Csutak és a szürke ló

Először volt az udvar.

Az udvart, közepén az autóronccsal, Pazár Micu fedezte fel, és még Dunainak is csak hónapok múlva árulta el. Márpedig mindenki tudja, hogy Pazár és Dunai a legjobb barátok. De hát az ember nem mindennap bukkan egy ilyen udvarra. Gondoljuk csak el: autóroncs, beszakadt ajtóval, ha az ember beszáll, egy sereg csirke rebben fel sértetten az ülésről. Vagy inkább arról a kóctömegről, ami az ülésből megmaradt. Pazár kidughatta fejét a kocsi tetején, talpa meg a földet sikálta.

Pazár órák hosszat elüldögélt az autóroncsban, és ábrándozott. Szédületes versenyeket rendezett. Úgy vette a halálkanyart, hogy mindenki más elájult volna. Sorra nyerte a serlegeket. Már amiket egy-egy nemzetközi verseny után kap az ember. Az egyik serleget az angol királynő nyújtotta át. Pazár „aratott”.

Pazár Micu, ha belépett ebbe az udvarba, császár volt.

Igazán senki se vegye tőle rossz néven, hogy nem szólt mindjárt Dunainak. De aztán eljött egy nap, amikor Pazár Micu azt mondta:

– Dunai! Most velem jössz!

Elvezette az udvarhoz. Fejedelmi mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját. Valaha tartományokat ajándékoztak így.

– Tessék! Szállj be, Dunai!

Dunai szólni se tudott a meghatottságtól. Aztán amikor beült, úgy csuklott össze az autóval együtt, mint egy harmonika.

Eltartott egy darabig, amíg Pazár kiásta Dunait a roncsból.

– Persze – mondta Pazár –, hiszen még nem tudhatod, hogyan kell beszállni. És azt se tudhatod, micsoda versenyeket lehet itt rendezni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Persze képzeletben.

Elkezdődtek hát a versenyek.

Dunai éppúgy megfogta a kormánykereket, mint Pazár. Éppúgy lehunyta a fél szemét, mint Pazár. De a pálya, a versenypálya a halálkanyarral sose jelent meg előtte.

– Nagyon izgalmas – mondta unottan. Közben arra gondolt, hogy mégiscsak a repülőmodelljével kellene foglalkoznia.

Dunai mindennap hűségesen eljött az udvarba Pazárral. Be is ült a kocsiba. Csak éppen soha nem jelentek meg előtte az ellenfelek, csak éppen soha nem tűnt fel előtte az angol királynő, kezében a serleggel.

– Lélegzetelállító – mondta mégis.

Másnap magával hozta a nagy Dochnált.

– Egyszer-kétszer ő is beülhet. – Pazárra nézett és hozzátette: – Természetesen csak a te engedélyeddel.

Pazár bólintott, hogy egyszer-kétszer a nagy Dochnál is beülhet. Aztán megjelent Kamocsa, Tomcsányi, Purébli és a többiek. Egyszer-kétszer ők is beülhettek.

De Csutakot már a kapu előtt elfogta Pazár Micu.

– Ez az udvar az enyém.

Csutak megállt agyonmosott vászonruhájában, a falhoz húzódott. Ceruzacsonkkal firkált a falra. Ha valami nem volt rendben, valahogy mindig a kezébe akadt egy ceruzacsonk, és firkálni kezdett. Aki látta, azt hihette, hogy Csutak már teleírta a fél várost.

– Purébli azt mondta… – Közben a világért se nézett volna Pazárra, csak kaparta, kaparta a falat a ceruzacsonkkal.

Pazár arca elsötétedett.

– Nem érdekel, hogy Purébli mit mondott. Purébli is csak akkor jöhet, ha megengedem. – Kicsit közelebb hajolt Csutakhoz: – Mint bárki más.

– Mint bárki más – ismételte Csutak.

Pazár váratlanul panaszkodni kezdett:

– Megtörténik, hogy tudtom és engedélyem nélkül jönnek ide. Így aztán igazán nem csoda, ha egyre kevesebb marad az autómból. – Így mondta: „az autómból”. – Senkit se akarok gyanúsítani, de a rugót kiszedték az ülésből.

Csutak most nézett először Pazárra.

– Hát… hát ez nem szép! Bizony, nem szép!

Ezt olyan meggyőzően mondta, hogy Pazár igazán beengedhette volna.

De Pazár meg se hallotta.

– Vigyáznom kell, beláthatod. Maholnap semmi se marad az egészből. – Széttárta a karját szinte sajnálkozva. – Nem ülhetsz be a kocsimba.

Csutak zsebébe csúsztatta a csonkot, megperdült a sarkán.

– Szervusz.

Pazár megfogta a vállát, és visszapörgette.

– Nem mondtam, hogy menj el.

Csutak szeme felcsillant.

– Beülhetek?

– Azt se mondtam.

Csutak határozottan Pazár Micu szemébe nézett.

– Nem vagyok búgócsiga, hogy ide-oda pörgessenek. Szervusz!

Pazár megint eléje állt.

– Csutak, én igazán nem akarlak kidobni. De amilyen kétbalkezes vagy, egy délután tönkreteszed az autót. Mert… – és itt kissé szerényebbé vált a hangja – elég könnyen tönkre lehet tenni. Ide figyelj! Az lesz a legjobb, ha megállsz szépen itt a kapuban, és bekukucskálsz.

Csutak bizonytalan képet vágott.

– Ne okoskodj, Csutak. Innen igazán nagyszerűen láthatod a kocsit. És csak egy picit, de igazán csak egy picit kell megerőltetned az agyadat, és akkor máris azt hiszed, hogy benne ülsz.

Ezt mondta Pazár.

Csutak azóta sokszor elácsorgott a kapuban. Nézte az autó vázát az udvar mélyén, a csirkéket, de azt, hogy a kocsiban ül, azt valahogy sohasem érezte. Csak egyet érzett. Hogy Pazár Micu őt, Csutakot, nem engedte be az udvarba. És ezt el is mondta mindenkinek, akit csak elcsípett a kapuban.

– Menj csak be, Kamocsa, jó mulatást!

Csutak olyan volt, mint egy sötét árny a kapualjban.

Kamocsa bent a kocsiban a hátában érezte Csutak tekintetét, és ijesztően rövid idő alatt elfüstölgött az udvarból. Akárcsak Dochnál, Purébli, Tomcsányi, akiket Csutak sorra elfogott:

– Menjetek csak. Jó mulatást!

Az udvarból lassanként mindenki elmaradt. A végén már magát Pazár Micut se lehetett látni. Csutak most már igazán vígan besétálhatott volna. De nem! Inkább fölírta a falra: „Ez az a hely, ahova egy Csutak nevű fiút nem engedtek be.”

Fülledt nyári délután volt. Sötétszürke felhők lógtak az égen.

Minden percben várni lehetett, hogy kitör a vihar.

Csutak a ceruzaírást nézte, és elégedetten bólogatott.

Majd tíz-húsz év múlva elolvassák, és azt mondják: „Micsoda gazság, hogy azt a bizonyos Csutak nevű fiút nem engedték be!” Aztán majd elgondolkoznak: „Ki lehetett az a Csutak nevű fiú?”

Csutak akkor már otthagyta a kapualjat. A szűk kis utcán lépkedett. Ahogy a cérnavékony lábát nézte, mintha tíz-húsz év távolából nézné, ahogy az utcán lépked egy Csutak nevű fiú.

Maga se tudta, miért, ettől úgy megijedt, hogy rohanni kezdett.

– Na – szólt valaki –, azért igazán nem kell fellökni az embert!

Csutak fölnézett.

– Pazár. Szervusz, Pazár.

Kis szünet után jelentőségteljesen mondta:

– Ott voltam. – Majd, ha lehet, még jelentősebben: – De nem mentem be oda.

Pazár a fejét csóválta.

– Szabad tudnom, hol voltál, és hová nem mentél be?

Csutak úgy bámult Pazár Micura, mintha most látná először.

– Még kérded? Hát az udvar… az autó.

Csutak még makogott valamit, de Pazár erre csak legyintett.

– Nem érdekes.

Csutak elakadt. Most már igazán nem tudta, mit mondjon. Nem érdekes. Valaki fölfedez valamit, és akkor egyszerűen: nem érdekes.

– Van egy tanyánk – mondta Pazár. – Rejtekhelyünk.

Csutak beleszimatolt a levegőbe. Tanya, rejtekhely, ez már igen!

– És hol van az a rejtekhely? – kérdezte mélységes áhítattal.

– Egy pincében – bólintott Pazár. – Remek hely, bár nem én fedeztem fel. Tudod, a Kamocsáék házában van. Hatalmas pince. Folyosók meg minden, bár nem én fedeztem fel. Át lehet menni a másik házba. Azt hiszem, Budára is át lehet menni. Valóságos alagút…

Nem mondta ki, de Csutak szinte hallotta: „bár nem én fedeztem fel”.

– Vénséges vén pince. Levittünk egy szalmazsákot. Azon lehet heverni.

Csutak fölnézett a viharszürke égre.

– Lehet, de nem nekem.

Pazár felhúzta a szemöldökét.

– Nem neked?

Csutak az égre nézett, és csak bólogatott. Magában meg azt gondolta: „Csak ne vágj ilyen szenteskedő képet, hiszen majd úgyis azt mondod: Csutak, te legfeljebb két lépcsőfokot jöhetsz lefelé, vagy talán még jobb lesz, ha csak elsétálsz a pince előtt.”

– Ismerjük – dünnyögte Csutak –, ismerjük az ilyesmit.

– Akármikor lejöhetsz.

Ez igazán egyszerűen hangzott, de Csutak majd hanyatt esett. Bármikor lemehet? Ezt Pazár mondta? Ugyanaz a Pazár, aki nem engedte be az udvarba?

Villámlott.

Pazár mintha a meghasadt égből szólna:

– Lejöhetsz.

Csutak behunyta a szemét, szédült. Mi ez? Beugratás? Miért viszi le a pincébe, ha nem engedte be az udvarba? És miért nem engedte be az udvarba, ha most…? Sírni tudott volna. És hogy végképp elkeseredjen, Pazár még azt mondta:

– Vedd fel a kabátomat, agyonázol ebben a pólóingben.

Még hozzátette, hogy őt, Pazárt, nem izgatja a vihar, de egy ilyen nyamvadt alakot…

Csutak meg sem tudott mukkanni. Hagyta, hogy Pazár ráhúzza a kabátját, és végig begombolja rajta mind a három gombot.

– Most aztán gyerünk, Csutak. Futás a fal mellett!

Csutak, Pazár végig begombolt kabátjában, futott a fal mellett.

 

 

Így jutott le Csutak a pincébe.

Heverészett a szalmazsákon, bolyongott a hosszú, sötét folyosókon, akárcsak Pazár, Dunai meg a többiek.

Senki se találta különösnek, hogy Csutak itt van. Még maga Csutak se.

– Tudjátok – mondta egyszer, ahogy elnyúlt a szalmazsákon –, amikor apáékkal hazajöttem a Balatonról, azt hittem, vége a nyárnak. – Elhallgatott egy pillanatra, majd nagyot sóhajtott: – Pedig mintha csak most kezdődne.

A többiek nem szóltak semmit. Hallgattak, akárcsak az az ócska próbababa, amelyet szintén lehoztak ide a pincébe, és amelyre mindenféle rongyot ráaggattak.

Dunai végül is kibökte:

– A jövő héten megyünk nyaralni.

Végül fölkecmeregtek, és elindultak egy kis barangolásra. Olykor beugrók fogadták őket, sötét mélyedések. És végig-végig a falban megfeketedett vaskarikák.

– Talán még a török időkből van – suttogta Csutak –, hiszen olyan régi pince. – Úgy mondta, ahogy Pazár Micu: – Vénséges vén pince.

– Könnyen lehet, hogy nem találunk vissza – mondta egyszer kóborlás közben. Akkor már úgy érezte, hogy talán Budára is átjutottak.

A törökökre esküdni mert volna. Meg arra is, hogy egyszer csak megtalálják az egyik török harcos csontjait valamelyik szeneskamra mellett. Török fogoly csontjait, aki itt halt meg.

Olykor, ha egyedül volt, a világítóablak félhomályában szinte látta a törököt. Eléggé csüggedtnek tűnt, ahogy ott állt a falnál a vasra verve. Irtózatosan sovány volt, egyetlen hosszú hajfonat lógott le a fejéről.

– Az volt a baj, Csutak kérem, hogy egyszer megszöktem – mondta a fogoly, és bánatosan bólogatott.

Csutak nem szólt semmit, csak heverészett meg ábrándozott.

– Kezdetben minden jól ment. Eljutottam Konstantinápolyba, új életet kezdtem. De aztán értem jöttek és visszahoztak.

A képzeletbeli fogoly elhallgatott. Ez volt az a pillanat, amikor Csutaknak meg kellett szólalnia.

– Kik hozták vissza? – kérdezte. Hirtelen a lakókra gondolt, akiknek a nevét a kapualjban olvasta. Bauer Ferenc hozta vissza a törököt? Vagy özvegy Reha Józsefné?

– A fogolytársaim – bólintott a török. – Mivel úgy egyeztünk meg, hogy elhozom értük a váltságdíjat Konstantinápolyból.

– De aztán valahogy kiment a fejéből – bólintott Csutak.

– Csutak úr – a török majdnem sírt –, képzelje magát az én helyembe. Az ember visszakerül az életbe. Levegő, napfény, szabadság. Csoda, hogy egy kicsit megzavarodik? – Elhallgatott, majd komoran: – De aztán értem jött két fogolytársam, és visszavitt.

Csutak ezt nem értette.

– Inkább ők is ott maradtak volna!

A török a fejét rázta.

– Nem lehetett, mert még mindig voltak itt öten.

– Persze, a becsület – hümmögött Csutak.

– A becsület – sóhajtott a török. – De hogy aztán mit műveltek velem! Á, nem is jó erről beszélni.

Fentről lépések hallatszottak, és a fogoly szétfoszlott a homályban. Dochnál jött le Kamocsával.

Dunait és Pazárt már napok óta nem lehetett látni. Elutaztak a Balaton mellé. Így volt ez. Olykor valaki eltűnt, aztán megint visszajött valahonnan a Bükkből vagy a Balaton mellől, és tovább heverészett a szalmazsákon.

Csutak egy napon levelet kapott Pazár Micutól. Megírta, mikor érkezik, és hogy Csutak feltétlenül várjon rá az állomáson, mert fontos közlendői vannak.

Csutak tehát kiment az állomásra.

– Meghíztál, Pazár – mondta, amikor Pazár feltűnt két bőrönd között.

– Inkább arról beszélj, hogy mennyire lesültem. Valósággal rézbőrű vagyok.

– Azt nem látom, mert sötét van. – Csutak oldalt billent, mert Pazár a kezébe nyomott egy bőröndöt.

– Hadd higgyék, hogy te is nyaralásból jöttél.

– Csakugyan. – Csutak úgy ingott a bőrönddel, mint egy léket kapott csónak.

– Taxi! Taxi! – kiabált hátul Pazár papája.

– Jó lesz villamos is! – kiabált hátul Pazár mamája.

Csutak vitte a bőröndöt, és hallgatott. Mi lesz már azokkal a „fontos közlendők”-kel? Aztán mert Pazár sehogyan se akart megszólalni, végül is ő kezdte:

– Tegnap lent voltam a pincében. Tudod, abban a vénséges vén pincében.

– Kit érdekel? – Pazár egy taxi után füttyentett.

Csutak megállt. És ha Pazár Micu nem szól rá, hogy: „na, gyere”, talán el se indul.

– Kit érdekel a pince – mondta Pazár –, amikor „szigetünk” van.

Csutak mintha örvénybe került volna. Forgott vele az utca a házakkal, a villamosokkal és az autókkal.

– „Szigetünk?” Még hogy nekünk szigetünk?

– Dochnál írta, hogy fölfedezett egy szigetet a pályaudvar mellett.

Csutak erre megint elnémult.

Dochnál írta! Dochnál Pazárnak megírta. De neki, akivel napról napra találkozik, nem tudott szólni.

Csutaknak sötét gyanúja támadt.

– Én ebből kimaradok. – Akart még valamit kérdezni, de Pazár papája felharsant:

– Fel egy buszra!

Csutak kezéből kirántották a bőröndöt, és Pazár eltűnt egy robogó busszal.

Pazár eltűnt a busszal, és vele együtt eltűnt a sziget is.

Csutak legszívesebben leült volna a járda szélére.

Vonatfüttyöt hallott a háta mögül, de az is olyan szomorú volt. Harmonika nyekergett a pályaudvar söntése felől. Lusta, bánatos fények szálltak az utca felett.

– Kimehetnék apához.

Ez annyit jelentett, hogy Csutak kibaktat Zuglóba a hetes busz végállomására, és megvárja apát, amíg befut a kocsival. Apa kalauz volt, és naphosszat vállak és hátak között fúrta magát előre. Akárcsak valami alagútban, amiből úgysem lehet kijutni. Közben ilyeneket mondott:

– Középenkéremmenjünkegykicsit beljebblógnaka lépcsőn!

Csutak felült egy villamosra, mert hát innen kissé messze volt a hetes végállomása. Az ablaküvegben látta saját elmosódó arcát.

– Penészpofa. Ki is mondta, hogy penészpofa vagyok? Talán Drugics Ági vagy Színes Géza. Nem, mégis inkább Drugics Ági lehetett.

Csutak most már arra is emlékezett, mikor mondta ezt Drugics Ági. Igen, színdarabot próbáltak. A Csongor és Tündét Vörösmarty Mihálytól. Színes Géza úgy rendezte a dolgot, hogy Csutak lett Csongor királyfi. És akkor Ági kifakadt:

– Ezzel játsszak én együtt? Ezzel a penészpofával?

Merthogy Ági volt Tünde, aki halálosan szerelmes Csongorba. Drugics Ági meg sehogy se tudta elképzelni, hogy halálosan szerelmes legyen Csutakba. „Ebbe a penészpofába.”

Így volt. Csutak átszállt.

Apró kis házak futottak el a villamos mellett. Majd üres telkek sötét foltjai.

Csutak közben arra a hajdani előadásra gondolt. Semmi kétség, Ági azt szerette volna, ha Színes Géza játssza Csongor királyfit. A nagy Színes, aki igazán „nagy” volt. Nem úgy, mint Dochnál, aki csak azért nagy, mert van egy öccse, a kis Dochnál. Színes más volt! Darabot rendezett, játszott, megnyert egy ródliversenyt. Valaki mondta is, hogy Színes tulajdonképpen unalmas alak, mert annyi mindent tud. Persze olyasvalaki mondhatta, akit evett a penész az irigységtől. De akárhogy is akarta Színes Géza, Csutak nem játszhatta el Csongort, mert Csutakot egyszerűen elrabolták az előadás előtt. Akkoriban sokat beszéltek erről az Ér utca környékén. Aztán mégis előkerült, de akkor már javában folyt az előadás, és Színes Géza volt a színpadon mint Csongor, és egyszerre két Csongor királyfi ugrált Tünde körül. A közönség fütyült, abba kellett hagyni az egészet.

Géza akkor azt mondta:

– Semmi baj, újra előadjuk a darabot. Nagyvilági Főcsőt, aki Csutakot elrabolta, ártalmatlanná tettük. – Megveregette Csutak vállát. – Semmi kétség, te leszel Csongor!

De aztán valahogy mégis Színes Géza lett Csongor királyfi.

És akkor véletlenül kint volt valaki a rádiótól, egy rendező vagy kicsoda, és azt mondta, hogy Géza jöjjön be próbára.

Géza bement próbára, és ezzel aztán el is tűnt Csutak elől. Eltűntek a Drugicsok is, Cézár és Ági. Elköltöztek a környékről. Egyáltalán mintha azt az egész társaságot szétfújta volna a szél.

Miért kellett most Csutaknak erre gondolnia? Meg Színes Gézáékra? Talán nincs elég baja ezzel a szigettel?

– Hajaj – sóhajtott Csutak a hetes végállomásán –, hajaj!

Sötéten és üresen álltak a buszok. Nagyon fáradtan. Legszívesebben rágyújtottak volna egy cigarettára, vagy betértek volna egy pohár sörre. De hát buszok voltak, s csak álltak egymás mellett, mintha az utasokról beszélnének meg mindarról, amit napközben láttak.

Benzinszaga volt a levegőnek.

Csutak szerette a benzinszagot. Akárcsak a kalauztáskák bőrszagát. Egy táskás elment mellette.

– Apádat várod? Mindjárt jön.

Csakugyan. Néhány perc múlva befutott egy busz. Oly szerényen és féloldalasan, ahogy apa szokott jönni. Az ablakok fénye kialudt, néhányan leszálltak.

Csutak apa hangját hallotta:

– Történt valami?

– Semmi, apa, csak… – A fiú elakadt.

Mit is mondjon? Hogy nem viszik el a szigetre? Hogy a pincébe lemehetett, de az udvarba éppen csak betehette a lábát? Hogy szeretne Színes Gézával beszélni meg Drugics Ágival? De még a Nagyvilági Főcsővel is szívesen összeakadna, aki pedig elütötte Csongor királyfi szerepétől. Mit mondjon?

Aztán bent ültek a sötét buszban, Csutak és az apja.

Lábukat lógázták. Csutak a kormánykereket nézte, a bőrdíványfélét a kormány mellett, vagyis hát a motorházat, ahogy rá van dobva a vezető kabátja meg egy újság.

Ha ez a busz így magától elindulna velük valahová, ahol megtalálnák a pincét, az udvart meg a szigetet, Színes Gézát, a Drugicsokat meg a Nagyvilági Főcsőt, aki pedig „derékba tört egy színészi pályát”.

Apa a táskájában kotorászott.

– Találkoztam a barátoddal – mondta hirtelen.

Csutak oldalról ránézett.

– Melyikkel?

– Azzal a fiúval, aki mindenfélét kitalált. Még színészkedett is. – Apa még mindig a táskájában matatott.

– Csak nem?… – A fiú félig lecsúszott az ülésről. – Színes Gézával?

– Azzal, azzal…

Csutak egyetlen kérdőjel volt.

– És nem mondta, hogy meglátogat? És nem mondta, hogy üdvözöl? És hogy mit játszik legközelebb a rádióban? Vagy talán már filmen is?

– Várj csak. – Csutak apja elhallgatott egy pillanatra, mintha gondolkozna valamin. – Üdvözöl természetesen.

– De hogy mondta?! Azt mondta, mi van azzal a Csutakkal, akit én fedeztem fel és aki olyan, de olyan színész lett volna…

– Üdvözlöm a Csutakot – ismételte apa.

– Csak így? – Csutak lekókadt.

Apa szinte bocsánatkérően:

– Csak két megállót jött velem. Azt mondta: „Próbám van a Rádióban.”

– Próbája, persze. – Csutak lábával az ülést rugdalta. – És… és… mi lesz legközelebb Színes Géza?

– Fáradt Olaj.

– No de apa…

Apa vállat vont.

– Mit csináljak? Ő lesz a Fáradt Olaj egy hangjátékban, akit a gyerekek gyűjtenek.

– De apa, hát hogy lehet ezt eljátszani?

– Azt mondta, hálás kis szerep. Meg hogy hangban jól jön ki. – Apa egy kis szünetet tartott. – „Csöpögök, csöpögök” – ezt kell neki mondania. Fanyarul kell mondania.

– Fanyarul. – Csutak olyan képet vágott, mintha ő játszaná a Fáradt Olajat.

– Aztán leszállt – folytatta apa. – Láttam a buszból, hogy rohant. – Csutak megint kibámult az ablakon.

Egy busz kivilágosodott, mintha egy ház ablaka gyulladt volna ki. És amikor elindult, az is olyan volt, mintha a Rákóczi út hatvanöt kanyarodott volna ki.

– Az én szolgálatom már letelt. – És akkor apa előhúzott valamit a táskájából. – Otthon találtam.

– Fakard. – Csutak a kezébe vette. – Tudod, apa, én kaptam, még amikor úgy volt, hogy Színes Géza rendezésében eljátszom Csongor királyfit.

Csutak belesuhintott a levegőbe.

– Csak egy fakard, de megváltoztatom vele a világot! – Az apa lekászolódott az ülésről.

– Őrizd meg. Mint én a motorossapkát. Akkor még azt hittem, hogy versenyző leszek. Olyan igazi nagy versenyző. – Egy mozdulatot tett. – Mit csináljak? Gyönge a tüdő. De a sapka azért megvan. – Bólogatott, és csöndesen fölnevetett. – Aztán ha versenyző lettem volna, olyan igazi nagy versenyző, akkor is csak ez a sapka maradt volna a végén…

Csutak az apjára nézett. Úgy érezte, apa mindent tud a „szigetről” meg a barátairól. Kardjával még egyszer belesuhintott a levegőbe.

Apa már lent állt a kocsi előtt. Hátraszólt:

– Gyerünk. Anyád agyonver.

Nem! Nem! És nem!

Ha nem hívnak, én soha, de soha, még csak meg se említem a szigetet. – Csutak még hozzátette magában: – Mintha nem is tudnék róla, mintha Pazár nem is szólt volna.

Vagy például…

Pazár egy nap feljön, és azt mondja:

– Csutak, elérkezett a pillanat, amikor kijöhetsz a „szigetre”. Tudod, eddig nem akartunk kihívni. Úgy gondoltuk, előbb mindent rendbe hozunk. Utat csinálunk meg miegymás. Mégis, ne hidd, hogy valami vacak kis helyre hívtunk.

Igen, ezt mondja majd Pazár.

Csutak meg csak legyint.

– Öregem, kösz szépen, hogy fáradtatok, de engem egyszerűen nem érdekel a „sziget”.

Csutak aztán nem is mond majd többet, és Pazár se mond többet. Pazár egyszerűen megnémul, és kiszédeleg az ajtón.

– Mi van Csutakkal? – kérdezik bizonyára Dochnálék a szigeten. – Talán nem találtad otthon?

Pazár majd rábólint.

– De igen, otthon találtam. Csakhogy… – kis szünetet tart – Csutakot egyszerűen nem érdekli a sziget.

Erre Dochnálék is megnémulnak. Aztán szép lassan elpárolognak a szigetről. Otthagyják a szigetet. Nem lehet az olyan érdekes, ha Csutakot nem érdekli.

Csutak mindezt szépen eltervezte. Még azt is, hogy Dochnálék esetleg követséget küldenek hozzá.

– Csutikám! Mégis… szagolj ki arra a szigetre!

De hát ő a követségnek se mond mást, mint Pazárnak.

– Nagyon kedvesek vagytok, de nem érdekel a dolog.

Eddig tartott az álmodozás.

Aztán egy nap valaki felfütyült.

Csutak kinézett az ablakon, és Pazárt látta az udvarban. Pazár olyan parányi volt az udvar mélyén, mintha éppen csak odacsöppentették volna.

Pazár felnézett Csutakra, aki csodálkozva meredt rá.

Pazár intett. Amolyan félmozdulattal. Tulajdonképpen alig lehetett észrevenni.

De Csutak észrevette – és fél perc alatt levágtatott a hatodikról. Amikor aztán lent volt, Pazár ránézett, és röviden csak annyit mondott:

– Megyünk a szigetre.

Csutak nyelt egyet, érezte, hogy elönti a forróság. Csutak loholt Pazár mellett. Pedig nagyon-nagyon szeretett volna valamit megkérdezni. Hogy miért nem szólt eddig Pazár? És ha szól, miért éppen ma? De ahogy ránézett, látta, hogy ettől a merev, kemény arctól semmit se lehet kérdezni.

Dochnáltól se lehetett semmit se kérdezni, aki a sarkon várta őket. Dochnál, a nagy Dochnál olyan képet vágott, mintha azt mondaná: „Ugyan, mi a csudának kellett felszólni a Csutakért?”

„Visszamehetek – gondolta Csutak. – Egy szó, és visszamegyek.”

De hát senki se szólt egy szót se, és Csutak nem ment vissza.

Közben egyre többen voltak. Kati, Kamocsa Jenő, Dunai meg néhány fiú, akiknek Csutak a nevét se tudta. Nem lehet valami nagy ügy a sziget, ha Dochnál mindenkit összecsődít. És ki tudja?… Dochnál ezeknek a fiúknak, akiknek Csutak még a nevét se tudta, talán már sokkal előbb szólt.

A pályaudvar közelében Dochnál leállította a társaságot. Rábökött egy-két fiúra.

– Ti most szépen leléptek. – És mert azok kissé bamba képet vágtak: – Nem érünk rá veletek foglalkozni.

– Ne bomolj, Dochnál – mondta az egyik –, én is megmutattam neked azt a halottat a téren.

Dochnál legyintett.

– Légy boldog vele! Nem is halott volt.

Dochnál továbbvonult. Közben szidta Kamocsát, hogy mi a csudának kellett mindenkinek szólni. Kamocsa hümmögött.

Csutak szíve a torkában dobogott.

„Mindjárt engem is kiselejteznek.”

Ami azután történt, azzal Csutak nagyon szeretett volna tüstént eldicsekedni valakinek. Úgy érezte, hogy miközben a pályaudvar betontöltésén rohan fölfelé Dochnálékkal, mindjárt el is meséli ezt a száguldást. Szobák szálltak vele, arcok röppentek fel hozzá. Fiúk és lányok arcai. Csutakot hallgatták. Csutakot, aki fölfelé rohant a meredek töltésen.

– Öregem – mesélte magában máris Csutak –, egyből fönt voltam…

– – – – –

– Hol a ménkűbe van ez a Csutak?

Dochnál már elérte a síneket, és lenézett a mélybe. Valahol lent egy parányi folt.

– Visszacsúszott – mondta Pazár.

 

 

A sziget.

Csutak állt, mint aki nem hisz a szemének. A sínek és a pöfögő vonatok elmaradtak mögötte. Szinte el se tudta képzelni, hogy az előbb még hosszú vonatsorokat látott. Félretolt, magányos kocsikat. Irigyen, sértetten álltak ezek a kocsik, mintha azt mondanák: „Bármikor nekivághatnánk az útnak, de minek?”

Csutak valósággal megborzongott, ahogy ezeket a magányos kocsikat nézte. Egy pillanatra mintha arcot is látott volna az üveg mögött. Egy régi utas arcát, aki még mindig arra vár, hogy a kocsi elinduljon, s közben nem vette észre, hogy az étkezőt már lekapcsolták, a háló meg valami ócskavastelepre került. Csak ez az egy árva kocsi áll itt az elsárgult fűcsomók között.

A kocsik is elmaradtak.

Sínek, üres sínek…

Majd fák, bokrok, és ahogy a bokrok megnyíltak, Csutak előtt volt a sziget. Magányos senki földje egy omladékfallal. Ez a fal talán még a régi pályaudvarból maradhatott.

Egy lehetetlenül ócska, kifakult vasúti fülke a fák között. De ez a fülke egyáltalán nem volt mogorva. Sértődöttnek se látszott. Inkább derűsnek. És mintha már nagyon, de nagyon régen várta volna Csutakot.

– Az apám vasutas – magyarázta Dochnál. – Tulajdonképpen ő fedezte fel ezt a helyet. Engem is kihozott ide, de mostanában már sosem jön a szigetre, nem is beszél róla. Lehet, hogy már el is felejtette.

Még arról is beszélt Dochnál, hogy ez a sziget tulajdonképpen már nem is tartozik a pályaudvarhoz, de máshová se tartozik. Nem kell senkinek.

Csutak egy nagy halom papírt fedezett fel az omladék tövében. Jegyeket, levélfoszlányokat.

Ki írhatta ezeket a leveleket? Kinek írta? Aztán csak úgy kidobták a vonatablakból?

A füst ide is elkísérte őket.

Füstösek voltak a fák, a bokrok, az ócska vasúti fülke. És füstös volt a levegő is.

Olykor vonatfüttyöt lehetett hallani.

– A párizsi – bólintott Dochnál, mintha egy ismerőséről beszélne.

Később, amikor már Csutak is hűségesen kijárt a szigetre, már ő is ilyeneket mondott.

– A párizsi…

– A római…

Sőt egyszer még azt is megkockáztatta:

– A rómainak késése van.

Megjelent előtte egy távoli, fényes pályaudvar. Emberek várják a vonatot. Akik még nem tudják, hogy késése van. De ő, Csutak, itt a füstös bokrok között… nem, hát azért ez mégiscsak nagyszerű dolog!

 

 

Egy nap Kati azt mondta:

– Be kell rendezni a fülkét.

És mert a többiek csodálkozva néztek rá, hozzátette:

– Lakályossá kell tenni.

– Az más – bólintott Dochnál.

Kati másnap takarót hozott. Kamocsa egy öreg asztalt, Dunai egy ócska széket.

Kati mindent berendezett. Csutak egyszer csak azt látta, hogy az ócska asztalon váza van, a vázában meg virág.

De hát mit hozott Csutak?

Egy falvédőt.

„Kicsi asszony, csókkal várjon, ez a boldogság.” – Ez állt a falvédőn. Alatta a kicsi asszony, amint éppen a hazatérő férj nyakába ugrik.

Dunai megnézte, és azt mondta:

– Ez már határos az elmebajjal!

Pazár megnézte, és azt mondta:

– És most mindennap ezt kell olvasnom? Kicsi asszony csókkal várjon…

Dochnál meg se nézte.

– Vidd a fenébe, Csutak!

Kati pedig:

– Csak maradjon! Egész kedves.

Így hát a falvédő maradt. Csutak erről így nyilatkozott:

– Mindent fel lehet valamire használni.

Több szó nem esett a falvédőről. Kati megterített. „Asztalhoz” ültek.

Szóval berendezkedtek a szigeten.

Ha nagyon sokan voltak a fülkében, Kati azt mondta Csutaknak:

– Igazán sajnálom, de te már kint rekedtél.

Csutak vállat vont. Ő is nagyon sajnálta, de ha egyszer kint rekedt…

Különben se történt egyéb, mint hogy lekuporodott a földre a vasúti fülke elé. Katiék kiszóltak hozzá, ő meg beszólt.

– Tessék, Csutak, egy kis befőtt.

Egy kéz kinyújtotta a tányért.

– Köszönöm. – Azzal Csutak átvette a tányért. Közben úgy érezte, ez még sokkal többet ér, mintha bemehetett volna.

Ha kedve támadt, elkószált. Régi jegyeket ásott elő a papírkupacból.

Wien – olvasta az elmosódott betűket.

Az omladékfalnál állt, kezében a jeggyel. Úgy képzelte, furcsa szédülés fogja el, mintha légörvénybe került volna.

– Károly – hallotta a háta mögül –, ne hajolj ki az ablakon!

– Istenem! – sikított egy nő. – Robog a vonat, és ő kihajol!

Mert akkor Csutak már az a fiú volt, aki valaha ezzel a jeggyel utazott. Károlynak hívták, és kihajolt az ablakon.

Éles hangra riadt:

– Mi a csudát csinálsz itt?!

Kamocsa kipöckölte Csutak kezéből a jegyet.

Csutak vállat vont, aztán felnevetett. Visszafutott Kamocsával a többiekhez.

Voltak aztán másfajta utazások.

Együtt „szállt vonatra” az egész társaság.

Katival az volt a baj, hogy az utolsó pillanatban érkezett a pályaudvarra, és majdnem lekéstek a vonatról. Pazár meg eltévesztette az átszállást.

– Persze, persze – mondta később –, Milánóban kellett volna…

Dochnál a fél utat az étkezőkocsiban töltötte.

– À la carte parancsol, uram, vagy ajánlhatok valamit? – hajlongott mellette a képzeletbeli pincér.

Dochnál megsemmisítő pillantást vetett a pincérre.

– Maga ne ajánljon semmit!

Dochnál kegyetlenül megtáncoltatta a pincéreket.

Nyílt az étkezőkocsi ajtaja, és megjelent a méltóságteljes lord Lister bájos leánykájával, Alice-szel. Lord Listert Csutak játszotta, bájos leánykáját természetesen Kati.

Dochnál, akiről mindenki tudja, hogy filmrendező akar lenni, fölugrott az asztaltól.

– Lordom! Ön itt?… – (Elragadtatott pillantás Alice felé.) És a kis Alice! Évről évre elragadóbb…

– Minő meglepetés – bólogatott a lord.

Míg a kis Alice, aki „évről évre elragadóbb”, csak mosolygott. Roppant bájosan mosolygott.

Lord Lister kitekintett a vonat ablakán.

– Minő fenséges hegyvonulat!

– De papa – figyelmeztette Alice –, hiszen ez síkság!

Mire lord Lister némi meglepetéssel:

– Valóban, gyermekem, valóban.

Lord Lister ezenkívül nem is igen mondott többet. Legfeljebb a Nagy Filmes egy-egy megjegyzésére vetette oda hallatlan fölénnyel:

– Ó, korántsem!

Az étkezőkocsi következő vendége érdekes személyiség volt. Nick Alister nemzetközi szélhámos, akit persze Kamocsa játszott. Az volt a legkevesebb, hogy nem váltotta meg a vonatjegyét, és mindenki üldözte. De hát senki se kívánhatja egy szélhámostól, aki ad magára valamit, hogy jegyet váltson. Bármennyire is üldözték, mindig kibújt a hurokból.

Nick Alister nemzetközi szélhámos természetesen összeismerkedett Alice-szel.

– Kérem – suttogta a Félelmetes Szélhámos –, kegyedért akár új életet kezdek.

– Nem tudom, bevallhatom-e atyámnak, mit érzek ön iránt – suttogta Alice.

– Irtó zrít csap az öreg – mondta a Félelmetes.

Alice, azaz Kati erre majd pofon vágta a Félelmetest, azaz Kamocsát.

– Tudd meg, hogy így nem beszél egy előkelő szélhámos!

Kamocsa dünnyögött valamit, hogy hát nem nagyon volt módjában előkelő szélhámosokat megismerni. Így hát egy pillanatra kizökkentek, de csakhamar folytatták az „utazást”.

Csakhogy…

Csutak észrevette, hogy Kati egyre jobban bele akarja zavarni a dologba. Először még mint lord Listernek vágta a fejéhez:

– Atyám, ne haragudj, de te teljesen megkukultál! A lányodat el akarják szöktetni, és erre te csak annyit mondasz: különös, hm, valóban roppant különös.

Végül pedig kifakadt:

– Csutakkal semmit se lehet kezdeni! Csutaknak egyszerűen semmi se jut az eszébe. Mindig csak azt mondja, hogy „valóban” meg hogy „ó, korántsem”! Hát én ilyen unalmas alakkal nem utazom!

– De hát a lordok unalmasak és szűkszavúak – mentegetőzött Csutak. – Én legalábbis még sohasem olvastam, hogy egy lord fecsegett volna.

Kint ültek a kupé peremén, lábukat lelógatták és „utaztak”. Mozdulatlanul utaztak távoli, csodálatos földrészek felé. Azazhogy utaztak volna, ha Csutakkal nincs baj.

– Lord Lister – motyogta Csutak. Elakadt. Egyszerűen nem tudta tovább mondani, mert mind őt nézték. Furcsán, idegenül.

Dochnál leugrott a kupé széléről, és hemperegni kezdett a fűben.

– Tulajdonképpen ki hívta ide Csutakot? – kérdezte közben.

Csutak is leugrott a kocsiról. Fölemelt egy fadarabot, azt húzogatta a földön. Végignézett az arcokon. Aztán csak Pazár Micut nézte, aki akkor délután felfütyült neki.

Pazár visszanézett egészen semmitmondó tekintettel. Aztán, mint aki már nagyon unja ezt az egészet, hemperegni kezdett.

Csutakkal nem törődött senki. Mintha el is felejtették volna az előbbi jelenetet.

De ez a kérdés valahogy benne volt a levegőben.

Ki hívta ide Csutakot?

Csutak nézte, hogy hemperegnek a fűben a többiek. Eldobta a fadarabot. Tudta jól, hogy most elhagyja a fákat, a bokrokat, a szigetet. Aztán majd a sínek következnek, a vonatok. Jön egy mozdulat, ahogy leguggol a töltés tetején, és leszánkázik a mélybe.

Elindult. Közben vissza-visszanézett.

Nem szólt utána senki.

 

 

Néhány nap múlva valaki a nyakába ugrott az utcán.

– Kati – motyogta Csutak, ahogy magához tért –, majd feldűtöttél.

Kati Csutak előtt ugrált. Olyan volt a nyári reggel fényében, a tetők és az ablakok ragyogásában, mintha élesen szikrázó üvegek között táncolna. Arca kissé dagadt volt.

Nemrég ébredhetett – gondolta Csutak. Szinte látta azt a mozdulatot, ahogy Kati a kispárnába fúrja az arcát.

– Mi van veled? Miért nem jössz ki a szigetre?

– Mert… mert… – Csutak elvörösödött.

Kati felnevetett.

– Jaj, sóskiflit kell vennem! Nálunk mindenki úgy szereti a sóskiflit.

Azzal eltáncolt.

– Csutak, te leszel a párduc – mondta Kati délután a szigeten –, és a fák közül rontasz rám.

Mit tehetett Csutak?

Párduc volt azon a délutánon.

– Géza! Színes Géza!

A fiú az utca végén megállt.

Csutak valósággal végigcsúszta a járdát, ahogy odarohant hozzá. Már régen készült erre a találkozásra, régi pajtásával, Színes Gézával. Most pedig ott állt előtte kifulladva, és a szigetről szeretett volna beszélni, meg mindarról, ami azóta történt.

És kérdezni… Ó, mennyi mindent akart kérdezni! Mi van a rádiónál, milyen darabban lép fel Géza, talán már filmezik is?

De csak állt, és nézte azt a magasra nyúlt, sárga trikós fiút. Egyáltalán nem értette, miért van nylonkendő a nyakán. Aztán végül is megint csak azt mondta, de most már csöndesen:

– Géza.

Géza meg valahonnan nagyon messziről rámosolygott.

– Megvagy, öreg fiú?

Ez megint olyan furcsa volt. Mintha Színes Géza nem is hozzá szólt volna, hanem valahol egy másik utcában egy másik fiúhoz.

– Múltkor hallottalak a rádióban – mondta Csutak. – Mindjárt megismertem a hangodat.

Géza legyintett.

– Á, már az ötödik hangjátékban kapom ugyanazt a szerepet. Legalább az ötödik hangjátékban. Tudod, egy fiút játszom, akinek nagy a szája, és a végén leég. Valami Mándy írta, mindig ugyanazt írja. Fura pók. A szünetben közöttünk ténfereg. Múltkor egy fiú azt mondta: „Virulok, mint a rohadt tök.” Ő meg rögtön följegyezte. Ha láttad volna, milyen boldog volt! A neveket is följegyzi. – Elgondolkozott, és megint azt mondta: – Fura pók.

Géza elhallgatott, majd hirtelen:

– De nézz meg a filmben, öreg fiú! Nem nagy szerep, de amit kihozok belőle!

Ezt már úgy mondta, mint egy nagy színész. „Amit kihozok belőle!”

– Szóval megnézheted.

Csutak meg azt gondolta:

„Ha akkor, azon a régi előadáson én játszom Csongor királyfit, akkor talán most én állok itt nylonkendővel.”

– Hát te? – kérdezte Géza.

Beszélni kellett. Pazárékról, a szigetről, hogy mi mindent lehet ott… Utazást, végtelen kalandokat, ő maga, Csutak, egyszer tiszteletreméltó lord, aztán a dzsungel félelmetes párduca (El tudod ezt képzelni, Géza?), aztán Csúzliszemű, a gyilkos mozdonyvezető (El tudod ezt képzelni, Géza?).

Közben lassan sötétedett. Géza már indult. Ahogy a kezét nyújtotta, azt mondta:

– Hiába, te csak a régi vagy. – Visszamosolygott. – A régi Csutak.

Csutak egy darabig még utána bámult.

A régi Csutak… mit akart ezzel?

Aztán megvonta a vállát, és elindult ő is.

 

 

Egy délután pedig megjelent a szürke ló. Mintha lassan, mozdulatlanul úszott volna az utca felett iszapszürke sörényével.

Csutak az utca sarkán állt. Bámulta ezt a különös menetet.

Kövér, vörös arcú nő vezette a lovat. De úgy, mintha tulajdonképpen nem is tartozna hozzá. Csak véletlenül akadtak volna össze.

Csutak nézte, mert néznie kellett, akárcsak a többieknek ebben az utcában.

Fejek hajoltak ki az ablakokból.

Csutak fölfelé pislogott.

Valaki leintett Csutaknak, Csutak visszaintett.

– Öregem! – kiáltott elragadtatva a Valaki.

– Öregem! – kiáltott elragadtatva Csutak. Magában meg azt gondolta: „Csak tudnám, kicsoda.”

Mellette egy fiú felkiáltott:

– Harmadik emeleti bácsi! Tessék nézni!

A harmadik emeleti bácsi lehajolt, és nézte a lovat.

Csutak is a lovat nézte.

A ló iszonyúan sovány. Pálcavékony lábai mintha minden pillanatban összetörnének. Tekintete üres, merev. Lóg a sörénye, gubancos.

Az emberek, akik előbb még a hirdetéseket nézték, most utána fordultak. Egy bekötött arcú tűzoltó is utána fordult. A gyerekek – Csutak mellett – fölálltak az egymásra dobált utcakövek mögül, úgy bámulták.

A szürke ló csendesen követte a kövérkés nőt, patája nem ütött zajt. Mintha a levegőben lépkedett volna, a levegőben rakta volna egyik lábát a másik után.

Mögötte nyurga fiú, faággal a kezében.

Csutak úgy nézte, mint aki nem hisz a szemének.

– Dochnál – suttogta –, a nagy Dochnál.

Dochnál olykor belesuhintott a levegőbe. Közben úgy vigyorgott, mintha rá akarna húzni a lóra.

– Két sarokkal előbb összeesett – magyarázta valakinek.

Újabb suhintás.

– És ezt még utcára viszik, és ezt kocsiba fogják – mondta a tűzoltó a kötése mögül. Mert már kísérte a lovat, akárcsak a gyerekek meg két szatyros nő.

„Mindjárt szólok Dochnálnak” – gondolta Csutak.

De nem szólt semmit. Némán kísérte a lovat.

A tűzoltó előrement a nőhöz. Eléje került.

– Mikor evett ez a ló utoljára?

A nő elmosolyodott. Csöppet se bántotta a kérdés.

– Eszik ez, többet, mint a másik. – Pillanatokra megállt egy mozi előtt. – Csak fölemészti. Mindent fölemészt, ami belemegy.

– Még hogy fölemészti! – A tűzoltó az arcához kapott. – Különben bánom is én. El kell mennem a rendelőbe, mert ez a nyavalyás fog… – Újabb nyilallás után elhallgatott. Egy lépést tett visszafelé, de mégis megfordult, és ment tovább a lóval.

„Szólok Dochnálnak – gondolta Csutak –, hogy is kezdődött ez az egész…”

Egy szót se szólt. Csak a tekintete égett a sajnálkozástól, ahogy nézte a szürke lovat.

– Maga emészti fel! – kiáltotta az egyik szatyros nő. Aztán a többiekhez fordult: – Nézzék, milyen kövér!

– Meg iszik is. Idáig érezni a leheletét. – Ez a másik szatyros volt. – Nyomás van benne.

– Atmoszféra.

Hátul meg Dochnál adta a tájékoztatást:

– Már telefonáltak Kőbányára. Majd érte jönnek.

Sárga trikós fiú lépett hozzá.

Kamocsa! – bámult Csutak, s még jobban a többiek mögé húzódott. – Hát Kamocsa is itt van? Hogy került ide?

– No né, nagy Dochnál! – nevetett Kamocsa. – Talán tied a ló?

Dochnál erre megint csak azt mondta:

– Ott voltam, amikor a sarkon összecsuklott.

Kamocsa a lóra nézett.

– Kifőzik szappannak.

„Behúzok egyet ennek a Kamocsának” – gondolta Csutak.

Közben elöl a vörös arcú nőnek meg kellett állnia. A szatyrosok közrefogták.

– Miért hagyta?

– Nem tudott neki többet adni?

– De arra jó volt, hogy fuvarozzon!

Úgy látszott, még egy pillanat, és nekiesnek.

A vörös arcú nő a felháborodásból semmit se vett észre. Barátságosan felelt:

– Mást kell beállítani helyette… pedig jó kis indító volt, csak most már nincs fantázia benne.

– Már telefonáltak Kőbányára – szólt közbe Dochnál.

Kamocsa bólintott, mintha helyeselné a dolgot.

„Undok pofa ez a Kamocsa – gondolta Csutak. – Nem is kéne kiengedni a szigetre.”

A vörös arcú nő perdült egyet.

– Kalapot veszek az árából. Könnyű kis nyári kalapot. – Olyasféle mozdulatot tett, mintha máris a kalapját igazgatná.

– Tönkretette! – A tűzoltó megint az arcához kapott. Persze a saját arcához.

– Miért? – vonta meg a vállát valaki. – Mit tudja azt maga? Azt nem lehet csak így megítélni.

A nő felsóhajtott.

– Igaz is. Amennyit beleöltem.

– Egész vagyont! – Az egyik szatyor fölemelkedett. – Miért nem mondja mindjárt, hogy a saját szájától vonta el a falatot?!

A másik szatyros:

– Sajnálnám magát, csak nincs rá időm.

– Ismerem magát – mondta a vörös arcú nő az első szatyrosnak. – A Dagály-strandról.

A szatyor leereszkedett.

– Nem emlékszem.

– Jó kis szappan lesz belőle – mutatott a lóra Kamocsa. – Finom kis szappan. Ezzel a lóval még mosdani fogok.

Most, hogy leállt a nő, leállt a ló is. Már egész kis csoport vette körül. Csutak a közelébe sodródott.

„Nem – mondta magában –, ezt nem lehet.”

A ló elé állt, belebámult a szemébe. A semmibe bámult, a semminek könyörgött.

– Ugye nem lesz veled baj? Ugye nem visznek oda?

Kamocsa meglökte Dochnált.

– Figyeled a Csutakot?

Dochnál legyintett.

– Á, ez mindig ilyen!

Csutak meg se hallotta őket. Még mindig a ló előtt állt, még mindig a lóhoz beszélt:

– Én tudom, hogy kocsi elé fognak még téged…

Kamocsából kitört a nevetés.

– Az semmi, Csutikám! Versenyen indítják.

– Miért? Én hallottam már ilyet.

Ez meg Kati volt. Egyszerre csak ott állt mellettük.

Szódásüveggel a kezében bámulta a szürke lovat.

Dochnál felnevetett.

– Na tessék! A Kati már hallott ilyet.

Csutak hátrafordult a lányhoz.

– Ez is… meglásd, még ez is úgy összeszedi magát. Csak az a fontos, hogy ne hagyjuk elveszni. Akkor… akkor majd meglátjátok.

Dochnál rábólintott.

– A kocsit, ami érte jön Kőbányáról. Azt mindjárt meglátjuk.

– Szafaládé lesz a lovacskából – mondta Kamocsa.

– Nem! Nem! – Csutak körülnézett, mintha segítséget keresne. Pazár is mellette állt. Meg Dunai. Olyan arccal, mintha már régen kísérnék a lovat. De szólni egyikük se szólt.

Csutak meg majd letérdelt a ló elé.

– Megmarad, nincs is olyan nagy baja. Csak ne hagyjuk!

Kati a szódásüveg kapszliját nyomkodta.

– Én mindennap adnék neki rendesen enni!

Kamocsa a fejét csóválta.

– Ebbe még ételt?

– Mi közöm hozzá? – vonogatta vállát Dochnál.

Csutak a kövér nő körül keringett.

– Ne tessék engedni!

Az éppen magyarázta:

– Tudják, milyen nehéz egy özvegyasszonynak. Mindenhol becsapják!

– No, magát nem! – vágta rá az egyik szatyros.

Mire a másik:

– Ahogy így nézem, nem kell magát félteni! – Hirtelen oldalt fordult. – Mi a csodát akarsz, Csutak?

Csutak a szatyor mellett állt.

– Magyari néni, tessék szólni, hogy ne engedjék elvinni.

– Kit ne engedjenek elvinni?

– A lovat!

Csutak csak azt nem értette, miért nem szól közbe Pazár vagy Dunai.

– Á, az ugyan már… – Magyari néni megint a vörös arcú nőhöz fordult. – Azt maga már elintézte.

– De csak azért, mert nem kapott enni – mondta Csutak. – Ha adnának neki…

– Hát adjanak! – A vörös arcú nő felnevetett.

– Hogyhogy adjunk? – kérdezte a tűzoltó. – Mit is beszélsz, te fiú?

– Ne törődjön vele – mondta Dochnál. – Dilis.

Csutak Dochnálra nézett, és egy pillanatra elnémult. – Miért mondja, hogy dilis vagyok? Igazán azt hiszi?… – Aztán elfelejtette Dochnált, és csak fújta a magáét.

– Megvehetnénk. A papám is adna pénzt – sipította.

Elhallgatott, mintha nem nagyon bízna a dologban.

– Csak most nincs otthon a papám – tette hozzá kicsit csöndesebben.

Kamocsa befonta a ló sörényét.

– Kóc lesz, hegedűhúr vagy semmi.

A vörös arcú nő meg csak nevetett.

– Meg akarja venni! Hallják, meg akarja venni ez a kisfiú! – A lóra nézett és elkomolyodott. – Nincs fantázia benne.

– Megvehetnénk – makacskodott Csutak. – Magyari néni is adna hozzá.

– Mit adnék hozzá? Mit kezdjek én ezzel a…

Csutakot azonban nem lehetett félbeszakítani.

– Hát itt van Ugrai bácsi meg többen az utcából!

– Az utca vegye meg?

Magyari néni fölsóhajtott.

– Még csak az hiányzik! Komolyan mondom, más már nem is hiányzik ebbe az utcába. – Egész váratlanul rámutatott egy házra. – Abban lakott Jókai Mór. Én még láttam gyerekkoromban. Anyám mondta, hogy aki ott kikönyököl az ablakban, az Jókai Mór. – Csutakra nézett, és megint csak felsóhajtott. – De hogy most ezt a lovat megvegyük!…

– Nekünk egyszer fel volt adva Jókaiból… – Dochnál arra a bizonyos házra nézett, de aztán mégis Csutak homlokára ütött. – Kezeltesd magad, Csutak.

Csutak körülnézett. (No lám, Pazár és Dunai még mindig hallgat!)

– Jó ló ez – kezdte Csutak –, elmenne az emberrel a piacra, kiránduláskor vinne ezt-azt. Egyik héten a bácsi lenne a gazdája, másik héten Magyari néni, aztán megint valaki más.

Elhallgatott. Úgy érezte, ez igazán meggyőzően hangzott.

Magyari néni megigazított valamit a szatyrán.

– Csutikám… és hol tartanánk? Nálunk, a konyhában? Vagy az udvaron?

– Ha szíveskednél megmondani – bólintott gúnyosan Dochnál.

Csutak egy pillanatra elgondolkozott.

– A tizenkettőben az a pince. – Pazárra nézett. – Tudod, az a vénséges vén pince. – Szinte suttogva: – A tanyánk …

– Ahol mi lakunk – dörmögte Kamocsa. – Örülök, hogy éppen hozzánk akarod bedugni.

De ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha örült volna.

– Vagy a szódás udvaron – folytatta Csutak. – Vagy…

– Kár erről beszélni – legyintett Kamocsa.

Csutak végignézett az arcokon.

– Adjuk össze. Mi is, Magyari néni is.

– Nem is lenne rossz – mondta Magyari néni helyett a vörös arcú nő. Aztán hozzátette: – Csakhogy nem lesz abból semmi.

Mintha tulajdonképpen ő is sajnálná, hogy nem adják össze a pénzt. Mert hát szinte bánatosan bólogatott meg sóhajtozott.

– Bizony, nem lesz abból semmi.

Aztán hirtelen fogta magát a vörös arcú nő, és bement az italboltba.

Csutak Dochnálra nézett.

– Megint telefonál – mondta Dochnál.

Csakugyan, kintről látni lehetett, ahogy a nő bedob egy érmét a telefonba, tárcsázik.

Arcok tapadtak az üvegablakhoz.

Csutak arca valósággal odaragadt. Úgy nézte a nőt, mintha minden mozdulatát meg akarná jegyezni. Na, most beszél… Közben fröccsöt iszik.

– Jól ledobta azt a fröccsöt – mondta elismerően a tűzoltó. – Én se csináltam volna szebben.

– Visszaakasztja a kagylót – mondta Kati.

És akkor végre Dunai is megszólalt. Igen megfontoltan azt mondta:

– Ingerültnek látszik.

– És még egy fröccsöt kér – mondta Pazár.

– Hát én nem várom meg – sóhajtotta az egyik szatyros.

– Nekem nincs erre időm – sóhajtotta a másik szatyros.

– Ha legalább nekem is kiküldene egyet… – sóhajtotta Ugrai bácsi.

A vörös arcú nő kijött.

Léggömbre emlékeztetett. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban felszáll és elrepül. Vagy megpukkad.

– Holnap jönnek a vágóhídról. – Csutakra nézett, mintha ezért ő volna felelős. – Mit csináljak addig ezzel a lóval?

A nő odament a lóhoz. Talán be akarja vinni az italboltba? De nem. Lassan, mint egy imbolygó bárka, elindult a szürke lóval, lefelé a szűk kis utcán.

Most már csak Csutakék követték.

A szatyrok lemaradtak. Ugrai bácsi meg a tűzoltó is eltűnt.

Csutakék kísérték a szürke lovat kis távolságból, hűségesen kísérték.

– Csak tudnám, miért nem megyek haza – dünnyögte Kamocsa.

– Semmi kedvem az egészhez – vonogatta vállát Dochnál. – Ott voltam, amikor összecsuklott a saroknál, de most már semmi kedvem az egészhez.

Azért egyikük se maradt le.

Csutak olykor előreszaladt, mintha kérdezni akarna valamit a nőtől vagy a lótól. Nem kérdezett semmit. Megint csak a menet végére került. Oly árván, magányosan, mint egy kibomlott cipőpertli.

Ócskavastelep.

Ide ment be a nő a szürke lóval.

Csutakék megálltak a deszkakerítésnél.

A deszka hasadéka között vaskupacok végtelen sorát lehetett látni. Egymásra dobált lavórokat. Egy szürkésfekete kádat.

– Ide viszi a lovat – mondta Dunai.

– Mit akarhat vele? – kérdezte suttogva Kati.

– Kiméri ócskavasnak – bólintott Kamocsa.

Senki se nevetett. Csönd volt. Álltak és vártak a kerítés előtt.

Csutak rábökött a kerítésre.

– Lyuk.

Csakugyan, hatalmas lyuk volt a deszkán. Az ember akár az öklét is bedughatta volna.

– Engedj oda. – Dochnál félretolta Csutakot. Odahajolt a lyukhoz, mintha mozit nézne.

– Ne lökdöss – mondta Csutak. – Én fedeztem fel.

– Mi van odabent? – Kamocsa megkopogtatta Dochnál vállát.

Dochnál meg sem fordult, ahogy közölte:

– Valami őrfélével tárgyal. – Hirtelen hátrálni kezdett – de még mindig nem fordult meg. – A ló a kád mellett.

Kamocsa becsúszott a lyuk elé.

– Fürdés lesz. Fürdik a lovacska.

Ezen se nevettek.

Most már megint Csutak volt a lyuknál. Ő nézte, ahogy a szürke ló ott áll a kád mellett.

– Itt marad éjszakára – mondta Csutak –, aztán majd holnap…

Elfordult a lyuktól, és futni kezdett. Rohant, vágtatott hazafelé. Mögötte egy csattogás volt az utca.

Mire a nő kijött, már senki se állt a kerítés előtt.

 

 

Egy arc az ablaknál. Oly vékony és sápadt, mint amikor a gyertya fénye felfut az üvegre.

Csutak kibámult.

Nem látott semmit. Azt se, hogy a szemben levő szobában felgyújtották a villanyt, és vacsorához ültek. Azt se, hogy odalent az utcán Gubica és Fuchs bokszpárbajt vívtak. Pedig Gubica még mérkőzés közben is felintett neki. De hiába! Csutak előtt nem volt semmi, és mögötte se volt semmi. A kis szoba a könyveivel mintha eltűnt volna. Azt se hallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó, és anya szólítja. Apa is benézett, ő is mondott valamit.

Az egész csak annyira jutott el Csutakhoz, mint távoli vízcsobogás. Aztán apa és anya árnya eltűnt mögüle, és csönd lett.

Csutak lebámult a sötét utcára.

Gubica és Fuchs még mindig egymás körül keringtek, élettelenül, hiszen Csutak nem látta őket.

Csutak egy lovat látott, ahogy ott állt a telepen a vaskupacok között.

Csönd van, este van, és a ló ott áll egy kád mellett. Egész éjszaka egy megfeketedett kád mellett áll.

Holnap jönnek érte.

Ő, Csutak, még alszik, amikor egy kocsi elindul a vágóhídról.

Mit csinálhat a szürke ló éjszaka az ócskavashalmok között? Meg van kötve? Vagy talán már meg se kötik? Alszik? Tud aludni? Pokrócot raktak alája? Vagy azt se? Belehajtja fejét a kádba, és alszik.

Talán emlékszik rám a szürke ló. Talán emlékszik rá, ahogy előtte álltam az utcán. Vagy már nem emlékszik semmire?

Holnap jönnek érte.

Ha Színes Gézával beszélhetnék!

Egy pillanatra megjelent előtte Színes Géza nylonkendővel a nyakában. Szinte hallotta:

„Te csak a régi Csutak vagy.”

Nem, Géza nem értené meg. A többiek se.

Amikor elváltak a kerítésnél, Pazár azt mondta:

„Semmit se lehet csinálni.”

Mondja el apának, hogy nem lehet hagyni a szürke lovat? Apa meghallgatja, apa mindig meghallgatja, de ezt most ő se értené.

De hát akkor kinek mondja el, hogy…

Csutak elmozdult az ablaktól.

– Hát te?

– Hát te?

Csutak ott állt abban a bizonyos utcában, az előtt a bizonyos kerítés előtt, és Pazárra bámult.

Pazár Micut mintha valami szélroham csapta volna a kerítéshez.

Valósággal lógott a kérdés Csutakon: „Azt mondtad, úgyse érdemes semmit se csinálni, és most mégis itt vagy.” De nem kérdezett semmit.

Pazár különben is hallgatózott a kerítés tövénél.

– Semmi. – Csutakra nézett. – Mintha nem is lenne odabent.

Csutak bólintott.

– Pedig ott áll a fürdőkád mellett.

Kis szünet, aztán oly halkan, mintha lélegzetet venne:

– Vagy talán fogta magát és elsétált?!

Pazár a fejét rázta.

– Az nem lehet. A kapu zárva van.

– Meg aztán ennek a lovacskának már annyi ereje sincs, hogy összeessen. Nemhogy még sétálna.

Ezt már nem Pazár mondta.

Kamocsa Jenő. Kamocsa Jenő zsebre dugott kézzel állt mellettük. Oly otthonosan, mintha már órák óta itt ácsorogna.

No né – gondolta Csutak –, hát ez meg hogy került ide?

Aztán ahogy átpillantott a túlsó oldalra, fekete vonalakat látott a sötétben. A vonalak mozogni kezdtek, és szép lassan átjöttek a kocsiúton.

Mind itt vannak!

Csutak most már igazán nem tudott volna semmit se mondani. Olyan boldog volt, hogy nem kell egyedül álldogálnia a sötét utcában a kerítésnél.

Mind itt vannak. Kati, Dochnál, Dunai. Anélkül hogy bármit is megbeszéltek volna. És ez így jó.

Kati a telep felé bökött.

– Mit csinálhat odabent?

Csutak vállat vont.

– Meg kéne nézni – mondta Kati.

– Meg kéne nézni – mondta Csutak.

De nem ment oda a lyukhoz, hogy bekukucskáljon. Mint ahogy senki se ment oda.

Mintha féltek volna attól, hogy megpillantják a szürke lovat.

– Butaság.

Dochnál végül is benézett. Aztán mint egy tudósítás:

– Ott fekszik a kád mellett. Ahogy így látom, nincs is megkötve.

– Miért kéne megkötni?

Ezt már megint Kamocsa mondta.

Csutak valahogy dühös lett. Miket beszél ez a Kamocsa! A szürke ló még igenis hogy felállhat és… és akár elvágtathat. No, mondjuk, ha nem is vágtat, de azért mindenesetre…

Hangosan meg azt mondta:

– Igazán nagy könnyelműség, hogy nem kötötték meg.

Körülnézett. Jólesett volna, ha valaki azt mondja: „De még milyen nagy könnyelműség! Az ember igazán nem is érti.”

Most éppen Pazár volt a lyuknál.

– Az őr!

És lebukott a kerítés mellett.

A többiek is a kerítés oldalához lapultak. Hallani semmit se hallottak, de azért szinte látták az őrt, ahogy végigmegy a vaskupacok között, egy pillantást vet a lóra, aztán megint eltűnik valahol a telep túlsó végén.

Pazár feje, mint egy periszkóp, fölemelkedett.

– Elment. – Hátrafordult valami földöntúli csodálkozással az arcán. – És a lovat se látni.

– Felült rá, és elvágtatott a rozsdás vasak közé!

– Ugyan már! – Kati Csutakra nézett. A fejét csóválta és nevetett.

Kamocsa megkopogtatta a homlokát, és azt mondta:

– Plöm-plöm. – Meg hogy: – Dili-hopp!

Kati a fiúkra nézett.

– Holnap elviszik. – „Tenni kell valamit.” Ez volt a tekintetében.

Pazár széttárta a karját. Ebben meg az volt: „Ugyan mit lehet tenni?”

Dunai lépett a lyukhoz.

– Sétál – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – A szürke ló sétál.

Némi rosszallás volt Dunai hangjában. Hogy tud sétálni, amikor holnap érte jönnek?

Halk, szinte zajtalan lépések hallatszottak. Mint amikor könnyű eső veri a homokos utat. Ez volt a szürke ló sétája.

És akkor Kati maga elé bámulva mondta:

– Mondtam apunak, hogy vegye meg. Apu azt mondta, hogy talán lovagolni akarok tanulni? Mert akkor megveszi. Mert akkor van értelme.

– Semmi értelme.

Ezt Pazár mondta. Pazár le-föl sétált a kerítés előtt, mint aki erősen gondolkozik valamin.

– Mondtam apunak, küldje le vidékre Laci bácsihoz – folytatta Kati. – Ott összeszedi magát.

Csutak szaporán bólogatott.

– Igen, igen! Hiszen csak az kell, hogy egy kis erőre kapjon.

– Kis erőre… – Kamocsa elhúzta a száját.

„Nem – gondolta Csutak –, most már igazán odalépek hozzá, és képen törlöm.” De nem törölte képen, mert Pazár megérintette a vállát.

– Tarts bakot.

Csutak ránézett, és abban a pillanatban tudta, mit jelent ez.

A többiek hátraléptek, mintha egy függönyt rántottak volna szét előttük.

Mélységes csönd volt.

Aztán nagy reccsenés. Pazár Csutak hátáról felkapaszkodott a kerítésre.

Csutak még mindig nem egyenesedett fel. Mintha várná, hogy mások is föllépnek a hátára. Ebben a pillanatban roppant büszke volt a hátára. Aztán kis idő múlva fölegyenesedett és körülnézett.

– Senki többet? – És mert éppen Kamocsa állt legközelebb, magához intette: – Tarts bakot.

Csoda történt.

Kamocsa, aki mindig mindenért visszabeszélt, egy kukkot se szólt. Egy árva kukkot se. Lehajolt. Csutak úgy lépett a hátára, olyan könnyed fölénnyel, mintha nem is Csutak lett volna, de mondjuk, legalábbis a nagy Dochnál.

Csutak és Pazár a kerítés tetején csücsültek.

Őr sehol.

Lehuppantak a földre. Egy darabig még úgy maradtak guggolva.

Pazár Csutakra nézett. Sötéten csillogott a tekintete. Mintha azt mondaná: „Irtózatos ostobaság.”

Aztán lassan, szinte részletekben fölegyenesedett.

Csutak is fölegyenesedett. Elindultak a vaskupacok között a kád felé.

A szürke ló fölemelte a fejét, és Csutakra nézett.

A szürke ló a kád mellett állt, és úgy nézett Csutakra, mintha csak az előbb váltak volna el. Még bólintott is. Mintha tokfejét Csutak hóna alá akarná dugni. De aztán egy végtelenül lassú mozdulattal fölemelte a fejét, kicsit megrázta, és valami nagyon furcsa hangot hallatott.

– Röhög.

Pazár Micu úgy állt a ló előtt, mintha gyökeret eresztett volna.

– Csak tudnám, mitől van ilyen jókedve.

A ló most már némán rázta a fejét. Ínye felhúzódott. Úgy nézett a fiúkra, mint akit majd szétvet a nevetés.

– Röhög – bólintott. – Rajtunk röhög.

Többet nem mondott.

Egy vaskupac mögé kuporodtak. Oly gyorsan, mintha összezsugorodtak volna.

Lépések körbe a telepen, lépések a fejük felett, alig hallhatóan, majd megint erősebben.

Aztán csönd.

De ők még mindig ott kuporogtak, mintha nem bíznának ebben a csöndben. Amikor végre ismét fölemelkedtek, a ló mélyen lehajtotta a fejét. Mintha azt mondaná:

„Ne is haragudjatok, de látni se akarlak benneteket. Ha egy mód van rá, hagyjatok békén.”

Pazár félretolta a kapureteszt.

– De most aztán gyorsan!

A kapu felnyögött. Egy vékony résen látni lehetett az utcát. Talán két lépésre volt az utca, de mintha a föld túlsó felén lenne.

„Most… most ki kéne nyújtanom a kezemet a ló felé – gondolta Csutak. – Megfogni a kötőféket, aztán…” De hogy a csudába csinálják az ilyesmit? Ne haragudjon a világ, de még sose volt dolga lóval. Aztán mégis kinyújtotta a kezét.

A ló elfordult, mintha megbántották volna. És valahányszor a fiú feléje nyúlt, elrántotta a fejét.

– Tudod mit – suttogta Csutak –, pukkadj meg.

– Mi lesz már?

Pazárnak szinte csak a leheletét lehetett érezni.

– Lovacska – mondta Csutak majdnem könyörögve. – Légy észnél.

A ló nem mozdult. Egyáltalán félvállról vette a fiúkat. Aztán mégis Csutakra nézett. Anélkül persze, hogy megszólalt volna, azt mondta:

„Nekem nyolc.”

Csutak Pazár Micura bámult.

– Nem akar jönni. Egyszerűen nem akar jönni. – Megvonta a vállát. – Talán nem tudja, hogy szabad.

Ebben a pillanatban a szürke ló megindult. Csutakra hunyorított, mintha eddig csak tréfált volna. Szép lassan lépkedett a kapu felé.

– Végre – suttogta Csutak.

A ló megállt, és Csutakra nyerített.

Csutak majd szívbénulást kapott.

– Azt hiszem, tíz éve nem nyerített. Jókor kezdi. – Pazáron látszott, hogy legszívesebben képen vágná a lovat. De nem vágta képen, csak még azt mondta: – Dilis.

A szürke ló nem nyerített többet. Úgy ingatta a fejét, mintha hol Csutakhoz, hol Pazárhoz szólna. Mintha most már ő biztatná a fiúkat:

– Mi lesz? Mozduljatok!

Most meg a fiúk nem mozdultak. Akárha elszállt volna belőlük az élet.

Csutak felnyögött:

– Az őr!

– Eredj a csudába!

Pazár arca fehéren világított a sötétben.

– De – mondta kis idő múlva Csutak – az nem lehet, hogy ne jöjjön.

– Miért ne lehetne? – De Pazár is úgy nézett, mintha előtte állna az őr. Csutak elhalóan:

– Talán egy kupac mögül leskelődik. Talán csak arra vár, hogy…

Pazár olyan képet vágott, mintha gyomorszájon vágták volna.

Álltak és vártak.

– Eredj a csudába!

A lépéseket várták. Egy hangot. Egy kiáltást. Hogy a következő pillanatban megszólaljon a telep kolompja.

– Jöjjön az őr vagy akárki! Csak már vége legyen ennek a csöndnek. Csak már történjen valami!

A szürke ló ment el közöttük.

– Ott áll a kapunál – suttogta Csutak.

A ló a kapu nyílásán át kidugta orrát az utcára.

Végre! Kati felsóhajtott.

– Már igazán azt hittem, hogy elcsíptek benneteket!

Dunai a szürke lovat nézte, ahogy ott állt előtte a járdán. És szinte annak mondta:

– Hát itt vagytok.

– Hogy csináltátok? – kérdezte Dochnál.

Azok meg ott álltak hárman: Pazár Micu, Csutak és a szürke ló. Még a ló látszott a legközlékenyebbnek. Pazár és Csutak mintha már soha többé nem akarnának megszólalni. Aztán végül is Pazár felnyögött:

– Te ló.

De ezt nem a lónak mondta, hanem Csutaknak.

– Most aztán mit kezdesz vele? – fejével a szürke ló felé intett.

Csutak behunyta a szemét.

Nem, ez nem lehet igaz. Álmodja az egészet. Itt áll egy lóval a Kenyérmező utcában. Ahogy fölnézett, megint Pazár arca volt előtte.

Pazár megint a ló felé intett.

– Csak arra vagyok kíváncsi, minek akarod álcázni. Egy csokor ibolyának?

Kati szólalt meg Csutak helyett:

– Nem ácsoroghatunk itt sokáig.

– Helyes – bólintott Pazár, mintha csak ezt kellett volna eldöntenie. Majd mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon: – Akkor hát Csutak hazaviszi.

Csutak megborzongott.

Haza? Hogyan haza? Hogy állít be: „Apa, itt egy barátom.”

Csutak hápogott, akár egy vízbe fúló:

– Talán nem is érezné jól magát nálunk.

– A te ötleted volt – mondta Pazár.

Mire a többiek:

– Igen, igen, Csutak főzte ki az egészet.

Csutak állt, lehajtott fejjel. Mint aki abban reménykedik, hogy talán elfeledkeznek róla. Nem is nézett fel, csak amikor Pazár azt mondta, hogy:

– Kati.

Kati akárha gombot nyelt volna:

– Nálunk vendégek vannak.

És ebben benne volt, hogy máskülönben igazán hozzájuk mehetne a szürke ló. Kérem, tessék, a legnagyobb örömmel!… No de persze ha vendégek vannak…

A szürke ló Csutak mögött felemelte a fejét. Kissé sértődötten.

– Lakásba nem lehet – rebegte Kati.

– Persze – Pazár végigcsúsztatta tenyerét a homlokán. – Legjobb lenne egy pince. – Kamocsára nézett. – Egy olyan jó, megfelelő pince.

Kamocsa fejét a nyaka közé húzta. Mintha legszívesebben valami repedésbe bújna. Meg se tudott mukkanni. Még jó, hogy Csutak kisegítette:

– Ó, Kamocsa, ha nekünk olyan remek pincénk volna! Olyan vénséges vén pincénk!

Kamocsa Jenő olyan képet vágott, mint aki nem túlságosan örül annak a „remek pincének”, a „vénséges vén pincének”.

De Csutak nem hagyta abba:

– Aztán azt is meg kell gondolni, hogy Kamocsa ebben az utcában lakik.

Dunai rávágta:

– Ez igen! Ez aztán valóságos főnyeremény!

Dochnál kezet rázott Kamocsával.

– No de ilyet, öregem! Micsoda átkozott szerencse!

Csak éppen Kamocsa arca volt egyre gyászosabb. Mintha nem is tartaná olyan átkozott szerencsének, hogy ebben az utcában lakik. De mint aki inkább egyenesen elköltözne ebből az utcából. Mondjuk valahová a város túlsó végébe.

– Hát akkor gyerünk!

Pazár megfogta a ló kötőfékét.

Úgy lógott a ló kötőféke, mint egy ócska sál.

Kati a ló előtt röpködött.

– Hogy minden így összevágjon! Pedig semmit se terveltünk ki!

– Ha meg jönne valaki – magyarázta Csutak –, azt mondjuk, filmreklám vagyunk. Tudjátok, most úgyis játszanak egy filmet a lovakról. Ejnye! Mi is a címe? Nem emlékszel rá, Kamocsa?

Kamocsa nem emlékezett. Kamocsa némán, lehajtott fejjel ment a ló mögött, mint egy elítélt.

 

 

Régi ház volt Kamocsáék háza. Régi, de rendes ház. Az ódon kapu alatt különféle kis papundekli táblák:

 

„AZ UDVARBAN LABDÁZNI TILOS!”

„ÉNEKLÉS ÉS ZENÉLÉS TILOS!”

 

Maga Kredenc bácsi, a házfelügyelő éppen az előbb kapott el egy lakót.

– Nagyon téved, Huszti úr, ha azt hiszi, hogy a lépcsőház szeméttelep! Ahol csak úgy el lehet szórni a cigarettavégeket vagy akár a dinnyehéjakat vagy akár…

Huszti úr makogott valamit, és fejét válla közé húzva fölfelé iszkolt a lépcsőn.

Kredenc bácsi meg, örökké lötyögő nadrágjában, igen megelégedetten visszatért a szobájába. Üvegajtaján ellobbant a fény.

Pár pillanatig üres volt a kapualj.

Aztán feltűnt Kamocsa. Először csak bekukkantott, majd lefutott a pincebejárat felé. Olyan sebesen, mint egy gyorsított filmfelvétel. Megállt a vasszürke szemétgyűjtő mellett. Pisszegett, sistergett és integetett.

Megjelent két fej. Csutak és Pazár. Közöttük, mint bús lámpa, ingott a szürke ló.

Csutak átfogta a ló nyakát.

– Lovacska, csak pár lépés… Csak pár lépcső.

A ló felhorkant: „Furcsa hely!”

Kamocsa fél lábon táncolt, önmaga körül pörgött a pince előtt. Mi lesz? Mire várnak még? Visszaszaladt Csutakékhoz.

– Mozgás!

És most már az egész társaság átkelt az udvaron. Mint egy sötét háló, úgy fogta őket körül az udvar.

A ló lépései alig hallatszottak. Trapp-trapp-trapp. Mintha pálcákat ütögetnének egymáshoz. De mégis ez volt az egyetlen zaj. Ez a zaj betöltötte az udvart, betöltötte a házat.

– Rongyot kellett volna kötni a lábára – mondta Kamocsa. – Felveri az egész házat.

Aztán csak ment a ló mellett a pince felé. Hány lépés van még hátra? Az udvar mintha végtelenné nyúlt volna a sötétben.

Csutak hátrafordult Kamocsához.

– Még jó, hogy nyár van.

– Miért jó? – kérdezte suttogva Kamocsa.

De Csutak már elfordult. Kamocsa csak azt látta, hogy a ló egy ablak felé fordul, mintha be akarna kopogtatni. „Mi újság, Lakos úr?”

– Miért jó, hogy nyár van? – suttogta Kamocsa. Elakadt. Úgy érezte, hogy a lakók itt állnak körben az udvaron, és várnak. Még nem szólnak, most még nem szólnak, de majd ha a pincéhez érnek…

Trapp-trapp-trapp…

– Na – mondta Dochnál. És ez azt jelentette, hogy megérkeztek. Most mindnyájan Kamocsa felé fordultak.

Hogy bámulnak – gondolta Kamocsa –, mintha még sose nyitották volna ki ezt az ajtót, mintha még sose jártak volna ebben a pincében.

És akkor egy hang hallatszott az udvar végéből:

– Kiülök egy kicsit a levegőre.

Kamocsa abban a pillanatban nyitotta az ajtót. Felgyújtotta a villanyt.

– Merthogy ilyenkor jó a levegő – hallatszott kintről.

– Tényleg jó, hogy nyár van – bólintott Kamocsa a pincében Csutak felé. – Merthogy ilyenkor kiülnek az udvarba. Merthogy ilyenkor jó a levegő.

Bent voltak a pincében. A szürke ló a lépcsőket nézte, és meg se mozdult.

– Megijedt a fénytől – mondta Pazár.

– Vagy inkább a lépcsőtől – mondta Dunai. – Lovak általában nem járnak lépcsőn.

– Talán várjuk meg, amíg megtanul! – Kamocsa hátulról megtolta a lovat. – Talán várjuk meg, amíg az egész ház lecsődül ide a pincébe? – Rákiáltott Csutakra: – Húzd a kötőfékjénél!

Csutak megfogta azt a rongydarabot a ló nyakán.

– Lovacska, legyen eszed, igazán csak pár lépés.

A ló meg se mozdult. Csutak meg leült a legfelső lépcsőre, a ló elé. De igazán, valósággal eléje térdelt.

– Lovacska, ezt nem lehet így!

– Nem törődik velünk – csóválta fejét Kati. – Nincs benne semmi bajtársiasság.

Kintről pedig egy férfihangot lehetett hallani:

– Nem jössz ki, Mancika? Minden pénzt megér ez a levegő!

– Minden pénzt! – suttogta odalent Kamocsa. Majd kétségbeesetten a többiekhez: – Nyomjátok már le azt az ócska gebét!

Csutak meg fölállt, és a lóhoz lépett. Megfogta azt a rongydarabot a nyakán.

– Gyere, nem lesz semmi bajod.

A szürke ló Csutak felé fordította a fejét. „Ha te mondod, Csutak.” Valahogy ez volt a tekintetében. Lassan, botladozva, miközben a többiek támogatták, megindult lefelé a lépcsőn.

Dochnál mögötte ment, és hátulról tolta. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a vállukon vinnék a lovat.

– Ha rúg, visszarúgok – suttogta Pazár.

Végre elfogytak a lépcsők, és most már azon a hosszú, végtelenül hosszú folyosón vonultak.

A ló csak akkor állt meg, amikor ahhoz a próbababához értek, amit még Csutakék hoztak le a pincébe. Megszagolta és felhorkant.

– Legalább valakivel elbeszélgethetsz – szólt Kati. – Aztán ha fáradt vagy, leheveredhetsz a szalmazsákra.

– Ide figyelj, lovacska! – ez már megint Csutak volt. – Tudom, hogy nem fogsz csatangolni a pincében, de azért mégis… – És a lovat sáljánál fogva odakötötte a pince sötét vaskarikájához.

Most már csak az volt hátra, hogy kijussanak a pincéből. Ebből az átkozott pincéből, ahogy Kamocsa mondta. Mert ha Bíró bácsi és a felesége kint ülnek az udvaron, akkor mégse lehet csak úgy elsétálni előttük…

Kamocsa kidugta fejét. Körülnézett és hátraintett:

– Tiszta a levegő! Sehol senki!

Csutak megbotlott, ahogy átszaladt az udvaron, Dochnál majdnem átesett rajta.

– Ne csináljatok cirkuszt! – sziszegte Kamocsa.

Kint voltak a kapu előtt.

– Micsoda hatalmas pince! – bólogatott elismerően Csutak. – Ha nekünk ilyen lenne… – Elhallgatott. Az volt az érzése, hogy Kamocsa úgy vágja képen, de úgy… Igazán nem tudta volna megmondani, hogy miért, de az volt az érzése.

Pazár meg azt mondta:

– Akkor mi megyünk. Holnap találkozunk a pincében.

– Mindenki hoz valamit – bólintott Dunai. – Már amit tud. – Egy tétova mozdulat. – De honnan szerzek abrakot?…

A társaság már elindult, amikor Kati visszafordult Kamocsa felé.

– Elfelejtettem jó éjszakát kívánni a lovacskának.

Mire Kamocsa Jenő kissé fanyarul:

– Majd én átadom.

Micsoda éjszakája volt Kamocsának!

Ha tíz percre lehunyta a szemét, az már sok volt. Először is alig bújt be az ágyba, nyerítést hallott. Távolról, gyöngén, de nagyon tisztán.

Kamocsa fölhúzta térdét a takaró alatt.

Az ablak nyitva. A szép nyári éjszakában minden kis neszt meg lehetett hallani.

De amit Kamocsa hallott, az nem is nesz volt.

„Nyerít.”

Kamocsa lehunyta a szemét. Vacogott, mint télen.

„Mások talán még jobban hallják. Vagy nem? Mélyről jön a hang. Mint Monte Cristo If várában. Most semmi. Csönd. Most! Most!… De nem!”

Kamocsa felhúzott térdére hajtotta fejét. Úgy bóbiskolt egy kicsit. A lába aztán lassan visszacsúszott, ő meg majdnem kiesett az ágyból.

Mozdulatlanul feküdt, úgy fülelt. Meg se mert moccanni, mintha megmerevedett volna.

„Mi ez a dobogás?”

Várt egy kicsit, majd hangosan mondta bele a sötétbe.

– Butaság!

Ásított egyet, és a fal felé fordult.

A következő percben megjelent előtte a szürke ló. Fejét felszegve vágtatott végig a pince folyosóin. Sörénye úszott utána.

Kamocsa felriadt. Megint felhúzott térddel kuporgott az ágyon. Belebámult a sötétbe.

– Nyerít.

A következő pillanatban kiugrott az ágyból. Magára kapta vászonkabátját. Kiszaladt a lakásból, át a holdfényes udvaron.

Kamocsa a hálóingre kapott kabátban lent állt a pince mélyén, a szürke ló mellett.

– Fogd be a szád, hallod?

Nedvesen csillogott a ló tekintete.

Kamocsa fel-alá járt előtte, úgy veszekedett:

– Igazán sajnálom, ha nem vagy megelégedve. Jobb helyet nem tudok találni. Ha nem tetszik, még mindig visszamehetsz a telepre. Aztán tudod, mi következik.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Kamocsa rándított egyet a vállán.

– Nem akartalak megbántani, de hát értsd meg, mind lebukhatunk.

A ló megmozdult, mintha vissza akarná kísérni Kamocsát.

– Maradj csak – intett Kamocsa, és kitámolygott.

 

 

Másnap lent voltak mind a tizenkettes számú ház pincéjében. Csutak, Kati és a többiek. Körülállták a lovat. Mindenki mondott valamit.

– Rossz színben van.

– Hiába, a pincelevegő…

Kamocsa úgy járkált közöttük, mint egy kelletlen házigazda.

– Sajnálom, utaltassátok be Mátrafüredre.

Csutak kockacukrot tartott a tenyerén, a ló felé nyújtotta. Olyan volt a tenyere, mint egy enyhén remegő tálca. Dochnál biztatta:

– Csak tartsd oda nyugodtan. Különben azt hiszi, hogy ugratod.

A ló megszagolta a cukrot, de nem vette el. Csutakra nézett, mintha azt mondaná:

„Köszönöm, de nem élek vele.”

Csutak meg hirtelen megkérdezte:

– Tulajdonképpen mit eszik egy ló?

– Az én kenyeremet mindenesetre bevágta – bólintott Dochnál. Kissé gondterhelten még hozzátette: – Csak azt nem tudom, mit szólnak otthon, hogy eltűnt egy cipó.

Kati csüggedten nézett arra a kék köcsögre a fal mellett.

– A tejhez hozzá se nyúlt. Pedig úgy hallottam, hogy a lovak szeretik a tejet.

– Meg a kockacukrot – erősködött Csutak. – Minden tisztességes ló szereti a kockacukrot, ez meg itt… – Hirtelen elhallgatott, ahogy a tenyerére nézett. A tenyere üres volt.

A ló közben megnyalta Csutak tenyerét.

– Még jó, hogy apa cukor nélkül issza a feketét.

Csutak meghatottan húzta vissza a kezét.

– Nem szabad túltáplálni – bólintott Dochnál. – Itt a pincében alig mozog.

– Talán vigyem fel az udvarra egy kis sétalovaglásra?

Ez már megint a sértődött Kamocsa volt. Mert ő igazán mindent megtesz a „kedves vendég” jó étvágya érdekében. Csak mondják meg, mit csináljon. Tessék, tessék, állítsák össze a napi beosztást. És már mondta is:

– Első pont: zenés ébresztő. Második pont: reggeli torna.

Csutak nem is mert Kamocsára nézni. Mindjárt kidobja innen a pincéből. Mindjárt azt mondja, hogy:

„Csutak! Légy szíves és vedd magadhoz. Mivelhogy a te ötleted volt.”

Csutak a szürke lóra nézett, mintha mondaná: „Szedhetjük a sátorfánkat, lovacska.”

Pazár Kamocsa vállára tette a kezét.

– Magad is tudod, hogy nem vihettük máshová.

Kamocsa széttárta a karját.

– Kérem, egy szót se szóltam.

– Veszek neki zabot – mondta Kati. Majd kissé eltűnődve: – Bár még soha életemben nem vettem zabot. Egyáltalán hogy állítsak be egy olyan üzletbe? – Kis szünet. – Kérem, legyen szíves tíz deka zabot? Húsz dekát? Egy kilót? – Újabb szünet. – Nylonszatyrot vigyek? Zsákot?

– Egy hét múlva már rá se lehet ismerni, olyan kövér lesz – mondta Csutak.

Kati rábólintott.

– Összeszedi magát, az biztos. – És megint csak azt dünnyögte: – Mennyi zabot kérjek?

Csutak a ló szemébe nézett, mintha sose akarná elfelejteni ezt a tekintetet.

– Holnap is eljövök. És aztán mindennap.

 

 

Kamocsa a konyhában ült és reggelizett. Apró kenyérkockát dobált a kakaóba. Igen gondosan, mint aki hivatását teljesíti.

Olykor a nyitott konyhaajtón át kibámult az udvarra.

Kredenc bácsi ment át az udvaron.

Kamocsa, maga se tudta, miért, nagyot köszönt neki a bögre fölött. Teljesen hiába, mert Kredenc bácsi meg se látta. De hát Kamocsa Jenő mostanában valahogy mindig nagyot köszönt Kredenc bácsinak.

Aztán a befűzetlen tornacipőjét nézte, és azt gondolta: „Már csak azért is jó a nyár, hogy az ember nyugodtan reggelizhet. Különben rohanhatnék az iskolába.”

Árnyék esett be az ajtón. Kamocsa körülnézett.

– Mama.

A mama nem szólt. Felemelte a karját, majd leejtette. Az arca meg olyan volt, mintha jelenést látott volna.

– Valami baj van, mama? – kérdezte Kamocsa a bögre mögül.

Az asszony még mindig mozdulatlanul állt. Mint aki nem is tudja, jó helyen jár-e. Aztán tétován beljebb jött, és azt mondta:

– Lementem a pincébe egy kis gyújtósért. – S elakadt a hangja.

– Egy kis gyújtósért.

Kamocsa Jenő bátorítóan bólogatott a bögre mögül.

Az anya a konyha kövét nézte. Aztán fölemelte a fejét.

– És szembejött velem egy ló.

Kamocsa alatt nagyot zökkent a hokedli. Tétova mozdulattal beleszórta a kenyérkockákat a bögrébe. Ó, ha ő maga is egy olyan kis kocka volna, és most úszkálhatna a kakaóban!…

Anya lehuppant a másik hokedlire.

– Valahogy olyan volt, mint az árnyék. De igazán azt hittem, valami óriási pókháló.

Fejét rázta.

– Nem, nem árnyék volt és nem pókháló. Egy ló volt. Ott állt előttem, és csak nézett.

Lassan a fia felé fordult, és kétségbeesetten mondta:

– Fiam, mégis… hogy kerül a pincébe egy ló? A mi pincénkbe?

Elhallgatott, majd suttogva megismételte:

– Egy ló…

Kamocsa előbújt a bögre mögül, és azt mondta:

– Napfoltok.

Anyja rosszallóan nézett rá.

– Tessék?

Kamocsa Jenő halálra szántan bizonygatta:

– Naprobbanás. Az okozza. A rádió is bemondta. Rendkívüli világnap.

Az anya arca egyre elkínzottabb volt.

– Mit beszélsz? Mit mondott be a rádió?

Kamocsa fölállt. Egy pohár vizet adott a mamának. Majd roppant gondterhelten megcsóválta a fejét.

– Tessék csak meginni. És aztán szép nyugodtan ülni. – Elgondolkozva, mint egy orvos, aki a helyzetet mérlegeli, hozzátette: – Vagy talán még jobb lenne, ha lefeküdne, mama, kérem. – És most már ellentmondást nem tűrően: – Igen, igen, az határozottan jót tenne. Feltétlenül le kellene feküdnie, mama, kérem.

Magában meg azt gondolta: „Kirúgom, még ma kirúgom azt a lovat!”

Az asszony rémülten nézte a vizespoharat.

– De hát csak nem gondolod, hogy…?

Kamocsa egy orvos fölényével:

– Az idegek, tetszik tudni! Ami nem is csoda. A Dochnál papája… tetszik ismerni a Dochnál papáját, szóval a Dochnál papája. – Egy pillanatig habozott, mit is tegyen a Dochnál papájával, de aztán kivágta: – Elkészült.

– Hogyan? – kérdezte a mama.

– Teljesen elkészült! – És még mielőtt az anya kérdezett volna valamit, rávágta: – Szanatóriumba vitték! Délután meg is látogatom. – Kamocsa most már nagyon szaporán beszélt: – Nagyon kedves bácsi.

– Szanatórium… – Kamocsa mama felnyögött.

– Nono, mama, kérem – Kamocsa megsimogatta az anyja kezét. – Hát azért talán nem olyan súlyos. De hát hiába, az ő idegei sincsenek vasból. És ezek a napfoltok! Nahát, ezek a napfoltok!

Az anya gyanakodva hunyorgott.

– Mit akarsz örökké a napfoltokkal?

Kamocsa nem felelt mindjárt. Aztán mint aki vízbe veti magát:

– Látomásokat okoznak! – Lesújtóan bólintott. – Nemegyszer látomásokat okoznak. – Az anyja fölé hajolt, és aggódó szeretettel megismételte: – Feküdjön le, mama, kérem.

Az asszony fölállt.

– Szólok Kredencnek. Mégiscsak furcsa, hogy lovak vannak a pincében.

Kamocsa egy halálra szánt mozdulattal eléje ugrott.

– Lovak! Még hogy lovak!

Az asszony pillanatra megállt.

– Hát honnét tudjam – mondta tétován. – Lehet, hogy többen is vannak. – Pillanatnyi szünet után: – Mindenesetre szólok Kredencnek.

Kamocsa elállta az ajtót.

– De mama, kérem! Tessék meggondolni, a napfoltok…

– Elég volt a napfoltokból! Hallani se akarok a napfoltokról! Állj félre az ajtóból!

Kamocsa legszívesebben anyja elé vetette volna magát.

– Egy pillanat! Csak egy pillanat, mama, kérem! – Majd elfulladva: – Mert tessék elképzelni… lemegy a Kredenc bácsi, aztán mások is lemennek a házból. – Szünet. – Körülnéznek a pincében. – Szünet. – A ló? Hol a ló? – Szünet. – Sehol egy árva ló!

Kamocsa félreállt.

Valósággal megmerevedett az ajtó fáján, mintha odaszögezték volna.

– Mit mondanak akkor, mama, kérem? Mit!

– Nyakon váglak!

De az anya nem emelte föl a kezét. Egy pillanatig a fiát nézte, aztán sarkon fordult, és bement a szobába.

Kamocsa még mindig nem mozdult. Remegett a térde. Remegett egész testében. Aztán úgy eltűnt az ajtóból, mintha elfújták volna.

Az udvarban meg ez történt.

– Hova rohansz, Kamocsa?

Egy kék trikós fiú ugrott Kamocsa elé. Somogyi Palika a negyedikről.

– Rohanok! – Kamocsa elsöpörte Somogyi Palikát.

Csakhogy Palika a negyedikről nem hagyta magát.

– Mióta ígéred, hogy játszunk egyet a pincében! Te, Kamocsa, gyerünk le!

– A pincébe?

– A pincébe.

Kamocsa odalépett Somogyi Palikához, és lemázolt két óriási pofont.

Somogyi Palika úgy bőgött, hogy kijöttek a lakók.

De akkor Kamocsa már nem volt sehol. Rohant Pazárhoz.

– Mit mondasz? Hogy a mamád?

– Észrevette.

Kamocsa elfulladva nézett Pazárra. Végigrohanta az egész utat, és alig tudta kinyögni, hogy: „Lebuktunk! Legalábbis bármelyik pillanatban lebukhatunk.”

Pazár Micu a sarokból fölemelte a teniszütőjét. Belesuhintott a levegőbe.

– Szólni kell a többieknek. Gyerünk!

 

 

Sötét volt, és a szürke ló megint kint állt az utcán. Unottan, hanyagul, mint akit ez az egész költözködés nem túlságosan érdekel. Mint aki a bútorait már előreküldte, a többi pedig igazán nem az ő dolga.

Körülötte a kis csapat.

Csutak, Kamocsa és a többiek. Ők is valahogy úgy ácsorogtak a járda szélén, mintha éppen csak véletlenül verődtek volna össze.

Csutak azt gondolta:

„Legjobb lesz, ha én szólok. Minek megvárni, amíg a többiek kezdik, hogy: a te ötleted volt, miattad van az egész. Induljunk el, a szürke ló meg én.”

De még mielőtt kitáthatta volna a száját, Kamocsa megszólalt:

– Vigyük vissza oda, ahonnan hoztuk.

És mert mind feléje fordultak az arcok, hozzátette:

– Nem érdemes vacakolni.

Csutak szíve a torkába ugrott.

– Vigyük vissza oda? De hiszen akkor…

Öreg néni ment el mellettük. Oly észrevétlenül, mintha a járdából nőtt volna ki. Meg is állt. Katira nézett és megkérdezte.

– Hány óra?

Kati nem felelt. Egyszerűen megnémult a rémülettől.

Most… – gondolta Csutak – most felfedezik a szürke lovat.

A néni a fejét csóválta.

– Hallod-e, te kislány, még csak nem is felelsz?!

Közben a lóra nézett. De úgy, mintha el se hinné, hogy valóban itt áll előtte.

– Ezek a mai gyerekek – motyogta.

Aztán eltűnt.

Csutakék egy darabig meg se tudtak szólalni.

– Pedig látta – suttogta Kati.

– Azt hitte, hogy álmodik – bólintott Dochnál.

Pazár pedig azt mondta:

– Jó lesz minél előbb lelépni. – Kamocsához fordult. – Mit is mondtál?

Kamocsa vállat vont.

– Vigyük vissza a telepre. Úgyse tudunk vele semmit se kezdeni.

Pazár a lóhoz lépett, megfogta a kopott sálját, és elindult vele.

A többiek szótlanul követték.

Csutak se mert kérdezni semmit se. Csak valahogy úgy érezte, mintha összezsugorodna. Mindegy – gondolta –, most már mindegy.

Ahogy befordultak a másik utcába, Pazár megállt.

– Megérkeztünk.

Nem fordult hátra. Úgy állt egy kapu előtt a lóval, mint aki már mindent elintézett.

Kamocsa eléje állt, és az arcába bámult.

– Ez nem a telep.

Pazár átnézett a feje fölött. És egy kis türelmetlenség volt a hangjában, ahogy azt mondta:

– Nem a telep. De úgy tudom, Katiék itt laknak.

– Csak nem azt akarod mondani…? – Most már Kati állt Pazár előtt. Földöntúli rémülettel nézett a fiúra.

– Nincs sok időnk – mondta Pazár nagyon halkan. – Úgy tudom, szép nagy pincétek van.

Kamocsa megint előlépett a sötétből.

– Tágas, levegős, a legkiválóbb szellőzőberendezéssel. És hogy milyen nagy!… Nos, igazán nem tudom, miért nem ott tanyázunk. – Ez úgy hangzott, mint amikor valaki lemond egy birodalomról.

Pazár megfogta Kati vállát.

– Eredj, és mutasd az utat.

– De hiszen… – Kati úgy nézett a lóra, mint valami káprázatra.

– Nálatok nincs is lépcső – suttogta Kamocsa. Majd kedvesen, biztatóan mosolygott. – No, Kati!…

Kati elindult. „Nem igaz – gondolta –, nem igaz, hogy mögöttem jön a szürke ló. Nem igaz, hogy végig a lépcsőházban mögöttem jön a szürke ló.”

És akkor a lépések. Trapp-trapp-trapp… Kati sírni tudott volna. Kati abban a pillanatban be tudott volna szaladni a házfelügyelőhöz, hogy vigyék innen ezt a lovat! De csak ment a pince felé.

A felvonó mögött volt a pince. A ló úgy nézett a felvonóra, mintha ki akarná csöngetni a házfelügyelőt, hogy azt mondja: „Legyen szíves a harmadikra.”

Kati kinyitotta a pinceajtót. A ló még mindig a felvonóra bámult. Csutak odalépett hozzá, és megveregette a nyakát.

– Indulás, öreg.

Csöngetés hallatszott a kapuból.

– A liftet kérik – mondta Kati.

A kis csapat egy szempillantás alatt eltűnt a vasajtó mögött.

A szürke ló valósággal lekorcsolyázott a pincébe. Ahogy lent volt, egyszerre csak elfogta a remegés. A fal mellett állt és remegett.

– Fél – mondta Dunai –, most tört ki rajta a félelem.

Csutak átfogta a ló nyakát, aztán a többiekre nézett.

– Már nem is remeg.

Hátravezették a pince végére, Csutak odakötötte egy kiugró vaskampóhoz, aztán Katihoz fordult.

– Egypár rongyot lehozhatsz neki, hogy legyen mire lefeküdnie.

Kati bólintott, és kikísérte a társaságot. Később levitt néhány ócska holmit a pincébe. Tüllfátyolt egy iskolai jelmezbálról, régi bársonyruhát.

A szürke ló még mindig a falnál állt a kampóra kötött sáljával. Bánatos tekintettel nézte a tüllfátyolt.

„Mostanában nem járok ilyesmiben” – ingatta a fejét.

Kati letette a holmikat a ló elé. Közben azt a tokfejet nézte, a rongyot a vaskampón.

– Hát igaz… – suttogta maga elé – hát igazán itt van… – Megfordult, és kiszaladt a pincéből, mintha attól félne, hogy a ló utánaszól.

Bárcsak elmondhatná valakinek! Odafent vacsora közben Kati egyre csak erre gondolt. Ha elmondhatná apának ezt a lovat…

Az apa meg azt gondolta:

„Nem értem, Kati mindig szerette a rakott palacsintát, és most hozzá se nyúl.”

Az apa nem szólt mindjárt. Egy darabig nézte, hogy piszkálgatja Kati az ételt.

„Talán mégis meg kellett volna kérdeznem, talán már unja a rakott palacsintát. Az anyja biztosan megkérdezte volna.”

Fölnézett egy képre.

Vékony arcú nő távoli mosollyal. Hasonlított a lányhoz, aki a rakott palacsintát piszkálgatta.

Az apa előrehajolt.

– Nincs étvágyad? – Magában pedig: „Vacsorára mégiscsak valami könnyebbet kellett volna.”

A lány fölnézett. Mintha nem hinné el, hogy az apja itt ül előtte, és ilyeneket kérdez. „Nincs étvágyad?” Meg hogy egyáltalán terített asztalnál ülnek. Szobában. A tányéron rakott palacsinta. Amikor… amikor odalent a pincében a szürke ló!

– Apa…

Kati ebben a pillanatban úgy nézett, mint az asszony a fényképen. A villát forgatta, ahogy megkérdezte:

– Szereted a lovakat?

„Tündér – gondolta az apja. – Mindig ilyen váratlan dolgokat kérdez. Ezt a rakott palacsinta dolgot mindenesetre megúsztam.”

– Nem is tudom – felelte könnyedén –, ezen még valahogy nem gondolkoztam.

Hirtelen elkomolyodott. „A múltkor meg akart velem vetetni egy beteg lovat.”

Újabb kérdés:

– Mit szólnál, ha együtt kéne laknod egy lóval?

Az apa egy félszeg mozdulatot tett.

– Egy lóval? De miért?

Kati a villáját forgatta.

– Hát nem éppen egy lakásban.

– Megnyugtató – bólintott az apa. „Csak kedvesen, csak könnyedén kell bánni a gyerekkel. És főleg nem szabad elárulni, hogy bármivel is meglephet.”

– De igazán, apa, csak egy emeleten.

Az apa bort töltött.

– Úgy gondolod, hogy a ló beköltözne a Mógerékhez társbérletbe? – Váratlanul előrehajolt, és most már maga volt a gyanakvás. – Mit akarsz ezzel a lóval?

– Semmit.

Kati újból megrázta a fejét.

– Semmit.

Az apa még mindig úgy maradt, félig előrehajolva.

– A múltkor is annyit beszéltél egy lóról. Emlékszel? Egy beteg lóról.

Kati visszabújt a tányérja mögé.

„Nem – gondolta az apa –, most már semmit se lehet kihúzni belőle.” Felsóhajtott és megkérdezte:

– Limonádét? Szörpöt?

Kati felült az ágyban.

Furcsa zajra ébredt. Mintha valaki bent ülne a falban és dobolna. De nem, ez nem dobolás.

Lépések.

Mintha nagy tömeg vonulna végig a folyosón, aztán lefelé a lépcsőn. Hangokat is lehetett hallani. Akárcsak a vízcsobogás.

Kik mászkálhatnak ilyenkor a házban?

Kint az ablak előtt fehéren égett egy lámpa. Olykor rebbent egyet a fénye. Madár fölrebbenő szárnya a sötét víz felett.

Álomban úszott az utca, álomban úszott a ház.

Kati ásított, visszacsúszott a takaró alá. És akkor egy hang kintről:

– Mégiscsak furcsa!

Ennyi volt az egész. Ennyi hatolt át a falakon, de Kati egyszeriben kint volt az ágyból. Az álom utána kúszott, mintha vissza akarná rántani. De ő akkor már hálóingben kint volt az előszobában. Anélkül hogy villanyt gyújtott volna.

A lépcsőházban égett a villany.

A zajokat is közelről lehetett hallani. Lépések és hangok. Csoszogás és nyögés.

Kati, mint egy sötét kis árny, az előszoba üvegablakánál lapult.

Olykor hátrafelé pislogott egy szigorú ajtóra. Nem, apa még nem ébredt fel.

Ki kéne menni.

Nem mozdult. Oly elveszett volt, mintha odalehelték volna az üvegablakra. És hallotta, mert hallania kellett, kintről az álmos férfihangot:

– És még a szomszédból átkopogtak, hogy ne horkoljak annyira. Amikor egyáltalán nem is horkolok.

Egy pillanatig csönd volt, aztán egy női hang hallatszott:

– Maga is hallotta a nyerítést?

Nem jött válasz.

Kati úgy érezte, elszáll egy sóhajban. Picit, nagyon picit megnyitotta az ablakot.

A szilvafejű Mohainé állt előtte a lépcsőn.

Mohainé összébb húzta hálóingén spenótzöld kabátját.

– Jellemző! Nagyon is jellemző! Kovácstól akár lovakat is hozhatnak ebbe a házba.

Valaki egy lépcsőfordulóval lejjebb:

– Dobogást hallottam.

– Álmában! – vágta rá valaki két lépcsőfordulóval feljebb. Aztán dühösen krákogva: – Ilyen ostobaság miatt felverni az embert!

– Ha nem hiszi, bújjon vissza az ágyába!

– Á! – prüszkölt a fenti hang.

Mohainé meg azt mondta:

– Mert ugyan mivel is törődik a Kovács? – És mindjárt rá is vágta: – A liftpénzzel! Azzal és semmi mással.

Panaszos hang egy emelettel feljebb:

– Nálunk már fél éve rosszak a csapok.

Mohainé kifújta az orrát.

– De mégis, hogy lovakat hozzanak ide! – Majd roppant erélyesen: – Fel kell ébreszteni a Kovácsot!

Egy hang a mélyből:

– Úgy van! Csak jöjjön le velünk a pincébe!

Az előszobaablak megremegett. Most – gondolta Kati –, most mennek le a pincébe.

Mohainé el is mozdult a lépcsőről.

– Fel kell ébreszteni Kovácsot.

Mintha az egészben csak ez lenne fontos.

Kati anélkül, hogy tudott volna róla, lekuporodott az ajtó mellett. Összehúzta a rémület. Felébresztik a Kovácsot, aztán mind lemennek a pincébe…

Megint lépéseket lehetett hallani, csoszogást. Aztán egy női hangot:

– Mondja, Mohainé, mi baja a Kováccsal?

Ez olyan váratlanul jött, hogy minden zaj megszűnt a lépcsőházban.

– Hogy mi bajom a Kováccsal?

Kati úgy érezte, Mohainé a feje tetején áll, és onnan beszél.

– Hogy mi bajom vele? – És ez most már nagyon fenyegetően hangzott.

De még mielőtt Mohainé folytathatta volna, az alsó lépcsős hang:

– Tudom én nagyon jól! Ne is mondja…

– Ne is mondjam?!… – trombitált Mohainé.

– Hát persze! Merthogy szólt magának, amikor nyitva hagyta a fürdőben a vizet, és a Somogyiék beáztak, és még maga kiabált, hogy akkor fizeti meg a festést, amikor a Somogyi kínai császár lesz!

A többi már úgy zuhogott át Kati fölött, mint a vízesés.

Zúgott, kavargott a lépcsőház.

Mohainé rikácsolt, hogy az nem úgy volt a Somogyiékkal… Aztán a kávéfőzőt emlegette, amit kölcsönadott valakinek a házban, és amit tönkretettek.

– Mert ebben a házban semmit se lehet kölcsönadni!

Valaki a vaskorlátot püfölte.

– Ki tette tönkre a dominómat? Azt mondja meg, ki tette tönkre a dominómat?!

Ez a Tukacs.

Kati még mindig az ajtó mellett kuporgott. El nem mozdult volna.

– Hagyjuk a dominót! Inkább arról beszéljen, hogy…

Ez megint Mohainé.

De miről beszéljen a Tukacs? – sóhajtott Kati az előszobaablak mögött. – Istenem, miről…

Nem tudta meg, miről kellene Tukacsnak beszélnie.

Tukacs már azt ordította:

– Rágalom! Sötét rágalom!

Egyszerre csak elsötétedett a lépcsőház.

A villany kialudt, és csak lépéseket, csoszogásokat lehetett hallani. Meg ahogy a vaskorlát döngött.

Egy hang:

– Nyomja már meg a gombot! No, mi lesz?

Senki se nyomta meg a gombot. Sötét volt, és Mohainé csak fújta a magáét:

– Jól tudom, hogy túrta ki a társbérlőjét! Ha egyszer kinyitnám a számat…

Mire Tukacs, mint egy elveszett hajó szirénája:

– Hát nyissa ki! Tessék! Halljuk!

– Nyomja már meg a gombot! – követelte makacsul egy hang.

Mire egy egész kórus:

– Villany! Villany!

Nem gyújtották fel a villanyt. A hangok is elhaltak. Csönd volt a lépcsőházban.

Csak a vaskorlát zúgott, mintha azon csúszna le Mohainé, Tukacs meg a többiek valami szédületes mélységbe.

Kati körülnézett a sötét előszobában. Zúgott a feje. Keze-lába elzsibbadt.

Talán elaludt?

Talán álmodta az egészet?

Fölkecmergett. Visszatámolygott a szobájába. Ahogy belezuhant az ágyba, meghasadt előtte a fal.

Mohainé vágtatott az ég sötétjén iszapszürke lovon.

 

 

– Mi van ezzel a gyerekkel?

Csutak megállt az ajtóban. A kis vászonzsákot egy lassú, türelmes mozdulattal leeresztette a földre. Lehorgonyzott. Az anyjára nézett. Állt és várt.

Anya kávét öntött a csészébe. Odavitte apának az ágyba.

– Lót-fut naphosszat.

Csutak megigazított egy darabka száraz kenyeret a zsák tetején. „Anya most mindjárt azt mondja, olyan vagyok, mint egy nyúzott macska.”

Anya kis kendőt dobott apa takarójára, rátette a tálcát.

– Olyan, mint egy nyúzott macska.

– Á… á… – morgott apa.

És ez úgy hangzott, mint kellemes, megelégedett csobogás.

Csutak az ajtóban állt a zsákjával. Fogadni merne, apa azt mondja: „Nem olyan nagy vész. A gyerekek ebben a korban…” Apa különben is még alszik. Szabadnapja van, és ilyenkor az ágyban reggelizik. Közben félig alszik. Érdekes, hogy tud álmában enni. Aztán majd később az ágy szélére ül, akárcsak a Balaton partjára, és ásítozik, meg a hátát dörzsöli.

Apa megint csak azt mondta, hogy: „Á… á…” – és ez igazán nem hangzott fenyegetően.

Csakhogy anya most nem érte be ennyivel.

– Azt is szeretném tudni, hová hordja azt a rengeteg száraz kenyeret.

– Száraz kenyeret? – bugyborékolt apa a takaró alatt.

Csutak úgy vélte, itt az ideje, hogy közbeszóljon:

– Anya, nálunk igazán nem marad meg annyi kenyér.

– De a szomszédból is viszel. Az egész emeletről.

– Tudod jól, Dochnáléknak van egy malacuk Érden, és megkértek, hogy…

(Most már nincs nagy baj. Anya még Dochnálékról beszél egy kicsit. Hogy azoktól úgyse lehet disznótorost kapni, mert azok olyan emberek…)

– De miért ne adna egy kis májast a Dochnál mamája? Azt hiszem, anya, félreismered őket.

Csodálkozó tekintet.

– Ki mondta, hogy nem ad? Hiszen éppen azt mondtam, hogy tavaly is küldtek, és hogy nagyon rendes emberek.

Csutak nyelt egyet. Rábólintott.

– Hát persze hogy rendes emberek.

– Miket beszélsz itt összevissza? – Anya gyanakodva nézett rá.

– Kezit csókolom!

Csutak fölkapta a zsákját, és kicsúszott az ajtón. „Hogy az ember még ebben se bízhat! Esküdni mertem volna, hogy anya azt mondja…”

Megrázogatta a száraz kenyeret.

Szökdécselni kezdett.

„Kíváncsi vagyok, milyen pofát vág a szürke ló, ha találkozunk. Már úgy eszik a kezemből! És akárki akármit mond, jobb húsban van. Azazhogy egyáltalán van rajta egy kis hús. Persze a pincelevegő nem éppen a legjobb.” – Már nem szökdécselt.

Komolyan lépkedett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.

„Talán már nincs is ott a szürke ló!”

Igen, erre már annyiszor gondolt. Hogy egyszer lemegy a pincébe, és nem találja sehol se a lovacskát. Merthogy elindult a szenes- és fáskamrák között, végig a sötét folyosókon, aztán hirtelen kiér egy mezőre, ahol lovak vannak. Olyanok, mint ő. Akiket a vágóhídra akartak küldeni, aztán valahogy megmenekültek, és most lent élnek a föld alatt, pincék szénporos mezőin. Odafönt az emberek már régen elfeledkeztek róluk. De ők élnek. Ménesek robognak a föld alatt, a házak pincéiben.

Csutak maga is úgy ügetett, mint egy ló.

A lovacska eltűnik, és soha senki nem akad a nyomára.

Csutak hirtelen megállt.

A fuvarosnő állt egy fal mellett, és csak nézett. De úgy, mintha már régen, nagyon régen nézné a fiút. Talán már az óta a bizonyos este óta, hogy Pazár Micuval átmásztak a kerítésen. És talán azt is látta, ahogy kint álltak a sötét utcán a lóval.

„Alászplajbász – gondolta Csutak. – Szépen továbbállok és kész. Ő nem ismer engem, és én nem ismerem őt.”

Persze mégis meghajolt, és azt mondta:

– Kezét csókolom.

És mert a nő, ott a falnál, nem szólt semmit, még meg is kérdezte:

– Hogy tetszik lenni mostanában?

A fuvarosnő szemöldöke megrebbent. Ő maga pedig valahogy olyan képet vágott, mintha szemtelenségnek tartaná, hogy ez a fiú csak így ráköszön az utcán. Kissé féloldalra dűtötte a fejét.

– Te is benne voltál.

Az asszony mosolygott, bólogatott.

Csutak meg a járdakockákat nézte. Roppant figyelmesen. De igazán, hogy mennyi minden van egy ilyen kockán! Csak ha a kocka repedéseit nézzük! Gyufaszál, széttaposott papírhajó, kétfilléres…

Csutak hirtelen elvörösödött belülről.

A zsák! Ha megkérdi, mi van a zsákban…

Érezte, hogy megfogják a vállát.

– Azt hiszed, nem tudom?!

Csutak akárcsak egy rongybaba a fuvarosnő keze között: „Ha kirázza belőlem a lelket, akkor se mondok semmit. Csak a zsák… Csak arról ne kérdezzen…”

A nő éppen csak megrázta, aztán elengedte.

– Mit csináltatok azzal a lóval?

Csutak most nézett először a szemébe.

– Milyen lóval?

– Eladtátok?

– Hogy tetszik gondolni? – És még mindig szembenézett a fuvarosnővel. Oly elszántan, mintha azt mondaná: „Jól van, négyeljetek fel, de én akkor se tudok semmiről. Nem láttam semmiféle lovat.”

A fuvarosnő a vállánál fogva meglökte.

– Eredj! – És ahogy Csutak botladozva megindult, még utána szólt: – De ne hidd, hogy…

Csutak visszanézett.

Az asszony csak bólogatott. A falnál állt, mosolygott és bólogatott.

Csutak futni kezdett.

És akkor valami koppant mögötte.

Megállt, mintha villanyáram érte volna. Nem nézett hátra, de valósággal látta a kenyérdarabot a járdán. És azt is tudta, hogy nemcsak ő látja.

Ott fekszik a kenyérdarab a kövön, a napfényben, közte és az asszony között.

Csak nem hátrafordulni! Csak nem…

Csutak a saját árnyékát nézte.

– Kezit csókolom – suttogta megint maga elé.

És mintha egy szélroham elfújta volna a sarokról, elrohant.

Megkerülte az utcát, megkerülte a teret. Mert az csak természetes, hogy nem mehet mindjárt abba a házba, abba a pincébe. Az asszony a falnál áll és figyel. Mit akart azzal: „De ne hidd, hogy…”

Mit ne higgyen?

Egy biztos. A fuvarosnő megszagolt valamit, és most nyomoz.

Csutak közben megkerülte a fél várost. Felült egy villamosra, aztán leszállt, és átment egy réten.

Egy mozi előtt ácsorgott valahol Kelenföldön.

Kispesten beállt kapufának egy focimeccsre.

Egyáltalán mindig mindenhol önmagával találkozott.

Végre megint ott állt abban az utcában. A fuvarosnő nem volt sehol. De talán egy kapu alól figyel. Ablakból. Hirdetőoszlopból.

Csutak elment Katiék háza előtt. Egy lépés – és bent volt a kapun.

Lent a pincében a ló feje áthajolt Kati vállán.

– Minden pillanatban felfedezhetik – mondta Kati.

– Mi is volt tegnap éjjel? – kérdezte Pazár.

Kati az éjszakáról mesélt, hogy a lakók mind kitódultak a lépcsőházba, mert dobogást hallottak meg nyerítést.

És akkor Csutak:

– A fuvarosnő itt van az utcában.

Lassan közelebb ment a lóhoz, mintha vele akarná megbeszélni a dolgot.

– Nyomoz.

Hátrafordult a többiekhez.

– Miért hallgattok? Talán nem tudjátok, kiről beszélek? Hát az a nő, akié a ló volt… Itt jár az utcában. Elcsípett. Meg is kérdezte, eladtuk-e a lovat.

Kamocsa kurtán, élesen felnevetett.

– Hát aki ezt el tudja adni! Hát aki ezért egy húszast kap!

Aztán, ki tudja, hányadszor, megint azt mondta:

– A te ötleted volt.

A ló, aki Csutak ötlete volt, elfordította a fejét.

„Torkig vagyok veletek!”

 

 

Ami sok, az sok! Hogy még a kapukulcsot is el kell lopni!

Kati lent állt a házmesterfülkében.

Nézte, ahogy egy széles, vörös ujj végigfut a lakók névjegyzékén. Oldalt a falban villanykörte. Sportsapka az asztalon. És egy szegen a kulcs.

Nem, amit Kati itt lát, azt soha életében nem felejti el. Azt a mozdulatot se, ahogy Kovács ujja végigmegy a névsoron, aztán megáll.

– Száztizenhét forint. Fűtési díj nélkül.

Ezt mondta Kovács. De Kati egy másik hangot hallott: „Meg kell szerezned a kapukulcsot!”

Ezt pedig Pazár mondta lent a pincében. Aztán még hozzátette: „Mégse grasszálhat ez a ló mindenki szeme láttára. Kapuzárás után visszük ki.”

– Fürdés húsz forint személyenként – mondta Kovács.

Kati bólintott, pénzt tett le az asztalra. Csak ne kelljen a kulcsra nézni!

„Mi előbb lejövünk – mondta a haditanácson Pazár. – Aztán ha majd csönd lesz, kisétálunk a lóval.”

– Kisétálunk? – sóhajtotta Kati.

– Tessék? – A házmester ránézett. – Mondtál valamit?

Kati a fejét rázta.

– Nem, semmit. – Magában pedig megint azt gondolta: „Csak ne kelljen a kulcsra nézni!”

Kovács megvonta a vállát.

– Százas. Két darab százas. Legalább az egyiket hoztad volna apróban.

Kati hallgatott.

A villanykörte sápadtan égett a falban. Miért nem a mennyezeten? Az ilyen fülkében minden más. Miért van biciklipumpa az asztalon? Kovács nem biciklizik. Mennyi szög a falban! Öreg, rosszindulatú kampósszögek. Az egyiken a kulcs. De hát ez nem lehet, hogy ő… lopjon! Hát persze, mindjárt szól a Kovácsnak. „Kovács úr, kérem, tessék lemenni a pincébe, van ott egy ló.”

Milyen furcsa…

Kati most meg majdnem elneveti magát. De igazán, Kovács itt a százasokkal bajlódik, hogy fel kell váltani… Közben ha tudná, hogy egy ló van a pincében! De igazán, milyen képet vágna. Azon az éjszakán a lakók majdnem lehívták. Azon az éjszakán. Talán csak álmodta az egészet. És talán ez is csak álom. „Kovács úr, kérem, ó, kedves Kovács úr, ha véletlenül le tetszik menni a pincébe…”

– Váltanom kell.

Kovács hátrament a szobájába.

A villanykörte valósággal szikrázott a falban. A szögek, mind megannyi fej, Katira néztek, és rozsdásan vigyorogtak.

– Emeld le!

– Mi lesz már!

– Megijedtél?

Kovács visszajött, húszasokkal és tízesekkel a kezében.

– Számold meg.

Kati ránézett, és a fejét rázta. Valósággal kikapta a pénzt Kovács kezéből – aztán már kint is volt.

Az első lépcsőfordulónál megállt. Hosszúnadrágja zsebébe nyúlt. Kivette a kapukulcsot, megforgatta.

„Hát remélem, ma éjszaka nem lesz nagy forgalom a házban!”

Visszacsúsztatta a kulcsot, és a fal mellett fölszaladt a harmadikra.

– Nincs más hátra, ki kell vinni a szigetre.

Ezt Pazár mondta, ahogy a szürke lóval megint kint álltak az utcán.

Kati a ló árnyát nézte. Erről eszébe jutott az út a pincéből fel a lépcsőházig, aztán ahogy elmentek Kovács fülkéje előtt. Szinte kedve lett volna bekopogni.

– Bocsánat, Kovács úr, nincs nálam kapupénz, de majd reggel.

A ló közben belebólogat a házfelügyelő arcába, esetleg ő is megjegyzi:

„Elnézést, de pillanatnyilag nincs egy vasam se.”

És Kovács úr? Elájul. Vagy inkább ordítani kezd, és felveri a házat. Akkor aztán megtudnak mindent. Apa is, a többiek is.

Igen, akkor legalább vége lett volna ennek az egésznek, így nincs vége semminek. Itt áll az ellopott kapukulccsal, és tovább kell vándorolni.

– A szigetre…

Dochnál vállat vont.

– Addig ötször elkapnak.

– Miért kapnának el – mondta Csutak –, felülök a lóra, és azt mondjuk, filmreklám vagyunk. Ezt már ajánlottam egyszer.

Pazár elhúzta a száját.

– Csutak, te inkább meg se szólalj. Egyáltalán, tűnj el. – És szinte mentegetőzve: – Ne haragudj, de idegesít a fejalakod.

Dochnál végignézett Csutakon.

– Én is tudnék neked valamit ajánlani. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán megismételte: – Nagyon tudnék neked valamit ajánlani.

Csutak úgy érezte, jobb, ha nem szól semmit. Jobb, ha meg se kérdi, miért idegesíti Pazárt a fejalakja, és mit tudna Dochnál ajánlani.

Különben is ebben a pillanatban a ló elindult az utca vékony vonalán. Úgy lépkedett, mint az artista, amikor szédítő magasban elindul a kötélen.

Pazár nézte és felnyögött.

– Mondtam, hogy meghibbant. A telep felé megy, ahonnan elhoztuk.

Mire Kamocsa Jenő:

– Mindig tudtam, hogy dilis.

Kati előreszaladt, és a ló előtt hadonászott a kapukulccsal.

– Hallod-e! Ezt azért nem teheted velünk!

– Mégis, ha megállnál – motyogta Csutak a ló mögött.

A szürke ló nem törődött velük. Úgy baktatott, mintha az égvilágon semmi köze se lenne ehhez a társasághoz. Úgy baktatott, mint aki magára húzta az éjszakát, amiből úgyse bújik ki többé.

Egyszerre csak megállt.

Egy másik ló prüszkölt a képébe.

– Hé! Mi a csudát akartok ezzel a gebével?! – Egy bőrkötényes férfi felállt a bakon. – Nem tudtok vigyázni erre a csontvázra?

Csutakék mintha megdermedtek volna.

Mintha egy bérház indult volna el feléjük. Egy megvadult, hatalmas bérház. Igen, a bútorszállító kocsit semmi egyébhez nem lehetett volna hasonlítani.

„Én már csak így magányosan” – mondta bizonyára a szürke ló annak a másiknak, aki a képébe prüszkölt.

„Még mindig nem a legrosszabb – prüszkölt a másik. – Micsoda napunk volt! Mennyi költözködés…”

A kollégája nem szólt semmit, elfordította a fejét.

„Igazán nem volna semmi bajom, csak tudnám, hogy ezek itt mit akarnak.” A szürke ló hátrabökött a fejével Csutak felé.

– Kérem szépen…

Csutak olyan parányi volt a hatalmas kocsi előtt. Úgy érezte, a férfi ott a bakon meg se hallja.

– Kérem szépen, nem tetszik véletlenül a pályaudvar felé menni?

A bőrkötényes ember füléhez emelte tenyerét.

– Tessék?

Dochnál, úgy a vállával, meglökte Csutakot.

– Hagyd a csudába.

– De csak beszéljen – mondta Pazár.

Kamocsa leült a járda szélére, tenyerébe hajtotta a fejét.

Csutak meg felkiáltott a bőrkötényesnek:

– Ezt a lovat kell elvinni!

– A pályaudvarra?! – kiáltotta vissza a férfi. Felnevetett. – Miért? Jegye van az éjféli gyorsra?

– Nem, nem a vonatra.

– Hagyd a csudába – súgta Dochnál.

– Csak beszéljen – mondta Pazár.

A bőrkötényes lemászott a kocsiról. Úgy lépett Csutakhoz, mintha zsebre akarná vágni.

– Honnan van nektek ez a ló?

Csutak hátrább lépett. Talán hogy még legyen ideje elfutni. Aztán a férfira nézett, és a nagy csöndben csak ennyit mondott:

– Loptuk, kérem szépen.

– Megőrült – suttogta Dochnál.

Kamocsa, a járda szélén, mintha belepottyant volna a csatornába.

Kati felsóhajtott.

Most vége – gondolta. – Most még csak azt kell megvárni, hogy a bőrkötényes összecsődítse az utcát.

A bőrkötényes úgy állt, mint akit enyhén mellbe vágtak.

– Loptátok? Aztán miért?

– El akarták vinni a vágóhídra – mondta Csutak. Még mindig úgy állt, mintha futásra készülne. „Vigyázz! Elkészülni! Start!” Kamocsa el se tudta képzelni, hogy valaha is felálljon a kőről.

Kati körül hullámzott a sötétség. Emelkedett és süllyedt a sötétség. „Nem – gondolta –, nincs vége semminek, és most már soha nem is lesz vége. Menni kell ezzel a lóval.”

Kati sírni tudott volna, úgy elkeseredett. Úgy érezte, két ujja tőle függetlenül felemelkedik, és felmutat a levegőbe: „Vigyék el! Vigyék el ezt a lovat! Aki miatt el kellett lopni a kapukulcsot.” De hallgatott.

Mint ahogy hallgattak a többiek is.

A bőrkötényes férfi törte meg a csöndet:

– Aha, aztán most el akarjátok rejteni. – Aztán kissé csodálkozva megkérdezte. – De a pályaudvaron?…

– Tessék csak ránk bízni – bólintott Csutak. – Majd mi szólunk, hol álljon meg a kocsi.

A többiekhez fordult.

– Mert, ugye, a régi pályaudvar felől kell menni oda, arra a bizonyos helyre?

– Igen – suttogta Dochnál. Úgy bámult Csutakra, mint egy látomásra.

– Mert ez a ló aztán nem tud felmenni a betonon – bólogatott Csutak.

– Nem tud fölmenni.

Dochnál már nem is volt benne biztos, hogy Csutak áll itt előtte. Nem, az nem lehet, hogy Csutak ilyeneket mondjon a bőrkötényesnek. „Majd mi szólunk, hol álljon meg a kocsi.”

– De hát ki mondta, hogy én elviszlek benneteket? – kérdezte a bőrkötényes.

– Senki – Csutak a férfi arcába nézett. – De esküdni mernék rá, hogy éppen ezt forgatja a fejében.

A férfi felnevetett. Hátrament, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Pakoljátok fel az aggcsontot. Aztán szóljatok, ha odaértünk.

Csutakra nézett.

– Ti tudjátok, hova.

A szürke ló búcsúzott új barátjától.

„Igazán szívesen elbeszélgetnék, de úgy veszem észre, mennem kell.”

Mire az idegen ló leplezetlen bosszúsággal:

„Mégpedig úgy veszem észre, a mi kocsinkon!”

„Hát ha nincs más…”

„Egy ilyen nehéz nap után még téged is vigyünk! Ez aztán gyönyörű!”

A társa, aki eddig elfordította a fejét, felhorkant.

„Tudtam, hogy ez lesz a vége.”

 

 

Vonatfütty a pályaudvar felől.

Egy lófej az öreg vasúti fülke ajtajában. Körülnéz. Oly figyelmesen, érdeklődve, mintha kérdezné:

„Mi lesz? Utazunk?”

A fák, a bokrok mozdulatlanok. A füvet meg mintha felperzselték volna. A táj kissé távolabb lejteni kezd. Amott kőkerítés omladéka.

Valahogy mindez a ló fátyolos, öreg tekintetében. Akár a csodálkozás.

„Tulajdonképpen hogy kerültem ide?”

Újabb vonatfütty.

A szürke ló megint csak felkapta a fejét. Mintha nyeríteni akarna. Talán hogy jelt adjon. De a hang elfáradt, még mielőtt megszületett volna. Így hát csak az ormótlan tokfejét rázta.

„Jó, jó, megyek már.”

A vonatfütty elhalt a levegőben.

Csönd lett, nagy csönd, mintha a táj egy roppant lélegzésre készülne. Az öreg vonatfülke meg a szürke ló mintha valami varázsütésre elváltozott volna.

A vonatfülke már nem volt vonatfülke, hanem egy kedves, kissé roskatag családi ház a szabadban.

A szürke ló meg a lakó, aki itt tölti hétvégi pihenőjét. Akkor kel, amikor akar. Akár délig is aludhatna. Csak hát az ő korában bizony már korán ébred az ember. Örül, ha vége az éjszakának, a sötétségnek.

Igaz is, nincs jobb, mint a nedvesen csillogó reggeli napfényben elácsorogni a ház előtt. Pizsamában ásítozva kinézni.

– Á… á, hát milyen is a világ?

Közben esetleg hátraszólni a kedves feleségnek:

– Ráérünk még a reggelivel. Két kemény tojás, vaj, dzsem. Kérlek, kérlek, mondom, hogy ráérünk.

Csak nézni, nézni!

A házigazda feje megrezzent. Mintha felfedezett volna valamit. Vagy talán éppen valakit.

– No né! Látogatót kapunk. Ejnye, csak nem? De igazán, milyen kedves meglepetés!

Csakugyan. Egy pont jön fölfelé a kőkerítés felől. Lassan megnő.

A szürke ló megint úgy tartotta a fejét, mintha trombitálni akarna.

– Tízet egy ellen, hogy ez Csutak! Ez aztán a megtiszteltetés! Kedves barátom, valóban pompás ötlet, hogy így váratlanul… Tudod, hét végére leruccanunk ide, szerény kis vityillónkba, nem nagyon hívok vendégeket, de azért ha egy-egy barátom meglátogat, no szóval, nem penészedik meg az unalomtól!

A szürke ló szemében megjelent Csutak.

Ott állt a fiú, zsákocskával a vállán.

Csutak letette a zsákot.

– Légy üdvözölve. Csak egyre kérlek: ne kérdezd, honnan hoztam a szalmát.

Csutak kifújta magát.

– Erről jobb, ha nem esik szó.

A szürke ló nem kérdezett semmit.

De Csutakot mintha bosszantotta volna ez a hallgatás.

– Persze – mondta – téged csak az érdekel, hogy minden rendben legyen. A többi nem fontos.

Csutak legyintett, és belépett a fülkébe.

– Abbázia, Milánó és kapcsolt részei!

A szalmát kiborította a sarokba.

– Majd hozok még. Hogy véletlenül föl ne fázz.

A szürke ló még mindig kifelé bámult, de a füle megrebbent.

Csutak leült a szalmára.

– Kedves, igazán kedves! Legalább a füledet mozgatod. Szó sincs róla, azért az is valami. – Felsóhajtott. – Ó, mit tudsz te! Ha csak arról beszélnék, mi volt otthon akkor éjszaka, amikor kihoztunk ide. Anya kint várt a folyosón. De hagyjuk!

Fölállt a szalmáról. Kiment a ló elé. Nézte, mintha most látná először.

– Hogy mi ütött belém akkor az utcán!

A szürke ló füle megremegett.

– Igen, igen – folytatta Csutak –, amikor azzal a fuvarosnővel jöttél. Micsoda csődület volt!… Emlékszel?

A ló feje féloldalt csuklott. Szél borzolta kóchaját, ott elöl a homlokában.

Csutak erre mindent elfelejtett. Hogy mennyi baj volt a szürke ló miatt! Mennyit kellett hallgatnia Kamocsától: „A te ötleted volt!”

Fél karral átfogta a ló nyakát. Roppant óvatosan, hogy össze ne roskadjon alatta.

– Ne félj! Elhoztalak a szigetre, és ide már nem követhet senki.

 

 

Otthon apa azzal fogadta Csutakot:

– Miféle lovat loptál?

S úgy nézett, mintha várná, hogy Csutak kinyitja a kamra ajtaját, és azt mondja:

„Tessék, itt a ló.”

Vagy kinyitja a fürdőt.

„Tessék, éppen tusol.”

Ebben a pillanatban valóban úgy tűnt, mintha a ló lenne minden ajtó mögött.

– Fiam – apa megérintette Csutak arcát –, ugye ez nem lehet igaz?

Apa arca rémült volt. Nem, itt nem lehet tovább hallgatni. Meg kell nyugtatni. „Ugyan, apa, hogy gondolod…”

Csakhogy Csutak meg se tudott szólalni. Állt az előszobában, mint aki megnémult.

Apa előrehajolt.

– Ha mégis, tudod, ha mégis történt volna valami ilyesmi, jobb, ha megmondod. – Kis szünet. – Legalább itt, nekem…

Apa a barna nyári zubbonyában volt. Olajfoltra emlékeztetett. Bánatos olajfoltra.

Csutak most végre kinyögte:

– Apa! Hát hogy gondolod…

– Csak azért – apa lehalkította a hangját, és az ajtóra mutatott –, mert egy nő keres.

– Engem?

Apa rábólintott, és azt mondta:

– Szerencse, hogy anyád nincs itthon.

– Mikor jött? – kérdezte Csutak. Aztán mint aki hirtelen észbe kapott: – De hát miféle nő?

Apa széttárta a karját, aztán ahelyett, hogy felelt volna:

– Ha inkább lemennél egyet sétálni…

– Ugyan, apa, mit gondolsz! – Csutak hangja valósággal szemrehányó volt. Keze a kilincsre csúszott. Talán nincs is a szobában, gondolta. Eltűnt. Kirepült az ablakon, vagy – tudom is én…

Benyitott.

Lomha zsák emelkedett fel az egyik székről. A fuvarosnő. Sötétzöld kosztümjében – mintha nem is ő maga volna. És az a szigorú, józan tekintet…

A fiú lassan hátrálni kezdett, mintha észrevétlenül bele akarna nyomulni a falba.

– El kell mondanod, mit tudsz a lóról.

Csutak lehajtotta a fejét.

Úgy érezte, mintha a szoba megtelt volna emberekkel. Nemcsak apa állt mellette, de azok is, akiket akkor az utcán látott. Igen, amikor megjelent a szürke ló. Itt állt Magyari néni meg az a másik szatyros nő, a fogfájós tűzoltó és még sokan mások.

– Mit tudhat arról a lóról az én fiam?

Apa előbbre lépett.

– Csak nem gondolja, hogy eldugtuk a lovát?

– Ő mondta – az asszony Csutakra mutatott –, hogy nem szabad hagyni. Könyörgött ott az utcán, hogy ne engedjék elvinni a lovat.

– Aztán mégis elvitték – bólintott Csutak. – Jöttek érte, és elvitték.

Az asszony meg azt mondta:

– Jobb, ha most beszélsz.

– De amikor nem tudok semmiről. – Csutak fölkapta a fejét.

– Rendben van. – Az asszony elővett egy cédulát. – A barátaid címét is megszereztem. Akik akkor veled voltak. – Szinte bizalmasan hunyorított a fiúra. – Megmondhatod nekik. És azt is, hogy velem nem lehet kibabrálni. Ahhoz korábban kell felkelni.

Az apa előrelépett.

– Kérem, ne fenyegetőzzék!

Az asszony ránézett, és elnevette magát. Majd megint Csutakra hunyorított.

– Szervusz, fiacskám.

 

 

– Mit mondott?

– Megszerezte a címünket?

– Az enyémet is?

– Azt is mondta, hogy feljön hozzánk?

– Engem is említett?

Ott álltak Csutak körül Pazár és a többiek. Mindenki egyszerre beszélt, kérdezett.

Csak éppen Csutak hallgatott. Olyan volt a kör közepén, mint egy agyonült díványpárna. A barátai fölött a kiszuperált vonatfülkére nézett. Ha elindulna… ha egyszer mégis elindulna a kocsi a szürke lóval!

Felsóhajtott. Ó, az igazán nagyszerű lenne! Akkor kihívná a fuvarosnőt ide a szigetre, és azt mondaná:

„Tessék, kérem! Nézzen körül! Ez a szigetünk. A rejtekhelyünk. Itt bizony nincs semmi.”

A szürke ló pedig közben már utazna, utazna a fülkében.

Dochnál megrázta a vállát.

– Csutak! Megnémultál? Beszélj már!

És akkor Csutak végre megszólalt a kör közepén:

– Nem, senkit sem említett közületek.

– Persze, hát honnan is tudná a nevünket! – Dunai úgy nézett a többiekre, mintha erről nem is lehetne vitatkozni. Aztán összehúzta a szemöldökét, és megint Csutak felé fordult. – Mégis, nem mondta, hogy a Dunai?

Pazár mélységes fölénnyel:

– Á, csak fenyegetőzött. Csak azért mondta az egészet, hogy a Csutak begyulladjon. – Elhallgatott, majd eltűnődve megvakarta a füle tövét. – Azért ha feljönne hozzánk…!

Kati a vonatfülke felé pislogott.

– Azért jó, hogy itt van a szürke ló. Mert ha nálunk találná a pincében…

Kamocsa rábólintott.

– Vagy nálunk. – Füttyentett egyet. – Jó kis cirkusz lett volna, nem mondom!

Csutak félretolta a vállakat, és a fülkéhez lépett.

A szürke ló, mint aki délutáni álmából ébredt, kidugta fejét a kocsiból. Örökké könnyező, fátyolos tekintete megcsillant, ahogy Csutakra nézett.

„No, tudsz valamit?”

Csutak meg azt mondta hangosan:

– Akármi is történik, én nem árullak el soha.

Pazár meglökte Csutak vállát.

– Én talán igen? Azt akarod mondani, hogy én talán elárulom?

– Vagy én?

– Vagy én?

Ott álltak a vonatfülke előtt. Csutakra néztek, a szürke lóra, és egyre csak azt hajtogatták:

– Belőlem egy árva szót se húznak ki!

– De belőlem se!

– Azt szeretném én látni…

Csutak végignézett az arcokon, és vállat vont.

– Egyszer valaki csak elárulja.

– Csutak! – Pazár úgy lépett hozzá, mintha arcul akarná vágni. De aztán lehanyatlott a keze, és szinte suttogta: – Nem emlékszel rá, hogy akkor este együtt mentünk be a telepre? Nem emlékszel? Átmásztunk a palánkon, hogy elhozzuk a szürke lovat…

Csutak rábólintott.

– Az akkor este volt…

– Miért? És most mi van?

Csutak a szürke lóra nézett, és nem felelt.

– Nálunk bújtattuk a pincében!

Ezt Kamocsa mondta.

– Meg nálunk! És még a kapukulcsot is elloptam a szürke ló miatt. – Kati Csutak elé ugrott, és az ingét rángatta. – Talán te rejtetted el a lovat? Talán te loptad el a kapukulcsot?!

– Én is megtettem, amit tudtam – bizonygatta Dochnál.

Dunai pedig megkérdezte:

– De hát ki vagy te, hogy ezt mered mondani?

Csutak Dunai vékony, szemüveges arcába nézett. Igazán nem értette, hogy is kezdődött ez az egész. Aztán zavartan csak ennyit motyogott:

– Valakinek mindig eljár a szája.

A többiek lassan elhúzódtak tőle.

Csutak érezte, hogy ez most megint nem volt „valami jó”. Szinte sírva tette hozzá:

– Ez már így szokott lenni, ne haragudjatok.

Csönd támadt. Senki se szólt egy szót se.

Hallgatott Pazár is, aki akkor este Csutakkal együtt átmászott a kerítésen; hallgatott Kamocsa, aki a pincéjében rejtegette a szürke lovat; hallgatott Kati, aki még a kapukulcsot is ellopta.

Dochnál a szürke lóra nézett, és nagyon halkan annyit mondott:

– Butaság.

Ahogy meglátta a ló fátyolos tekintetét, elkapta a fejét.

Kati váratlanul fölnevetett.

– Kíváncsi vagyok, ki lesz az a valaki!

Senki se felelt.

Elfordultak a szürke lótól, aztán elindultak a szigetről hazafelé.

 

 

Csutak egy szobában ült.

A szoba valaha oly ismerős volt, most pedig oly idegen.

Egy képre nézett. Kobaksapkás fiú, labdával a hóna alatt. Igen, ezt a képet ismerte. Ez még abból az időből volt, amikor ő meg Színes Géza mindennap kijártak az Ér utcába. De már ott mellette…

Csutak fölállt.

Egy turcsiorrú színésznő kezet fog Színes Gézával.

Biztosan egy filmből van, Géza egyik filmjéből. Akárcsak a másik kép, amelyiken Géza egy kerítés tetején lovagol.

Ott meg egy csapat gyerek között látni Gézát.

Csutak a képek előtt állt és felsóhajtott.

„Ha akkor azon a bizonyos előadáson (Szabadtér – Ér utca!) én játszom Csongor királyfit!…”

Képzeletében már ő ugrott a képre. Ővele fogott kezet a turcsiorrú színésznő. Csutak lovagolt a kerítés tetején, Csutak állt egy csapat gyerek között.

De ez csak egy pillanatig tartott.

– Á, ugyan!

Csutak legyintett, és visszaült a székre.

Mikor jön már Géza? A mamája azt mondta, hogy minden pillanatban itt lehet. De ez nem hangzott nagyon biztatóan. Inkább mintha azt jelentené: „Sejtelmem sincs, fiacskám, Géza mostanában roppant elfoglalt.” Igaz, még hozzátette a mama:

– Nyugodtan megvárhatod, ma nincs felvétele.

Ma nincs felvétele…

Csutaknak elszorult a szíve.

Lehetséges, hogy valaha valaki azt mondja majd:

– Ó, Csutak véletlenül éppen ráér. Ma nincs felvétele.

És akkor az a bizonyos valaki, aki őrá vár, majd elolvad a boldogságtól.

Csutak alatt megreccsent a szék. Gonoszul, alattomosan, mintha már nagyon unná Csutakot.

Aztán úgy tűnt, mintha Géza anyja állna az ajtó előtt. Résnyire talán meg is nyitja az ajtót. Csak hogy éppen bekukkantson.

„Még mindig itt ül az a fiú?”

De hiszen megismert – gondolta Csutak. – Még mondta is: „Régen jártál nálunk.”

Csutak megvonta a vállát, mintha Géza anyjának felelne.

„Néni, kérem, én igazán nem tehetek róla.”

Hirtelen elképzelte, hogy Géza benyit egy csomó barátjával. Lányokkal, fiúkkal. Egy csomó új barátjával. Géza megáll az ajtóban.

„No né, a Csutak! Hát rád aztán igazán nem számítottam.” És a többiek is úgy néznek rá, mint akire igazán senki se számított.

Csutak válla közé húzta a fejét. Valósággal belepréselődött a székbe.

„Nem – gondolta –, nem megyek el, mert amit el akarok mondani, azt csak neki mondhatom el és senki másnak.”

– Géza!

– Csutak!

Géza ott állt az ajtóban.

Egyedül. Nem voltak vele az „új barátai”. Közelebb lépett, gyöngéden Csutak hátába bokszolt.

– Anya mondta, hogy vársz.

Milyen jó, hogy Géza itt van, és hogy elmondhatja neki azt a bizonyos dolgot. Persze azért nem kell mindjárt rátörni.

– Hallom, ma nem volt felvételed.

Géza összehúzta a szemöldökét.

– Elég baj az. Kiesés, öregem, kiesés.

Csutak igyekezett megértően bólogatni.

– Persze, kiesés.

Géza úgy lovaglóülésben elfoglalta az egyik széket. Rákönyökölt a támlájára. Roppant gondterheltnek látszott.

– Tudod, külső felvételek miatt volt baj. Merthogy egyszerűen nem találtunk megfelelő helyet külső felvételekre.

Csutak megint csak bólogatott.

– Az bizony baj, mert ha nem találnak megfelelő helyet külső felvételekre…

Géza ránézett, és elnevette magát.

– Akkor mi van? Csutikám, te egyáltalán nem figyelsz, és összevissza beszélsz.

Csutikám…

Ez megint a régi Géza volt. És a „Csutikám” valahogy úgy érezte, mintha egy napra se szakadtak volna el egymástól.

„Csutikám” egy darabig hallgatott, aztán kibökte:

– Van egy ló. Egy szürke ló.

És mert Géza nem szólt közbe, egyszerre leadta az egészet. Hogy akadt össze az utcán a szürke lóval, aztán hogy lopták el a telepről.

– Tudod, Géza, csak azért, hogy ne kerüljön a vágóhídra, mert hidd el, még összeszedi magát, csak az a fontos, hogy ne engedjük.

Várt egy kicsit. Gézára pislogott, mintha ehhez még csak az ő engedélye hiányozna.

Géza hallgatott. A lábát lógázta a széken, és hallgatott.

Csutak meg a pincéről beszélt. Sorra elmondott mindent. Hogy először Kamocsáék pincéjébe vitték a lovat, aztán Katiékhoz, majd végül ki a szigetre.

– Mert azt is tudnod kell, Géza, hogy van egy szigetünk a pályaudvar mellett.

Géza fölpillantott, és mintha valami megcsillant volna a tekintetében.

– A fuvarosnő valahogy megszagolta a dolgot.

– A fuvarosnő? – kérdezte Géza.

– Tudod, a ló gazdája – bólintott Csutak. – Már volt fent nálam, és lehet, hogy a többiekhez is elmegy.

Csutak elakadt. Most… most ki kell mondania, amiért tulajdonképpen eljött.

– Hidd el, Géza – kezdte akadozva –, akármi is történik, akárhogy is faggat az a nő, én nem szólok… és soha, de soha nem árulom el.

Géza hallgatott.

Csutak közelebb hajolt hozzá.

– Sose felejtem el, amit akkoriban mondtál az Ér utcában.

Géza végighúzta kezét az arcán. Mintha már nem lenne egészen biztos benne, hogy tulajdonképpen mit is mondott akkoriban az Ér utcában.

– Hogy az ember soha, de soha ne árulja el a barátját – suttogta Csutak. – És hidd el, Géza, velem nem fogsz szégyent vallani.

Géza elmosolyodott. S most olyasmit mondott, hogy Csutak majdnem leesett a székről.

– Butaság.

– De Géza!… Azt a lovat vágóhídra vinnék!

Géza arca mintha lassan-lassan távolodna.

– Hát nem érted? – Csutak legszívesebben az arcába kiáltotta volna: „Géza! Ébredj fel! Hiszen neked értened kell…”

Géza a szék támlája mögül bólogatott.

– Jó nagy kavarodást csináltatok, az biztos.

– Kavarodást?

– És egy öreg vasúti kupéban lakik a szürke ló?

– Igen, de nem az a fontos, hanem… – Csutak elhallgatott. Gézára bámult, és a fejét rázta.

– Tessék? – kérdezte Géza. – Mondtál valamit?

– Semmit.

– De valamit akartál…

– Semmit, Géza, hidd el. – Csutak még egyszer Gézára nézett, a nagy Színesre. – Szervusz – mondta, és keserű szívvel elsietett.

Géza a fejét csóválta, amikor egyedül maradt.

– Kedves hólyag, csak tudnám, mit akar azzal a lóval?

Csutak átfutott egy téren.

Megállt a tér kis ivókagylójánál. Vékony kis sugárban szökött fel a víz.

Csutak odatette az ujját, és a vízsugár meghalt. Aztán ahogy félrehúzta az ujját – feltámadt, felszökkent, és már nem is egy, de öt-hat sugár lövellt fel, hogy gyöngyszürke fátyolként hulljon alá.

A szürke ló…

Igen, Csutak a szürke lovat látta, ahogy lassan elvonul a fátyol mögött. Egy pillanatra mintha megállt volna, majd mintha darabokra hullana szét, hogy aztán megint továbblépegessen végtelen útján.

Egy kéz arrább tolta Csutakot.

– Mit játszol itt?

 

 

Éjszaka volt, és a szürke ló kint állt az ócska vonatfülke előtt. Úgy állt, mint a saját árnyéka.

A hold átsütött a levelek között, megvilágította a tisztást. A ló árnyéka elmozdult, belecsúszott a holdfénybe.

Aztán már fönt az égen úszott a szürke ló.

 

 

Úgy történt, hogy Csutak, a kiváló zsoké Angliába utazott a Fejedelmi Díjra. Természetesen híres lovával, Diana II-vel együtt. No meg néhány emberével. Pazárral, a vérbeli újságíróval, Kamocsával… leányával, Katival. Mert hát egy híres zsokétól senki se kívánhatja, hogy egyedül utazzon.

Repítette őket a vonat Anglia felé.

Csutak ócska törülközőt kötött a nyakára. Átkozott köd van Angliában. Úgy köhögött, mintha máris a londoni ködben csücsülne. „Tavaly is micsoda hurutot kaptam. Hiába, ezt sose tudom megszokni.”

Pazár, a vérbeli újságíró már jegyezte is:

„Csutak nem tudja megszokni a londoni ködöt.” Egy pillanatig elgondolkozott, aztán hozzábiggyesztette: „De ez természetesen egyáltalán nem csökkenti esélyeit a versenyen.”

– Mindenki tudja – mondta Csutak –, hogy a Fejedelmi Díjat évente egyszer rendezik, és a legnagyobb díj a világon.

– Nem féltelek – szólt Kamocsa. – Akinek ilyen paripája van. – A szürke ló felé bökött: – Ilyen versenylóval nem is lehet lemaradni.

Csutak a szeme sarkából Kamocsára nézett.

Ebben a pillanatban mintha Diana II, a Nagy Esélyes csak egy rozzant, öreg gebe lenne, a luxusvonat meg ócska vasúti fülke. Párnázott ülés helyett szalmán csücsülnek, és tulajdonképpen nem is utaznak.

Mindez csak egy pillanatig tartott, mert Kati, a Verhetetlen leánykája azt mondta:

– Bízom benne, hogy atyám az idén is elsőnek szakítja át a szalagot.

Ezt mondta a Verhetetlen leánykája, és ez nagyon szépen hangzott.

De azért maga Csutak egy csöppet se volt elbizakodott. Nem, ezt igazán senki se állíthatta volna. Megfontoltan bólogatott, ahogy egy öreg, tapasztalt versenyzőhöz illik.

– Komoly ellenfeleim lesznek. – Elhallgatott, majd gondterhelten hozzátette: – Különösen egy franciától tartok.

Csutak körülnézett.

– Igen, igen, azt mondják, az utóbbi időben erősen feljött a fiú.

Kétségkívül volt ebben némi fölény is. „Feljött a fiú.”

Pazár, mint a sajtó képviselője, úgy látta, itt az ideje, hogy közbeszóljon:

– A franciák nem veszélyesek.

Ezt csak egy vérbeli sportújságíró mondhatta. Egy olyan vén róka, aki igazán tudja, hol vannak a jó versenyzők s ki mennyit ér.

Csutak a fejét csóválta.

– De ez a francia… igen, ez még meglepetést okozhat.

– No de ha figyelembe vesszük a két ló közötti különbséget…

Ez már megint Kamocsa volt.

Csutak úgy érezte, lerúgja Kamocsát a vonatról. A „robogó” vonatról.

De akkor Kati közbeszólt:

– Azt se felejtsd el, atyám, hogy legalább fél kilót leadtál az utóbbi időben.

– Amiről be is számoltam a sajtóban – jegyezte meg Pazár.

Csutak hümmögött, bólogatott.

– Bizony… bizony, volt mit leadnom. – Széttárta karját. – Igazán nem értem, hogy hízhattam meg! Azt is megírhatod – fordult Pazárhoz –, hogy a lányom nélkül egy dekát se tudtam volna leadni.

Mire Kati:

– Tiszteletreméltó atyámat ki kellett vasalnom! Naponta gőzöltettem.

– Hja, hja, ha az embernek ilyen leánya van.

– Meg ilyen lova! – Kamocsa a szürke ló felé kacsintott. – Azt aztán igazán nem lehet mondani, hogy Diana II elhízott volna. Egy dekát se szed magára. Tartja a formáját.

„Mégis kilököm” – gondolta Csutak. De aztán Katihoz fordult és megkérdezte:

– Remélem, kellő időben föladtad a táviratot. Mármint hogy a szállodában rendes szobát kapjak. Mert… – És itt megint Pazárhoz fordult. – Azt is megírhatod, hogy a leányom intézi ügyes-bajos dolgaimat.

– Erről már rég beszámoltam – legyintett Pazár.

Katira néztek, mintha várnák, hogy a táviratról vagy a szobáról mondjon valamit.

Hanem akkor Kati fölállt a szalmából, kicsit megrázta magát, és azt mondta:

– Lehet, hogy éppen nálunk van.

– Kicsoda? – kérdezte Csutak.

– A fuvarosnő.

Kati a szürke ló mellett állt, és potyogott róla a szalma.

Csutakot meg mintha főbe kólintották volna. Ó, igen, egész idő alatt nem gondolt semmi másra, csakis a fuvarosnőre. Akkor is, amikor nagy francia vetélytársáról beszélt, meg a versenyről meg hogy kap-e rendes szobát a szállodában.

És a többiek?…

Végignézett az arcokon.

Valahogy úgy érezte, ők is csak erre gondoltak.

A fuvarosnő egyszerre ült Katiék lakásában, Dochnáléknál, Pazáréknál.

Kati pár lépést tett.

– Nem érdekel – mondta –, egy csöppet se érdekel, ha feljön hozzánk.

– Kit izgat? – Pazár megvonta a vállát.

– Tessék! Csak jöjjön! – Dochnál meghajolt, mintha a fuvarosnőt fogadná.

– Tartom szerencsémnek – így Kamocsa.

Kati egy mozdulatot tett. Egy olyan kecses, fölényes mozdulatot.

– Asszonyom! De hát lenne szíves megmondani: honnan tudjam, mi történt a lovával? Azért, mert akkor véletlenül én is ott voltam az utcán!…

Majd mélységes felháborodással:

– De hiszen ezen a jogcímen bárkit megkérdezhet. – És mert nagyon tetszett neki, megismételte: – Ezen a jogcímen.

Dochnál körülugrálta Katit. Dochnál valósággal pörgött Kati körül.

– Igaz is! De mennyire! Sorra végigkérdezhet mindenkit, aki akkor az utcán volt.

Kati hátravetette a fejét.

– Talán mégis az lesz a legjobb, ha egyszerűen ajtót mutatok neki.

Dochnál tombolt a gyönyörűségtől.

– Dobd ki! Dobd ki!

Kati fölemelte a kezét.

– Távozzék, asszonyom!

Dochnál leült a földre. Megfogta tornacipője orrát.

– Azt hiszem, én is ezt mondom majd neki. Távozzék, asszonyom! – Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, fölállt. – Ha eljön… De miért jönne el?

– Nevetséges – mondta Dunai. – Nem is tudja a címünket.

– Nem kell begyulladni – legyintett Pazár. Majd Csutakhoz fordult. – Folytassuk ezt az előbbit… Hogy te vagy a verhetetlen zsoké, én meg riporter.

Csutak rábólintott.

– Folytassuk.

De két szót se tudott kinyögni, amikor Pazár már közbevágott:

– Most jut eszembe, mozijegyem van estére!

– Hozzánk meg vendégek jönnek – bólintott Kati.

Dunainak is dolga akadt. Valami halaszthatatlanul fontos dolga. Csak azon csodálkozott, hogy ez nem jutott előbb eszébe.

Végül Dochnál is elfüstölgött Kamocsával.

Senki más nem maradt a szigeten, mint Csutak és a szürke ló.

Alkonyodott. A fák árnyéka megnőtt, a bokrokat meg mintha összecsomózta volna valaki.

Csutak átfogta a ló nyakát.

– Ne hidd, hogy azért mentek el.

A ló füle megremegett.

„Nem kell őket bemutatni!”

Mire Csutak mentegetőzve:

– Derék gyerekek. De hát egyik se szeretné, ha otthon találná azt a nőt, mármint a kedves gazdádat.

A lónak most már a füle se rebbent. Csutak egészen közel hajolt hozzá.

– Nyugodt lehetsz. Nem árulunk el.

A szürke ló lassan Csutak felé fordította a fejét. Úgy nézett, hogy a fiú megrémült.

– Én se… soha! – kiáltotta.

Még akkor is ezt kiabálta, amikor otthagyta a lovat, és lefutott a töltés oldalán:

– Soha! Soha!

 

 

Aznap este Csutakot leküldték újságért.

– Ugorj le egy Sportért – mondta apa.

Csutak leugrott egy Sportért.

Egész kis csoportot talált az újságosbódénál. Ott volt Megai bácsi az illatszertárból, aki zárás után mindig átjött az újságoshoz. Egy néni pongyolában és papucsban. Két ujja között tartotta az újságot, de mintha egyáltalán nem azért jött volna le. Egy vörös homlokú férfi úgy közlekedett a bódé és a szemközti italbolt között, mint egy ingajárat. Minden forduló után vörösebb lett a homloka. Egyszer csak lehorgonyzott a harmincnyolcas megállója előtt.

– Várjon, ha én átmegyek… nna!

A villamosvezető is mondott valamit, mire többen nevetni kezdtek a bódé körül.

A férfi végül is átevezett az újságoshoz. Beszólt a bódéba:

– Korsó világos?

– Jöhet! – hallatszott a bódéból.

Maga az újságos ki se bújt a bódéból. Úgy fogadta vendégeit, mintha fürdőkádban ülne. Még a kezét is úgy lógatta ki.

– Sportot – mondta Csutak. Közben azt gondolta: „Mindjárt megkér, hogy mossam le a hátát.”

Az újságos másra kérte:

– Vedd le a lapot, a pénzt meg tedd ide. – A bódé pultjára mutatott. Közben befutott a korsó világos. Az újságos egy pillanatra eltűnt a habban, aztán ahogy fölmerült, csodálkozva kérdezte: – Csutak! Mi van veled?

És mert a fiú már eltűnt a bódé elől, még utána is hajolt.

– Csutak!

De Csutak akkor már egy hát után nyomult. Amikor megpillantotta ezt a hátat, leejtette az újságot.

– Kezcsókolom – makogta.

Az meg se fordult.

Csutak kétszer is belefocizott az újságjába, míg végre fölemelte. Aztán ment a bizonyos valaki után.

„Észrevett. Úgyis észrevett, és jobb, ha én szólok.”

Semmi kétség, a fuvarosnő megy előtte. Aki már régóta figyeli, és most mondani akar valamit. Talán hogy már fent volt Pazárnál vagy Katinál.

„Jobb, ha én kezdem. Még azt hiszi, hogy begyulladtam. Jobb, ha én kezdem.”

Csakhogy ez nem olyan könnyű. Mindig közéjük ugrott valaki. Olykor egy egész tömeg.

A fuvarosnő eltűnt a vállak és a hátak között.

De Csutak tudta, hogy ott megy valahol elöl. Azt is tudta, hogy utol kell érnie. Jobb, ha ő kezdi. Mert a fuvarosnő nem tűnik el, ó, dehogy! Megvárja a saroknál, rászól egy kirakat előtt, egyszer csak melléje lép, és azt mondja:

„Hát még mindig nem árulod el, hová vittétek el a lovat? Pedig én már régen tudom.”

Csutak lefutott a járda szélére, aztán bepréselődött két férfi közé.

– Bújócskát játszol, fiacskám?

Csutak meg se hallotta. A kirakatok mellett szaladt. Egyik kirakat dobta a másiknak. Egyik ablaküveg a másiknak. Majd a kirakatok is elmaradtak.

Kapualj ásított Csutakra, meg egy körfolyosó megfeketedett rácsával. Kapualj porolórúddal. Fekete fallal.

A fiú mindezt oldalról látta, futás közben. De mégis, mintha egy kapualj beszippantotta volna. Mintha már felszívódott volna abban az örökös sötétségben. És az, aki itt trappol az utcán, már egy másik fiú. Idegen a lépése, a zaj, amit a cipője felver, a mozdulat, ahogy az újságját a térdéhez csapkodja, és ha megszólalna, hát megijedne a saját hangjától.

Aztán egyszerre csak ott volt a fuvarosnő háta mögött. Egy lépés oldalról…

– Kezcsókolom!

– Tessék? – Idegen arc bámult rá. Nem a fuvarosnő volt.

– Nem… semmi… – Csutak a fejét rázta.

A nő továbbment.

Csutak meg mintha odaragadt volna a járda szélére. Forró hullám öntötte el. Miért rohant idáig? Mit akart „elkezdeni”? Mit mondott volna, ha mégis a fuvarosnő áll előtte?

Két lépést tett előre – majd visszafordult.

A szürke ló jutott eszébe. Az a könnyes, fátyolos tekintet.

– Nem – dadogta Csutak –, ne hidd, hogy elárultalak volna…

A ló csak nézett valahonnan nagyon messziről.

Csutak az újságjával belevágott a levegőbe.

– De hiszen én mentettelek meg! Hol lennél nélkülem, mondd meg! – Egy türelmetlen mozdulatot tett. – És különben is, semmi közöd hozzá! – Aztán megint szinte könyörögve sóhajtozta: – De azért ne hidd, hogy én…

A szürke ló mozdulatlanul lebegett a házak, a város fölött. Egyre jobban távolodott, aztán eltűnt.

Csutak berohant a kapualjba. Olyan fáradt volt, majd összecsuklott. Fejét a lépcsőház kopott falához támasztotta.

– Nem, igazán nem akartam elárulni.

Másnap reggel rohant ki a szigetre. Csak gyorsan, csak minél előbb! Hiszen éjszaka a fuvarosnő talán már eljött a szürke lóért. Néha az volt az érzése, hogy tegnap az idegen nő ott az utcán valóban a fuvarosnő volt, és ő meg mintha mindent elmondott volna neki.

Vágtatott, hogy a szürke lovat még ott találja.

Valaki eléje ugrott.

Csutak nem látta az arcot. Csak az alak szakadozott körvonalait.

– Mit rohansz, te fiú?

Csutak arrébb ugrott, de ahogy továbbfutott, még mindig hallotta a hangot:

– Te fiú! Te fiú!

Aztán egyszerre csak megállt egy kirakat előtt. Megállt, mert meg kellett állnia. A kirakat valósággal magához szippantotta. Bútorozott szoba, asztallal, dívánnyal. Barna doboz az asztalon.

– Televízió – suttogta Csutak.

Csutak valósággal megbabonázva nézte. A televízió fehér lapja, akár egy mozi vászna. Most nem működik, de bármelyik pillanatban… Ki tudja, talán egy luxushajó jelenik majd meg Csutak előtt. Magányos sziklaszirt, háborgó tengerrel. Bélteki Tivadar énekel. Zombori, a fejszámoló művész. És ami a legcsodálatosabb az egészben, az ember mindezt egy szobából nézheti.

Ebben a pillanatban Csutak fölött egy arc hajolt be az üvegbe.

– Kati – mondta Csutak.

Kati nem is nézett Csutakra. Orrát a kirakathoz nyomta.

– Stop a televízió!

Csutak oldalt kapta a fejét. Tessék? Hát már ez sem az övé?

– Stop az asztal! – mondta Kati.

Teljesen kiszorulok – gondolta Csutak. Már az ő orra is az üvegen volt, ahogy rávágta:

– Stop a szék! (Mégis, legalább le tudjak ülni.)

Aztán a két, üveghez tapadt orr párbaja következett:

– Stop a szekrény!

– Stop a dívány!

– Stop a terítő!

– Stop a festmény!

Semmi kétség, Kati sokkal gyorsabb volt, egykettőre kiszorította Csutakot a szobából. Mit lehetett tenni? Csutak átugrott egy másik kirakathoz.

– Stop a fényképezőgép!

– Stop a filmtekercs!

Újabb kirakat. Egyiktől a másikhoz nyargaltak. Mindent lefoglaltak. Aztán már csak rohantak bele az utcába.

– Stop a zöld nyakkendős bácsi!

– Stop a néni!

– Stop az autó!

– Stop a troli!

Mindent és mindenkit lefoglaltak. Övék volt az utca, a házakkal és az emberekkel.

Kati fél lábon ugrált, rázta a nevetés. Egyszerre csak megállt. Elragadtatva bámult egy hatalmas, szürke szakállra.

A szakáll valósággal a földet söpörte. A bácsi a szakáll mögött alacsony volt és hajlott hátú.

– Csutak! – kiáltotta Kati. – Vedd meg nekem ezt a szakállt.

– Beszélhetünk róla – bólintott Csutak. – Délután átküldöm a bácsit.

– Csak a szakállt!

– A bácsi nélkül nem adják.

– De ha te elintézed…

– Jó, majd elintézem.

Átpörögtek egy téren. Kati a teret is megvétette Csutakkal. Aztán a Lukács-fürdőt és az Állatkertet. A Városligetet meg az Operát.

– Mára elég volt – mondta Csutak. – Nincs több pénzem.

– Csak még a Keleti pályaudvart vedd meg! – Kati sajnálkozva nézett Csutakra. – Vagy annyi pénzed sincs?

– No, azért annyi még akad – biccentett Csutak. – Azért még nem kell engem félteni.

Csutak lehanyatlott egy padra, kifújta magát. Majd hirtelen fölugrott.

– Hová rohansz?! – kiáltott utána Kati.

– Ki, a szigetre!

– Megtalálod, nem kell úgy loholni!

De azért Kati is Csutak után repült. Közben megállt egy bódésnál, hogy friss paradicsomot vegyen.

Csutak visszafordult. Kati feléje dobott egy paradicsomot.

– Kösz! – Csutak futás közben beleharapott.

A régi pályaudvar felől futottak ki a szigetre.

Egyszerre megálltak, mintha egy ismeretlen földrészre kerültek volna. Álltak, és csak bámultak arra a kerítésre. Kerítés, barna deszkakerítés. Rajta kék betűkkel: Olvasd a Híradót! – Valamivel lejjebb: Schell fogpaszta világmárka! – Fekete arc, ragyogó, fehér fogsor.

Miféle feliratok? Miféle kerítés?

Ki az a férfi, aki pepita nadrágban és szalmakalapban előbújik a kerítés mögül? Azok az óriási lámpák a kerítés mellett? Kihunyt szemű, alvó lámpák? Drótok és tekercsek a földön.

Csutak hátrálni kezdett.

– Talán rossz helyen járunk.

Megpillantotta a régi pályaudvar omladékfalát.

– Nem, mégse…

Újra elindult a kerítés felé.

– Mintha nem is lenne igazi kerítés – suttogta Kati. – Mintha gumiból lenne, vagy tudom is én…

A kerítés mögött elgurult egy torony. Azon egy férfi. Lekiáltott valami láthatatlan tömegnek:

– Felvétel indul!

Csutak Katira bámult.

– Felvétel…

– Menjetek arrébb!

A fiú fölkapta a fejét. Egy rendőr állt előtte.

– Menjetek arrébb – mondta a rendőr. – Filmeznek.

Csutak, Kati helyett, a rendőrre bámult.

– Filmeznek? Itt?…

Kati meglökte. És ez jó is volt, mert Csutak majdnem kinyögte, hogy: a szigeten, a mi szigetünkön?

– Menjetek arrébb!

– Semmi mást nem tud mondani. – Kati a fejét csóválta.

A rendőr felfújta az arcát, de aztán váratlanul elmosolyodott.

– Mit mondjak? Mire vagy kíváncsi?

– Nem látott véletlenül errefelé egy lovat?

A mosoly egy pillanat alatt eltűnt a rendőr arcáról.

– De most már igazán tűnjetek el!

– Kérem – nyögte Csutak –, bennünket elárultak.

– Csak azt szeretném tudni, hogy kicsoda! – Dochnál állt Csutak mögött, a nagy Dochnál. Roppant fenyegetően bólogatott. – Csak egyvalakinek szóljon az ember. Csak egyvalakinek. És akkor már az egész világ tudja.

Dochnál a rendőrhöz fordult, mintha egyedül tőle várna valami megértést.

– Hm – mondta a rendőr –, úgy látszik, ti ide szoktatok járni. – A kiszáradt fűcsomókra nézett, a falroncsokra. – Emlékszem, nekünk is volt egy helyünk. Régen.

Dochnál még mindig a rendőrre nézett. Mintha Csutak és Kati ott se volnának.

– Azt mondtam: Pazár, tudok egy helyet, de senkinek egy szót se! – Kis szünet, mint amikor az ügyész végigtekint a tárgyalótermen. – Pazár éppen csak Dunainak szólt, mert Dunai, az más. Dunai úgy tud hallgatni!… Újabb hatásos szünet. – Dunai éppen csak Kamocsának szólt. Kamocsa meg ennek a kettőnek itt ni!

A rendőr a vállát vonogatta.

– Régi nóta.

Csutak hol a rendőrre nézett, hol Dochnálra.

– Azért nem egészen így volt.

Dochnál közelebb lépett Csutakhoz.

– Te jobb, ha meg se szólalsz. Te jobb, ha ki se tátod a szádat. – Megint a rendőr felé: – Tessék elképzelni, kit hozott ide! Egy lovat!

A rendőr összerezzent.

– Az előbb is valami lóról… – Katira mutatott. – Igen, igen, te kérdeztél egy lóról.

De Kati elfordította a fejét. Csutak is, Dochnál is. A torony megint elgurult a kerítés mögött, és ez elbűvölte őket.

Harapófogó-arcú férfi jelent meg a kerítés tövében. Előtte bódé fügével, színes gömbökkel.

– Ide nézz, törökméz! – kiáltotta a férfi.

– Törökméz – Kati csalódottan rázta a fejét. – Ki eszik törökmézet?

– Én még ettem – mondta a rendőr. – És ez a film abban az időben játszódik, amikor majd megvesztünk a törökmézért.

– Redőkém – bújt elő egy nő a kerítés mögül. Világossárga ruháját mintha apró zsebkendőkből illesztették volna össze. – Ne így mondd ezt, ne ilyen fahangon. Így nem beszélhet egy árus. Senki a világon nem vesz tőled törökmézet, ha ilyen unottan mondod.

Redőkém olyan képet vágott, mint akit nem túlságosan érdekel, vesznek-e tőle törökmézet.

– Csináld újra, Redőkém.

– Boldogan. – Redőkém arca elsötétedett. Olyan lett, mint egy rozsdás diótörő, amit évek óta elő se vesznek.

Néhány oldalszakállas férfi vette körül a bódét. Egy csapat gyerek kerek szalmakalapban, rajztáblával, léniával. És a nadrágjuk, ó, a nadrágjuk!…

– Még ilyet nem is láttam. – Kati oldalba bökte Csutakot. – Se rövid, se hosszú. Olyan térden aluli. Jó halásznadrágot lehetne belőle csinálni.

– Régi gyerekek – bólintott Csutak. Ahogy oldalt pislogott, Pazárt látta, Dunait, meg Kamocsát. Itt álltak mind a rendőr mellett, és nézték azokat a „régi gyerekeket”.

Redőkém egy széles mozdulattal felkiáltott:

– Ide nézz, törökméz!

A szalmakalapos gyerekek majd felborították a bódét.

– A törökmézből!

– A krumplicukorból!

Kati Csutakra nézett.

– Te ettél krumplicukrot?

Csutak a fejét rázta.

– Nem, de apa mondta, hogy nagyon szerette.

– Hű, de klassz! – kiáltott egy piros kötényes lány, ahogy megkapta a krumplicukrot.

– Klassz? – Kati a vállát vonogatta. – Ezt már a Mátyás téren se mondják.

– Nono, föl ne dűtsétek a bódét! – Redőkém úgy állt oda a törökméz és a krumplicukor elé, mintha roham elől védené.

A kerítésnél megjelent egy fekete pulóveres férfi. A zsebkendőruhás nőre nézett, és a fejét csóválta.

– Vera kérem, ez nagyon álmosan megy.

– A rendező – suttogta Pazár. – Tudom is, hogy hívják, láttam a fényképét.

A jelenet leállt, Redőkém karja lehanyatlott.

– Alszol, Redőkém – mondta a rendező. – Persze ha Vera nem szól…

És most már ketten egyszerre, mint a könyörgők kórusa:

– Redőőőkééém!…

A szalmakalapos gyerekek kissé hátrább húzódtak.

– Áll a jelenet – biccentett Dunai. Majd egész váratlanul: – Egyébként filmet írok.

Csutakék Dunaira bámultak.

– Filmet? – kérdezte Pazár. – Erről még nem is beszéltél.

Dunai olyan mozdulattal fordult feléjük, mintha máris a filmgyárral tárgyalna.

– Még nem alakult ki bennem. Csak éppen úgy főbb vonalakban.

– Mégis, miről írsz? Már úgy főbb vonalakban?

– Űrhajóról. – Dunai a filmesek felé fordult. Egyszerűen elnézett Pazár fölött. Mint akinek Pazárral már nincs is dolga.

A filmesek meg körbeállták a bódét.

– Ismételjünk!

– Boldogan. – Redőkém arca elfeketedett. – Ide nézz, törökméz!

– Egész életében ezt fogja mondani – bólintott Kati.

Mire Dunai roppant szigorúan:

– A jelenet teljesen el van hibázva.

Mind Dunaira néztek. Hogyan? Hát ő már ezt is tudja? De mégis, hogy… honnan? Igaz, aki egyszer filmet ír az űrhajóról!

A szalmakalaposok – a kerítés tövében – megint rákezdték:

– A krumplicukorból!

– A törökmézből!

A kerítés másik végén fölbukkant egy zöld szvetteres fiú. Füttyentett.

– Csanádi! Dlugolinszky! Ide, hozzám!

Csanádi és Dlugolinszky helyett egy vékony, cingár fiú rohant oda.

– Géza… Színes! Hát te, te voltál az?!…

Géza arcát mintha bekenték volna valami téglaszínű festékkel. A szeme is olyan furcsán csillogott. Csak a hangjáról lehetett ráismerni!

– Eredj a csudába, Csutak!

De Csutak úgy állt előtte, mint aki többé már el nem mozdul. Nem törődött vele, hogy a szalmakalaposok körülveszik, hogy a rendőr is itt áll, nem törődött semmivel, ahogy odakiáltotta:

– Elárultál? El tudtál árulni?!

Hogy Géza mit felelt, azt nem lehetett érteni, akkora kavarodás támadt. Egy férfihang egyre azt kiabálta:

– Kikap! Kikapcsolni!

Egy másik:

– Az a fiú menjen ki a jelenetből!

Csutak nem ment ki a jelenetből. Egyre Gézát nézte.

– És a ló? A szürke ló?

Géza a fejéhez kapott. Redőkém is a fejéhez kapott, aki már szintén ott táncolt Csutak mellett.

– Hányszor kell még ismételnem! Csak arra vagyok kíváncsi, hányszor kell még ismételnem!

Csutak megpillantotta az ócska vasúti fülkét. Előtte a szürke lovat. Ócska pokróc a szürke lovon, de most valahogy mégis olyan előkelően hatott.

– Ne nyúljanak hozzá! – Csutak már ott volt a lónál.

– Vera kérem – kiabált a rendező –, teremtsen rendet. – Pillanatra elhallgatott, majd tele torokból bömbölve: – Vera!

Csutak meg átfogta a ló nyakát. Mintha nem volna itt senki más, csak ők ketten.

– Elviszlek innen, akárhová, de elviszlek.

A szürke ló oldalt fordult, mint aki ennek nem is örül olyan nagyon.

– Ide figyelj, Csutak – kezdte Géza.

Félkaréjban álltak Csutak körül. Színes Géza, Redőkém, Vera, a rendőr, a szalmakalaposok, Pazárék.

Csutak Gézára nézett. Az lehajtotta a fejét.

– Te most azt hiszed, piszokság volt, amit csináltam.

– Jaj! – A zsebkendőruhás nő a kezét tördelte. – Hagyjátok abba!

Mint távoli hangosbemondó bömbölése:

– Vera! Rendet teremt már végre?!

A nő fél lábon ugrált Csutak előtt.

– Fiacskám, tudod, mibe kerül minden perc kiesés?

Csutak Géza felé biccentett.

– Kiesés… ezt már tőle is hallottam. Azon az estén, amikor mindent elmondtam neki a szigetről meg a szürke lóról.

Géza megérintette Csutak vállát.

– Majd én is elmondok mindent. A pályaudvar mellett van egy kis cukrászda. Felvétel után odamegyek.

Csutak karja lecsúszott a szürke ló nyakáról. Mindenki őt nézte, ahogy lassan elindult. S ő, Csutak, hanyagul odaintett a nagy rendezőnek.

– Felvétel mehet!

 

 

Katiék szótlanul kísérték Csutakot a cukrászda felé. Már majdnem odaértek, amikor Kati alig hallhatóan megkérdezte:

– Igazán ismered azt a fiút a filmtől?

Csutak helyett Dunai felelt:

– Hiszen beszélt is vele.

De Kati magától Csutaktól akarta hallani:

– Igazán ismered?

Csutak meg mintha csak önmagának felelne:

– Valamikor mindennap együtt voltunk.

A cukrászda előtt megálltak. Ebben a pillanatban úgy néztek Csutakra, mintha ő maga lenne „az a fiú a filmtől”.

– Kérdezd meg, hogy építették föl ezt a filmvárost egy éjszaka.

Záporoztak a kérdések Csutak felé:

– Kérdezd meg, ki a főszereplő!

– Mik azok a gurulókocsik?

– Meg azok a kocsik, amik olyan nagy vásznakkal vannak leborítva?

– Színes film lesz?

– És ha mi… ha mi is benne lehetnénk?

Csutak fölemelte a kezét.

– Majd mindent megbeszélek vele töviről hegyire. – Mosolyogni próbált. – És a lóról ne kérdezzek semmit? A szürke lóról?

– Arról is. – Kati egy lépést tett Csutak felé. – Hiszen azzal kezdtük, hogy mit akarnak a szürke lóval.

A többiek is bólogattak, hogy hát persze, persze, csakis a szürke ló érdekli őket.

– Azért még azt is kérdezd meg – mondta Pazár –, hogy a Bodor Mari játszik-e a filmben.

Dunai:

– Meg hogy odaadhatom-e az ismerősödnek a forgatókönyvemet az űrhajóról. Persze előbb neked akarom megmutatni, csakis neked.

Elbúcsúztak, és Csutak beült a cukrászdába. Két krémest rendelt. Kinézett az ajtón. Lábak léckerítését lehetett látni.

Villájával a krémest piszkálgatta. Ó, az a fiú a filmtől! Azt hiszem, megvertek volna, ha nem ismerem „a fiút a filmtől”. Mert hogy mégiscsak elmondtam ezt a dolgot a szigetről meg a szürke lóról.

Befutott Géza. A „fiú a filmtől”.

– Micsoda kavarodást csináltál – mondta, ahogy leült Csutak mellé. – Újra fel kellett venni az egész jelenetet.

Géza hátradőlt. Málnát rendelt. Csak úgy hanyagul odaszólt a kisasszonynak:

– A barátomnak is!

Két pohár málna az asztalon. És ez most olyan volt, mint amikor régen együtt ültek abban a kis cukrászdában, az iskola mellett.

– Soha, de soha nem hittem volna, hogy akár csak egy szót is szólsz erről a dologról – kezdte Csutak.

Géza előretolta kezét az asztalon.

– Azt mondtam neked akkor este, hogy baj van a külső felvételekkel. Hogy egyszerűen nem találunk helyet külső felvételre. De azt nem mondtam, hogy a filmben, amit forgatunk, egy ló is szerepel.

– Egy ló?

– Tudod, öregem, gyerekek rábukkannak egy vén, rozoga csatalóra.

– Éppen ilyenre? – kérdezte Csutak.

– Hát majdnem.

– És miféle gyerekek?

– Mifélék? – Géza egy mozdulatot tett. – Olyan is akad köztük, aki iskolába jár. De a legtöbb szívesebben jár az iskola mellé. – Csutakra hunyorított. – Szóval tudod már. De ez a ló, ez a te szürke lovad! – Elismerően bólintott. – Én mondom neked, valóságos filmszínész! Ilyet még a rendező se látott. Majd nézd meg, amikor egy ócska keménykalapot csapok a fejébe.

– Az meg minek? – Géza hátradőlt, legyintett.

– Ó, az nagy jelenet lesz. Egyébként – és megint Csutak felé lendült – örülhetsz, hogy rábukkantunk. Öregem, ez a ló már majd éhen halt!

Csutak meggörnyedt a székén.

– Vittünk neki, amit tudtunk.

– Még két hét – és kész! No de most majd kezelésbe vesszük! Mondanom se kell, hogy nálunk van olyan ember, aki ért a lovakhoz.

– Igazán? – Csutak fölcsillant. – Akkor… akkor talán mégis jó, hogy szóltam neked, és én mindig mondtam Kamocsának, hogy ez a ló még összeszedi magát, és ha most te… ha ti…

Géza Csutakra nézett és elmosolyodott.

– Jó, jó, azért ne dűtsd föl az asztalt. – És megint azt mondta: – Hiába, te csak a régi vagy. A régi Csutak.

 

 

Színes Géza azt is elintézte, hogy Csutakék végignézhetik a felvételeket. Amikor Csutak Kamocsáékkal közölte a hírt, valóságos indiántáncot lejtettek körülötte. Csak Dochnál morgott:

– Megengedik… a mi szigetünkön. Az én szigetemen!

– Azért igazán szólhattál volna, hogy mi is szerepeljünk – mondta később Kati.

Csutak rábámult.

– Hogy gondolod?

– Hát mint statiszták! – vágta rá Kati. Majd önérzetesen hozzátette: – Legalább mint statiszták!

Mire Csutak mentegetőzve:

– De hát a szürke ló játszik. A rendező azt mondta, hogy ilyet még nem is látott.

– Ugyan – legyintett Kati –, a szürke ló…

– Miért? Az is közülünk van.

– Igaz – szólt közbe Pazár Micu –, hol lenne már, ha mi nem nyúlunk a hóna alá!

Dunai roppant szigorúan helyesbített:

– Pazár kérlek, ne haragudj, de ezt még sohasem hallottam! Hogy egy ló hóna alá nyúltak volna… micsoda kifejezés!

Lent álltak a töltés alatt. Most megint erről az oldalról közelítették meg a szigetet. Kamocsa cipője orra fölemelkedett. Mintha Kamocsa egy szuszra akarna fölérni.

Rajta! Nekifutásból rajta!

Csutak Kamocsa mellett futott. Ingét púposra fújta a szél. Átkiáltott Kamocsának:

– Ugye mondtam, hogy összeszedi magát!

Kamocsa megállt.

– Harmadik nap kidöglik. – Belekiáltotta a levegőbe, ahogy továbbrohant fölfelé: – Második nap!

A szürke ló nem döglött ki. Játszott. Alakított, ahogy Színes Géza mondta.

Ma este is ott állt a vonatfülke előtt a jupiterlámpák fényében. Fején ócska, törött szélű kalap, hátán kockás takaró. Előtte Színes Géza lehetetlenül összekarcolt arccal.

– Most pedig eljössz velem – mondta a szerepét Színes Géza –, és soha senki nem bukkan a nyomunkra.

– Ezt már Csutak is mondta – bólintott Kati –, csak ő nem forgatta úgy a szemét, és nem dobálta a karját.

– Más a film és más a… – Csutak elakadt. Megint az jutott eszébe, hogy ha akkor ő játszotta volna Csongor királyfit! Nos igen, akkor talán most nem itt a szélen ácsorogna, inkább a jupiterlámpák fényében.

Egy csoportban álltak valamennyien a régi pályaudvar romjainál. Közben mindenféle árnyak bújtak elő a sötétből. Mintha csak a fák meg a bokrok közül nőttek volna ki.

– Ezek meg honnan keveredtek elő? – dörmögte Dochnál.

– Pedig nekik nem is engedték meg, hogy idejöjjenek – mondta Kati.

Már-már úgy látszott, odamegy, és elzavarja őket, de aztán csak rándított egyet a vállán.

– Potyázók.

– Sír – Csutak kissé előrehajolt. – Színes Géza sír.

Színes Géza közel hajolt a lóhoz, és csak úgy patakzott a könny az arcáról.

– Megvédelek az életem árán is! – mondta.

– Vazelinkönnyek – biccentett Dunai. – Ismerem az ilyesmit. Vazelinkönnyek.

Csutak a fejét rázta.

– Ne hidd, Színes Géza igazán sír. – Dunaira nézett és hozzátette: – Színes Géza akármikor tud sírni.

Dunai kérlelhetetlen volt.

– Ezek akkor is vazelinkönnyek. Csak nem hiszed, hogy… – Egy türelmetlen mozdulatot tett. – Á, hiszen én már olvastam is erről!

Csutak megsemmisült. Pedig érezte, hogy síkra kéne szállni Színes Gézáért, de semmit se tudott kinyögni. Meg aztán most már ő is úgy érezte, hogy azok talán mégse valódi könnyek. És a szürke ló is olyan más. Az ócska vasúti fülke is. A sziget is, amely valamikor az övék volt.

– Mégis csodás ez a felvétel! – sóhajtotta Kati. – Hogy ide jöttek, de igazán, hogy éppen ide jöttek a mi szigetünkre! Akár hiszitek, akár nem, ez jelent valamit! – És mert Kamocsa felnevetett, szinte sértődötten folytatta: – Egyszer majd csak idefordul a rendező, és észrevesz bennünket… engem… – Halk, álmodozó volt a hangja. – Ki tudja, volt már ilyesmi… És azt hiszem, most már minden megtörténhet, ha egyszer itt vannak a filmesek. Ugye, Csutak?

De Csutak nem volt mellette. Még látni lehetett azt az apró kis pontot, ahogy a régi kerítés romjai mellett rohan lefelé.

– Már megint mi lelhette ezt a Csutakot?

Kati különben nem nagyon törődött vele. A rendezőt nézte, ahogy ott elöl vezényel, és azt mondta csendesen:

– Minden, minden megváltozott…

És a többiek is csak a felvételt figyelték. Dunai egy igézetben mondta a rendező után:

– Ismételjük!

 

 

Meg kell mondani, a szürke ló az utóbbi időben kissé furcsán viselkedett. Amikor egy felvétel szünetében Csutak odament hozzá, egyszerűen elfordította a fejét. Akárcsak valami nagy színész, filmcsillag, világsztár, akitől autogramot kérnek.

– Nem baj, öreg – mondta Csutak –, rövidesen vége lesz ennek az egésznek.

A ló rábámult. „Minek lesz vége?”

– A filmezésnek – bólintott Csutak –, ennek a nyüzsgésnek.

A ló kissé hátravetette a fejét. Fölényesen, rátartian. „Hogy minek lesz vége és minek nem, az semmi esetre sem a te gondod.”

Azzal elfordult. Csak a farka rebbent egyet, amikor a fiú olyasfélét motyogott, hogy:

– …aztán majd megint együtt leszünk.

– Csutikám!

Színes Géza állt Csutak mögött. Nem szólt semmit, csak mosolygott.

– Tudom – bólintott Csutak –, menjek ki a jelenetből.

Úgy érezte, az utóbbi időben egyebet se tesz, mint hogy kimegy a jelenetből. Jött Bodor Mari, a női főszereplő, meg néhány fiú. Körülvették a lovat.

Csutak megint oldalt állt, és csak nézte őket.

– Igazán nem tudom, miért kell az a kalap a ló fejére – szólalt meg Dunai. – Még ha vígjátékról lenne szó. – Egy darabig hallgatott, majd mélységes fölénnyel kijelentette: – Az én filmemben ilyen nem lesz.

Kati oldalba bökte Csutakot.

– Nézd! Bodor Mari nekiugrik Színes Gézának.

– Azért én nem hagynám magam egy lánytól – morgott Dochnál.

– De te nem is filmezel – mondta Kamocsa. – És ha már éppen arról van szó, Színes Géza se hagyja magát. Nem, azt aztán igazán nem lehet mondani.

Nem, hát azt igazán nem lehetett mondani. Színes Géza úgy vágta képen Bodor Marit, hogy az leült a földre. Egy darabig csak ült, az állát simogatta, aztán felugrott – és neki a fiúnak.

– Te… te… el akarod árulni a lovat!

Nem folytathatta. A rendező intett, és ezzel mindennek vége volt. A jelenet leállt.

– Hajaj! – a rendező legyintett, ahogy ott ült a széken. – Valósággal duruzsolsz, Marikám, és ne haragudj, ez nem verekedés… ez, ez, á, nem ér semmit az egész!

Csutakék olyan dermedten álltak, mintha a rendező őket is lekapta volna.

– Ilyet mondani Bodor Marinak – suttogta Kati –, ilyet mondani, hogy nem ér semmit! – Mintha nem is az a Bodor Mari lenne, akit olyan sokat látott a moziban.

A jelenet mindenesetre megakadt.

Bodor Mari a rendezőhöz fordulva magyarázott. Az megint csak legyintett.

– Á, Marikám!

Aztán Vera után kiabált. Csutakék megfigyelték, hogy ha valami baj van, a rendező mindig Vera után kiabál.

A sovány, fekete Vera (a zsebkendőruhás) már ott állt a rendező előtt.

– Meg kell ismételni – mondta Vera. És mert a rendező arca elsötétedett: – Vagy jöjjön ide az a kislány. – Csutakékhoz fordult, és rámutatott Katira. Úgy egyszerűen rámutatott. Mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon.

Kati úgy érezte, kicsúszik alóla a föld. Tessék? Hogy ő? Hogy ő odamenjen?

De akkor már a rendező is őt nézte. És nemcsak nézte, de feléje is intett.

– Jöjjön már! – És ez igazán úgy hangzott, mintha eddig is csak arra várt volna, hogy Kati odamenjen.

Kati Csutakra pislogott.

– Hallod?

– Menj – bólintott Csutak –, menj be a jelenetbe.

– Mássz a képére – biztatta Pazár. – Ne sajnáld. Mutasd meg nekik, hogy kell az ilyesmit.

A rendező még egyszer intett, és Kati lassan elindult. Közben a vállát vonogatta, vissza-visszanézett Csutakékra.

– Menj – bólintott Csutak.

Kati úgy állt a rendező előtt, mint egy halálraítélt.

– Nna – kezdte a rendező –, arról van szó…

– Tudja, hogy miről van szó – mondta Vera. – Övék volt a szürke ló.

A rendező Katira nézett és biccentett.

Csutakék aztán csak azt látták, hogy Bodor Mari megint a földön ül, pedig most nem bántotta senki. Kati meg, akár a forgószél, neki Színes Gézának!

– Te, te áruló!

– Szétszedi – bólintott Pazár.

– A filmemben neki adom a főszerepet – mondta Dunai.

– Figyelitek! Most ott van a lónál, mintha el akarná vinni. Színes Géza meg eléje ugrik.

– Figyeljetek! Figyeljetek!

A rendező ott elöl, parányi kis székén figyelte a jelenetet. Vera meg a rendező arcát. Egy pillanatra se fordult Kati felé. Mintha Kati csak a rendező arcán élne, mozogna, kiabálna. Bodor Mari a földön kuporgott, kezét bokája köré kulcsolta.

– Ragyogó – mondta a rendező.

A jelenet leállt. Többen is körülvették Katit. Vera csokoládét tömött a szájába. Közben átölelte, és egyre azt kiabálta

– Meg kell enni! Meg kell enni!

Ez úgy hangzott, mintha Kati lenne a csokoládé.

– Angyali! – Bodor Mari Kati nyakába borult.

Csutakék meg csak nézték a felfordulást.

– Csak tudnám, minek örül úgy Bodor Mari – mondta Pazár –, hiszen Kati kiszorította a filmből.

– Csöppet se csodálkoznék, ha Katit mindjárt le is szerződtetnék – vélte Dunai. Majd úgy elrévedezve:

– Ha jól meggondolom, itt állunk egy színészi pálya bölcsőjénél.

Csutak Színes Gézát nézte, ahogy odamegy Katihoz, és a kezét rázza. Hát akkor Géza után most már Kati is… Igen, Géza után most már Kati is azt mondja, ha egyszer majd véletlenül összeakadnak az utcán: „Hogy vagy, öreg fiú?”

– Őt már filmen látjuk – mondta Pazár. – Szerintem ez nem is vitás.

Kamocsa, mint egy sötét árny:

– Azért csak várjuk meg a végét. – És ahogy mindnyájan ránéztek, megismételte: – Csak várjuk meg a végét.

Az lett a vége, hogy Kati egyszerre csak kivált a filmesek közül, és elindult feléjük. Lassan, bizonytalanul. Oly tétován, mint aki nem is tudja, hová megy. Aztán megállt Csutakék előtt. Mosolygott, de félni lehetett, hogy a következő percben sírva fakad.

– Mit bámultok? – Csutak felé nyújtott egy szelet csokoládét.

– Kösz – Csutak beleharapott a csokoládéba, közben Katit nézte.

– Nem ízlik? Pedig tőlük kaptam. – Kati felnevetett. Élesen, idegenül.

A többiek meg csak hallgattak. Végül Dunai úgy érezte, hogy most már igazán mondani kell valamit:

– Rendben van?

– Aláírtad? – kérdezte Pazár.

Kati válla megremegett.

– Mi van rendben? Mit írtam alá? Persze, ti arra gondoltok! – A háta mögé bökött.

Ott már megint Bodor Mari állt a felvevőgép előtt. Bodor Mari, Színes Géza és a szürke ló.

Csutak Kati arcába hajolt.

– De hát csak mondtak valamit?

– Ragyogó voltam! – Kati perdült egyet, és meghajolt Csutak előtt. – Angyali voltam! Tökéletes voltam! – Kati egy fához támaszkodott. – Aztán csokoládét adtak.

– És nem mondták, hogy talán egy kisebb szerepben… – Dunai most igazán olyan képet vágott, mint egy öreg filmes. – Mert tudod, Kati, az úgy van, hogy nem lehet mindjárt főszerepben. Először kisebb szerepben kell kiugornod. – Elhallgatott, mintha ő se nagyon bízna ebben a kiugrásban, majd nagyon határozottan: – Egy biztos. A filmemben te kapod a főszerepet. Ezt előre is kikötöm. Különben nem tárgyalok velük.

– Márpedig Dunai olyan filmet ír, de olyan filmet! – csettintett Pazár.

– Kati egy atomtudós feleségét fogja játszani – bólintott Dunai. Majd, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, felkapta a fejét: – Vagy éppen egy atomtudóst! Miért ne lehetne egy atomtudósnő a főszereplő? Igaz, egyelőre ilyen még nem szerepel a filmben, de majd beleírom. Akkor persze alaposan át kell dolgoznom az egészet – tette hozzá gondterhelten.

– Megéri – mondta Dochnál –, gondold el, mit csinál Kati abból a szerepből.

– Egy szóval se mondtam, hogy nem éri meg!

Kati mintha mindebből egy szót se hallana. A fához dőlt, és szandálja orrát nézte.

– Majd beszélek Színes Gézával! – bólintott Csutak. – Tudod, hogy régi barátom, és talán ha négyszemközt vagyunk…

Kati hirtelen ránézett – ő meg elhallgatott.

Kati a fához tapadt. Két tenyerét oldalt a fához szorította, lábát mereven kinyújtotta. Félig nyitott szája megremegett. Elbőgi magát – gondolta Csutak –, még egy pillanat, és elbőgi magát.

Kati egy mozdulattal ellökte magát a fától, és Csutak vállára csapott.

– Te vagy a fogó!

 

 

A fuvarosnő… Mi lesz, ha a fuvarosnő egyszer felbukkan?

Csutak az ácsorgókat nézte a felvétel körül. Igen, egyszer majd ő is ott áll közöttük, a tökmagot rágcsáló férfi és a kék ruhás nő között.

– Még csak ez a filmezés hiányzott!

– Mit beszélsz? – fordult felé Dochnál.

Dochnálék éppen a nagy árulási jelenetet figyelték. Amikor Színes Géza elárulja a kültelki bicskásnak, hogy van egy szürke ló.

– Megszagolja a dolgot – bólintott Csutak.

Mire Dunai:

– Lennél szíves közölni, hogy ki szagol meg és mit?

– Hát a fuvarosnő – nyögte ki Csutak. – Lehetetlen, hogy ne tudja meg, amikor, amikor… – A „közönség” felé bökött. – Itt a fél város.

Kamocsa széttárta karját.

– Nem mondom, elég nagy a felhajtás.

– Ami igaz, igaz – biccentett Dunai –, bár a fél város azért túlzás.

Kati a felvételt nézte. Azt a jelenetet, amikor Színes Géza elárulja annak a kockás inges férfinak, hogy hol a szürke ló. Igazán felháborító volt.

– Megmondta! Megmondta annak az alaknak! Nahát! Még ilyet! – Kati a fejéhez kapott. – Emlékeztek, hogy esküdözött Színes Géza, hogy akár az élete árán is megvédi a lovat, és akkor most. – Hirtelen Csutakhoz fordult. – Tessék? Miről beszéltek? Ja, hogy a fuvarosnő? Szívből kívánom, hogy csak jöjjön ide az a nőszemély. Majd megkapja a magáét a filmesektől.

– De hát mégiscsak az övé a ló – dünnyögte Csutak.

– Á, az most már – Kamocsa megint a felvevőgép felé fordult –, az most már nem is törődik vele.

– Nem törődik vele? – Csutak Kamocsára bámult.

– De hiszen tudod, hogy fent volt nálam, megfenyegetett.

– Régen volt – bólintott Kamocsa. – Különben is ne zavarj!

A szürke ló tokfeje előbukkant a kerítés mögül.

„Régen volt – gondolta Csutak. – Az is régen volt, amikor Pazár Micu meg én bemásztunk a szürke lóért az ócskavastelepre.” – Féloldalról Pazárt figyelte. Eszébe jut-e az az este?

Pazár előrehajolt.

– No né! Színes Géza még pénzt is kap a lóért.

Csakugyan. A kockás inges férfi pénzt számolt le Színes Géza markába. Közben sötéten vigyorgott.

– Mire kell magának ez a ló? – kérdezte Géza a szerepben.

– Bízd csak rám – és a kockás inges egyre félelmetesebben vigyorgott.

– Ez a legnagyobb árulás – mondta Kati –, hogy valaki hagyja magát lepénzelni.

– Emlékeztek – kérdezte Csutak –, a fuvarosnő is pénzt akart érte. Mikor fönt volt nálam, azt is mondta, hogy már a ló csontváza megér… nem is tudom, mennyit.

A szürke ló, ott a gép előtt, felkapta a fejét. Mintha megérzett volna valamit. „Mi az? Mi van a csontvázammal?”

Ott elöl megint valami baj volt.

– Állj! – intett a rendező. Hátradőlt székén, szemét lehunyta, mintha azt várná, hogy valaki borogatást tegyen a homlokára.

– Ezt már ismerem – bólintott Dunai –, ilyenkor mindig lekap valakit. – Várt egy kicsit, majd megelégedetten: – Mint most a kockás ingest.

Csutak hol az egyikre, hol a másikra nézett. Mindenről beszélnek, csak éppen arról nem, hogy mi lesz, ha a fuvarosnő… De igazán, mintha nem is izgatná őket a szürke ló. Talán el is felejtették, hogy elrabolták, bújtatták, aztán kihozták ide a szigetre.

A kockás inges a rendezőhöz fordult.

– Kérlek, én igazán mindent elkövetek, azt hiszem, én… én… hozom a figurát!

– Mit jelent az, hogy hozza a figurát? – kérdezte Kati.

– Talán valami olyasmit – Dunai orrára tette az ujját –, hogy jól játssza a szerepét. Mindenesetre elég bután hangzik.

– Hozom a figurát – ismételte Kati elragadtatva. – Amikor engem odahívtak, emlékeztek, ugye, akkor én is hoztam a figurát?

– Tökéletesen – bólintott Dunai.

„Ezeket már csak a film érdekli – gondolta Csutak. – De majd beszélek a szürke lóval. Mégis, kell neki pár szót mondanom.”

Megvárta, amíg a felvétel befejeződik. Megvárta, amíg eltűnik a rendező, Vera, Színes Géza és a többiek. Akkor azt mondta Katiéknak:

– Menjetek csak, még van egy kis dolgom.

Senki se kérdezte, hogy mi dolga lehet még. Észre se vették, hogy leszakadt. Hiszen hazafelé menet is a filmről tárgyaltak.

– Pocsék rossz színész a kockás inges – mondta Pazár.

– Véletlenül se kap szerepet a filmemben – így Dunai.

– Ugye, mert nem hozza a figurát? – tapsolt Kati.

Csutak hátramaradt.

– Menjetek, csak menjetek. – Megfordult, és a vasúti fülkéhez futott. A fülke előtt megállt.

Mi ez a fény? Miféle világosság szűrődik ki?

A pázsitra hulló fényt nézte. Ó, igen, a szürke ló bizonyára terített asztalnál ül, és újságot olvas vacsora után. Közben halkan szól a rádió. Összkomfort, teljes összkomfort. És még ezt akarta Csutak megnyugtatni? Mindegy, azért most már benéz hozzá. Talán egy pillanatra még le is ül, ki tudja, talán megkínálják valamivel.

Bentről lépések. Aha, a szürke ló. Kijön egy kis sétára vacsora után. Hiába, nehéz napja volt, felvétel meg minden.

Nem a szürke ló jött ki. Egy barna pulóveres férfi. Ahogy meglátta Csutakot, összehúzta a szemöldökét.

– Eredj a dolgodra!

– Beszélnem kell vele! – Csutak a fülke felé bökött. A pulóveresnek megremegett az orra.

– Na ne vacakolj. Mondtam, hogy eredj a dolgodra.

Csakhogy Csutakot nem lehetett olyan könnyen lerázni.

– A barátom látni akar.

A pulóveresnek már az egész arca remegett.

– A barátod? Most még csak azt kérdezd meg, szokott-e emlegetni a barátod!

– Csöppet se csodálkoznék rajta.

A férfi olyasfajta mozdulatot tett, mintha legyet akarna fogni. Csutak jobbra ugrott, balra ugrott, aztán nyílegyenesen elrohant az omladékfal felé. Ott megállt és visszanézett. A férfi a fülke előtt állt, az öklét rázta és kiabált. Veszettül kiabált.

– Nem illik ilyesmit mondani! – kiáltott vissza Csutak. – Teljesen elrontja a barátomat, akinek egyébként adja át üdvözletemet!

Lerohant a régi pályaudvar mellett. Csak akkor lassított, amikor kiért az utcára. Akkor meg már valósággal vánszorgott. – Tehát már őrzik, vigyáznak rá, be se lehet hozzá jutni. Az egészben az volt a leggyászosabb, hogy a szürke ló ki se dugta a fejét.

„Pedig érezte – gondolta Csutak –, éreznie kellett, hogy kint vagyok. De hát őt ez már nem érdekli. Ha meglát, talán átnéz rajtam. Egyszerűen átnéz rajtam.”

Elszorult a torka, égett a szeme. Megállt. Arrafelé fordult, amerre a pályaudvart lehetett sejteni, az ócska vasúti fülkét.

– Nagy legény vagy! Most nagyon nagy legény vagy. De ha arra számítsz, hogy még egyszer kihúzlak a bajból…

Rántott egyet a vállán, elindult hazafelé.

Otthon apára nézett. Mintha várná, hogy félrehívja, és azt mondja:

– Te, itt volt a fuvarosnő.

Apa csak annyit mondott:

– Hol voltál ilyen sokáig?

Igen, Csutak valósággal várta, hogy a fuvarosnő ismét felbukkanjon. Akkor majd a szürke ló nem lesz olyan „nagy legény”. Akkor majd egy kicsit alább adja. Csak éppen annyira, hogy majd ismét megismeri a régi barátait.

Ha majd a fuvarosnő megjelenik…

– Tessék, kérem, jöjjön. – Csutak már elképzelte, hogy elvezeti a szigetre. – Ott, ott a lova! Éppen benne van a jelenetben.

De nem, mégse! Akármit is kérdez a nő, Csutak egy szóval se árulja el a lovat. „Nem tudom, nem láttam és kész!” Mert lehet, ó, igen, lehet, hogy a szürke ló az utóbbi időben nem viselkedik úgy, mint egy régi baráthoz illik, de ő, Csutak, mindig tudja, mi a kötelessége.

– Filmezzél csak nyugodtan. Bármi történjék is, nem hagylak cserben.

Csakhogy nem történt semmi. A fuvarosnő nem jelentkezett.

Dunai jelentkezett egy délután. Hóna alatt vaskos paksaméta.

– Örülök, hogy itthon vagy, Csutak.

– Miért nem jössz be? – Azzal Csutak már be is vitte Dunait. Őszintén szólva nem nagyon értette a dolgot. Dunai még sohasem volt nála, és ő sem volt Dunainál.

– Leülhetek? – kérdezte Dunai.

Akárcsak Csutak kérdezte volna Dunaitól.

Dunai leült, az iratcsomót letette az asztalra. Féloldalra dűtött fejjel nézte Csutakot. Nem is nézte. Figyelte, vizsgálgatta.

– Mondd csak, Csutikám, mit olvasgatsz mostanában?

Csutak majd leesett a székéről. Mit akarhat ezzel Dunai?

– Olvasgatok – mondta bizonytalanul. – Ezt-azt. Jókait meg a Copperfieldet. És azt a két csodapofát, a Huck Finnt és Tom Sawyert! – A végén egészen fellelkesedett.

Dunai a lábát lógatta, és közben elgondolkozva nézte Csutakot.

– Azt hiszem – mondta Dunai –, hogy alaposan megrágod, amit elolvasol.

– Megrágom – bólintott Csutak –, az már biztos, hogy megrágom.

– Mindjárt gondoltam. – Dunai roppant megelégedettnek látszott. – Tudtam én mindjárt, hogy nincs igaza a fiúknak, hogy a Csutak így, a Csutak úgy, no, szóval gondolhatod, de én megvédtelek, nyugodt lehetsz, Csutikám, ha bárki bármit mondott, én megvédtelek!

Csutak a vállát vonogatta, és olyan képet vágott, mint aki nem túlságosan örül annak, hogy Dunai megvédte.

– Mégis, mit mondtak a fiúk? – kérdezte nagyon csöndesen.

– Á, szóra se érdemes – legyintett Dunai –, ne is beszéljünk róla. Egy biztos, mindenki nagyon szeret. Múltkor is mit mondott Pazár Micu! „Ez a Csutak mindent eltol, mert olyan kétbalkezes, de hát azért már el se tudom nélküle képzelni a társaságot!” Hát nem kedves?

– Nagyon kedves – Csutak búsan lógatta a fejét.

– Meg aztán Kati is mondott valamit. – Dunai végigsimított a homlokán. – Ejnye… na!

– Nem baj – nézett rá Csutak –, nem olyan nagy baj, ha véletlenül nem jut az eszedbe.

– Persze – mondta Dunai. – No, hát mit is olvastál?

Csutak fölragyogott.

– Hát az csoda, amit azok ketten művelnek! Huck Finn és Tom Sawyer! És Hucknak van egy papája, aki hordóban lakik, és tudod…

– Tudom… – vágott közbe Dunai. – És mint mondtam, egy csöppet se lep meg, hogy ennyi mindent olvastál. – Kis szünetet tartott, majd ünnepélyesen kijelentette: – És éppen ezért érlelődött meg bennem az az elhatározás.

– Mit csinált az elhatározás? – kérdezte riadtan Csutak.

– Megérlelődött. – Dunai kissé szemrehányóan nézett Csutakra. – Szeretném, ha nem szakítanál félbe.

– Ó, kérlek, csak folytasd. Tehát megérlelődött… mármint az elhatározás. – Csutak szerencsétlen képet vágott. – Te mondtad, Dunai, ne haragudj.

– Persze hogy én mondtam. – Dunai rátette kezét az iratcsomóra. – Ne szaporítsuk a szót: szeretném, ha elolvasnád.

Csutak behúzta a nyakát.

– Most mindjárt?

– Dehogy most mindjárt! Hogy gondolod? Ilyen vaskos kéziratot!

Mire Csutak készségesen bólintott.

– Elég vaskos, az már igaz.

– Kérlek – Dunai kihúzta magát –, ha úgy gondolod… Igazán nem akarlak untatni.

– Dehogy! Dehogy! Biztosan nagyon érdekes.

– Elég érdekes – ismerte el Dunai. – Azt hiszem, sejted, miről van szó. A filmemről. Az űrhajóról.

Csutak végtelen áhítattal sóhajtott.

– Ó, igazán? Amiben Kati játssza az atomtudósnőt?

Dunai gondterhelten ingatta fejét.

– Attól még messze vagyunk. Tudod, ez még nem is forgatókönyv. Csak olyan vázlatféle. De hát te ebből is meg tudod ítélni.

Dunai még úgy futólag megemlítette, hogy Színes Gézának is meg lehetne mutatni ezt a vázlatfélét. Színes Géza meg elvihetné a rendezőhöz.

És egy hanyag mozdulattal belelapozott a kéziratba.

– De mit beszéljek róla! Majd úgyis elolvasod.

Aztán amikor elbúcsúzott, megjegyezte:

– Nem azért mondom, de még Pazár Micu se látta. Pedig hogy könyörgött. – Az ajtóból még visszafordult: – Te vagy az első.

Csutak csak mosolygott. Szerény kis dicsfény gyulladt ki a feje fölött.

Dunai a lépcsőről visszaszólt:

– Hát akkor megmutatod Színes Gézának!

– Persze… Színes Gézának. – A dicsfény kialudt Csutak fölött.

– Bízd rám – bólintott Géza, ahogy Csutak átadta Az űrhajó titkát (Fantasztikus filmregény két részben. Írta: Dunai Árpád, Budapest, Damjanich utca 2. VI. 4. – Minden jog fenntartva.)

 

 

Dunai egy napon fekete pulóverben jelent meg a szigeten.

– Mi, filmírók – mondta, és úgy nézte a felvételt, mintha már Az űrhajó titkát forgatnák.

Csutak akkor látta, hogy a rendezőnek is fekete pulóvere van, meg annak a bajuszos fiatalembernek is, aki a rendező mögött ugrál. Meg annak, aki pipázik. És most Dunainak is.

– Hólyag – mondta Kamocsa. – Felrobban ebben a hőségben.

Dunai, a filmíró meg se hallotta.

 

 

– Még mindig nem mondott semmit Színes Géza a filmről?

– Semmit.

– Azt hiszem, visszaveszem tőle. – Dunai olyan szigorúan nézett Csutakra, mintha ő lenne Színes Géza.

– Azért még hagyd nála – békítette Csutak. – Tudod, most annyi a dolga ezzel a filmezéssel.

– Akkor is el kellett volna olvasnia. – Dunai mereven nézte a földet. – Visszaveszem.

– Még hagyd nála…

– Jó, nem bánom, még három napig várok.

Egy napon Kati is félrevonta Csutakot.

– Meggondoltam a dolgot.

– Mit?

– Kisebb szerepet is vállalnék. – Kati úgy nézett Csutakra, mintha ez csakis őrajta múlna. – Hiszen Dunai is mondta, hogy nem lehet mindjárt főszerepben kiugrani.

– Persze, Dunai is mondta.

– Csutikám, ha beszélnél Színes Gézával…

– Beszélek Színes Gézával.

Másnap Csutak még az ágyban volt. Úgyszólván még föl se ébredt, amikor látta, hogy valaki ül az ágy mellett. Parányi folt az álom ködében. A remegő foltból kinőtt egy fiú.

– Pazár – motyogta Csutak. Úgy tűnt, hogy Pazár egész éjszaka itt ült az ágy mellett.

– Nem akartalak felébreszteni – mondta Pazár.

– Ó, kérlek!

– Remélem, jól aludtál?

– Ó, kérlek! – Csutak most már fölült. Az ajtó felé pislogott. Jön-e még valaki? Dochnál? Kamocsa?

Pazár Micu a térdét vakarta az egyik ágy mellett.

– Sokat gondolkoztam a dolgon. – Hirtelen Csutakra nézett. – Szóval beszélhetnél Színes Gézával.

– Beszélek – bólintott Csutak. Majd szinte rémülten kérdezte: – Tulajdonképpen miért beszéljek Színes Gézával?

Mire Pazár mély szemrehányással hunyta le szemét.

– Hát hogy bevigyen a filmhez.

Csutak a párnáját paskolgatta.

– Persze, természetesen… de mégis, ne haragudj, talán játszani akarsz?

Pazár kihúzta magát.

– Nincsen szereplési mániám.

– Akkor… akkor talán te is írtál valamit? Már úgy értem, forgatókönyvet vagy tudom is én…

– Ugyan! – Pazár rántott egyet a vállán. – Majd elgondolkozva megjegyezte: – Bár nem mondom, talán én is össze tudnék valamit dobni, de nem akarok Dunai útjába állni.

– Hát akkor?

– Hát akkor, hát akkor! – Pazár hangja türelmetlenné vált. – Pillanatig sem vitás, hogy hasznomat vehetnék a filmnél. Mindenfélét csinálhatnék.

– De mégis, mit?

– Mondom, hogy mindenfélét. – Pazár egy pillanatig elgondolkozott. – Ha a főszereplőnek le kell ugrania egy szakadékba, akkor én ugranék le helyette. Mert tudod, hogy van ezeknél a nagy színészeknél. Elég begyulladós fickók! Meg aztán tornászni se tudnak, se vívni, lovagolni! Dunai olvasta, hogy azt mind más csinálja helyettük.

– És akkor most te? – kérdezte Csutak.

– Öregem! Ott állnék a rendező mögött, és ötleteket adnék. Mindenféle ötleteket. Hogy ezt ne így csinálják a filmben, hanem úgy. Dunai azt is olvasta valahol, hogy a rendezőnek sosincs ötlete. Meg annak se, aki a filmet írja. De ez még nem minden. Mondjuk, a női főszereplő rosszkedvű. Pedig a szerepe szerint jókedvű kéne hogy legyen. Megpróbál mindent, de hiába, akkor is csak olyan, mintha besavanyították volna. A jelenet leáll, a rendező dühöng, mindenki dühöng. Nos, akkor jövök én! Egyszerűen előlépek, és mindenféle mókával megnevettetem a női főszereplőt.

S Pazár menten kétfelé húzta fülét, orrát belapította, mintha máris meg akarná nevettetni a filmszínésznőt. Majd abbahagyta a mutatványt, és azt mondta:

– Bármire tudnának használni. Valóságos főnyeremény lennék.

– Főnyeremény – nyögte Csutak.

– Ki tudja, talán rendező leszek a végén. Miért ne rendezhetném a Dunai filmjét? – Fölállt. – Számíthatok rád?

Elhaló hang hallatszott az ágyból:

– Számíthatsz.

Ha a szürke ló nem is törődött Csutakkal, Csutak azért csakis őt nézte felvétel közben.

 

 

A többiek hol Bodor Mariért izgultak, hol Színes Gézáért. Közben már a segédrendező nevét is tudták. A hangmérnökről úgy beszéltek, mintha tíz éve ismernék. De Csutak számára nem létezett semmi más, mint a szürke ló.

– Fényesedik a szőre – bólintott megelégedetten. – És hogy kigömbölyödött.

Döbbent csönd. Katiék feléje fordultak.

– Tulajdonképpen kiről beszélsz? – kérdezte Kati.

– Róla – mosolygott Csutak –, a szürke lóról. Nézzétek csak…

– Ugyan, Csutak! – Kati türelmetlenül legyintett, és már a felvétel felé fordult. – Látjátok, Bodor Mari nadrágban van. Csakhogy ez nem halásznadrág, hanem egy ócska férfinadrág, merthogy Bodor Mari szegény a filmben.

Hát igen, senki se akart a szürke lóról beszélni. Csak egyvalaki jegyezte meg Csutak mögött:

– Rossz jel.

Csutak megfordult.

– Rossz jel – bólintott Kamocsa –, ez mindig így van, ha valaki beadja a kulcsot.

– Ki adja be a kulcsot?

– A barátod – Kamocsa a ló felé bökött. Aztán, mint valami híres orvos, magyarázta: – Ez mindig így van, mielőtt valaki beadja a kulcsot.

– Ne mondd ezt!

Kamocsa széttárta a karját. Egy csupa szív mozdulattal átfogta Csutak vállát, a haldokló családtagjáét.

– Öregem, mindenre el kell készülnünk.

 

 

– Á!… – mondta egy napon a rendező. És ez azt jelentette, hogy a felvétel megállt.

Színes Géza, Bodor Mari és a szürke ló a rendezőre bámultak. A szürke ló valahogy olyasformán, mintha azt mondaná:

„Én akár abba is hagyhatom az egészet.”

Vera is a rendezőt nézte. Akárcsak a fekete pulóveres fiatalember. Meg Csutakék, akik persze most is ácsorogtak.

– Baj van – mondta Dunai. – Figyeld meg, Csutak, itt valami baj van.

Maga a rendező kis széken ült, és valahova a távolba bámult. Kezét végighúzta homlokán.

– Ez így nem elég költői.

A zsebkendőruhás Vera közelebb hajolt hozzá. Kezében füzet, ceruza.

– Nem, nem – sóhajtott a rendező.

Pazár Dochnálhoz fordult.

– Mit nyögdécsel azon a széken?

Mire Dochnál:

– Szeretne valamit mondani, de semmi se jut az eszébe.

Ezen jót nevettek. Kati még megjegyezte, hogy a rendező olyan, mint egy hashajtóreklám.

– Nézzétek – mondta Csutak –, most meg a tenyerébe hajtja az arcát.

– Alszik – bólintott Kamocsa.

Ezen megint nevettek, de Dunai leintette őket:

– Alkot, ha éppen tudni akarjátok.

Ez volt az a pillanat, amikor a rendező előbújt a tenyere mögül.

– Vera kérem…

Vera még közelebb hajolt.

– Vera kérem, úgy képzelem, hogy fények úsznak a szürke ló mögött, és közben azt éneklik, de nem is éneklik, inkább csak dúdolják, sírósan, elnyújtottan: Kis kece lányom fehérben vagyon…

Vera arca megvonaglott.

– Fények… kis kece lányom.

– Lehet A csitári hegyek alatt is – intett a rendező.

– Mi baja van az öregnek? – kérdezte Dochnál.

Csutak vállat vont. A szürke ló… Igen, ha most otthagyná ezt a társaságot, és feléje indulna, hogy aztán mind a ketten „kilépjenek a jelenetből”.

A szürke ló nem mozdult. Tokfejét a rendező felé fordította.

– Gondolja el, Vera – mondta a rendező –, a fiú elárulja a lovat, aztán megbánja az árulást, és el akarja rejteni a lovat az emberek világa elől. – Szünetet tartott, majd nagyon határozottan: – Sokkal hatásosabbá kell tennünk a jelenetet. Költőibbé.

– Abbahagyják? – kérdezte Kati.

Csutak a fejét rázta.

– Majd holnap folytatják.

 

 

Másnap – semmi. Semmi, semmi, semmi. Eltűnt minden, a föld nyelte el a film birodalmát.

Elnyúlt árnyék a felperzselt fű felett. Csutak. Egy lépés – oly tétován, mintha attól félne, hogy ő maga is elsüllyed. Fölötte bádogfényű nap. Mögötte lépések, valaki beszél. Kati? Dunai? Pazár?

Csutak megállt.

Itt volt a kerítés. Itt ült Redőkém, a törökmézes. Itt álltak a jupiterlámpák. Itt ugrott neki Bodor Mari Színes Gézának.

Kati Csutak előtt pörgött.

– Hová tűntek?

– Hová vittek el mindent egy éjszaka? – kérdezte valahol hátul Pazár.

– Miért mentek el? – Kati arca tűnt fel Csutak előtt.

Csutak egyetlen mozdulattal félretolta. Futott, rohant az ócska vonatfülke felé. A többi utána.

Futás közben nincs beszéd. Dobogás, szuszogás.

Megtorpant mozdulat.

A fülke üres. Szétszórt szalmacsomók, rongy a sarokban, újságdarabok. De a ló, a szürke ló?

– Olajra lépett – mondta Kamocsa.

– Elment – motyogta Csutak –, el tudott menni.

– Hogyhogy elment? – Dunai felvonta a szemöldökét. – Elvitték, mert kellett a filmhez.

Kati egy sóhajban:

– Most talán valahol a város másik végén forgatnak.

Csutak a szalmacsomókat nézte, a rongyokat.

– De hát a szürke lovat nem lehet csak úgy elvinni! – Rántott egyet a vállán Pazár. Egyszerre csak az éjszakáról kezdett beszélni. Az éjszakáról, amikor ők ketten Csutakkal átmásztak a kerítésen. – Hol volna már ez a ló, ha mi nem hozzuk el a telepről? A miénk volt, igenis a miénk! Mégse lehet csak úgy összecsomagolni és elvinni…

– Látod, hogy lehet – bólintott Dunai. – A filmregényemet is elvitték. – Csutakra mutatott. – Az ő barátja vitte el.

– Majd beszélek vele. – Csutak még mindig az üres fülkébe bámult. Mintha várná, hogy egyszerre csak előtte álljon a szürke ló. Előtte áll, és feléje bólint.

„Csak nem gondolod, hogy itthagylak? Hát megér nekem a filmezés egy barátságot?”

– Igenis hogy a miénk volt! – ismételte Pazár.

Csutak elfordult a fülkétől.

– Visszahozom a szürke lovat.

 

 

Csutak első útja Színes Gézához vezetett. Csakhogy Színes Géza nem volt odahaza.

– Amióta filmezik, alig látom – mondta Géza mamája. Valahogy úgy, mintha erre csak most döbbent volna rá.

Csutak meg mit tehetett? Másnap is elment, aztán harmadnap is elment. Az ajtó már meg se nyílt előtte. Mintha már Színes Géza mamája se volna otthon. Az ablak nyitva, odabent a sötét szoba.

Csutak rátenyerelt a párkányra.

– Géza…

Semmi kétség, Géza odabent ül a sötétben, és őt nézi. Ki tudja, talán a többiek is ott vannak. Igen, akikkel valamikor együtt járt az Ér utcában. Egy pillanat, és felgyullad a villany, és ott állnak mind a fényben: Drugics Cézár, Drugics Ági, Csiriz és Nagy Béla.

– Bedűltél, Csutak! – nevet majd Drugics Cézár. – Azt hitted, nincs itt senki, pedig mind itt vagyunk, és csak rád vártunk.

– Előbb is jöhettél volna – mondja majd Drugics Ági.

A villany azonban nem gyulladt fel, és odabent nem mozdult senki.

– Géza – mondta még egyszer Csutak. Ez már úgy hangzott, mintha elejtett volna valamit.

Közelebb lépett, az ablak be volt csukva. A fiú végighúzta ujját az üvegen, aztán lement a ház elé.

Mindjárt itt lesz Géza, talán most fordul be a sarkon.

Csutak bebújt a kapualjba. Egy pillanatra kidugta a fejét, aztán megint visszahúzódott. Mintha időtlen idők óta itt csavarogna. Aztán egész váratlanul perdült egyet, és végigkorcsolyázott a kapualj kövén.

Valami mozdult az udvar mélyén.

Csutak felrohant az emeletre. Megint ott állt az ajtó előtt. Hanyagul, könnyedén. Mert miről is van szó? Most szépen becsönget, és akkor kijön Géza mamája. „Gézát keresed? Tessék!” És Csutak már bent is van. Géza meg eléje jön. „Csutak, hát hol a csudában voltál?” „Nohát – mondja erre Csutak –, tudod, hogy mennyit kerestelek?! Ezt a butaságot!”

Csutak csöngetett. Még egyszer csöngetett, aztán elment.

Másnap a szemben levő ház előtt ácsorgott. Onnan figyelte a kapualjat. Le-föl sétált az utcában, aztán megint ott volt Színes Gézáék ajtaja előtt. Az ajtó már csöngetés előtt megnyílt. Kijött egy keszeg, barna ruhás nő, aztán még egy és még egy. Mind a hárman keszegek voltak és barna ruhásak.

– Csodálatos volt a kávéd – mondta az első számú barna ruhás.

Mire a másik kettő hajlongva:

– És a sütemény! De legközelebb nem engedjük, hogy ilyen traktát csinálj.

Amikor végre mind a hárman eltűntek, Géza mamája állt a fiú előtt.

– Te már voltál itt – mondta.

– Géza – kezdte Csutak, de félbeszakították:

– …igazán nem tudom, mikor kerül haza!

Azzal becsukódott az ajtó.

És amit Csutak ezután mondott, az ajtónak mondta. Mert Csutaknak egyszerre nagyszerű gondolatok jutottak az eszébe. Csutak igazán annyi mindent tudott az ajtónak mondani. Ha Géza mamája hallotta volna, behívta volna. És így szólt volna: „Úgy? Szóval Géza eltűnt a lovaddal? No, csak jöjjön haza, majd megmosom a fejét! Nem, nem, fiacskám, tökéletesen igazad van! A barátság mindenekelőtt!”

De hát a Géza mamája egy árva szót se hallott abból, amit Csutak az ajtónak mondott. Meg amit később lefelé menet a lépcsőnek. Igen, Csutak mintha külön rászólt volna minden egyes lépcsőfokra.

– Ezt mégse lett volna szabad velem megtennie! Egy régi baráttal!

Jól összeszidta Színes Gézát. Mire leért a ház elé, úgy találta, kissé talán el is túlozta a dolgot.

Géza tulajdonképpen jót akart a szürke lóval – mondta a kapunak. – De nekem akkor is szólnia kellett volna. Ezt pedig akárhogy is nézzük, elmulasztotta.

– Mi újság? – kérdezte Pazár a szigeten.

Csutak leült a vonatfülke elé, maga alá húzta a lábát.

– Egyelőre nem sikerült Gézával beszélnem. – Fölnézett a többiekre. – Azt hiszem, szélesebb körű nyomozást kell indítanom. – Elő is adta, hogy képzeli a dolgot: – Mindenekelőtt nem ártana, ha ti is bekapcsolódnátok. Egyedül mégse csinálhatok mindent.

Ez volt az a pillanat, amikor Kamocsa közbeszólt:

– Egyáltalán, mit akarsz? – És mert Csutak kissé értetlenül nézett rá, megvonta a vállát. – Szerintem semmit se kell csinálni.

– Semmit?

– Éppen hogy semmit! Örüljünk, hogy végre megszabadultunk attól a rozzant gebétől. Hogy végre elpasszoltuk…

Még mondott volna valamit, de Csutak felugrott.

– Miféle rozzant gebéről beszélsz?! Az… az… – egy pillanatra elakadt, de aztán kivágta – filmcsillag!

Kamocsa leült a földre. De úgy, mint akit fejbe vágtak.

– Filmcsillag! Világszám! Attrakció! Az a csontváz, az a… – Elhallgatott, és csak a fejét rázta.

– Akárhogy is van – bólintott Kati –, a szürke ló bekerült a filmhez. Ezt te se tagadhatod, Kamocsa. (Míg én – gondolta –, ó, míg én nem vagyok sehol!)

– Ő már egyenesben van – bólintott Dunai. (Míg az én forgatókönyvem ki tudja, hova került?)

Kati és Dunai úgy néztek egymásra, mint akiken már csak a szürke ló segíthet. Mert különben sose jutnak be a filmhez, de még a tájára se kerülnek.

– Ki hitte volna – sóhajtotta Kati –, hogy ez a ló, akit a pincékben rejtegettünk, és aki miatt elloptam a kapukulcsot… Nahát, az ember igazán sohase tudhatja!

– Akárhogy is van – mondta Csutak –, a ló a miénk, és soha senki nem veheti el tőlünk.

Mire Dochnál:

– De hát mégiscsak elvitték, és még csak Színes Gézával se tudtál beszélni.

– Mert filmezik! – vágta rá Csutak. – Meg kell találnunk, hol filmezik. Föl kell kutatni az egész várost.

– Kezdjük talán a filmgyárban – ajánlotta Pazár.

– Á – legyintett Dunai –, külső felvételeket forgatnak. És az még eltart egy darabig. – Ez már megint olyan szakszerűen hangzott. – Egyáltalán nem csodálkoznék, ha még két-három hónapig is eltartanának a külső felvételek. Tudjátok, az olcsóbb, mert nem kellenek díszletek. Csak beállítanak egy kapualjat vagy egy utcarészletet.

– Igen – bólintott Csutak –, egy utcarészletet. Föl kell kutatnunk az egész várost, hogy megtaláljuk azt az utcarészletet.

Ez már Katinak is tetszett.

– Meg kell találnunk a filmeseket!

– Át kell fésülnünk a várost – mondta Pazár Micu.

Ez igen, ez már megint valami olyan volt, amitől Kati pörögni kezdett.

– Át kell fésülnünk a várost! Át kell fésülnünk a várost! – énekelte pörgés közben. Aztán lehuppant Kamocsa mellé.

Kamocsa, mint egy sötét árny:

– Azért a vágóhidat se hagyjuk ki. Mert ha a lovacska nem vált be a filmeseknél, könnyen lehet, hogy…

Kati felugrott.

– Ez igazán nem szép tőled!

Pazár megállt Kamocsa fölött.

– Kamocsát meg kéne verni. Kamocsát jó alaposan meg kéne verni.

Ki tudja, mi történt volna Kamocsával, ha Csutak közbe nem szól:

– Hagyjuk Kamocsát. Kamocsa most egyáltalán nem fontos. Inkább azt beszéljük meg, hogyan fésüljük át a várost. Azt hiszem, mindnyájan belátjátok, hogy ezt nem csinálhatom egyedül.

Szünetet tartott, majd roppant határozottan kijelentette:

– Először is föl kell osztanunk Budapestet.

– Kérlek – szólalt meg Kati a fűből –, osszuk fel Budapestet.

Csutak körülnézett, mint egy hadvezér.

– Papírt és ceruzát!

Egy gyűrött cetli – ez volt a város. Egy gyűrött cédulára rajzolta fel Csutak Budapest térképét. Gondosan bejelölte a városrészeket. Mindenki megkapta a magáét. Kamocsa Óbudát, Kati Kelenföldet, maga Csutak pedig a Józsefvárost.

– A nagybátyám is hozzám tartozik – mondta Kati. – A Mészáros utcában lakik, és egyszer igazán el kéne hogy jöjjetek hozzá. Van egy macskája, Szürinek hívják, és akkora a feje, mint egy embernek.

– Majd meglátogatjuk a nagybátyádat és Szürit – biccentett Csutak –, csak előbb ezt a lóhistóriát intézzük el. Akármi is történik a Józsefvárosban, arról tudnom kell.

– Mámorító – dörmögte Kamocsa –, egy vén gebéért körbejárhatom Óbudát. – És újra csak megismételte: – Mámorító.

Elhatározták, hogy minden kedden és pénteken találkoznak a szigeten. Haditanácsot tartanak.

– Beszámolunk, ki mit végzett – mondta Csutak. – Meglátjátok, bekerítjük a filmeseket.

– Ahogy átfésüljük a várost – bólintott Pazár. – Ahogy lassan szűkül a háló.

Mire Kati:

– Azt hiszem, rettenetesen meglepődnek, ha egyszer csak ott állunk előttük. – Majd egész váratlanul hozzátette: – Könnyen lehet, hogy mindjárt le is szerződtetnek.

– Annál is inkább, mert frappírozva lesznek – vélte Dunai.

Ez megint olyan volt, amit csak Dunaitól lehetett hallani.

– Frappírozva? – bámult rá Dochnál.

Dunai mélységes fölénnyel:

– Hasra esnek a meglepetéstől, ha így jobban tetszik. – Katira nézett. – Könnyen lehet, hogy valóban leszerződtetnek. És azt is el tudom képzelni, hogy lekötik a forgatókönyvemet.

Kati földöntúli áhítattal ismételte:

– Merthogy frappírozva lesznek!

 

 

Mindenkinek megvolt a maga városnegyede, a maga útja. Kamocsa Jenőé Óbuda.

– Óbuda – dörmögte Kamocsa Jenő, ahogy reggel elindult. – Óbuda, úgy általában. Mégis, hol kezdjem? Erről a nagyságos úr nem beszélt.

A nagyságos úr Csutak volt. Kamocsa végig a Margit-hídon Csutakkal veszekedett. De igazán, mintha csak ott volna mellette.

– A nagyságos úr meg se kérdezte, van-e kedvem az egészhez. – Kamocsa megállt a híd karfájánál, beleköpött a Dunába. – Ennyivel is több. Mégse szeretném, ha kiapadna ez a pocsolya. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen le is mehetnék a rakpartra. Az ember mindig összeakad valakivel. Ki tudja, talán feljutok egy vontatóhajóra. Sose árt egy kis utazás.

Tovább-ballagott.

Elfogyott alóla a híd, átért Budára.

Előtte egy mozi plakátja. Erről eszébe jutottak a filmesek. Befordult a hatvanhatos villamos mellett, és fennhangon azt mondta:

– Képünk azt a pillanatot ábrázolja, amikor Kamocsa Jenő Óbuda földjére lépett.

Megállt a sarkon, körülnézett. Semmi csoportosulás, semmi izgalom. Nem, errefelé nem filmeznek. Talán ha továbbmegy… Hiszen előtte volt Óbuda, a lábai előtt hevert.

A Lukács-fürdő előtt megállt. Egy csomó színes inges fiú rohant át a Lukács-kerten. Lófarokfrizura csüngött a pénztár előtt.

– Kérek egy diákjegyet!

– Egy kabint!

– Egy szekrényt!

A sor kilógott az utcára. Szatyrok, strandtáskák végtelen áradata.

– Senki se kívánhatja tőlem – mondta Kamocsa –, hogy egy nap alatt fésüljem át Óbudát. Nem, ezt még Csutak se kívánhatja tőlem.

A következő percben már előrefúrta magát a pénztár felé.

 

 

Kati aznap délután egy barátnőjénél ült a Mályva utcában.

– Nem nagyon érek rá veled beszélgetni, csak éppen egy pillanatra felfutottam, mert erre volt dolgom. Meg kell keresnem egy lovat meg a filmeseket. Jaj, ne kérdezz annyit, máris rohanok!

Azért valahogy mégse rohant olyan nagyon.

Estefelé azt mondta a barátnőjének:

– Mindenféle szerződést nem írhatok alá, tudod, alaposan meg kell gondolni az ilyesmit. Csak olyan szerepet fogadok el, ami vág az egyéniségemhez.

Hirtelen az órára nézett.

– Ó, már fél kilenc! Azt hiszem, Klári, most már igazán nincs időm veled foglalkozni. Csak még azt akarom elmondani, hogy Dunai írja az első filmem forgatókönyvét, persze te nem ismered Dunait, rém okos fiú, és atomtudós leszek a filmjében, mert nem is engedi leforgatni, ha nem én kapom a főszerepet, és tudod…

 

 

Pazár Micu átkelt egy téren. Jobbra-balra pislogott, majd magához intett egy kék trikós fiút.

A fiú padon ült, de egy pillanat alatt Pazár mellett termett.

– Hallod-e – mondta Pazár –, nem láttál errefelé filmeseket?

– Nem. – A fiú valahogy úgy bámult Pazárra, mint egy jelenésre.

– Ne vágj olyan buta képet. Valószínűleg azt se tudod, mi az, hogy filmesek.

A fiú kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de Pazár tovább beszélt:

– Utcai jelenetet forgatnak, és ehhez tőlünk kértek egy lovat. Most pedig azt szeretném tudni…

– …hogy mit integetsz te nekem? – vágott közbe a fiú. A nyakáig elvörösödött, ahogy kiabált.

– Mindjárt megtudod.

Egy pillanat, és a földön hemperegtek.

Pazár másnap is eljött. Megverekedett a fiú bátyjával. Harmadnap egy zömök, dugó alakú fickóval. Aztán már idegen térről hoztak ellenfelet.

Pazár csak ötödik nap kérdezte meg a Lehel tértől:

– Nem járt itt egy szürke ló?

Mint valami titkos jelre – mind nekiestek.

 

 

Dunai végtelen budai lépcsősorokon ereszkedett lefelé. Mintha egyik ablakból a másikba lépne. Nénikék üldögéltek a nyitott ablakokban, bácsik, lábasszerű sapkával a fejükön. Egy pillanatra fölnéztek Dunaira, mintha azt várnák, hogy berepül a szobájukba.

Dunai akkor már egy elvadult udvarnál állt. Félig leroskadt fal. Odabent olyan magasan állt a fű, akár az őserdőben. Az udvar belecsúszott egy másik udvarba, egy harmadikba. Dunai állt és nézte.

Miért nem jönnek ide a filmesek? Miért nem veszik föl azt az ajtót, ami abból a házból megmaradt, és most ott lóg a levegőben? Ha én filmet írok, abban ilyen udvarok lesznek meg ilyen öregek az ablakokban.

Újabb lépcsősor.

Dunai meg, mintha már a filmjét forgatnák, magában beszélt:

– Jó, rendben van, ez a lépcső lenne a filmben. A gyerekek is, ahogy leszaladnak. De a néni kimarad.

A néni úgy lebegett lefelé, mint egy léggömb. Megállt Dunai mellett.

– Mit mondasz, fiacskám?

– A néni nem illik bele a képbe. – Dunai széttárta a karját, mint aki igazán nagyon sajnálja a dolgot. – Kimarad a filmből.

Dunai tovább bolyongott.

– Ez a sarok benne lesz… a kocsi kimarad…

 

 

Száradó ingek és zsebkendők lebegtek Dochnál fölött. Végig, amerre ment, összekötözött ujjú ingek valami végtelen kötélpályán. Valahogy mintha nem is az ingeket, de a lakókat csavarták volna a kötélre.

– Száradunk, Balla úr? – kérdezte egy csíkos ing.

– Hja, ilyen jó meleg napon – válaszolt Balla úr.

Dochnál meg úgy érezte, mintha már őt is felcsavarnák, hogy száradjon egy kicsit.

Ez nem is ártott volna. Már csak azért se, mert a következő pillanatban egy erkélyről leöntötték szappanos vízzel.

– Bocsánat! – kiáltott le egy nő.

Dochnál fölnézett. Szólni semmit se szólt. Csöpögött. Csöpögött az inge, a nadrágja, a zoknija. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban elfolyik egy tócsában.

– Nyomozás mai napra befejezve.

Azzal Dochnál kiült egy térre, hogy megszáradjon. A pad egy pillanat alatt átnedvesedett alatta, ő maga gőzölögni kezdett a napon.

Fölállt, és mint valami sértett kis gőzcsepp elindult a sziget felé.

– Nem találtátok meg őket? – kérdezte Csutak, ahogy ismét együtt voltak a szigeten.

– Ó, pedig valósággal lejártam a lábamat! – vágta rá Kati.

– Tűvé tettem Óbudát – dünnyögte Kamocsa.

– Sehol, sehol, sehol! – Dunai rosszallóan csóválta a fejét. – Igazán nem tudom, hol forgatnak a filmesek. Igazán nem tudom, hogy lehet olyan udvarokat és lépcsőket kihagyni! Képzeljétek, az egyik helyen…

– Ne haragudj – szakította félbe Csutak –, de azt majd később meséld el. A filmeseknek nyoma veszett?

– Ha ugyan – és itt Pazár Csutakra nézett – nem éppen te voltál az, aki rájuk bukkant.

Csutak a fejét rázta.

– Nem, nem… – Kapualjak jelentek meg Csutak előtt, udvarok, szűk kis utcák. Hiába, a filmesek és a szürke ló nem voltak sehol.

Dochnál előrefutott a fák közé.

– De legalább innen elmentek a filmesek! Most aztán megint mienk a sziget.

– Igaz is – bólintott Pazár. – Azt csinálunk, amit akarunk.

– Most mi vagyunk a filmesek – jelentette ki Dunai –, és felvesszük az atomfilmet. A sziget a kísérleti telep, a vasúti fülke az atomkutató intézet, Kati meg a fiatal tudósnő, akit ellopnak.

– Miért lopnak el? – kérdezte Kati.

– A fiatal atomtudósnőket mindig ellopják.

Dunai író és rendező – megállt a tisztáson. Tapsolt.

– Első jelenet. Csutak, az intézet hűséges, de kissé együgyű altisztje fogadja a tudósokat.

Míg Csutak, a megbízható, de kissé együgyű altiszt fogadta a tudósokat, Kamocsa egy fa mögött settenkedett. Csak akkor lépett elő, amikor Kati egyedül volt a vagonban.

– Kezeket fel! – Kamocsa két ujját belebökte Kati hátába.

Kati felsikoltott, de aztán egy váratlan mozdulattal elkapta Kamocsa csuklóját.

– Franek, maga egy féreg!

Egy mozdulat, és Kamocsa-Franek kiszabadította magát Kati kezéből.

– Kisasszony, a játszma nem dőlt el!

Ez volt a nagy jelenet. A dulakodás. Hiszen egy mozdulat, és az atomtelep volt – nincs. Egyszerűen a levegőbe repül. Kati mellbe vágta Kamocsát, aztán hirtelen azt mondta:

– Emlékeztek, itt állt Bodor Mari. – Rábökött egy helyre a vagon előtt.

– Jelenet tovább! – kiáltotta Dunai.

Kati meg se hallotta.

– Itt állt Bodor Mari, és nekiugrott Színes Gézának.

– Az akkor volt, amikor Színes Géza elárulta a szürke lovat. – Most már Csutak is ott állt Kati mellett.

– Mi lesz már! – tapsolt Dunai.

– Bodor Mari nem tudott verekedni – mondta Kati –, és akkor jöttem én.

Pazár a fák mögül:

– És emlékeztek, amikor első nap megláttuk azt a barna kerítést? Az öreg törökmézest?

– Majd elszédültem – bólintott Dochnál.

Aztán már csak a filmről beszéltek. Milyen volt Bodor Mari, a rendező, aki mintha oda lett volna ragasztva a székéhez.

– Nem csinált semmit – mondta Dochnál –, örökké csak kiabált.

– Azt csak te hiszed – mondta Dunai –, a filmben a legfontosabb a rendező.

– Meg a szürke ló, amely ott volt a vasúti fülkében, és most nincs ott – szólt közbe Csutak. – De azért nem adjuk fel a harcot. – A többiekre nézett. – Újra végig kell kutatni minden utcát és teret.

Kamocsa legszívesebben leintette volna, hogy ugyan, kérlek, hagyjuk már! Pazár meg valami olyasfélét akart mondani, hogy:

„ …mit parancsolgatsz nekünk? Tulajdonképpen ki vagy te?”

„Tulajdonképpen ki vagy te?”

Ez volt Dunai tekintetében is, ahogy Csutakra nézett.

De szólni senki se szólt egy szót se. Másnap pedig mindenki elindult a maga külön kis városnegyedébe, hogy felkutassa a filmeseket és a szürke lovat. Kati ezúttal nem szaladt föl a barátnőjéhez, Pazár nem verekedett, Kamocsa nem ment a Lukácsba. Csak egyszer jutott eszébe:

„Elment a jódolgom, tökéletesen elment a jódolgom, hogy egész nap az utcán keringek!”

De ez csak egy pillanat volt. Aztán meglátott egy kis csoportot a sarkon, és odarohant. Mire odaért, a tömeg szétoszlott, és Kamocsa nem tudott meg semmit.

Valahogy így volt ez a többiekkel is. Megpillantottak egy csoportot a tér sarkán vagy az utca végén – aztán mire odaértek, sehol semmi.

És Csutak? Milyen volt Csutak útja?

Az utca füstölgött körülötte. Egy üstben kátrányt kevertek. Az aszfalt olyan puha volt, hogy Csutak minden pillanatban elsüllyedhetett volna. Vagy örök időkre beleragad. Akkor aztán ott marad a járda szélén, és a végén maga is csak egy darab kő lesz. A gyerekek körülugrálják majd, és mindenféle szamárságot firkálnak a homlokára. Az orra alá meg bajuszt rajzolnak.

De hát azért valahogy átkelt a kocsiúton. Egy csapat roller zúgott el mellette.

– Ráérnek – nézett utánuk Csutak. – Könnyű nekik.

– Elvitték a labdámat! – bömbölt egy maszatos képű fiú. – Reményi azt mondta, kihívja fejelésre Suttogót a hatos udvarból, aztán visszaadja a labdát.

Csutaknak igazán sejtelme sem volt, hogy ki az a Reményi meg a Suttogó, és hogy hol van a hatos udvar. És főleg hogy mi köze neki az egészhez!

– Most már eleget bőgtél. Inkább azt mondd meg: merre van a hatos udvar? – És amikor a fiú rámutatott egy házra, még hozzátette: – Kinek a labdáját viszik el, kinek a lovát.

– Nekem nem volt lovam.

– Kivételesen nem rólad beszéltem.

A fiú egy pillanatra megállt.

– Akkor talán neked volt lovad?

– Volt – bólintott Csutak –, de azt úgyis hiába magyaráznám.

– Legalább azt mondd meg: milyen ló volt? – makacskodott a másik.

– Tokfej gyufaszál-lábakkal! Na, most már tudod? – És mielőtt a fiúcska bármit is mondhatott volna: – Inkább nézzük meg, mi van a hatos udvarban.

Mint rongyos, szétszakadt kabátban egyik zseb a másikból, úgy nyílt ebben a házban egyik udvar a másikból. És az egész mintha valami óriás katlanban főne.

Csutak az első pillanatban azt hitte, megvakult és megsiketült. Uszoda medencéjében van ekkora zaj, ahol mindenki egyszerre kiabál és fröcsköl. Ahogy aztán lassan tisztult a kép, egy vénséges szökőkutat látott az udvar közepén. A törött orrú szobor nyakán egy gyerek kuporgott, végig a kút szélén gyerekek csücsültek. Rolleresek vágtattak körülötte szédítő iramban. Rácsos kocsiban egy kislányt húztak. A kislány rázta a rácsot, és ordított. A kövezet telefirkálva krétával. Nevek és jelek. Agyontaposott, elmosódott körök. Egy kapu félköre. De mintha minden rajzot mindjárt szétmázoltak volna. Fönt az ablakok köríve.

– Laci – hallatszott fentről –, gyere már, apád hazajött!

– Nincs itt a Laci! – kiáltott fel valaki a nyüzsgésből.

– Sári – bömbölt egy másik ablak –, ha nem hozod fel mindjárt azt a vödröt…!

Mintha az ablakok örök, félelmetes harcban álltak volna az udvarral.

A maszatos képű fiú egy pillanatra eltűnt Csutak mellől. De csak azért, hogy aztán egy kosfejű barátjával térjen vissza.

– Reményi elment – mondta a kosfejű olyasformán, mintha Csutak ezt számon kérte volna tőle. Vagy mintha Csutak már hetek óta hajszolná Reményit. – Reményi hat háromra verte Suttogót fejelésben, aztán elment.

– Az én labdámmal – tette hozzá a maszatos képű.

Csutak átnézett a fejük fölött. Még mindig csak bámulta ezt az udvart. Valahogy csöppet se csodálkozott volna, ha a kút mögül egyszerre csak előüget a szürke ló.

– Reményi átment a szomszéd udvarba – mondta a kosfejű –, Vargha Kálmánnal is meg akar mérkőzni.

Ebben a pillanatban a törött orrú szobor váratlanul megmozdult, és a gyerek lecsúszott a nyakáról.

– A szobor – nyögte Csutak.

– Ja, a Jendrolovics – bólintott a kosfejű. – Mindig beáll a kútba.

– Gyerünk – mondta Csutak a maszatos képűnek –, elég volt ebből az udvarból.

Fél szemmel még látta, hogy Jendrolovics (vagy maga a szobor?) szappanbuborékot fúj egy hosszú szalmaszálból. A buborék szétpattant, és szétpattant az udvar is.

A következő udvar kövén két összecsavarodott fiú dobálta egymást. Egyáltalán nem lehetett tudni, ki van felül, és ki van alul. Olykor úgy tűnt, mintha az egyik fiúnak három karja lenne, a másiknak meg négy lába. Percekig mozdulatlanul feküdtek, aztán egy kar vagy láb rándult egyet.

– A legújabb szabályok szerint dolgoznak.

Ezt egy sárga trikós fiú mondta. Soványan és szigorúan állt mellettük, mint egy bíró.

Azok ketten mozdulatlanul feküdtek a kövön. Aztán egyszerre csak folytatták a birkózást.

A sárga trikós váratlanul Csutakhoz fordult.

– Mit szólsz hozzá?

– Hááát… – Csutak vállat vont.

– Mész a győztessel? – kérdezte a sárga trikós, mintha Csutak csakis azért jött volna ide.

Azok ketten éppen pörögtek a kövön. Csutak összerázkódott.

– Még a vesztessel se! – Megrázta új barátja vállát. – Hol az a Reményi?

A maszatos képű felkiáltott egy ablaknak:

– Juhász! Nem láttad Reményit?

Gombostűfej egy ablakból:

– Kiiit?

– Reményit! Süket vagy?

– Ne ordíts!

– De ha nem érted. Reményi!!!

– Hosszabbítás után legyőzte Vargha Kálmánt! – üvöltött Juhász az ablakból.

– És aztán?

Aztán az ablak becsukódott. Csutak és új barátja összenéztek ott lent.

– Azt hiszem, Reményi megint továbbment – mondta Csutak. És azzal ők is továbbvonultak.

Reményi, az udvarok bajnoka láthatatlanul szállt előttük a labdával. Minden udvarban látták, de mire Csutakék odaértek, már éppen továbbment.

Az udvarokból kertek lettek. A házak leguggoltak. Csutak és barátja veteményesek között ácsorgott, és ismét megkérdezték:

– Nem láttátok Reményit?

Nem, Reményi éppen akkor győzte le Kulcsár Pistát, hogy aztán megint tovább- és továbbvonuljon.

Valahol a kertek mélyén egy elfeketedett homlok ugrott eléjük.

– Ilyen vacak labdával még életemben nem fejeltem! – Végtelen megvetéssel Csutak elé oxfordozott egy kissé megviselt piros gumilabdát.

– De Reményi! – Csutak barátja a földhöz verdeste a labdát. Aztán mélységes szemrehányással: – Már alig pattog.

– De legalább megvan – mondta Csutak.

– Az igaz. – A fiú leült a labdájával egy káposztabokor mellé. Végig, amerre csak a szem ellátott, veteményesek és veteményesek.

– Még sosem jártam erre – Csutak körülnézett. – Csupa kert meg kis ház. Az ember nem is hinné, hogy Pesten van.

– Fél nyaralás, mondja a papám, de azért örülnék, ha levinne egy egész nyaralásra a Balaton mellé. – A kertek eltűntek Reményi elfeketedett homloka mögött. – Különben a Tűzoltó utcától idáig ronggyá vertem mindenkit. És ezzel a labdával! – Mintha ez külön dicsőség volna.

– Azt hiszem – mondta a fiú a bokrok közül –, ennek vége.

– Dehogyis – Csutak kezébe vette a labdát. – Csak éppen le kell mosni. Akár Reményi homlokát.

Reményi sértett gőggel kapott a homlokához. Még hogy ezt a homlokot!… Mintha azt kívánták volna tőle, hogy a győzelmeit mossa le.

– Jó kis labda – mondta Csutak. – Nagyon jó kis labda.

– Igazán? – A fiú szeme felcsillant. Most már büszkén ütögette a labdáját. – Hát hiszen, ha Reményi mindenkit legyőzött vele!

Reményi valami olyasfélét mormogott, hogy ezek után többé hozzá se szabad nyúlni ehhez a labdához, talán legjobb lenne üveg mögé tenni, olyan múzeumfélébe.

– Sok győzelmet aratnak még ezzel a lasztival – bólintott Csutak. – Az én lovamra is azt mondták, hogy kész, vége van, aztán tessék! Bekerült a filmhez.

– Mit beszélsz? – kérdezte Reményi.

Csutak ránézett, és csak legyintett. Hosszú! Aztán odaintett a fiúnak, aki még mindig a bokrok között kuporgott.

– A te labdád már megvan, de nekem még meg kell keresnem a lovamat. – Azzal elindult a kertek között.

Reményi utána nézett.

– Ki volt ez, és miféle lóról beszélt?

A másik vállat vont.

– Csak annyit tudok, hogy van egy lova, amit meg akar keresni. – Kabátja ujjával a labdát törölgette, mintha semmi más nem volna ezen a világon. – Sok győzelmet aratnak még vele…

 

 

Másnap délután Csutak megállt egy ablak előtt. Egy fiú hajolt ki az ablakból. De úgy, mintha víz fölé hajolna. A kezével meg olyasfajta mozdulatot tett, mintha horgászbotot tartana.

Csutak nézte egy darabig, aztán átment a másik oldalra, és onnan nézte. Ahogy megint visszament az ablak alá, felszólt:

– Vigyázz, még a végén kihalászol.

– Nem – mondta a fiú az ablakból –, téged nem.

– Hát ez mindenesetre megnyugtat. – Csutak vállat vont. „Talán mégis megkérdezem – gondolta –, hogy miért éppen engem nem.” De aztán mást kérdezett:

– Mit halászol?

A fiú kezében mintha megrándult volna a láthatatlan horgászbot.

– Kincset.

Csutak odalent állt a járdán. Bicikli ciripelt mögötte, valaki meglökte a vállát. Elolvasta az utcatáblát: Práter utca. „No, hát ez is egy csodapofa ott az ablakban. Miféle kincsekről beszél itt a Práter utcában?”

– Persze, kincset. Mindjárt gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó. De ha elárulnád, hogy milyen kincset.

– Hallgass! – mondta a fiú. – A halak nem beszélnek.

Csutak megnémult. Mintha csakugyan a tenger mélyére került volna. De most már maga a fiú beszélt ott fent:

– Elsüllyedt egy hajó az egész rakományával együtt. Mágneses botom van, magához rántja az aranyat. De nemcsak az aranyat. Tegnap kifogtam a kormányost.

– Az is valami – bólintott Csutak. Egy pillanatig arra gondolt, talán mégis jobb lenne továbbmenni, de egyszerűen nem tudott elmozdulni. – És mondd, kérlek szépen, mit csinál most a kormányos?

– Már magához tért – mondta a fiú. – Holnap már ő megy le bevásárolni.

– Az nagyon okos lesz – helyeselt Csutak. – Ha már egyszer megszáradt, akkor igazán lemehet a piacra.

– Azt hiszem, ki tudom fogni az egész legénységet – hallatszott odafentről.

– Semmi kétség – hallatszott idelentről.

Egy pillanatra összenéztek. A fiú, aki halászott, és Csutak, aki hal volt a tenger fenekén. Csutak valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy „kezeltesd magad, öregem”, de aztán mégis azt mondta, hogy…

– … legalább egy hétig vízszaga lesz a legénységnek.

– Az engem nem zavar.

– Nem is azért mondtam.

– Tudod – mondta a fiú odafent –, a Rigler öcsi kesztyűjét is kihalászom. Télen elvesztette a koripályán, de én kihalászom.

– Sok szerencsét. – Csutak ellépett az ablak alól. De alig ért a sarokig, maga se tudta, miért, visszafordult. – Mondd csak – szólt fel az ablaknak. – Mindent kihalászol, ami elveszett?

– Mindent.

– Ha véletlenül az utadba akad egy ló, egy szürke ló…

Nem kellett folytatnia, a fiú rábólintott.

– Kihalászom.

 

 

Zongoraszó hallatszott. Csutak benézhetett volna abba az első emeleti ablakba, de minek? Csöppet se érdekelte, ki ül a zongora mellett.

Állt az ablak alatt, és hallgatta a csöndesen kopogó dallamot. Mintha eső kopogna az utcán.

Ebben a pillanatban ősz lett.

Csutak a tanterem szagát érezte, a rajztábláét, a radírét. Mind egészen más szag és az egész együtt: az iskola. Látta, ahogy kint állnak a folyosón az osztály előtt. A nap besüt a folyosóra, és Molnár Gabi megkérdezi: „Mit csináltál nyáron, Csutikám?” Ő meg nem is tudja, mit feleljen. A végén aztán valami ilyesmit mond: „Sok mindent.” Erre majd nevetnek, hogy ez a Csutak mindig ilyeneket mond. Aztán az a pillanat, amikor kinyílik az osztály ajtaja. Csutak becsúszik a padba az ablak mellé, Kalocsai mellé. Aztán jön Magda néni, és azt mondja: „Beszéljetek a nyárról. Mindenki mondja el, hol nyaralt, és mi volt a legnagyobb élménye.” Az utolsó szót megnyomja Magda néni, és körülnéz az osztályban. Kalocsai pedig meglöki Csutakot: „Mi volt a legnagyobb élményed?”

A zongoraszó akadozott. Mintha az a valaki ott fent már csak egy ujjal pötyögtetné a billentyűket. Aztán abba is hagyta.

Csutak nem mozdult az ablak alól. Még mindig hallgatta a zenét. Csakhogy most már nem a zongora muzsikált, hanem maga a ház, az utca.

Ahogy aztán mégis elment az ablak alól, a zene elkísérte. Egyik utca a másiknak adta tovább a dallamot. És ebben valahogy benne volt minden, amit Csutak valaha is látott az utcán. A Színes Gézáék kapuja előtti ácsorgás, a maszatos képű fiú, akivel a labdát keresték az egymásba nyíló udvarokon, aztán az a másik fiú, aki mindent kihalászott az ablakból, ami valaha is a világon elveszett. Öreg padok szálltak zenében, árusok bódéi és a szürke ló, akit az utca hozott Csutak elé, hogy aztán elvegye tőle.

– Meglehet – mondta Csutak, amikor kiért a szigetre –, hogy nem látjuk többé a szürke lovat.

A többiekre nézett, és rántott egyet a vállán.

 

 

Mégis látták a szürke lovat. De akkor már valóban ősz volt, és iskolába jártak.

Egy napon táskájukat lóbálva hazafelé mentek. Kati nekiiramodott, és kiütötte Csutak kezéből a táskát. A táska továbbcsúszott a járdán. Csutak végül kapusvetődéssel tudta csak elkapni. Egy árva szót se szólt Katinak. Úgy ment mellette, mintha nem történt volna semmi.

– Mit csinálsz délután, Kati?

– Felmegyek Zsuzsihoz.

– Persze – bólintott Csutak –, de azért egyszer már el kéne menni moziba.

– Moziba?

– Miért csodálkozol? Mostanában nagyon jó filmeket adnak. Mindjárt szólok Dunainak is. – Csutak ebben a pillanatban lekapta Kati sötétkék sapkáját.

– Add vissza! – ugrott utána Kati. – Ilyen szemtelenség…

– De Kati! – nevetett Csutak.

– Légy szíves és ne nevess, és add vissza a sapkámat!

– Kérlek, parancsolj! – Csutak készségesen Kati felé nyújtotta a sapkát. De aztán a lány feje fölött átdobta Dochnálnak.

– Adjátok ide! – Kati Dochnálhoz perdült.

Dochnál széttárta a karját.

– Nálam nincs…

Ami igaz is volt, mert akkor már Kamocsához került a sapka. Kamocsa Pazárhoz passzolta. Pazár meg Dunaihoz.

– Dunai! – Kati úgy állt a fiú előtt, mint az élő szemrehányás. – Dunai, én igazán nem értelek. Te mégis komolyabb vagy, mint ezek…

Dunai rém komolyan bólintott.

– Sajnos – mondta –, megettem a sapkádat. Iskola után nagyon szeretek sapkát enni.

– Dunai, hagyd már ezt a butaságot!

Dunai nem felelt, csak a szája mozgott, mintha most végezne az utolsó falatokkal. Aztán valahonnan a hóna alól Csutaknak dobta a sapkát.

Így hát a sapka megint Csutaknál volt. Csutak átszaladt vele a másik oldalra.

– Csutak!

Kati is átszaladt a másik oldalra. Csutak egy hirdetőoszlop mögé ugrott. Egy darabig az oszlop körül kergetőztek, aztán Csutak egyszerre csak Kati mögé ugrott, és a fejére húzta a sapkát.

– De hiszen a fejeden van, igazán nem tudom, miért keresed!

Kati erre mondott volna valamit, de egyszerre csak megmerevedett, ahogy felmutatott a hirdetőoszlopra.

– Nézd!

Egy ló feje az oszlopon. Alatta robogó vonat meg néhány fiú és lány. Nem lehetett róluk tudni, hogy a lovat nézik-e vagy a vonatot.

Csutak az oszlop alatt mindenesetre a lovat nézte.

– Ez ő.

– Barátom, a lovacska – olvasta Kati a film címét. A többiekhez fordult. – Hát hogy lovacska, azt aztán igazán nem lehet róla mondani. Miért nem mindjárt ölebecske?

– Mert azt csak kutyára mondják – bólintott Dunai.

– Igazán? – Kati csúfondárosan ingatta a fejét. – Eddig azt hittem, hogy bikára mondják meg elefántra. Hogy te milyen okos fiú vagy! – Majd elkomolyodva: – Akárhogy is van, a szürke lóra nem lehet azt mondani, hogy lovacska. Ez egyszerűen butaság!

– Elképesztő butaság – bólintott Dunai.

– Szakasztott a mi lovunk – mondta Pazár, ahogy fölfelé bámult.

– Ugyan – legyintett Kamocsa. – A mienknek lapátfüle volt. Ennek meg itt egyáltalán nincs is füle.

– Tényleg – pislogott Dochnál –, hol a füle?

– Ezt úgy mondják, hogy idealizálva van – biccentett Dunai. – Azazhogy nincs füle.

– Miért – kérdezte Kati –, ha valakinek nincs füle, az olyan ideális?

– Azt hiszem, ez egy ideális ló! – Pazár az oszlop körül forgott. Végig az egész oszlop be volt borítva a lóval.

– Nézzétek – mondta Kati –, valaki szemüveget rajzolt neki.

Csakugyan az egyik képre szemüveget rajzoltak a lónak.

– Nem is rossz – nevetett Pazár. – Tulajdonképpen ő is viselhetett volna szemüveget.

– Az igaz – mondta Kati –, hiszen volt benne valami professzoros. – Majd eltűnődve hozzátette: – Mondjuk, ha egy professzor kissé rosszabb körülmények között van. – Rábökött egy lányra a plakáton. – Ez én vagyok.

A többiek egy kicsit csodálkozva néztek rá. Aztán Pazár rámutatott egy fiúra.

– Ez meg én vagyok.

– Ez meg én!

– Ez meg én!

Dunai a vonatot nézte.

– Csak tudnám, hogy mit jelent a mozdony!

Dochnál roppant öntudatosan felelt:

– Ez aztán igazán egyszerű. Ló – meg mozdony. Az egész a mi szigetünkről szól.

Mire Kati kissé sértődötten:

– Mindenesetre küldhetnének jegyet. Hogy ott üljünk egy díszpáholyban. Azt hiszem, ez lenne a legkevesebb.

A többiek bólogattak, hogy hát ez biztos, ennyit aztán igazán megérdemelnének. Meg hogy a szünetben odaléphetne hozzájuk egy újságíró: hogy és mint volt azon a szigeten a szürke lóval? Esetleg egy rövidfilmet is lehetne csinálni Katiékról. Vagy legalább hogy a híradóban szerepeljenek.

– De a tiszteletjegy a legkevesebb – mondta Kati. Csutakhoz fordult. – Ha a barátodban lenne egy kis tisztesség. Abban a Színesben vagy hogy is hívják.

Csutak még mindig a lovat nézte.

– Ez ő.

Az egész társaság ott volt a mozinál. A hosszú sort nézték a szürke ló előtt. Csutak megelégedetten bólintott.

– Vannak egypáran, nem mondom.

A járókelők felé fordult. Mintha rá akarna szólni arra az aktatáskás férfira: „Hova siet? Talán nem is kíváncsi erre a filmre?”

Kati megérintette Csutak vállát.

– Váltsunk jegyet. – És a sorra mutatott.

Csutak kihúzta magát. Mintha mindenkit félretolva mindjárt oda akarna állni a pénztár elé. De hát mégse állt a pénztár elé. Eltűnődve húzogatta a fülét.

– Vannak egypáran, nem mondom.

De ez most már igen gondterhelten hangzott.

Ez volt az a pillanat, amikor Kamocsa megszólalt:

– Minek úgy sietni? Minek törjük össze magunkat? Sorbaállás, tülekedés, miegyéb. Szépen megvárjuk, amíg lejut a film egy kis moziba, és akkor…

…és akkor Csutak közbevágott:

– Hát tudnál várni ezzel a filmmel? Hetekig, hónapokig tudnál várni?

Kamocsa valami olyasmit dünnyögött, hogy ő tulajdonképpen várhat egy kicsit; és aztán ki beszél itt hónapokról? Két hét múlva olyan szépen lekerül a film, mint a pinty!

– Két hét múlva?! – Csutak sértetten kihúzta magát. – Még két hónap múlva is hosszú sorok állnak itt a pénztár előtt, a mi filmünk előtt!

Kati erre Csutak nyakába esett.

– Csutikám! Ezt nagyszerűen eltaláltad. Ezt aztán nem is mondhattad volna jobban. Hát persze hogy a mi filmünk.

– Már csak azért is, mert a szigeten játszódik – mondta Dochnál.

– Meg aztán – lelkendezett Kati – én is benne vagyok.

– Benne vagy? – Kamocsa nem szólt semmit, csak felhúzta a szemöldökét.

Ennek a gúnyosan felhúzott szemöldöknek vágta oda Kati:

– Igenis! Azt hiszem, mindnyájan emlékeztek rá, amikor el kellett játszanom azt a verekedési jelenetet Színes Gézával.

– Azt hiszem, mindnyájan emlékeztek rá – mondta Kamocsa –, hogy a végén mégis Bodor Mari játszotta el a jelenetet.

Kati elvörösödött, nyelt egyet. De akkor váratlanul megint Csutak szólalt meg:

– A végén, csakis a végén!

– Úgy van – szólt közbe Dunai. Majd pillanatnyi szünet után roppant szakszerűen tette hozzá: – Ha Kati nem játssza elő Bodor Marinak a jelenetet, akkor Bodor Mari nincs sehol.

Kati Dunaira nézett. Katinak könnyben úszott a tekintete, ahogy Dunaira nézett. Hiába, okos fiú ez a Dunai, de milyen okos fiú. És hogy ért a filmhez! Végtelen fölénnyel vetette oda Kamocsának:

– Hát persze hogy nekem kellett előjátszani. Azt hiszem, nélkülem valóban semmire se mentek volna.

Semmi kétség! Ha Kamocsa Jenőben csak egy szemernyi jóérzés van, elsüllyed. De Kamocsa Jenő nem süllyedt el. Sőt még valami olyasfélét is dörmögött, hogy tudtával, legalábbis tudtával, mégiscsak Bodor Marit lehet látni a filmben, és nem Katit.

Szerencsére senki se törődött Kamocsával. Mindenki csak a filmről beszélt, a „mi filmünkről”.

– Könnyen lehetséges – mondta Dunai –, hogy egy-két dolgot átvettek a forgatókönyvemből. Bár én egészen másról írtam, de azért sose lehet tudni.

– Persze – vágta rá Pazár –, egész biztos, hogy a hatásod alá kerültek.

Dunai csak bólintott. „Én magam a világért se említettem volna, de ha már így szóba került a dolog.” Körülbelül ez volt a bólintásában.

A sor hullámzott a pénztár előtt. Arcok elmerültek, arcok felbukkantak. Székek, sámlik, hokedlik továbbvándoroltak. Horgoló nő felnézett a székről.

– Legjobb, ha az uzsonnámat is idehozatom.

Csutak megint a füléhez nyúlt, mintha csengetni akarna.

– Azt hiszem, legfőbb ideje… – azzal beállt a sorba. – De ne menjetek el!

– Mit gondolsz? – nézett rá Kati mélységes szemrehányással. És a következő pillanatban elrepült a képekhez. – No né! Itt van az a jelenet, amikor Bodor Mari és Színes Géza a vonat előtt állnak.

– Itt meg a szürke ló az üres sínek között.

– A törökmézes! Emlékeztek a törökmézesre? Akinek mindig meg kellett ismételnie a jelenetet.

Mind ott tolongtak a képeknél. Csutak meg a sor végén álldogált. A sor egyáltalán nem mozdult.

Csutak megint Katit látta, hogy a képek előtt röpköd, mint egy legyecske.

– Csak tudnám, miért ültettek egy huszárt a szürke lóra! – Kati egy pillanatra Csutaknál volt. – Csutikám! Huszár a szürke lovon.

Hogy Csutak erre mit mondott, azt Kati már nem hallotta. Megint a képeknél volt. Aztán átszaladt az utca másik oldalára egy kalácsképű lányhoz.

– Zsuzsi! Nem jössz moziba?

Csutak sötéten bólogatott a sorból. Csak jöjjön a Zsuzsi is. Majd az ő jegyét is megváltom. A Zsuzsi mamájáét, papájáét. Hívják meg az egész Szondy utcát, a Hunyadi teret, kérem, csak tessék!

Most meg Dunai állt előtte.

– Hallod-e, mit keres egy kompon a szürke ló?

– Mi az a kútágas a ló mellett? – kérdezte Dochnál.

Csutak egy tétova mozdulatot tett. A sor megmozdult, és ő is megmozdult. Aztán megint az ácsorgás. Dunaiék eltűntek mellőle, hiába nyújtogatta a nyakát, még a mozi előtt se látta őket. Mintha egyszerűen hazamentek volna. De aztán megint mind ott voltak, és egyszerre kiabáltak:

– Balközép, Csutikám!

– Földszint balközépre vegyél!

– Csak arra vigyázz, hogy földszint legyen!

– Csak arra vigyázz, hogy ne kelljen a nyakamat nyújtogatni!

– Prézlire verlek, ha oszlop mögé ültetsz!

Csutaknak már zúgott a feje, amikor végre a pénztár ablaka elé került.

– Hányan vagytok? – kérdezte egy ősz nő az ablakból.

– Hatan – mondta Csutak –, tehát kérek szépen…

De akkor már kilőtték a sorból. Kezében a jegyekkel, szédülten állt a mozi előtt.

– Á – mondta Kati –, erkély utolsó sor. Miért nem mindjárt a csillárra váltottál?

– Persze, csak a Csutakra kell bízni az ilyesmit – bólintott lesújtóan Dunai.

Azért nem volt olyan rossz helyük. Csak éppen mintha meredek lejtőn ülnének. A fejek is úgy hajladoztak előttük, mint a bokrok. Csutak két tenyerét a szék támlájához szorította. A vászonra bámult, ahol majd rövidesen megjelenik a szürke ló. Egyelőre a hirdetéseket vetítették. Meg mindenféle rövidfilmet arról, hogy az ember ne dobja el az égő gyufát a lakásban, ne hagyja nyitva a vízcsapot, mert akkor elázik a fürdőszobája. Csutak mindezt nagyon szerette, akárcsak az ünnepélyes kísérőzenét. Csutak úgy érezte, mintha márványlépcsőn vonulna fölfelé, lassan, méltóságteljesen, miközben annak a fiatal házaspárnak ott a filmen elázik a lakása. Aztán meg arról is látott egy filmet, hogy az ember ne ugráljon fel a robogó villamosra. Mert azzal a férfival is mi történt, aki ott a vásznon átrohan az úttesten, és aztán fölugrik a villamosra! A keze megcsúszott, ő meg majdnem a teherautó alá került.

– Még szerencse, hogy visszarántották – sóhajtott Csutak.

És akkor valahonnan a sor végéről Katit hallotta:

– …és tetszik tudni, az úgy volt, hogy a ló ott volt nálunk a pincében, igen, igen, a film főszereplője! De az volt a baj, hogy a lakók majdnem fölfedezték, és akkor tovább kellett vinni, mert az a salátafejű fiú ott a sor közepén azt mondta, mégse hagyhatjuk, ha már ennyit bajlódtunk vele.

Csutak oldalt kapta a fejét. Az ő salátafejét.

– De Kati!…

Kati ránevetett, és tovább beszélt egy kék kosztümös nőnek:

– Egy kicsit dühös voltam, hogy el kellett csenni a kapukulcsot, de hát meg tetszik érteni, hogy fényes nappal mégse vihettünk ki egy lovat az egész ház szeme láttára.

Egy férfi hátrahajolt.

– Hogy lehet lovat tartani a pincében?

– Tessék megpróbálni! – vágta rá Kamocsa.

A kék kosztümös nő a fejét csóválta.

– De mégis, hogy a film főszereplőjét…

Ez már igazán úgy hangzott, mintha Katiék valami híres filmszínészt dugtak volna el a pincében.

– Ó – mondta Kati –, akkor még szó se volt semmiféle filmezésről!

– Á – legyintett a férfi –, ezt csak úgy kitaláltátok. Mese habbal.

– Tesséék?! – Pazár úgy hajolt előre, mintha párbajozni akarna.

– Hagyd – Dunai visszahúzta a barátját. – Ha nem hiszik, nem hiszik. Mi tudjuk, mi történt, ez a fontos.

– Igen – ismételte magában Csutak –, mi tudjuk, hogy mi történt. – Közben még hallotta a férfit.

– Lovat… pincében? Nevetséges!

Végre sötét lett. Motorverseny zúgott el Csutak előtt. Az egyik bőrsisak mintha egyenesen a nézők közé akarna rohanni.

– Jó a híradó – suttogta Pazár.

– Majd nézd meg a végét – suttogta Kati. – Az ér a legtöbbet. Az Innen-Onnan. Képek a világ minden tájáról.

Valaki rájuk szólt, hogy: csönd!

Csutak nézte a híradót, az Innen-Onnant, de látni nem látott semmit. Ő csak a szürke lóra várt. És amikor végre megjelent a szürke ló egy üres vasúti sínpár mellett baktatva, azt mondta:

– Akár a Népszínház utcában.

Végtelen sínek mellett baktatott a ló. Közben megjelent a film címe: Barátom, a lovacska. Házak úsztak a képen. Kormos füstben jelentek meg a szereplők nevei.

– Feri: Színes Géza – olvasta Kati –, Sári: Bodor Mari…

Háztetőket lehetett látni, majd hirtelen egy udvart. Aztán megint a szürke lovat, ahogy a sínek mellett baktat.

– Filmszerű – jegyezte meg Dunai. – Nem mondom, hogy valami nagy trükk, de filmszerű.

Csutak összekuporodva ült a széken, állát tenyerébe támasztotta. Bármi is történt a szürke lóval, csak azt látta, hogy olyan, mint amikor először feltűnt a Népszínház utcában. Közben Színes Géza is megjelent egy kerítés tövében, és valami félelmetes külsejű fickóval tárgyalt.

– Ennek fogja elárulni a lovat – mondta Kati.

– Dehogy ennek! – mondta Dunai. – Az egy olyan sima képű gazfickó.

Hang a sötétből:

– Csöndet kérek!

A képen gyerekek tódultak ki az iskolából régimódi szalmakalapban, és odarohantak a törökmézeshez.

– A sziget – hallatszott Dochnál a sötétből.

– Bodor Mari! – kiáltott fel Kati.

Mellettük szigorúan felvillant a jegyszedő lámpája.

– Kivezetlek, ha így kiabálsz!

Kati mélységes szemrehányással suttogta:

– Tudok én viselkedni! – És aztán nem is szólt egy szót se.

Csutak a lábát lógázta a széken.

A szürke lóval meg igazán annyi minden történt. Kompon úsztatták le egy éjszaka, aztán váratlanul feltűnt egy gémeskút tövében a Hortobágyon. És akkor Dunai nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:

– Teljesen érthetetlen! Az előbb még csempészek között volt, most meg a Hortobágyon…

– De kiszabadították a csempészek közül – mondta Kamocsa.

Dunai hallgatott, de úgy, mint akinek volna néhány szava. Csak éppen nem akar vitázni előadás alatt. De amikor megszólalt a trombita, összerázkódott.

Trara-trara! – harsogott a trombita, és már egy hetyke bajuszos huszár ült a szürke lovon. Ez sem tartott sokáig. A szürke lovat kimustrálták a hadseregből.

– Alkalmatlan! – mondta az őrmester.

A közönség nevetett, Kamocsa pedig megjegyezte:

– Én ezt előbb is megmondhattam volna.

Cirkuszkocsi. Ócska cirkuszkocsi. A tetején egy fiú. Színes Géza.

– Fogadni mernék, hogy a szürke ló húzza a kocsit – mondta Pazár.

Csakugyan. A szürke ló bús tokfeje jelent meg a kocsi előtt. De a cirkuszból is kipottyant. Ő is – meg Színes Géza is. És már azt lehetett látni, ahogy a végtelen országúton baktatnak – a fiú és a ló –, hogy végül két kis folttá zsugorodva, örökre eltűnjenek.

– Na – mondta Kati –, mozdulj már, Csutikám! Különben tudtam, hogy ez lesz a vége.

Csutak körül hömpölygött a mozi. Nem mozdult. Mintha várná, hogy megjelenjék a szürke ló, és csak annyit mondjon: „Jó estét, Csutak!”

A szürke ló azonban nem jelent meg, és így végül Csutak is fölkecmergett. Kábult volt, zúgott a feje. Amikor Dunai megkérdezte, hogy tetszett-e a film, nem is tudott válaszolni. Még szerencse, hogy Dunai nem is várt választ. Mérgesen rántott egyet a vállán, ahogy mondta:

– Igazán kíváncsi vagyok, miért kellett azt a szerencsétlen lovat levinni a Hortobágyra! Hogy a huszárokról ne is beszéljek! Nem, az én filmemben ilyen nem lesz.

– Annál kevésbé – bólintott Pazár –, mert atomkutatásról szól.

Kint a mozi előtt Csutak megszólalt:

– Gyönyörű volt!

– A film? – kérdezte Dunai.

– Ahogy a szürke ló játszott. Meg minden.

– Mi vakartuk össze! – vágta rá Kati. – Ha Csutak akkor nem szedi fel az utcáról… – Orrára tette az ujját. – Érdekes, sose beszéltünk meg semmit, és mégis mind ott voltunk, ha kellett.

Dunai a fejét csóválta.

– Pedig milyen butaságnak tartottam az egészet!

– Az már igaz! Hogy egy ilyen virslitölteléket pincéről pincére cipeljünk – mondta Kamocsa. – Nem is csoda, hogy az előbb a moziban senki se akarta elhinni.

Pazár végül barátságosan hátba döngette Csutakot.

– Jól beugrattál bennünket ebbe a dologba!

Csutak nem szólt semmit. Csak nézte ezt a kis társaságot, akik sose beszéltek meg előre semmit, de mégis mind ott voltak, ha kellett. Végignézett az arcokon, mintha mindegyiket örökre meg akarná jegyezni, aztán azt mondta:

– Ideje hazamenni.

A kis csapat szétoszlott.

 

 

Ott álltak mind a ketten az esti utcán. Csutak és a szürke ló. A szürke ló egy hirdetőoszlop tetején, kivilágítva, Csutak meg előtte a járdán. A többiek akkor már lemaradtak Csutak mellől. Még visszakiabáltak egymásnak:

– Holnap az iskolában! – Tudod a törit? – Délután a szigeten! Viszlát! – Aztán csönd lett, és Csutak magára maradt.

Ahogy egyedül baktatott hazafelé, egyszerre csak fölnézett, és megpillantotta a szürke lovat. Egy lépést hátrált, mintha mellbe vágták volna.

„Nem kell megijedni” – mondta odafent a szürke ló.

Egyedül voltak az utcán. Csutak egy csöppet se csodálkozott, hogy a ló megszólalt.

– Nem is azért… – azzal odaállt az oszlop alá.

„Tudom, mit gondolsz rólam” – mondta a szürke ló.

– Ugyan, semmiség – legyintett Csutak az oszlop alatt.

A másik nem hagyta annyiban a dolgot.

„De igen, beszélgessünk csak róla. Te meg a barátaid azt hiszitek, hogy most már nem is gondolok rátok. Hogy elfelejtettem azt a sok hercehurcát, amit értem csináltatok. – A ló szünetet tartott, majd roppant ünnepélyesen kijelentette: – Nos, biztosíthatlak róla, hogy erről szó sincs.”

– Mindjárt gondoltam.

„És ezt, légy szíves, mondd meg a többieknek is.”

– Nyugodt lehetsz.

Aztán elhallgattak, mert egy társaság vonult el mellettük. Ahogy magukra maradtak, a szürke lovon volt a sor:

„Igazán nem tehetek róla, hogy nem tudtam elbúcsúzni, de az egész olyan hirtelen jött.”

– Szóra se érdemes.

„Én nem akartam ezt az egészet, de ha már egyszer fölfedeztek…”

– Nagy sikered volt – bólogatott Csutak.

„Igen, mondják. – Kis szünet. – Nélküled nem vittem volna semmire. Nélküled egyáltalán…”

– Ne is beszéljünk erről! – szakította félbe Csutak. – Az a fontos, hogy végül is sikerült.

„Hát igen – mondta odafent a szürke ló. – Hogy is hívták azt a fiút, aki mindig úgy emlegetett, hogy kóc meg hurkatöltelék meg ilyesmi?…”

– Azt hiszem, Kamocsára gondolsz.

„Bájos fiúcska” – villogott a szürke ló.

– Hidd el, most már ő is belátja, hogy…

„Nem fontos – vágott közbe a szürke ló. Majd kissé szórakozottan: – Mi van azzal az ócska vonatfülkével a szigeten?”

– Üres.

„Persze, gondolhattam volna.” – A ló elhallgatott ott a plakáton.

Nézte Csutakot, aki ott állt a járdán.

Csutak fölemelte a kezét, búcsút intett.

– Sok szerencsét, öreg.

Elment az oszlop mellett.