Szürke ló

Kövér, piros arcú nő vezette végig az utcán. Úgy vezette azt a szürke lovat, mintha tulajdonképpen nem is tartozna hozzá. Talán éppen csak véletlenül akadtak össze, aztán most így baktatnak egymás mellett. A nő belebámult a levegőbe, valami öntudatlan mosoly jelent meg a szája körül. Igazán, akárcsak meg akarna szólítani valakit, hogy leálljon egy kis beszélgetésre. Ha más nem akad, hát akkor egy hirdetőoszloppal vagy kirakattal.

A ló valószerűtlenül sovány… Pálcavékony lábai mintha minden pillanatban összetörnének. Tekintete üres, merev. Halott, akárcsak a sörénye. És holttá vált minden, amerre csak elvonult: az utca, a házak a boltokkal, a kirakatokkal. Az emberek, akik előbb még a hirdetéseket nézték, most utánafordultak. Egy tűzoltó, bekötött arccal, utánafordult, mert néznie kellett. Gyerekek fölálltak az egymásra dobált utcakövek fedezéke mögül, úgy bámulták.

A szürke ló ment a nő után, patája nem vert zajt. A levegőben lépkedett, a levegőben rakta egyik lábát a másik után. Mögötte nyurga kamasz, faággal a kezében. Olykor belesuhintott a levegőbe. Közben úgy vigyorgott, mintha nem is a lóra akarna ráhúzni, de inkább a nőre.

Két sarokkal arrébb összeesett. – Újabb suhintás.

– És ezt még utcára viszik, ezt még kocsiba fogják – mondta a tűzoltó a kötése mögül. Mert már kísérte a lovat, akárcsak a gyerekek meg két szatyros nő és egy felirat, amin kék neonbetűkkel az állt, hogy „Vén Duna”. Cserzett bőrű, öreg nyak, beékelve a neonbetűk közé. Éppen a nő mellett kocogott.

Látszott, hogy a legszívesebben hozzáfordulna, hogy ezt-azt kérdezzen, de hát nem nagyon foroghatott a betűivel.

A tűzoltó előrement a nőhöz. Eléje került, akárcsak az arcába akarna vágni.

– Mikor evett ez a ló utoljára?

A nő még mindig mosolygott. Csöppet se bántotta a kérdés.

– Eszik ez, többet, mint a másik. – Pillanatra megállt egy mozi előtt. – Csak fölemészti, mindent fölemészt, ami belemegy.

– Fölemészti. – A tűzoltó az arcához kapott. – Különben bánom is én, amikor el kell mennem a rendelőbe, mert ez a nyavalyás fog… – Újabb nyilallás, és elhallgatott. Egy lépést tett visszafelé, de aztán megint megfordult, és ment tovább a lóval.

– Maga emészti fel!

Ezt már nem a tűzoltó mondta, hanem az egyik szatyros nő. – Nézzék, milyen kövér!

– Meg iszik is. Mindent beiszik, idáig érezni a leheletét. – Ez a másik szatyor volt. – Nyomás van benne.

– Atmoszféra. – A Vén Duna most szólalt meg először a neonbetűi közül. – Hátul meg a suhanc.

– Már telefonáltak Kőbányára. Aztán majd jönnek érte.

Kobaksapkás fiú lépett hozzá, vadítóan sárga trikóban.

– No né, a nagy Dochnál! Talán tied a ló?

Dochnál, a nagy Dochnál erre csak vigyorgott.

– Semmi közöm hozzá. Csak ott voltam, amikor a sarkon összecsuklott.

A sárgatrikós a lóra nézett.

– Kifőzik szappannak.

Elöl a vörös arcú nőnek meg kellett állnia. A szatyrok közrefogták.

– Miért hagyta?

– Nem tudott neki többet adni?

– De arra jó volt, hogy fuvarozzon!

Úgy látszott, egy pillanat alatt nekiesnek.

A vörös arcú nő mindebből semmit se vett észre. Úgy felelt, akárcsak valami barátságos társalgásban.

– Mást kell beállítani helyette… pedig jó kis indító volt, csak most már nincs benne fantázia.

– Tönkretette! – A tűzoltó megint az arcához kapott.

– Miért? – A Vén Duna neontajtékja megfordult. – Mit tudja azt maga? Azt nem lehet csak így megítélni.

– Igaz is! Amennyit beleöltem. – A nő felsóhajtott.

– Egész vagyont! – Az egyik szatyor fölemelkedett. – Miért nem mondja mindjárt, hogy a saját szájától vonta el a falatot.

A másik szatyor.

– Sajnálnám, csak nincs rá időm.

– Ismerem magát – mondta a vörös arcú nő az első szatyornak. – A Dagály strandról.

A szatyor leereszkedett.

– Nem emlékszem.

– Jó kis szappan lesz belőle – mondta a sárga trikós fiú Dochnálnak. – Finom kis szappan. Ezzel még mosdani fogok.

Most, hogy leállt a nő, leállt a ló is. A gyerekek körülvették.

– Nem – mondta egy bársonysapkás –, azt nem lehet. – A ló elé ment, belebámult a szemébe. A semmibe bámult, a semminek könyörgött. – Ugye, nem lesz veled az? Ugye, nem visznek oda?

A sárgatrikós meglökte Dochnált. – Figyeled Totyit?

– Á, ez mindig ilyen – legyintett Dochnál. – Múltkor ott akadtam rá a sarkon, az iskola előtt. A neveket olvasta, amiket a falra firkáltak. Szóltam hozzá, de nem is hallotta.

Totyi most se hallotta a nagy Dochnált. Még mindig a ló előtt állt, még mindig a lóhoz beszélt.

– Én tudom, hogy téged még kocsi elé fognak.

– Az semmi! – röhögött a sárgatrikós. – Versenyen indítják.

– Miért? Én hallottam már ilyet… – Ez meg egy vékony arcú, fekete lány volt. Szódásüveggel a kezében bámulta a szürke lovat.

Dochnál felnevetett.

– Na tessék! A Kati már hallott ilyet.

Totyi hátrafordult a lányhoz.

– Ez is… meglásd, még ez is úgy összeszedi magát. Csak az a fontos, hogy ne hagyják. Akkor… akkor, majd meglátjátok.

Dochnál rábólintott.

– A kocsit, ami érte jön Kőbányáról. Azt mindjárt meglátjuk.

– Szafaládé lesz a lovacskából – mondta a sárgatrikós. – Hurka… töltelék.

– Nem! Nem! – Totyi szinte letérdelt a ló elé. – Megmarad, nincs is olyan nagy baja, csak ne hagyjuk!

A lány a szódásüveg kapszliját nyomkodta.

– Én mindennap adnék neki rendesen enni.

– Hogy ebbe még ételt? – A sárgatrikós a fejét csóválta.

– Mi közöm hozzá – vonogatta vállát Dochnál.

– Ne tessék engedni! – Totyi a kövér nő körül keringett.

Az éppen a Vén Dunának magyarázta:

– Tudja, milyen nehéz egy özvegyasszonynak? Azt mindenhol becsapják.

– No, magát nem! – vágta rá az egyik szatyor.

– Ahogy nézem, nem kell magát félteni – így a másik. – Mi a csodát akarsz, Totyi?

– Magyari néni, tessék szólni, hogy ne engedjék elvinni!

– Kit ne engedjenek elvinni?

– A lovat!

– Á, az már… – A szatyor megint a vörös arcú nőhöz fordult. – Azt maga már elintézte.

– De csak mert nem kapott enni – mondta Totyi –, de ha adnának neki…

– Hát adjanak! – A vörös arcú nő felnevetett.

– Hogyhogy adjunk? – kérdezte a tűzoltó. – Mit beszélsz, te fiú?

– Ne törődjön vele – mondta Dochnál. – Dilis.

Totyi nem hagyta magát.

– Megvehetnénk. A papa is adna pénzt, majd beszélek a papával, mert most nincs itthon.

A sárga trikós fiú közben befonta a ló halott sörényét.

– Kóc lesz, hegedűhúr, vagy semmi.

– Meg akarja venni! – nevetett a vörös arcú nő. – Hallják? Meg akarja venni! – A lóra nézett és elkomolyodott. – Nincs fantázia benne.

– Megvehetnénk – makacskodott Totyi. – Magyari néni is adna hozzá.

– Mit adnék hozzá? Mit kezdjek én ezzel a…

– Ó, hát itt van még az Ugrai bácsi meg többen az utcából.

– Az utca vegye meg? – kérdezte a Vén Duna.

– Még csak ez hiányzik! – sóhajtott Magyari néni. – Más már nem is hiányzik ebbe az utcába.

– Kezeltesd magad, Totyi – mondta Dochnál.

– Miért? – Totyi körülnézett. – Elmenne az emberrel a piacra, kiránduláskor vinne ezt-azt. Egyik héten a papa lenne gazdája, a másik héten Magyari néni, aztán megint valaki más.

Magyari néni megigazított valamit a szatyron.

– Totyikám… és hol tartanánk? Nálunk a konyhában? Vagy az udvaron?

Totyi egy pillanatig elgondolkozott.

– A tizenkettőben az az üres pince. – Totyi valósággal felragyogott. – Tudod, Dochnál, ahol a tanyánk van! – Szünet. – Vagy a szódás udvaron… vagy…

– Kifőzik szappannak – mondta a sárgatrikós.

Totyi végignézett az arcokon.

– Adjuk össze… Mi is, Magyari néni is…

– Nem is lenne rossz – mondta Magyari néni helyett a vörös arcú nő. Kocsizörgés hallatszott, és arra fordult. – Na, itt vannak.

Kocsi állt meg a sarkon, egy bőrsapkás férfi leugrott a bakról.

– Perzsán bácsi – súgta Dochnál. – Ismerem. Ha egyszer a Perzsán bácsi jön… – Halkan füttyentett.

A nő odament Perzsán bácsihoz. Nem lehetett hallani, mit beszéltek.

– Lóbőr – jó bőr – mondta a sárgatrikós. – Azt még fel lehet használni.

A fekete hajú lány kis szódát spriccelt a járdára, aztán megfordult és elszaladt.

– Ne engedjék! Magyari néni, tessék szólni… Nincs semmi baja, és ha rendesen eszik… ne engedjék!

– Eredj innen, Totyi!

– Ne hülyéskedj, Totyi!

– Vigyék innen ezt a fiút – mondta Perzsán bácsi.

A tűzoltó fölkapta Totyit.

Totyi, a tűzoltó kezei között, a falat rugdalta.

– Ne engedjék!

 

Másnap Dochnálék kint voltak a téren.

– Görögjünk – mondta Dochnál.

Lefeküdtek a fűbe, és görögni kezdtek, Dochnál, Totyi és a sárgatrikós. Velük görögtek a házak, a fák és a bokrok.

Totyi oldalt gördült, és közben azt mondta:

– Most szállt el felettünk.

– Micsoda? – kérdezte Dochnál.

– A szürke ló… én láttam.

Totyi fölült, és az égre bámult.

Fölült a másik kettő is. Egy pillanatig hallgattak, majd a sárgatrikós hirtelen letépett egy marék füvet, és Totyi arcába vágta.

– Semmit se láttál!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]