Kulikabát

– Óhajt valamit, kisasszony?

Fehér bajuszos, mosolygós képű öreg állt Irénke előtt a bódé ajtajában. Mellette két próbababa, és odabent a bódéban hosszú sor színes női ruha lógott egy vasrúdon, mint vidáman lebegő, kedves híd.

Irénke oly ismerősnek találta az öreget, mintha már többször beszélt is volna vele. Csöppet sem csodálkozott, amikor lelépett a lépcsőről, karon fogta, és bevitte a bódéba. Még mindig mosolygott, szinte belehajolva az arcába.

– Nem is engedném máshová. Itt mindent megkaphat, az öreg Blúz bácsinál. Tudja, hogy hasonlít a lányomhoz? Talán a termete, a formája egy kicsit törékenyebb. Tehát mit parancsol?

Irénke pedig magyarázott.

– Kulikabátot szeretnék venni, piros kulikabátot. Már annyi helyen voltam, a Népszínház utcában, a Sárkánybarlangban. Onnan jöttem ide, a Teleki térre.

– Micsoda? a Sárkánybarlangban? – Blúz bácsi összehúzta vastag, szürke szemöldökét. – A Sárkánybarlangban Prokesch és Mattanowichnál? De hiszen azok rongyokat árulnak, és alaposan levágják a vevőt, nem szívbajosak, azt igazán nem lehet mondani. A Prokesch felesége dizőz lett, dizőz… hát erről aztán lehetne beszélni! Szóval meglógott hazulról, és most valami lebujban. – Tehát kulikabátot? Pirosat, természetesen. Nos, próbálunk egyet.

Magas, fekete nő lépett be. Irénkére mosolygott, aztán kiment. Alacsony, kopasz férfi sétált az üzlet előtt fehér ingben. Egy pillanatra benézett. Akár egy majom, gondolta Irénke, mindjárt ugrálni kezd. – Ó, de hiszen ez!…

– Sárga – mondta Blúz bácsi. – Sárga kulikabát.

Irénke maga sem tudta, hogy adták rá ezt a kabátot. De most már ott állt a sárga kulikabátban a tükör előtt. Mellette Blúz bácsi, a fekete nő meg az a kis kopasz. Mind beszéltek, de Irénke csak Blúzt hallotta.

– …és éppen a Prokesch és Mattanowichhoz ment szegényke! Még jó, hogy nem a Sárdihoz, azt mondom, még jó! Mert az még goromba is. – Tessék csak megfordulni! – Hogy ki az a Sárdi? Tudjuk mi azt nagyon jól. Közönséges ügynök volt, és egyszer ült is valami piszkos ügy miatt, és mondják, hogy a háború alatt kém volt, spicli, de kérem, ezt én csak úgy hallottam, aztán gazdagon nősült, most pedig meg akarja ölni a feleségét a Sárdi, az őrületbe kergeti. Éjjel kirángatja az ágyból, hogy csináljon rántottát. Ilyen allűrjei vannak, mániái, mert persze részegen jár haza.

Irénkét megforgatták, aztán oldalt léptették, mint valami furcsa táncban. Közben a vőlegényére gondolt, és hogy hatra ott kell lennie a mozinál.

Hirtelen lerántották róla a sárga kabátot.

– Szűk volt a nyakánál – bólintott Blúz. – Megmondom én kérem, mi a hiba, nem mószerolok be senkit. Másikat próbálunk. Van időnk, igaz? Akkor hát ezt a pirosat.

Irénke, ahogy oldalt fordult, megpillantott egy öregasszonyt. Fonott kerti székben ült hátul, a férfikabátok mellett, a sötét sarokban, fekete ruhában. Csak az arca világított, meg a két sárga keze a szék karfáján. Ült és hallgatott. Hosszú, szűk folyosót lehetett mögötte érezni, öreg, elhasznált próbababákkal, ócska ruhákkal. – És oly furcsa volt most kintről hallani egy telt, vidám hangot.

– Holnap megyünk ám a strandra!

– A fiam bolondja az úszásnak – mondta Blúz. – Még bajnokságot is nyert az iskolában. Én már csak sakkozok, kérem, sakk és dominó. Na meg az ulti.

Irénke még mindig az öregasszonyt nézte. Valahogy mintha a többiek nem is tudnának róla. Az meg lehunyja az egyik szemét, és a bódé egyszerre elröpül a sok színes kabáttal és Blúz bácsival.

– És még a jegyeket is nekem kell megvenni!

– Tessék, kedves? – Blúz egyik kezét hátul a kulikabát alá dugta. Úgy hajolt Irénkéhez.

A lány elpirult. De hát hogy kotyogta ki ezt a jegyekről? Most már aztán beszélt Blúz bácsinak.

– Mert a vőlegényem olyan kényelmes, hogy még a mozijegyeket is velem veteti. Kedves, jó fiú, de lusta. És ha most ilyen, mi lesz később?

– Minden a nevelés!

Ezt a fekete hajú nő mondta. Kicsit előbbre húzta a kulikabát ujját.

– Azt hiszem, bő. A férfiakat nevelni kell.

Hátul ketten felemelték a kabát alját, mintha fel akarnák fújni a lányt, hogy aztán elröpítsék. A fekete nő végigsimított az arcán, és ettől valahogy elálmosodott. Alig érezte, hogy fogják a karját, jobbra-balra forgatják. Mintha lassan belecsúszna egy kád meleg vízbe.

Blúz bácsi a fülébe súgta.

– Csak tíz évvel lennék fiatalabb, csak tízzel!

Irénke nevetni kezdett, és egyszerre zöld kosztümkabátban találta magát, sárga selyemsállal a nyakán.

– De én nem ezt akartam!

– Csak éppen fölpróbáljuk a méret miatt.

Kint mintha bádoglemezeket vernének egymáshoz. Valaki bekiáltott.

– Blúz bácsi, este várom a Szimplicsekben!

Irénke a sálhoz nyúlt, de hirtelen lerántották a nyakáról. Blúz bácsi a kosztümből is kiforgatta. Ő meg várta, hogy megint ráadjanak valamit. Talán könnyű köpenyt vagy ballont, viharkabátot, turbánt a fejére, és vessenek rá ismét sálat. – Úgy érezte, mintha a ligeti barlangvasúton lenne, ahol minden fordulónál újabb és újabb arcok jelentek, tűntek fel.

Blúz megszólalt.

– Hogy micsoda fickó voltam én a házasság előtt! Kezdtem a délutánt a Szimplicsek kávéházban. Ott már vártak a fiúk. Biliárd estig, aztán átmentünk a Pléhkoszorúba, remek kiskocsma a Mátyás téren, sehol nem kapni olyan kisüstit. A menyasszonyom végül valami józsefvárosi csehóban akadt rám. És mit gondol, kedves kisasszony, mit mondtam neki? – Eredj haza, drága gyöngyvirágom, eredj, aranybogaram, te pamutfejű, mert mindjárt hozzád vágok valamit! – Hát ilyen nagy legény voltam, de aztán… – Legyintett.

– Így lesz ez a maga vőlegényével is – mosolygott a fekete nő.

Irénke már megint a piros kulikabátban volt. Megfordították, és a kis kopasz férfi állt előtte. Szinte már nem is értette, miért beszélnek a vőlegényéről.

A kis kopasz pedig két kezét a lány derekára tette, majd lassan fölfelé csúsztatta. Hirtelen megigazított egy ráncot a kabáton.

– Úgy, talán ez jó lesz.

Megint megfordították Irénkét. Az mintha elveszne ebben a forgatásban. Fejét bágyadtan előredűtötte, két karját mereven lelógatta. – Fölötte a vasrúdon lassan ringani kezdtek a színes női ruhák, ringtak, és virágok hajoltak ki belőlük. De már nem is virágok voltak, hanem nevető női arcok. Szinte hallotta is őket.

– Te kedves, kedves…

Irénke felnevetett. Oly boldogan, mint akinek többé már semmi gondja. A fekete nő megsimogatta. Ő, mint egy engedelmes boci, belehajtotta arcát a tenyerébe.

– Édes néni…

Aztán, ahogy fölnézett, meglátta Csengőt és Bengőt, igen, azt a két kedves pofát, akikről annyit olvasott az Aller Képes Lapjában. Vajon honnan jöhettek? Csengő hosszú fekete kabátban állt előtte, horpadt orrú lakkcipőben, és a köpcös kis Bengő zöld kabátja zsineggel átkötve.

Csengő és Bengő kétoldalt megfogták a lány karját, fölemelték. A feje fölött összeérintették az ujjait. Egy lokni előrehullott az arcába, aztán szétestek a fürtjei, de ez csöppet sem volt kellemetlen.

Csengő és Bengő végül elengedték. Kimentek, éppoly szótlanul, mint ahogy bejöttek.

– Egyiket a másik után próbálja, de azt se tudja, melyiket válassza a kisasszony. Végül is mit akar venni?!

Szigorú volt ez a hang, és Irénke megijedt. – Egy piros, egy piros…

Az öreg Blúz csúfondárosan ingatta a fejét.

– Egy piros, egy piros… De hiszen már régen magán van, kedves kisasszony, a kulikabát! Azt kell annyi ideig próbálgatni? Így föltartani az embert!

– Mintha nem lenne egyéb dolgunk – mondta a fekete nő.

A kis kopasz pedig:

– Itt ugráltat maga körül mindenkit, közben előadja élete történetét.

– De kérem, én nem is…

– Nem is beszélt, ugye? – Az öreg Blúz bozontos szemöldöke úgy rángatózott Irénke előtt, mintha egy óvatlan pillanatban rá akarna ugrani. – Nem is említette a vőlegényét? Hogy milyen kényelmes, bárdolatlan, mulya, ügyetlen, és a jó ég tudja még micsoda. A mozijegyet is magával veteti, színházba csak havonta egyszer mennek, mert takarékos a kedves, smucig! Ezzel traktált bennünket, és még tanácsokat kért. Talán azért a kulikabátért neveljük meg a vőlegényét?

– Mindenkinek olyan vőlegénye van, amilyet megérdemel – mondta a nő.

Hárman körülvették Irénkét. Az mozdulni sem tudott. Arca kipirult, akár egy léggömb. Egy mozdulatot tett, hogy levegye a kabátot, de Blúz megfogta a karját.

– Le akarja vetni, visszadobni? Aztán szépen kisétál, és máshol vásárol! Mi pedig örüljünk, hogy egy ilyen úrikisasszony szóba állt velünk, szegény, vacak, nimolista bódésokkal. Leereszkedett hozzánk.

A kopasz zsebre vágta a kezét.

– Nekünk is lehetne üzletünk, akár a Belvárosban, igenis! De mi nem arra megyünk, hogy levágjuk, bebóvlizzuk a vevőt. Az igaz, hízelegni sem tudunk, sima pofát vágni. Megmondjuk, amit akarunk.

– Ha megbántottam magukat, ha véletlenül megbántottam… – dadogta a lány. Hátranézett az öregasszonyra és elcsuklott.

A vénasszony sárgán, mozdulatlanul lebegett a régi kabátok között, mint vékony szálon lógó villanykörte. Várni lehetett, hogy int a trencskóknak, zakóknak, lódeneknek, akik Irénkére rontanak.

Blúz bácsi fölemelte a kezét.

– Talán vissza akar menni a Sárkánybarlangba Prokesch és Mattanowichhoz?! Hát tessék!

Mint egy átokra, a női ruhák lebegni kezdtek a vasrúdon, a kabátok kinyújtották sötét ujjukat, a nadrágok széttárták szárukat. – Úgy látszott, most már megindulnak, mint az alvilági rémek.

Irénke hátrahanyatlott Blúz karjába. Az öreg megfogta a hóna alatt, két lábánál pedig a kis kopasz.

Így tartották a lányt Blúz és fia, mintha egy sötét folyóba akarnák alámeríteni. Egy kicsit följebb tartották, majd megint leengedték le-föl hintáztatva. Egyszerre kifeszítették egyenesre, aztán összehajtották, hogy térde a homlokához ért.

Az összecsuklott test fölött egymásra nézett Blúz és fia. Kifeszítették, hogy megint összehajtsák. Harmadszorra pedig már csak egy női ruha volt a kezükben, egy üresen fityegő női ruha.

Blúz, az öreg Blúz, akasztóra dobta a ruhát, mint valami száradó bőrt, kicsit meglengette, aztán fölcsapta a vasrúdra a többihez.

Az öregasszony lassan fölállt a kerti székből, mintha minden tagja külön emelkedne, és azt mondta:

– Zárunk.