Szürke lóKövér, piros arcú nő vezette végig az utcán. Úgy vezette azt a szürke lovat, mintha tulajdonképpen nem is tartozna hozzá. Talán éppen csak véletlenül akadtak össze, aztán most így baktatnak egymás mellett. A nő belebámult a levegőbe, valami öntudatlan mosoly jelent meg a szája körül. Igazán, akárcsak meg akarna szólítani valakit, hogy leálljon egy kis beszélgetésre. Ha más nem akad, hát akkor egy hirdetőoszloppal vagy kirakattal. A ló valószerűtlenül sovány… Pálcavékony lábai mintha minden pillanatban összetörnének. Tekintete üres, merev. Halott, akárcsak a sörénye. És holttá vált minden, amerre csak elvonult: az utca, a házak a boltokkal, a kirakatokkal. Az emberek, akik előbb még a hirdetéseket nézték, most utánafordultak. Egy tűzoltó, bekötött arccal, utánafordult, mert néznie kellett. Gyerekek fölálltak az egymásra dobált utcakövek fedezéke mögül, úgy bámulták. A szürke ló ment a nő után, patája nem vert zajt. A levegőben lépkedett, a levegőben rakta egyik lábát a másik után. Mögötte nyurga kamasz, faággal a kezében. Olykor belesuhintott a levegőbe. Közben úgy vigyorgott, mintha nem is a lóra akarna ráhúzni, de inkább a nőre. Két sarokkal arrébb összeesett. – Újabb suhintás. – És ezt még utcára viszik, ezt még kocsiba fogják – mondta a tűzoltó a kötése mögül. Mert már kísérte a lovat, akárcsak a gyerekek meg két szatyros nő és egy felirat, amin kék neonbetűkkel az állt, hogy „Vén Duna”. Cserzett bőrű, öreg nyak, beékelve a neonbetűk közé. Éppen a nő mellett kocogott. Látszott, hogy a legszívesebben hozzáfordulna, hogy ezt-azt kérdezzen, de hát nem nagyon foroghatott a betűivel. A tűzoltó előrement a nőhöz. Eléje került, akárcsak az arcába akarna vágni. – Mikor evett ez a ló utoljára? A nő még mindig mosolygott. Csöppet se bántotta a kérdés. – Eszik ez, többet, mint a másik. – Pillanatra megállt egy mozi előtt. – Csak fölemészti, mindent fölemészt, ami belemegy. – Fölemészti. – A tűzoltó az arcához kapott. – Különben bánom is én, amikor el kell mennem a rendelőbe, mert ez a nyavalyás fog… – Újabb nyilallás, és elhallgatott. Egy lépést tett visszafelé, de aztán megint megfordult, és ment tovább a lóval. – Maga emészti fel! Ezt már nem a tűzoltó mondta, hanem az egyik szatyros nő. – Nézzék, milyen kövér! – Meg iszik is. Mindent beiszik, idáig érezni a leheletét. – Ez a másik szatyor volt. – Nyomás van benne. – Atmoszféra. – A Vén Duna most szólalt meg először a neonbetűi közül. – Hátul meg a suhanc. – Már telefonáltak Kőbányára. Aztán majd jönnek érte. Kobaksapkás fiú lépett hozzá, vadítóan sárga trikóban. – No né, a nagy Dochnál! Talán tied a ló? Dochnál, a nagy Dochnál erre csak vigyorgott. – Semmi közöm hozzá. Csak ott voltam, amikor a sarkon összecsuklott. A sárgatrikós a lóra nézett. – Kifőzik szappannak. Elöl a vörös arcú nőnek meg kellett állnia. A szatyrok közrefogták. – Miért hagyta? – Nem tudott neki többet adni? – De arra jó volt, hogy fuvarozzon! Úgy látszott, egy pillanat alatt nekiesnek. A vörös arcú nő mindebből semmit se vett észre. Úgy felelt, akárcsak valami barátságos társalgásban. – Mást kell beállítani helyette… pedig jó kis indító volt, csak most már nincs benne fantázia. – Tönkretette! – A tűzoltó megint az arcához kapott. – Miért? – A Vén Duna neontajtékja megfordult. – Mit tudja azt maga? Azt nem lehet csak így megítélni. – Igaz is! Amennyit beleöltem. – A nő felsóhajtott. – Egész vagyont! – Az egyik szatyor fölemelkedett. – Miért nem mondja mindjárt, hogy a saját szájától vonta el a falatot. A másik szatyor. – Sajnálnám, csak nincs rá időm. – Ismerem magát – mondta a vörös arcú nő az első szatyornak. – A Dagály strandról. A szatyor leereszkedett. – Nem emlékszem. – Jó kis szappan lesz belőle – mondta a sárga trikós fiú Dochnálnak. – Finom kis szappan. Ezzel még mosdani fogok. Most, hogy leállt a nő, leállt a ló is. A gyerekek körülvették. – Nem – mondta egy bársonysapkás –, azt nem lehet. – A ló elé ment, belebámult a szemébe. A semmibe bámult, a semminek könyörgött. – Ugye, nem lesz veled az? Ugye, nem visznek oda? A sárgatrikós meglökte Dochnált. – Figyeled Totyit? – Á, ez mindig ilyen – legyintett Dochnál. – Múltkor ott akadtam rá a sarkon, az iskola előtt. A neveket olvasta, amiket a falra firkáltak. Szóltam hozzá, de nem is hallotta. Totyi most se hallotta a nagy Dochnált. Még mindig a ló előtt állt, még mindig a lóhoz beszélt. – Én tudom, hogy téged még kocsi elé fognak. – Az semmi! – röhögött a sárgatrikós. – Versenyen indítják. – Miért? Én hallottam már ilyet… – Ez meg egy vékony arcú, fekete lány volt. Szódásüveggel a kezében bámulta a szürke lovat. Dochnál felnevetett. – Na tessék! A Kati már hallott ilyet. Totyi hátrafordult a lányhoz. – Ez is… meglásd, még ez is úgy összeszedi magát. Csak az a fontos, hogy ne hagyják. Akkor… akkor, majd meglátjátok. Dochnál rábólintott. – A kocsit, ami érte jön Kőbányáról. Azt mindjárt meglátjuk. – Szafaládé lesz a lovacskából – mondta a sárgatrikós. – Hurka… töltelék. – Nem! Nem! – Totyi szinte letérdelt a ló elé. – Megmarad, nincs is olyan nagy baja, csak ne hagyjuk! A lány a szódásüveg kapszliját nyomkodta. – Én mindennap adnék neki rendesen enni. – Hogy ebbe még ételt? – A sárgatrikós a fejét csóválta. – Mi közöm hozzá – vonogatta vállát Dochnál. – Ne tessék engedni! – Totyi a kövér nő körül keringett. Az éppen a Vén Dunának magyarázta: – Tudja, milyen nehéz egy özvegyasszonynak? Azt mindenhol becsapják. – No, magát nem! – vágta rá az egyik szatyor. – Ahogy nézem, nem kell magát félteni – így a másik. – Mi a csodát akarsz, Totyi? – Magyari néni, tessék szólni, hogy ne engedjék elvinni! – Kit ne engedjenek elvinni? – A lovat! – Á, az már… – A szatyor megint a vörös arcú nőhöz fordult. – Azt maga már elintézte. – De csak mert nem kapott enni – mondta Totyi –, de ha adnának neki… – Hát adjanak! – A vörös arcú nő felnevetett. – Hogyhogy adjunk? – kérdezte a tűzoltó. – Mit beszélsz, te fiú? – Ne törődjön vele – mondta Dochnál. – Dilis. Totyi nem hagyta magát. – Megvehetnénk. A papa is adna pénzt, majd beszélek a papával, mert most nincs itthon. A sárga trikós fiú közben befonta a ló halott sörényét. – Kóc lesz, hegedűhúr, vagy semmi. – Meg akarja venni! – nevetett a vörös arcú nő. – Hallják? Meg akarja venni! – A lóra nézett és elkomolyodott. – Nincs fantázia benne. – Megvehetnénk – makacskodott Totyi. – Magyari néni is adna hozzá. – Mit adnék hozzá? Mit kezdjek én ezzel a… – Ó, hát itt van még az Ugrai bácsi meg többen az utcából. – Az utca vegye meg? – kérdezte a Vén Duna. – Még csak ez hiányzik! – sóhajtott Magyari néni. – Más már nem is hiányzik ebbe az utcába. – Kezeltesd magad, Totyi – mondta Dochnál. – Miért? – Totyi körülnézett. – Elmenne az emberrel a piacra, kiránduláskor vinne ezt-azt. Egyik héten a papa lenne gazdája, a másik héten Magyari néni, aztán megint valaki más. Magyari néni megigazított valamit a szatyron. – Totyikám… és hol tartanánk? Nálunk a konyhában? Vagy az udvaron? Totyi egy pillanatig elgondolkozott. – A tizenkettőben az az üres pince. – Totyi valósággal felragyogott. – Tudod, Dochnál, ahol a tanyánk van! – Szünet. – Vagy a szódás udvaron… vagy… – Kifőzik szappannak – mondta a sárgatrikós. Totyi végignézett az arcokon. – Adjuk össze… Mi is, Magyari néni is… – Nem is lenne rossz – mondta Magyari néni helyett a vörös arcú nő. Kocsizörgés hallatszott, és arra fordult. – Na, itt vannak. Kocsi állt meg a sarkon, egy bőrsapkás férfi leugrott a bakról. – Perzsán bácsi – súgta Dochnál. – Ismerem. Ha egyszer a Perzsán bácsi jön… – Halkan füttyentett. A nő odament Perzsán bácsihoz. Nem lehetett hallani, mit beszéltek. – Lóbőr – jó bőr – mondta a sárgatrikós. – Azt még fel lehet használni. A fekete hajú lány kis szódát spriccelt a járdára, aztán megfordult és elszaladt. – Ne engedjék! Magyari néni, tessék szólni… Nincs semmi baja, és ha rendesen eszik… ne engedjék! – Eredj innen, Totyi! – Ne hülyéskedj, Totyi! – Vigyék innen ezt a fiút – mondta Perzsán bácsi. A tűzoltó fölkapta Totyit. Totyi, a tűzoltó kezei között, a falat rugdalta. – Ne engedjék!
Másnap Dochnálék kint voltak a téren. – Görögjünk – mondta Dochnál. Lefeküdtek a fűbe, és görögni kezdtek, Dochnál, Totyi és a sárgatrikós. Velük görögtek a házak, a fák és a bokrok. Totyi oldalt gördült, és közben azt mondta: – Most szállt el felettünk. – Micsoda? – kérdezte Dochnál. – A szürke ló… én láttam. Totyi fölült, és az égre bámult. Fölült a másik kettő is. Egy pillanatig hallgattak, majd a sárgatrikós hirtelen letépett egy marék füvet, és Totyi arcába vágta. – Semmit se láttál! |