a kaput.

Visszafelé menet Párizsba, megálltam Oslóban. Volt ott egy idős szocialista, ismert tudós, Johan Vogt professzor, aki szerelmese volt ’56 ügyének (akkoriban sok ilyen ember élt a nyugati világban), részt vett abban a nemzetközi bizottságban, amelyik a magyar politikai foglyok mielőbbi kiszabadulásán munkálkodott; az ő vendége voltam. Egyik nap a főváros utcáit jártuk, megéheztünk, „jöjjön”, mondta a professzor, „itt van a közelben a Parlament, ott megebédelhetünk”. Felfelé baktatva az épület lépcsőin, a professzor odaszólt egy lefelé igyekvő, szikár férfiúnak: „Állj meg, bemutatok neked valakit, aki ott volt Budapesten ’56-ban, könyvet is írt róla.” A férfi csatlakozott hozzánk, vagy tíz percet beszélgettünk a lépcsőn, aztán lement az utcára, beszállt a kocsijába, begyújtotta a motort és elhajtott. Norvégia miniszterelnöke volt. A büfében, falatozás közben (hadd jegyezzem meg, Norvégiát nem a konyhája tette ismertté a világban) Vogt professzor odacipelt az asztalunkhoz egy másik férfit. Azzal egy jó fél órát beszélgettünk az aktuális magyar helyzetről. Norvégia külügyminisztere volt.

Mindezt nem azért mondom el, hogy magas ismeretségeimmel kérkedjem. A neves államférfiaknak már a nevükre sem emlékszem, ők még kevésbé az enyémre. Hasonló történetek akkoriban nem egy magyar íróval, emigráns politikussal megestek. Számomra a maradandó emlék az volt, hogy az izlandi miniszterelnök házában nem inas nyitott ajtót, hanem ő maga, nem szobalány hozta be a teát, hanem a felesége, nem állami rezidenciában laktak, hanem abban a házban, amelyikben a férj vezetői funkciójának kezdete előtt és majd vége után; a norvég miniszterelnöknek nem volt sofőrje, maga vezette saját – nem állami – kocsiját, a parlamentbe minden norvég állampolgár beléphetett, vendéget is vihetett a büfébe, a kormány tagjait nem kísérték testőrök, minden honfitársuk odaléphetett hozzájuk és elbeszélgethetett velük.

A világban persze nincs mindenütt így. Leegyszerűsítve, kétféle államvezetés létezik. Az egyik elkápráztat: a látványosságot, a csillogást-villogást kedvelő, szigorúan protokolláris, erősen különböző a polgárok hétköznapi életétől. Ilyen például – más-más háttérrel és fokon – a francia, az amerikai, a malájföldi, a szaúd-arábiai és nem egy afrikai országé. A másik egyszerű, közvetlen, sallangmentes. Ilyen a skandináv, de nemcsak a skandináv, a svájci, az ausztrál, a kanadai is. Ennek semmi köze az ország államformájához vagy anyagi helyzetéhez. Izland köztársaság, Norvégia királyság, Svájc és Svédország a világ leggazdagabb országai, Zaire vagy a Közép-afrikai Köztársaság nyomorúságosan szegények.

Az utóbbi években elképedve figyeltem, hogyan lesz úrrá az ifjú Magyar Köztársaság különféle állami megnyilvánulásain, az ország határain belül és kívül a fényűzés, a talmi és minden valódi alapot nélkülöző pompa, a díszegyenruhákban, palotákban, sokmilliós rendezvényekben cifrálkodó öntetszelgés.

Néhány példa, amelyeket elég közelről ismerek.

Új Külügyminisztériumunk első tevékenységei közé tartozott, hogy az államháztartás helyzetéhez mérve csillagászati összegekért – több mint félmilliárd forintnyi devizáért – új követségi épületeket, nagyköveti lakásokat vásároljon szerte a világban. Franciaországban például a sietve megvásárolt nagyköveti rezidencia hárommillió dollárba került. Az eddigi, a város legelőkelőbb negyedében fekvő, több mint egymillió dollár értékű luxuslakás – a Kádár-korszak szerzeménye – túl szerénynek minősíttetett. Az egyik érv az volt (Népszabadság, 1991. április 12.), hogy „ki kell használni az ingatlanárak franciaországi pangását” – mellesleg az árak azóta tovább panganak, és ha most adnák el a rezidenciát, a veszteség több százezer dollár volna. S különben is, a külügyi szervek feladata az ország érdekeinek külföldi képviselete-e, avagy a telekspekuláció? Másik érv: „a magyar külpolitika megfelelő képviseletéhez volt szükség rá.” Mintha a francia külügyminisztérium vagy a Párizsban tevékenykedő külföldi diplomaták nem fütyülnének arra, hogy a Magyar Köztársaság nagykövete egymillió vagy hárommillió dollár értékű lakásban-házban lakik-e. Hasonló bevásárlások még fél tucat másik országban is lezajlottak: Angliában, Amerikában, Chilében, Dél-Afrikában stb. A tárgyilagosság kedvéért megjegyzendő, hogy mindezt ugyan az MDF vezette Külügyminisztérium kezdeményezte, de az Országgyűlés külügyi bizottsága egyhangúlag szavazta meg, azaz az MSZP, az SZDSZ, a KDNP, a Kisgazdapárt és a Fidesz képviselői is hozzájárultak.

A Magyarok Világszövetsége. Ezt a szervezetet a Horthy-rendszer hozta létre, célja az akkori kormányok politikájának propagandája volt. Kádárék folytatták és „továbbfejlesztették”. Ez a szervezet volt az, amelyik a nyugati magyarokat kartotékozta, megfigyelte, besúgta, megtévesztette, megvesztegette, avagy beszervezte – már akit, és kit hogyan lehetett. A demokratikus emigráció azt hihette, hogy a világszerte kompromittált MVSZ az egypártrendszerrel együtt örökre el fog tűnni. Nem ez történt. A világszövetség – szerencsére más feladatokkal, de az MDF vezette kormány propagandaszerveként – nemcsak tovább él, hanem akkora anyagi eszközökkel rendelkezik, mint amekkorákkal a Horthy- és a Kádár-világban soha. Két évvel ezelőtt Budapest tele volt ragasztva méregdrága plakátjaival, teleaggatva zászlaival, a televízióban és a rádióban másról sem lehetett hallani, mint pompázatos kongresszusáról. Ennek a kongresszusnak az előkészítése a legszebb bolsevik hagyományok szerint történt. A nyugati magyarság „delegátusait” a budapesti központ és a különböző MDF-nagykövetek „választották” – tekintélyes, nem egy esetben világhírű franciaországi magyarok hosszú soráról tudok, akiknek máig sincs halvány sejtelmük sem arról, ki „képviselte” őket a nevezetes kongresszuson. A rendezőknek az volt a fontos, hogy az elnök és a vezetőség megválasztásánál a „demokratikus” többség jó előre biztosítva legyen. Jellemző egyébként, hogy három alelnöke közül a kárpát-medencei és a nyugati magyarok reprezentánsa mellett a hazai tízmillió magyart a Pofosz elnöke képviseli. Ami önmagában nem volna helyteleníthető, ha a tízmillió magyar valóban megválasztotta volna. A kongresszus több százmillió forintba került. Vajon hozott-e egyetlen fillérnyi hasznot is azoknak, akik megkérdezetlenül finanszírozták: Magyarország lakosságának? Az MVSZ évi költségvetése 200 millió forint, s azt olvasom, hogy újabban székházként egy káprázatos budapesti épületre tart igényt. Mi a fenének? Ha ez a szervezet megszűnnék, a világon senkinek sem hiányoznék saját vezetőin és azokon kívül, akiknek útiköltségét és hotelszámláit fizetni szokta. A kormány kebelében működik a Határon Túli Magyarok Hivatala. Feladata a kapcsolattartás a kisebbségi magyarokkal – ez átfedi az MVSZ tevékenységének nagy részét. Ha ebben a kormányhivatalban három szobába beültetnének három funkcionáriust, akik a nyugati magyarsággal tartanának kapcsolatot, a nem éppen dicsőséges múltú világszövetségnek nyugodtan le lehetne húzni a rolóját. A ráköltött évi 200 milliót sokkalta jobb volna a szomszéd országokban élő magyarság politikai és kulturális támogatására fordítani.

Magyarország szegény ország. Ezt az országot a hitleri, sztálini, brezsnyevi rablások után az elmúlt tízegynéhány évben háromszor fosztották ki. Ezúttal nem idegenek. Magyarok.

Először Kádárék, főként a külföldi kölcsönök nyakló nélküli és többnyire rosszul felhasznált felvételével. Ezt a 21 milliárd dolláros adósságot nyögi ma is és nyögi még sokáig a nép.

Másodszor a Grósz–Németh-vezetés idején, amikor az elvtársak ügyesebbjei észrevették, hogy a politikában befellegzett nekik, és az új, liberális rendelkezéseket gyorsan kihasználva átmentették magukat és pereputtyukat a gazdasági életbe, megszerezve vagy – nyilván nem minden ellenszolgáltatás nélkül – a nyugati tőkének átjátszva azt, ami a hazai iparban és kereskedelemben a legjövedelmezőbb volt. A hírhedt hazai „orosz maffia” újgazdagjai csupa olyan jó elvtársból tevődnek össze, akik Moszkvában végezték tanulmányaikat, kitűnően tudnak oroszul, és most régi, szovjet barátságaikat felhasználva ideológusokból, politikusokból virágzó üzletemberekké váltak. Egy másik, „nyugati” példa arról a területről, amit eléggé ismerek: a kommunista párt vidéki lapjaiból hét újságot sikerrel átpasszoltak az antikommunista nézeteiről közismert, nagykapitalista, nyugatnémet Axel Springer sajtókonszernnek, és a szeretett hazáért oly sok önzetlen áldozatot hozó „von” Ferenczynek. Az „Ellenforradalom tollal és fegyverrel” című klasszikus mű szerzője újabb bestsellert írhatna erről a HVG által finoman „abszurd”-nak minősített manőverről (1990. április 14. és november 3-i szám), s mint újsütetű tőkés vállalkozó arról is, hogy személy szerint volt-e neki némi profitja ebből a „privatizációból”, avagy sem.

A harmadik fosztogatás a rendszerváltás után, az Antall–Boross-kormány alatt ment végbe. A főszerepeket az MDF és koalíciós partnereinek egyes elemei játszották. Anélkül, hogy a két kormányfő tisztességét megkérdőjelezném: lehetetlen volt nem tudniok róla. Jóformán nincs olyan nap, amikor a sajtó ne számolna be privatizációs botrányokról, panamákról, az állami vagyon hűtlen kezeléséről. A nép pénzéből óriásivá felpumpált hangzatos nevű alapítványok hálózzák be az egész országot, és közöttük nem egyben önkinevezett vagy pártérdemeikért jutalmazott vezérek és vezérkarok olyan vagyonok fölött rendelkeznek, amilyenekről az egyszerű halandóknak sejtelmük sincsen. Állami hivatalok arcpirító szerződéseket kötöttek vitatható tehetségű emberekkel, főúri végkielégítéseket osztogattak csődöt mondott alkalmazottaknak. A kormány, amelynek a sajtó ügyeitől távol kellett volna tartania magát, újságokat alapított, meggyőződéses tollforgatók mellett olyan újságírókat vett fel, akiket a miniszterelnökség politikai államtitkára is zsoldosoknak minősített, csak éppen olvasókat felejtett el vásárolni, és az olvasóhiány okozta monumentális deficiteket – mindenféle áttételekkel – az adófizetők pénzéből fedezi. Olyan emberek, akik képtelenek egy mondatot is kiejteni anélkül, hogy a „nép” vagy a „nemzet” szó ne legyen benne, hosszú évek óta sokkal kevésbé a népért, mint amennyire a népből élnek. Mekkora képmutatás és kapzsiság, milyen mohó cinizmus kellett ahhoz, hogy egy volt III/III-as ügynök 28 millió forintot vegyen fel az állam pénzéből, előlegként egy olyan forgatókönyvre, ami aztán sohasem készült el; ahhoz, hogy miközben legjobb íróink és költőink napi anyagi gondokkal küszködnek, egy Költőcske Sándor ötmilliót vágjon zsebre egy eleve bukásra kárhoztatott margitszigeti lovasbemutató dalszövegeiért. Diákkoromban a romániai korrupció jellemzésére idézgettünk egy kis bökverset: „Útlevelem ezer lejért megcsinálja Pop Simon – adok neki kétezer lejt s megcsókol a popsimon”. A magyar Pop Simonokra nem az a jellemző, hogy másokat csókolgatnak – még ők várják el, hogy mások csókolják a feneküket. A szemérmetlen és fennhéjázó korrupció csápjai befonják az egész országot, erről mindenki tud és beszél – a letűnt koalíció megannyi becsületes embere és választója is –, de ellene nem tesz senki semmit. Fordított Rózsa Sándorok hada garázdálkodik mindenfelé: a szegényektől veszik el a köz pénzét, és a saját gazdagításukra fordítják. Székelykapus mélymagyarjaink, akik kihívó nyugati autócsodákban suhannak a budapesti aszfalton, mikor jártak utoljára (gyalog) a Moszkva téren? Látták-e, milyen a helyzetük a Székelyföldről jött, de megfelelő papírokkal nem rendelkező munkásoknak? Mikor ereszkedtek le utoljára nagy kegyesen a Batthyány téri metró mélységeibe – megfigyelték-e azokat a szerencsétlen öregasszonyokat, akik széttárt karjaikban egy-egy szőttessel, blúzzal álldogálnak ott reggeltől estig, hogy száz-kétszáz forinthoz jussanak? Őket lopják meg napról napra, akik „legálisan” vagy illegálisan az államot megkárosítják.

Demagógia? Egyszerű helyzetkép. Nem kell közgazdasági szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember tudja: a fojtogató nyomor problémáját nem lehet csupán a korrupció felszámolásával megoldani, s a korrupciót teljesen, véglegesen eltüntetni lehetetlen. De már az is ír volna a sebekre, ha a korruptak hivalkodása nem szúrná a munkájukból élő milliók szemét.

Sem kedvem, sem hajlamom nincs a moralizálásra. Alkatomhoz mindig közelebb állt Epikurosz, mint egy pusztába vonuló, zebraganajt szedegető aszkéta. Aki gazdagodni akar, ám tegye. De a magánszektorban tegye, és ne a nép megrövidítésével. Kétféle pénz van. A magánpénz, amelyet mindenki úgy költ, ahogy a kedve tartja: elkártyázza, elissza, ellóversenyzi, elnőzi, elfiúzza, bankban kamatoztatja, a termelésbe fekteti be, a gyerekei között osztja szét, jótékony célra adományozza – az ő dolga. De a másik, a közpénz, ami nem más, mint dolgozó emberek jövedelmének adója – az szent. Aki ahhoz nyúl, az sokkalta vétkesebb, mint az, aki a Centrum Áruházban elemel egy pár zoknit. Egy valódi demokráciának kérlelhetetlennek kell lennie a közvagyon tolvajaival szemben. Piacgazdaság van, a magánszektor tárva-nyitva áll. Nem kötelező köztisztviselőnek, s még kevésbé miniszternek vagy országgyűlési képviselőnek lenni. De ha valaki az utóbbit, a közszolgálat útját választja, az menjen rajta egyenes derékkal, vagy tűnjék el!

Vajon a most formálódó új hatalom emberei tanulnak-e a távolabbi és a közeli múltból? Vajon a legnagyobb párt emberei, akik – még ha netán nem is voltak haszonélvezői az ország fentebb említett első és második kifosztásának, de többségükben mégiscsak asszisztáltak hozzá – ott akarják-e folytatni, ahol pártbeli elődeik közül jó néhányan abba sem hagyták, avagy gyökeresen szakítani fognak az utóbbi évtized gyakorlatával? Vajon egy koalíció esetében az SZDSZ emberei a hatalom húsosfazeka mellé kerülve meg tudják-e őrizni kezük tisztaságát? Vajon az ország háromszoros kifosztása után sor kerül-e egy negyedikre is?

Nem állítom, hogy egy esetleges negyedik fosztogatást az ország nem bírna ki – ez az ország a tatárjárást is kibírta. De ami belepusztulhat, az a fiatal, zsenge demokrácia. Intő példaként itt van Olaszország: a fél századon át uralkodó pártok tönkrementek a korrupció vizsgálóbírói leleplezésében, és letűnésükből a szélsőségek profitáltak. Korrupciós visszaélések napfényre kerülésével Spanyolországban is megingott a hatalom épülete. A szovjet birodalom utódállamairól felesleges hosszabban szólni, a kijátszott, kifosztott tömegek mindenfelé kezdenek egy „erős kézre”, magyarul: egy újabb diktatúrára áhítozni.

Itt az idő, dönteni kell: a skandináv úton indulunk-e el, vagy a bizánci–afrikai úton? Észak-Európa radikálisan takarékoskodó közerkölcseit választjuk-e példaként, vagy Eurázsia egyes országaiét? Új képviselőink, minisztereink megtanulnak-e eddigi lakásukban élni, maguk vezette kocsin közlekedni, metrón, autóbuszon, villamoson járni, avagy folytatni kívánják azt a rongyrázást, amelyik a bukott kormányra és parlamenti többségre volt jellemző, és BMW-ken, Mercedeseken vágtatnak-e a saját bukásuk felé?

Ha pedig valaki úgy vélné, hogy Skandináviát idézve idegen, nyugati példát állítok az ezeregyszáz éves Magyarország elé, annak hadd feleljem halkan és tisztelettudóan: gróf Széchenyi István a Lánchíd és a gőzhajózás gondolatát, a Hitel, a Világ és a Stádium eszméit nem Nagycenkről, de még csak nem is Lakitelekről hozta magával.

Suetonius olvasása közben

Csak most került a kezembe az a két budapesti napilap, amelyik beszámolót közölt a miniszterelnök és tizenöt kiemelkedő gazdasági-pénzügyi szakember múlt heti bizalmas tanácskozásáról. A találkozó annyiban volt bizalmas, hogy a ténye ugyan a lapok első oldalán díszlett, a tartalmát azonban „erős titoktartás” övezte. Mikor a téma az ország súlyosnál is súlyosabb gazdasági helyzetének rendbe rakása, a hozandó rendszabályokkal kapcsolatos előzetes titoktartás teljes mértékben érthető. Az egyik nagy napilap annyit mégis megtudott, hogy „több javaslat hangzott el a PM-ben kidolgozott intézkedési tervről, az indítványok azonban részben hatálytalanítják egymást.” Ez nem nagyon meglepő: a szakemberek általában makacs emberek, még kettőt is nehéz közös nevezőre hozni, hát még tizenötöt. Vagyis: a miniszterelnök megkérdezhet annyi szakértőt, amennyit csak akar, a végén mégiscsak neki és a minisztereinek kell dönteniök. A politikusoknak. Ezért választották meg őket. Persze, az nem hátrány, ha a politikusok – értenek is a gazdasághoz.

A másik napilap erről a tizenötös tanácskozásról azt szivárogtatta ki, hogy „az államháztartás helyzetének javítását szolgáló intézkedések a bevételek növelését, de főleg a kiadások csökkentését célozzák”.

Ez fontos megállapítás, még ha nem is túlságosan eredeti. Minden valamirevaló családos háziasszony tudja, hogy ha nem állam-, hanem magánháztartási nehézségekkel küzd, akkor mindenekelőtt a kiadásainak a csökkentésével kell megpróbálkoznia (pl. 3–4 helyen is megnézi, hol olcsóbb a kolbász vagy a krumpli), és rágnia kell a férje fülét, hogy igyekezzék többet keresni (akár egy kis feketemunkával is).

E kettős célkitűzés nemcsak nem túl eredeti, hanem elég régi is. Mikor Vespasianus közel kétezer évvel ezelőtt, Kr. u. 69-ben Judea végleges leigázásának és Jeruzsálem ostromának hadvezéri feladatát átruházta fiára, Titusra, hogy Rómába visszasietve megragadja a császári hatalmat, a birodalom anyagi helyzetét mélyponton találta. Mindenekelőtt a kiadásokat csökkentette. Ahogy az uralkodása idején született kiváló történetíró és némileg pletykamester Suetonius, a „Caesarok élete” című bestseller szerzője írja (magyar fordítás: Kis Ferencné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968.): a törvényes jutalmakat még győzelme részeseinek is csak jó sokára fizette ki; mikor a tengerészei panaszkodtak, hogy Róma kikötővárosából, Ostiából a fővárosba vezető utat oda-visssza folyton gyalog kell megtenniök és lábbelikoptatás címén adjon nekik valami kis pótlékot, a válasza az volt, hogy elrendelte: ezentúl mezítláb tegyék meg az utat. Mikor egy fiatalember kenőcstől illatosan mondott köszönetet neki egy prefektusi állás elnyeréséért, azt felelte: „Bárcsak fokhagymától bűzlenél inkább!” és visszavonta a tékozló közhivatalnok kinevezését. Az állami kiadások visszafogásának kategóriájába tartozott az is, hogy mikor egy mesterember azt ígérte: hatalmas oszlopokat csekély költséggel felszállít a Capitoliumba, az illetőnek jó szándékáért magas jutalmat fizetett, de a nem éppen sürgős munkát mégsem végeztette el, mondván: engedje meg, hogy előbb enni adjon a népnek.

A bevételek növelésére egy sor vakmerő kezdeményezése volt. Nemcsak újra bevezette az elődje idején megszüntetett adónemeket, hanem új, még súlyosabb – és nyilván népszerűtlen – adókat is kreált. Elég originális ötlete volt, hogy minél kapzsibb természetűek voltak a főfunkcionáriusai, annál zsírosabb állásokba helyezte őket, hogy majd annál súlyosabb pénzbírságokat rójon ki rájuk. Ezért mondogatták róla, hogy ezeket az embereket szivacsoknak használta, ha kiszáradtak, engedte, hogy megnedvesedjenek, ha pedig nedvesek lettek, akkor kifacsarta őket. (Valószínűleg kevésbé ellenezte volna a vagyonadót, mint az SZDSZ…) Máig is emlékezetes intézkedése az volt, hogy császár létére nem átallott használati díjat bevezetni a nyilvános árnyékszékekre. Mikor a fia ezt a szemére vetette, az orra alá dugta az első befizetésekből származó pénzdarabokat, és megkérdezte tőle: ”bántja-e a szaguk?” „Nem” – felelte Titus. „Pedig, látod – mondta Vespasianus –, ez abból a vizeletből való.” Ismeretes, hogy ebből az anekdotából származik a híres mondás: „A pénznek nincsen szaga”.

Csak azt ne higgye valaki, hogy szállóigeszerű egyéni fukarsága ellenére Rómát illetően is fösvény volt. Mihelyt az államháztartás rendbe jött, nagy építkezésekbe kezdett. Neki köszönhető a Colosseum és Titus diadalíve – lényegesen szebb és időtállóbb alkotások, mint amilyen a pesti Népstadion vagy a párizsi Pompidou-múzeum. „Meleg pártfogásban részesítette a tehetséges embereket és a művészeket” – írja Suetonius. – „Elsőnek ő juttatott közpénzből évente százezer sestertius életjáradékot a görög és latin szónokoknak, kiváló költőket és művészeket nemcsak magas fizetéssel, de drága ajándékokkal is jutalmazott”. Noha néhány anyagi visszaéléséről nem egy pletyka (vagy igaz történet?) maradt fenn, a történetíró megjegyzi: „A rossz úton szerzett eszközöket a lehető legjobban használta fel”.

Mindehhez a hatalom szilárd kézben tartásán túl három személyes tulajdonság kellett. Az egyik az, hogy elég bátor legyen. Merészségét már korán megmutatta: fiatalemberként, amikor Néro kíséretéhez tartozott, szörnyen magára haragította a művészi babérokra pályázó császárt, mert valahányszor Néro énekelni kezdett, ő kiment a teremből, de ha ott maradt is, mindig elaludt. Ha valaki ezt Kosztolányi „véres költőjével”, ezzel a közveszélyes őrülttel szemben meg merte cselekedni – annak, mikor ő került a trónra, volt bátorsága ahhoz is, hogy – ha kellett – akkor átmenetileg kemény intézkedéseket is foganatosítson.

A másik, ami jellemezte: nem saját magának harácsolt. Ő volt az első római császár, aki nem előkelő családból származott, és mint Suetonius írja: „Alacsony származásából sohasem csinált titkot, gyakran még büszkélkedett is vele.” Ennek megfelelően egyszerűen élt, „semmiféle díszre nem vágyott”, szakított a Rómában dívó fényűző életmóddal, a kicsapongásokkal. Még császársága előtt, amikor Afrika helytartója volt, „tisztességgel igazgatta tartományát, csak egyetlenegyszer hajigálták meg répával”. És – folytatja a történetíró – „annyi bizonyos, hogy onnan (Afrikából) semmivel sem tért vissza gazdagabban, mint ahogy elment”. Ennél szebb mondatot nehezen lehetne leírni egy ókori hatalmasságról. Egy újkoriról sem.

Harmadszor: bízott az emberekben. Megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a császárhoz tisztelgő látogatásokra érkezőket megmotozzák; „sérelmeket, ellenséges indulatot szívesen felejtett, megbosszulni sohasem akart… Távol állt tőle, hogy gyanú vagy bármiféle veszélytől való félelem alapján valakinek ártalmára legyen… Nem egykönnyen találunk olyan esetet, hogy valaki ártatlanul bűnhődött volna… Szelíden tűrte barátai szemtelenkedéseit, a jogászok csűrés- csavarását és a filozófusok gyalázkodásait.” Bizony, bizony, Elnöki Jogkörrel Felruházott Exalelnök Urak, a szemtelenkedőknél és a gyalázkodóknál sokkal enyhébben ironizáló Farkasházy Tivadart Vespasianus császár aligha távolította volna el a római rádiótól vagy televíziótól.

Mindezt nem azért vetem papírra, mintha feltételezném, hogy a magyar demokrácia miniszterelnökei, Antall József, Boross Péter, Horn Gyula, vagy sűrűn váltakozó pénzügyminiszterei, avagy a mindenkori ellenzék vezetői ne olvasták volna Suetoniust. De valahogy az a benyomásom, mintha az első tizenkét Caesar életével ismerkedve, Vespasianus történetén átlapoztak volna. Abban viszont, hogy az őt követő Titus-fejezetet elolvasták, szinte biztos vagyok. Ha ugyanis arra keresi valaki a választ: vajon az MDF miért ígért fájdalommentes átmenetet az álszocializmusból a piacgazdaságba, vajon mire vár immár háromnegyed éve az új koalíció a bevételek növelése és főleg a kiadások csökkentése ügyében, akkor a Titus-életrajzban megtalálja a választ. Ott ugyanis egyebek közt ez áll: „Bármilyen kéréssel fordultak hozzá, Titus szívósan ügyelt rá, hogy reménytelenül senkit el ne bocsásson magától. Bizalmasai figyelmeztették, hogy többet ígér, mint amennyiért helytállhat, de ő csak annyit mondott: Nem távozhat el szomorúan senki, aki a császárral beszélt”.

Suetonius ezt dicsérően emlegeti. Hogy a magyar demokrácia vezető politikusainak esetében ugyanez dicséretnek számíthatna-e – efelől fennforoghatnak némi kétségek.

Mi lenne, ha fönt kezdenék?

Olvasom: „A folyó fizetési mérleg hiányát 2,5 milliárd dollárral kell mérsékelni, az államháztartás várható 370 milliárd forintos deficitjét 170 milliárd forinttal kell csökkenteni”. (Magyar Hírlap, 1995. február 23.) A dollármilliárdokon sem nekem, sem az olvasók nagy többségének nem érdemes elmélkednie, legfeljebb tátott szájjal hallgathatjuk a szakértők vélekedését – az olyasmi, mint „a folyó fizetési mérleg” és annak mérsékelése az átlag halandónak „magas”. Maradnak a forintmilliárdok. Dollárra fordítva ezek sem szerényebbek, de legalább forintban vannak kalkulálva. Valahogy közelebbről – testközelből – érzékelhetők. Világos belőlük, hogy a magyar államháztartás deficites, és ezt a deficitet 200 milliárd forinttal csökkenteni kell ahhoz, hogy úgy-ahogy elkezdjünk kimászni a mostani kátyúból, amelyik sokkal, de sokkal süppedőbb, mint ahogy azt azok próbálják kellemesebbé tenni, akik úgy érvelnek: felesleges a helyzet dramatizálása, ez csak tovább rontja a közhangulatot, és még mélyebbre taszít minket. Mintha csupán a jó hangulattól már kevésbé volna drámai a helyzet. „Vígan megyünk tönkre” – mondták jókedélyű eleink, és mit tesz isten – tönkre is mentek…

Ötödik pénzügyminiszterünk éppen úgy tudja, mint az elődei, hogy az államháztartás rendbe hozására – azaz egy biztatóbb jövő megalapozására – nincs harminchatféle megoldás. Csak két, párhuzamosan alkalmazandó lehetőség van: az állami bevételek fokozása és az állami kiadások csökkentése. Az előbbi már folyik, elég a villanyszámlákra nézni, az autó tankját benzinnel megtölteni, krumplit-kenyeret-zoknit vásárolni az üzletekben. A miniszter(ek) számára – a bevételek növelése – a viszonylag könnyebb oldala a dolognak. Mindenki morog, mindenki megpróbál spórolni, és aki csak nem fizetésképtelen, az – fogcsikorgatva bár, de – fizet. Enni kell, fűteni kell, közlekedni kell, és a gyerekeket – legalább a gyerekeket – nem lehet elnyűtt vagy kinőtt ruhában, lyukas cipőben járatni.

Az államháztartási kiadások csökkentése már nehezebb. Eleven húsba vág. Szociális korlátozásokkal, juttatások megvonásával, elbocsátásokkal jár. Tragédiákkal jár. Ebbe mindeddig egyik kormány sem mert belekezdeni. Az vesse rájuk az első követ, aki maga szívesen csinálná. De hát a tízmillió magyar állampolgár közül ők voltak azok, akik pártprogramokat, kormányprogramokat fogalmaztak, ők voltak azok, akik miniszterelnökök, miniszterek, képviselők akartak lenni – akik a felelősséget vállalták.

Szidhatjuk az elődeiket, szidhatjuk őket, de ezzel nem megyünk sokra. Mi volna, ha megpróbálnánk segíteni nekik? Feltéve, hogy igényt tartanak rá. Mi volna, ha az ország vezetői felhívást tennének közzé: kérik, várják az emberek javaslatait, ötleteit, tanácsait – hol, miben, hogyan, mennyit spórolhatna az állam? Azokét az emberekét, akik benne élnek abban a bizonyos mindennapi életben, akik nem magas hivatalok falai között töltik egyébként hajszás, túlterhelt napjaikat és féléjszakáikat, akik látják, hogy a maguk területén hol folyik pazarlás, milyen felesleges állami kiadások vannak. Ötven év alatt megszokták, hogy szemet hunyjanak, a vállukat rándítsák: ez az állam pénze, ez nem a mi dolgunk. Hátha egy meggyőző hangú, őszinte felhívással – esetleg megfelelő jutalmakkal is – közüggyé lehetne varázsolni – a közügyeket…

Minden esetleges felhívásnak elébe vágva, általánosságok helyett hadd próbálkozzam meg jómagam egy konkrét elképzeléssel. Kérem, olvassák el az alábbi összehasonlítást:^*

Csak európai országokat soroltam fel; az Egyesült Államokban, ahol az évi bruttó nemzeti termék fejenként 16.270 dollár, 580.690 főre esik egy képviselő, és ha a szenátorokat is beleszámítjuk, akkor is 472.150 főre. De az amerikai állam felépítése annyira különbözik az európaiak többségétől, a „központi” államot alkotó 50 állam mindegyike saját alkotmánnyal, saját parlamenttel rendelkezik, saját, nagy hatalmú kormányzója van stb., hogy az összehasonlítás abszurddá válnék. (Még leginkább a Német Szövetségi Köztársaság hasonlítható hozzá – ezért hagytam ki Németországot is a felsorolásból.)

A táblázatból világos: a magyar parlamentben a lakosság számához és a termelés színvonalához viszonyítva túl sok a képviselő. Ez nem új jelenség. A Tisztelt Ház felduzzasztása „magyar betegség” – már az 1945-ös demokratikus parlamentnek is 421, a sokkal kevésbé demokratikus 1947-esnek pedig 411 tagja volt. Az ország lakossága akkor alig haladta meg a 9 milliót!

Mintha nemzeti kötelességünknek éreznénk, hogy a Nagy-Magyarország képviselőire méretezett ülésterem – legalább kivételes alkalmakkor – továbbra se tűnjék foghíjasnak.

A táblázat ellen felhozható, hogy bizonyos fokig szelektív; Dániában, Finnországban és Norvégiában kb. ugyanannyi lakosra jut egy-egy képviselő, mint nálunk. Igen ám, de Dánia és Finnország polgárainak évi átlag termelési produktuma a négyszerese, a norvégoké több mint a hatszorosa a magyarok egy főre eső évi bruttó nemzeti termékének. Egy ország demokratizmusa és anyagi helyzete természetesen nincs egyenes arányban egymással, de egy gazdag országnak mégiscsak könnyebb eltartania a képviselőit (és az adminisztrációját), mint egy szegénynek.

Magától adódik egy másik ellenvetés is (a továbbiakról majd gondoskodnak mások): a táblázat csak a magyar parlamentnek megfelelő képviselőházakat vette figyelembe, márpedig a legtöbb európai parlament két házból áll. Igaz, de ha az aránylag kis létszámú felsőházakat, szenátusokat, szövetségi tanácsokat is beleszámolnánk, az arányok – az egy lakosra eső reprezentánsok számai – gyökeresen akkor sem változnának meg. A hozzánk lélekszámban és átlagos termelési értékben leginkább közelálló Portugáliában a parlament egy házból áll – éppúgy, mint nálunk. Ha ott 250 képviselő elég – minek nekünk 386?

Olcsó demagógia volna a magyar parlament gyakorta félig-háromnegyedrészt üres padsorain élcelődni – azon, ami a televíziókban látható és amire sokan felhorkannak. (Nyugaton is sok helyütt ismerős ez a látvány, mégis csak a szélsőségesek, sőt ezeknek is csak egy része vonja kétségbe a parlament intézményét.) A távol lévő képviselők nem „lógnak”, hanem többnyire kerületeikben vagy a különböző hivatalokban sürögnek-forognak, választókerületüknek, választópolgáraiknak ügyeit próbálják elintézni. De ha már itt tartunk, a Magyar Köztársaság Alkotmányának II. fejezete, amely Az Országgyűlés címet viseli, 24. paragrafusának 1. és 2. pontjában kimondja: „Az Országgyűlés akkor határozatképes, ha a képviselőknek több mint a fele jelen van. Az Országgyűlés a határozatait a jelen lévő képviselők több mint a felének a szavazatával hozza”. Nem azt sugallja-e ez a két pont, hogy a törvényhozáshoz elegendő az országgyűlési képviselők fele, plusz egy képviselő, és az érvényes szavazáshoz a felének a fele, plusz egy szavazat?

Meggyőződésem, hogy egy kisebb létszámú parlament nem gyengítené, hanem erősítené magának a parlamentarizmusnak az eszméjét és a vonzerejét. Az egyes képviselők tekintélye megnövekednék, a nép sokkal kevésbé érezne – akár igazságtalanul is – olyasmit, hogy „felesleges embereket”, „szavazógépeket” tart el.

Egy szó, mint száz: akkora országnak, mint Magyarország, a jelenlegi 386 képviselő helyett bőven elég volna 193 képviselő. Ha a nálunk gazdagabb, sokszorosan gazdagabb országokban 40.000, 60.000 vagy 100.000 állampolgárnak elengedő egy képviselő, miért szükséges, hogy nálunk minden 27 000-nek legyen? Egyébként az Alkotmány nem szabja meg a képviselők számát, tehát létszámcsökkentés esetén még alkotmánymódosításra sem volna szükség, mindössze az idevonatkozó törvényt kellene megváltoztatni, amit maga az Országgyűlés elég egyszerűen megtehetne. Ha egy későbbi alkotmánymódosítás – évszázados hagyományt és Svájc, Ausztria, Hollandia, Belgium, azaz a hozzánk hasonlítható kis országok példáját alkalmazva – nálunk is bevezetné a kétkamarás rendszert – mondjuk – egy 150 főnyi képviselőházzal és egy 50 főnyi felsőházzal, az is 186 parlamenti helyet „spórolna meg”. Nem tudom, mennyibe kerül egy képviselő az adófizetőknek, de aligha járok messze a valóságtól, ha feltételezem: a képviselők jelenlegi számának felére csökkentése évente félmilliárd forint megtakarítását jelenthetné. Valamivel kevesebbet? Valamivel többet? Akiknek a pontos adatok a kezében vannak – elsősorban maguk a képviselők – könnyen kiszámíthatják.

Semmi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy bárkinek az állására-kenyerére törjek. Mielőtt ebbe az írásba belekezdtem, végignéztem a tavaly választott országgyűlés tagjainak rövid életrajzi adatait. Csupa kitűnő, többségükben jó, sőt kiemelkedő képzettségű, a szakmájában ismert és elismert ember: ügyvéd, orvos, pedagógus, agronómus, építész-, gépész-, vegyészmérnök, városrendező, közgazdász, külföldi egyetemen tanító professzor, külkereskedelmi szakember, üzletkötő, felvásárló, gyáros – majdnem minden foglalkozásból többen is vannak, így egynek-egynek a távozása közülük nem veszélyeztetné az országgyűlés szakmai összetételét, a különböző érdekek képviseletét, a szellemi színvonalat. Ha minden második képviselő visszamenne eredeti területére, ott magas felkészültségével, ötletgazdagságával, kezdeményező képességével mennyi hasznot hozna az országnak, és felvirágoztatott működési helyével, a mostaninál remélhetőleg magasabb jövedelmével és a jövedelem után fizetett adójával további tíz- vagy százmilliókkal – esetleg egy másik félmilliárddal – csökkenthetné az államháztartás deficitjét. S ugyanakkor természetesen önzetlen tanácsaival „az élet sűrűjéből” segíthetné volt kollégáit. (Nem előzetes vigaszt öntök szavakba egy, az elfogadástól még igen messze álló javaslathoz – vajon elfogadják-e egyáltalán? A Magyar Hírlap 1995. január 23-i számában Szilágyi A. János részletesen beszámolt arról, mi történt azzal a közel 250 képviselővel, akik nem jutottak be az új parlamentbe. Végignéztem a listát: néhányan nyugdíjba vonultak – exképviselőkként a cikk szerint „a korábbi munkakörükhöz képest lényegesen magasabb képviselői javadalmazásnak köszönhetően tisztes nyugdíjat élveznek” –, meglepően sokan a magánszektorban kamatoztatják honatya- és honanyaként szerzett ismereteiket és kapcsolataikat, ugyancsak sokan régi mesterségüket folytatják. A majdnem 250 exképviselőből mindössze 4 olyan volt, aki legalábbis januárig, nem talált vagy nem vállalt állást!)

Mi sem volna logikusabb, mint ha egy hatpárti megállapodás eldöntené, hogy minden párt a felére csökkenti képviselőinek a számát, s aztán rábeszélné az egyes képviselőket: mondjanak le a mandátumukról, és a megüresedett helyeket a pártok nem töltenék be újra. Hogy ennek mi a törvényes útja-módja, nem tudom – ha egyetért vele, éppen az országgyűlés az illetékes, hogy ezt az utat megtalálja. A pártok aránya a parlamentben így semmit sem változnék – két párt kivételével mindegyiknek páros számú képviselője van, ennél a kettőnél igazságos volna „lefelé kerekíteni”, hogy az egy-egy mandátumos Agrárszövetségnek és a Vállalkozók Pártjának a képviselője megőrizhesse a helyét.

Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat jóformán mindenkinek tetszhet, aki – nem képviselő. A képviselők ama felének, amelyikre vonatkozik, vagy ha nem is mindegyiknek, de közülük jó néhánynak feltehetőleg nem fog tetszeni. De vajon azok a törvények, amelyeket hamarosan kénytelenek lesznek meghozni és amelyek náluk sokkal kevésbé kvalifikált, sokkal védtelenebb és kiszolgáltatottabb embereket raknak majd ki az utcára – ezeknek a nőknek és férfiaknak talán tetszeni fognak? Ők, a képviselők nem maradnának állás és jövedelem nélkül – legfeljebb nem üléseznének a Parlamentben. Nem kellene tehát túl nagy áldozatot hozniok. De ha a jövő érdekében az egész országtól, minden állampolgártól áldozatot követelnek – és ez elkerülhetetlen lesz, – nem az volna-e a legszebb, ha az országos méretű takarékoskodást a jó példa felmutatásával odafönt, saját magukon kezdenék?

Utóhang helyett

Minek?

Kedves Miklós Gábor,

a múlt héten felhívott telefonon: írjak valamit a Népszabadságnak. Azt válaszoltam: egyébként is lassú mozgású agyam a 36 fokos párizsi hőségben teljesen működésképtelenné vált – a felkérés igazán jólesett, de képtelen vagyok bármiféle szelleminek minősíthető teljesítményre.

A kánikula azóta csökkent, és most ideültem az írógép mellé, immár bővebb és kevésbé meteorologikus választ adva Önnek és szerkesztőségének, miért nem írok. Nagy elméleti fejtegetések helyett, vállalva a szerénytelenség vádját, hadd legyen ez a levél konkrét és – kivételesen – „önidéző”.

Tavaly tavasszal, rögtön a kormányváltozás után, írtam egy cikket a Magyar Hírlapban, az volt a címe: Skandinávul. Egyebek közt elregéltem benne, hogy amikor – megtisztelő módon – a lakásán fogadott Izland miniszterelnöke, az ajtót ő maga nyitotta ki, a felesége hozta be a teát és az aprósüteményeket, nem volt ott sem őrség, sem háztartási alkalmazott; Oslóban, ahol egy tudós barátom bevitt magával a Parlamentbe, az Országház lépcsőjén bemutatott a norvég miniszterelnöknek, aki egyedül ballagott lefelé, és bent az épületben, a büfé egyszerű asztala mellett kellemesen elbeszélgettünk a külügyminiszterrel, akit ugyancsak nem őrzött a kutya sem. Felvetettem a cikkemben: miért ne élhetnének, közlekedhetnének a mi nyakig eladósodott országunk politikusai „skandinávul”, azaz úgy, ahogy a „normális” emberek élnek?

A cikkre semmiféle visszhang nem érkezett, minden ment tovább úgy, mint addig – kb. 50, 75 vagy ki tudja hány esztendő óta. Aztán most, július végén bekövetkezett az országgyűlési elnök autójának balesete, három halottal, egy súlyosan sebesült fiatalasszonnyal, és kiderült: a kétségkívül magas funkciót betöltő politikust testőrök védték (ki ellen?), Mercedesét motoros rendőrök „vezették fel”, sőt még egy másik, vadul robogó autó is utat vágott a kocsijának (kinek a pénzéből?, csak nem az adófizetőkéből?). Kiderült az is, hogy Magyarországon 500 embernek van joga közlekedési előnyöket biztosító „kék fényt” felrakni a kocsija tetejére – most 200-tól állítólag meg akarják vonni ezt a jogot, 300-nak tehát megmarad, s így, ha másban nem, de fontos és kiváltságos emberekben sokkalta gazdagabbak vagyunk az egész nyugati világnál és kiváltképpen a szegény Franciaországnál, ahol a most megválasztott Chirac–Juppé-kormányzat az első intézkedései között azt vezette be, hogy még a minisztereknek sincs többé joguk közlekedési előnyökhöz, alacsonyabb beosztásúakról nem is beszélve. „Skandinávul” – bátorkodtam javasolni? Továbbra is az marad, ami volt: „rákosiul”, „kádárosan”, „szovjetesen”.

Idén tavasszal, még az úgynevezett Bokros-csomag előtt, de már akkor, amikor előrelátható volt, hogy sok tízezer ember elbocsátására fog sor kerülni, „Mi lenne, ha fönt kezdenék?” címmel írtam egy cikket a Magyar Hírlapba. Elmondtam azt, hogy míg a 10 milliós Magyarországnak 386 képviselője van, addig a 40 milliós Spanyolország parlamentjében 350, a 15 milliós Hollandiáéban 150, a 10 milliós Belgiuméban ugyancsak 150, a közel 60 milliós Franciaországéban 577 képviselő ül. Még ha az ottani felsőházakat is hozzászámítjuk, akkor is mi „vezetünk” az egy lakosra jutó képviselők számában. Ha a hozzánk lélekszámban és átlagos termelési értékben legközelebb álló Portugáliának, ahol a parlament, akárcsak nálunk, egy házból áll, elég 250 képviselő, akkor – kérdeztem én –, minek nekünk 386? Felvetettem azt: mi lenne, ha a magyar Országgyűlés, amelyik hamarosan tízezrek (százezrek?) elbocsátását fogja megszavazni, jó példával járna elöl: képviselőinek a fele lemondana mandátumáról és visszamenne eredeti foglalkozásához? Nem tudok róla, hogy a javaslatnak bármiféle foganatja lett volna.

1993 februárja és 1994 októbere között három cikket volt szíves közölni tőlem a Népszabadság. Az első címe az volt: „A készülő magyar–román alapszerződésről”, a másodiké: „Miért nem kellenek alapszerződések?”, a harmadiké: „Az idő nem sürget”. A címek önmagukért beszélnek. Röviden: megpróbáltam rábeszélni a mindenkori magyar kormányt, hogy ne siesse el az alapszerződéseket; román és szlovák szomszédainkkal „kössünk sorozatosan mindannyiunkat gazdagító, konkrét gazdasági és kulturális egyezményeket, alapszerződés helyett sok-sok alapos szerződést, tárgyaljunk – a közvetlenül érdekeltek bevonásával – higgadtan és folyamatosan a három országban élő kisebbségek helyzetének az európai normákon alapuló rendezéséről, és a legfontosabb kérdéseknek békés, Európához méltó rendezése után természetesen sor kerülhet egy-egy ünnepélyes deklarációra, de ezt sokkal inkább nevezzük majd Barátsági és Jószomszédi Nyilatkozatnak, mintsem (a német Grundverlagból lefordított) alapszerződésnek.” Hiába bizonygattam, hogy az úgynevezett „nyugati nyomásnak” nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, az alapszerződéseknek nevezett irományoknak igen kevés közük lesz ahhoz, mikor fognak befogadni minket az Európai Unióba vagy a NATO-ba – az illetékesek beszédeiből-nyilatkozataiból megtudhattam, hogy a Balladur francia miniszterelnök által az idén márciusban összehívott párizsi értekezleten óriási szerepe lesz jó hírünk és jövőnk szempontjából, ha sikerül nyélbe ütnünk ezeket a szerződéseket, és mivel a magyar–szlovák alapszerződést ott és akkor alá is írtuk, ez nagy diplomáciai győzelmet jelentett nekünk és „elszigetelte” a román kormányt, amelyik az 1201-es ajánlást visszautasítva megmutatta, hogy ő a felelős a magyar–román alapszerződés meghiúsulásáért.

Mi történt azóta? Az alapszerződést aláíró Szlovákia és alá nem író Románia kormányai olyan oktatási törvényeket alkottak, amelyek életfunkcióiban, fennmaradásában fenyegetik a magyar kisebbségeket, több mint két és fél millió magyart. Meciar és Iliescu, az aláíró és az alá nem író a múlt héten tökéletes egyetértésre jutott abban, hogyan babráljanak ki velünk a jövőben, és – ha csak tudnak – hogyan szigeteljenek el minket, Románia diadalmas elszigetelőit. Rokonszenves külügyminiszterünknek minapi bukaresti tárgyalásain minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult az alapszerződés megkötésére, s a tárgyalások után úgy vélekedett, hogy bizonyos, le nem becsülhető részleges megállapodások után „sikerült kiszabadulnunk az alapszerződés fogságából”. (Legfeljebb arról nem esett szó, miért és hogyan kerültünk bele ebbe a „fogságba”. Csak nem amiatt az Edouard Balladur miatt, aki a nevét hordozó, saját eredeti tervéből kioperálta a leglényegesebb passzusokat, s aki már hónapok óta nem miniszterelnök Franciaországban – sőt, az új francia köztársasági elnök legszemélyesebb ellenfele?) Az elmúlt napokban, a Magyar Nemzet kérdésére: vajon az alapszerződés hiánya nem befolyásolhatja-e negatívan európai integrációs esélyeinket, Kovács László igen bölcsen ezt válaszolta: „Az alapszerződés nem cél, hanem eszköz. Meggyőződésem, ha Magyarország és valamely szomszédja között érezhetően javul a viszony s a problémák a rendezés irányában haladnak, akkor nem fognak szemrehányást tenni a »papír« hiánya miatt. Vagyis önmagában az alapszerződés létrejöttének elmaradása nem csökkenti Magyarország integrációs esélyeit.” Egy másik, a történelmi megbékélés lehetőségére vonatkozó kérdésre ez volt a külügyminiszteri válasz: „A közeljövőben is arra kell törekednünk, hogy a gazdasági együttműködés, a kulturális kapcsolatok, a lakossági érintkezés bővüljön, mindennek a feltételrendszere javuljon. A normális kapcsolatrendszer létrehozásának ugyanakkor nem elengedhetetlen feltétele az alapszerződés létrejötte, elég példaként említeni a magyar–osztrák viszonyt.”

Nicsak, nicsak. Ismerős szavak, ismerős gondolatok. Mintha már olvastam volna őket. Vagy lehetséges, hogy nemcsak olvastam, hanem én írtam le ugyanezt a Népszabadságban, 1–2–3 évvel ezelőtt? Ez még hízeleghetne is a hiúságomnak – de sokkal inkább bánt az, hogy hónapok-évek tárgyalásai, miniszteri-miniszterelnöki megbeszélései, szakértői egyeztetései, fáradságos és költséges utazgatásai, reménykedései, önámításai könnyen megtakaríthatók lettek volna. Csak éppen „odafönt” senki sem hallgatott egy egyszerű újságíróra.

Tudom, kedves Miklós Gábor, hogy amikor idáig jut, Ön is, és ha ezt a levelet a Népszabadság közlésre méltónak ítéli, az olvasó is azt gondolja: ez az újságíró felvág, azzal hetvenkedik, hogy ő milyen okos, mennyi mindent megmondott előre. Ízlésbántóan henceg: az idő őt igazolta. Holott számomra éppen az ellenkezője a tanulság. Az, hogy milyen naiv, gyermeteg, ostoba voltam, amikor azt hittem: van valami értelme a cikkeim megírásának. Mert a gyakorlat arról tanúskodik, hogy azon az olcsó önelégültségen túl, hogy egyben-másban igazam volt, az irkálásomnak nem volt a világon semmi jelentősége.

Ezeken az egyéni példákon jócskán túllépve, hadd érkezzem el a lényeghez: a sajtó szerepéhez a jelenlegi Magyarországon. A magyar sajtó munkásainak nagy többsége – hála a sajtószabadság biztosította lehetőségeknek – becsülettel végzi a munkáját. Ennek a munkának egyik része az ország népének informálása a haza és a világ eseményeiről; másik, nem kevésbé fontos része a társadalom helyzetének és benne az igazságtalanságoknak, a visszásságoknak, a visszaéléseknek a feltárása. Az elmúlt öt évben százszámra jelentek meg riportok, cikkek, elemzések milliós-milliárdos gazságokról, korrupcióról, érdemtelen végkielégítésekről, ilyen-olyan lobbykról és maffiákról, kétes működésű alapítványokról, zsíros privatizációkról, a népi tulajdon átjátszásáról a hatalom régi és újabb tulajdonosainak, vagy sógoraiknak-komáiknak a kezébe. Mi történt ezekben a sajtó által feltárt ügyekben? Néhány ritka kivételtől eltekintve: semmi. Emlékezetből és összevissza: mi történt azoknak a KISZ-vezetőknek az ügyében, akik – dicséretes módon – a kommunizmus híveiből a piacgazdaság híveivé váltak, de ezt – gyomorkavaró módon – mindjárt azzal bizonyították, hogy a közvagyonból elsőként ők szedték meg magukat? Mi történt abban az ügyben, hogy a vidéki pártsajtó nagy részét egy akkori pártnacsalnik közvetítésével átpasszolták egy német nagykapitalista érdekeltségnek? Visszakapta-e a magyar nép azt a 28 milliót, amit az MDF-kormány dobott oda egy magát népbarátnak és népvezérnek tartó illetőnek, és aztán ugyanez az MDF-kormány szivárogtatta ki a sajtóban, hogy az illető soha el nem végezte azt a munkát, amire a hatalmas összeget – szerény előlegként – felvette?

Az állampolgárok 95 százalékának folyamatosan süllyed az életszínvonala, egy jobb jövő megalapozásának reményében nyomasztó terheket kell viselniök – a gyorsan és persze mindig „legálisan” meggazdagodó harácsolók pedig röhögnek a markukba. Igazuk van. A sajtó ugyan megír róluk egyet-mást. Hát aztán? Másnap, harmadnap újabb botrányokról számolnak be az újságok, az egyik eltakarja, elfeledteti a másikat.

Az az abszurd helyzet alakult ki, hogy ha egy újságíró, egy lap téved vagy – ne adj’ isten – valótlant állít, akkor sajtópert indítanak ellene és elítélik; örülhet, ha megússza egy helyreigazítással. De ha a valóságot írja (és ez az esetek túlnyomó többsége), akkor a nevükön nevezett, tényszerűen és bizonyíthatóan kipellengérezett figuráknak a hajuk szála sem görbül. Itt csak a sajtó felelős. A felelősök – nem felelősek.

Ha Franciaországban, ahol élek és ahol persze ugyancsak akad korrupció, bűn, visszásság, a Le Monde, a Canard Enchainé, a Le Point vagy a Nouvel Observateur kipattant valami botrányt, köztársasági elnökök, miniszterelnökök beleremegnek (egyik miniszterelnök öngyilkos is lett), mamutcégek, óriásbankok vezérigazgatói lemondásra kényszerülnek, Európa-képviselő, milliárdos üzletember-politikus és futballcézár a vádlottak padjára kerül, olykor miniszterekre, nagyvárosok polgármestereire csapódik rá a börtöncella ajtaja, és a minimum az, hogy a megvádoltak hosszan, nemegyszer dadogva magyarázkodnak a televízióban. A világ leghatalmasabb emberét, az Egyesült Államok elnökét, Richard Nixont két újságíró buktatta meg. Magyarországon? Általában mindent beborít a jótékony feledés – éppúgy, mint évtizedeken át a pártállami időkben, vagy korábban, abban a rendszerben, amelyiket Móricz Zsigmond írt le a „Rokonok”-ban.

Félreértés ne essék: ég óvja az országot az olyan sajtóviszonyoktól, amikor felülről sugalmazott vagy felső kegyeket hajhászó „meggymagügyek” során egy-egy újságcikk vagy televíziós riport elegendő volt ahhoz, hogy emberek a rácsok mögé kerüljenek; azok az újságírók a diktatúra szolgalegényei voltak. A szabad sajtó – se nem rendőrség, se nem ügyészség, se nem bíróság. A demokratikus sajtó munkatársai a legkevésbé sem tévedhetetlenek (nem mintha a rendőrség vagy a bíróság az volna), nem hibátlanok és nem bírálhatatlanok. De azért – a minden szakmában előforduló kivételektől eltekintve – annál lelkiismeretesebbek, semhogy szavuknak-írásaiknak jóformán semmi foganatja ne legyen.

Amíg pedig ez a helyzet, amíg a politikai és gazdasági hatalom megengedheti magának, hogy az egyébként negyedik vagy ötödik hatalomnak nevezett, de inkább annak csúfolt sajtóból csúfot űzzön, addig nem teljes a demokrácia Magyarországon. Az az újságíró, aki valamit is ad magára, nemcsak azért ír, mert ez a foglalkozása, mert ebből él, hanem azért is, mert reméli: valami értelme van a munkájának, valamit talán előbbre visz – az olvasót, a közvéleményt, az országot nemcsak tájékoztatja-szórakoztatja, hanem szolgálja-segíti is. Ezt hittük mi, jó néhányan, az ’56-ot megelőző 2–3 évben a Szabad Népnél, az Irodalmi Újságnál, és igazunk volt. Ezt hitték 33 éven át a honorárium nélküli emigrációs sajtó munkatársai, és egy évtizeden át a hazai szamizdat állásaiktól megfosztott szerkesztői-szerzői, és igazuk volt. De a mai Magyarországon nincsen így.

Akkor pedig írhatok én is, más is a Népszabadságba vagy egyebütt, szabadon és igyekvőn bármit. Csak az a kérdés: minek? Vagy egy fokkal kevésbé udvariasan: mi a fenének?

Üdvözlöm Önt és mindenkit, akit illet

Méray Tibor