Csutak a mikrofon előtt

Csutak kiment az uszodába.

Fecskéje vállára csapva, a pertli belelógott a nyakába. Ahogy hazulról elindult, hanyagul vállára dobta az úszónadrágját. Nem emlékezett rá pontosan, melyik filmszínésztől látta ezt a mozdulatot, de az biztos, hogy senki se csinálta volna könnyedébben. Kár, hogy a mamája visszahívta a lépcsőről. Elképzelhetetlen, hogy egy filmszínészt a mamája visszahívjon a lépcsőről. Csutak mamája meg úgy kiabált, hogy zengett a lépcsőház.

– A törülköző! Gyere vissza a törülközőért!

Csutakot akárcsak zsinóron rántották volna fel. Egy pillanat alatt bent volt a lakásban. A mamája rámutatott egy halványkék törülközőre, és azt mondta:

– Csomagold be a nylonzacskóba a nadrággal együtt.

Csutak a törülközőt becsúsztatta a nylonzacskóba, de a fecskenadrágot fent hagyta a vállán. Már tegnap este elképzelte, hogy így vonul ki az uszodába. Motyogott valamit, és kisurrant a mamája mellett.

Az utcán aztán megállt az illatszerbolt tükre előtt. Ravaszul csinálta, szó sincs róla. Mintha a kirakat érdekelné a különféle fogpasztákkal és szappanokkal. Homlokát ráncolta, mint aki nem tudja, hogy mit is vásároljon. Aztán egyszerre csak belecsúszott a tükörbe. Ott állt kávébarna hobbi-ingben, kék nadrágban, és a fecskével a vállán.

Lebarnultam – gondolta –, szó ami szó, alaposan lebarnultam a Balaton mellett.

Egy asszony megállt a kirakatnál. Csutak gyorsan lehúzta az alsó szemhéját, mint akinek beleesett valami a szemébe. Az asszony végre eltűnt a tükörből, és Csutak megint azt nézte, mennyire lebarnult a Balaton mellett. – Valóságos rézbőrű vagyok, pedig majdnem egy hétig esett az eső. Ha még akkor is jó idő lett volna – már csak egy sötét folt lennék.

– Ha ilyen arcom volna, sírnék.

Ezt egy zöld-fehér csíkos trikójú fiú mondta. Ott állt Csutak mellett a tükörben. Kavicsot rázogatott a tenyerében, és Csutakot nézte.

– Mit bámulod magad?

– Nem bámulom magam, Almási – mondta Csutak.

Mind a ketten belebeszéltek a tükörbe. Csutak kicsit közelebb ment az üveghez.

– Egy pattanás van a homlokomon.

– Semmit se látok a homlokodon. – Almási is közelebb lépett a tükörhöz. Akárcsak neki akarna ugrani Csutak homlokán a pattanásnak. – Régen láttalak, Csutak.

– Én is téged – bólintott Csutak.

– Igazán? – Almási elvigyorodott. – Mert azt hittem, hogy mindennap találkoztunk a téren meg az utcán, csak éppen én nem tudok róla.

Csutak kicsit hátrább lépett.

– Amikor hajóval átmentem Siófokról Tihanyba, akkor láttalak – mondta hirtelen.

Almási kavicsa lepottyant a földre.

– De hiszen én a Bakonyban nyaraltam.

– Ugyan, Almási! – Csutak megint közelebb nyomult a tükörhöz. – Ott voltál a hajón, és pénzért énekeltél az utasoknak.

Almási olyan képet vágott, mintha az arcát is elejtené.

– É-ééén? Nem is tudok énekelni.

– Ezt mások is mondták – biccentett Csutak. – Annál furcsább volt, hogy mégis énekeltél. – Roppant szemrehányóan nézett Almásira. – Két forintot adtam neked.

– Te? Nekem…?

– Ott a hajón. Nem mintha tetszett volna a hangod. – Csutak széttárta a karját. – De hát, mégis…

Almási meg csak bámulta magát a tükörben, és remegni kezdett az orra. – Két forintot… a hajón… – Megrázta magát, mint aki valami rémes álomból ébred. Lekapta Csutak válláról az úszónadrágot, és végighúzott vele a fiún.

– Hallod-e! Hogy miket tudsz te kitalálni! Óriási!

Egyszerre fordultak el a kirakattól. Mintha most, ebben a pillanatban léptek volna ki a tükörből az utcára.

– A fecském! – Csutak belekapott a levegőbe.

– Elrepült! – nevetett Almási egy hirdetőoszlop mellől. Átfutott a túlsó oldalra, és már onnan lobogtatta az úszónadrágot.

Csutak egy lépést tett, de aztán megállt a járda szélén. Onnan nézte, hogy integet feléje Almási az úszónadrággal. Onnan nézte, hogy Almási egy meglehetősen kövér férfi orra előtt rázza a nadrágot. Nem tetszik megvenni? Igazán nem tetszik megvenni? Pedig, mintha csak a bácsira szabták volna.

Almási, odaát, megállt a járda szélén.

– Mit bámulsz, Csutak? Menj csak ki nyugodtan az uszodába.

Semmi kétség. Pazár Micu vagy Dochnál átrobogtak volna a másik oldalra, addig hajszolták volna Almásit, amíg csak el nem kapják. Ha kell – végig a fél városon. Mindenki ezt tette volna az Ér utcában.

Csutak azonban vállat vont, és szép lassan elindult. Mint akivel semmi se történt az égvilágon. Mint akinek a vállán most is ott van az úszónadrág. Még hallotta, hogy Almási valamit kiabál a másik oldalról. Kit érdekel? Ment tovább a Körút felé.

Egy pillanatra megállt a mozi előtt. Nem sandított hátra, ó, dehogy! de azért úgy állt ott, mint aki azt várja, hogy egyszerre csak a vállára teszik a fecskét. Finoman, észrevétlenül.

A fagylaltos kocsijánál is lehorgonyzott.

– Tessék mondani, milyen fagylalt van?

Nem fordult hátra, ó, a világért se fordult volna hátra.

– Málna, vanília, eperkrém – ismételte lassan, szinte tagoltan a fagylaltos után.

– Nem, fiacskám – mondta a fagylaltos –, eperkrém nincs. – Bús, olajbarna szeme volt a fagylaltosnak. A fejét csóválta, ahogy Csutakra nézett. – Baj van? Elvesztettél valamit? Ha nincs pénzed, ingyen is adhatok egy kisebb tölcsérrel.

Csutak a vállához kapott. Nem volt rajta semmi.

– Köszönöm, de nem szeretem a fagylaltot. – Azzal meghajolt, és otthagyta a kocsit. Melege lett. Mégiscsak vissza kéne fordulni. Talán föl kéne fütyülni Dochnálért. „Dochnál! Dochnál! Az Almási elvitte a nadrágomat.” Nem, azért ez mégse jó, Dochnál talán le se jönne. Dochnál talán csak nevetne onnan az ablakból. „Mi az, Csutak? Ki akartál menni az usziba, aztán megfújták a fecskédet?” Azzal sorra nyílnak az ablakok. No nem, köszönjük szépen, de rajta ne nevessen senki.

Csutak elszántan lépkedett a villamosmegálló felé. Igen, most fel kéne szállni, de hát mégis, hogy lesz ez…?

Ebben a pillanatban sistergést hallott a háta mögül. Füttyjeleket. Éles, apró, szaggatott füttyjeleket. Aztán azt, hogy:

– Csutak! Hé, Csutak!

Csutak kihúzta magát, és föllépett a villamos lépcsőjére. Valaki hátulról elkapta a karját.

– Csutak!

Ő pedig megfordult, hanyagul, fölényesen.

– Almási! – Aztán, ahogy belebámult abba a kivörösödött, izzadt arcba: – Almási, de hiszen te futottál!

Almási lent állt a járdasziget szélén, kezében az úszónadrág.

– Süket vagy, Csutak?

– Miért volnék süket?

– Nem hallottad, hogy a nevedet kiabáltam?

– Nem hallottam. – Csutak vállat vont. – Egyébként, miért kiabáltad a nevemet?

– Nahát! – Almási hátralépett, mint akit mellbevágtak. – Hát a fecskéd…

– Köszönöm szépen. – Csutak kivette Almási kezéből a fecskét. – Igazán kedves, hogy hoztad egy darabig.

Almási az üres tenyerét nézte.

– És ha elvittem volna.

– De nem vitted el – mondta Csutak a lépcsőről.

– Már csak úgy tréfából. – Almási fölnézett Csutakra, és valósággal könyörögve. – Egy csöppet se izgultál?

– Egy csöppet se. – Csutak úgy hátrafelé fölszállt a második lépcsőre. Várni lehetett, hogy a felhők fölé emelkedik, és onnan szól majd le Almásihoz.

– De azért egy kicsit mégiscsak drukkoltál? – Almási már majdnem sírt ott lent a porban.

– Ugyan, Almási! – mosolygott Csutak a felhők közül. – Miért is drukkoltam volna? Hiszen nem viszed el se tréfából, se komolyból. – És szinte sajnálkozva: – Mert te már ilyen vagy, hogy nem mered elvinni.

– Eredj a csudába – dörmögte Almási. Aztán megfordult és elszaladt.

Csutak meg utána integetett a fecskével.

– Viszlát, Almási!

És az uszoda? Milyen is volt hát az uszoda?

Hosszú sor a pénztár előtt. Szatyrok, strandtáskák, lófarok frizurák végtelen áradata. Csutak úgy keringett a sor mellett, mintha egy óvatlan pillanatban bele akarna ugrani valamelyik strandtáskába. Valaki rászólt.

– Mit nyüzsögsz itt? Várj a sorodra.

– Éppen arra várok. – Csutak beékelődött két hát közé. Amikor aztán az üvegablakhoz ért, benyújtotta a diákigazolványát. – Tessék lebélyegezni.

A szemüveges nő az ablak mögül gyanakvó pillantást vetett rá. Mint aki azt hiszi, hogy egy nagypapa áll előtte, aki diákigazolvánnyal akar becsúszni.

Csutak meg rákönyökölt a pultra, és azt mondta:

– Szép időm volt a Balatonnál, Bánhegyi néni. Szerencsére szép időt fogtam ki. – És mert Bánhegyi néni mogorva arcot vágott, vigasztalóan hozzátette. – Azért persze egy esős hét mégiscsak közbecsúszott.

Hátulról egy türelmetlen hang:

– Most még csak azt közöld velünk, hogy hányszor fürödtél, és hová jártál ebédelni?

– Sajnos, arra már nincs időm. – Csutak otthagyta a sort, és a kerten át bevágtatott az uszodába.

Aztán egy csattanás és akárcsak megsüketült volna. Mintha egyszerre százan és százan vetnék magukat a medencébe, mintha egyszerre százan és százan beszélnének ugyanazon az emelt hangon.

Két talp szállt el a medence vize fölött.

– Pazár! – kiáltott utána Csutak.

De Pazár akkor már eltűnt a vízben. Úszónadrágos fiúk rohantak Csutak felé s körbetáncolták.

– A Csutak! Na né, a Csutak!

– Mi volt veled? Nyaraltál?

– Vetkőzz már! Mit ácsorogsz itt?

Csutak egy szót se tudott kinyögni – úgy otthagyták. Egy darabig még ott állt a korlátnál, vállán fecskéjével, és utánuk bámult. – Azért legalább megkérdezhették volna, hogy hol nyaraltam. – Azért legalább annyit mondhattak volna, hogy milyen jól lesültem. – Belenézett a folyosó tükrébe. – Nem hiszem, hogy közülük akárcsak egy is ilyen barna lenne.

Elindult a szekrények felé. Lent, az alagsorban voltak a szekrények hosszú, lapos sorban. A fehér trikós kabinos egy kis asztalkánál ült, és újságot olvasott. Fölnézett, és azt mondta:

– Te is előkerültél?

Csutak végtelen bűntudattal széttárta a karját. Előkerült, mit csináljon?

A kabinos kinyitott egy szekrényt, és Csutak vetkőzni kezdett.

Aztán már ott állt a medencénél, a nagy óra alatt. Kezét csípőre tette, kicsit közelebb lépett a korláthoz, mintha így akarna fejest ugrani. Fölnézett az órára. Fél tíz múlt öt perccel. Ebben a pillanatban mindaz eszébe jutott, amit anya mondott. „Tizenkettőnél tovább ne maradj, ne légy sokat a napon, és ne légy sokat a vízben, mert úgyis olyan nyúzott vagy.”

A medence túlsó oldalán megpillantotta Pazár Micut, és egyszeriben elfelejtette mindazt, amit anya mondott. Pazár feléje intett, aztán belevetette magát a vízbe.

– Mindjárt itt lesz – gondolta Csutak. – Mindjárt átússza a medencét, aztán megáll itt mellettem, és víztől csöpögve azt mondja: „Mit nem adnék érte, ha olyan barna volnék, mint te! De egyáltalán, hogy lehet így lesülni?”

Csakhogy Pazár Micu nem bukkant fel. Mintha egyszerűen szétoszlott volna odalent a víz alatt.

Csutak végigfutott a korlát mellett.

– Pazár! Pazár!

Hiába, Pazár egyszerűen eltűnt a medencéből. Csutak visszabaktatott a lépcsőhöz, és akkor a mélyből föltűnt egy békaember. Úgy mozgott, olyan tétován, mint aki hosszú-hosszú éveket töltött odalent a víz alatt, és most meglehetősen bizonytalanul érzi magát, ahogy fölfelé botorkál a lépcsőn. Hatalmas gumi szemüveg, gumi talpak – így jött fölfelé. A korláthoz dőlt, levette az egyik talpát.

– Fogd csak meg, Csutak.

Csutak pedig megfogta a békaember egyik talpát, aztán megfogta a másik talpát. A békaember végül is egy határozott mozdulattal lerántotta a szemüvegét.

– Dunai!

Igen, Dunai állt Csutak előtt.

– Tudod, Csutak, ezzel a szemüveggel egészen más ám a víz alatt. – Dunai akárcsak egy régi beszélgetést folytatna: – Hogy mi mindent lát az ember!

– Mi mindent? – kérdezte Csutak.

– El se mondom. – Dunai elvette Csutaktól a talpakat, leült a legfelső lépcsőfokra. Aztán mégiscsak elmondott egyet-mást. Hogyan lebeg mindenki úgy alulról nézve, milyen más a víz és a víz csöndje. – Mert ha nem tudnád, Csutak, csönd van odalent, nagy csönd. Aztán valahogy azt is észre lehet venni, ki fél úszás közben. Könnyen lehetséges, hogy majd megírom az egészet egy könyvben.

– Mi lesz a címe? – kérdezte Csutak.

– Azt még nem tudom. A címekkel a legnehezebb megbirkózni. – Dunai fölállt. – Mindig a címekkel volt a legtöbb bajom.

Csutak meg szerette volna kérdezni, hogy miért volt annyi baja a címekkel Dunainak, és hogy tulajdonképpen írt-e már könyvet, akár csak egyet is… – De akkor Dunai azt mondta:

– Menjünk fel a napozóra.

Elindultak fölfelé a végtelen lépcsősoron. Közben fentről lefelé egypáran majdnem az arcukba szánkáztak. A lépcső vékony kis vaskorlátja állandóan remegett, mintha azon ereszkednének le meg fel. Szőke, fekete trikós lány tapadt a falhoz.

– Ideadhatnád a szemüvegedet, Dunai.

– Szó se lehet róla, Rozsos. – Dunai tovább lépkedett fölfelé.

Csutak megállt, és a lány után nézett.

– Már láttam valahol.

– Mindennap kint van – mondta Dunai. – Nagyon jó úszó, de a szemüveget mégse adom oda. Kölcsönadná mindenkinek.

Fölértek a napozóra.

Az első, akit Csutak megpillantott, nem volt más, mint Pazár Micu. Pazár Micu nyugággyal a fején rohant át a napozón.

– Ágyat! Ágyat!

Ezt kiabálta Pazár. A következő pillanatban Dunai is, Csutak is felkapott egy-egy üres napozóágyat, úgy vágtattak Pazár után.

A napozó egyik sarkában rakták le az ágyakat. Pazár csípőre tette a kezét és körülnézett.

– Ott, ni! – És belebökött a levegőbe. Elrohant, hogy egy újabb ággyal a fején térjen vissza.

Csutak közben csak egyet szeretett volna megkérdezni. – Hogy kerültél elő a vízből, amikor senki se látott kijönni? – De Csutak nem kérdezett semmit. Csutak Dunaival együtt újabb ágyak után rohant. Pazár, mint valami megszállott, hajszolta őket.

– Nem látjátok azt az üres ágyat? Hozzátok! Gyorsan!

Egy olajos bőrű fiú valósággal belerohant Csutakba. Már majdnem elrántotta előle az ágyat, de Csutak oldalt ugrott, és végigvágta magát az ágyon. Úgy feküdt mozdulatlanul.

– Mássz csak le, öregem! – hallotta valahonnan a magasból. – Én előbb értem ide.

Csutak belekapaszkodott a lécekbe, mint akit innen már le se lehet tépni. Aztán Dunait hallotta.

– Eleget beszéltél, Csanádi. Mindenki látta, hogy mi voltunk itt előbb.

Csutak aztán csak azt érezte, hogy ággyal együtt fölemelik.

– Lemászni!

– Tűnj el, Csanádi!

Csutak lehunyt szemmel kapaszkodott az ágyba. Közben, mintha csak tömeg tombolna körülötte.

– Ők voltak itt előbb!

– Nem igaz! A Csanádi…

Úgy rázták az ágyat, hogy Csutak majd átesett a szomszéd napozóra. Aztán egyszerre csak Pazár nyugodt, tiszta hangja.

– Az ágy a miénk.

Csönd lett. Csutak most se mert fölnézni. Érezte, hogy fölemelik, hogy fejtől-lábtól fölemelik, és elindulnak vele valahová. Akárcsak mozdulatlanul úszna a levegőben. Amikor letették, Pazár megszólalt.

– Rendben van, Csutak.

Csutak fölnézett, de a lécet még mindig nem merte elengedni. Igen, most már ott voltak a Pazárék ágytáborában, de Csutak még mindig nem engedte el a lécet.

– Hallod-e, Csutak – kérdezte Pazár –, talán levakarjalak?

Csutak leszállt az ágyról. Valósággal szédült. Égette a napozó köve.

– Ágyat! Ágyat!

Pazár és Dunai úgy röpködtek, akárcsak az idegesen lobogó lángnyelvek. Újabb fiúk jöttek. Az ágyakat egymásra dobálták, valóságos gúlát építettek. Pazár dühödten ugrált közöttük.

– Még… még hozzatok!

Pazár végül a napozó fölött ült, egy ágypiramis tetején. Kicsit lejjebb Dunai, és valahol lent a mélyben, két talp alatt, Csutak.

– Ma nem jönnek a filmesek? – kérdezte a talp, Csutak fölött.

– Nem – mondta Dunai –, tegnap befejezték a felvételeket.

– A filmesek… – Csutak kidugta fejét a talpak közül, és megpróbálta elkapni Dunai tekintetét. – Emlékszel a mi filmeseinkre, akik elfoglalták a szigetünket?

Dunai mereven előrenézett. Fölötte Pazár sötét árnya. Szólni nem szólt egyik se.

– Miféle szigetet? – kérdezte egy idegen hang valahonnan az ágyak csatasorából.

Csutak nem fordult a hang felé. Még mindig csak Dunai mozdulatlan arcát nézte.

Dunai előrebámult, és közben a békaszemüvegét lóbálta.

– Érdekes… azóta se voltam kint. Pedig jó kis sziget volt, ott a régi pályaudvaron. – Kis szünetet tartott. – Az az ócska vasúti fülke!

És akkor már Pazár Micu is megszólalt odafent a magasban.

– Te, Csutak! valami lovad is volt… és aztán a filmesek meglógatták.

Csutak hátradőlt a két könyökére. Úgy mondta, rém fölényesen.

– Valami lovam? Filmszínész lett az, igazi filmszínész.

Napszemüveges lány tűnt fel a lépcsőnél, pirospettyes trikóban, szatyorral.

Csutak a lány felé intett.

– Kati!

Kati visszaintett, aztán leült egy másik lányhoz, a napozó elején.

– Kati is ott volt azon a szigeten – bólintott Csutak. – És a lovat is ismerte. – Térdét dörzsölgette. Körülnézett. Mint aki azt várja, hogy most majd megkérdik: hogyan is került hozzátok az a ló? És akkor ő, Csutak, elmondja itt a napozón, hogyan is ismerték meg azt az öreg, szürke lovat, hogyan mentették meg a Vágóhídtól, hogyan rejtegették különféle pincékben, és aztán hogyan is csempészték ki a szigetre.

Csakhogy senki se kérdezett semmit.

Csutak Pazár felé pislogott. Legalább Pazár „bevethetne” egy fél mondatot a lóról meg a szigetről, és akkor majd én folytatnám.

Pazár nem vetett be egy fél mondatot. Maga elé bámult, és csöndesen fütyörészett. Hirtelen abbahagyta a fütyörészést, és leugrott a piramis tetejéről.

– Itt a Szibinyák!

Dunai is leugrott – aztán a többiek.

Csutak egyedül maradt. Fel is mászhatott volna az ágyak tetejére, ahol az előbb Pazár trónolt, de ehhez már semmi kedve se volt. Fölállt, és a többiek után bámult.

– Mit kell azért úgy rohanni, ha itt a Szibinyák? Egyáltalán, ki az a Szibinyák?

Kati is ott állt a napozó elején, Csutak felé intett.

– Gyere! Gyere!

Aztán együtt baktattak át a másik napozóra.

Egy csoport lesült, olajosan csillogó test. Közöttük egy-egy fehér folt. Egy fehér hajú bácsi felült a nyugágyán, és a csoport felé bámult.

– Mit bámulnak itt olyan nagyon? – kérdezte Csutak. Aztán már nem kérdezett semmit. A csoport közepén megpillantott egy fiút halványzöld olimpiai karikával a nyakában.

– Szibinyák – suttogta Kati áhítattal.

Ha Csutak azt hitte, hogy Szibinyák magas, vállas fiú, hát akkor alaposan tévedett. Szibinyák elálló fülű, alacsony kis szőrmókus volt. Mert Csutak, ahogy megpillantotta, rögtön így nevezte el magában bozontos, fekete haja miatt. Szőrmókus. De igazán, mit bámulnak úgy ezen a szőrmókuson? Talán, hogy fapapucsa van?

Pazár Micunak majd leesik az álla, és Dunai, az örökké nyugodt Dunai is úgy áll, mint aki valami csodára vár. Katiról aztán már ne is beszéljünk!

Csutaknak elszorult a szíve. Igen, mert hát legalább Kati azt mondhatta volna:

– Uszoda után szívesen elmennék veled fagylaltozni, Csutak. Olyan szépen lebarnultál.

Igen, ezt kellett volna mondania Katinak. De Kati hallgatott. Majd végül alig hallhatóan:

– Most kezdi.

Ez annyit jelentett, hogy Szibinyák „elkezdte”. Az olimpiai karika megmozdult a vállán, keringett, keringett, akárcsak valami lassú szél hajtaná. Aztán gyorsabban, egyre gyorsabban. És most már Szibinyák nyakán volt a karika, aztán a hasán, majd lent pörgött a bokája körül.

Szibinyák maga olyan unott képet vágott, mint akit nem nagyon érdekel ez az egész. Egyáltalán nem érdekel.

A karikával együtt pörgött a napozó. Szédületes volt.

– Tud! Hogy tud…

– Most… most belebotlik.

– Pszt, ne zavarjátok!

Szibinyák, nyakában a karikával, fejedelmi mozdulattal lerúgta az egyik papucsát, aztán a másikat. Széttárta a karját, ahogy pörgött, aztán lassan megindult előre, mint aki az egész uszodát fel akarja dobni erre a karikára.

Csutakék utánanyomultak. Át az első napozóra. Szótlanul, ünnepélyesen kísérték Szibinyákot. A karika bajnokát úgy fogadták az első napozón, akár egy világszámot.

– Szibinyák! – kiáltotta feléje valaki. – Régen láttunk.

– A Csasziba jár.

– Dehogyis! A Palára!

– De ha mondom, hogy a Csasziba.

– A Palára.

Maga Szibinyák meg csak pörgött. Aztán egyszerre kint volt a karikából. Feldobta a karikát a levegőbe, elkapta, és leült egy nyugágy szélére. Két fiú kuporgott eddig az ágyon, de most egy pillanat alatt leugrottak onnan.

– Heverj csak végig, Szibinyák.

– Napozzál, Szibinyák.

Szibinyák a talpát dörzsölte, és azt mondta:

– A papucsom? Hol a papucsom?

Már akkor ott volt valaki a Szibinyák papucsával. Szibinyák meg felnézett, és egész váratlanul odadobta a karikát Pazár Micunak.

– Hadd lássak már én is valamit.

Ezt mondta Szibinyák, olyan unott képpel, mint akinek rágógumi van a szájában.

Csutak meg odaállt Pazár mellé.

– Micu, mutasd meg, mit tudsz.

Pazár Micu kissé tétován állt a karikával a nyakában. Mint aki tulajdonképpen nem is nagyon akarja megmutatni, hogy mit tud. De inkább, mint aki nagyon is szívesen elengedné ezt az egészet.

– Nehéz dolgom lesz – mondta igen gondterhelten –, tudod, mégiscsak nehéz dolgom lesz Szibinyák után.

Szibinyák közben föltette a napszemüvegét, és végighevert a nyugágyon.

Pazár nyakában megmozdult a karika. Széles, lusta körökben mozgott a karika, aztán gyorsabban, egyre gyorsabban.

– Nna – mondta Szibinyák az ágyról –, egész ügyes. – Fölült és ásított. – Most add oda Katinak.

Pazár kilépett a karikából. Kati következett. Egyszer úgy megbotlott, hogy Csutak kapta el a karját.

– Hiába, még nem gyakoroltam eleget – mondta Kati, ahogy féllábon állt. Majd újra kezdte a pörgést.

Csutaknak úgy tűnt, mintha egyszerre öt-hat Kati pörögne. Egyszerre csak Dunainál volt a karika.

– Komolytalan dolog – jegyezte meg Dunai. Mégis olyan ünnepélyesen állt, nyakában a karikával, mint aki arra készül, hogy fölveszik a filmhíradóra. Egy mozdulatot tett a vállával, és a karika pörögni kezdett.

– Rossz nézni – bólintott Szibinyák.

Ez annyit jelentett, hogy Dunai lépjen ki a karikából. Dunai kilépett a karikából.

– Hol lesz már jövőre ez a karika – mondta Csutaknak. – Megsúghatom, hogy már nem is gyártják.

Odaállt a napozó falához, összefont karral, sértődötten nézte az utódját. Egy szőke hajú lány volt az utódja, aki félig lehunyt szemmel, álombeli mosollyal pörgött, forgott a karikában.

Csutak az egész lányból már csak ezt a mosolyt látta. Úgy érezte, hogy maga a lány eltűnt, elveszett ebben a szédületes pörgésben.

– És most te…! – Szibinyák felállt az ágyon, és Csutakra mutatott.

Csutak meg csak bámult.

– Én…?!

Már alig voltak ott egypáran. Pazár, Dunai, Kati meg néhány lány és fiú. Azok is inkább Szibinyák felé pislogtak, reménykedve, hogy talán újra elkezdi.

Szibinyák lehunyt szemmel, csípőre tett kézzel állt a nap felé fordulva. Aztán visszaült, és egy sötétzöld üvegből olajat csorgatott a karjára meg a vállára.

– Kend be a hátamat! – szólt oda egy fiúnak.

Az pedig bekente Szibinyák hátát napolajjal.

Szibinyák olajozás közben lehajtotta a fejét, és azt mondta:

– Mozogj már azzal a karikával.

– De hiszen én… – kezdte Csutak – én még soha… – Elakadt. Valaki a nyakába dobta a karikát, valaki tapsolt.

Szibinyák közben már fénylett az olajtól.

Csutak úgy állt előtte a karikával, lehajtott fejjel, mint egy halálra ítélt. Szibinyák ránézett. Ő meg felemelte a jobb karját és a bal lábát, de a karika meg se mozdult. Felemelte a bal karját és a jobb lábát. Az eredmény ugyanaz volt.

– Csárdást jár – bólintott Szibinyák. Majd, ahogy Csutak egy újabb mozdulatot tett. – Azért érdekes, hogy a karika meg se mozdul. És ahogy ezt mondta, abban határozottan volt valami elismerés. Majd hozzátette: – Lehet, hogy ez az ő száma. Az ő saját, külön száma, amit rajta kívül senki se tud.

Csöndes vihogás hallatszott, és Csutak úgy érezte, hogy többé nem jön ki ebbe az uszodába. Homályosan még azt is érezte, hogy addig jó, amíg nem mozdul meg a karika.

De a karika megmozdult. Egyszerre csak forogni kezdett Csutak nyaka körül, mintha nem is ő, hanem valaki más pörgetné. Lecsúszott Csutak derekára, aztán a bokája körül táncolt.

Csutak úgy ugrált, mintha egyebet se akarna, mint megszabadulni ettől a karikától. Hirtelen, mintha a falhoz kenték volna. Kissé zúgott a feje. Csak azt látta, hogy valahol messze, talán a napozó túlsó végén, áll Szibinyák, s kezében a karika.

– Azért még jó, hogy nem törte össze – mondta Szibinyák.

– Egész ügyes voltál. – Kati ott állt Csutak mellett, és végigsimított a homlokán. – Elsőre egész ügyes voltál.

Csutak fölkecmergett. Sajgott a dereka, ahogy odaszólt Szibinyáknak.

– Majd gyere ki holnap. Majd nézd meg, hogy mit csinálok holnap.

– Könnyen lehetséges – mondta Szibinyák –, hogy nem nézem meg, mit csinálsz holnap. Nekem az is éppen elég volt, amit ma csináltál.

Csutak még makogott valamit, de akkor Szibinyák, mintha már a napozó fölött állna a halványzöld olimpiai karikájával. – Andrási! Hábetler! Lengyel! Átmegyünk a Csasziba! – Egyik ágyról a másikra ugrott. Utána Andrási, Hábetler, Lengyel és még egy csoport fiú meg lány.

Csutak a falnál állt és nézte, hogy lépked Szibinyák egyik ágyról a másikra, hogy tűnik el az olimpiai karikájával. Akárcsak belépett volna a napba, oly tündökletes volt ez a vonulás.

És akkor valaki megszólalt Csutak mellett.

– Ősszel elhúzzák magyarból.

Dunai állt a falnál, tenyerét a falhoz szorította.

– Pótvizsgára megy.

Csutak most Dunait nézte. Igazán, hogy milyen rendes fiú ez a Dunai, milyen rendes és komoly fiú. Arrafelé bámult ő is, amerre Szibinyák eltűnt, és valami végtelen gyöngédséggel megismételte.

– Pótvizsgára megy. – Azért a biztonság kedvéért megkérdezte. – A Szibinyák?

– A Szibinyák – bólintott Dunai.

Csutak levált a falról, jólesően nyújtózott egyet, és az mondta:

– Megyek a medencébe, tudod, leúszom a hosszomat.

 

*

 

Azt hitte, hogy mindenki kint lesz a „szigeten”. Azt hitte, hogy este mindenki éppen úgy kint lesz a szigeten, mint valamikor régen.

Igaz, hogy semmit se beszéltek meg előre, de hát így volt ez máskor is. Sohasem határozták el, hogy itt vagy ott találkoznak, aztán mégiscsak összeverődtek: Kati, Dochnál, Dunai, Pazár és Kamocsa Jenő.

Csutak egyedül állt a régi pályaudvar omladékfalánál. Körülnézett, mint aki még reménykedik, hogy majd csak előbukkan valaki. Hogy majd hirtelen a nevét kiáltják.

„Csutak! Csutak!”

Csönd volt a „szigeten”. Az ócska vasúti fülke, a fák között, még kisebbnek, roskatagabbnak látszott. Ott volt a szürke ló – bólintott Csutak –, ott volt a szürke ló, „akit” mi valamikor megmentettünk, és „aki” aztán filmszínész lett.

Csutak lassan közelebb ment a fülkéhez. Könnyen lehetséges, gondolta, hogy megint csak itt találom a lovat, ahogy kilógatja tokfejét az ablakból, és felém bólint, mintha közben az égvilágon semmi se történt volna.

Hirtelen megállt. Hangokat hallott odabentről.

– Senkinek se szólsz erről! Érted? Senkinek!

Kis csönd. Majd egy vékonyabb hang:

– Senkinek a világon. Legfeljebb a Hagara Öcsinek.

Mire az előbbi hang:

– Ha a Hagara Öcsit itt találom, úgy kipenderítem, hogy a lába se éri a földet. És vele együtt téged is.

A vékonyabb hang engedelmesen:

– Nem szólok a Hagara Öcsinek. Különben is csak tréfából mondtam.

– Nem szeretem az ilyen tréfát!

– Á, ne haragudj. Hanem azért mégiscsak remek dolog, hogy fölfedeztük ezt a helyet.

Az első hang igen szigorúan:

– Én fedeztem fel ezt a helyet. Én szóltam neked, és te csakis az én engedélyemmel jöhetsz ide. Nem szeretném, ha ezt elfelejtenéd.

Hosszabb csönd következett.

Lehetséges – gondolta Csutak –, hogy a második számú fiú térdreborul az első előtt, aki felfedezte ezt a helyet.

Csutak kint állt a sötétben, az ócska vasúti fülke előtt. No lám – gondolta –, hát megint akadt valaki, aki fölfedezte a szigetet, a fülkét. De talán nem is úgy hívják, hogy sziget, és könnyen lehetséges, hogy a fülkének is kitaláltak valami nevet. Egy pillanatig úgy volt, hogy sarkon fordul és továbbmegy. Benne volt a mozdulat, ahogy megfordul, és végigrohan a kiégett füvön, le az omladékfal mellett, hogy többé sose jöjjön ide. Hanem aztán egyszerre mégiscsak bent volt a fülkében.

Két árny ugrott fel a földről. Az arcokat nem lehetett látni a sötétben.

Csutak a fülke falához tapadt, és azt mondta:

– Kifelé! Egy-kettő, kifelé innen!

Ő maga is meglepődött ettől a kemény, határozott hangtól. Azok ketten meg kiléptek mellette az ajtón, egyik a másik után.

Csutak ettől még jobban meglepődött. De igazán, mi a csuda ütött beléjük, hogy ilyen engedelmesen kivonulnak? Akárhogy is, mindenesetre kint álltak a vasúti kupé előtt, és úgy bámultak Csutakra, mint akit ejtőernyőn eresztettek le.

– Nna! – mondta Csutak fölényesen, amolyan pazármicus hangon. Karját hanyagul lógázva közelebb lépett a fiúkhoz. Ez meg olyan dochnálos volt. Egyáltalán, mintha Csutak még nem döntötte volna el, hogy ő most Pazár Micu, vagy nagy Dochnál, aki valamikor régen felfedezte ezt a szigetet.

A holdfényben jól lehetett látni az arcokat. Az egyik fiúnak széles, kerek képe volt, középen kissé belapított orral. A másiknak meg ugrált a szemöldöke. Egy táncoló szemöldök volt az egész fiú. Szólni egyik sem szólt, hol egymásra pislogtak, hol pedig Csutakra.

Csutak elsétált előttük. Ezt ismét olyan hanyag fölénnyel csinálta, mint Pazár Micu. Hirtelen megállt. Oly rémülten, mint akinek földbe gyökerezett a lába. És akkor már megint Csutak volt, a régi, az igazi Csutak. Mivelhogy ez jutott az eszébe: – De hiszen minden pillanatban rám vethetik magukat és leteperhetnek. – Majd elszédült ettől a gondolattól. De, hogy azok ketten még mindig nem mozdultak, kissé megnyugodott, és odalépett eléjük.

– Ki mondta, hogy fölfedezte ezt a helyet? – Közben, mintha egyik arcból a másikba reflektorozna.

Csönd volt.

Azok ketten meg se mukkantak. Félnek – gondolta Csutak –, és most már úgy érezte, mintha ő lenne Pazár Micu és Dochnál egy személyben. Lassan, szinte tagolva, megismételte.

– Ki fedezte fel közületek ezt a helyet? – Szünet. – Hadd halljam. – Szünet. – Igazán kíváncsi vagyok rá. Mondhatnám, égek a kíváncsiságtól.

A két fiú összenézett. Aligha kap ezüstserleget, aki fölfedezte ezt a helyet – ez volt a tekintetükben. Majd végül a belapított orrú megszólalt.

– Én mondtam.

– Te mondtad. – Csutak közel hajolt hozzá. – Hát akkor most ide figyelj! Egy évvel ezelőtt itt laktam egy szürke lóval. – És mert úgy látta, mintha azok ketten kissé megszédültek volna. – Tessék? Valami baj van? Talán furcsának találjátok a dolgot? Egy szürke lóval – így, ahogy mondom. A lovacska később elköltözött innen, filmszínész lett, ha éppen tudni akarjátok. Aztán én se sokat törődtem ezzel a vasúti fülkével, hiszen annyi dolga van az embernek. De egy biztos: ebbe a fülkébe én léptem be először. Aminthogy ide a szigetre is én jöttem ki először. – Elhallgatott, majd némi gondolkozás után hozzátette: – No, meg a barátaim.

– Sziget… – A fiú szemöldöke vészesen táncolni kezdett.

– Sziget – bólintott Csutak. – Nem tudom, ti hogy neveztétek el, de nekünk sziget volt, és az is marad.

Ez úgy hangzott, hogy a másik kettő meg se mert szólalni.

– Azt tehát, hogy ki volt itt először – folytatta Csutak –, többé ne is firtassuk. – Fölemelte az ujját. – Szeretném, ha megjegyeznétek valamit. – A szigetre csakis az én és a barátaim engedélyével lehet belépni. Egyszerű, ugye?

– Nagyon egyszerű – mondta a belapított orrú.

Csutakot elkapta valami szédület. Olyan erősnek, olyan hatalmasnak érezte magát… Vezényelt. Életében először vezényelt.

– Hátra arc! Indulj!

Azok ketten megpördültek, majd elindultak az omladékfal felé. De alig tettek egypár lépést, amikor Csutak utánuk szólt:

– Visszakozz!

És a két fiú már ismét Csutak előtt állt.

Csutak kifeszítette a derekát.

– Ide figyeljetek! Feladatot bízok rátok, mégpedig egy igen különleges feladatot.

Mire a belapított orrú:

– Az előbb azt mondtad, hogy be se tehetjük a lábunkat a szigetre.

– Csak azt mondtam, hogy az én engedélyemmel! Hogy az én és a barátaim engedélyével… Egyébként, sose szerettem, ha félbeszakítanak. Ez valahogy mindig bosszantott. – Csutak leült a fűbe, és nagy kegyesen odaintett a másik kettőnek. – Ti is leülhettek.

Ott csücsültek a fülke előtt mind a hárman. Csutak átfogta a térdét, és akárcsak annak magyarázna.

– Mint mondtam, valaha ketten laktunk itt, én és a szürke ló. Mint mondtam, a szürke ló továbbállt, de… – Csutak itt előrehajolt – nagyonis könnyen lehetséges, hogy egyszer csak visszajön. – A másik kettőre nézett, mintha helyeslést várna, de azok csak hallgattak. – És ha visszajön, szeretném, ha rendben találna mindent. Igen, ha mindent éppen olyan rendben találna, mint amikor elment. – Egy fűszálat vett a szájába, azt rágcsálta. – Semmi kétség, ráfér egy nagytakarítás erre a fülkére.

A két fiú mocorogni kezdett, mintha hirtelen fel akarnának állni.

– Semmi kétség – Csutak majdnem lenyelte a fűszálat –, ez a ti feladatotok. – Barátságosan hozzátette: – Nem kell megijedni, lesz még más is.

Csutak fölállt. Fölállt a másik kettő is.

– Holnap délután hozzáláthattok. Rátok bízom, hogyan csináljátok. Az a fontos, hogy rend legyen.

– Mert ha a szürke ló visszajön… – A belapított orrú nem tudta tovább folytatni. Olyan képet vágott, mintha légörvénybe került volna.

– Erről van szó – mosolygott Csutak –, látom, tanulékony vagy. Egyébként, Csutak vagyok. Azt hiszem, nem árt, ha tudjátok a nevemet.

– Én meg…

– Pszt… – Csutak egy mozdulatot tett. – Nem ér a neved. Akárhogy is hívnak, itt a szigeten nem ér a neved. Itt csakis úgy szólíthatnak, hogy Belapított Orrú. – Aztán ahogy a másikhoz fordult. – Téged pedig úgy, hogy Táncoló Szemöldök.

Azok ketten egymásra bámultak. Talán mondani is akartak valamit, de Csutak megint fölemelte a kezét.

– Most pedig menjetek haza. Nagyon is sokáig lebzseltetek a szigeten.

– Igenis, Csutak – mondta a Belapított Orrú.

– Igenis, Csutak – visszhangozta a Táncoló Szemöldök.

Szép lassan elindultak. Árnyékuk összehajolt, mintha megbeszélnének valamit. Talán a szigetet, a fiút, akit Csutaknak hívnak, a szürke lovat, és hogy nekik most már nevük sincs.

Csutak meg ottmaradt a fülke előtt. Hosszan előrenyúló árnyékát nézte.

Érdekes – gondolta –, hogy milyen félelmetes vagyok. Olyan félelmetes, mintha nem is én volnék a Csutak. Majd hangosan is kimondta:

– Félelmetes.

A holdfényben állt, és egyre csak ezt ismételte: „Félelmetes, félelmetes.” Már semmi, de semmi értelme nem volt a szónak, úgy hangzott, mint egy régi-régi törzsfőnök neve, úgy hangzott, mint egy harci dob.

És ez olyan félelmetes volt, hogy Csutak futásnak eredt.

 

*

 

Ha a szürke ló visszajön…

Hogy is nem gondolt eddig erre?

Csutak az ablaknál állt, orrát az üveghez nyomta. Mögötte zajok hallatszottak, de ezek alig jutottak el hozzá. Egy pillanatra mintha anyát hallotta volna, majd apa kissé rekedtes hangját. Aztán megszűnt minden. Nézte, nézte az utca hosszú vonalát, mintha várná, hagy feltűnjön a szürke ló, akárcsak valamikor régen.

És hogy ő nem gondolt volna rá?

Dehogyisnem. Most, itt az ablaknál érezte, hogy tulajdonképpen mindig is rá gondolt, a régi cimborára. A régi, nem nagyon hűséges cimborára – tette hozzá magában.

Újra lepergett előtte az egész história, akárcsak egy régi filmen. Az a jelenet, ahogy a roskatag, szürke ló feltűnt az utcán a fuvarosnővel, aki el akarta adni a Vágóhídnak. És akkor ő, Csutak azt mondta, hogy meg kell menteni, hogy ezt a lovat meg kell menteni. – Fölvillant előtte Kamocsa csúfondáros arca, ahogy a szemébe nevetett. „Virsli lesz a lovacskából! Hurkatöltelék!” Aztán, ahogy a ló egyedül áll az üres telken, az ócska kád mellett. És akkor ők ketten, Pazár Micuval bemásznak, hogy megmentsék.

De miért tartott vele Pazár? Hiszen ő se hitt benne, hogy ezt a lovat meg lehet menteni, hiszen ő is csak nevetett azon, hogy ezzel a kimustrált gebével még lehet valamit kezdeni. Nevetett rajta, akárcsak a többiek: Kamocsa, Dunai, Dochnál. De azért mind segítettek, pincékben rejtegették a lovat, majd végül kivitték a szigetre. Kati… igen, talán csak egyedül Kati hitt Csutaknak: mármint, hogy ezt a szürke lovat még lábra lehet állítani.

Csutak elmosolyodott az ablaknál. Mintha ezzel a mosollyal akarná megjutalmazni Katit, aki hitt a dologban.

Aztán az a jelenet volt előtte, ahogy a lóval kibámulnak a vasúti fülkéből. Majd amikor megjelennek a filmesek, és egész kis várost építenek fel a szigeten. Igen, akkor történt, hogy felfedezték a szürke lovat. Mert a filmben, amit forgattak, éppen egy ilyen lóra volt szükségük. El is vitték magukkal a filmvárossal együtt.

Csutak hátrább lépett az ablaktól.

Ha csak egy csöpp esze van, gondolta, de igazán, ha csak egy csöpp esze is van a lovacskának, fogja magát, és faképnél hagyja őket. Hiszen most már éppen eleget filmezett, alighanem torkig van velük.

És egyszerre csak mintha a szürke ló valahol az utca fölött lebegett volna. Igen, megjelent és tokfejével, azzal az idétlen tokfejével Csutak felé intett.

– Való igaz, kedves Csutak, torkig vagyok velük.

– Hagyd a csudába az egész társaságot – mondta Csutak.

– Hja, csakhogy az nem olyan könnyű ám, kedves Csutak, elvégre kötelezettségeim vannak.

Mire Csutak kissé borúsan:

– Kötelezettségeid? És velem szemben talán nincsenek kötelezettségeid?

Mit felelhetett erre a szürke ló?

Egyszerűen szétfoszlott.

Könnyű neki – legyintett Csutak –, akkor jelenik meg, amikor akar, és akkor tűnik el, amikor akar. De azért mindenesetre megnézem, hogy rendbehozták-e már a fülkéjét.

Fogta magát, és kiment a szigetre.

 

*

 

– Mit mondott, hogy is hívják?

– Csutaknak. És azt mondta, hogy ő volt itt először.

A két fiú bent állt az ócska vasúti kupéban. A két fiú, akiknek már neve se volt. Legalábbis, ha beléptek a szigetre. Egyébként talán Lacinak hívták az egyiket, a másikat meg Pistának. De itt nem volt se Laci, se Pista. Csak Belapított Orrú, meg Táncoló Szemöldök. Vödör volt a kezükben, partvis meg törlőrongy.

A Belapított Orrú a derekát nyomkodta.

– Nem, ez nem lehet igaz! Hogy én ezt a fülkét… – Belerúgott a vödörbe.

– Alig tudtam hazulról elemelni a partvist. – A Táncoló Szemöldök nézte, ahogy az üres vödör végiggurul a padlón. – Arról aztán nem is szólva, hogy hányan megszólítottak az utcán! Azt hitték, hogy a takarítóvállalattól vagyok.

– Mit mondott, hogy mit kell hozni?

– Pokrócot.

– Pokrócot – bólintott a Belapított Orrú. – Hogy ha majd a szürke ló visszajön…

– Tulajdonképpen, mi közöm a szürke lóhoz?

– Hát nekem? – A Belapított Orrú kiment a fülke elé.

Utána a barátja. Úgy bámultak, mint akik nem értik ezt az egészet. A füvet, a fákat, a bokrokat, és főként, hogy ők ketten itt vannak.

A Táncoló Szemöldök leült a fülke elé.

– Nekem még azt is mondta, hogy hozzak széket.

– Miért? – A Belapított Orrú ránézett. – Talán le akarja ültetni a szürke lovat? – A homlokára koppintott. – Itt valami baj van, ennél a Csutaknál. Mert mégis, hogy képzeli ezt az egészet? A lovacska csak úgy magától idekocog?

– Talán nem is volt szürke ló – mondta a másik a fűből.

– Talán csak úgy kitalálta. Akárcsak azt, hogy ő volt itt először. – A Belapított Orrú odalépett a barátjához, megfogta a karját, és egyetlen mozdulattal fölrántotta a földről. – Ide figyelj! Én egész egyszerűen nem hiszem el ezt a mesét. Nem hiszem el, és ezt meg is mondom neki.

– Megmondod neki?

– Miért ne? Talán azt hiszed, hogy félek tőle?

A Táncoló Szemöldök a vállát vonogatta, mire a Belapított Orrú dühösen:

– Hát ha azt hiszed, akkor nagyon tévedsz! – Majd, mint aki már alig találja a szavakat a felháborodástól. – Hogy én… egy ilyen nyápic alaktól?!

A másik megvakarta a feje búbját.

– Nem éppen izomkolosszus, azt aztán igazán nem lehet mondani, hogy ő Christoff, az acélember.

– Acélember! – A Belapított Orrú megvetően legyintett. – Elsöpröm, elfújom… – Belefújt a levegőbe. – Így ni!

– És akkor mégis…

– Mit mégis?! Mit mégis?! – vágott közbe ingerülten a Belapított Orrú. Majd kissé csöndesebben. – Jó, első este lerohant, rendben van. Olyan hirtelen történt, ahogy belépett a fülkébe, aztán nem is tudtam, hogy egyedül van-e? De, hogy még most is parancsolgasson – hát erről szó se lehet!

Hallgattak egy darabig, aztán a Táncoló Szemöldök megkérdezte:

– Hogy meri nekem azt mondani, hogy Táncoló Szemöldök?

– És nekem azt, hogy Belapított Orrú?!

Megfogadták, hogy ezt aztán nem tűrik. Semmi Táncoló Szemöldök, semmi Belapított Orrú. Csutak szólítsa csak őket a rendes nevükön.

– De az még semmi – mondta a Belapított Orrú. – Mától kezdve úgy kell szólítania, hogy Erdős úr.

– Engem meg: Kiss úr.

– Nem. – A Belapított Orrú a fejét csóválta. – Neked elég lesz, ha azt mondja, hogy Sanyi.

– De miért?

– Mert köztünk azért mégiscsak van egy kis különbség. – A Belapított Orrú odadugta öklét a barátja orra alá. – Vagy nem gondolod?

A Táncoló Szemöldök kissé arrébb húzódott. Valami olyasfélét motyogott, hogy csakugyan van köztük egy kis különbség, és igazán elég, ha őt Sanyinak hívja Csutak, vagy akár Sanyikának.

A Belapított Orrú kidüllesztette a mellkasát.

– De én Erdős úr vagyok. Erdős úr! – Ez meg igazán úgy hangzott, mintha azt üvöltötte volna, hogy „Tarzan, a dzsungel ura!” Hirtelen összecsuklott, mintha kiengedték volna belőle a levegőt.

Csutak állt előtte.

Igen, Csutak, ott állt a két fiú előtt és mosolygott. Nem lehetett tudni, hallott-e valamit a beszélgetésükből. Mondani mindenesetre csak annyit mondott:

– Azt hiszem, most már elég volt a lógásból.

A Belapított Orrú behúzta a nyakát.

– Igenis, Csutak úr.

Azzal elindult a fülke felé, hogy folytassa a nagytakarítást.

 

*

 

Lám – gondolta Csutak –, a fellépésen múlik az egész. A határozott fellépésen. A Belapított Orrú és a Táncoló Szemöldök már kezdik megtanulni, hogy ki vagyok én. És ezt még mások is megtanulhatják! Mondjuk, Szibinyák, aki úgy rázza, dobálja azokat az olimpiai karikákat. Igaz, ősszel elhúzzák a pótvizsgán, de azért most ő a császár. – Szibinyák! Szibinyák! – zeng az uszoda, ha a karika bajnoka megjelenik. – Míg engem észre se vesznek. Még akkor se, ha a Balatonról kerülök elő csokoládébarnán.

Csutak egyébként most is az uszodába indult.

– Lenyúzod magad – szólt utána anya. – Csont és bőr leszel, mire megkezdődik az iskola.

Csutak akkor már, mint egy parányi kis pont, lent volt a lépcsőház mélyén. Az utolsó lépcsőfokon megállt, hogy visszaszóljon anyának. De aztán nem szólt semmit, csak azt gondolta:

Hát tessék! Most aztán hogy induljak el fölényesen és magabiztosan, ha anya mindig utánam kiabál. El se tudom képzelni, hogy Szibinyák után is így zengjen a lépcsőház.

A lépcsőház zengett Csutak körül.

– Lajos, küldje fel a Julikát!

– Itt volt már a szódás?!

Szőnyegfüggöny ereszkedett le az udvar felől. Csutak pillanatra úgy érezte, hogy felkapaszkodik egy szőnyegre, de aztán a szőnyegek elrepültek, ő meg kilépett a kapun.

Szibinyák volt az első, akit megpillantott az uszodában.

A karika bajnoka ezúttal nem rázta magát. Az oszlophoz támaszkodott, a medence mellett, és egy lánnyal beszélgetett.

Csutak meg csak állt – és nézte őket.

A lánynak barna haja volt, kétrészes, zöld fürdőruhája, és valami végtelen odaadással hallgatta Szibinyákot. Pedig legalább fél fejjel magasabb volt a fiúnál.

Szibinyák meg nem is nézett a lányra. Végtelen közönnyel bámulta a medence vizét, és akárcsak annak mondaná:

– Szerdán edzésem van. Nem, nem hiszem, hogy szerdán ráérek.

– Akkor péntek… – a lány előrehajolt.

Szibinyák beintett valakinek a medencébe, majd hirtelen a lányra pillantott.

– Péntek? Hát várjunk csak, hogy is állunk azzal a péntekkel?

Csutak meg csak ott ácsorgott mellettük. Valahogy úgy, mintha azt akarná mondani: – Nekem jó a péntek. De akár szerdán is elmehetünk egy cukrászdába. Vagy csütörtökön. Nagy málnát rendelek. Vagy ha nem is éppen nagy málnát, mert azért annyi pénzt nem kapok hazulról… De akárhogy is van, egy biztos: nekem jó a péntek.

De a lány, a zöld fürdőruhában, nem törődött Csutak péntekjével. Egyáltalán észre se vette Csutakot. Ő csak Szibinyák arcát figyelte.

– Igen – bólintott Szibinyák –, azt hiszem, a péntek megfelel. Akkor majd beviszlek a Televízióba.

– Végignézhetem a felvételt? – A lány elpirult az izgalomtól.

– Már mondtam, hogy Bán Pista a legjobb barátom – biccentett Szibinyák. – Bán Pista mindent el tud intézni.

– Pedig ő csak a rendező nyolcadik segédje.

Ezt már Csutak mondta. Ott állt Szibinyák és a lány között. Aztán a lányhoz fordult, de úgy, mintha Szibinyák ott se lenne.

– Bán Pista éppen ezért már nem is szerepel a címlapon. A rendező hetedik segédje még igen, de a nyolcadik már nem. – Csutak hanyagul lóbálta az úszónadrágját. – Szó sincs róla, a Televíziónál nem vagyok annyira otthonos, de a filmnél ismerem az egész gárdát. A stábot, ahogy ők mondják. És ha valaki a forgatásra kíváncsi, hát csak szóljon nekem.

Szibinyák egy mozdulattal arrébb tolta Csutakot.

– Senki se kíváncsi a forgatásra.

Csutak elpárolgott. Aztán már úszónadrágban állt a medence szélénél. Nézte, nézte Szibinyákot és a lányt az oszlopnál. Persze, Szibinyák még mindig a Televízióról beszél, Bán Pistáról, a felvételről, ahová majd beviszi a lányt. – De hogy mert elküldeni, és én miért mentem el? Nem, hát azért ennek még nincs vége, találkozunk mi még, Szibinyák!

Beugrott a vízbe, hogy „leússza a maga hosszát”. Aztán fel a napozóra! Amikor azt a kis csoportot meglátta, már tudta, hogy ott a Szibinyák. Rázza, dobálja a karikát.

Csutak lassan közelebb furakodott. Hát tévedett! Egy széles vállú, vörös hajú fiú vállán táncolt a karika. Szibinyák pedig mellette állt és magyarázott.

– Lassabban. Nagyon ideges vagy.

Semmi kétség. A vörös hajú fiú kissé ideges volt. Úgy belebonyolódott a karikába, hogy majd hanyattvágódott. Még szerencse, hogy elkapták.

– Ebből elég volt – mondta Szibinyák. – Azt azért mégse szeretném, hogy összetörd a karikámat.

Nekem is valami ilyesfélét mondott – gondolta Csutak –, és éppen ilyen fölényes hangon. Egyáltalán, elviselhetetlen alak ez a Szibinyák, még akkor is, ha ősszel elhúzzák a pótvizsgán.

Különben már Szibinyák nyaka körül pörgött a karika. Maga Szibinyák meg se mozdult. Állt lehunyt szemmel. A karika meg hol a nyakán, hol a vállán táncolt, majd lent a bokájánál.

Csönd volt Szibinyák körül, mélységes, áhítatos csönd. Mintha még lent a medencében is elnémult volna minden. És akkor egy vékonyka hang:

– Szibinyák, töröld le a nyugágyamat!

A karika a földön volt. Szibinyák pedig, mintha megdermedt volna. Mint aki el se tudja hinni, hogy hozzá szóltak, hogy Csutak itt áll előtte.

Csutak előtte állt. De mégis, mintha messziről látná magát a napozón Szibinyákkal, a zöld trikós lánnyal, meg a többiekkel. És igazán, mintha nem is ő mondaná.

– Szibinyák, légy szíves és töröld le az ágyamat, tudod, valahogy olyan kormos lett, vagy mi a csoda…

Csutak elakadt. Egyszerre megpattant a hangja. Ez volt az a pillanat, amikor Szibinyák kilépett a karikából, és elindult feléje. Szólni most se szólt semmit, csak éppen elindult feléje. És vele együtt, mintha megindult volna a napozó.

De akkor már megindult Csutak is. Átugrott egy napozó férfit, aztán egy családot, akik táskarádió körül hevertek, majd, ahogy a lépcsőhöz ért, hátraszólt:

– Ne haragudj, Szibinyák, de várnak a medencénél.

Közben majdnem elsodort egy nénit. Valósággal leszánkázott a korláton. Mögötte hangorkán:

– Már reggel kiszúrt! Már reggel belém kötött! (Ez Szibinyák volt.)

– Kapd el!

– Ne hagyjátok…

– Azért, ha lehet, mégis inkább hagyjatok – motyogta Csutak. Már lent volt a medencénél. Két kifeszített láb között ugrott be a vízbe. Bár nem volt szemüvege, de azért egy darabig víz alatt úszott. Valahogy úgy érezte, jobb odalent. Aztán fürgén kipattant a vízből, mint egy tétova kis buborék.

Rohanó alakok a parton. Egy fiú megállt a medence szélénél, kezét térdére tette. Figyelt, átkozottul figyelt! Valaki meglökte a vállát.

– Átment a másik medencébe!

Meztelen talpak csattogása.

– Át a másik medencébe!

– Keríts…!

A fiú a parton még mindig nem mozdult. De akkor Csutak eléje úszott és rákiáltott:

– Nem hallod, hogy átment a másik medencébe!

– Az más – bólintott a fiú. Nekiiramodott a másik medence felé.

Csutak meg sürgősen eltűnt a víz alatt. Amikor végre felbukkant, Szibinyák vágódott be a medencébe, mint egy torpedóromboló. Elúszott Csutak mellett, aztán már kint volt a másik parton. Víztől csöpögve körülnézett, dühösen legyintett, majd elindult fölfelé a napozó lépcsőjén.

Csutak utána nézett, és olyan, de olyan hálás volt neki, ahogy megy-megy fölfelé.

Szibinyák eltűnt odafent.

Csutak kimászott a partra. Megcsapkodta a vállát, a hátát, fél lábon ugrált, hogy kirázza füléből a vizet. Úgy érezte magát, mint egy vízzel telt szivacs.

Egy napszemüveg volt előtte. Félelmetesen villogó tükörszemüveg. Csutak valósággal összezsugorodott abban a tükörben.

– Láttalak odafent. – A napszemüveges férfi megfogta Csutak karját.

Csutak gyanakodva hátrálni kezdett. Ki lehet ez? – gondolta – mit tudom én, talán Szibinyák bátyja. Igazán semmi szükség Szibinyák bátyjára, éppen elég maga Szibinyák!

A férfi lekapta a szemüvegét és elmosolyodott.

– Micsoda mulya kis fickó!

– Tessék? – csattant fel sértetten Csutak.

– Bárgyú, bamba… – A férfi olyan kedvesen mosolygott, mintha agyondicsérné Csutakot.

Az pedig már szólni se tudott. Hogy ő bárgyú, bamba…

– És ugyanakkor mégis milyen agyafúrt – bólintott a férfi.

Csutak közbe akart vágni, de akkor ismét megpillantotta magát a napszemüvegben, azt a vékony kis nokkedli alakot, aki egyszerre mulya és agyafúrt.

A férfi roppant elégedetten megigazította a szemüvegét.

– Éppen egy ilyen kis pofát keresek.

– Nem vagyok kis pofa!

– Bocsánat. – A napszemüveges meghajolt. – Akkor is csak veled tudunk megindulni.

– Megindulni? Velem? – Csutak megint hátrálni kezdett, mintha egy óvatlan pillanatban be akarná magát vetni a medencébe. De sehogy se tudott kipottyanni a napszemüvegből.

– Benne vagy a darabban. – A férfi lassan követte Csutakot. – Rádiódarab. Hangjáték, ha úgy jobban tetszik. Én rendezem. – Meghajolt. – Korompai Zoltán. Egy Öcsi nevű fiúról szól a darab, aki…

– Akárkiről szól – nem érdekel!

Csutak átbújt a korlát alatt, és belevetette magát a vízbe.

 

*

 

– Az egész úgy kezdődött, hogy leégettem Szibinyákot.

Este volt, és Csutak kint volt a „szigeten”. Nekitámaszkodott a vasúti kocsi oldalának, úgy mesélte el a Belapított Orrúnak és a Táncoló Szemöldöknek.

– Az biztos, hogy csúnyán leégettem Szibinyákot, aki pedig császár volt a napozón. A legnagyobb karikaszáma közben, egyszerre csak odaszóltam neki: „Töröld le a nyugágyamat!”

Csutak elhallgatott. Elnézett a fák felé, arra messze, ahonnan vonatfüttyöt lehetett hallani.

– Szibinyák szó nélkül kiugrott az olimpiai karikából, és letörölte a nyugágyamat. A rendező, a nagy rendező, már akkor felfigyelt rám, de csak lent szólított meg, a medencénél. Annyit mondhatok, hogy nem nagyon érdekelt a dolog, inkább beugrottam a vízbe, és úsztam egyet. – Kis szünetet tartott. – Igen ám, csakhogy amikor kijöttem, a rendező ott várt a parton. – Hát akkor megállapodtunk? Eljössz a Rádióba?

Csutak a fiúkra nézett. Mint aki kérdést vár. De inkább kérdések özönét. Hát akkor, hogy is lesz ez? Csutak igazán odaáll a mikrofon elé? Föllép egy darabban? Aztán esetleg több darabban is? És ki tudja, végül talán majd a filmen…

A Táncoló Szemöldök végre megkérdezte:

– És az a fiú igazán letörölte a nyugágyadat?

– Miféle fiú?

– Hát akit odaintettél magadhoz.

– Micsoda alak! – Csutak közelebb lépett hozzá. – De igazán, hogy micsoda alak is vagy te. Mert gondold csak el. Odalép hozzám egy rendező, fölfedez, a mikrofon elé kerülök, és akkor téged csakis az érdekel, hogy az a fiú letörölte-e a nyugágyamat! – Akkor már kiabált. – Hát igenis, hogy letörölte! Külön-külön minden lécet. – Elhallgatott, és csak legyintett. – Menjetek haza, menjetek haza mind a ketten. Unalmasak vagytok.

Ahogy a két fiú elkocogott, még utánuk szólt:

– Holnap pedig ne felejtsetek el friss virágot tenni a vázába!

Csutak megfordult és bement a fülkébe. Egy pillanatra mintha a szürke ló ott állna mellette. Igen, mintha ott állna mellette, és arra várna, hogy megszólítsa. – Lovacska – kezdte Csutak. Várt egy kicsit, majd csöndesen emlékezve, így folytatta:

– Egyszerre csak mindannyian bent voltunk a fülkében, mert odakint zuhogott az eső, Kati azt mondta, hogy talán már nem is tudunk hazamenni, és milyen furcsa, hogy tegnap még kint voltunk az uszodában, ma pedig esik és hideg van, Dunai megjegyezte, hogy geodéziai vagy geofizikai év van, és még azt is hozzátette, hogy egy ilyen különleges év az nem egy évig tart, hanem tovább… és akkor valaki észrevette, hogy befolyik a víz. Kati a lábát húzogatta, és azt mondta, adjatok egy kis helyet. De hiába engedtük arrébb, mert akkor már az egész fülke egy tócsa volt, csak néztünk egymásra, nem szóltunk semmit, Kamocsa volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy már cuppog a cipője, aztán ő is elhallgatott, csak néha mondta, hogy cupp-cupp. És akkor, nem is tudom, hogy történt, egyszerre csak felültem rád. A többiek meg néztek, engem néztek, ahogy rajtad ülök. A fülke beázott, de én nem áztam, mert rajtad ültem, és senki se mert szólni egy szót se. Egyenesen ültem, aztán a Katira hunyorítottam, hogy jöhet. Köszönöm, Csutak, mondta Kati, ahogy felsegítettem rád. Én meg legyintettem, hogy szóra se érdemes. Mire Kamocsára került a sor, elállt az eső, és ki lehetett menni. Köszönöm, Csutak, mondta Kamocsa, azért egy kicsit felülök. Én meg kifelé mutattam, hogy már elállt az eső. Talán egyszer máskor, ha majd megint esik az eső, bólintott Kamocsa, előre is köszönöm… – cuppogott a cipője, ahogy kiment a fülkéből.

Cupp-cupp – mondta Csutak, mintha ő lenne a Kamocsa cipője. Aztán úgy érezte, hogy a szürke ló a fejét ingatja. Erre vállat vont és megjegyezte: – Miért, igazán megtehettem volna, az én lovam voltál, és a többieknek is megengedtem volna, hogy felüljenek a hátadra.

Megint vállat vont, aztán csak cuppogott az üres fülkében.

 

*

 

– Hallom, te leszel a vízállásjelentés.

Csutak megállt a sarkon. Éppen hazafelé tartott a szigetről, amikor az utcasarkon belebotlott Almásiba. Egy darabig csak nézte Almásit. Arra gondolt, hogy ezzel a fiúval valahogy mindig így akad össze a sarkon. Aztán Almási eltűnik, ő meg abban a pillanatban elfelejti, de úgy, mintha sosem látta volna.

– Miért lennék én vízállásjelentés?

Almási elvigyorodott.

– Te mondod be a rádióban, hogy a Duna Mohácsnál apad.

– Honnan tudod? – Csutak egy kavicsot tologatott a cipője orrával – honnan tudod ezt a rádióhistóriát?

– Etter Karcsi mondta, hogy már ki is próbálták a hangodat. Lihegned kellett, meg köhögni, meg fújni, meg prüszkölni.

Csutak a fejét rázta.

– Még nem is voltam próbán. – Gyanakodva nézett Almásira. – Egyáltalán honnan tudod ezt az egészet? Hiszen csak ma délelőtt akadtam össze a rendezővel.

– Mondom, hogy az Etter Karcsitól hallottam. – Almási a homlokára bökött. – Meg a Dochnáltól! A Dochnál még azt is mondta, hogy népdalokat fogsz énekelni.

Csutak csak bámult.

– De Almási! Hát miért kéne nekem népdalokat énekelni?

– Azt én már nem tudom. – Almási a falhoz húzódott, majd hirtelen perdült egyet. – Viszlát! – Azzal eltűnt a sötétben.

Csutak oly tétován nézett utána, mintha most mindjárt népdalokat kéne énekelnie. Csak azt szeretném tudni, kitől hallotta Dochnál ezt a rádióhistóriát – gondolta, ahogy tovább baktatott. – Persze, biztosan Katitól, vagy valaki mástól, aki kint volt az uszodában. – Boldog büszkeség töltötte el. – Egy biztos: tudnak rólam, és holnap már az uszodában is úgy fogadnak, de úgy fogadnak… na, szóval én a Szibinyák helyében már ki se jönnék, mert a Szibinyák eláshatja magát a karikájával! Mégiscsak más egy színész! Mit is mondott a rendező? – Forró hullám öntötte el. – Holnap délután fél négykor próba. – Megállt a falnál, úgy mondta. – A portán le lesz adva a nevem. – Nem, úgy érezte, ezt nem lehet túlélni! Hogy az ő neve a portán, a Rádió portáján…

Beszédelgett az Ér utca hatba.

 

*

 

– De mondd csak, nem lesz az nagyon is fárasztó? – Anya aggódva nézett Csutakra.

– Nem olyan veszélyes. Egy-két próbát egész jól el lehet viselni. – Apa a barna zubbonyában állt Csutak mellett.

A fiú tudta, hogy apa még nagyon sok mindent szeretne mondani a Rádióról, a próbákról, egyáltalán erről az egész dologról, de hát mindjárt indulnia kell, kezdődik a szolgálat a buszon. Apának mindig mindjárt indulnia kellett. Akárcsak egy örökké úton levő ingajárat.

– Azt megtehetjük – mondta apa –, azt azért megtehetjük, hogy együtt indulunk. Hiszen, most már rövidesen te is… – Az órára nézett.

Csutak is az órára nézett és felsóhajtott.

– Fél három.

Igen, fél három. Egy óra múlva a Rádiónál kell lennie, ahol a neve le van adva a portán.

Csakhogy az indulás se volt olyan egyszerű.

Viharzó csöngetésben megjelent Márkusné, a szomszédból. A szőke, nagy darab asszonyság úgy lebegett, akár egy léggömb. Mosolygott és lebegett. Megindult Csutak felé, mintha őt is fel akarná repíteni a levegőbe.

– Kedves… kedves fiacskám!

Átölelte a fiú vállát. Közben félni lehetett, hogy ez a cukrozott mosoly elolvad, és semmi se marad Márkusnéból.

– Tudtam, ó, én mindig tudtam, hogy nagy ember leszel. Híres ember. – Szorítás Csutak nyakán. – De hogy ilyen fiatalon… ilyen korán…! – Eltolta magától Csutakot, nézte, nézte könnyes, meghatott tekintettel.

Csutak meg akárcsak egy régi-régi fényképen állna a szekrény üvegje mögött.

– A Fáraó álmát! – Márkusné megint elkapta Csutak nyakát. De igazán, mintha egy erkély zuhant volna a fiúra. – A férjem is, meg én is ezt kérjük tőled, fiacskám, ez az egyetlen kívánságunk.

– De Márkus néni, kérem… – pislogott riadtan Csutak.

– Ó, te mindent el tudsz intézni! – Márkusnét nem lehetett megállítani. – De csak azt az egyet kérjük, hogy egy kicsit többször adják a Fáraó álmát. – Egy pillanatra elhallgatott, majd újabb kitörés következett. – Fiacskám! Ez a kedvenc lemezünk. Gondold meg, micsoda boldogság lenne…

Apa és anya úgy néztek Márkus nénire, mint egy szekrényre, amit ki kéne tolni a szobából.

– Nem hinném, hogy a fiam el tudná intézni – mondta anya.

Mire Márkusné mosolyogva:

– Ó, maguk mindig csak szerénykednek!

Márkusné megint Csutakhoz fordult, de akkor apa közbeszólt.

– Rendben van – mondta apa. – A fiam mindenesetre szólni fog odabent. – Elővett egy cédulát és fölírta. A Fáraó álma hanglemezről. Többször adni! Azt, hogy „Többször adni!” még be is karikázta. A cédulát aztán odanyomta Csutak kezébe. – Tedd el, és majd add át az illetékeseknek.

Márkus néni olyan arcot vágott, mintha máris fölzendülne a Fáraó álma.

– Illetékeseknek… – rebegte elragadtatva. Megszorította Csutak kezét, sok, sok szerencsét, fényes sikert kívánt, aztán kivonult.

Csutak meg ott állt kezében a cédulával.

– Apa, én nem tudom elintézni a Fáraó álmát.

– Csakugyan. – Anya roppant szemrehányóan nézett apára. – Ez bizony nagy könnyelműség volt.

Apa elmosolyodott.

– Könnyelműség? Ugyan miért? Márkusné megnyugodott, és ez a fontos. Meg aztán – tette hozzá –, hiába is mondtunk volna akármit, Márkusné hinni akart benned, fiam, és erről senki a világon le nem beszélhette volna.

Csutak apára hunyorított, és zsebre gyűrte a cédulát.

– Tudod, apa, azért lehetséges, hogy néha mégiscsak eljátsszák a Fáraó álmát.

– Minden megtörténhet.

Anya a fejét csóválta. Ahogy kikísérte őket, egyre azt ismételgette:

– Azért ezt mégse lett volna szabad!

Bokor úr, a ráncos képű, szalmakalapos Bokor úr a második emeleti lépcsőfordulónál csípte el Csutakékat.

– Van egy szerzeményem. – Sötéten és fenyegetően hajolt Csutak fölé. – Van egy szerzeményem trombitára és hegedűre. – Bokor úr apához fordult.

– Hallottam, hogy a kedves fiacskája a Rádióhoz kerül.

– Túlzás – mosolygott apa. – De azért majd szót emel azért a zenedarabért.

Szót emel… Ez olyan ünnepélyesen hangzott, hogy egy pillanatra még maga Csutak is elhitte.

– Ezt vártam önöktől – biccentett Bokor úr. – Ha megengedik, egy délután átviszem önökhöz a művemet.

– Trombitára és hegedűre – bólintott apa.

Bokor úr után egy halásznadrágos lány következett. Valósággal lecsúszott a lépcső karfáján.

– Csutak! Ha nem viszel be a Rádióhoz riporternek…! Ha akarják, közvetítek az Őszi Vásárról, a Mezőgazdasági Kiállításról, vagy akár egy hangversenyről. – Azzal már el is kezdte valami lehetetlenül recsegő hangon. – Kedves hallgatóink, itt állunk… – Elhallgatott. Tanácstalanul bámult Csutakra.

Csutak meg azt mondta:

– Rendben van, Ibike. Majd szólok odabent, hogy küldjenek bárhová, te mindenhonnan tudsz közvetítést adni.

– Köszönöm, Csutak.

– Nincs mit, Ibike.

Ahogy Csutakék lefelé mentek, Ibike utánuk kiáltott:

– Szólhatnál a Televíziónál is! Hogy az Élő Újságban…

– Majd szólok, Ibike!

Csutak és apa végre kint voltak a ház előtt.

– Nem kell vitatkozni – mondta apa. – Soha senkivel nem kell vitatkozni. – A járdára bámult, és vállat vont. – Úgyis elfelejtik, mindent elfelejtenek, Márkusné a Fáraó álmát, Bokor úr a zenedarabját, Ibike a rádióközvetítést. – Megszorította a fiú kezét. – De te soha ne felejtsd el az álmaidat.

Mielőtt még Csutak bármit is mondhatott volna, apa eltűnt a sarkon.

Csutak meg elindult a Rádió felé.

 

*

 

Mintha egy hatalmas szivardobozba került volna.

Ugyanakkor hátul lépcső, meg olyan erkélyféle, és ha az ember feljön ide, hát igazán úgy érzi magát, mint az úszómedencében.

– Fiacskám, ki mondta neked, hogy fölmenj?

Alacsony, kopasz férfi állt odalent a mélyben. Fölfelé pislogott Csutakra.

– Nagyon szeretném, ha lefáradnál.

Most már többen is Csutak felé fordultak odalentről. És ez is olyan volt, mint az uszodában. Mintha a vízből bámulnának rá. Fiúk, lányok… aztán a rendező, ahogy előjött a kis üvegfülkéjéből. Egy vékony nő – seszínű haja mintha tovább folytatódna az arcában. Mind Csutakot nézték.

Egy széles arcú fiú odament a lépcső alá, és röviden csak annyit mondott:

– Lefelé!

Csutak meg mit tehetett? Vállat vont és lemászott. Odalent aztán sorban elkapták. Először a kis kopasz. Látszott rajta, hogy roppant szigorú akar lenni, de mégis, mintha könyörögne.

– Fiacskám, azért, mert valahol meglátsz egy lépcsőt, még nem kell mindjárt fölsétálni.

A széles arcú fiú:

– Jobb lesz, ha meghúzod magad.

– Bár nem az én feladatom – a rendező egy lesújtó pillantást vetett a kopasz bácsira –, de meg kell mondanom, nem tűröm, hogy bárki is feltartsa a próbát.

A vékony nő a magatartásról beszélt. A színészek magatartásáról. Meg is említett egy francia színészt – Csutak abban a pillanatban elfelejtette a nevét –, aki olyan fegyelmezett volt, hogy például próba közben észre se vett volna egy lépcsőt.

– De hiszen még próba előtt vagyunk – dünnyögte Csutak. Igyekezett elkeveredni a gyerekek közé, de azok elhúzódtak mellőle. Végül is leült egy székre az ajtó mellé. – Hogy mennyi baj van velem, meg azzal a nyavalyás lépcsővel! Hát jó, majd többet nem megyek fel. De többet talán el se jövök. – Ezt gondolta, és közben, úgy a szeme sarkából, a rendezőt figyelte.

A rendező barna szvetterében az asztalnál állt. Mögötte az ezüst nyakú mikrofon.

– Hatkor el kell mennem. – A széles arcú fiú a rendezőre pislogott.

– Lehetetlen. – A férfi egy kéziratkötegben turkált.

– Az a rész – a vékony arcú nő a rendező másik oldalán állt –, az a rész, amikor Öcsi apja megjelenik a játszótéren, és elmondja, hogy Öcsi beteg…

– Ugrik. – A rendező áthúzott valamit a kéziratban.

– Lelkem legszebb darabja. – A nő csuklott. Egy darabig csak tátogott, majd újabb kitörés következett. – Nem, ez nem maradhat ki, enélkül nincs hangjáték.

– Dehogy nincs. – A férfi rátenyerelt a kéziratra. – Értse meg, drága Margitka, hogy a hangjáték negyven perces, és ha ez a rész is benne marad, akkor kifutunk az időből.

– Harcolni kell az időért! – Margitka kétségbeesetten nézett a kéziratra. – Zoli, kérem, harcoljon ki tíz percet… csak tíz percet!

– Hát akkor, Zoli bácsi – mondta a fiú –, ki kell mennem a filmgyárba. Benne vagyok az első kockában.

– Mint tizedik fiú, akik a sarkon golyóznak – bólintott Zoli bácsi. – Ma kilencen golyóznak a sarkon. Különben se ma veszik fel a filmet.

– De, Zoli bácsi, kérem, ez egy nagyon fontos esti felvétel a Nemzeti előtt és…

– Nincs mulasztás a próbáról, Kalocsai! – majd Margitka felé, mintha ugyanazt a szöveget folytatná. – Egy perccel se lehet többet kiharcolni, drága Margitka, és a zenéből se hagyunk el semmit, most pedig, ha megengedi, ismertetem a darabot. – Tapsolt.

Mindnyájan ott ültek a hosszú, barna asztalnál. Csak Zoli bácsi, a rendező állt ott elöl, ahogy elkezdte.

– Miénk a játszótér. Ez a darab címe, és arról szól, hogy…

Margitka úgy mosolygott az asztalfőn, mintha cukrot ropogtatna. Csutakra nézett. Csutak ebben a pillanatban úgy érezte magát, mint egy cserép virág, amit éppen most raktak ki az ablakba.

– Figyelj, fiacskám. – Az alacsony, kopasz férfi Csutak mögött állt.

– Igenis – suttogta Csutak. Kihúzta magát a széken.

A rendező a mikrofon mellől:

– Két tér gyerekei hadilábon állnak egymással…

 

*

 

– …és aztán kibékülnek.

De ezt már Csutak mondta. Bent ült a vasúti kocsiban, egy színehagyott hokkedlin, és a kinyújtott lábát nézte. Előtte a pokrócon a Belapított Orrú és a Táncoló Szemöldök. Kicsit félszegen kuporogtak a sarokban, mint akik tudják, hogy ez nem az ő helyük. Mert jó, jó, most még maradhatnak, de ha majd megérkezik Csutak barátja, a szürke ló…

Csutak, úgy látszik, egyelőre nem gondolt a szürke lóra. A próbáról beszélt, a rádiójátékról és a különféle hanghatásokról.

– El se tudjátok képzelni, milyen szerepe van annak, hogy becsuknak egy ajtót. – Szünetet tartott. – Vagy mondjuk, távolodó léptek zaja… Erre külön színész van.

A Belapított Orrú felállt, és lassú, kimért léptekkel végigsétált a kupén. Majd hirtelen Csutakhoz fordult.

– Kitűnően el tudnám játszani a távolodó léptek zaját.

– Azt te csak úgy hiszed! – legyintett Csutak.

– Nem – mondta a Belapított Orrú –, senki se tudná jobban a távolodó léptek zaját.

Csutak leintette.

– Ülj vissza. – Aztán elmagyarázta, hogy öt nagy jelenetből áll a rádiójáték, és mindegyik jelenet végén az történik, hogy hang ki és zene fel.

– Hang ki, zene fel – ismételte megigézve a Táncoló Szemöldök.

– Ezt így mondják – bólintott nagy komolyan Csutak. – Hogy a szereplő hangja kiúszik, ahogy vége a jelenetnek, és a zene meg beúszik. Aztán amikor újabb jelenet következik, a szereplők ismét beúsznak.

– Én nem úszhatnék be? – kérdezte a Belapított Orrú. – Igazán elintézhetnéd, hogy egyszer én is beúszhassak.

Csutak meg se hallotta. Arról az alacsony, kopasz férfiról beszélt, aki a gyerekek között mászkál.

– Papának hívják, és azért van, hogy ránk vigyázzon. Valamikor színész lehetett, de most már csak ajtónesz.

– Ajtónesz. – A Táncoló Szemöldök elbűvölve nézett Csutakra. – Mit jelent az, hogy ajtónesz?

Csutak nem válaszolt. Nem, hát azért ilyen ostoba kis kérdésekre aztán igazán nem válaszolhat. Aki azt se tudja, mit jelent az ajtónesz egy hangjátékban…!

– Azt mondják, vonatfütty is volt a Papa, meg távoli vízcsobogás. Nagyszerű vízcsobogás volt, de mint vonatfütty – semmit se ért.

– És ki játssza a főszerepet? – kérdezte a Belapított Orrú.

– Egy Andrási Peti nevű fiú – bólintott Csutak. – Olyan arca van, akár egy mókusnak, ő maga is örökké izeg-mozog, egészen más, mint Kalocsai Tibor, aki olyan lomhán megy a mikrofon elé, hogy Zoli bácsi, a rendező, már többször is rászólt, pedig Zoli bácsi igazán szereti, mert Kalocsai tud, csudára tud, és ha csak megszólal, már légköre van.

– Micsodája van?

– Légköre! Igenis, hogy Zoli bácsi így mondta: A Kalocsai hangjának légköre van.

Ki tudja, meddig beszélt volna még Csutak a Kalocsai hangjáról, ha a Belapított Orrú közbe nem szól.

– És te…?

– Hogyhogy én? – Csutak összehúzta a szemöldökét. – Hát mindenesetre az én hangomnak is van légköre, ha Zoli bácsi eddig talán nem is vette volna észre.

– De hát, mit játszol a hangjátékban?

Csutak elakadt. Hm… hogy ő mit is játszik abban a hangjátékban?

– Mindent!

A másik kettőt akárcsak felrántották volna.

– Mit beszélsz?

– Mindent. – Csutak nyelt egyet. Aztán felállt, és kilépett a fülke elé. Ahogy a fákat nézte a délután kékesszürke fényében, csakugyan úgy érezte, hogy mindent ő játszik abban a rádiójátékban. – Igen, én vagyok az a fiú, aki játszóteret akar építeni. Egy olyan játszóteret, ahonnan nem kergetnek el senkit. De az a fiú is én vagyok, aki azt akarja, hogy csak az ő barátai mehessenek ki arra a térre. Meg az is én vagyok, aki örökké közöttük csetlik-botlik, mindent összekever, de aztán rendbe hozza a dolgot.

A Belapított Orrú és a Táncoló Szemöldök mögötte álltak. Meg se mertek szólalni.

Felhők gomolyogtak az égen, kormos, sötét felhők. Megfeketedett tűzfalak úsztak a felhőkkel, régi-régi játszóterek, fiúkkal és lányokkal, akiket Csutak valaha ismert.

– Mind ismertem. – Csutak a felhőket nézte. – Mind ismertem, akik kijártak a térre, meg azokat is, akik egy ócska telefonfülkében tanyáztak. Csapatok vonultak fel, hogy megmérkőzzenek egymással, aztán kibékültek, majd megint összekaptak, aztán egyszerre csak eltűntek, de én tudom a jelt… és ha megadom a jelt, akkor előjönnek az Ér utcaiak, meg a Vay Ádám utcaiak, meg azok is, akik a Bakács térre jártak… csak az kell, hogy füttyentsek egyet. – Leült a fülke elé, a fűbe temetett, rozsdás sínpárra, és még mindig az eget bámulta.

A Belapított Orrú előlépett.

– Füttyents egyet.

– Add meg a jelt – mondta a Táncoló Szemöldök.

Csutak a füvet tépkedte. Jöjjetek elő mind, akikkel valaha együtt jártam a régi telekre az Ér utcában, jöjjetek elő, akikkel megmérkőztünk a ródliversenyen, és akikkel vénséges vén pincéket fedeztünk fel, és akikkel kijártunk ide erre a szigetre… Színes Géza, Nagyvilági Főcső, nagy Dochnál! – Füttyentett egyet.

A fütty elhangzott – aztán csönd lett. Ő pedig még mindig a füvet tépkedte.

A Táncoló Szemöldök belebámult a levegőbe, mintha várná, hogy egyszerre csak előtte állnak mind, akiknek Csutak megadta a jelt. Várt, várt egy darabig – aztán vállat vont, és azt mondta:

– Nincs itt senki.

Csutak ránézett. Roppant szigorú volt a tekintete.

– Talán most még nincsenek itt. De akármikor itt lehetnek. – Felállt, leporolta a nadrágját. – Egy biztos: ismertem őket, és akármelyiket el tudnám játszani.

A Belapított Orrú olyan képet vágott, mintha azért még egy kicsit kételkedne a dologban – de Csutak fölemelte a kezét, akárcsak Zoli bácsi a Rádióban.

– Hang ki, zene fel, indulás haza!

Kiúsztak a képből mind a hárman.

 

*

 

Egy biztos: Csutak nagyon is hamar kiúszott a hangképből. Pontosabban a harmadik hangképből, ahol azt kellett mondania a szerepe szerint:

– Aki be meri tenni a lábát a játszótérre, legyen az fiú vagy lány, velem találja magát szembe.

Ez igazán szép mondat volt, igen hatásosan hangzott, csak Zoli bácsi még ebből is „húzott”. Zoli bácsi, ha csak tehette, kihúzott valamit a darabból.

– Zoltán, kérem – mondta Margitka –, maga tönkreteszi a darabomat. Maga azt akarja, hogy a végén csak egy szünetjel maradjon a darabomból. – Margitka náthásan és sértődötten szipogott. – Most például mit talál fölöslegesnek ebben a mondatomban?

Zoli bácsi úgy nézett Csutakra, mintha ő lenne a mondat. A teljesen fölösleges mondat.

Ezúttal egy másik stúdióban voltak, egy sokkal kisebb stúdióban. Mintha egy parányi szelencébe préselték volna be a társaságot.

Ők hárman középen álltak. Zoli bácsi, Margitka és Csutak, akiből éppen húzni akartak. Mögöttük a többiek. Olykor recsegést lehetett hallani, köhögést, csapkodást, majd a Papát.

– Megkérnélek, hogy ha lehetséges, ne csapkodd a szekrényajtót.

– Boldoggá tennél, ha nem huzigálnád azt a drótot.

– Esdeklem, nem azért van az asztal, hogy pingpongozzatok.

Közben Margitka, az írónő, egy pillanatra le nem vette volna a szemét a rendezőről.

– Még mindig nem közölte, hogy mit talál fölöslegesnek a mondatomban.

– Akár fiú, akár lány. – Zoli bácsi vállat vont. – Ez úgyis benne van, ha egyszer azt mondja, hogy „akárki jöjjön”!

– De a mondat ritmusa megkívánja, hogy…

– De a játék ritmusa megkívánja, hogy…

Összecsaptak Csutak feje fölött. Csutak meg csak egyet szeretett volna megkérdezni. – Zoli bácsi, kérem, miért kell nekem ehhez az egy árva mondathoz bárgyúnak, sőt kissé ütődöttnek, de valahogy mégis agyafúrtnak lenni?

Igen, ezt már régen meg akarta kérdezni. Már akkor, amikor kijelölték a szerepét azon a gépelt lapon. Fiúhang: Jöjjön akárki… Szép, szép, de ezért kellett őt kihalászni az uszodából? Ezért kellett felfedezni, ahogy egyszer Zoli bácsi mondta. Egy mondat, egyetlenegy mondat…

– Mi lesz már? Alszol?

– Szólalj meg!

Ketten integettek Csutak felé a rendezői fülkéből. Zoli bácsi és Margitka. Olyan békésen ültek egymás mellett, mintha sohase kaptak volna össze.

– Fiacskám… – A Papa gyöngéden megfogta Csutak vállát, majd suttogva: – Rendkívül örülnék, ha nem állítanád le a próbát.

Csutak széttárta a karját.

– De hát most, hogy is lesz az a mondat?

– Marad az egész, fiúk, lányok, csak mondd már! – könyörgött a Papa.

Zoli bácsi intett a fülkéből. Állj! Zoli bácsi a fülkéből jelzett, hogy vissza kell menni az előző jelenetbe.

Kalocsai emelkedett fel Csutak mellett, Andrási Peti, aztán egy szőke lány. Zene vágott fel, pillanatra csend lett, majd Andrási kedves, nyafogó hangon:

– De gyerekek, de kedves gyerekek, hiszen azt akartuk, hogy mindenki kimehessen a játszótérre.

Csutak egy nagy darab, sárga trikós fiú mögött várta, hogy mikor úszhat be a jelenetbe. Közben pedig azt gondolta: nem is volna rossz egy olyan játszótér, ahová mindenki kijárhat.

Zoli bácsi megadta a jelt – Csutak beúszott. Abban a pillanatban ott volt a mikrofonnál, hogy azt az egyetlenegy árva mondatot…

– Aki beteszi a lábát a játszótérre…

– Állj! – Zoli bácsi fölemelte a kezét, és a hang levágódott.

A próba megállt. Zoli bácsi és Margitka ott voltak Csutak mellett.

– Ebben nincs semmi élet – mondta Zoli bácsi.

– Mintha sose lettél volna játszótéren. – Margitka végtelen fájdalommal nézett Csutakra. – Ne tedd ezt, ne tedd tönkre a mondatomat.

– Hogy bennem nincs élet! – Csutak végigsimított a homlokán. – És hogy én nem voltam játszótéren…

A stúdió végtelenné tágult. Csutak úgy érezte, hogy kint van az Ér utcában, az öreg kerítés mellett, ahová valamikor annyit jártak, de ugyanakkor a szigetet is érezte, amit ők fedeztek fel, tereket, amelyeken csak átfutott, utcákat, ahol egy pillanatra megállt és körülnézett. – És közben már felhangzott, hogy…

– Aki beteszi a lábát a játszótérre, legyen fiú vagy lány, velem találja magát szembe.

Ez volt a mondata, aztán megint ott ült hátul, a többiek között. Egy lány fölállt, és odaröppent a mikrofonhoz. Kalocsai Tibor meg visszaült, de csak azért, hogy aztán megint előremenjen. Arcok röppentek fel Csutak mellől, arcok röppentek ismét vissza. Csak ő maradt mozdulatlanul a helyén. Magában pedig még mindig a mondatát ismételgette.

– Aki beteszi a lábát a játszótérre…

Valaki megérintette a vállát. A Papa. Csutakhoz hajolt és odasúgta.

– Jól csináltad.

Aztán a Papa is előrement, beúszott a jelenetbe parkőrnek. Kétszer beleköhögött a mikrofonba, igen fenyegetően köhögött, és azt mondta, hogy „ejnye, ejnye…” – Később még Margitka beleszúrta, hogy „no”. A teljes szöveg tehát így hangzott: – Ejnye, no, ejnye.

Margitka megelégedetten bólintott, ahogy a rendezőhöz fordult.

– Látja, Zoltán, kérem, így mindjárt más. Így sokkal jobban előttünk van az öreg parkőr alakja. Így sokkal jobban kidomborodik.

– Sokkal jobban – bólintott Zoli bácsi. Közben olyan savanyú képet vágott, mintha azért nem lenne egészen biztos a dolgában. Majd hirtelen fölemelte a kezét, és a Papának meg kellett állnia.

Papa abbahagyta a jelenetet. Kétségbeesett képet vágott, mintha vissza kéne menni ajtónyikorgásnak vagy fékcsikorgásnak.

Zoli bácsi a fülkéből:

– Drága Papa, ezt sokkal szigorúbban kell mondanod. Ha ilyen bágyadtan suttogod, nincs az a gyerek, aki megijedjen tőled.

– Különösen annak kell szigorúan hangzania, hogy „no”! – szólalt meg Margitka. Félre hajtotta a fejét és elandalodva: – Hogy mi minden van ebben a „no”-ban! Féltő szeretet, jóságos szigor…

A rendező ránézett.

– Ha megengedi, Margitka, tovább megyünk.

Papának ismételnie kellett.

Zoli bácsi és Margitka meg úgy ültek az üvegfülkében, mintha tenger alatt utaznának, örökké veszekedve, de elválaszthatatlanul.

– Milyen voltam? – kérdezte a Papa, ahogy visszaült Csutak mellé.

Csutak a szeme sarkából hunyorított, hogy felséges! Tudta, mennyire készült az öreg erre a szerepre. Annyi fékcsikorgás, vízcsobogás, távolodó léptek után végre ismét emberi hang lehetett.

– Nem, azért engem még nem lehet eltemetni. – A Papa úgy ült Csutak mellett, akár az iskolapadban. És úgy is bólogatott a rendezőfülke felé, mint egy diák, aki felelés után magában még tovább mondja a leckét. Majd hirtelen felállt Csutak mellől, és már hátulról lehetett hallani az izgatott suttogását.

– Ide figyelj, Csanádi, ha nem maradsz csendben, úgy kipenderítelek…!

Ebben a pillanatban valaki egy cédulát dugott Csutak kezébe.

„Próba után a Múzeum-kert sarkán.”

Ez állt a cédulán.

 

*

 

– Ide figyelj, te fiú.

Ott voltak a Múzeum-kert sarkán. Kalocsai Tibor rádőlt a kerítésre, összehúzott szemöldökkel nézte Csutakot. Mögötte a többiek, Dlugolinszky, Csanádi, Márk Skugó, mintha már régen várták volna Csutakot.

Csutak, pár lépésnyire tőlük, lehorgonyzott. Ahogy így elnézem őket, gondolta, ez nem jelent semmi jót, még álomnak is rossz, ha nekem ugranak.

Csutak azért mégiscsak odament Kalocsaihoz. Mi történhet? Csak nem kezdenek verekedni az utcán? Meg aztán miért is verekednének?

Egy magas férfi megállt a csoport mellett. Csutakra nézett, Kalocsaiékra, mint aki valami rosszat szimatol.

– El tetszett veszíteni valamit? – kérdezte Kalocsai.

A férfi vállat vont, és tovább ment. Ők meg magukra maradtak.

Még nem volt sötét, de a körút felől már fölrebbentek a fények. Zöld, piros, kék fények pislogtak a Múzeum-kert fái közül. Az utca, mintha mély aranyosbarna füstbe emelkedett volna fel, hogy aztán elszálljon Csutakékkal együtt.

– Este van – mondta Csutak, ahogy ott állt Kalocsai előtt. Egészen közelről látta azt a széles arcot, a kissé elálló, hegyes fülekkel. Vajon tudja-e a fülét mozgatni? – gondolta. De aztán úgy érezte, hogy mégis jobb, ha nem kérdezi meg. Inkább megjegyezte, hogy ma bizony elég sokáig tartott a próba.

A többiek hallgattak. Csanádi, aki középen fölfelé fésülte a haját, napraforgómagot rágott Kalocsai mellett. Vigyorogva nézte Csutakot.

– Mit szóltok a Papához? – kérdezte Csutak, mintha csak azért jöttek volna össze, hogy ezt megbeszéljék. – Évekig külső zaj volt, és most megint egy hang. Azt hiszem, jó lesz a parkőr szerepében.

– Ide figyelj, te fiú.

Csutak Kalocsai kezét nézte a kabáthajtókáján. Sehogy se tetszett neki ez a dolog.

– Nem tudom, honnan keveredtél elő. – Kalocsai keze le-föl csúszkált Csutak kabáthajtókáján. – Igazán nem tudom, hogy kerültél közénk.

– Zoli bácsi felfedezése – mondta a dagadt Dlugolinszky. – Zoli bácsi bukkant rá az uszodában, és úgy hívják, hogy Csutak. Mármint ezt itt, ni! – bökött Csutak felé.

Kitört a nevetés.

– Csutak! Csutak! – kiabálták. Ez valahogy olyan volt, mintha Csutakot fölhajigálnák a levegőbe.

Kalocsai fölemelte a kezét, és egyszerre csend lett.

– Lehet, hogy jól el tudod játszani, amit rád bíztak, lehet, hogy nem. – Kis szünetet tartott, majd igen hangsúlyosan. – Egy biztos: bármikor hozok öt fiút, legalább ötöt, aki sokkal különbül eljátszaná.

Csutak olyan képet vágott, mintha máris előtte állna az az öt fiú.

– Azt hiszem, ismersz – folytatta Kalocsai –, azt hiszem, láttál néhány filmben, meg talán színházban is. Ha ugyan egyáltalán jársz moziba meg színházba.

Erre megint kitört a nevetés. Valaki mindjárt énekelte is.

– Csutak nem jár színházba, Csutak nem jár moziba, Csutak csak uszi-uszi-uszodába jár!

– Láttalak – Csutak lehajtotta a fejét. – Abban a filmben láttalak, ahol leszereltél egy gázlámpát. Nagyon jó voltál – tette hozzá alig hallhatóan.

– Megható elismerés – biccentett végtelen fölénnyel Kalocsai. – Már aggódtam, hogy nem nyertem meg a tetszésedet. Na de hagyjuk ezt. Elhiheted, te Csutak, hogy bármikor be tudok valakit dobni helyetted. Akár a színházból, akár a filmből. Az egyik hangjátékba benyomtam a fél Homok utcai általánost. A Fakadó rügyekbe a Márvány utcát, a Kis Pék Peti kalandjaiba a Vérhalom teret.

– Kérlek szépen – Csutak a fejét ingatta –, engem nem kell benyomni. Mert én már itt vagyok.

– Tudom – legyintett Kalocsai –, téged már Zoli bácsi kihalászott a medencéből. – Végigmérte Csutakot és valami hihetetlen megvetéssel. – Büszke is lehet rád, nem mondom.

– De miért, kérlek szépen… – Csutak elakadt, mert Kalocsai belehajolt az arcába.

– Ebben a hangjátékban bent vagy – mondta Kalocsai. – Jó, rendben van, ezt elismerem. De hol leszel a következőben? Arról nem is szólva, hogy azért még ebből is kipottyanhatsz. – Összedörzsölte a két ujját, aztán olyan mozdulatot tett, mintha kipottyantana valamit. – Potty!

Csutak csak bámult. Mit akar Kalocsai? Mit akar ezzel az egész beszélgetéssel?

– Egy biztos: nem árt, ha jóban vagy velem.

– Kérlek szépen – Csutak széttárta a karját. – Ha el akarsz egyszer jönni hozzánk…

Kalocsai fölnevetett.

– Nem szeretem a kuglófot! Nem tudom, hogy van ez, de nem szeretem a kuglófot. Neked pedig – és itt mellbe bökte Csutakot – éppen olyan képed van, mint aki kuglófot uzsonnázik. – Elkomolyodott. – De nem erről van szó. – Féloldalasan nézett Csutakra, mintha arcul akarná vágni, és úgy mondta. – Leszúrsz egy tízest.

– Mit csinálok!? – Csutak valósággal megtántorodott.

– Ha majd fölveszed a pénzt. – Kalocsai elmosolyodott. – A sztárgázsit. Akkor adsz egy tízest.

– Miért?

– Csak.

– Csak – ismételte Csutak, és vállat vont.

– Ezek is adnak. – Kalocsai megint hátrabökött a többiekre.

– Hajaj! – sóhajtott Dlugolinszky – rólunk legombolja, szigorúan legombolja.

– Dlugolinszky! – csattant fel Kalocsai – én hoztalak be a Rádióhoz, vagy nem én hoztalak be?

– Te hoztál be.

– Nahát akkor!

– De engem nem te hoztál be. – És ez már megint Csutak volt. Nem, gondolta, ha fasírttá ver, akkor se adok semmit abból a pénzből!

– Az csak véletlen, hogy nem én hoztalak be. – Kalocsai hátralépett. – Arról nem is szólva, hogy a következő hangjátékban…

– Majd meglátjuk, mi lesz a következő hangjátékban. – Csutak is hátralépett. Így távolodtak egymástól, de mégis, mintha minden pillanatban összeugranának.

Lassan sötét lett. A körút felől hullottak csak be a fények. Aztán a Múzeum-kertben meggyújtották a lámpákat.

– Ez az utolsó szavad? – Ebben a pillanatban Kalocsai feje fölött is kigyulladt egy lámpa.

– Az utolsó szavam. És ne haragudj, de most már nem érek rá. – Csutak megfordult és elindult.

– Rendben van, kisöreg – hallotta a háta mögül Kalocsait.

Kalocsai még mondott valamit, de akkor Csutak már futni kezdett.

 

*

 

Aznap este a szigeten a Belapított Orrú volt Kalocsai Tibor, a Táncoló Szemöldök Dlugolinszky, Csutak meg Csutak volt.

A Belapított Orrú letérdelt Csutak elé, és úgy mondta.

– Minden pénzt fölvehetsz, amit a Rádiótól kapok. Nekem még akkor is megtiszteltetés, ha veled együtt szerepelhetek.

Mögötte a Táncoló Szemöldök könyörögve.

– Csak ne add vissza a szerepedet, ó, Csutak!

 

*

 

Nem, tulajdonképpen Csutak ezt egyáltalán nem értette. Miért kért tőle Kalocsai Tibor tíz forintot? Hogy mert tíz forintot kérni?

Minél többet gondolkozott rajta, annál dühösebb lett. – Csak úgy odajön hozzám, és kér egy tízest. Odajön? Csudát! egyszerűen odaint magához. Mert neki csak inteni kell, és akkor én már repülök. Nem, hát ez így nem megy. Szólni kéne. Valakinek mindenesetre szólni kéne. De kinek? Zoli bácsinak?

Csutak próba közben Zoli bácsi arcát nézte az üvegfal mögött. Még utóbb fölemelkedik a fülkével, és elrepül Margitkával együtt. Ha tudná, hogy Kalocsai mit művel…! hogy valóságos adót vet ki a fiúkra…

Papa gyöngéden meglökte Csutak vállát.

– Menj már!

Csutak már a mikrofonnál volt. A másik oldalon Kalocsai Tibor. Mindegyikük kezében a gépelt szöveg. Úgy tartották a papírlapot, mintha kettőst akarnának énekelni egy operából. Egymás felé hajoltak a mikrofonon keresztül. Kalocsai mosolygott, de valami kedvetlen, rozsdás mosollyal. Csutak meg azt gondolta: A tízesről halljunk valamit, arról a bizonyos tízesről.

Kalocsai valósággal befuvolázta a mikrofonba.

– Csak benned bízom, csakis benned bízom. Tudom, hogy te aztán senkit se engedsz be a játszótérre.

Csutak következett.

Kalocsai Tibor tíz forintot akar tőlem! Mégpedig teljesen jogtalanul!

Legszívesebben ezt kiabálta volna bele a mikrofonba. Hadd hallja mindenki, hogy micsoda sötét fickó Kalocsai Tibor. Hadd hallja mindenki az egész országban!

Ehelyett pedig, ki tudja hányadszor:

– Aki be meri tenni a lábát a játszótérre, legyen az fiú vagy lány, velem találja magát szembe!

Simán röppent el Kalocsai mondata, simán röppent el Csutaké. Már úgy a szerepük szerint. Zoli bácsi mégis fölemelte a kezét. Ismételni kellett. Aztán megint, újra és újra ismételni.

Egész kis csoport gyűlt köréjük. Andrási Peti olykor kissé előredőlve belehajolt Csutak arcába. Papa zsebrevágta a kezét, és csak nézte őket. Mindegyik arcon ugyanaz a kérdés. „De hát, mi van ezekkel?”

Ők meg egyre dühösebben vagdosták egymáshoz.

– Csak benned bízom, csakis benned!

– Aki be meri tenni a lábát a játszótérre!

Ez már igazán úgy hangzott, mintha veszekednének. Mintha Kalocsai egyenesen azt kiabálná: „A tíz forintot!” Csutak meg: „Van eszemben!”

Zoli bácsi egyre azt hajtogatta.

– Ismételni, ismételni.

Aztán hirtelen csend lett. Zoli bácsi ott állt közöttük, mintha a mikrofonból nőtt volna ki. Kalocsaira nézett, majd Csutakra, és azt mondta.

– Mi bajotok van egymással?

Csutak majd elszédült… Honnan tudja Zoli bácsi? Hiszen egy szóval, egy árva szóval se mondta… Akkor is inkább talán a Papának… és most mégis…

Kalocsai behúzta a nyakát, ahogy a rendező megfogta a vállát. Csutak felé pislogott, laposan, sötéten. Egyáltalán, az egész fiú olyan volt, mint egy sötét, lapos gomb. – Beköptél. – Ez volt az arcán. – Tudom, hogy beköptél. – Aztán végre felnézett a rendezőre.

– Nem is ismerem. – És Csutak felé bökött.

Ez megint valami olyan volt, de olyan… Akárcsak mellbevágták volna Csutakot. Még azt meri mondani, hogy nem ismer, azok után még azt meri mondani!

– Hiszen egy darabban szerepeltek – mondta Zoli bácsi. – Már legalább egy hete, hogy együtt próbáltok.

Kalocsai meg mindig Csutakra nézett. Aztán rándított egyet a vállán.

– Akkor se ismerem, Zoli bácsi kérem. Miért ismerném? Azért, mert véletlenül bebukott ide, és van egy mondata…

– Van egy mondatom, csak egy mondatom. – Csutak a fejét lógatta, majd hirtelen fölnézett. – Azért te akkor is nagyon jól ismersz.

Úgy álltak a rendező mellett, mintha a következő pillanatban egymásnak akarnának ugrani.

A rendező magához intette a Papát és megkérdezte.

– Mi van ezekkel?

Papa széttárta a karját. – Igazán nem tudom.

– Eh – csóválta fejét a rendező –, te sose tudsz semmit. Örökké velük vagy, és nem tudsz róluk semmit. Pillanatra elhallgatott, majd kibökte. – Nem lehetnek többé egy csapatban.

Margitka előkerült az üvegkalitka mögül. Olyan arccal, mint akit rémséges fejfájás gyötör.

– Már megint baj van? Már megint valami baj van?

– Semmi, Margitka kérem. – Zoli bácsi megfogta Margitka vállát, mintha vissza akarná tolni az üvegkalitkába. – Csak ez a két fiú összekapott valamin.

Margitka megfogta Csutak állát. Olyan mozdulattal, akárcsak egy cserép virágot tenne ki az ablakba.

– El se tudom képzelni, hogy ez a fiúcska összekapjon valakivel.

– Kérem szépen – Kalocsai Tibor felhúzta a vállát –, ha úgy tetszik gondolni, hogy velem van baj, akkor már itt se vagyok. Ő pedig csak maradjon – mutatott Csutakra. – Senki se tudná így eljátszani azt a szerepet. Azt az egymondatos szerepet.

Most valahogy úgy történt, hogy mindenki Csutak körül állt. Csutak meg lehajtotta a fejét. Nem, gondolta, most jobb, ha föl se néz. Csak gyorsan, gyorsan essünk túl ezen az egészen. Húzzák ki azt az egy mondatot a darabból, húzzák ki szépen, és akkor aztán minden rendben van. Akkor Kalocsainak már senkivel sincs semmi baja, mehet tovább a próba. Szinte hallotta is Kalocsait. „Ugrik a mondat.” Hát jó, ugrik a mondat, vége a rádiózásnak. Aztán majd mesél valamit otthon, meg kint a szigeten a Belapított Orrúnak és a Táncoló Szemöldöknek. „Tudjátok, nem felelt meg a szerep, visszaadtam.” Vagy valami ilyesmit.

Kalocsai helyett a rendező szólalt meg.

– Csutakot majd áttesszük a másik csapatba, azok közé, akik be akarnak törni a játszótérre.

Margitka a halántékához kapott.

– Zoltán kérem, ezt nem teheti velem, hiszen amikor azt a mondatot írtam, hogy „És aki pedig be meri tenni a lábát a játszótérre”, akkor ebben a fiúcskában gondolkoztam. Igen, igen, anélkül, hogy ismertem volna, valahogy éppen ilyennek képzeltem el.

Csutak megrázkódott.

– Bennem tetszett gondolkozni?

Többet aztán nem tudott mondani. Ez olyan szép volt, olyan megható. Majd a szigeten is előadja. „Tudjátok, az írónő már csak bennem tud gondolkozni, nekem írja a szerepeket.”

– Drága Margitka. – A rendező lassan tolta befelé Margitkát az üvegkalitkába. – Most majd valaki másban fog gondolkozni, de Csutak nem játszhatja tovább ezt a szerepet. – És mert látta, hogy Margitka meg akar szólalni, szinte tombolva. – Gondolkozzon Tálas Tiborban, a hosszú Kelemenben, a vörös Gondosban, gondolkozzon abban a színészben, akiben akar, de Csutak akkor is átkerül az ellentáborba!

Margitka már ott ült a fülkében, egy magas széken, akárcsak odacsapták volna. Arcát tenyerébe temette. Csak akkor nézett fel, amikor Csutak beszólt hozzá.

– Ne tessék félni, azért majd az ellentáborban is megteszem a magamét.

Többet nem mondhatott. A Papa kipenderítette a fülkéből.

– Légy szíves és bújj ki onnan!

Aztán az történt, hogy Csutak és az a szemüveges, kockafejű Préda Pisti szerepet cseréltek. És amikor Csutak megint odaállt a mikrofon elé, már azt vágta Kalocsai Tibor arcába:

– Senki se tud bennünket megakadályozni abban, hogy kimenjünk a játszótérre!

Igazán úgy hangzott, mintha úgy jó alaposan odavágott volna Kalocsai Tibornak.

 

*

 

– Átírja a darabot.

Csutak kint ült a vasúti fülke előtt, egy fűszálat rágcsált, és végtelen boldogsággal azt mondta:

– Margitka miattam átírja az egész darabot.

A Belapított Orrú és a Táncoló Szemöldök mellette álltak. Egy darabig szólni se mertek az áhítattól, majd végre a Belapított Orrú megkérdezte:

– Ki az a Margitka?

– Aki a rádiójátékot írta. És aki azt mondta Zoli bácsinak, a rendezőnek, hogy inkább kisétál az ablakon, minthogy újra írja a darabot, de Zoli bácsi azt mondta, hogy ugyan Margitka, nem kell ezt átírni, csak éppen egy kicsit átpofozni, Margitka meg azt mondta, hogy ő akkor is kisétál az ablakon, mert ő még átpofozni se akarja a darabot.

– És kisétált az ablakon? – kérdezte a Táncoló Szemöldök.

Csutak fölényesen legyintett.

– Mit gondolsz? Inkább a darabot pofozgatja, most éppen pofozgatja. Az egész azért van, mert most átkerültem az ellentáborba, és ott még nagyobb alakítást fogok nyújtani.

A Belapított Orrú megdörzsölte a belapított orrát.

– Mi lesz akkor, ha Zoli bácsi egy szép napon megint újabb szerepet ad?

– Akkor…? – Csutak széttárta a karját, mint aki igazán nagyon sajnálja a dolgot. – Akkor Margitka megint csak átpofozza a darabot. – Elhallgatott, majd egy kissé eltűnődve. – Érdekes, mostanában nem is köszön, pedig egyszer még málnaszörpre is meghívott a büfébe.

A másik kettő még sok mindent szeretett volna kérdezni Margitkáról, a rádióról, de Csutak egészen váratlanul azt mondta:

– Ha a szürke ló visszajön, nem akárkit talál itt.

 

*

 

Arcok, akiket Csutak eddig csak a filmről, vagy a színházból ismert. És most itt vannak körülötte a pagodában. Ó, egy pillanat alatt felismerte azt a csontos arcú, szikár fiatalembert! Ő volt az, aki a Csillagok útja című filmben egymaga leszúrt hat osztrák katonát. Arról nem is szólva, hogy egy ulánus hadnagytól az utolsó fillérjét is elnyerte kockajátékon. Most pedig fél liter pasztőrizált tejet iszik a büfé ajtajában.

Az a színésznő pedig, aki a feketéjét szürcsölgeti, egyszer lezuhant egy szikláról.

Kicsapódott a pagoda ajtaja, és megjelent egy ősz, hajlott hátú férfi. Bőrsapkája, akár egy autóvezetőé.

Csutak nézte, nézte, aztán meglökte Andrási Petit.

– Ő volt a varázsló abban a darabban, ahol… – Elakadt. Úgy bámulta az öreget, mintha most is varázslatot várna tőle.

Az öreg kissé oldalt tolta a sapka ellenzőjét, és recsegő hangon belekiabálta a pagoda nyüzsgésébe.

– Ferikém!

Széles, kerek arc szállt fel, akár egy léggömb, és Csutak megint meglökte Andrási Petit.

– A csempész a Szabadság hajnalából! És az pedig, aki ott áll annál az asztalnál…

Sovány, fakó bajuszos férfi állt „annál az asztalnál”. Köhögött, és aggályosan igazgatta a sálját. Közben arra a barna kalaposra pislogott, aki újságot olvasott a kis bőrszéken.

– Hogy te a Tündér Ilonában! – mondta a barna kalapos, anélkül, hogy felnézett volna az újságból. – Egyáltalán te – egy mesejátékban! Azzal a hideg, metsző hangoddal…? Ugyan! Szó se lehet róla!

– Engem nem lehet beskatulyázni! – A fakó bajuszos a sálját rángatta. – Majd átfüllik a hangom…

– Átfüllik… ugyan!

– Hozom a magyar mesevilág hangulatát! – És mert a barna kalapos föl se nézett az újságból, dühödten bekiáltotta a büfébe. – Még egy dupla feketét.

Csutak csak azon csodálkozott, hogy a színészek közül senki se lép oda hozzá. „Mit keresel itt, fiacskám?” De hát ezt senki se kérdezte meg. Ha véletlenül ránéztek, akkor is olyan volt a tekintetük, mintha Csutak már réges-régen itt ülne. Hát persze, vele még nem beszélgetnek, mint Kalocsaival, aki most is ott sündörgött egy kockás inges színész körül, de talán majd egyszer, igen, majd egyszer…

Csutak azt se tudta, hová nézzen. Mert aki ott áll a túlsó oldalon… mert aki most bejött… mert aki…

– Öregem! Ezt nézd meg.

Oldalba akarta lökni Andrási Petit, de majd lefordult a padról. Senki se volt mellette. Mi az? Hová tűntek? Talán már indul a próba?

Még Kalocsai Tibort látta, ahogy egy üveg Bambival rohant a stúdiók felé.

– Kalocsaiiii…!

Kalocsai egy pillanatra megállt.

– A hatosban vagyunk.

Ennyit mondott, és aztán eltűnt.

Csutak meg, mintha odaragadt volna a padhoz. Majd hirtelen felugrott, és utána vágtatott.

– De hát hol a hatos?

Csakhogy Kalocsai már eltűnt. Egyáltalán, mindenki eltűnt a Miénk a játszótér című hangjátékból. Semmi kétség, már régen próbálnak a hatosban. Azaz, csak próbálnának, de ő, Csutak, nincs sehol. Margitka közben talán már elájult. Tönkreteszik a hangjátékomat! Zoli bácsi a haját tépi. – Papa, papa, kerítse elő azt a fiút!!

Csutak végigrohant a folyosón. Majdnem beleszánkázott egy nagydobba. A két zenész a fejét csóválta. Csutak meg nekiesett a falnak, hogy aztán tovább száguldjon.

Vagy inkább csak száguldott volna…

Mert a folyosón megjelent Benedek Panni gyerekkórusa. Akárcsak apró kis salátabokrok nőttek volna ki Csutak körül. Öt-hat lány körültáncolta.

– Kis kacsa fürdik fekete tóban – énekelték.

Csutak ki akart törni, de akkor egyszerre leguggoltak, aztán megint fölugrottak.

Még szerencse, hogy föltűnt egy hegyes orrú férfi. Olyan hegyes volt az orra, hogy valósággal átdöfte a levegőt. Végignézett Benedek Panni gyerekkórusán – és egyszerre csönd lett.

– Nem zavar benneteket, hogy odabent próbálnak? – fejével a stúdiók felé intett.

A kórus elfüstölgött.

Most már csak Csutak állt a hegyes orrú előtt.

– Kérem szépen, a hatos stúdió… nem tetszik tudni?

A férfi kissé csodálkozva végignézett Csutakon aztán beintett egy hosszú, vékony folyosóba.

– Ahogy a végére érsz, balra befordulsz.

– Köszönöm – motyogta Csutak. Beugrott a folyosóra, hogy aztán a végén balra… Fölnézett, és egy boldog sóhajjal berontott.

– Na csakhogy!

– Na csakhogy! – Dühös női arc fogadta Csutakot. Egy férfifej, ahogy előbukkant a zongora mögül.

– De kérem… – Csutak a mikrofon körül pörgött.

Arcok vágódtak a rendezői fülke üvegfalához. Mint félelmetesre nőtt, ingerült halak. Egy szemüveges úszott középen, egyenesen Csutak felé.

– Kérem szépen – Csutak kétségbeesetten nézett a zöldruhás nőre, aki ott állt a zongora mellett.

– Csak folytasd – biccentett a nő –, csak énekeld el a Rózsa halálát.

– Bocsánat, én nem akarom a Rózsa halálát.

– Nem akarja! – A nő fölkacagott, de olyan jegesen, olyan jegesen…

– Letörölni a magnót! – kiabálta valaki az üvegfal mögül. – Letörölni az egészet!

Egy kéz integetett Csutaknak, hogy ki innen! Akkor már fel is pattant a fülke ajtaja.

– Ki innen!

Brekegés, kuruttyolás hallatszott, ahogy visszaforgatták a magnót. Csutak hangja volt, de lehetetlenül élesen eltorzítva. – Kérem szépen, kremszépen… krmm! – Akárcsak a kotkodácsolás.

Ezt Csutak már kintről hallotta. Úgy menekült a folyosón, akár egy letörölt hang. Beugrott egy ajtón. Éppen Gesztesi B. Zoltán népi zenekarába. Szinte a cimbalomról pattant vissza.

Folyosók, megint a folyosók. Beesett egy tudományos előadásba, a Vőlegények, menyasszonyok felvételébe.

Aztán elkorcsolyázott a hatalmas, fekete próbatábla előtt.

Ó, hát ez bizony előbb is eszébe juthatott volna. Balassa Bálint, olvasta a táblán, nyolcas stúdió. Rendező Várkonyi Péter. Pereg a dob tizennégyes stúdió. Na végre! Miénk a játszótér – a tízesben. Ismeri is ezt a stúdiót, ott volt az első próba.

Most már nem sietett. Lassan ment, szinte a fal mellett csúszott. Igazán nem olyan sürgős. Úgyis lekapják, esetleg kidobják. De hát, hogy tehetett ilyet a Kalocsai! Miért mondta, hogy a hatosban…?

– Hol voltál?

A Papa állt Csutak előtt. A mikrofon körül meg vékony leányhangok énekelték.

– Kendő, kendő, tedd el a kendőt…

Csutak kissé szédülten nézett a Papára.

– De hiszen ez a gyerekkórus? Mit keres itt a gyerekkórus?

– Bedobták őket az első jelenetbe – bólintott a Papa. – Lehet, hogy aláfestik az egész darabot. – És mielőtt még Csutak újra megszólalhatott volna. – Te ne kérdezz semmit, te hallgass! Így eltűnni…! De hát hol a csudában mászkáltál?

– Kalocsai azt mondta, hogy a hatosban – makogta Csutak.

– Kalocsai! – Papa a fejét csóválta. – Most már én is kíváncsi vagyok, hogy mi bajotok van egymással.

Csönd lett körülöttük. Olyan váratlanul, alattomosan, akárcsak egy tócsa közepébe pottyantak volna. Benedek Panni kórusa elhallgatott. Egyetlenegy szó se hallatszott. És akkor Zoli bácsi az üvegfülkéből.

– Nagyon örülök, Papa, hogy ilyen beszédes kedvedben vagy. – Egy pillanatra sértődötten elhallgatott, de csak azért, hogy újra megszólaljon. – Befejezted, Papa? Vagy van még valami? Csak azért, hogy folytathatjuk-e a próbát. Mert én várok.

Valaki vihogni kezdett. Mire Zoli bácsi:

– Préda Pisti mindjárt hazamegy. – Aztán, ahogy a vihogás abbamaradt. – Kérem újra a kórus részt.

Benedek Panni kórusa ismét elkezdte a dalt a kendőről.

Csutak meg a nagy óra alatt csücsült egy széken. Érezte, hogy a Papa mögötte köröz. Olykor a suttogását is hallotta.

– Ne kalapálj az asztalon!

– Ne húzd ki azt a csövet!

Andrási Peti ült Csutak mellett. Anélkül, hogy ránézett volna, elkezdte.

– Zoli bácsi azt mondta, hogy a gyerekkórus kifejezi a játszótér hangulatát. Margitka kétségbeesett, hagy akkor megint húzni kell a szövegből, és Zoli bácsi az szeretné, ha csak zene meg ének lenne az egész hangjáték. Zoli bácsi hiába magyarázta, hogy csak az elejére meg a végére kell a kórus, Margitka elrohant.

– Összekaptak? – kérdezte Csutak, miközben a lábával harangozott.

– Margitka öt perc múlva visszajött, és azt mondta, hogy ő már eredetileg is gyerekkórusra gondolt.

Csutak a szék alá nézett. Látta, hogy Andrási Peti is harangozik a lábával. A többiek is, Csutak körül. Néma harangjáték volt az egész terem.

Zoli bácsi tömegzajt kért. Nyüzsgést, zajt, hangokat. A játszótér hangulatát. Ezt a részt már fel is akarta venni.

Papa egy csapat gyereket terelt a mikrofonhoz.

Csutak egy öreg színész mélységes fölényével nézte őket. Micsoda kis nokkedlik! Az az apróság úgyszólván még járni se tud.

– Lesz ezekből valami? – fordult Csutak Andrási Petihez. – Már úgy értem, hogy olyan igazi színész.

Andrási vállat vont. Sosem lehet tudni. Különben is egyszer el kell kezdeni.

A tömegzsivaj előtt a Papa még beúszott utcazajnak. Villamoscsilingelés volt, aztán a kalauz hangja.

– Tarjáni tér!

Egy pillanatra Márk Skugót lehetett hallani.

– Leszállok, kalauz bácsi kérem.

Papa még egyszer csöngetett, aztán kiúszott a képből.

Jött a tömegzaj.

A csecsemők, ahogy Csutak magában ezt a társaságot elnevezte, odarohantak a mikrofonhoz. Papa, akárcsak egy elsodort karmester, hol az egyiknek, hol a másiknak intett. És akkor fölhangzott.

– Engedj oda a hintához!

– A homokozóhoz!

– Ki vitte el a lapátomat?

Várni lehetett, hogy a Papa elmerül a csecsemők örvényében. De nem. Aránylag egész jól tartotta magát. Mindig csak az szólalt meg, akire rámutatott.

Zoli bácsi odabent a fülkében fölemelte a kezét. Papa lehunyta a szemét, valami földöntúli boldogság ömlött el az arcán. Igen, ezt jól megúszta. Aztán kezét lobogtatva elhajtotta a „csecsemőket”.

– Tömegzaj ki – bólintott Csutak.

Papa már intett is Kalocsainak és Préda Pistinek, hogy gyerünk, gyerünk a mikrofonhoz, ti következtek!

Mielőtt még Kalocsaiék megmozdulhattak volna, egy dundi kislány odagurult a mikrofonhoz, szépen, illemtudóan meghajtotta magát, mint valami iskolai ünnepélyen, és tisztán csengő hangon bemondta:

– Jó reggelt, gyerekek! Remélem, ébren vagytok már? Reggeli torna következik.

Papa mellette állt, de úgy, mint aki eszméletét vesztette. Aztán lezuhant egy székre, és csuklani kezdett.

Zoli bácsi kivágtatott a fülkéből. Megfogta a kislány vállát.

– Hát ezt miért csináltad, te szerencsétlen!

Margitka mélységes szemrehányással nézett a Papára. Papa ráborult a székre, a fejét fogta és csuklott.

A kislány mosolygott. Üdén, mint egy cserép frissen locsolt virág.

– Hát gondoltam, csak kell, hogy mondjak valamit.

– Valamit! – A Papa felzokogott a háttérben.

– Anyuék mondták, hogy szeretnék hallani a hangomat.

A Papa felüvöltött.

– Anyuék mondták! – felugrott, ölbekapta a kislányt, és kivágtatott vele. – A fényképét is leadom a portára, hogy többé be ne engedjék.

– Nem lehet ide ilyen zöldfülűeket hozni – jegyezte meg Andrási Peti.

Mire Csutak:

– Hiába, az a legfontosabb, hogy valakinek rádiós tapasztalatai legyenek.

 

*

 

Mert Csutaknak aztán voltak rádiós tapasztalatai. Erről nemcsak a szigeten szeretett beszélni, hanem kint is, a Lukács-uszodában.

– Ma nincs próbám – mondta, ahogy ott ült a medence szélén Dunai mellett. Lehunyta a szemét, a lábát belelógatta a medencébe, csak éppen annyira, hogy az ujjai hegyén érezze a vizet. A napfény végigcsorgott rajta, és ez valamiképpen olyan volt, mintha egy szelet csokoládét nyelt volna le.

Meztelen talpak csattogása a háta mögött. Öreges, száraz köhécselés.

Egy kiáltás a medencéből, és a következő pillanatban Csutak csuromvizesen ugrott fel.

– Mit gubbasztasz ott! – integetett Pazár. A hátán úszott, lassan, kényelmesen, mintha gumipárnán lebegne.

– Pazár! – integetett Csutak.

Dunai is csöpögött a víztől. Dunai meg se mozdult, föl se nézett. Mintha azok az apró kis vízcseppek nem is róla gurulnának le.

– Mit jelent az, hogy ma nincs próbád? – kérdezte, amikor Csutak megint letelepedett a kőre.

Csutak nem felelt mindjárt. Szerette volna, ha Dunai még egyszer megkérdezi, hogy hát mi is van azzal a próbával. De hát Dunai hallgatott, és így aztán Csutaknak mégiscsak el kellett kezdenie.

– Szó ami szó, ritka dolog egy ilyen szabad délelőtt. – Várt, és mert Dunai még mindig hallgatott. – Mostanában bizony alig jutok lélegzethez. – És akkor aztán kipakolt… Hogy hát sose hitte volna, milyen izgalmas dolog egy ilyen rádiószereplés. Igaz, nem minden rendező olyan, mint Zoli bácsi. – Tudod, aki fölfedezett itt a Lukácsban.

– De hogy éppen téged szúrt ki!

Ezt már Pazár Micu mondta, aki fölmerült a vízből, megrázta magát, aztán leült a lépcsőre, a korlát alá.

Akárcsak gáncsot vetettek volna Csutaknak. Hogy éppen engem szúrt ki! Persze, amikor olyan fiúk járnak a Lukácsba, mint Pazár meg Dunai, hogy ne is beszéljünk Szibinyákról, a karika bajnokáról. Hát nem! Pazár rettenetesen téved, ha azt hiszi, hogy erre bármit is mondok.

– Mert tudjátok – folytatta –, olyan rendezőről is hallottam, aki négy-öt próba után felveszi a hangjátékot. De hát Zoli bácsinál erről szó sem lehet. Már nem is tudom, hanyadik próbánál tartunk, és hol vagyunk még a felvételtől…!

– Akkor még nincs kitűzve a hangjáték. – Dunai egész váratlanul Csutak felé fordult. Sötétzöld napszemüvegével olyan komolyan nézett Csutakra, hogy az a legszívesebben besétált volna a medencébe.

Na tessék! Mit tudhat ez a Dunai a rádióról? „Nincs kitűzve a hangjáték.” Barátom, ez igazán úgy hangzik, mintha Dunai már évek óta legalábbis segédrendezője lenne a rádiónak.

– Mi az, Csutikám, megnémultál? – Piros strandtáska ereszkedett le a kőre, aztán Kati is leült.

– Az a rádiójáték – mondta Dunai –, amiben Csutak szerepel, talán nem is kerül adásra.

Csutak már alig volt több, mint egy ázott kis folt az uszoda kövén.

– Nem kerül adásra? – motyogta – miért nem kerül adásra?

Adásra kerül… Ez megint olyan szakszerű kifejezés, amit csak Dunaitól lehet hallani. Nem kerül adásra, nincs műsorra tűzve…

– Azért ne veszítsd el a fejed.

– Nem – sóhajtott Csutak –, nem veszítem el a fejem. De mégis, ha megmondanád, hogy miért nem kerülök adásra?

Dunai a fejét csóválta.

– Én ezt nem így mondtam. És ez különben is csak feltevés. Mindenesetre furcsa, hogy így elhúzódnak a próbák.

– Zoli bácsi… – kezdte akadozva Csutak.

– Biztos kezű rendező – bólintott Dunai.

Csutak felnyögött.

– Biztos kezű…

Nem, gondolta, jobb, ha meg se szólal! Ez a Dunai olyanokat tud mondani… Hányszor látta Zoli bácsit próba közben, hányszor csodálta, hogy a legnagyobb rumliban is úgy mennek a dolgok, ahogy Zoli bácsi akarja, de hogy biztos kezű rendező, ez sohase jutott volna az eszébe. Pedig ha ő is be tudna vágni egy-két ilyen kifejezést, ó, igen, az mindjárt más lenne. Lám, már Kati is csak Dunaira figyel.

Kati megkérdezte Dunaitól:

– De hát milyen az a darab, amiben Csutak szerepel?

Köszönöm, gondolta Csutak, akkor én talán fölmegyek a napozóra, vagy úszom egyet. Hiszen itt van Dunai, ő majd mindent megmond… hogy mikor kerülök adásra, meg hogy Zoli bácsi biztos kezű rendező, meg ilyesmi…

– Mindenesetre benne van a műsortervben – mondta Dunai. – Tudjátok, a nagybátyám műszaki odabent.

Pazár barátságosan hátbadöngette Csutakot.

– Öregem, azért nem vagy te elveszett ember!

– Láttad a Csákányi Rudit? – kérdezte Kati váratlanul.

Csutak arca megnyúlt.

– Csákányi Rudi? Ki az?

– Á! – Kati lemondóan legyintett. – Mindenki tudja, hogy Csákányi Rudi a legjobb énekes és táncos, ő meg azt kérdezi, hogy ki az?

– Nem látta – mondta Dunai –, mert nem is láthatta. Csákányi Rudi most éppen külföldön szerepel. Olaszországban turnézik.

– És nem tudod, hogy Kun Vali melyik színházhoz kerül a jövő évadban?

Dunai azt is tudta.

Csutak meg csak szédült. Csákányi Rudi, Kun Vali. Ezeket még csak nem is látta a rádióban. Vagy lehet, hogy látta, csak ha egyszer nem ismeri őket. Csákányi Rudi különben is Olaszországban…

– Fölmegyek a napozóra.

Ahogy eltámolygott, Dunai még utána szólt.

– Majd meghallgatlak, ha adáson leszel.

 

*

 

Csutak kakaót szívott egy vékony szalmaszálon keresztül. Ott állt a büfé ajtajában, és kakaót szívott. Éppen úgy dőlt az ajtófélfához, mint tegnap Atkáry Kálmán, akit már oly sokszor látott a moziban. Igen, igen, Atkáry Kálmán, a nagy Atkáry Kálmán se csinálta hanyagabbul, előkelőbben.

Semmi kétség. Aki errefelé megy, az megáll egy pillanatra, és azt mondja:

– Na lám, a kis Atkáry. – Talán még azt is hozzáteszi. – Csakhogy máris sokkal határozottabb, férfiasabb jelenség, mint Atkáry Kálmán. Nem, nem. Atkárynak fel kell kötnie a textilneműjét, ha egyszer ilyen az utánpótlás.

Igazán kár, hogy egy teremtett lélek se látta Csutakot. Csak a fehér köpenyes Aliszka szólt rá, amikor elment mellette egy pohártoronnyal.

– Ne tartsd úgy a könyöködet! Az ember valósággal beléd botlik.

Csutak beljebb húzta a könyökét. Kérem, rendben van, de azért legalább a nevemet tudhatná.

Már éppen csak a kakaós üveg alján volt valami, amikor fölpillantott, és meglátta Kalocsai Tibort.

Kalocsai a túlsó oldalon állt, a pagoda üvegfalánál. Valahogy mintha már régen figyelte volna Csutakot. Aztán egyszerre csak fölemelte a kezét és intett. Röviden, határozottan.

Csutak majdnem leejtette az üveget.

De hát mi ez? Mit képzel Kalocsai, hogy őt csak úgy oda lehet inteni?! Egy fütty – és már ott is van…? No nem, hát nagyon téved, de még mennyire!

Kalocsai most már nem is nézett rá. Oldalt hajtotta a fejét, mintha Csutak már ott is lenne, és már régen benne lennének egy beszélgetésben.

Ugyan kérem! dühöngött magában Csutak, erről aztán szó se lehet. Csak intene így Atkáry Kálmánnak, csak azt merné megtenni!

– Egyszóval, Csutak, meggondoltad a dolgot?

Csutak meg, maga se tudta hogyan, valóban ott állt Kalocsai előtt. Kezében az üres kakaós üveg a szalmaszállal.

– Igazán nem tudom, mire gondolsz, Kalocsai. – Csutak a szalmaszálat forgatta.

Kalocsai most egyenesen belebámult az arcába.

– Azt hiszem, nagyon is jól tudod. Azt hiszem, még nem felejtetted el, amit akkor a Múzeum-kert sarkán mondtam.

Csutak még mindig a szalmaszálat forgatta.

– Vissza kell vinni az üveget Aliszkának.

– Ráér. – Kalocsai kivette a kakaós üveget Csutak kezéből, és letette egy kis kocka alakú asztalra. – Tehát akkor…?

Csutak elvörösödött, és fölkapta a kakaós üveget az asztalról.

– Nem kapsz semmit! Egy fillért se! Vedd tudomásul, hogy ez… ez… – Elakadt, és csak a fejét rázta.

– Mondd csak ki. – Kalocsai közelebb hajolt hozzá.

– Aljasság! – suttogta Csutak.

– Ja úgy. – Kalocsai visszahúzódott. – Az más… ha egyszer aljasság. – Aztán egy váratlan mozdulattal elkapta Csutak karját. – Ide figyelj! tudom, hogy befújtad Zoli bácsinak…

– Akkor te már nem lennél a Rádiónál! Mert Zoli bácsi úgy kivágna, hogy…

– Nem szóltál? – Kalocsai elvigyorodott. – Miért nem szóltál?

Ahogy Csutak belebámult abba a vigyorgó arcba, sírni tudott volna.

– Hagyjuk ezt! – legyintett Kalocsai. – Egy azonban bizonyos: én nem feledkezem meg rólad, én nem feledkezem meg arról, amit akkor mondtam.

Ez nem hangzott valami barátságosan.

Csutak legszívesebben megkérte volna Kalocsait. – Hallod-e, azért ha lehet, feledkezz meg rólam. De hát egy szót se tudott mondani, mert akkor már jöttek a többiek. Andrási Peti színes, olasz ingben, ami, ha rásütött a nap, lilás-pirosnak látszott. Préda Pisti rövid nadrágban, lenyalt, hátrafésült hajjal, mintha egyenesen az uszodából szaladt volna ide, az egyik lányszereplő, Madarász Klári, tölcsér fagylalttal a kezében.

Papa is feltűnt. Fejét leszegve loholt, mintha még mindig valahol az utcán lenne, és rettenetesen szurkolna, hogy elkésik.

Megjelent Zoli bácsi, olyan motoros szemüvegben. Megállt, letépte a szemüvegét és körülnézett.

– Mindenki a tízes stúdióba! Madarász Klári befejezi a fagylaltozást. Csutak, Kalocsai, ne aludjatok!

Kalocsai, ahogy lassan elfordult Csutaktól, megismételte.

– Nem feledkezem meg rólad.

– Fújd fel magad. – Csutak berohant a büfébe, hogy visszavigye az üveget Aliszkának.

A tízes stúdióban Margitka fogadta őket. Úgy állt a mikrofon mellett, mintha már régen eljátszotta volna az egész darabot.

– Késtek, Zoltán kérem.

A rendező elmosolyodott.

– Itt aludt, drága Margitka? – Odafordult Papához. – A harmadik jelenet következik. Amikor az Almásy tériek megjelennek.

Margitka felsóhajtott.

– Tudja Zoltán, talán ezt szeretem a legjobban! Talán ezért írtam az egész darabot. Mert ott mondják ki, hogy a játszótér mindenkié, meg hogy mindenki szeretne valamit építeni azon a nagy, közös játszótéren.

– Igen – Zoli bácsi Csutakékhoz fordult. – Ezt már elmondtam néhány próbán, de azért még egyszer szeretném aláhúzni, hogy ez a darab legfontosabb jelenete. Amikor az egész városban szertefut a hír, hogy valahol egy vasúti töltés mellett, gyerekek játszóteret építenek. Ez az a pillanat, amikor megindulnak a terek, a Klauzál tér, az Almásy tér, a Hunyadi tér… Mind, mind részt akarnak venni a játszótér építésében.

– Csakhogy az nem olyan egyszerű – bólintott Papa.

Zoli bácsi Papára nézett, és az öreg abban a pillanatban összezsugorodott.

– Drága Papa – mondta Zoli bácsi –, szeretnélek figyelmeztetni, hogy Dlugolinszky Kázmér tiszteletre méltó buzgalommal rajzszögeket nyomkod a falba, talán nem ártana meggátolni, még akkor is, ha Dlugolinszky Kázmér hivatásának tartja, hogy tönkretegye a stúdiót. A darabról pedig hadd szóljak még én egypár szót. – Majd ismét Csutakékhoz. – A Papának egyébként igaza van. Azok a gyerekek, akik elkezdték építeni a játszóteret, nem hagyják, hogy mások csak úgy egyszerűen betóduljanak.

– Csakúgy mirnix-dirnix – bólintott egy kockás inges fiú. – Se szó, se beszéd.

Mire Zoli bácsi ugyanazon a nyugodt hangon:

– Szajkó Feri hazamegy.

A kockás inges makogott valamit, de végül is mennie kellett. Az ajtóból még visszanézett. Senki se szólt utána.

Zoli bácsi még mondott néhány szót a darabról, aztán Margitkával együtt bement a rendezői fülkébe.

Csutakék meg fölálltak a terem közepén.

Kalocsai Csutakra nézett, és elkapta a mikrofon torkát. Szembe kerültek egymással. Csutak fél lábon ugrált, mintha a következő pillanatban körül akarná futni a stúdiót.

– Mi van veled? – A Papa megfogta Csutak vállát, és hátrahúzta Préda Pisti mögé. Mivelhogy most Préda Pisti vezette az Almásy térieket, Csutak pedig egy izgatott hang volt.

A Papa, mintha egyszerre több példányban mozogna.

– Vedd ki a szádból a rágógumit!

– Mondtam, hogy ne malmozzatok próba közben!

Csutak kidugta a fejét Préda Pisti mögül. Semmi más nem volt a világon, csak a rendezőfülke Zoli bácsival, Margitkával.

Zoli bácsi fölemelte a kezét, és abban a pillanatban bevágott Kalocsai Tibor hangja:

– Mit kerestek itt, Almásy tériek?

Andrási Peti Kalocsai mögül:

– Főként amikor senki se hívott benneteket.

Csutak a stúdió óráját nézte. Akár egy úszó, mielőtt beveti magát a medencébe. Most még Préda Pisti visszavág. Préda Pistinek két mondata is van. Az elsőben letolja Andrásit, hogy ne szóljon bele a két vezér dolgába, majd pedig Kalocsai felé.

– Ha tudni akarod, a hintát is mi akarjuk fölszerelni erre a játszótérre!

Óriási füttykoncert. Kalocsaiék fütyülnek, kiabálnak. – Méghogy a hintát! Tűnjetek el innen…

Kalocsai maga egy szót se szól. Még nincs itt a pillanat, hogy jól odadörögjön az Almásy térieknek. Hanem a többiek valósággal tombolnak.

Andrási:

– Nahát, ez aztán több a soknál! De mit mondok, egyenesen pofátlanság.

Zoli bácsi megállította a jelenetet.

– Andrási Peti, javítás a szövegedbe! A „de mit mondok” kimarad. Az egész darabban nagyon sok a „de”.

Margitka elhalóan:

– Zoltán kérem, ez nagyon is kifejezi a gyerekeket.

– Akkor is kimarad! – Zoli bácsi intett, és Andrási újra kezdte „de mit mondok” nélkül.

Aztán eljött a pillanat, amikor végre Csutak is megszólalhatott.

– Senki se akadályozhat meg bennünket abban, hogy kijöjjünk ide a játszótérre! – Pillanatnyi csönd, majd kissé szerényebben: – Legalábbis, hogy néha ki ne jöjjünk.

Erre aztán megszólalt Kalocsai Tibor. Zárójelben: „véres gúnnyal”.

– No né, észre se vettem ezt a tökmagot!

Csutak félretolta Préda Pistit, akárcsak képen akarná törölni Kalocsait.

– Mi bajod van velünk? Azt mondd meg, mi bajod van velünk?

– Már megint ez a tökmag! – Kalocsai ezt még Préda Pistinek mondta. Majd hirtelen Csutakhoz fordult, és akkor megmozdult a füle. Egyszerre csak remegni kezdett a füle.

Csutak elakadt. Mi az, mit akar Kalocsai? Mondja a szövegét, rám néz, és közben a fülét mozgatja. Most már a szemöldöke is ugrál. Egyáltalán, minden vonás külön ugrál az arcán.

Ez pedig olyan mulatságos volt, hogy Csutak majdnem felnevetett. De csak majdnem. Mert közben már mondta a szerepét egyre dühösebben, egyre vadabbul. Persze, gondolta, azt akarod, hogy elnevessem magam, és aztán kidobjanak. Hogy leadják a nevemet a portára, és soha többé még csak a Rádió környékére se engedjenek. Hát abból aztán nem eszel!

Kalocsai most az orrát mozgatta. Ebben úgy látszik, különösen nagy művész volt. Eleinte éppen csak, hogy mozgott az orra, aztán egyre gyorsabban, gyorsabban, mintha el akarna vágtatni az arcról.

Csutak akármerre nézett, mindenhol ezt az orrt látta. Közben pedig egyre hangosabban kiabálta.

– Nem küldhetsz el bennünket! Tudd meg, hogy igenis jogunk van ehhez a térhez. Nekünk is és másoknak is.

Préda Pisti arca villant fel oldalról. Valahogy, mintha félre akarná tolni Csutakot. Valaki megfogta a vállát. Talán a Papa? És a többiek miért néznek olyan csodálkozva? Margitka föláll a fülkében és integet, Zoli bácsi visszanyomja.

Csutak meg csak mondta, mondta bele abba a pimaszul ugráló arcba.

– A játszótér mindenkié.

– Elsöprő voltál – mondta Zoli bácsi, ahogy a jelenet végén odaállt melléje.

– Engem mindenesetre elsöpört – bólintott letörten Préda Pisti. – Elmondta a szerepemet.

És Csutak?… Állt a mikrofon mellett, mint egy kifacsart rongy. Az arcok kavargásában csak egy arcot látott: Kalocsai Tiborét.

Kalocsai Tibor ott állt Csanádi és Dlugolinszky között. Csutakot nézte. Merev, mozdulatlan volt az arca. És mintha azt mondaná: Azért még ne hidd, hogy megúsztad. Aztán elsodródott valahová a stúdió túlsó végébe.

Csutakot meg közrefogták: Zoli bácsi, Margitka, a Papa, Andrási Peti és a többiek.

– Feldobtad a darabot – mondta Andrási Peti.

– Feldobtam. – Csutak megrázkódott, mintha álomból ébredne.

– Ez azt jelenti, hogy megint át kell írnom valamit? – kérdezte Margitka, és meglehetősen kedvetlenül nézett Csutakra.

Zoli bácsi megnyugtatta.

– Nem, nem, drága Margitka. Mindössze arról van szó, hogy Csutak és Préda Pisti szerepet cserélnek.

– Már megint! – Préda Pisti lezuhant egy székre. – Csak tudnám, hányszor kell még szerepet cserélnem?

– Sajnos – Zoli bácsi széttárta a karját –, kissé halvány vagy. Meg kell mondanom, hogy egyre jobban elhalványulsz.

Préda Pisti úgy ült a széken, mint aki már teljesen elhalványult.

– Sose búsulj – vigasztalta Andrási Peti –, én már legalább háromszor cseréltem szerepet ebben a darabban. Először éppen csak körülrollereztem a játszóteret, aztán egy fiú voltam az Almásy tériek közül, és mindig azt mondtam, hogy „gyerekek, kedves gyerekek, a játszótér mindenkié”. Most meg egyenesen átkerültem az ellentáborba, és mindenkit ki akarok lökni, aki be akarja tenni a lábát a játszótérre. – Vállat vont. – És ki tudja, mi leszek még?

– Mert még mindig nem érzem az egyéniségedet – mondta Zoli bácsi. – Legalábbis hangban. És a többiekét se túlságosan érzem. Azért kell még próbálnunk. – Margitka kétségbeesett arcára nézett. – Ne csüggedjen, Margitka, majd csak kialakul.

Madarász Klári meg Csutakra nézett, és így szólt:

– Ez a fiú így megy fölfelé! – Olyasfajta mozdulatot tett, mintha fölfelé csúszna a csúszdán.

A Papa is azt mondta, ahogy hazafelé mentek a Rádióból.

– Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy fölfigyeltek rád.

Csutak úgy érezte, már régen ügetnek így egymás mellett. Papa a lehetetlenül bő nadrágjában… Olyan volt az a nadrág, mint egy öböl, félni lehetett, hogy Papa egyszerűen elvész, elmerül benne.

– Lógjunk egy kicsit – ajánlotta Csutak. Arra gondolt, hogy az öreggel talán végre megbeszélhetné ezt a Kalocsai-ügyet. Mert hát valakinek most már mégiscsak szólni kéne. Zoli bácsinak nem lehet, mert akkor Kalocsai repül a Rádióból, és azért mégiscsak piszokság lenne. Piszokság?! csattant fel benne egy hang. És az talán nem piszokság, amit Kalocsai művel?

Az öreg beleegyezett a sétába. Megállt, újságot vett. Aztán, ahogy zsebregyűrte a lapot:

– Tulajdonképpen nincs is hová mennem, ha vége a Rádiónak.

Ez nem hangzott éppen szomorúan, de Csutaknak mégis elszorult a torka. – Nincs senkije, Papa kérem?

– Már hogyne volna! – Papa elmagyarázta, hogy a fiánál lakik, hogy igazán nem panaszkodhat semmire. A fia persze megnősült. Gyerek is van. Most hat éves, és ő vigyáz rá. Ez a feladata. De azért nincs rá túlságosan szükség odahaza. Beszélni meg alig beszélnek vele. Még leginkább az unokája. A fia felesége olykor megkérdi, hogy mi újság a Rádióban? Látta-e ezt vagy azt a színészt? Ez minden.

Csutak és a Papa először a Rádió körül köröztek, aztán a Múzeum-kert körül. Majd amikor már harmadszor körbejárták a Károlyi-kertet, Csutak azt gondolta.

– Nem, most igazán nem lehet elmondani, hogy mi van Kalocsaival! Hiszen Papa csak magáról beszél.

Közben akárcsak körbejárnák a várost. Már a pályaudvar táján mászkáltak.

– El se hitték, hogy megint szerepet kaptam. – Papa megállt, és Csutakra nézett. – Képzeld, odahaza el se hitték, hogy megint lehet majd hallani a hangomat a Rádióban. És hogy bemondanak a szereplők között. – Csüggedten lógatta a fejét, ahogy megkérdezte. – Miért? Ez olyan lehetetlen?

Csutak elmosolyodott.

– Csöppet se lehetetlen. Ismertem valakit, akiben már senki se bízott, és a végén mégis… na igen, a végén mégiscsak fölfutott.

– No ugye! – Papa felragyogott. Várta, hogy Csutak tovább meséljen arról a bizonyos valakiről, akiben már senki se bízott, és a végén mégiscsak…

– A barátaim mind azt mondták, hogy semmi se lesz belőle – folytatta Csutak. – Merthogy öreg…

– Ó, az aztán igazán nem jelent semmit! – Papa lelkesen hadonászott a karjával. – Azért még nem kell lemondani valakiről.

– Hát én nem is mondtam le róla – bólintott Csutak.

A régi pályaudvar romjai körül jártak. Az ócska vasúti fülkénél.

A Papa megállt, hunyorogva körülnézett.

– Különös hely. Még sosem jártam erre.

– Ő itt lakott – mutatott Csutak a fülkére. – Itt lakott ebben a vasúti fülkében, és csak azt várta, hogy kijöjjenek hozzá.

Papa kissé bizalmatlanul nézett a fülkére. – Itt lakott? Hm… meglehetősen le lehetett törve, talán túlságosan is. – Elhallgatott, majd ismét felderülve. – De azt mondod, hogy a végén mégiscsak…

– …főszerepet kapott egy filmben! Higgye el, Papa kérem, hogy ráépítették az egész filmet – mondta Csutak, ahogy kinyitotta a fülke ajtaját.

Az öreg beszagolt a fülkébe.

– Szó sincs róla, nem éppen a legbarátságosabb hely. Hm… ráépítették a filmet? És addig itt lakott? – Visszanézett Csutakra. – De te bíztál benne.

– Az első perctől kezdve! – Csutak megfogta a Papa karját. – És meglátja, Papa kérem, hogy egyszer még maga is főszerepet kap egy rádiójátékban!

– Főszerepet… ugyan! – Papa valósággal elandalodott a gyönyörűségtől. – Talán egy-két kisebb szerepet, de akkor is szép tőled, hogy ezt mondod, hogy így bízol bennem, akárcsak abban a barátodban.

– Akárcsak abban a barátomban! – ismételte lelkesen Csutak.

– Tudod – Papa meghatott szeretettel nézett Csutakra –, ez olyan kollegiális.

– Kollegiális – suttogta Csutak. Aztán, ahogy lekuporodott a földre. – Mert én mindjárt mondtam, hogy nem lesz belőle virsli meg hurka meg efféle.

Papa összeráncolta a homlokát.

– Virsli, hurka meg efféle?

– És hogy nem viszik ki a Vágóhídra.

Papa megrázkódott.

– De hát miért kellett volna a Vágóhídra vinni azt a bizonyos illetőt, a barátodat?

Csutak egy fűszálat csavart az ujja köré.

– Mert egy ló volt, egy öreg, szürke ló.

Papa leült Csutak mellé, de úgy, mint akit lerántottak. Egy darabig szólni se tudott, majd meglehetősen sértődötten.

– Hallod-e, igazán nagyon kedves tőled, hogy én, hogy engem… egy lóval…

Csutak biztatóan rámosolygott.

– Remek fickó volt.

– Örülök – dünnyögte a Papa, és már ő is egy fűszálat csavargatott az ujja köré.

Csutak önfeledt boldogsággal hátrabökött a fülke felé.

– Papa, drága Papa, jöjjön el bármikor! Nyugodtan bemehet, akkor is, ha véletlenül nem vagyok itt.

– Köszönöm – mondta a Papa csüggedten. Felállt és elindult, mint aki nem egészen biztos benne, hogy valaha is visszatér ide. Aztán egyszerre csak megfordult. – De mégis ráépítették a filmet! Arra a bizonyos barátodra! – Elmosolyodott, ahogy búcsúzóul Csutak fele intett, és azzal eltűnt.

 

*

 

– Jól leégtél azzal a fiúval!

Együtt vonultak ki a pagodából Kalocsai Tibor, Dlugolinszky, Csanádi és Márk Skugó. Kalocsai mereven feltartotta a fejét, mintha meg se hallotta volna Dlugolinszkyt. Az pedig egy pillanatra leült a padra, mindkét kezét zsebredugta, és úgy mondta:

– Ahogy én nézem, egy fillért se gombolsz le Csutakról.

Kalocsai egy határozott mozdulattal fölrántotta Dlugolinszkyt.

– Erről talán mégse itt! – sziszegte az arcába.

Aztán, ahogy kiértek a Rádió épületéből:

– Hogy mi lesz Csutakkal, azzal még várjunk egy kicsit. Egyelőre nagy a szája, de én azt mondom, hogy várjuk meg a végét.

– Nem tudom – csóválta a fejét Márk Skugó –, igazán nem tudom, mi lesz Csutakkal, de az biztos, hogy egyre nagyobb szerepet kap. Először csak egy hang volt, aztán most már… – Elismerően füttyentett. – Egészen kinőtte magát!

Csanádi fölnevetett.

– Hallod-e, Kalocsai, lehet, hogy a végén még téged is kiszorít! Lehet, hogy egy szép napon egyszerűen odaadják neki a szerepedet.

Csanádi talán még mondott volna valamit, de akkor Kalocsai eléje ugrott, és elkapta a mellénél fogva.

– Az én szerepemet! Hogy odaadják neki az én szerepemet? – Megrázta Csanádit. – Ne félts te engem.

Csanádi valami olyasfélét dünnyögött, hogy ő tulajdonképpen nem nagyon félti Kalocsait.

Kalocsai elengedte Csanádit, és megállt a járda szélén. Valahova a körút felé bámult, ahogy azt mondta: – Nem, Csutaknak nincs nagy jövője a Rádiónál. – Hátrafordult a többiekhez.

Azok meg hallgattak. Ott álltak a Múzeum-kert falához tapadva és hallgattak.

– Azért Zoli bácsi nagyon kedveli – szólalt meg egy kis idő múlva Márk Skugó.

Kalocsai rábólintott.

– Éppen erről van szó. – És ez olyan komoran hangzott, mint amikor a Három aranyalma című rádiójátékban a gonosz varázsló fiát alakította, aki még a varázslónál is sokkal gonoszabb volt. – Zoli bácsi maga fogja elküldeni Csutakot. – És mert Dlugolinszkyék csodálkozva néztek rá. – Igen, igen, Zoli bácsi fog útilaput kötni a talpára.

– De miért? – kérdezte Dlugolinszky.

– Talán kiért? – Kalocsai egy elrobogó autó után integetett. – Márton Sári ült a kocsiban, most együtt filmezünk, és erről jut eszembe, hogy ki kell mennem a filmgyárba. – Kis szünetet tartott, majd pattintott az ujjával. – Ja igaz, ha tudni akarjátok, Zoli bácsi éppen miattam küldi el Csutakot. Erről egyelőre ennyit! – Búcsút intett, aztán átszaladt a másik oldalra. Még látni lehetett, ahogy fölkap egy buszra, aztán eltűnt.

A többiek utána bámultak.

– Nem tudom, mit akar Csutakkal? – mondta Márk Skugó.

– Rendes kis mókus az a Csutak – bólintott Csanádi. – Kicsit, mintha ütődött lenne, de azért igazán rendes.

– Miért lenne ütődött? – Dlugolinszky Csanádi felé fordult, és megint azt mondta, amit a Rádió pagodájában. – Egy fillért se lehet legombolni róla!

– Rólunk pedig… – Csanádi borúsan legyintett.

– Éppen azért mondom, csak hagyjuk, ki az ütődött.

Egymásra néztek, a vállukat vonogatták, s elindultak.

 

*

 

Minden rendesen ment, úgy látszott, semmi baj se lesz ezzel a próbával, és talán egyszer mégiscsak eljutnak a felvételig. Lement a Benedek Panni gyerekkórusa, ezt a részt már föl is vették. Lement az Andrási Peti–Kalocsai Tibor jelenet, amit pedig olykor kétszer-háromszor is meg kellett ismételni. Mert hát ez meglehetősen nehéz ügy volt.

– Az árnyalatokat, Zoltán kérem, az árnyalatokat – mondta Margitka, amikor először próbálták ezt a részt. – A két fiú látszatra szereti egymást, jó barátok, de – itt felemelte az ujját – csak látszatra! Mert valójában vetélytársak. Igen, igen, Balogh Misi attól fél, hogy Felkai Tamás el akarja tőle ragadni a vezérséget.

Balogh Misit már akkor is Kalocsai játszotta, de Andrási Peti még az ellentáborban kiabálta, hogy „Mindenkinek joga van ehhez a játszótérhez!”

Akárhogy is, de cudar nehéz jelenet volt. Zoli bácsi éppen azért tette be Andrási Petit, mert annak sokkal „árnyaltabb”, kifejezőbb volt a hangja.

– Figyelje meg Margitka, hogy csinálja ezt az Andrási Peti. Lágy a hangja, mint a bársony, és mégis csupa feszültség.

Margitka megelégedetten bólogatott.

– Andrási Petiben végre megtaláltuk az igazi Felkai Tamást.

Általában, ha ezen a részen túljutottak, akkor már nagy baj nem történhetett.

– Csakhogy! – sóhajtott fel a Papa, amikor Andrási Peti hangja kiúszott, és a zene felvágott.

Rövid szünetet tartottak.

Csutak kiszaladt Aliszkához a büfébe egy pohár málnaszörpért. Kalocsai már ott itta a Bambiját egy kis asztalkánál. A nap besütött a büfébe, az üvegek felragyogtak, Aliszka fehér köténye is ragyogott. Csutaknak olyan vidám volt a szíve. Talán nem is igaz, amit Kalocsai mondott arról a pénzről. Az… az valami olyan utálatos, hogy nem is lehet igaz. Meglehet, hogy Kalocsai csak tréfált. És most oda is szólt neki.

– Szünet után a mi jelenetünk következik.

Aztán ott állt az asztalnál, mint aki arra vár, hogy leültetik.

Kalocsai letette az üres Bambis-üveget az asztalra, és azt mondta:

– Nélküled is tudom, hogy mi következik.

A szétterpesztett ujjait nézte. Mereven nézte a szétterpesztett ujjait. Egy pillantást se vetett volna Csutakra.

Az meg odament Aliszkához, hogy egy pohár szörpöt kérjen.

– Valami baj van? – kérdezte Aliszka.

– Semmi – mondta Csutak, de a ragyogásnak vége volt körülötte. Csak akkor derült fel, amikor a Papa átfogta a vállát.

– Nna, még két-három próba… nna, még legfeljebb négy-öt próba, és akkor aztán jöhet a felvétel! – Papa egy csomag cigarettát vett, majd befelé terelte a társaságot. – Gyerünk, gyerünk! Folytatjuk a próbát.

A Kalocsai–Csutak jelenet.

Szemben álltak egymással, mint már annyiszor. Mögöttük felsorakoztak a többiek, valahol hátul a Papa.

Zoli bácsi fölemelte a kezét az üvegfülkében. Jelenet indul! Csutak mondta a magáét, Kalocsai mondta a magáét.

Aztán egyszerre csönd lett. Üres, süket csönd. Mintha soha senki nem szólalt volna meg ebben a stúdióban.

Csutak előtt Kalocsai merev, közönyös arca. Csutak hátranézett, majd megint Kalocsaira. Két szót makogott a szerepéből, aztán elcsuklott.

Mi van ezzel a Kalocsaival? Miért hallgat? Most már a Papa is ott van mellette. Zoli bácsi kijön a fülkéből, aztán Margitka.

Margitka végtelenül fájdalmas tekintettel nézett Kalocsaira.

– Végre egyszer minden rendben megy, és akkor… – Odalépett a fiúhoz, megfogta a vállát. – Mi történt veled?

– Rosszul vagy? – kérdezte a Papa.

– Ide figyelj, Kalocsai, nagyon szeretném, ha folytathatnánk a próbát. – Zoli bácsi halkan, határozottan beszélt. – Kiestél a szerepedből? Hirtelen elfelejtetted, hogy mi következik?

– Nem, Zoli bácsi kérem. – Kalocsai Csutakra nézett.

Ezt már ismerem, gondolta Csutak, megint velem lesz valami. Legjobban szeretett volna kibújni a lábak között, és aztán el innen! Még az is átvillant benne, hogy eddig minden próba csak tréfa volt, beugratás. Aztán majd ha őt elküldik, akkor kezdik el, úgy komolyan. Csak előbb még jól kinevetik. Még a szomszéd stúdiókból is átjönnek. Haha! Ez itt azt hitte, hogy fölléphet a Rádióban! Szerepet tanult, bejárt a próbákra, odaállt, oda mert állni a mikrofon elé!

Aztán megint Zoli bácsi hangja.

– Elárulnád végre, hogy mi bajod van?

Kalocsai egy fájdalmas mozdulattal végigsimított a homlokán, és azt mondta:

– Egyszerűen nem megy tovább.

– Hát ha nem megy. – Zoli bácsi maga alá húzott egy széket és leült. Összekulcsolta a kezét. Úgy nézett Kalocsaira, mint aki vár, vár, ameddig csak a fiú akarja. – Mégis, ha megmondanád, hogy miért nem megy?

– Zoltán kérem – Margitka a rendezőhöz fordult –, akkor mi lesz? Leáll a darab?

Zoli bácsi intett.

– Várjon, Margitka, Kalocsai Tibor közölni fogja, hogy mi történt vele. Legalábbis reméljük, hogy közölni fogja.

Kalocsai felhúzta a vállát.

– Igazán nem szeretném, ha Zoli bácsi gúnyolódna. – Szomorúság volt a hangjában. – Azt hiszem, ezt meg lehet érteni.

Zoli bácsi megértően bólogatott. Csak akkor kapta föl a fejét, amikor meghallott egy nevet.

– Csutak.

Kalocsai, ahogy kiejtette ezt a nevet, valami végtelenül gyöngéd szeretettel nézett Csutakra.

– Nem, Zoli bácsi kérem, Csutak igazán nem tehet róla, hogy ilyen az arca.

Ez volt az a pillanat, amikor Zoli bácsi, Margitka, a Papa és a többiek mind Csutakra néztek, aki nem tehet róla, hogy ilyen az arca. Maga Csutak pedig egy tétova mozdulattal megfogta a fülét, és azt gondolta. „De hát milyem arcom van? És mit akar ezzel Kalocsai?”

– Zavar. – Kalocsai lehajtotta a fejét, felsóhajtott, mint akit szörnyű bánat ért. – Ő se tehet róla, hogy ilyen arca van, de én se tehetek róla, hogy zavar az arca.

Zoli bácsi széttárta a karját.

– Mit tehetünk? Át kell dolgozni! Margitka kérem, írja át a Csutak arcát.

– Zoli bácsi kérem! – Kalocsai hangja szemrehányóan csengett.

– Nem, nem – mondta Zoli bácsi –, ne hidd, hogy gúnyolódni akarok. Folytasd csak.

Dlugolinszky és Csanádi ott álltak Kalocsai mögött. Egymásra hunyorítottak. Mit főzött ki már megint a Tibi? Mivel eteti a társaságot? Ez volt a tekintetükben.

– Zavar az arcom – dünnyögte Csutak. Milyen lehet az arcom, hogy valakit ennyire zavar? Jó, rendben van, nem vagyok éppen televíziós csillag, de azért ilyet…!

– Már az első próbán éreztem, hogy valami baj van – folytatta Kalocsai. – Már tudniillik, amikor Zoli bácsi szembeállította velem Csutakot, hogy együtt játsszuk el a nagy jelenetet. Ha erre az arcra nézek – ebben a pillanatban, mintha kendőt dobott volna Csutakra –, egyszerűen meg se tudok szólalni, Zoli bácsi kérem, tessék elhinni, hogy ennek az arcnak én semmit se tudok mondani, veszekedni se tudok. – Szinte bocsánatkérően: – Ez nekem nem ellenfél. – Suttogva: – Olyan, olyan jelentéktelen.

Halljunk még valamit, gondolta Csutak, milyen is hát az arcom. Jelentéktelen, szürke… Na, gyerünk, gyerünk, most már essünk túl rajta!

De Kalocsai még csak annyit mondott:

– Bocsáss meg, Csutak.

Képen kéne törölni! Csutak érezte, hogy képen kéne törölni Kalocsait, de úgy, hogy végigszánkázik a stúdión. Csakhogy mozdulni se tudott. Még valami olyasfélét is rebegett, hogy semmi baj, semmi baj.

– Nos! – A rendező fölállt, és odalépett Kalocsaihoz. – Akkor hát mit csináljunk?

Kalocsai kihúzta magát. Egy oldalpillantást vetett Dlugolinszkyékra. (Látjátok! Azért talán mégiscsak vagyok valaki.)

– Nem mondom, hogy tessék elküldeni a Csutakot.

– Nem mondod. – Zoli bácsi úgy nézett Kalocsaira, mint aki igazán hálás azért, hogy Csutakot nem kell elküldeni.

– Nem, nem, Zoli bácsi kérem, ne tessék elzavarni. Én ezt nem is venném a lelkemre. – Kalocsai a fejét rázta, és már majdnem sírt a meghatottságtól. – Tudom én, mit jelent az ennek a fiúnak! Az első rádiószereplés, a próbák izgalma.

Zoli bácsi meg csak hallgatta, és buzgón bólogatott.

– Persze, persze, hiszen még emlékszel rá. Elvégre te is voltál kezdő valamikor.

Kalocsai Tibor egy pillanatra elhallgatott. Gyanakodva nézett a rendezőre. Mi ez? Gúny?

Zoli bácsi olyan ártatlan képet vágott. És csak várta, várta, hogy mi lesz még. Ezt várta Margitka is, no meg a Papa, hogy döntsön már végre Kalocsai, mi lesz hát a Csutak sorsa.

Kalocsai meg hanyagul, fölényesen odavetette.

– Talán ha más szerepet lehetne neki adni.

– Mégis, mire gondolsz? – kérdezte Zoli bácsi.

Ez olyan volt, hogy a Papa majdnem fölkiáltott. Azért ez már mégiscsak sok egy kicsit! Azért talán mégse Kalocsai jelölje ki a szereposztást.

– Gondolod, fiacskám – suttogta Margitka megsemmisülten –, hogy Csutakot egy másik szerepben…

– Ahol nem vagyunk egy jelenetben – bólintott Kalocsai.

– Ahol nem zavar az arca – bólintott Zoli bácsi. – Szóval, dugjam el a Csutakot?

Kérem, gondolta Csutak, csak tessék eldugni. Mondjuk egy tömegzsivajban. Ahogy tetszik.

– De amikor – szólalt meg Andrási Peti vékony hangja – Csutak nagyon is jól bevált ebben a szerepben.

Kalocsai felsóhajtott. Látszott, hogy roppant kínos neki ez az egész.

Zoli bácsi még Andrásihoz fordult.

– Bevált. Az már igaz, hogy Csutak nagyon is jól bevált ebben a szerepben.

A Papa megköszörülte a torkát.

– Méghozzá várakozáson felül.

– Hiába! – Zoli bácsi széttárta a karját. – Ha egyszer Kalocsait zavarja a Csutak arca. – Hümmögött, vállát vonogatta. – Hát akkor átteszünk egy másik jelenetbe.

De ezt már Kalocsainak mondta.

– Engem?! – Kalocsai akárcsak a hatodik emeletről pottyant volna le.

– No igen – folytatta Zoli bácsi szinte bocsánatkérően. – Mondjuk, amikor az Almásy tériek berohannak a játszótérre, te is berohansz a többiekkel, és akkor még csak nem is kell Csutakra nézned. Meg se látod az arcát.

– De, hogy én… hogy engem? – hápogott Kalocsai. Még mondott volna valamit, de akkor Zoli bácsi megfogta a karját.

– Van még egy ötletem, Kalocsai. Azt hiszem, kitűnő ötlet. Tűnj el innen, de nagyon gyorsan. Akkor aztán egyáltalán nem kell látnod a Csutak arcát.

Mint a felcsapódó hullámverés, úgy hallatszottak a hangok.

– Mi az? Zoli bácsi elküldi Kalocsait!

– Igaz is, már olyan nagy szája volt. Túl sokat képzelt magáról.

– De akkor is! Hiszen mindenfelé játszik…

Maga Kalocsai Tibor ott állt a rendező előtt.

– Komolyan mondta ezt, Zoli bácsi? – kérdezte igen méltóságteljesen.

A rendező rábólintott.

– A lehető legkomolyabban. Még csak arra kérnélek, hogy máris tűnj el.

Kalocsai körülnézett. Mint aki arra vár, hogy a többiek is vele mennek. Talán, hogy valaki azt mondja: „Ha Kalocsai nem játszik, visszaadom a szerepemet. Kalocsai nélkül nincs darab.”

Senki se szólt egy szót se. Dlugolinszkyékat látni se lehetett, úgy elbújtak valahová a stúdió sarkába.

– Rendben van – mondta Kalocsai –, úgyis ki kell mennem a Filmgyárba.

Ez nagyon bizonytalanul hangzott. Mintha nem is várnák olyan nagyon a Filmgyárban.

– Sok sikert – intett utána Zoli bácsi. Aztán, ahogy a fiú behúzta maga mögött az ajtót, a többiekhez fordult. – Sajnálom, de nem tehettem mást.

Csönd volt. Csutak a szék támláját fogta. Itt maradtam, gondolta, mégiscsak én maradtam itt. Lehet, hogy Kalocsai megvár odakint, mert hát azért ezt nem nyeli le olyan könnyen.

– Zoltán kérem – Margitka hangja sírásba csuklott. – Ha megmondaná, hogy ki veszi át Kalocsai Tibor szerepét?

Mire Zoli bácsi a világ legtermészetesebb hangján.

– Csutak. – Rámosolygott. – Keménykötésű kis fickó.

Ez volt az a pillanat, amikor Csutak, a keménykötésű kis fickó, leszédült a székre.

 

*

 

Nem, Kalocsai Tibor nem várta meg odakint. Dlugolinszky fogta meg a karját a Rádió kapuja előtt.

– Beszédünk volna veled, Csutak.

Négyen vonultak át a Múzeum-kerten. Dlugolinszky, Csanádi, Márk Skugó és Csutak.

Tőrbecsalnak, gondolta Csutak. Elkapnak, és bevisznek egy kapualjba. Ott vár Kalocsai, hogy leszámoljon velem. Hát nem, ebből aztán igazán nem kérek. Szépen elköszönök, és kész. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Ha egyszer keménykötésű kis fickó vagyok… Zoli bácsi mondta. De Zoli bácsi azt is mondta, hogy van bennem valami a kígyó ravaszságából. Márpedig, ha van bennem valami a kígyó ravaszságából… – Egészen belezavarodott. Milyen is hát ő tulajdonképpen?

– Ne haragudj, hogy mi is benne voltunk a dologban. – Dlugolinszky megállt. Megálltak a többiek is.

– Miben voltatok benne? – kérdezte Csutak.

– Tudod te jól – mondta akadozva Dlugolinszky –, amikor arról a pénzhistóriáról volt szó, hogy te a Kalocsainak… – Felsóhajtott. – De rólad egy fillért se lehetett legombolni.

– Mert te semmit se hittél abból a nagy szövegből – bólintott Csanádi. – Hogy ő hozta be a Rádióba a Márvány utcai iskolát, meg az Ipar utcát. – Elhallgatott, majd rém dühösen. – A képére kellett volna mászni! A képére kellett volna mászni, amikor ezt mondta! Mert hát kit hozott be Kalocsai Tibi?

– Engem – mondta Márk Skugó. – Ami igaz, igaz, engem ő hozott be padreccsenésnek egy hangjátékba.

Mire Csanádi igen csöndesen.

– Meg engem futball-labdának. Labda voltam, és mindig kiengedték belőlem a levegőt.

– Sose tagadtam, hogy ő hozott be – vágta rá Dlugolinszky. – De akkor is csúnya dolog volt, amit velünk művelt. – Csutakra nézett. – Nálad nem sikerült a trükkje.

– Hagyjuk ezt – legyintett Csutak. – Most már túl vagyunk rajta. Kalocsait elküldték, és többé már nem jön vissza. – Dlugolinszkyra sandított, és kissé halkabbra fogta a hangját. – Ugye, nem jön vissza?

Akárcsak három hirtelen becsukódott kapu, olyan volt a három fiú arca. Hallgattak, és a vállukat vonogatták.

– Az biztos, hogy Zoli bácsi kidobta. – Csanádi behúzta a nyakát, topogott, mintha fázna.

– Ami pedig nem csekélység – mondta Csanádi. – Egy Kalocsainak! Aki már filmen is játszott.

Mire Márk Skugó.

– A Rádióban leszerepelt, az biztos.

Csutak mintegy megerősítésül rábólintott.

– Végképp leszerepelt.

Egy darabig hallgattak, aztán megint Csanádi kezdte.

– Hát éppen ez az! Ő pedig nem olyan fiú, aki egykönnyen belenyugszik ilyesmibe.

– Mit tehet? – kérdezte Márk Skugó. Valahogy úgy, mint aki arra vár, hogy Csanádi megnyugtassa.

De Csanádi nem nyugtatta meg.

– Elkap bennünket. – Végigfutott a pillantása az arcokon, mint a reflektorfény. – Főleg téged. – És ez már Csutaknak szólt.

– Igazán kedves vagy. – Csutak megtántorodott. Aztán eszébe jutott, hogy nem szabad megijednie, mert ő most már keménykötésű fickó. Így hát csak annyit kérdezett: – Mégis… miért főleg engem?

– Még kérded? Miattad volt az egész. – Ez már Márk Skugó volt. Szinte hálásan nézett Csutakra. – Öregem! Ezt aztán jól megcsináltad.

– Igazán? – kérdezte Csutak.

– Nagy voltál! – ragyogott Csanádi. – Amikor Kalocsai elkezdte, hogy így meg úgy, nem tud veled a mikrofon elé lépni, mindenki más nekiugrott volna. Mindenki más a te helyedben. Te meg csak álltál és mosolyogtál.

– Nem mosolyogtam – dörmögte Csutak. – Azt azért nem lehet mondani.

Csanádi rá se hederített.

– Egész idő alatt mosolyogtál, és éppen ezzel hengerelted le Kalocsait. – Átölelte Csutak vállát. – Csudára kikészít, ha elkap!

– Ha elkap? – hunyorgott Csutak.

– Lesni fog rád – mondta Dlugolinszky. – Hiszen így még senki se bánt el vele.

Aztán arról beszéltek, milyen régen készültek arra, hogy leszámoljanak Kalocsaival. Mármint ők hárman: Dlugolinszky, Csanádi meg Márk Skugó. Hogy egyszer az arcába vágják: „Egy fillért se adunk! És megmondjuk a Papának meg Zoli bácsinak, hogy miféle alak vagy.” – De aztán, ha arra került a sor, mindig odaadták szépen az öt vagy tíz forintot, már amennyit Kalocsai megállapított. Így ment ez, és még csak meg se mondhatták a magukét.

– Barátom! – Dlugolinszky megperdült a sarkán – akkor jön ez a Csutak, és Kalocsai nincs sehol! A nagy Kalocsai.

– Elkalapál – biztatta Márk Skugó –, laposra kalapál. – Mutatta is, hogy milyen laposra kalapálja majd Kalocsai Tibor Csutakot.

Ragyogó tekintettel nézték azt a vékony kis alakot a Múzeum-kert falánál, aztán sorban odamentek hozzá, kezet szorítottak vele.

– Még egyszer bocsánat, hogy akkor úgy viselkedtünk.

Nevetgéltek, integettek, ahogy otthagyták Csutakot. Ő pedig mozdulni se tudott. Majd leszédült a fal mellett.

Visszaadom a szerepet, gondolta, amikor végre elindult. Holnap beszélek Zoli bácsival, és visszaadom a szerepet.

 

*

 

Csutak egy árva szót se tudott kinyögni. Ahogy belépett a stúdióba, Zoli bácsi ráhunyorított Margitkára.

– Már ahogy jön.

Csutak megállt. Zoli bácsira bámult, Margitkára. Mit jelent ez már megint?

– Igazi férfias járás – bólintott Zoli bácsi. – Az ember tudja, hogy most aztán bejött valaki.

Margitka kételkedve ingatta a fejét, és azt mondta:

– Kedves, szelíd fiú. Kisfiú. Azt hiszem, még hatvan éves korában is kisfiú lesz.

Csutak ezt megint nem nagyon értette. A Papához fordult, mintha nála keresne segítséget. Mintha meg akarná kérni, szóljon Zoli bácsiéknak, hogy ne beszéljenek már róla.

És akkor a Papa:

– A tekintete! Tessék csak megnézni.

– Félelmetesen elszánt tekintet – mondta Zoli bácsi. – Meglátja, Margitka, sokkal jobb lesz, mint Kalocsai.

Margitka olyan képet vágott, mint aki ebben nem olyan nagyon biztos.

– Kedves, szelíd kisfiú – ismételte csüggedten.

– Az csak a látszat! A külső máz! – Zoli bácsi átfogta Csutak vállát. – Hát nem veszi észre, Margitka, hogy mi lobog ebben a fiúban?

Csutak kétségbeesetten pislogott. Úgy, de úgy szerette volna megkérdezni: Mi lobog bennem, Zoli bácsi, kérem?

Zoli bácsi szóhoz se hagyta jutni. Megint csak az elszántságról, a vakmerőségről beszélt. Majd egy váratlan fordulattal:

– Írunk még neki egy kis szöveget, Margitka.

Margitka feljajdult:

– Hogy én még írjak?

Zoli bácsi a stúdió közepén állt, valósággal eljátszotta azt a szöveget, amit majd Margitka ír Csutaknak.

– Ne féljetek, én megvédelek benneteket, és megvédem a játszóteret, jöjjön az Almásy tér, jöjjön a Klauzál tér, én akkor sem ijedek meg!

Zoli bácsi elhallgatott, aztán egy kicsit csöndesebben:

– Hát majd valami ilyesmit ír, Margitka. – Csutakhoz fordult: – Ne félj semmit, zene megy alád.

Csutak földöntúli boldogsággal nézett Zoli bácsira.

– Zene?

– De még milyen zene! Majd kikeresünk valamit. Olyan fenségesen hömpölygő… Amint beúszol a jelenetbe, mindjárt fölhangzik a zene. És a hallgatók akkor már tudják, hogy aki most megjelent, az aztán félelmetes fickó. – Zoli bácsi tapsolt. – Mai próba: a Klauzál tériek haditanácsa! Kérem a Klauzál térieket!

Csutak félrehúzódott, és azt gondolta:

– Nem, ezt a szerepet már nem lehet visszaadni. Ha egyszer zenét adnak alám!

 

*

 

Zenét adtak alá, és a zene felrepítette. Csutak körül végtelenné tágult a stúdió, és kint volt a téren. De mintha egyszerre minden téren ott lenne, hogy megvédje a gyöngéket és az ügyetleneket, és szembeszálljon a nagyszájúakkal, akik azt hiszik, hogy nekik már mindent lehet. Ilyenkor ő, Csutak, egyetlen mozdulattal félretolja az ilyen alakokat. Egyetlenegy mozdulat volt az egész, és akkor már nem is került sor verekedésre, mert a másik megérezte, hogy itt nem lehet tréfálni.

Csutakot pedig az utcákon és a tereken úgy hívták, hogy a Félelmetes. Tisztelettel ejtették ki a nevét. Egyszerre csönd lett, ha valaki azt mondta:

– Jön a Félelmetes.

Igen, Csutak úgy érezte, hogy valóságos szélroham kapja fel, ha zenét adnak alá. Úgy érezte, hogy végigsüvít a városon.

Zoli bácsi, odabent az üvegfülkében, Margitkára hunyorított:

– Nos, Margitka? Milyen a mi Csutakunk?

– Félelmetes – mondta Margitka –, hogy ez a kedves, szelíd fiúcska…

– Azért még nem a legjobb – intett a rendező –, még egy kicsit nyers, de már kezd kialakulni.

– Kezd kialakulni. – Margitka megint olyan kétségbeesetten pislogott. – Mondja, Zoltán kérem, lehetséges, hogy még ebben az évben kialakul? És akkor még ebben az évben föl is vesszük a hangjátékot? – Elhallgatott, mert látta, hogy a mellette levő szék üres.

Zoli bácsi akkor már kint volt Csutaknál. Leállította a jelenetet.

– Nagyon vad vagy – mondta Csutaknak.

A zene kicsúszott Csutak alól, ő meg úgy állt ott, mintha kiengedték volna belőle a levegőt.

– Vad vagyok? – kérdezte alig hallhatóan.

– Elfelejted, hogy kik ellen akarod megvédeni a játszóteret – folytatta Zoli bácsi. – Csakis azok ellen, akik azért akarják elfoglalni, hogy mindenki mást kiüldözzenek. Ezekre lesújtasz.

– Lesújtok – rebegte Csutak. Most, hogy nem hallotta a zenét, akárcsak egy üres kádban csücsülne, ami az előbb még tele volt vízzel.

– De akik segíteni akarnak a játszótér fölépítésében, azokat barátságosan fogadod.

Csutak bólogatott, hogy igen, igen, azokat majd barátságosan fogadja. Fölhangzott a zene, és érezte, hogy megint elkapja a szédület. Ez a szédület csak akkor múlt el, amikor a próba végén odalépett hozzá Dlugolinszky, és azt mondta:

– Ma reggel, mintha Kalocsait láttam volna a Rádió környékén.

Csutak leült egy székre, a gyomrát fogta, mint akinek hirtelen behúztak egyet.

Fel kell készülnöm. Fel kell készülnöm rá, hogy találkozom Kalocsai Tiborral.

 

*

 

Csutak kint volt a szigeten a Belapított Orrúval és a Táncoló Szemöldökkel. Azok ketten csak nézték és hallgattak, mint akik megszokták, hogy ők itt úgyse tehetnek egyebet. Meg aztán Csutak annyi érdekes dolgot tudott mondani a Rádióról, a hangjátékról, amit újra meg újra próbálnak, és amiben ő újabb és újabb szerepeket kap.

– Azt hiszem – bólintott Csutak –, ennél a szerepnél végre kikötöttem. Csakhogy, mint tudjátok, a szerep nem az enyém volt, hanem Kalocsaié.

– Azé a bizonyos Kalocsaié, akiről annyit beszéltél? – kérdezte Táncoló Szemöldök.

– Azé a bizonyos Kalocsaié! – sóhajtott Csutak. – Akinek nem tetszett az arcom. Egyszerűen nem tetszett neki az arcom, és azt akarta, hogy dobjanak ki a Rádióból.

– Tudod a címét? – A Belapított Orrú előlépett a sötétből. Elszántan nézett Csutakra, mintha most mindjárt el akarna indulni Kalocsaihoz.

Csutak a fejét rázta.

– Nem, nem tudom a címét. De akármikor megmondják odabent a Rádióban.

– Te pedig megmondod nekünk – bólintott a Belapított Orrú. – Aztán mi majd fölkeressük, és elbeszélgetünk vele.

– Te elbeszélgetsz vele – mondta a Táncoló Szemöldök. Majd a barátja kérdő tekintetére: – Azt hiszem, te remekül elbeszélgetnél vele, én meg csak zavarnálak.

– Begyulladtál?

– Szó sincs róla! – A Táncoló Szemöldök egy tiltakozó mozdulatot tett. – El is kísérlek. Egész a kapuig. Aztán majd odalent megvárlak. Ha pedig valami baj van, jelezz! Különben ezt még majd megbeszéljük.

A Táncoló Szemöldöknek ebben a pillanatban valóban táncolt a szemöldöke.

Közben mosolyogni igyekezett.

A Belapított Orrú ránézett, és legyintett.

– Nem beszélünk meg semmit, nem is kell, hogy megvárj valahol odalent. Egyedül megyek.

A Táncoló Szemöldök Csutakhoz fordult:

– Látod, hogy milyen.

– Nem izgalmas – mondta a Belapított Orrú. Most már ő is Csutakhoz fordult, mintha a Táncoló Szemöldök nem is lenne a világon. – Egyedül megyek, és megmondom annak a Kalocsainak, hogy hagyjon békén, szálljon le rólad, ha jót akar.

Mire a Táncoló Szemöldök rém bizonytalanul:

– Megvárlak odalent. Szükséged lehet rám.

A Belapított Orrú még mindig Csutakra nézett, és úgy mondta:

– Nem hiszem, hogy valaha is szükségem lehet rád. Tehát – ez már Csutaknak szólt – megtudod, hogy hol lakik Kalocsai.

– Megtudom – bólintott Csutak –, és elmegyek hozzá. Én magam megyek el hozzá. Mert ez a kettőnk ügye, az enyém meg Kalocsaié.

Ez olyan határozottan hangzott, hogy a Belapított Orrú egyszerre elnémult. Csak a Táncoló Szemöldök szólalt meg egy kis idő múlva:

– Tökéletesen igazad van. Ez csakugyan a kettőtök ügye, a tied meg a Kalocsaié, és ha arra kerül a sor, még sokkal jobban el tudsz vele beszélgetni, mint mi. – Elhallgatott, majd kissé tétován: – De ha akarod, elkísérlek, és majd megvárlak valahol odalent.

Csutak felnevetett.

– Ez az, amit csudára tudsz! Hogy valakit megvárjál odalent. – Majd amikor látta, hogy a másik elszontyolodik, megfogta a karját: – Azt hiszem, neked se ártana, ha zenét adnának alád.

A Táncoló Szemöldök szemöldöke valóságos mambót járt.

– Mi… mi… hogy zenét?

Csutak intett, és ebből a Táncoló Szemöldök megértette, hogy nem hajlandó magyarázkodni.

Csutak még egyszer intett, és akkor a másik kettő szép lassan elindult hazafelé.

– Szeretem, hogy olyan keveset beszél – mondta a Belapított Orrú, ahogy a fűvel benőtt sínek mellett baktattak.

– Mégis… – a barátja megállt – mit jelent az, hogy „nem ártana, ha zenét adnának alám”?

A Belapított Orrú megvakarta a kobakját.

– Azt nem tudom, de nem szeretném, ha nekem mondta volna.

– Nem valami hízelgő? Úgy érted, hogy ha valakinek ezt mondják, hát attól éppen még nem lesz egy jó napja?

A Belapított Orrú nem felelt. Már egész máson járt az esze.

– Rettenetesen meg fogja verni Kalocsait. Érdekes, amikor először láttam, meg mertem volna esküdni, hogy nyápic alak.

Csutak meg beszólt az üres vasúti fülkébe. Mintha odabent állna régi barátja, az öreg szürke ló.

– Lovacska, én nem tudom, mi lesz ebből, de most már egyedül kell elmennem Kalocsaihoz. – Szünetet tartott, mintha arra várna, hogy a barátja válaszoljon. – Keménykötésű fickó vagyok, lovacska, te is tudod. Vagy nem tudod? – Egy darabig csöndben maradt, majd elhalóan: – Nagyon el fog kalapálni Kalocsai, lovacska… mondd?

Nem jött válasz. Csönd volt a vasúti fülkében, csönd volt a szigeten.

És akkor nem tudni hogyan, de Csutaknak eszébe jutott egy régi-régi történet.

– Emlékszel, lovacska? Á, te nem is sejted, hogy mennyi kavarodás volt körülötted. Például, amikor a Dochnál elhatározta, hogy nyári konyhát épít ebből a fülkéből, igen, igen, mert hiszen a fülke az övé, és a mamája már régen rágja a fülét, hogy melege van odabent a konyhában. Nem azért mondom, nem rossz gyerek a Dochnál, de akkor megfeledkezett rólad egy kicsit. Csak bámult, amikor megkérdeztem, hogy hát mi is lesz veled… ha majd jön az eső, és neked kint kell állnod a töltés mellett, hogy a havazásról már ne is beszéljünk! Engednéd? kérdeztem. Kati odaállt közénk, és ő is azt kérdezte: engednéd? És éppen te? Dochnál összevonta a szemöldökét, mint aki nem egészen érti. Az első pillanatban én se értettem, és még egy kicsit meg is sértődtem, ahogy Kati azt mondta. – Éppen te, aki megmentetted a lovat! – Dochnál a homlokát ráncolta, hunyorgott, aztán lassan felderült a képe, amikor azt hallotta, hogy az ő ötlete volt a te megmentésed, attól kezdve, hogy bemásztunk érted az ócskavastelepre, meg rejtegettünk, és végül kihoztunk ide a szigetre, az ő szigetére. – Persze – bólintott Dochnál, nem is gondoltam én komolyan ezt a nyári konyha ügyet, csak hát az embernek néha eszébe jut valami – ezt mondta Dochnál, és nagyon büszkén nézegetett téged, Kati meg felsóhajtott, leült a fűbe, úgy elfáradt a sok beszédben. – Kati – mondtam, ahogy leültem mellé –, ez rendes dolog volt, és gondolod, hogy Dochnál tényleg azt hiszi, hogy az ő ötlete volt, amikor mindenki tudja, hogy én gondoltam rá először?

Csutak törökülésben ült, ahogy most megismételte.

– Én gondoltam rá először.

 

*

 

– Csutikám! ez nem lehet igaz.

Megint kint voltak a Lukács-uszodában: Csutak, Kati, Dunai meg Pazár. Fönt ácsorogtak a tetőteraszon. Csutak rádőlt a párkányra, a palackzöld vizet nézte, a ráhajló faágakkal. Kati oldalról nézett rá, döbbenten, mintha innen akarna fejest ugrani, és megint csak azt mondta:

– Csutikám, ne is haragudj, de ez egyszerűen hihetetlen. – Megfogta Dunai vállát. – Mióta ismerjük Csutakot?

– Elég régen – bólintott Dunai. – Tulajdonképpen már nem is emlékszem rá, mikor jött ki először a térre.

– Párosban fejeltünk. – Pazár Micu ellépett a párkánytól. – A két Dochnál ellen játszottunk, Csutak meg én. Hat-négyre győztünk. Csutakot majdnem lezavartam a pályáról, mert beszedett egy potyagólt. A kis Dochnál fejelte a félpályáról, rém gyönge lövés volt, ő meg elnézte. – Csutakra mutatott. Látszott rajta, hogy még mindig nem bocsátotta meg azt a potyagólt.

– Azért helyezett lövés volt – védekezett Csutak. – Gyönge, de helyezett lövés volt.

Kati összecsapta a kezét.

– Mit beszéltek itt gyönge meg helyezett lövésről? Nem hallottátok, mit mondott Csutak? Hogy megint újabb szerepet kapott abban a rádiójátékban.

– Mégpedig egy félelmetes, keménykötésű fickó szerepét. – Csutak a lányhoz fordult. – Csak azt nem értem, miért találod ezt furcsának?

– Miért találom furcsának? – Kati már alig kapott levegőt. Majd szinte könyörögve: – Csutikám, drága Csutikám, hát most mondd meg, félt tőled valaha valaki? Ne is haragudj, de te, mint keménykötésű fickó…

Dunai pedig, mint egy professzor:

– Igaz is, Csutak, ki hozott ki a térre?

Ez megint olyan kérdés volt, hogy Csutak meg se tudott mukkanni. Ahogy abba a szigorú arcba nézett, érezte, nem fontos a Rádió, nem fontos, milyen szerepet kap, csak egy a fontos: hogyan is került hát a térre. És ha most erre nem tud felelni, akkor Dunai hazaküldi, és többé ki se jöhet az uszodába.

– Nem tudom – motyogta olyan ijedten, mintha soha nem alakított volna keménykötésű fickót. – Talán a Siklós Pityu.

– Siklós Pityu. – Dunai arca változatlanul szigorú volt. Majd hirtelen megenyhült.

– Rendes fiú a Siklós Pityu.

– De akkor! – Kati fölkapta a szatyrát a párkányról, majd ismét visszatette. – Hát elhiszitek, hogy Csutak abban a rádiójátékban…?

És akkor Pazár hirtelen megkérdezte:

– Hogy is hívják azt a fiút, akivel annyi bajod volt a Rádióban?

– Kalocsai – felelte Csutak helyett Dunai. – Sose játszott komolyabb szerepet, és azt hiszem, nem lesz belőle igazi színész.

– Les rád, mert kitették miattad a Rádióból? – kérdezte Pazár.

Csutak szerényen kijavította.

– Nem éppen miattam. Tudjátok, Kalocsai olyan fiú, akit előbb-utóbb úgyis elküldtek volna. Nincs benne semmi komolyság, meg aztán Dunai is mondta, hogy úgyse lesz belőle igazi színész. Különben is elmondtam már nektek, hogy történt ez az egész odabent a stúdióban.

– Les rád. – Félelmetesen hangzott. Mintha Pazár megütött volna egy gongot.

Csutak ebben a pillanatban végignézett Pazáron. Milyen izmos fiú ez a Micu, valóságos izomkolosszus.

– Micu – mondta Csutak –, ha te beakasztasz valakinek, az megnézheti magát, mert azt aztán úgy kell fölkanalazni.

Most aztán igazán a levegőben lógott, hogy Pazár kijelentse: „No hát majd megnézzük egy kicsit közelebbről azt a Kalocsait.” Hanem Pazár azt mondta:

– Nem irigyellek, egy csöppet se irigyellek.

És elfordult Csutaktól.

 

*

 

Kalocsai ott állt a kapualjban. Kalocsai minden kapualjban ott állt. Kalocsai az utca mindkét oldalán szembejött Csutakkal, de ugyanakkor hátulról is követte. Az utcák körülfogták Csutakot, és ő nem tudott szabadulni. Amikor hazafelé ment, úgy érezte, hogy Kalocsai fönt van náluk, és rá vár. Szinte hallotta is, ahogy azt mondja apának azon a lehetetlenül fölényes hangon: – Van egy kis elintéznivalóm a fiúcskával. – Beleveti magát egy székbe és vár, vár.

Egyszer meg is kérdezte otthon:

– Senki se keresett?

– Senki. – Apa hozzálépett. – Miért olyan zavart az arcod? Valami baj van?

Anya beszólt a konyhából:

– Fáradt. Mondtam én mindjárt, hogy nem tesz jót ez a szereplés. Pihennie kellett volna iskola előtt, aztán itt van ni, olyan, mint egy nyúzott macska.

Csutak mondott valamit, apa is mondott valamit, de most már mindez beleveszett anya zsörtölődésébe. Ez meg olyan jó volt. Anyát hallgatta, és tudta, hogy nem érheti baj. Itthon van, és nem érheti baj.

Másnap, ahogy próbára ment, hárman fogadták a Rádió épülete előtt: Dlugolinszky, Csanádi és Márk Skugó. Összedugták a fejüket, és mintha már régen vártak volna.

– Levelet kaptam. – Csanádi már elő is vette a levelet, és olvasni kezdte: – Barátaim! Azt hiszitek, elfeledkeztem rólatok? Azt hiszitek, elfelejtettem, hogy milyen csúnyán cserbenhagytatok. Ó, korántsem! Az ügy még nincs lezárva! Nagyon örülnék, ha ezt Csutaknak is megmondanátok. Vele még külön is leszámolok. – Csanádi elhallgatott, majd suttogva: – Aláírás: Kalocsai Tibor.

Csönd volt. Egyikük se szólt. Aztán Csanádi összehajtotta a levelet.

– Miért éppen nekem küldte?

– Talán rád a legdühösebb – mondta Dlugolinszky –, mármint Csutak után.

– Azt írja, hogy az ügy még nincs lezárva – bólintott Márk Skugó. – És hogy Csutakkal még külön is leszámol.

Csutak a vállát vonogatta.

– Csöppet se bánnám, ha velem is csak annyira számolna le, mint veletek.

Ezen morfondírozott, amikor beballagott a stúdióba. Azt hiszi Kalocsai, hogy megsértődnék, ha velem egy kicsit kevésbé csúnyán számolna le. Majd megmondom neki, hogy emiatt igazán ne fájjon a feje.

Még szerencse, hogy Zoli bácsi intett, és zenét adtak alá. Most Préda Pista került vele szembe, aki eddig Zoli bácsi szerint egyre jobban „elhalványodott”. De most, ugyancsak Zoli bácsi szerint „színesedni” kezdett.

– Azt hiszem, végre a Préda gyerek is magára talál – mondta Zoli bácsi odabent a fülkében.

Margitka Csutakot nézte, és a fejét ingatta.

– Nem ismerek rá erre a fiúra, Zoltán kérem. Mintha mindenkit el akarna söpörni maga körül.

– Tudtam én, hogy mi rejlik benne – mosolygott Zoli bácsi. – Persze, még csiszolni kell.

Kiment a fülkéből, hogy Csutakot csiszolgassa.

 

*

 

Végre megpillantotta. Éspedig sehol máshol, mint az uszodában.

Csutak a napozó teraszáról bámult le a medencébe. Mellette Katiék. Katiék hátat fordítottak Csutaknak, Szibinyákot csodálták, a karika bajnokát. Egyszerre megpördültek, ahogy Csutak felkiáltott:

– Ott van!

– Kicsoda? – kérdezte Kati.

Csutak lefelé mutatott.

– Kalocsai. Ott áll az óra alatt. – Visszarántotta az ujját, mintha megbánta volna az egészet. „Mi a csudának kellett szólnom!” – körülbelül ez volt az arcán. „Ha ott van – ott van, nem kell nekem mindenkit észrevennem!”

Pazár áthajolt a párkányon.

– Erős fiúnak látszik.

– Talán nem is Kalocsai – suttogta Csutak. – Még soha nem láttam itt, egyetlenegyszer sem láttam.

– Most kijött. – Dunai is áthajolt a párkányon.

– Ez az, akivel le kell számolnod? – kérdezte Kati.

– Nem olyan sürgős – mondta Csutak.

Kati meg se hallotta.

– Csutak leszámol Kalocsaival! Igaz is, Csutikám, most aztán megmutathatod, hogy csinálod ezt a hangjátékban.

– Ó, az egész más! Ott nem verekszem senkivel, aztán meg… – És majdnem kibökte: – Zene jön alám…

Kati tapsolt.

– Csutak megmutatja, hogy milyen keménykötésű fickó.

– Mi történt? – Szibinyák kiugrott a karikából, és odalépett hozzájuk.

– Csutak leszámol egy régi ellenfelével! Csutak keménykötésű fickó!

– Csak semmi feltűnés – dünnyögte Csutak. – Különben is itt az uszodában… – Segélykérően fordult Dunaihoz. – Azt hiszem, te se helyeselnéd.

– Ki beszél verekedésről? – Dunai felhúzta a szemöldökét. – Mindössze megleckézteted egy kicsit.

– Csutak megleckézteti Kalocsait! – tapsolt Kati. – Csutak megleckézteti Kalocsait!

– Csak semmi feltűnés – mondta Csutak.

– Mi innen fentről fogjuk nézni – bólintott Pazár.

– Innen fentről? – pislogott Csutak.

– Innen fentről.

Hm… Csutak eltűnődött. Azért nem ártana, ha Pazár Micu leszállna vele a medencébe. De hát úgy látszik, erről szó se lehet.

– Indulj – biztatta Dunai.

Csutak vállat vont. Valami olyasfélét dünnyögött, hogy jó, jó, azért nem kell hajszolni az embert. Aztán leszállt a napozó teraszáról. Nem sietett, igazán nem lehetett mondani.

Fejek bukkantak fel a kanyarban. Csutak a falhoz húzódott, udvariasan utat nyitott a társaságnak. Aztán még mindig úgy maradt a falhoz tapadva. Várt. Hátha felbukkan még valaki. Csak tessék, tessék, ő igazán nem siet olyan nagyon. Nem jön senki? Igazán nem jön senki? Akkor hát… – És tovább baktatott. Kezét végigcsúsztatta a falon.

Azért mégiscsak leért.

A medencénél megállt a mérleg és a telefonfülke mellett. A kabinos kerti széken ült, lábasból evett, és azt mondta az előtte álló úszónadrágos férfinak:

– Nincs jobb a paprikáskrumplinál.

Az úszónadrágos behajlította a karját, majd ismét kinyújtotta. Szólni csak akkor szólt, amikor odament a tükörhöz, és figyelmesen nézegette az arcát.

– De csak akkor, ha én csinálom! Mert én úgy csinálom… – Ebben a pillanatban Csutakra nézett. – Mit bámulsz, fiacskám? Talán téged is beaprítsalak?

Csutak vállat vont. Mintha nem is bánná, ha beaprítanák egy lábas paprikáskrumpliba.

Átment a medence túlsó oldalára, fölnézett a napozóra. Három fej a párkányon, mint három egymás fölé ugró léggömb. Csutak feléjük intett, mintha azt akarná mondani: Jól van, Pazár, megkeresem Kalocsait, akárhol is van, megkeresem, és szétverem a fejét, vagy inkább csak beszélek vele, ahogy parancsoljátok. – Elindult. Fölfelé pislogott. A három fej még mindig ott volt.

Kalocsai meg nem volt sehol. Kalocsai egyszerűen eltűnt az uszodából. Megérezte… – Csutakot valami büszkeségféle fogta el. Hát persze! Kalocsai Tibor megérezte, hogy mi vár rá. Talán valaki megmondta neki, hogy ő, Csutak, itt van az uszodában. Kalocsai pedig berohant az öltözőbe. Ki tudja, lehet, hogy a vizes fecskéjére rántotta fel a nadrágot. Hja, ha egyszer valaki rohan! Hja, ha egyszer valaki be van gyulladva!

Csutak a napozó felé fordult. – Eltűnt!

Kati visszaintett: Keresd csak!

Ez a jelenet többször megismétlődött. Míg végül aztán…

Ó, igen, míg végül aztán megpillantotta. A zuhanyozónál állt Kalocsai, háttal Csutaknak, és egy lánnyal beszélgetett. Csutak mögötte ácsorgott, és azt gondolta: – Nem, most igazán nem mehetek oda. Ha egyedül lenne, vagy mondjuk, egy fiúval, az egészen más! – Így hát Kalocsai hátát nézte, a vörösesbarnára sült nyakát, az enyhén elálló fülét. Szemtelen füle van, kihívóan szemtelen füle van.

Csutak valósággal lábujjhegyen keringett Kalocsai körül. – Nem, most nem lehet, ha lánnyal beszélget. Akkor csak nem leckéztethetem meg, akárhogy is viselkedett velem. Fölkenném az uszoda kövére, de mégis, egy lány előtt…

Megmerevedett. De úgy, mint aki többé már meg se mozdul.

A lány eltűnt. A lány egyszerre csak eltűnt Kalocsai mellől. Kalocsai féllábon ugrált, a fülét húzogatta, mintha vizet rázna ki belőle, pedig még nem is volt a zuhanyozóban. Majd egy mozdulat és beugrott. Csutak utána!

A víz zuhogott a zöldesszürke fényben, ahogy Kalocsai félig eltátott szájjal forgott a zuhany alatt. Mellette, egy másik zuhany alatt, Csutak. Maga se értette, hogy került ide, de most forgott, pörgött.

Kalocsai beleordított valamit a zuhatagba, miközben az arcát féloldalasan tartotta. Akár egy szétázott szivacs.

Csutak is ordítozni kezdett a ráömlő vízben. Sejtelme se volt, hogy mit ordít, de egyre jobban megvadult. Ez talán még nagyszerűbb volt, mint amikor a Rádióban zenét adtak alá. A végén már kiugrott a zuhany alól, és rákiáltott Kalocsaira:

– Hogy mersz leveleket irkálni?

Az egész csak egy pillanatig tartott. Csutak visszapattant a zuhany alá. Remegve táncolt a vízben. – Jól megmondtam neki, most aztán jó alaposan megmondtam neki. Félszemmel Kalocsai felé pislogott.

Kalocsai, úgy látszik, semmit se vett észre az egészből. Énekelni kezdett, aztán kiugrott, és elállította a zuhanyt. A hátát dögönyözte egy törülközővel.

Most már kint is meg kell neki mondanom – gondolta Csutak. Kati előtt, meg Pazár előtt. Különben senki se hiszi el, hogy a zuhanyozóban úgy „beolvastam”. Lehet mondani, jól „odapörköltem”.

Csutak kilépett Kalocsai után. Egy darabig körülötte ténfergett, majd végre hozzálépett.

– Hát idefigyelj – kezdte reszketeg hangon.

– Tessék? – És egy idegen arc nézett rá.

Csutak meg akárcsak ködfátyolon át látná. Hát mégse Kalocsai. Olyan, de olyan hálás volt annak az idegen arcnak. Közben valósággal rázta a remegés. Az oszlophoz dőlt, ahogy végre kinyögte:

– Irtó szerencséd van. Összetévesztettelek valakivel… irtó szerencséd van. – Elhallgatott, mert attól félt, hogy csuklani kezd. Most látta, hogy Pazárék is itt vannak mellette.

Az idegen fiú olyan képet vágott, mint aki tulajdonképpen nem érti, hogy miért van irtó szerencséje. Csutakra bámult, aztán vállat vont, és besétált a medencébe.

Csutakot meg akárcsak odakenték volna az oszlophoz.

– Tévedés – dadogta –, azt hittem, hogy Kalocsai.

Pazár vigasztalóan megveregette a vállát.

– Semmi baj, öregfiú, majd még összeakadtok.

 

*

 

Egy lány várta próba után. Otthonosan, mintha minden próba után megvárta volna Csutakot.

– Akkor sétálhatunk egy kicsit.

Ezt mondta Baranyai Márta, akinek a harmadik hangképben van szerepe. Zoli bácsi azt mondta Baranyai Mártáról, hogy olyan arca van, mint egy alvó babának, félig lehúnyja a szemét, halkan beszél, és van benne valami dühítő. Csak egy-két szót szól álmosan, alig hallhatóan, valahogy mégis parancsolva, és az ember máris a mennyezetre ugrik. A hangjátékban a játszótér vezérét is rettenetesen felbosszantja. (A játszótér vezére: Csutak.) Valahonnan a Knézits utcából sétál be Baranyai Márta, mert meghallotta, hogy itt játszótér épül. Körülnéz, és ilyeneket mond: „Egész rendes kis hely, örülnék, ha minél előbb felszerelnétek azt a hintát.” Csutak úgy néz rá, mintha szét akarná aprítani, Andrási Peti majd felrobban a dühtől, de aztán valahogy mégiscsak fölszerelik a hintát.

Ilyen volt Baranyai Márta a szerepe szerint. És valahogy ilyen volt most is, amikor ezt mondta:

– Nem szeretem a Bambit, eszedbe ne jusson meghívni egy üveg Bambira.

Csutaknak ez valóban nem jutott eszébe. Csutaknak az se jutott eszébe, hogy valaha is sétálni fog Baranyai Mártával. (Mit vigyorog az a Dlugolinszky?! Ellátom a baját!) Csutak most mégis olyan leforrázva érezte magát, mintha már hetek óta azon törné a fejét, hogy meghívja Baranyai Mártát egy üveg Bambira.

– Kérem – mondta –, igazán bocsánat… kérem.

– Tegezhetsz – legyintett a lány. – Művészek tegezik egymást.

– Művészek, persze.

Végtelennek tetszett, amíg kiértek a Rádióból. Csutak tudta, hogy Dlugolinszkyék mögötte jönnek. Mögötte jönnek, pusmognak és vigyorognak.

A stúdió épülete előtt sorban elléptek előtte: Dlugolinszky, Csanádi és Márk Skugó. Mélyen meghajolva beleköszöntek az arcába.

– Szervusz.

– Szervusz.

– Szervusz.

Csutak zavartan makogott valamit, Baranyai Márta éppen csak biccentett.

Elindultak lefelé a Bródy Sándor utcán, Csutak meg Baranyai Márta. Csutak már nem is gondolt rá, hogy tulajdonképpen a Múzeum körút felé akart menni. A buszokat nézte, ahogy végigrobognak ezen a vékony kis utcán. Tudta, hogy a következő percben az apjáról fog beszélni.

– Apa kalauz. Néha felülök a kocsijára, és akkor elkísérem egyik végállomástól a másikig. Ha kevés az utas, beszélgetünk. Elmondom, mi volt az iskolában, vagy a téren, most meg itt a Rádióban.

Érdekes – gondolta –, soha nem beszélek apával annyit, mint a buszban. Ahogy fölnézett egy buszra, mintha apa robogott volna el mellette. Apa mindenhol vele volt, végig az egész városban. Még annyi mindent tudott volna apáról meg a buszokról mondani, de Baranyai Márta leintette.

– Talán hagyjuk most ezt. Azt hiszem, sokkal fontosabb kérdésekről kell beszélnünk. Problémákról.

Csutak majd hanyatt esett. Problémákról! Eddig csak Dunaitól hallott ilyesmit, most meg ez a lány…

A problémákról egy kis cukrászdában beszélgettek, fagylaltozás közben.

Csutak egy pillanatra mintha Dlugolinszkyt látta volna az ajtó előtt. Mi lesz holnap… Dlugolinszkyék hogy gúnyolódnak majd holnap! Ugyan, ki törődik vele!

– Én mindjárt tudtam, hogy kiugrasz – mondta Baranyai Márta az eper-málna keverék mögül.

– Hát igen. – Csutak érezte, hogy elvörösödik a nyaka. Zavartan harangozott a lábával. Miből is látta Baranyai Márta azt, hogy ő kiugrik.

– Mondtam is a Meindl Terinek – folytatta a lány –, de a Meindl Teri azt mondta, csodálja, hogy egyáltalán mikrofon elé engedtek.

– Miért csodálta? – Csutak sértetten kihúzta magát.

Márta rá se hederített.

– Én észreveszem az ilyesmit, mert rendező leszek… Lehet, hogy nem leszek színész, hanem rendező. – Elgondolkodva lóbálta a fagylaltos kanalat. – Esetleg színész és rendező egy személyben, ezt még el kell döntenem.

– Ezt még el kell döntened – ismételte Csutak.

A lány ránézett, és türelmetlenül intett a kanállal.

– Harcolj!

Csutak előrehajolt:

– Tessék?

– Nem nyugodhatsz bele, hogy lemondjak színészi pályafutásomról.

– Kérlek, ha úgy gondolod. De különben is azt mondtad, hogy egy személyben… márminthogy színész is leszel, meg rendező is leszel. – Eszébe jutott, hogy talán újabb adag fagylaltot kéne rendelnie Baranyai Mártának. Nagy adagot? Kis adagot?

– Vitatkoznod kell! – A lány az üres csészét kaparászta a kanalával. – Hiszen nyugtalanul lobogó művészegyéniség vagy. – Mindezt olyan álmosan mondta, mintha a következő pillanatban el akarna aludni. Csutakra függesztette a tekintetét, és most olyan volt, mint egy óra.

– Művészegyéniség – dünnyögte Csutak. Hát így persze mindjárt más. Őszintén szólva, sose gondolt rá, hogy ő valami művészegyéniség. – Egy kis adagot – fordult hátra a kisasszonyhoz. – Kérek szépen még egy kis adag eper-málnát.

– Nem nyugodhatsz bele, hogy kettétörjön a színészi pályafutásom. – Baranyai Márta előtt megjelent a kis adag fagylalt, de mintha észre se vette volna.

Talán mégis nagy adagot kellett volna rendelnem, tűnődött Csutak, még akkor is, ha nyugtalanul lobogó művészegyéniség vagyok.

Baranyai Márta nagyon komolyan, lassan tagolva a szavakat arról beszélt, hogy hát azért ő persze elsősorban mégiscsak rendező szeretne lenni. De hát majd megpróbálja egyesíteni a kettőt. Hiszen volt már ilyen.

– Volt – bólintott Csutak. Csak meg ne kérdezze, hogy kicsoda, mert így hamarjában bizony…

Baranyai Márta a fagylaltra nézett, és azt kérdezte:

– Ki rendelte?

– Én. – Csutak majd elsüllyedt. Micsoda ostobaság, hogy nem nagy adagot rendeltem! Á, Baranyai Márta sose jön be velem többé egy cukrászdába.

– Kinek rendelted?

– Neked, Márta. – Csutak lehajtotta a fejét.

– Kértem én, hogy fagylaltot rendelj? – Minden szava úgy hangzott, mint a súlyos, komor óraütés. Elmagyarázta Csutaknak, hogy mennyire nem szenvedélye a fagylalt, és Csutak csak akkor rendeljen valamit, ha megkéri rá. Bár, tette hozzá fejét ingatva, nagyon szeretem, ha kitalálják a gondolataimat.

– Na ugye! – Csutak fölragyogott.

– De te nem találtad ki.

– Jaj, ha nem találtam ki…

– Meg aztán különben is bosszant, ha kitalálják a gondolataimat. Egyenesen sértőnek érzem.

– Az előbb azt mondtad, hogy szereted.

A lány rábólintott.

– Szeretem is, meg bosszant is.

Csutaknak megfájdult a feje. Igazán szerencse, hogy Márta mégiscsak hozzálátott a kis adaghoz. Közben arról beszélt, hogy egy művészegyéniségnek egyszerre többfélét kell éreznie. Aztán fájdalmas tekintetet vetett a fiúra, és azt mondta:

– Elnyomsz engem.

Csutak erre már egy szót se szólt. Hogy ő elnyomja Baranyai Mártát? Hol? Mikor? Miért?

– Mert te valósággal elsöpörsz mindenkit. – A lány felsóhajtott. – Hiába, olyan az egyéniséged.

Csutak mindkét kezével a szék szélét fogta, és ahogy így ült, igazán nem látszott valami elsöprő egyéniségnek.

– Ha odaállsz a mikrofon elé, akkor egyszerűen elfújod a többieket – mondta Baranyai Márta. – Hagyhatnál egy kicsit érvényesülni.

Csutak hallgatott. A világért meg nem szólalt volna. Akármit is mond, abból csak baj lesz. Meg aztán ő, mint elsöprő egyéniség…! Amióta a lány elsöprő egyéniségnek nevezte, akárcsak egy idegenről volna szó.

– Éppen ezért szeretném, ha kifutási lehetőséget adnál nekem. Ha nem vágnál a szavamba.

– De amikor a szavadba kell hogy vágjak – mondta Csutak. Bűnbánóan hozzátette: – Mit csináljak. Így vagyok megírva.

– Mert én meg úgy vagyok megírva, hogy örökké feldühösítselek, de akkor is engedd végigmondanom a szövegemet, és ne vágj közbe.

Csutak a fejét lógatta, megígérte, hogy nem vág közbe. Márta mondja csak nyugodtan a magáét.

Baranyai Márta ezzel se volt megelégedve. – Azért ebbe nem szabad ilyen könnyen belenyugodnod. Hiszen művészi elveid vannak! (Csutak összerezzent.) Igen, igen, amit én mondok, az nem egyeztethető össze a művészi elveiddel. Te igenis, közbe akarsz vágni, te igenis a torkomra akarod forrasztani a szót. És most vívódsz!

– Vívódok? – kérdezte Csutak.

– Ne huzigáld a zoknidat – mondta a lány. – És ne viselj fehér zoknit. Kockás zoknit viselj. Fehér-fekete kockásat, vagy piros-zöld kockásat.

Amikor kimentek, Baranyai Márta hirtelen megállt, és vizsgálódva végignézett Csutakon.

– Ez a kardigán. – Kivette Csutak hóna alól a kardigánt, a fiú nyakába dobta, és két határozott mozdulattal összekötötte az ujját. – Így sokkal férfiasabb, most pedig viszontlátásra.

– Viszontlátásra – bólintott Csutak. Egy darabig még a lány után bámult, aztán elindult a nyakába kötött kardigánnal.

 

*

 

Egy szót szóljon valaki, csak egyetlenegy szót…!

Igen, Csutak elhatározta, hogy ha csak megemlítik Baranyai Mártát a Dlugolinszkyék, hát akkor majd meglátják, mit kapnak.

Kora reggel volt, amikor belépett a Rádióba. Átvágott a pagodán, oly otthonosan, mint egy igazi színész.

Megállt.

Három fiú szivárgott elő a próbatermek felől. Dlugolinszky, Csanádi és Márk Skugó. Most elkezdik, gondolta Csutak, most mindjárt elkezdik, hogy ő és Baranyai Márta…

A három fiú valóban úgy fogta körül, mintha a fejére akarnának olvasni valamit. Rejtélyes pofával álltak egy darabig, aztán Dlugolinszky végre megszólalt:

– Elintézted.

– Megkapta a magáét – bólintott Csanádi.

Márk Skugó:

– Azt mondják, nem lehet ráismerni.

Csutak egyikről a másikra nézett, ahogy megkérdezte:

– Kiről beszéltek?

– Kalocsairól! – vágta rá Dlugolinszky.

És amit aztán mondott, az olyan volt, hogy Csutak leszédült a padra.

– Alaposan megleckéztetted az uszodában. Most aztán megtudta, hogy ki az a Csutak, most aztán igazán megtudta, hogy a Csutakkal nem lehet kukoricázni.

– Nem – dadogta Csutak –, velem nem lehet kukoricázni. De hát mit beszéltek… hogy én Kalocsait az uszodában?

Dlugolinszkyék nem is hallották. Egyre csak azt ismételték, hogy Kalocsai Tibor végre megkapta a magáét. Igen, igen, most aztán megkapta, amit megérdemelt.

Márk Skugó elgondolkozva felsóhajtott.

– Ha végignézhettem volna! Ahogy kipofozod a zuhanyozóból! Erre aztán befizettem volna. Mert oda menekült előled, azt hitte, nem éred utol.

Dlugolinszky és Csanádi, a megdicsőültek kórusa:

– De utolérte! De még mennyire utolérte! A fülénél fogva húzta ki, a fülénél fogva vonszolta ki az egész uszoda szeme láttára.

Csutak szédült. Nem, nem lehet igaz.

– Megmondtad, hogy ne merészeljen leveleket irkálni! Kalocsai meg csak hebegett, rettenetesen be volt gyulladva, és be akart ugrani a medencébe.

– Csakhogy akkor Csutak elkapta – vágott közbe Csanádi –, és azt mondta neki – kihúzta magát, ahogy Csutakot idézte: – „Hogy mikor mehetsz a medencébe, azt majd én közlöm veled!”

– És akkor még azt mondta a Csutak, hogy amit eddig kapott a Kalocsai, az csak kóstoló volt – bólogatott Márk Skugó.

Mire a megdicsőültek kórusa:

– Csak éppen egy kis ízelítő! Hogy mégis tudja, kivel áll szemben! Hogy mégis tudja, ki az a Csutak!

– Azt is mondtad neki – folytatta Dlugolinszky –, hogy legközelebb végigpofozod az uszodán. Vagy az utcán. Ahol éppen elkapod.

– Ahol éppen elkapom – Csutak valósággal összezsugorodott a padon. Alig hallhatóan megkérdezte: – Kitől hallottátok ezt?

Dlugolinszkyék haditáncot lejtettek körülötte.

– Felmosod vele az uszodát, ha még egy ilyen levelet mer írni!

– Belenyomod az aszfaltba, ha fenyegetni mer bennünket!

Elhallgattak, majd Dlugolinszky rém ünnepélyesen:

– És akkor Csutak belelökte a medencébe Kalocsai Tibort. Paccs!

– Paccs! – bólintott Csutak, és újra megkérdezte: – Kitől hallottátok ezt?

Dlugolinszky ránézett, és vállat vont:

– Már nem is tudom. Valakitől, aki kint volt az uszodában.

– Nem mindegy? – kérdezte Csanádi.

Márk Skugó megrázta Csutak vállát:

– Az egész városban beszélik!

– Az egész városban… – Csutak majd a pad alá csúszott. De hiszen akkor Kalocsai fülébe is eljuthat. Akkor pedig, igen, akkor pedig aztán valóban elindul, hogy megkeresse azt a fickót, aki „olyan keményen megleckéztette az uszodában”.

– Parancsolsz egy sonkászsömlét a büféből? – érdeklődött szolgálatkészen Márk Skugó.

– Köszönöm – legyintett Csutak –, nincs étvágyam.

Dlugolinszky ragyogó arccal nézett rá.

– Barátom! és egy szót se szólt volna magától.

– Á – mondta Csanádi –, az ilyesminek úgyis híre megy.

Mire Csutak kissé fanyarul:

– Még szerencse… igazán még szerencse, hogy az ilyesminek olyan gyorsan híre terjed.

– Mi már tegnap tudtuk – magyarázta Dlugolinszky –, és akartunk is veled beszélni, csak hát nem lehetett.

– Mert nem értél rá, mert a Baranyai Márta…

– Tessék?! – Csutak felnézett.

Azok elhallgattak.

– Helyes lány – mondta egy kis szünet után Dlugolinszky –, és nagyon tehetséges.

– Kár, hogy egyszerre három színésznőt utánoz.

Ezt már nem Dlugolinszky mondta, hanem Bartha Klári, aki éppen elviharzott mellettük.

– A legjobb barátnők – nézett utána Dlugolinszky –, ez már legalább az ötödik hangjáték, amiben együtt szerepelnek.

– Nem érdekel. – Csutak felállt. – Vegyétek tudomásul, hogy se Bartha Klári, se pedig Baranyai Márta nem érdekel.

– No persze – bólintott Márk Skugó. – Aztán megkérdezte: – Fáj a torkod?

– Miért?

– Csak… mert hogy be van kötve a kardigánoddal.

Csutak a torkához kapott, de ebben a pillanatban feltűnt Baranyai Márta.

Baranyai Márta Csutakra mosolygott azzal a kedves-komoly mosolyával, intett is, mintha vizet rázna le az ujjairól, aztán eltűnt a büfé felé.

Csutak utána bámult, majd hirtelen megfordult. Dlugolinszky, Csanádi és Márk Skugó elbűvölten mosolyogtak és integettek.

– Hogy lehet ilyen bambán mosolyogni – dörmögött Csutak.

A Papa loholt át a pagodán, kissé féloldalasan bicegve. Jobbra-balra kapkodta a fejét.

– Mit ácsorogtok itt? Gyerünk, gyerünk! – Csutakra nézett, de mintha nem ismerné meg.

Csutak a kardigánjához kapott, a nyakára kötött kardigánjához, és már ott volt a Papa mellett.

A pagoda ajtajában megjelent Zoli bácsi. – Remélem, Papa, együtt van a díszes társaság?

Ugyanakkor vele szemben, a próbatermek felé vezető folyosón megjelent Margitka. Sértődötten, mint aki már réges-régen itt áll és vár, és azt mondta:

– Elkéstek, Zoltán, kérem. – Amikor a hangjáték szereplői betódultak, még hozzátette: – Szeretném figyelmeztetni, hogy senki se veszi komolyan a kezdés időpontját.

Zoli bácsi elmosolyodott.

– Ugyan Margitka, még legalább tíz percünk van.

A próbán egy kis baj volt Csutakkal. Mégpedig abban a jelenetben, amikor Baranyai Márta föltűnt a játszótéren, és mindent lefoglalt magának.

Zoli bácsi leállította a jelenetet, és előjött a fülkéből.

– Mondd, te alszol?

Margitka is előkerült a fülkéből, bánatosan nézett Csutakra. – Alszik.

Csutak a vállát vonogatta.

– Nem, én igazán nem… miért tetszik gondolni?

– Fiacskám – mondta Zoli bácsi –, te egyáltalán nem veszekszel Baranyai Mártával. Szépen hagyod, hogy csak mondja a magáét, és mindent lefoglaljon a játszótéren, és egy csöppet se vagy dühös.

A rendező nyugodtan kezdte, de a végén úgy remegett a hangja, mintha ő gurult volna dühbe Csutak helyett.

– Egyenesen udvariaskodik a kislánnyal – sóhajtotta Margitka. A fejét ingatta, aztán elkeseredetten kitört. – Sose lesz ebből felvétel! Egyik próba a másik után, de sose jutunk el a felvételig.

Ismételni kellett. Egyszer, kétszer, háromszor…

– Én nem tehetek róla – mondta Baranyai Márta –, én éppen úgy csinálom, mint eddig.

– Te igen – bólintott Zoli bácsi –, de a Csutak egyszerűen nincs sehol. – Megfogta a fiú vállát. – Miért nem vágsz a szavába, amikor arra kér, hogy szereld fel a hintát. Igaz, hogy a végén felszereled, de most dühös vagy, legszívesebben a képére másznál.

Csutak, a rendező vállán át, Baranyai Mártára nézett.

– Hagyom, hogy kifussa magát.

Zoli bácsi egy türelmetlen mozdulattal végigszántott a haján.

– Mit hagysz, te szerencsétlen?

– Hagyom, hogy legyen kifutási ideje, hogy szépen elmondhassa a magáét. – Csutak elakadt, aztán alig hallhatóan: – De azért én dühbe gurulok, én igazán dühbe gurulok.

Zoli bácsi a fejét csóválta.

– Nem tudom, mi van veled.

Csutak még mindig Baranyai Mártát nézte, aztán csak annyit mondott:

– Vívódok.

 

*

 

Vívódott – az biztos. Dühöngenie kellett volna, és nem tudott dühöngeni. A próbán ránézett Baranyai Mártára, és majd elolvadt. Legalábbis Zoli bácsi így mondta.

– Valósággal elolvadsz! – szólt rá a fiúra, ki tudja, hányadszor. – Ahelyett, hogy… eh, de hiába magyarázom!

– Eddig jól csinálta. – A Papa úgy állt mellette, mint orvos a betegnél.

– Most rosszul csinálja – bólintott Zoli bácsi. – Napról napra pocsékabbul.

– Állunk, állunk, és nem megyünk előbbre. – Margitka oly csüggedt volt. – Azt hiszem, Zoltán, ezt a hangjátékot nyugodtan levehetjük a műsorról.

Zoli bácsi visszatuszkolta Margitkát az üvegkalitkába, és újra kezdte a jelenetet. Hiába! Csutak, ha csak ránézett Baranyai Mártára, legszívesebben azt mondta volna: Legyen tiéd a hinta, ha akarod, külön sétányt építek neked. Én magam – csak neked!

Így aztán igazán nem csoda, hogy nem boldogultak.

– Hullámvölgyben vagy – mondta Baranyai Márta. – Színészeknél ez így szokott lenni.

Csutak megint a Rádióból kísérte hazafelé Mártát. Ahogy a lány komoly, csöndes hangját hallotta, akárcsak betegágyban feküdne, és fölötte egy álló óra kongana.

Akkoriban már többször voltak cukrászdában meg az Állatkertben, aztán egyszer Márta jegyet kapott valami szabadtéri előadásra, és oda is elmentek. Csutakon fekete-zöld zokni volt, az inge meg olasz ing, csodálatos bordó ragyogásban, és a kardigánja, ó a kardigánja, természetesem a nyakára csavarva!

– Az egyik nagybátyám színész volt – folytatta Baranyai Márta. – Tőle hallottam, hogy a hullámvölgyet nem lehet elkerülni.

– Hát ha nem lehet elkerülni! – sóhajtott Csutak. A lány lágyan leomló barna haját nézte, és nem értette, hogy ő ezt eddig nem vette észre. Pedig hát, Baranyai Márta itt volt, együtt jártak próbára, nem is szólva arról a nagy jelenetről, ami sajna, egyre gyászosabban megy…

– Szeretném, ha érdekes dolgokról beszélnél – mondta Márta. – Sose beszélsz semmiről, mindig csak azt mondod, hogy igen, igen, meg bólogatsz.

Csutak megállt és elmosolyodott.

– Éppen most jutott eszembe valami. Már régen gondoltam rá.

– Ha már régen gondoltál rá, akkor miért mondod, hogy éppen most jutott eszedbe?

– Eddig nem akartam előhozakodni vele – mondta Csutak. – De most mégiscsak… Egy meghívás… egy meghívásról lenne szó.

– Születésnapod lesz? – A lány összehúzta a szemöldökét. – Szeretném, ha megmondanád, kiket hívsz meg rajtam kívül, mert hát azért akárkivel mégse vagyok egy társaságban. Mikor lesz a születésnapod?

– Nem lesz születésnapom. – Ez úgy hangzott, mintha Csutaknak egyáltalán nem is volna születésnapja. De mert a lány ráfüggesztette a tekintetét, végre mégiscsak kibökte, miről van szó. – Egy sziget… tudod, egy szigetre szeretnélek meghívni.

– Hát ezt egyáltalán nem értem!

És akkor el kellett magyarázni mindent. Hogyan bukkantak rá Csutakék a szürke lóra, hogyan csempészték egyik pincéből a másikba, és végül hogyan vitték ki a szigetre… arra a bizonyos szigetre.

Közben már a cukrászdában ültek, abban a kedves kis cukrászdában, ahol először fagylaltoztak.

Márta végighallgatta Csutakot, és csak annyit mondott:

– Sose vittem volna fel egy lovat a lakásomba.

– Nem lakásba vittük. Pincébe.

– Mindegy. – Megrovóan rázta a fejét. – Furcsa barátaid lehetnek. – Majd végül egész lesújtóan. – Egyébként nem is emlékszem olyan filmre, amiben egy ló játszotta volna a főszerepet.

– Színész lett – bizonygatta Csutak. – Nagy színész. Igaz, mostanában nem hallok róla. Talán hullámvölgybe került…

– Nem emlékszem rá – ismételte a lány. – De azért egyszer kimehetek arra a szigetre, ha éppen úgy gondolod.

– Ó! – mondta Csutak, és csak nézte a lányt.

– Ezt már hallottam – bólintott a lány. És csüggedten hozzátette: – Azt hiszem, te mégse vagy elég izgalmas művészegyéniség.

 

*

 

Csutak kirohant a szigetre, hogy mindent előkészítsen Baranyai Márta fogadására.

A Belapított Orrú kissé savanyúan nézett rá, ahogy az ünnepély előkészületeit hallgatta.

– Miért nem mondod mindjárt, hogy virágligetet varázsoljunk ide? – Csutak egy lesújtó pillantására: – Jó, jó kisöpröm a fülkét, kitakarítom, fellocsolom, csak azt áruld el, milyen filmcsillagot várunk, Lollobrigidát, Brigitte Bardot-t?

A Táncoló Szemöldök öntözőkannával locsolta a füvet a fülke körül.

– Talán Bodor Mari jön – mondta elábrándozva –, akit már annyi filmben láttam.

Csutak leintette.

– Bodor Marit hagyjuk, róla talán inkább ne is beszéljünk. Ő is itt volt azokkal a filmesekkel, akik a szürke lovat elvitték.

Így aztán Bodor Mariról több szó nem esett.

– Különben is mondtam már, hogy ez a lány a Rádióban szerepel, és úgy hívják, hogy Baranyai Márta – magyarázta Csutak. – Van egy nagy közös jelenetünk abban a hangjátékban. – Elhallgatott. Mostanában valahogy nem szívesen beszélt arról a nagy közös jelenetről.

Tovább folytatták a sziget díszítését. Csutak három cserép virágot emelt el hazulról. Természetesen csak arra a bizonyos napra. Szépen kirakta a cserepeket az öreg vasúti fülke ablakába. A fülke falára pedig egy lófejet rajzolt krétával.

– Mégis, hogy tudja, ki lakott itt.

A Belapított Orrú és a Táncoló Szemöldök egymás mellett álltak, Csutak művét szemlélték.

– Szép – bólintott a Táncoló Szemöldök. – Ez biztosan tetszik majd a vendégnek. – Ő maga piros krétával írta fel a fülke homlokzatára: Éljen kedves vendégünk.

– Annak a lánynak már úgyis minden tetszik – jegyezte meg váratlanul a Belapított Orrú.

Csutak még egy kicsit javított a ló fején, törölt a füléből, hozzárajzolt az orrához. Látszólag teljesen elmerült a munkájában. Pedig úgy, de úgy szerette volna megkérdezni: „Miért gondolod, hogy minden tetszik neki, amit én csinálok?”

Szerencsére a Belapított Orrú magától is beszélt.

– Aki úgy elintézte Kalocsai Tibort, mint te, az minden lányt meghódít.

Csutak hátrafordult:

– Mit beszélsz?

De akkor már a Táncoló Szemöldök is elkezdte:

– Nekem Viczián Géza mesélte.

– Viczián Géza – ismételte Csutak –, mégis, ha elárulnád, hogy ki az a Viczián Géza?

– Egy fiú a hatos udvarból. Egy barátja a Lukács-uszodába jár, attól hallotta, hogy mi történt.

Csutak felegyenesedett, leporolta a térdét.

– Hagyjuk ezt, egy szót se erről.

Mire a Táncoló Szemöldök csöndes irigységgel:

– Ez tetszik a lányoknak.

– Egy szót se erről, megmondtam. – Magában pedig azt gondolta: – Most aztán már igazán beszélnem kell Kalocsaival. Ha már Viczián Géza is a hatos udvarból…

– Maradjunk itt, amikor az a lány kijön? – kérdezte a Táncoló Szemöldök.

Csutak felnevetett.

– Hát persze, hogy ittmaradtok! – Átfogta a vállukat, kivitte őket a fülke elé. – Hiszen már annyit beszéltem neki rólatok, nagyon szeretne végre megismerni benneteket.

– Nem bánom – mondta a Belapított Orrú –, ha mindenáron meg akar velem ismerkedni. – Összeráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkozik. – Valami mutatványt is produkálhatnánk.

– Látod, ez jó! – lelkendezett Csutak. – Ez nagyon jó!

– Mire gondolsz? – kérdezte a Táncoló Szemöldök.

– Kihozom a labdámat és fejelünk – bólintott a Belapított Orrú. – Két kapura játszunk.

Csutak a fejét rázta.

– Nem hinném, hogy ez érdekelné Baranyai Mártát. Nem tudnátok valami mást?

Csutak azt ajánlotta, csináljanak gúlát, vagy egy szép szoborcsoportozatot. De a Táncoló Szemöldök olyan rossz tornász volt, hogy biztosan leszédült volna a barátja válláról. – Akkor talán rendezzenek futó, gátfutó és egyéb versenyeket.

– Ezzel? – A Belapított Orrú megvetően rábökött a Táncoló Szemöldökre. Hirtelen villant egyet a tekintete. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megverlek.

– Ha megversz? – A Táncoló Szemöldök máris arrébb húzódott.

– De még hogy! – vágta rá a Belapított Orrú. – Kijön a kislány, és én irtózatosan megverlek, és akkor majd láthat valamit az a kislány, mert ez aztán egy olyan produkció lesz!

A Táncoló Szemöldök a vállát vonogatta, és egyre csak azt ismételgette, hogy ha lehet, azért csak találjanak ki valami más mutatványt.

– Ennél jobbat? – fordult Csutakhoz a Belapított Orrú.

Csutak a fejét rázta.

– Nem, nem, verekedésről szó se lehet. Nem szeretem az ilyesmit. – Igazán nem tudni, miért, valahogy Kalocsai Tibor jutott az eszébe.

Csutak végül is döntött.

– Mégis az lesz a legjobb, ha körülfutjátok a szigetet. Aztán jöhet az ugróverseny, majd megcsináljuk a pályát.

A Belapított Orrú komoran rábólintott. – Majd megcsináljuk. – Aztán kétségtelenül volt némi gúny a hangjában, ahogy megkérdezte: – Ne álljunk be élőképnek? Utánozzak madárcsicsergést, békakuruttyolást?

– Inkább talán ha előadnátok egy verset – mondta Csutak. – Egy részletet valamelyik színdarabból, amiben persze én is benne lennék. – Rájuk nézett és legyintett. – Reménytelen! Maradjunk a versenyeknél.

– Hármasugrás dobbantással – mondta a Belapított Orrú. – Abban nagy vagyok.

A Táncoló Szemöldök olyasfélét dünnyögött, hogy ő ugyan legfeljebb a dobbantásban nagy, de azért reméli, hogy nem vall szégyent. Aztán megkérdezte:

– Mikor is jön Baranyai Márta?

Csutak leült a földre, fölnézett a lomhán úszó kövér felhőkre.

– Holnap. Holnap délután.

 

*

 

Baranyai Mártát nem érdekelték túlságosan a futó- és ugróversenyek. Föl se tűnt neki, hogy a Belapított Orrú milyen nagy a hármasugrásban. Egyáltalán milyen képet vágott, amikor a Belapított Orrút és a Táncoló Szemöldököt meglátta…!

– Ki ez a két maszat?

Ez olyan volt, mintha magát Csutakot sértette volna meg.

– Nagyon rendes fiúk – mondta Csutak. – Nézd csak, állatszelídítés következik.

Mi is volt hát ez az állatszelídítés? A Vidám Fiúk műsoron kívüli száma. Csutak ugyanis így mutatta be a barátait: A Vidám Fiúk.

A Táncoló Szemöldöknek volt egy sárga, szomorú tekintetű kutyája, Bertalannak hívták, és még csak véletlenül se lehetett volna nála szelídebb kutyát találni. Hosszú füle lekonyult, tekintetében könnyek lógtak.

A Táncoló Szemöldök – a Belapított Orrú tanácsára – kihozta Bertalant a szigetre.

– Hozd csak ki Bertalant – ajánlotta a Belapított Orrú. – Kutyákkal mindig lehet valamit kezdeni.

– Gondolod? – kérdezte a Táncoló Szemöldök kissé bizonytalanul. – Csakhát Bertalan nem valami csodakutya, nem tud se számolni, se…

– Azért hozd csak ki!

Így került Bertalan a szigetre, és most mind a négyen körbeállták. A Belapított Orrú leguggolt, intett a többieknek, hogy húzódjanak kissé arrébb.

– Meg fogom szelídíteni.

– Ezt? – A Táncoló Szemöldök a vállát vonogatta. Olyasmit morgott, hogy Bertalan már úgyis elég szelíd, de Csutak oldalbabökte, hogy hallgasson.

– Nagy szám lesz! – hunyorított Csutak Baranyai Mártára. – Elhiheted, hogy Bertalan nem afféle közönséges kutya. Csak rá kell nézni, és az ember mindjárt láthatja, hogy van egyénisége. Ki tudja! Talán még a Rádióban is föl lehetne léptetni.

– Ugyan! – legyintett a lány. – Szecsei Csuli sokkal jobban csinálja a kutyaugatást.

– Pszt! – intett a Belapított Orrú – csöndet kérek. – Megfogta a kutya fejét, magához húzta, és erősen a szemébe nézett. – Bertalant elaltatom, egy perc – és Bertalan alszik.

A Belapított Orrú áthatóan nézett Bertalan szemébe.

– Még ébren van – mondta egy idő múlva Márta –, de én már mindjárt alszom.

A Belapított Orrú megint intett, hogy pszt, türelem, és ha lehet, még áthatóbban nézett a kutya szemébe.

– Nem értem – mentegetőzött a Táncoló Szemöldök –, egyébként örökké alszik.

Bertalan morogni kezdett. Megmerevítette magát, a lábait mintha beásná a földbe, és tompán morgott.

– Morog – hüledezett a Táncoló Szemöldök. – Bertalan morog.

Aztán megtörtént az, amire még nem volt példa. Bertalan ugatni kezdett. Előbb rövid, apró vakkantások, majd hosszan elnyújtott üvöltés. Végül pedig Bertalan a Belapított Orrú lábához kapott. Szerényen, ügyetlenül, mint aki még soha életében nem csinált ilyesmit, de azért mégiscsak a fiú lábához kapott.

A Belapított Orrú fölállt.

– Vadállat – mondta, és arrébb húzódott.

A Táncoló Szemöldök csak bámulta a kutyáját.

– Ha ezt otthon elmondom! – A fejét csóválta. – Senki se hiszi el.

Bertalan a Belapított Orrúra nézett, és egyre dühösebben ugatott. Tekintetéből eltűnt a könnyes szomorúság. Lángolt a tekintete.

– Vadállat. – A Belapított Orrú úgy kapkodta a lábát, mintha táncolna.

– De hát te is tudod, hogy Bertalan soha… soha… – És a Táncoló Szemöldök csak bámulta a kutyáját.

– Sunyi vadállat. – A Belapított Orrú Csutak mögé ugrott. – Lehet, hogy egy farkas vére van benne.

– Ebben?… – A Táncoló Szemöldök a fejét csóválta.

A Belapított Orrú akkor már futott. Nyomában Bertalan. Néhányszor körülfutották a vasúti fülkét, majd eltűntek a fák között.

Aztán a Belapított Orrú elfulladt hangja:

– Segítsééég!

A Táncoló Szemöldök kihúzta magát, dagadt a büszkeségtől. – Azt hiszem, meg kell mentenem a barátomat Bertalan elől. – Azzal ő is eltűnt.

Baranyai Márta Csutakra nézett azzal a félelmetesen komoly tekintetével.

– A fiú gyáva és a kutya hülye.

Előkerültek Bertalanék. A Belapított Orrú meglehetősen csapzott volt. Bertalan pedig olyan volt a Táncoló Szemöldök hóna alatt, mint egy csomag.

– Megveszett – lihegett a Belapított Orrú. – Azt hiszem, még sok bajt fog okozni.

A Táncoló Szemöldök büszkén és öntudatosan állt. Mint akinek már több dolga nincs, mint hogy a hóna alatt tartson egy félelmetes kutyát.

A Belapított Orrú kifújta magát, aztán elővett egy gumilabdát a zsebéből, földobta a levegőbe, és a homlokán ugráltatta.

– Nagyszerűen csinálja – mondta Csutak. – Valóságos labdaművész.

Mire Baranyai Márta:

– Miért kell ezt nekem végignézni?

A fiú homlokáról egyszerre lepattant a labda.

– Ha ennek a lánynak semmi se tetszik!

Baranyai Márta odalépett hozzá. Egy darabig figyelmesen nézte, aztán megkérdezte:

– Mik a terveid a jövőben?

A Belapított Orrú hátrakapta a fejét. Csutakra nézett, majd Mártára, mint aki nem is érti a kérdést.

Nem, gondolta Csutak, ilyet azért még a tanáros Dunai se mondana. Úgy fordult a Belapított Orrúhoz, mint egy tolmács.

– Márta azt kérdi, hogy mi akarsz lenni?

A Belapított Orrú még kétségbeesettebb képet vágott. – Űrhajós…

– Éppen ilyenre várnak! – Márta megvetően elfordult. A Táncoló Szemöldöktől már meg se kérdezte, hogy mik a tervei.

A Belapított Orrú a barátjára nézett.

– Hát akkor azt hiszem, hogy mi… – Rövid fütty. – Leléphetünk.

A Táncoló Szemöldök nem mozdult. Mint aki még várja, hogy azért mégiscsak megkérdezik tőle: „Hát te mi szeretnél lenni?” De aztán, ahogy a Belapított Orrú megindult – megindult ő is.

– Finnyás a kisasszony – bólintott a Belapított Orrú. – Nem is értem, miért hozta ki Csutak a szigetre.

– Tuskó – nézett utána Baranyai Márta. – Nem szeretem az ilyen fiúkat.

Ami ezután következett, az se volt sokkal vidámabb. A sziget fái, bokrai, mintha elhervadtak volna, ahogy a lány körülnézett.

– Csupa por – mondta a lány. – Az ég is olyan füstös.

– Itt lakott a szürke ló, és egyszer valóságos filmvárost építettek ide. – Csutak hangja bizonytalan volt. A lányra nézett, és arra gondolt, hogy csakugyan ez a sziget volt az ő nagy felfedezésük? Csakugyan itt rejtegették a szürke lovat? És hogy ide valaha filmvárost építettek? Nem, ezt ebben a pillanatban el se tudta képzelni.

Az ég füstös volt, mélyen leereszkedett, mintha magához akarná emelni a szigetet.

– Itt volt a szürke ló? – Márta bent állt az ócska vasúti fülkében, a rajzot szemlélte a falon, azt a lehetetlenül odakent lófejet, aztán Csutakhoz fordult.

– Nem tudom, ki rajzolta oda a falra – mondta Csutak. – Talán egy fiú. Talán még akkor, amikor itt volt a szürke ló. – Egy darabig állt mozdulatlanul, aztán megérintette a lány karját. – Gyerünk.

– Örülök, hogy végre ezt hallom – bólintott a lány. Majd, ahogy kint voltak a fülke előtt. – Nem is értem, miért kellett ide kijönnöm. Tulajdonképpen haragudnom kéne rád. Nem gondolod, hogy kicsit sértő ez az egész?

Csutak nem felelt. Fölnézett az égre.

A felhők füstösen, alacsonyan úsztak, de nem emelték magukhoz a szigetet, nem emelték magukhoz Csutakot.

– Gyerünk – mondta a fiú. Lassan, lehajtott fejjel elindult a lány mellett.

 

*

 

Azóta, hogy kint volt a szigeten, Baranyai Márta alig akart szóbaállni Csutakkal.

A fiú arra kérte, hogy találkozzanak próba után, és üljenek be abba a kis cukrászdába. Márta fájdalmas tekintettel nézett rá.

– Nem tudom, szabad-e még veled találkoznom.

– Miért ne lenne szabad? – kérdezte Csutak kissé tétován.

A próbaközti szünetben zajlott le ez a beszélgetés. A pagoda üvegfala mellett ültek. Csutak kalimpált a lábával, és csak nézte, nézte a lányt.

– Miért ne lenne szabad velem találkoznod?

A lány tekintete távoli volt és fájdalmas.

– Mindent lerombolsz bennem. – Megragadta Csutak kezét. – Én azt hittem, hogy csak a színészi pályád érdekel, hogy csupa vívódás vagy, és akkor az a sziget a két lehetetlen barátoddal. – Felnevetett. Keserűen, akár egy hangjátékban. – Azt hiszed, érdekel az ilyesmi: állatszelídítés meg futóverseny… Ó, hát így ismersz te engem!

Csutak a kockás zokniját bámulta, amit a lány kérésére vásárolt.

– Nem kell többet kijönnöd a szigetre, de hát azért még hazakísérhetlek.

– Ugyan, Csutak! – A lány fölállt. – Valahányszor hazakísérsz, mindig csak azt kérded: „Holnap elkísérhetlek?” Útközben meg alig beszélsz, de ha beszélsz is, ne haragudj, az egy cseppet se érdekes. – Egy pillanatra még visszaült, mintha borogatást akarna tenni a fiú homlokára. – Azt kell hinnem, hogy csalódtam benned.

– Márta!

De akkor a lány már elröppent.

A Papa ült mellette. És Csutak most az egyszer egy csöppet se örült az öregnek.

– Remélem, összeszeded magad – mondta a Papa.

Csutak a büfé felé nézett, amerre a lány eltűnt, és nem szólt semmit.

– Amikor Baranyai Márta elkezdi, hogy szereljétek föl neki a hintát, mindjárt a szavába kell vágnod.

– Ó! – mondta Csutak, és még mindig a büfé felé nézett.

– Tessék? – kérdezte a Papa, és ő is arra fordult.

Baranyai Márta állt az ajtóban, egy színésszel beszélgetett, egy igazi, nagy színésszel. A színész mosolygott, atyai mozdulattal rátette kezét a lány vállára, aztán elindult a próbatermek felé.

A Papa Csutakra nézett, Baranyai Mártára, majd felállt.

– Gyerünk – mondta csöndesen. – Azt hiszem, legjobb lenne kihagyni azt a jelenetet, amikor te és Baranyai Márta… ahogy így látom, nem ugrasz a torkának.

A Papának igaza volt. Ez a próba se sikerült jobban, mint a többi. Margitka olyan szomorúan nézett Csutakra, hogy a fiú a legszívesebben elbújt volna előle. Aztán, ahogy kiért az utcára, megint csak ott állt Baranyai Márta mellett.

– Elkísérhetlek?

– Jaj, ne haragudj – mondta a lány –, a Színháztudományi Intézetbe megyek, szereptanulmányozásra.

És mielőtt még Csutak kinyögte volna, hogy oda is elkísérlek – már el is tűnt.

– Szereptanulmányozásra. – Csutak ottmaradt a nyakába kötött kardigánnal. Egy darabig tétován ácsorgott, aztán elindult hazafelé.

Baranyai Márta másnap a Filmtudományi Intézetbe rohant.

– Egy régi filmet vetítenek: Greta Garbo a Krisztina királynőben! Ehhez a szerepemhez feltétlenül látnom kell Garbót a Krisztina királynőben!

– De hiszen te nem játszol semmiféle királynőt!

– Mennyire nem értesz meg! – A lány tekintete megint olyan fájdalmas volt. – Krisztina királynő alakját bele kell gyúrnom abba a lányba, akit játszom.

– Bele kell gyúrnod – rebegte Csutak –, az más, ha bele kell gyúrnod.

Csutak aztán otthon ült a kis szobájában, kinézett az ablakon, és nem látott semmit. Előtte az asztalon papír meg ceruza. A papíron ez állt: „Mártához.”

Alatta semmi.

Csutak végre elfordult az ablaktól, áthúzta a címet, aztán újra leírta szépen, gondosan, mintha diktálná valaki. – Mártához… Ha elolvassa – gondolta Csutak, ha majd Baranyai Márta elolvassa a verset, sírva fakad, és azt mondja: „Csutak, te mégis olyan vagy, mint amilyennek valaha elképzeltelek. Csutak, te nagy lélek vagy.”

Csutak valósággal meghatódott.

Elképzelte azt a jelenetet, amikor kibékülnek, amikor majd megint ott ülnek a cukrászdában. Márta megfogja a kezét, és sírással küszködve rebegi: „Fel kell olvasnod a verset, újra fel kell olvasnod. Csutak, a te versed egy gyöngyszem.”

Csakhogy a gyöngyszem egyelőre sehogy se akart elkészülni. „Mártához” – és aztán semmi. Egyszer ugyan leírta: Hogy ha rád gondolok… – Abban a pillanatban áthúzta. – Hogy ha rád gondolok…! De hiszen mindig rád gondolok.

A Rádióban meg Zoli bácsi félrehívta Csutakot. Úgy beszélt vele a pagodában, mint egy igazi színésszel.

– Magad is látod, hogy ez a jelenet nem megy. – Csutakra nézett. – Magad is tudod, melyik jelenetre gondolok. Ha ítéletnapig próbálunk, akkor se jutunk előbbre. Legjobb lesz, ha Andrási Peti csap össze Baranyai Mártával. Te meg majd békíted, hogy azért mégse kell így beszélni egy lánnyal.

Csutak egy szót se szólt.

– Tudom, hogy ez nem éppen kellemes – folytatta Zoli bácsi –, de hát nem tehetünk mást. Persze, amíg Margitka át nem írja a jelenetet, addig a régi szöveggel próbáljuk.

Megjelent Margitka, és ő is leült melléjük.

– Át kell írnom a jelenetet.

Csutak összehúzta magát, mintha a saját zsebébe akarna belecsúszni.

A rendező felnevetett.

– Hát azért nem csekélység egy ilyen gyerekhangjáték!

Margitka tompa, fátyolos hangon megismételte:

– Nem csekélység.

Délutánra írták ki a próbát. Csutak az uszodából indult a Rádióba. Kétségkívül hatásos volt, ahogy azt mondta:

– Sajnos, nem maradhatok tovább, próbám van.

Felöltözött. A kardigánt hanyagul és férfiasan a nyakába kötötte. Belenézett a folyosó nagy tükrébe. Hm, gondolta, kétségkívül barnább voltam, amikor a Balatonról hazajöttem, de azért még most is van némi színem. Hiába, a jó öreg Lukács-uszoda! A medence felé integetett.

Kati a partig úszott, megfogta a korlátot, és fölnézett Csutakra.

– Csak azt szeretném tudni, mi a csudának kötöd a nyakadba azt a szerencsétlen kardigánt?

Csutak lehajolt, mintha fejest akarna ugrani.

– Mostanában így hordják.

– Kik? – kérdezte Kati. Még mielőtt a fiú felelhetett volna, ellökte magát a korláttól, és háton úszott visszafelé. Pár méter után leállt, a talpával pancsolt, fröcskölte a vizet, mintha így búcsúzna Csutaktól.

Csutak pedig még egyszer Kati felé intett, aztán elindult. Kedves kislány ez a Kati, igazán kedves, kár, hogy én már… – Felsóhajtott. – …nem vagyok szabad.

Felült egy villamosra, és azon tűnődött, hogy ő már nem szabad. Hogy van az, hogy egy darabig észre se vette Baranyai Mártát, aztán egyszerre csak… hajaj!

– Fiacskám, ne hajolj ki a korláton – mondta a kalauznő.

Csutak behúzódott a sarokba. – Márta azt mondta, csalódott bennem, nem vagyok olyan izgalmas színészegyéniség. De ha majd megírom a verset, akkor látni fogja, hogy ki vagyok én. Nemcsak színész – de költő!

Ahogy a Rádió környékére ért, egy villanyórára pillantott. Fél négy. A próba négy órakor kezdődik, van még idő.

Lesétált a Bródy Sándor utcán, a kis cukrászdáig. Nem, hát mostanában nemigen voltak itt Baranyai Mártával, de majd ha átnyújtja a költeményt! Vagy inkább postán küldje el? Esetleg adja oda Dlugolinszkynak? Erről szó se lehet! Ebbe az ügybe senkit se lehet beavatni.

Hirtelen megállt. Egyszerre elfelejtette a levelet, elfelejtette Dlugolinszkyt.

Csak állt, állt a cukrászda előtt.

Az ajtó nyitva volt ezen a szép csöndes nyári délutánon, és így a vendégek mintha kint ültek volna az utcán, a kis asztalokkal együtt.

Az egyik kis asztalnál Baranyai Márta és egy fiú.

Csutak az első pillanatban úgy érezte, hogy ő ül ott a lánnyal. De nem, nem, az a szélesvállú, kurtára nyírt hajú fiú egészen másvalaki volt.

Ide járnak, gondolta Csutak mélységes keserűséggel. Legalább mennének máshová, de éppen ide, ahová valamikor velem járt! Nem, Mártának soha többé senkivel nem lett volna szabad ebbe a cukrászdába jönnie. És ha mégis betéved – természetesen egyedül –, akkor is csak egy gondolata lehet. „Amikor még Csutakkal üldögéltem ennél az asztalnál…! Amikor még Csutak rendelt nekem fagylaltot, kis adag fagylaltot.”

Félreállok – gondolta Csutak. Nem kell, hogy észrevegyenek, arra aztán igazán semmi szükség.

Nem mozdult az ajtó elől. De így se kellett attól félnie, hogy Baranyai Márta észreveszi. Vagy öt percig ácsorgott az ajtó előtt, de a lány még csak oda se pillantott.

A lány beszélt, beszélt és beszélt, a fiú pedig, az a bizonyos fiú, mintha nem nagyon törődött volna vele, belebámult a levegőbe és vigyorgott.

Ebből elég volt, én akár el is mehetek! – Csutak lesétált a sarokig… aztán megint ott volt a cukrászdánál.

Kétségtelen, akadnak fajankók, akik ilyenkor berohannak, de hát Csutaknál szó se lehet ilyesmiről! Egy-két lépés a sarok felé… aztán bent volt a cukrászdában. Jobbra-balra forgatta a fejét, mintha csak úgy véletlenül tévedt volna be ide. Melege lett, akárcsak forró gőzben lépkedne. – Észrevesz. Márta mindjárt észrevesz, és azt mondja: „De hát miért nem ülsz le hozzánk?”

A lány nem vette észre, és ő megint kint volt az utcán.

Aztán, mintha egy szélroham befújta volna, ott állt az asztal előtt. Megfogta az asztal szélét, és azt mondta:

– Csak azért jöttem, mert mindjárt kezdődik. Mármint a próba.

A lány fölnézett rá azzal a komoly tekintetével.

– Nem hiszem, hogy figyelmeztetned kéne, nem emlékszem rá, hogy valaha is elkéstem volna a próbáról. Különben pedig nem szeretem, ha az asztalom mellett ácsorognak. – Közben pedig azt se mondta, hogy menj el Csutak, azt se mondta, hogy ülj le, Csutak.

Csutak akárcsak odaragadt volna az asztal széléhez. Nézte, nézte a fiút, aki ott ült Baranyai Márta mellett, a sörtehaját, a pattanásos arcát, a bikanyakát és azt a dühítően szemtelen vigyorát.

Márta fölpillantott Csutakra és elmosolyodott.

– Tudod – mondta a pattanásos arcú fiúnak –, ő a rádiójáték egyik főszereplője. Ő a Csutak.

A pattanásos arcú fiú fölállt, és kezet nyújtott.

– Barborik. – Visszaült, tovább vigyorgott, mint aki többé már meg se szólal.

Csutak vállat vont. – Barborik… Ronda név. Hogy hívhatnak valakit Barboriknak, hogy ülhet le egy lány egy olyan fiúval, akit Barboriknak hívnak? És főként, ha ez a lány Baranyai Márta?

– Csodálatos egyéniséget ismertél meg, Csutak – bólintott Baranyai Márta.

Barborik a fejét lógatta, mintha nem is róla beszélnének.

Baranyai Márta várt egy kicsit. Most valóban olyan volt, mint egy óra, mielőtt kongatni kezdene, majd azt mondta:

– Barborik űrhajós lesz.

Csutak megrázkódott. Nem, ez nem lehet igaz! Talán rosszul hall, vagy valami…

– De hiszen – dadogta – a barátom is azt mondta a szigeten, hogy űrhajós lesz, és te kinevetted, és még velem se akarsz szóba állni, mert akinek ilyen barátja van…

– Kicsit csöndesebben – biccentett Baranyai Márta. – Igazán nem szeretném, ha mindenki idefigyelne. – Majd rém lesújtóan: – Remélem, nem akarod összehasonlítani Barborikot azzal az alakkal?

– Nem akarom! – Csutak fölnevetett. Oly gúnyosan, mintha a Rádióban lenne és zenét adtak volna alá. – Mert Barborik egyéniség, csak az a baj, hogy eddig még nem tanult meg beszélni.

Barborik arcáról eltűnt a vigyor. Összeráncolta a homlokát, mint aki gondolkozik, és mint akinek ez roppant nehezére esik.

Csutak meg egyetlen mozdulattal a nyakához kapott, és kioldotta a kardigánját.

– Légy boldog Barborikkal!

Hóna alá csapta a kardigánt, és azzal már kint volt az utcán. Elindult a Rádió felé.

 

*

 

Zoli bácsi és Margitka egymásra néztek az üvegfülkében.

– Zoltán kérem – kezdte Margitka –, én már nem is tudom, mit mondjak.

– Egy biztos – bólintott a rendező –, Csutakra rá se lehet ismerni.

A Csutak–Baranyai Márta jelenetet próbálták. Márta alig kapott levegőt. Csutak a szavába vágott, Csutak valósággal elsöpörte.

– Méghogy én szereljem föl neked a hintát? – Csutak véres gúnnyal felkacagott. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban kipöndöríti a lányt.

– Nem tudom, mi történt velük – mondta Zoli bácsi odabent a fülkében –, de azt hiszem, hogy nem kell átírni ezt a jelenetet, kedves Margitka.

– Félelmetes voltál – mondta a Papa próba után. – Végre elkaptad a hangot. – A fiúra nézett. – Mi az, mi van veled?

– Barborik! Hogy lehet egy ilyen Barborikkal szóba állni!

– Barborik? Miféle Barborik?

Kint álltak az utcán, a Rádió épülete előtt. Mögöttük vidám köszönések.

– Kezitcsókolom, Papa!

– Szervusz, Csutak!

Csutak állt és hallgatott. Igen, most özönlenek ki a többiek. Dlugolinszky, Csanádi, Márk Skugó egy csomóban, mintha egymás nyakába akarnának ugrani. Andrási Peti is elkanyarodik a Rádió mellett, aztán egy darabig senki se lép ki a kapuból. Aztán ő, Baranyai Márta. Egyenesen áll a kapu előtt. Nem mozdul, talán ide akar lépni Csutakhoz?

Csutak megfordult. Üres volt a kapu, Baranyai Márta nem volt már sehol.

– Gyerünk – mondta a Papa, és megfogta Csutak karját.

Egymás mellett lépkedett a sötét utcán a két színész: Papa és Csutak.

Valami van vele – gondolta a Papa. – Valami baj van vele. Semmit se kell kérdezni, majd beszél ő magától is.

Anélkül, hogy elhatározták volna, a sziget felé mentek. És Csutak már beszélt.

– Azt mondta, Papa kérem, hogy én egy izgalmas művészegyéniség vagyok, nem is izgalmas, de egyenesen elsöprő, és hogy ne nyomjam el ebben a rádiójátékban, és csak hagytam, hogy nyugodtan mondja a magáét, Zoli bácsi meg azt mondta, hogy semmit se ér az, amit csinálok, Márta meg azzal vigasztalt, hogy minden színész így van ezzel, meg hogy hullámvölgybe kerültem és vívódnom kell. – Oldalról a Papára nézett és megkérdezte: – Vívódott már, Papa kérem, tetszett hullámvölgyben lenni?

– Hm – vonogatta a vállát az öreg –, nem mondom, egyszer-kétszer voltam már hullámvölgyben, amikor külső zaj voltam a Rádióban, meg csoszogás, de látod, aztán megint csak szerepet kaptam, ez pedig annyit jelent, hogy kikerültem a hullámvölgyből.

– Hát – Csutak nyelt egyet –, egyszer talán én is kikerülök.

– A mai próbán már nagyon jó voltál.

– Jó voltam. – Csutak megint nyelt egyet. – De azért egy kicsit, mintha még mindig benne lennék abban a hullámvölgyben. – Aztán megint kitört: – De hát hogy tud egy ilyen fiúra még csak rá is nézni, mint a Barborik. Papa kérem, a Barborik örökké vigyorog, a fejét lógatja, egy árva szót se tud kinyögni, és még csak a kardigánja sincs a nyakába kötve!

– Mi… micsoda? – hunyorgott a Papa. – A kardigán?

– Márta azt mondta, hogy az úgy férfias! – vágta rá Csutak. – De Barboriknak talán nincs is kardigánja, csak pattanása van, és lehet, hogy én nem vagyok valami izgalmas egyéniség, de hogy egy ilyen Barborik…! – Elfulladt.

– Barborik! – bólintott a Papa. – Mindig jön egy ilyen Barborik.

– Mit tetszett mondani?

– Semmit, fiacskám.

Akkor már a régi pályaudvar környékén jártak. Az omladékfal felől közelítették meg a szigetet.

– Lehet, hogy kint lesz két barátom – mondta Csutak. – Két fiú, akik rendben tartják a fülkét, hogy ha majd a szürke ló visszajön… És Papa kérem! – Csutakot megint elöntötte a düh, lángolt a dühtől. – Kihoztam ide a szigetre, semmi se tetszett neki, mindent leszólt, és amikor az egyik barátom azt mondta, hogy űrhajós akar lenni, hát akkor csak legyintett, és olyan undok arcot vágott, de akkor meg miért olyan csodálatos, hogy ha Barborik űrhajós lesz… Papa kérem, hogy van ez?

A Papa átfogta Csutak vállát.

– Ne lógasd a fejed. Sikered lesz a rádiójátékban, és mindenki megtudja majd, hogy ki az a Csutak.

Egy lélek se volt a „szigeten”. Se a Belapított Orrú, se a Táncoló Szemöldök.

– Nem értem – mondta Csutak –, ilyenkor már itt szoktak lenni.

– Várj csak! – Papa a vasúti fülkére koppintott.

– Az ám! – És most már Csutak is azt a rajszöggel odaerősített papírdarabkát nézte. – Ki tehette ide?

– Mindjárt meglátjuk. – A Papa leemelte a cetlit. Aztán felkattintotta az öngyújtóját, és úgy olvasta: Kedves Csutak! – A fiúra pillantott. – Ez neked szól.

– Nekem szól. – Csutak a fülkére bámult, és valami furcsa, szomorú érzés fogta el.

A Papa tovább olvasott:

 

 

A Papa elhallgatott, de még a kezében tartotta a levelet.

– Van még valami? – kérdezte Csutak.

– Utóirat. – És a Papa már olvasta is. – „Azért, ha lehet, hagyd faképnél.”

Az öngyújtó lángja kilobbant. Ott álltak a sötétben: Csutak és a Papa.

– Hagyjam faképnél! – Csutak felsóhajtott.

– El fogod felejteni – bólintott a Papa. – A nevére se fogsz emlékezni.

– Baranyai Márta – mondta Csutak, mintha mindjárt be akarná bizonyítani, hogy sose felejti el ezt a nevet. Majd csöndesen: – És most még ők is elmentek, a Belapított Orrú meg a Táncoló Szemöldök.

– Majd én kijövök néha – vigasztalta a Papa.

– Köszönöm.

– Meg aztán nem vagy egyedül… A barátod mindig itt van. A szürke ló, akit nem felejtesz el soha.

– Soha, Papa kérem.

Hullámzott körülöttük a sötét, a fák és a bokrok lassan úsztak, hogy magukkal vigyék a „szigetet” az ócska vasúti fülkével és egy Csutak nevű fiúval.

 

*

 

Hogy miért kezdett el Katinak Baranyai Mártáról beszélni, azt igazán nem tudta. Talán mert csak ketten ültek a napozóágyon, és Csutaknak semmi se jutott az eszébe, Kati meg úgy nézett rá, mint aki várja, hogy a fiú beszéljen valamiről.

Az biztos, hogy Csutak mindent kipakolt.

Kati hanyatt feküdt, aztán hasrafordult, és azt mondta:

– Kis majom.

– Tessék? – kérdezte Csutak.

– Kis majom az a Márta, vagy hogy hívják.

– De hát, igazán azt gondolod, hogy…?

– Kis majom! – Kati fölugrott. – Ússzunk egyet!

Megfogta Csutak kezét, és egy mozdulattal fölrántotta.

 

*

 

Csutak próba után odalépett Baranyai Mártához.

– Azt hiszem, nem vagy méltó hozzám.

Sarkon fordult, mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna.

– Melléfogtam. – Megint Dlugolinszkyékkal ment haza próba után. Átvágtak a Múzeum-kerten, Csutak egy kavicsot rugdalt maga előtt. – Hiába, az ember néha melléfog.

Dlugolinszky hümmögött, bólogatott, és várta, várta, hogy mi sül ki ebből. Márk Skugó – Csutak mögött – oldalba lökte Csanádit.

– Figyeld meg, hogy róla fog beszélni.

Csutak valóban róla beszélt, Baranyai Mártáról. Kardigánját a hóna alá csapta, olykor a karjára dobta.

– Azt hittem, komolyan érdekli a dolog, mármint ez a rádiójáték, á, dehogyis! – Meglengette a kardigánt.

Dlugolinszkyék megálltak, körülvették Csutakot.

– A rádiójáték? – kérdezte Dlugolinszky. – Hát azért találkoztatok, hogy…?

– Nem találkoztunk mi olyan gyakran! – vágott közbe Csutak. – Tudjátok, a nyakamba akaszkodott, hogy vegyem át vele a szerepét, és akkor én próbáltam magyarázni, de aztán láttam, hogy tulajdonképpen nem érdekli az egész.

– Veled akart találkozni – mondta Dlugolinszky.

– Beléd esett – így Márk Skugó.

– Mit csinált? – Csutak fölkapta a fejét. – Mit mondasz, hogy mit csinált?

– Rajongott érted, ha így jobban tetszik.

Csutak a kör közepén állt, a nap sütötte a hátát, és ez olyan jó volt.

– Túlzás. Azért az talán mégis túlzás, hogy rajongott értem. Bár ki tudja… – Oldalt dűtötte a fejét. Úgy érezte, mintha feloldódna a napfényben.

– Ó, semmi – legyintett Dlugolinszky –, tavaly Kalocsaiért rajongott.

Csutak körül egyszerre elfogyott a napfény. Úgy állt ott egy sötét foltban. – Kalocsaiért! – Egyszerre átvillant rajta, hogy Kalocsaival még van valami dolga, egy kis elintéznivalója.

Dlugolinszky a többiekhez fordult.

– Emlékeztek? Egyebet se lehetett tőle hallani, mint hogy Kalocsai ilyen nagy színész, meg olyan nagy színész.

– Egyáltalán nem nagy színész – mondta Csutak.

– Együtt szerepeltek egy hangjátékban – mondta Márk Skugó. – Csak hát Kalocsai észre se vette Baranyai Mártát.

– Észre se vette! – Csutak lehajtotta a fejét. (Tőr a szívbe! Még csak észre se vette!)

– Kalocsai dobta Baranyai Mártát.

– Tessék?

– Fütyült rá – mondta Márk Skugó.

Csutak most már nem kérdezett semmit. Leszegett fejjel állt a kör közepén, és azt mondta:

– Leszámolok vele.

– Kivel? – kérdezte Csanádi.

– Kalocsaival.

– Azért, mert Baranyai Márta?…

– Ugyan! – Csutak legyintett. – Mondtam, hogy Baranyai Márta nem érdekel.

– Mondtad, persze.

Dlugolinszkyék úgy néztek Csutakra, mint akik azért ebben nem olyan nagyon biztosak.

– Csakhát, hogy említettétek Kalocsait – folytatta Csutak –, eszembe jutott, hogy nem ártana vele beszélgetni egy kicsit.

Ez félelmetesen hangzott, és az egészben volt valami sötét gúny. Ha Csutak egyszer azt mondja valakire, hogy nem ártana vele beszélgetni egy kicsit, hát az aztán megnézheti magát.

– De hiszen már elintézted – mondta Dlugolinszky. – Ott az uszodában.

Csanádi:

– Az egész város erről beszél.

Mire Márk Skugó figyelmeztetően:

– De az csak kóstoló volt. Emlékeztek rá! Amikor Csutak belökte a medencébe Kalocsait, utánakiáltotta: – „Ez még csak kóstoló volt!”

– Úgy van – bólintott Csutak szemrebbenés nélkül. – Ezt még utánakiáltottam.

– Aztán paccs! – mondta Márk Skugó. – Kalocsai eltűnt a vízben.

– Aztán paccs! – mondta Csutak. Úgy pergett le előtte ez a jelenet, mint egy film. Szinte látta, ahogy ott áll Kalocsaival a medence szélén, aztán, ahogy belöki Kalocsait. És már maga se volt benne olyan biztos, hogy nem történt-e meg ez az egész? Ha egyszer annyian beszélnek róla!

A kép ellobbant.

– Leszámolok Kalocsai Tiborral – mondta Csutak.

Úgy gondolta, legjobb, ha otthon keresi fel Kalocsait, aztán majd megbeszélik a helyet és a feltételeket. Mármint az összecsapás helyét és feltételeit.

Csutak nem gondolt feltétlenül verekedésre. Talán inkább olyan szellemi tornára, vetélkedőre. Jó, rendben van, kezdjük a filmnél. Megadhatjuk neki ezt az előnyt. Csutak legfeljebb felugrik Dunaihoz párbaj előtt, aki pontosan tudja, hogy például mikor mutatták be az első magyar hangosfilmet, ki rendezte és kik voltak a főszereplői. Aztán rátérhetünk a világhírű fizikusokra, majd a festők és írók következnek. A vetélkedő természetesen egy bizottság előtt zajlana le. Elnök: Dunai. Márta is ott lehet, mint hallgató. Még azt a salátafejű Barborikot is elhozhatja. És amikor Csutak tönkrezúzza, megsemmisíti ellenfelét, akkor aztán majd Márta is láthatja, hogy milyen hitvány kis fickó Kalocsai Tibor. Barborik pedig, a csodálatos Barborik, föláll és elsomfordál. – Nem, egy Csutaknak én nem állhatok az útjába.

Így lesz ez.

Azazhogy mégse lesz így. Mert a tömegből (nem kétséges, hogy a Csutak–Kalocsai párbajra valóságos tömeg gyűlik össze) csak beköpi valaki, hogy hát mi is volt ott az uszodában, amikor Csutak olyan csúnyán megleckéztette Kalocsait. Igen, valaki befújja ezt a dolgot, és akkor Kalocsai nekiugrik. És hogy akkor mi lesz…! Nem, hát ezt nem kell mindenkinek látni.

Egyébként Dlugolinszky mondta meg Kalocsai címét.

– Ipar utca kettő. – Csutakra nézett. – Elkísérjünk?

– Fölösleges – mondta Csutak.

– Nem avatkozunk bele – biztosítatta Dlugolinszky. – Ha laposra veritek egymást, akkor se avatkozunk a dologba.

– Akkor is fölösleges. Nem szeretem a látványosságot.

– Mikor mégy el hozzá?

– Még nem tudom, mikor csapok le rá. (Ez jól hangzott: Még nem tudom, mikor csapok le rá.)

– Leszámolsz vele.

– Arra mérget vehetsz. (Ez is roppant hatásos volt.)

Csutak még aznap délután elindult az Ipar utcába. Jobb ezen minél előbb túlesni. Úgy vágtatott az Üllői útig, akar szélroham vinné, úgy állt meg az Üllői út sarkán, mint aki gyökeret eresztett.

Mi a csudának megyek én Kalocsaihoz? Mi a csudát akarok én Kalocsaitól? Eltűnt a Rádióból, és ennél jobbat nem is lehet kívánni. Igaz, egyszer írt egy ostoba fenyegető levelet, de ezt talán már ő is elfelejtette.

De hát Baranyai Márta, aki úgy rajongott érte, és akit Kalocsai még csak észre se vett. (Tőr a szívbe!) Igaz, Baranyai Márta méltatlan hozzám, de hát azért Kalocsai még csak észre se vegye! Nem, ezt nem lehet megbocsátani.

Csutak továbbment. Pár lépés után ismét megállt.

…mert ha úgy lenne most is, mint azzal az uszodai kalanddal! Ki tudja, talán már mondják valahol: Csutak most aztán jól elintézte Kalocsai Tibort. Az, ami a Lukács-uszodában történt, valóban csak kóstoló volt, vagy még az se. Képzeld, Csutak felment a lakására, és Kalocsai elbújt, kiküldte a papáját, pedig Csutak nem is azért ment fel, hogy verekedjen, Csutak nem csinál ilyesmit, akkor még csak azt akarta megbeszélni, hogy mikor és hol mérkőzzenek.

Csutak az utcán állt, és szinte látta, ahogy egy szobában összebújnak és róla beszélnek; ahogy két fiú egy tér padján ül és róla beszél; ahogy egy lány fölsóhajt: Ó, ha megismerhetném Csutakot!

Csutak fölsóhajtott, mintha ő is nagyon szeretné megismerni Csutakot. Azt a bizonyos Csutakot, aki elől Kalocsai elbújt.

– És tudod – hallotta Csutak valahonnan messziről –, Kalocsai papája behívta Csutakot, leültette az asztalhoz.

Ebben a pillanatban, akárcsak egy film vásznán, képzeletében megjelent előtte Kalocsai papája.

– Csutak kérem – mondta Kalocsai papája –, a fiam már régen megbánta, amit ön ellen elkövetett, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy nagy tisztelője önnek, mert ma már ő is látja, hogy kicsoda ön, és arra kéri, hogy bocsásson meg neki, és én, mint apa, kérem önt, hogy ne verje prézlire a fiamat, tekintsen el kérem attól, hogy belenyomja az aszfaltba, egy apa kéri önt, és ön ezt nem tagadhatja meg egy apától.

Kalocsai mamája behozza a tortát, leteszi Csutak elé, szólni nem szól, csak megtörli a szemét és szipog.

– Parancsoljon, a lemezjátszó! – mondja Kalocsai papája. – Melyik a kedvenc lemeze, Csutak kérem? Szereti Edith Piafot? Föltehetem önnek Edith Piafot?

A kép eltűnt.

Csutak megint csak egy ház csupasz falát látta. Azért nem olyan biztos, hogy fölteszik Edith Piaffot, gondolta, amikor elindult.

Több kis téren ment át. Mintha terekből és üres telkekből nőtt volna ki ez a környék. A telkeken vetíteni szoktak. – Csutak ebben valahogy biztos volt. Este összejönnek a környékről, székeket, hokkedliket hoznak. Régi mozisok vetítenek régi filmeket, amikről Csutak csak az apjától hallott.

Szűk utcák, házak barnásvörös fala. A fal előtt két fiú. Gyanakodva néztek Csutakra. Honnan pottyan ez ide? A Marsról? Vagy a Kenyérmező utcából?

Az egyik fiú a szájába vette két ujját. Hosszú, éles fütty. Valahonnan az utcák mélyéből feleltek rá. Fütty hallatszott jobbról, fütty hallatszott balról.

Ez a jel.

Csutak sietni kezdett. – Rám rontanak, és iszonyúan megvernek. Hátrafordult. A két fiú eltűnt a fal mellől. Majd váratlanul támadnak. Nem is ketten, hanem egy egész csapat.

A füttyök elhaltak, csönd lett.

Csutak egy hosszú sor teherautó mellett ment el. Mintha itt gyűjtötték volna össze a város teherautóit. – Ott lapulnak a teherautókon, és rám ugranak.

Senki se ugrott rá. Egy kis csalódást érzett. Akkor hát mire jó ez az egész? Mit jelentettek a füttyök?

Két lány kergetőzött a járdán, átfutottak a másik oldalra. Az egyik lány Csutakra mosolygott, aztán befutott egy kapuba és eltűnt.

Egy ablak nyitva volt, zongora hallatszott. Az a lány játszik, gondolta Csutak, aki az előbb átfutott az utcán és rámosolygott.

Fölnézett a táblára, és mindent elfelejtett.

Ipar utca 2.

A kapualj beszippantotta.

Hatalmas tábla a lakók névjegyzéke. El se lehet képzelni, hogy itt valakit megtaláljon az ember. Özvegy Rebró Pálné. – Sárga arcú, szürke hajú öregasszony, fekete ruhában ül az ablaknál, és összerezzen, ha Kalocsai Tibor befütyül az ablakán. Kalocsai pedig mindig befütyül az ablakán, ha végigmegy a körfolyosón.

Eléje ugrott a kis kártya.

Kalocsai Béla.

Harmadik emelet négy, igen. – Lehajtott fejjel állt a tábla előtt, mintha azt olvasta volna: – Öt pofon Csutaknak. – Aztán mégiscsak elindult. „Ha a lépcsőn összeakadok vele, mindjárt nekem ugrik, és lemázol egyet.” Legszívesebben visszafordult volna.

Csakhogy Dlugolinszkyék lent állnak a kapu előtt. Ebben a pillanatban egész biztos volt benne, hogy Dlugolinszkyék messziről követték végig a városon. Amikor futott, ők is futottak, amikor megállt, ők is megálltak, összenéztek, mintha azt mondták volna: – Megijedt. Csutak mégiscsak megijedt Kalocsai Tibortól. – Most pedig lent állnak a kapuban és várnak.

Menni kell – nincs más.

Szorosan a fal mellé húzódva nyomult fölfelé. Minden lépcsőfordulónál megállt, és pihenőt tartott. Hanem egyszer mégiscsak fönt volt a harmadik emeleten. Ott állt az ajtó előtt.

– Kalocsai Béla.

A csöngetésre nem nyitottak ajtót. Nincsenek itthon – gondolta Csutak, vagy alszanak. Igazán nem ébreszthetem fel Kalocsai papáját a délutáni álmából. Mégsem mozdult, mintha nem hinné el, hogy az ajtó ilyen egyszerűen elengedi. Végre elindult. Akkor aztán – mintha puskából lőtték volna ki.

Csutak nem fordult meg mindjárt. Mint aki még habozik, hogy talán mégis inkább levágtat a lépcsőn, aztán ki ebből a házból, ebből az utcából!

Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán már szemben állt azzal a kék kötényes lánnyal.

– Kalocsai – mondta Csutak. – Itthon van Kalocsai Tibor?

A lány köténye zsebébe csúsztatta a kezét, és a fejét rázta.

– Nem, nincs itthon, Tibi ilyenkor még nem jön haza. Én a húga vagyok.

– A Rádió – mondta Csutak –, együtt szerepeltünk Tiborral.

– Otthagyta a Rádiót – bólintott a lány –, azt mondta, hogy nem volt megelégedve a szerepével, egyszer a Filmgyárból is így jött haza, de én azt hiszem, hogy inkább talán elküldték. És ugye, hogy a Rádióból is elküldték?

– Nem, nem egészen, bár azt se lehet mondani, hogy ő hagyta ott a Rádiót. – Csutak a lány mögött bebámult a sötét előszobába. Az egész lakás ilyen sötét lehetett. A lakás, ahová Kalocsai alig jár haza.

A lány az ajtófélfára tette a kezét, és mint egy párnára, ráhajtotta a fejét.

– Mit csinált Tibi a Rádióban?

Ez úgy hangzott, mintha nem is Kalocsai húga, de az anyja kérdezte volna. Aztán mindjárt felelt is.

– Nem tudta a szerepét. – Kis szünet. – Sose tanul, lecsapja az asztalra azokat a gépelt lapokat. „Majd a felvételen földobom a szerepet!” Pedig én együtt tanulnék vele. – A lány vállat vont, majd hirtelen megkérdezte: – Bejön? Megvárja? Bár nem tudom… néha igazán olyan későn jön haza.

– Nem, köszönöm. – Csutak úgy gondolta, hogy nem várja meg Kalocsait.

Aztán mégiscsak bent ült a kis szobában, és irkákat nézegetett, kék papírba kötött irkákat.

– Eltettük a füzeteit, apuék eltették első elemitől kezdve, apu azt mondta, hogy senkinek se volt olyan szép írása, az egész iskolában.

Szabályos, szép betűk. „Erdő-mező virágba borul” – olvasta Csutak.

– Azért Tibit még visszaveszik a Rádióba? Vagy soha… soha többé? Nekem megmondhatja!

– Lehet, hogy visszaveszik. – Csutak becsukta a füzetet.

A lány belebámult a levegőbe. És mintha már régen várta volna, hogy elmondja valakinek.

– Eladta a biciklimet. Borzasztó, hogy akkor mi volt itthon. Pénz kellett neki, de hát kap pénzt hazulról, meg keres is – hát akkor meg miért? Maga is együtt jár vele… várjon csak, hogy is mondják, egy galeribe?

– Nem, én a Rádióból ismerem.

– Csak tudnám, hogy kivel jár, csak tudnám, miért van olyan keveset itthon. Apuval már alig beszélnek. Egyszer Tibi azt mondta neki: „Velem már nem lehet ilyen hangon beszélni!” – Elhallgatott, majd szinte könyörögve: – Visszaveszik a Rádióba?

– Lehet, nem tudom. – Csutak letette a füzetet az asztalra. Menekülni szeretett volna ebből a lakásból.

– Elmegy?

– Igen, azt hiszem.

– Beszéljen vele, hogy ne legyen olyan.

– Megpróbálom.

Megint az ajtóban álltak. A lány váratlanul megkérdezte:

– Miért kereste?

– Egy ügy miatt… a kettőnk ügye. Egyszer megbántott. – Csutak már félig kint volt az ajtón. – Levelet írt, hogy megver.

– Hogy megveri?

– Nem fontos. – Csutak egyre szaporábban beszélt, közben lebámult az udvarra. – Meg egy lánnyal is pimaszkodott, aki ugyan nem való hozzám, de akit azért én nagyon – és most kimondta – szerettem.

Kalocsai húga megint rádőlt az ajtófélfára.

– Mit mondjak, ki kereste?

– A Csutak. – Félszegen elmosolyodott. – Furcsa név, ugye?

– Nincs benne semmi furcsa.

– Az iskolában is így hívnak. Jön a Csutak, itt a Csutak. – Maga elé nézett, mintha nagyon, de nagyon csodálkozna, hogy így hívják.

– Nagyon megbántotta a Tibi? – kérdezte a lány.

– Nem olyan veszélyes. – Csutak hirtelen elmosolyodott. – De maga igazán nagyon kedves! – Meghajolt és elment.

 

*

 

– Csak a húga volt otthon – mondta másnap Dlugolinszkyéknak. – Nagyon kedves lány, mintha nem is a húga lenne. És képzeljétek! Kalocsai eladta a biciklijét, a húga biciklijét, igen, igen. Ezért még külön számolok vele. – Reménykedve felsóhajtott. – Persze, lehet, hogy többé nem is akadunk össze!

 

*

 

Csutak sportlapot vett a sarki újságosnál. Aztán, ahogy megfordult, ott állt előtte – Kalocsai Tibor. Csutak kezében megremegett az újság. Nem, ez nem lehet igaz, ezt csak úgy látja. Mit is keresne Kalocsai ezen a környéken? – És akkor átvillant rajta.

Eljött, hogy leszámoljon velem.

Kalocsai meg se mozdult.

Már régóta figyel, gondolta Csutak. Egy pillanatig úgy érezte, hogy elhagyja az ereje, annyira elgyöngült.

Mintha csak abba az árva sportlapba kapaszkodott volna.

– Szervusz, Kalocsai – mondta végül, távoli, idegen hangon.

Kalocsai állt és hallgatott.

Úgy, hát még csak nem is köszön! Vagy talán meg se ismer? Nem, ez lehetetlen. Hát akkor kezdjük. Csak ne itt az utcán. Majd a téren. Úgyis sötét van már, nem lesz nagy közönség.

– Szervusz, Kalocsai – mondta még egyszer, és egy lépést tett előre.

Kalocsai, mintha egy lassított felvételen látná, megmozdult és egy lépést tett – hátrafelé.

Ez megint olyan furcsa volt. Biztosan valami csel. Persze, Kalocsai hátrál, aztán majd nekiugrik.

Kalocsai hátrált, egyre hátrált, és közben Csutakot nézte. Majd megfordult és elindult.

Csutak valósággal megbutult az örömtől. „Megúsztam! Ezt aztán megúsztam!”

És akkor egész váratlanul ott volt Kalocsai mellett. Szorosan Kalocsai mellett lépkedett, és már lángolt a dühtől, ahogy megkérdezte:

– Nem tudsz köszönni?

Kalocsai ránézett. A fal felé húzódott, mintha zuhogna az eső.

– Mit keresel itt? – kérdezte Csutak.

– Erre jártam.

– Persze, mert csak úgy erre jártál! – Csutak úgy oldalról próbálta elkapni Kalocsai tekintetét. – Mert nem is tudtad, hogy itt lakom. – Elhallgatott. Majd fuldokolva az izgalomtól: – Mondd mindjárt, hogy nem is engem kerestél, hogy nem is rám vártál! – Kalocsai elé ugrott.

Kalocsai megállt. Mintha hirtelen bevágtak volna előtte egy ajtót. – Hagyj békén – mondta alig hallhatóan.

Akkor már a tér sarkán voltak. Csutak egy pillanatra megint csak azt gondolta, hogy ez a fiú itt előtte nem is Kalocsai. Aztán újra kitört belőle.

– Hagyj békén, most hagyjalak békén, de az a levél…!

– Miféle levél? – Kalocsai olyan képet vágott, mintha el akarna tolni valamit maga elől. – Nem tudom, miféle levélről beszélsz?

– Nem tudod! – Csutak elakadt. Hát nem, ez azért mégiscsak túlzás. Még azt meri mondani, hogy nem tud róla! – De hiszen azt írtad, hogy velem még külön is leszámolsz. Dlugolinszkyék megkapják a magukét, de velem még külön is leszámolsz!

Kalocsai elmosolyodott. Kedvetlen, rozsdás mosoly volt ez. És ahogy megszólalt, olyan volt a hangja, mintha homok csikorogna.

– Lehet, hogy írtam ilyesfélét, lehet, hogy nem írtam. Talán megijedtél? – Aztán még mielőtt Csutak bármit is mondhatott volna: – Megnyugtatlak, hogy eszem ágában sincs veled leszámolni. Azt is elfelejtettem, hogy a világon vagy.

– Elfelejtetted?! – Csutak belehajolt az arcába. – És amikor azt csináltad velem a Rádióban? Amikor majdnem kidobtak miattad? (Baranyai Mártáról nem beszélünk!)

– Hol van az már – legyintett Kalocsai. – Hallom, azóta te játszod az én szerepemet.

– Én játszom – bólintott Csutak. – Zenét adtak alám, és most én játszom a te szerepedet.

– Sok szerencsét! – Azzal Kalocsai el akart lépni Csutak mellől.

– Ne… ne menj még el! – ugrott eléje Csutak.

– Mi bajod van velem?

– Azt hiszed, bedőlök ennek a…? – Csutak elakadt. Aztán valósággal lökte magából a szavakat. – Most szépen elsétálsz. Szervusz, Csutak, agyő, nincs kedvem veled foglalkozni. De aztán majd elkapsz. Amikor éppen eszedbe jut, amikor éppen kedved lesz velem foglalkozni! Hát akkor inkább most…!

Kalocsai egy pillanatra ránézett, aztán félreugrott, és futni kezdett.

Csutak egy szót se tudott szólni. A harag is elpárolgott belőle. Üres volt a levegő körülötte, és valami végtelen csalódást érzett. Hát így tűnik el Kalocsai? És a nagy leszámolás? Ezt várta? Ettől félt?

Utána kiáltott:

– Kalocsai!

Kalocsai hátrakapta a fejét, aztán átszaladt a kocsiúton. Egy pillanat – és eltűnt az utca mélyén.

Csutak még ottmaradt, és utána bámult.

– Elfutott, elfutott előlem.

Semmi örömet nem érzett, ahogy ott állt a tér sarkán, magára maradva a diadalával. Fölkapott egy kavicsot, és belevágta a sötétbe.

– Hogy a csuda vigye el!

 

*

 

Másnap reggel, ahogy próbára ment, Pazárral találkozott. Ezen egy kicsit elcsodálkozott. Pazárékkal az utóbbi időben szinte csak az uszodában akadt össze. De hát most mellette lépkedett ez a nagydarab, szélesvállú fiú, és arról beszélt, hogy éppen Dunaihoz megy.

– Tudod, nemsokára kezdődik az iskola, és Dunaival átvesszük egy kicsit az anyagot, már ugye, amiben tavaly gyengébb voltam. – Elmosolyodott. – Dunai ötlete volt. Egyszer csak rám szólt az uszodában, hogy Pazár feljössz hozzám – és vele aztán nem lehet beszélni, így hát felmegyek hozzá.

– Igaz, hogy Magda néni elmegy tőlünk? – kérdezte Csutak.

– Nem hallottam róla – mondta Pazár. – Mindenesetre megkérdezem Dunait.

– Nem tudom, mi lesz az irodalmi szakkörrel, ha Magda néni elmegy. – Csutak gondterhelten csóválta a fejét. Aztán egyszerre csak kibökte. – Tegnap találkoztam vele.

– Kivel?

– Kalocsai Tiborral. – Csutak úgy pislogott a barátjára, mintha kérdések özönét várná. „Mi történt? Verekedtetek?”

Pazár nem kérdezett semmit. Összehúzta a szemét, és mintha mosolygott volna. Aztán csak ennyit mondott:

– Én is összeakadtam vele.

Csutak megállt.

– Mi… micsoda? Kivel akadtál össze?

– Azzal a… na, hogy is hívják? – Pazár Csutak felé fordult. – Kalocsaival, vagy kicsodával.

– De hiszen nem is ismered.

– Megismertem. – Pazár a vállát vonogatta, mint aki kissé unja ezt a beszélgetést, meg aztán nem is nagyon ér rá, hiszen Dunaihoz kell mennie. Hanem azért elmondta, hogy ismerkedett meg Kalocsaival.

– Moziból jöttünk haza egy este Katival és Dunaival. A nagy Dochnál is velünk volt, de az mindjárt leszakadt rólunk, eszébe jutott, hogy még fel kell ugrania valahová. Hogy mit is láttunk? „Nevetés a háztetőn.” Jó kis film, neked is csak ajánlani tudom. Valakiről azt hiszik, hogy ő az új flottaparancsnok, pedig csak porszívóügynök, és mégis fölkerül egy hadihajóra, elsüt egy ágyút, és az ágyú telibetrafálja az admirálist, aki éppen akkor érkezik csónakon. Dunai szerint ugyan ez agyalágyult hülyeség, meg nem is filmszerű, de azért én mégiscsak azt mondom, öregem, hogy meg kell nézni, mert van benne egy jelenet, amikor…

– Kalocsai is ott volt a moziban? – szakította félbe Csutak.

Pazár úgy nézett rá, mint aki nem nagyon örül annak, hogy félbeszakították. Majd meglehetősen zordul azt mondta:

– Lehet, hogy ott volt, lehet, hogy nem volt ott. Az biztos, hogy amikor bevágtunk abba a kis utcába a mozi mellett, füttyöket hallottunk, sípolást, dobogást.

– Igen, igen… – Csutak Pazár mellett ügetett. A barátja arcán látta ezt az egész esetet. Úgy előtte volt, ahogy Pazárék bevágnak abba a kis utcába a mozi mellett. Látta, ahogy egy fiú egyszerre csak Pazár elé ugrik, mérhetetlen gúnnyal meghajol, és azt mondja: „Jó estét!” Egy darabig még Pazárra bámul, aztán lebukik a sötétbe, és már valahonnan az utca végéről hallani. „Még csak vissza se köszönt a fiatalúr!” Valaki beleröhög a sötétbe. „Én a te helyedben nem tűrném, Kalocsai. Előreköszönsz, és még csak nem is fogadják, na nem, ez, ez több a soknál.” Megint csak füttyöket hallani. Akárcsak lasszókat dobálnának Pazárék fölött. Pazárék meg, mintha nem is hallanák. Mennek tovább, és a filmről beszélnek. Az arc, az idegen arc, most Dunai előtt bukkan fel. Majd lassan Kati felé fordul: „Kezitcsókolom.” Aztán, ahogy visszabukik a sötétbe: „A kisasszony se köszön vissza.” Mire a láthatatlanok kórusa:

„Ne hagyd magad, Kalocsai!” „Türelem, fiúk, tudom én, hogy kell bánni egy ilyen kislánnyal. Egy ilyen sexbomba kislánnyal.” Az arc, mintha a tenger mélyéről merülne fel Kati előtt. „Kisasszony, ugye, nem akar megbántani, ugye a világért se akar nekem egy rossz estét szerezni!” Félig elfojtott, pimasz kis nevetések a sötétben. Aztán egy hang. „Vedd kezelésbe a kisasszonyt!” Kalocsai meg, mintha egy hullám hátán lovagolna, süllyed, majd újra fölmerül. „Kisasszony, ne törje össze a szívemet, hagyja faképnél ezt a két lehetetlen alakot!” El akarja kapni Kati kezét, de akkor Pazár eléje ugrik, és egy mozdulattal hátracsavarja Kalocsai karját. „Jókedvű fickónak látszol.” Pazár hangjában nincs harag, inkább mintha sajnálná Kalocsait. Ott állnak a falnál. Dunai Kati elé húzódik, hogy ha a többiek támadnának… „Mi van a barátaiddal?” – kérdi Pazár. „Légy szíves, mondd nekik, hogy elő ne merjenek bújni.” Kalocsai rúgkapál, szabadulni igyekszik, de hiába. „Nem kell izgulni” – mondja Pazár. „És nagyon ajánlom, hogy szólj a barátaidnak.” Újabb csavarás. Kalocsai szép lassan letérdel a fal mellett. „Menjetek! – kiáltja elfulladva – menjetek innen!” A füttyöket nem hallani. Csönd van az utcában. „Ejnye – mondja Pazár –, azért nem szép tőlük, hogy így cserbenhagytak. Nem barátkoznék velük.” És mintha csak most venné észre. „Mi az, te térdelsz? Ez azért túlzás, elég ha bocsánatot kérsz ettől a lánytól.” Pazár hangja atyaian jóságos. „Mert ugye éppen bocsánatot akartál kérni?” „Bocsánat” – nyögi Kalocsai a mélyből. „No lám, milyen rendes fiú vagy. És akkor így viselkedni az utcán…!” A szorítás kissé enged. Csak éppen annyira, hogy Kalocsai fel tudjon állni. „Engedd el – lép oda Dunai –, most már engedd el, Pazár.” – „Te is úgy gondolod, Kati?” – kérdi Pazár. Kati nem is felel, csak legyint, hogy hagyja már futni Pazár ezt az alakot. „Hát jó – bólint Pazár –, mind a ketten akarják, hogy elengedjelek. Rendben van. Most az egyszer még olcsón megúsztad, de ha legközelebb összeakadunk…” Kalocsai olyasfélét dörmög, hogy talán nem akadnak össze, ő a maga részéről igazán nem bánja, ha nem akadnak össze. „Tűnj el.” Pazár elengedi Kalocsait, de aztán váratlanul utánanyúl, a vállánál fogva penderíti vissza. „Egy pillanat! Még csak egy pillanat, ha nem haragszol. Mintha a barátaid azt kiabálták volna, hogy Kalocsai!” Erre Dunai is felfigyel. „Az ám. Ismerős név, nagyon ismerős név.” Kalocsai bizalmatlanul hunyorog, és egyre azt hajtogatja. „Hagyjatok békén, egyszer már bocsánatot kértem, hagyjatok békén.” Kati elmosolyodik. „Igazán nem kell, hogy megint bocsánatot kérj.” Elkomolyodik. „Csutak. Nem hallottad véletlenül ezt a nevet, hogy Csutak?” „Nem szerepeltetek véletlenül együtt a Rádióban?” – kérdi Dunai. „Már kiszálltam abból a hangjátékból – mondja Kalocsai –, nem tudom, mit akartok ezzel?” „Idefigyelj!” És ez már megint Pazár. „Ha csak egy ujjal is hozzá mersz nyúlni Csutakhoz…” Megrázza Kalocsait. A végén, mintha már csak egy lötyögő kabát volna a kezében. „Véletlenül ismerjük Csutakot – mondja Dunai –, véletlenül a barátunk.”

Pazár elengedi Kalocsait, az belehull a sötét semmibe.

 

*

 

Csutak elbódultan bámult Pazár Micura, ahogy mellette loholt.

– Ezt mondtátok neki! Hogy véletlenül ismertek engem, hogy véletlenül a barátotok vagyok, és ha csak egy ujjal is hozzám mer nyúlni… – Hirtelen elkomorodott. – Hát ezért nem mert hozzám nyúlni!

– Sose búsulj, megkapta a magáét.

Mire Csutak egy kis bánatos sóhajban:

– De nem tőlem. – Hümmögött, a vállát vonogatta, aztán egyszerre csak felragyogott: – Azért az se csekélység, ha az embernek ilyen barátai vannak!

Pazár megállt.

– Akkor én itt levágok.

– Szervusz – mondta csöndesen Csutak. Aztán, ahogy a barátja elindult, utána kiáltott: – Szervusz, Pazár!

 

*

 

– Csak azt ne hidd, hogy elfelejtettelek.

Csutak bent ült a vasúti kupéban. A rajzot nézte a falon, a szürke lovat. Nem lehet mondani, hogy túlságosan sikerült volna ez a rajz, de hát mégiscsak róla készült, a barátjáról.

– Nem tudom, hogy vagy a filmjeiddel – folytatta Csutak –, de én a Rádióban, no, szóval nem akarok dicsekedni, de ha valaki meghallgat abban a hangjátékban, hát az nem felejt el egyhamar.

Csutak várt, várta, hogy a szürke ló megszólaljon.

A ló hallgatott ott a fülke falán, majd egészen váratlanul mintha ezt mondta volna:

– Ronda a fülem, el van túlozva.

Csutak vállat vont.

– Letörölhetek belőle egy kicsit, ha olyan nagyon akarod. Mit csináljak! Nem vagyok festőművész.

Mire a ló meglehetősen savanyúan:

– Azt látom. De ha lehetséges, ne nyúlj hozzám, mert még jobban eltolsz.

– Mert ugye különben nincs nálad pompásabb paripa a világon! – vágta rá Csutak. Aztán elhallgatott. Nem akart veszekedni az öreggel. Az a fontos, hogy elbeszélgessenek egy kicsit.

– Mi a csudának kellett engem ide fölmázolni?

– Meg akartalak mutatni egy lánynak. – Csutak felsóhajtott. – Csak hát nem nagyon tetszettél neki.

– Nem csodálom. És ki volt az a lány?

Csutak tétovázott, hogy egyáltalán feleljen-e, aztán csak annyit mondott:

– Ne haragudj, de nem nagyon szeretek róla beszélni.

– Kérlek. Csak érdeklődtem.

– Tulajdonképpen egy kis majom volt – magyarázta Csutak. – Ezt persze nem vettem mindjárt észre, de hát azért vannak barátai az embernek, hogy felnyissák a szemét. – Kilógatta a lábát a fülke ajtajából, és közben róla beszélt, Baranyai Mártáról, aki még azt se hitte el, hogy a szürke ló itt lakott a szigeten, és hogy aztán a filmesek felfedezték.

– Hogy tudtál szóba állni egy ilyen lánnyal?!

– Most már magam se értem – mondta Csutak. – Egyszer volt itt a szigeten, aztán nem jött ki soha többé. Elment az a két fiú is, akik rendben tartották a fülkét. – Hirtelen olyan furcsát kérdezett, amitől ő maga is meglepődött. – Lehet, hogy egyszer én is elmegyek?

A ló nem felelt. Csutak pedig újra megkérdezte, csakhogy most már hozzátett valamit.

– Lehet, hogy én is örökre elmegyek innen, mint te?

– Miért? – A hang szerény volt és bűntudatos. – Én talán elmentem?

– Leléptél, mint a sicc! – bólintott Csutak.

Egy darabig csönd volt. Aztán, mintha a ló ki akarná engesztelni a fiút.

– Mondtam már, mennyire örülök a sikereidnek a Rádióban?

Csutak hátrafordult.

– És te? Egyáltalán mi van veled?

– Azt már én se tudom – felelte a ló. Többet aztán meg se szólalt. A fülke ajtajáról nézte a fiút – lehetetlenül elrajzolva.

 

*

 

Felvétel!

Végre eljutottak a felvételig. – Csutak erről beszélt otthon, és erről beszélt Pazáréknak az uszodában.

– Holnap reggel felveszik a rádiójátékot!

– Magnóra veszik – szúrta közbe Dunai.

Csutak ránézett, és úgy érezte, jobb, ha abbahagyja az egészet. Nem, ez reménytelen. Dunai mindjárt szakszerűen elmagyarázza, hogy veszik magnóra a rádiójátékot, hogy törlik le a magnóról azt a részt, amelyik túlfut a negyven percen. Dunai természetesen azt is tudja, hogy egy ifjúsági hangjátékra negyven percet adnak, legfeljebb negyvenötöt, na, legfeljebb ötvenet. Igen, Dunai mindezt pontosan tudja.

Dunai hallgatott. Csak éppen ez az egy futó megjegyzése volt a magnóról, aztán várta, hogy mit is mond hát Csutak.

– Margitka már azt hitte – folytatta Csutak –, hogy sose veszik fel ezt a darabot. Azt hiszem, mondtam már, hogy Margitka írta a hangjátékot.

– Legalább ötször mondtad. – Pazár átfordult a hátára, és megkérte Dunait, hogy locsoljon rá egy kis napolajat.

– Tudjátok, néha már én is azt hittem, hogy sose kerül adásra a hangjáték. – Csutak elhallgatott. Várta, hogy Dunai majd kijavítja. Mivelhogy talán nem mondta elég szakszerűen.

Dunai nem javította ki. Hagyta, hadd beszéljen a felvételről, meg hogy mennyi baj volt ezzel a darabbal. Mindössze még csak annyit mondott:

– Akkor a jövő héten benne leszel a Képesben.

– Miben leszek benne? – kérdezte Csutak.

– A Képes Rádióújságban. Mit bámulsz? Talán nem vetted még észre, hogy a rádióújság közli a rádióműsort?

Ez megint olyan meglepő volt. Csutak erre valahogy nem is gondolt. A neve, az ő neve benne lesz a rádióújságban!

Apa meg azt mondta este:

– Talán a fényképedet is közlik. Nem kérték még el a fényképedet?

– Nem, apa, még nem kérték el.

– Akkor úgy látszik, mégse közlik. De talán egy jelenetet a darabból.

Anya erre azt mondta, hogy majd biztosan egy olyan jelenetet közölnek, ahol a gyerek nem lesz sehol. De nem is fontos. Az a fontos, hogy végre mégiscsak befejeződik ez a szereplés, és a gyerek pihenhet egy kicsit, mielőtt elkezdődik az iskola. Anya aztán elmosolyodott.

– A szomszédból átjönnek meghallgatni, és a Borbás néni is eljön.

Még említett néhány rokont és ismerőst, akik meg akarják hallgatni Csutakot.

– Borbás néni azt hiszi, hogy énekelni fogsz. Hogy a saját szerzeményű dalaidat fogod énekelni.

Csutak álmában egy zongora előtt állt és énekelt. A saját szerzeményű dalait énekelte. A zongoránál Borbás néni estélyiruhában és konyhakötényben. Valaki a közönség soraiból koszorút dobott Csutak nyakába. Csutak meghajolt, és Borbás néni nyakába dobta a koszorút, ami akkor már gumikacsa volt. A kacsa hápogott Borbás néni nyakában, majd énekelni kezdett, és akkor már ketten énekeltek: Csutak és a gumikacsa.

Csutak, amikor felébredt, úgy érezte, hogy nincs hangja, hogy egyszerűen meg se tud szólalni. Homályosan emlékezett rá, hogy mit mondott Zoli bácsi.

– Majd néhány színész is bejön a felvételre, no meg néhány rendező, de hát csak nyugalom, nyugalom.

Nyugalom – amikor az embernek nincs hangja! Amikor az ember felvétel előtt elvesztette a hangját!

Felült az ágyban, és roppant elfogódottan azt mondta, hogy „á…ááá”. Nem is mondta, inkább csak sóhajtotta. Majd egy kicsit hangosabban.

Anya bejött a szobába és megkérdezte:

– Mit kiabálsz kora reggel?

Csutak felhúzta a térdét a takaró alatt, majd lassan, tagolva, mint aki most tanul beszélni:

– Vasút, hajó, kazán, gépész, mozi, vetítés.

– Mi történt veled? – Anya leült az ágy szélére, megfogta a fiú kezét.

– Van hangom! – Csutak boldogan anya nyakába borult.

Az csak természetes, hogy magával vitte a példányt. Már régen kívülről fújta a szerepét, de a példányt nem lehetett otthon hagyni. A bal sarkára rá volt írva, hogy: Csutak. A Papa írta rá, még amikor kiosztotta a példányokat, és Csutak tudta, hogy egész életében őrizni fogja.

Az igazi, nagy színészek példányára is rá van írva, hogy Bakonyi, meg Nádas, meg Rábavölgyi, és ezen meg az áll, hogy Csutak.

A Rádió előtt egypár fiú és lány álldogált, akárcsak az iskola épülete előtt vizsga napján.

Csutak kissé lelassította a lépteit. Nyugalom, öreg fiú, mondta magában, nyugalom. Mintha csak a Papát hallaná. „Eszedbe ne jusson, hogy felvétel lesz! Úgy kell csinálnod mindent, akár a próbán.”

A fiú felsóhajtott. Ó, ha azt csak úgy lehetne! – Aztán, ahogy bement a többiekkel, az a lány jutott eszébe, aki átfutott az Ipar utcán, és közben rámosolygott. Talán az a lány is hallgatni fogja a rádiót. – De hát azt se tudja, hogy hívnak, azt se tudja, ki vagyok. Egészen más lenne, ha a fényképem mégis bekerülne a Képes Rádióújságba. Akkor megismerne, és felkiáltana. „Hát persze, hogy ő az! Csak egyszer láttam ezt a fiút, de nem felejtettem el!”

Beértek a stúdióba. Csutak odafordult a Papához.

– Fényképezés lesz?

– Névsorolvasás lesz – felelte a Papa.

Előbb névsorolvasás, aztán fényképezés – gondolta Csutak. – Lehetetlen, hogy ne legyen fényképezés.

Odagyűltek Zoli bácsi köré.

Zoli bácsi egy kis széken ült, a mikrofon mellett, ölében hosszú lista. Mellette Margitka. Megfogta a szék támláját, mosolygott. Olyan boldogan, mint aki el se hiszi, hogy végre elérkezett a felvétel napja.

– Azt hiszem, minden rendben van – mondta a Papa. – Nem hiányzik senki.

– Senki – ismételte Margitka önfeledt mosollyal. – Papa, kedves Papa, mióta van maga a Rádiónál?

Papa legyintett, hogy annak bizony már az idejét se tudja.

– Volt valaha ennyi baj egy rádiódarabbal? – kérdezte Margitka.

Papa megint csak legyintett, hogy hajaj! és már kezdte volna mesélni, hogy olykor mennyi bonyodalom van egy-egy hangjáték körül, amikor Zoli bácsi megszólalt.

– Ha nem haragszol, Papa, kezdjük a névsorolvasást. – Ceruzával rábökött az első névre. – Andrási Péter.

Csönd volt, nem felelt senki.

Csutaknak mégis úgy tűnt, mintha tovább jutottak volna a névsorban, mintha már ő is ráfelelte volna, hogy: igen, itt vagyok.

Csönd volt. Úgy fogta őket körül a csönd, akár egy háló.

Zoli bácsi megakadt az első névnél. Megismételte.

– Andrási Péter.

Nem kapott választ.

Margitka még mindig mosolygott a rendező mellett, de már olyan fonnyadtan.

Zoli bácsi a Papára nézett.

– Mit tudsz róla?

Papa körülnézett a teremben, majd megvonta a vállát, és a rendezőhöz fordult.

– Soha nem szokott késni.

– Soha – mondta fátyolos hangon Margitka. – Csak éppen ezen a napon, amikor felvétel van.

– Megnézem, hátha kint mászkál. – Papa azzal már el is tűnt.

Zoli bácsi tovább olvasta a neveket. Baranyai Márta, Csanádi Géza… – Itt volt mindenki, csak éppen Andrási Peti hiányzott.

Papa visszajött. Hiába, Peti nincs sehol.

– Talán beteg – szólalt meg Csutak. – Különben igazán nem tudom.

– Telefon? – kérdezte Margitka. – Nem lehetne telefonálni?

Nem, Andrási Petiéknek nincs telefonjuk. Egy-két név mellett ott állt a telefonszám, de Peti neve mellett semmi.

– Talán beugrik valaki más! – Ez olyan elszántan hangzott, mintha Margitka maga akarna beugrani.

– Drága Margitka! – A rendező végigszántott a haján. – Jól tudja, hogy milyen fontos szerepe van Petinek. Ide nem lehet csak úgy beugrani. És különben is most, a felvételnél! Honnan akasszak le valakit?

– Honnan?! – Margitka lerogyott egy székre. – Akkor ugye elmarad az egész, akkor ugye vége a darabnak!

A rendező nem válaszolt. A térdén fekvő papírlapra firkált, aztán belebámult a levegőbe.

– Mindenesetre húzódik – szólalt meg a Papa –, húzódik a dolog.

Zoli bácsi hátrafordult.

– Örülök, Papa, hogy mindig így fején találod a szöget. Ahelyett, hogy utánanéznél, mi van azzal az Andrási Petivel.

Papa olyasfélét dünnyögött, hogy repülök, mindjárt repülök. De azért nem repült, Zoli bácsi előtt állt, és az állát simogatta.

Csutak meg legszívesebben megkérte volna. – Menjünk, menjünk innen, Papa! – Valahogy nem akart most ittmaradni. Csak ránézett Margitkára, és sírni tudott volna. – Meg aztán mit mond otthon? Mit mond Pazáréknak? Á, ez bizony keserves dolog!

– Beállítunk valakit Peti helyett – mondta a Papa. – Nincs más hátra.

– No persze – bólintott a rendező, mint akit ezzel aztán tökéletesen megnyugtattak. – Két hét, amíg találunk valakit, de lehet, hogy két hónap, aztán amíg megtanulja a szerepét, aztán – még mindig nem repülsz, Papa?!

Papa összerezzent, mintha a következő percben el akarna repülni, amikor csöndes kopogás hallatszott. Mint amikor egy madár megkocogtatja a kalitka üvegfalát.

Zoli bácsi jobbra nézett, balra nézett, nem tudta honnan jön a zörej. Aztán azt mondta. – Na! – és csak bámult a rendezői fülke felé.

A fülkében egy kövérkés férfi hajlongott, integetett. Széttárta a karját, mintha bocsánatot akarna kérni valamiért, majd kihúzta magát, akárcsak ő akarná felvenni a hangjátékot, amelyben most már Zoli bácsi és Margitka is szerepelnek.

– Hát ez meg hogy került oda? – Zoli bácsi a Papához fordult. – Nem tudsz valamit erről, Papa kérlek? Vagy ide már akárki beszabadulhat?

– Én már semmin se csodálkozom – mondta Margitka alig hallhatóan.

Zoli bácsi egy darabig még elnézte, hogy integet az idegen férfi az üvegkalitkában, majd fölkelt, és bement hozzá. Majd amikor kijött vele, egy széles mozdulattal bemutatta:

– Andrási Peti édesapja!

Andrási Peti édesapja kissé szögletesen meghajolt, mintha nem is tudná, hogy kihez forduljon, kivel beszéljen. Végül is azt mondta:

– Nehéz volt idetalálni.

– De végül mégiscsak idetalált – bólintott a rendező. Közben olyan képet vágott, mint aki nem is örül túlságosan, hogy Andrási Peti papája végül mégiscsak idetalált.

– Ha tudná, milyen körülményes volt! – folytatta az apa. – Megvallom, alig akartak beengedni. – A mikrofonra nézett, és elhallgatott. Összeráncolt homlokkal nézte a mikrofont. Kinyújtotta a kezét, megsimogatta. – Sose hittem volna, hogy egyszer magam is bekerülök ide, bár Peti már annyi mindent mesélt erről a…

– Hát csak tessék körülnézni – biccentett Zoli bácsi. Majd hirtelen igen szigorúan. – Hol van Peti?!

– Peti, hajaj! – Az apa felsóhajtott. – Arról kérem, ne is beszéljünk.

– De csak beszéljünk – biztatta Zoli bácsi. – Éppen rá vártunk, ha nem tetszene tudni.

Mire Andrási bácsi mélységes sajnálkozással:

– És akkor most ugye fennakadás van?

– Lehet mondani. – Zoli bácsi várt egy kicsit, majd megkérdezte. – Nem említette véletlenül Peti, hogy ma van a felvétel, hogy ma van a hangjáték felvétele?

– Említette kérem, említette. – Az apa lehajtotta a fejét. – De hát a selyemhernyók.

Ebben a pillanatban nem is Andrási papa állt a mikrofon mellett, hanem egy óriási selyemhernyó. Legalábbis úgy néztek rá Zoli bácsiék. Szólni nem tudott senki. Csak Margitka motyogta maga elé, mint akit főbekólintottak.

– Selyemhernyók…

Dlugolinszky oldalbalökte Csutakot.

– Mi lesz még itt!

Csutakot meg, mintha odafújták volna Andrási Peti papája elé. Maga se tudta, hogy s mint, egyszerre csak ott állt előtte. Fölnézett rá, és megkérdezte:

– Tessék mondani, mi van azokkal a selyemhernyókkal?

Zoli bácsi a homlokát tapogatta.

– Nem, nem, csak álmodom az egészet, hiszen ez lehetetlen. – Felkiáltott. – Mit akar itt kérem a selyemhernyókkal?!

Csutak, mint akit nem lehet levakarni Andrási papáról:

– Azt tessék megmondani, hogy miért nem jött el Peti!

– Éppen ez az – bólogatott Andrási –, éppen erre szeretnék rátérni, mondhatni, éppen ezt szeretném megvilágítani. – Szünetet tartott, majd egy nagy lélegzettel kivágta. – Peti be van zárva. – Elhallgatott. Olyan arcot vágott, mintha őt zárták volna be.

Pillanatnyi csönd után az egész teremben végighullámzott.

– Peti be van zárva.

Aztán Csutak, mint akit parthoz vágott a hullámverés:

– De hát, miért van bezárva?

Zoli bácsi ott állt Andrási papa mellett.

– Beszéljen, kérem, beszéljen.

– Mégiscsak különös. – Margitka az összekulcsolt kezére nézett, majd váratlanul följajdult. – Bezárták a főszereplőt. A darabom felvétele napján bezárták az egyik főszereplőmet!

Andrási bácsi Margitkához lépett, és nagyon halkan megkérdezte.

– Az írónő? Nagyon szép, kérem. Csak jót mondhatok. Nemes gondolatok. Peti megmutatta a darabot… szívből gratulálok.

– Örülök, hogy megnyerte a tetszését – sóhajtotta Margitka. Aztán, mintha sírás törne föl belőle. – Ki zárta be Petit?!

Dlugolinszky, Csanádi, Márk Skugó és a többiek lassan megindultak az apa felé, hogy ők is megkérdezzék:

– Ki zárta be Petit?

Andrási bácsi körülnézett, mintha egy oldalajtót keresne, ahol kisurranhat, majd kibökte. – Én zártam be. – Aztán mielőtt még bárki bármit is kérdezhetett volna: – Jobban mondva a Peti mamája.

– Mármost kicsoda? – kérdezte Csutak.

– A Peti mamája.

– A Peti mamája. – Csutak alulról fölfelé bámult az apára. – De hát, hogy tehette? És éppen ezen a napon!

– Hogy tehette, hogy tehette… – Andrási bácsi a fejét ingatta, majd hirtelen ráförmedt Csutakra. – Hallod-e, hogy mersz engem felelősségre vonni? Ha bezárta, biztosan meg volt rá az oka, betelt a mérték. – Az utolsó szavakat már megint csöndesen mondta. – Ha ismernéd Peti mamáját! – Felsóhajtott.

– De mégis, ha elárulná kérem – mondta Zoli bácsi. – Csak úgy bezárni valakit.

És akkor Andrási papa megint azt mondta.

– A selyemhernyók. Amióta a fiú színészkedik, egyszerűen nem törődik velük.

– Mármint a selyemhernyókkal – bólogatott a rendező. – Nem akarom elkeseríteni, de én se nagyon törődöm a selyemhernyókkal.

– Soha még csak eszembe se jutottak a selyemhernyók! – Csutak egyre fenyegetőbben ugrált Andrási bácsi körül. – Egyáltalán, mi az, hogy selyemhernyó?

Mire Andrási bácsi, mint aki tudományos előadást készül tartani. – A selyemhernyó, kérlekszépen… – Félbeszakította önmagát. – Hogy mersz engem vizsgáztatni?! – A rendezőhöz fordult. – Önnek mindenesetre elárulhatom, hogy a mi családunkban hagyomány a selyemhernyótenyésztés, nemes hagyomány.

– Részlet a családi albumból – mondta halkan Márk Skugó.

– Még csak ez hiányzott! – sóhajtott valaki a háttérben.

Az apa pedig így folytatta.

– Én magam is ápolom ezt a hagyományt, és Peti is.

– Ápolja. – Zoli bácsi felnyögött. – Miért kell ezt nekem végighallgatni, csak azt az egyet mondaná meg valaki. – Megragadta Andrási papa karját. – Tudja mi az, hogy felvétel?! Egy rádiódarab felvétele! Hogy annak időre meg kell lenni! És akkor ön selyemhernyókkal traktál! Fütyülök a selyemhernyóira!

Andrási papa megdöbbenve:

– Kérem, ezt nem mondhatja komolyan. – Hirtelen elmosolyodott. – Ó, ha látná Peti fiamat, ahogy veszi a kis kosarát, és velünk együtt elindul, igen velünk együtt, mert az egész család kijár az erdőbe. Gyűjteni, úgy bizony.

– Mit gyűjtenek? – kérdezte Csutak.

Andrási bácsi türelmetlenül legyintett.

– Hát mit gondolsz, mivel táplálkozik tulajdonképpen a selyemhernyó?

– Gőzöm sincs, Andrási bácsi kérem – felelte Csutak reménytelenül.

– Eperfalevéllel – bólintott Andrási bácsi. – Úgy bizony, fiam, eperfalevelecskével.

– Eperfalevelecskével – ismételte tébolyultan Zoli bácsi. Majd Margitka felé: – Bejövök, hogy felvegyük a hangjátékot, és ekkor tessék! előadást kapok a selyemhernyótenyésztésről.

Andrási bácsi pedig, mint egy lemez:

– Tehát, mint mondtam, eperfalevelecskével. Meg kell ám lenni az adagnak, mert hát mégse halhatnak éhen azok a selyemhernyók.

– Dehogyisnem – mondta Csutak.

– Mit beszélsz?

Csutak ártatlan tekintettel belebámult Andrási bácsi arcába. Az összehúzta a szemöldökét, és a fejét csóválta.

– Meggondolatlan vagy, fiacskám. Az adagnak igenis hogy meg kell lenni.

Egy hang a terem végéből:

– Ezt már hallottuk! Valami újabbat.

Andrási papa derűsen mosolygott.

– Hiszen eddig nem is volt baj az adaggal. Mint már említettem, kosarakkal fölszerelve kivonultunk az erdőbe, ó, kérem, micsoda kedves mulatság! – Elkomolyodott. – Hanem Peti az utóbbi időben teljesen használhatatlan. A színészkedés, mindig csak a színészkedés! Az édesanyja végül is megsokallta a dolgot. – Csutakra nézett, és vállat vont. – Mit tehetünk?

Csutak fölemelte az ujját, és határozottan:

– Ki kell engedni Petit!

– Micsoda?

– Ki kell engedni Petit.

– Fiacskám! – Andrási papa lemondóan legyintett. – Azt hiszem, te nem ismered Peti édesanyját. – Csutakhoz hajolt, mintha bizalmasan meg akarna vele beszélni valamit. – Így magunk között elárulhatom, hogy én is erősnek találom ezt a bezárást, túlzás, ez azért mégiscsak túlzás, de hát a Peti édesanyja! Nem, nem, hidd el, hogy tehetetlenek vagyunk.

– Szó sincs róla! – vágta rá Csutak. – Andrási bácsi hazamegy, és a sarkára áll.

– Mit csinálok? – Andrási papa hangja meglehetősen bizonytalan volt. Aztán kihúzta magát, ahogy megint csak rákiáltott Csutakra. – Légy szíves, és ne oktass engem!

Ez volt az a pillanat, amikor Zoli bácsi félretolta Csutakot.

– Márpedig mégiscsak az lesz a legokosabb – mondta Andrásinak –, ha beszél a kedves feleségével. A felvételt már így is el kell halasztani.

Andrási bácsi megértően bólogatott.

– Rettenetes ám az ilyesmi! Különösen a Rádiónál, ahol ugyebár szó se lehet az időeltolódásról. Peti is mondta, és higgyék el, én tudom, mit jelent ez.

– Elmarad a felvétel! – Margitka egyszerre felébredt, megragadta Andrási bácsi kezét. – Hiába dolgoztunk, én meg a gyerekek… minden, minden tönkremegy.

– A selyemhernyók miatt! – Ez már megint Zoli bácsi volt. – És mondja kérem, meddig tart a gyűjtés?

– Ki tudja, talán egy hétig is.

– Képtelenség!

– Aláírom kérem, aláírom! – Andrási bácsi buzgón bólogatott, mint akit tökéletesen meggyőztek.

– Ért engem? – folytatta Zoli bácsi. – Nem dobhatok be valakit az utolsó pillanatban.

– Meg aztán Peti olyan kitűnően játszott – mondta Margitka.

– Peti pótolhatatlan! – Csutak valóságos körtáncot lejtett Andrási papa körül. – Tessék megérteni, hogy Peti nélkül egyszerűen nem megyünk semmire.

Andrási papa elmosolyodott. Kövéren, megelégedetten.

– Úgy bizony, fiacskám. Jól mondod, Peti nélkül nem mentek semmire. – Azzal elkezdte magyarázni, hogy van ám tehetség Petiben, arról nem is szólva, hogy milyen lelkiismeretesen tanul. – Egyszer azzal áll elém: apa, add fel nekem a végszót. Én meg csak nézek rá, nem értem, mit akar azzal a végszóval, de akkor ő már a kezembe nyomja a gépelt lapokat, rábök egy helyre. Ezt mondd! Azóta többször is feladtam neki a végszót. – Körülnézett. – Elhihetik, nagy öröm ez egy apának!

– Hát akkor rendben vagyunk – mondta Zoli bácsi.

Andrási papa valami önfeledt boldogságban:

– Tökéletesen rendben vagyunk.

– Akkor kiengedi Petit. – Zoli bácsi Margitkához fordult, mintha már nem is lenne más hátra. – Elintézem, hogy délutánra megkapjuk a stúdiót. Délutánra itt lesz Peti, és…

– Á, dehogy! – vágott közbe Andrási bácsi – szó se lehet róla.

– De hát az előbb azt mondta, hogy rendben vagyunk.

– Részemről. De a Peti édesanyja!

– Elmegyünk hozzá! – tombolt Zoli bácsi – mind elmegyünk hozzá, és beszélünk vele.

– De még ebben a minutumban elindulunk! – kiáltotta Csutak.

– Dehogy indulunk – legyintett Andrási bácsi. És megint rém dühösen. – Hallod-e, te fiú, mit oktatsz engem? Nem állok a sarkamra, ne tömd tele ilyesmivel a fejem, és hagyj engem békén! – Úgy látszott, hogy a következő pillanatban felrobban. Hirtelen elhallgatott, vállát vonogatta, majd megint azon a halk, bizalmas hangon. – Nem is hiszed, mennyire elmaradtunk az eperfalevél-gyűjtéssel. És az adag, ne, ne mondj semmit! Különben se vesztegethetem tovább az időt, rohannom kell, hogy utolérjem őket.

– Kiket?

– Petit és az édesanyját. Már régen kint vannak a Kismajor erdőben.

– Szóval, Peti eperfalevelet gyűjt! – csapott le rá Zoli bácsi – amikor itt kéne lennie.

– A hangjáték, tudom, rettenetes, de hát az adag…

– De hát a hangjáték!

– Igen, igen, de az adag… annak is meg kell lenni. – Andrási papa egy kétségbeesett mozdulatot tett. – Levélgyűjtés a végtelenségig, még jó, hogy szabadságon vagyok. Bocsánat! – Meghajolt, és kicsúszott egy kis ajtón.

Zoli bácsi egy lépést tett, mintha utána akarna rohanni, de aztán lerogyott egy székre. – Selyemhernyók!

Csutak elkeseredett dühvel:

– Mi a selyemhernyó? Nem is rovar! Pondró, féreg.

– És most emiatt elmarad minden! – sóhajtott fel Margitka.

Csutak a mikrofon előtt állt. Nézte, ahogy finom, aranyos barna por szitál a stúdióban, nézte a fiúkat és lányokat, ahogy csoportokba verődve tárgyalják az eseményt, a Papát, ahogy ott áll közöttük, Margitkát, ahogy odamegy Zoli bácsihoz, és megint csak azt kérdi. „Ugye, semmi se lesz ebből a hangjátékból?” Most még együtt vannak mindannyian, de aztán majd egy fiú elköszön, utána egy másik, Zoli bácsi elengedi őket, mert már úgyis mindegy, és aztán legfeljebb csak az utcán találkoznak, hogy megkérdezzék egymástól. „Emlékszel arra a rádiódarabra? Mennyit próbáltuk, és a végén semmi se lett belőle.”

Nem – gondolta Csutak, nem lehet, hogy így elússzon minden! – Odament Zoli bácsihoz.

– Majd mi összehozzuk.

Zoli bácsi végtelen messzeségből nézett rá.

– Mit hozunk össze?

– Az adagot.

A rendező fölállt, megfogta a fiú vállát.

– Csak nem arra gondolsz, hogy…?

Csutak fölnézett a rendezőre, és azt mondta:

– Éppen hogy arra gondolok.

Akkor már többen álltak körülöttük. Csutak, úgy oldalról, Baranyai Mártát látta, Préda Pistit, Dlugolinszkyékat.

– Mit akarsz, fiacskám? – kérdezte Margitka.

– Nem többet és nem kevesebbet – felelt Csutak helyett Zoli bácsi –, mint hogy menjünk el Andrásiékhoz, és gyűjtsük össze az adagot.

– Akkor aztán Petit elengedik. – Csutak még mindig Zoli bácsira nézett. – Ma már nem tudjuk elcsípni őket, de ha holnap reggel odamegyünk a házuk elé, ha mind odamegyünk.

– Nem tudod, mit beszélsz! – Zoli bácsi elengedte Csutak vállát.

– Azt hiszem, hogy nagyon is tudja. – Papa megköszörülte a torkát. – Holnap délben elintézzük a selyemhernyókat, és délután indulhat a felvétel.

Zoli bácsi nem szólt semmit. Az arca, mintha egyre távolodott volna Csutaktól.

Zúgás támadt a teremben. Mindenki egyszerre beszélt.

– Mit akar a Csutak? Hogy mi etessük a selyemhernyókat!

– Hogy még mi hizlaljuk őket!

– Mi dobjuk össze az adagot!

– Nem, azt már nem!

– De akkor elmarad a felvétel!

– De akkor se gyűjtök eperfalevelet!

Csutak vállát rángatták, lökdösték, mintha bele akarnák nyomni a mikrofonba.

– Tudd meg, hogy fütyülök azokra a nyavalyás hernyókra!

Majd Margitka vékony, kétségbeesett hangja:

– Zoltán kérem, miért kell nekem eperfalevelet gyűjteni?

– Nem! – Baranyai Márta megragadta Csutak karját. – Ezt nem kívánhatod tőlem.

Csutak Zoli bácsit nézte, mintha egyedül csak vele akarná megbeszélni ezt az ügyet.

Zoli bácsi meg elfordult tőle.

– Nem, nem… Hetek óta vesződöm ezzel a darabbal, arról nem is szólva, hogy én magam szedtem össze a szereplőket, kit az utcáról, kit a szakkörből, kit az uszodából, hatvanszor ismételek minden jelenetet, de hogy a végén még eperfalevelet gyűjtsek! – Beletúrt a hajába. – Mi szólsz ehhez, Papa?

Az öreg kihúzta magát.

– Én Csutakkal tartok.

– Számíthatsz rám. – Dlugolinszky odaállt Csutak mellé. – Nem vet szét a lelkesedés, de ha másképp nincs hangjáték, hát mit csináljunk!

– Gyűjtünk, gyűjtögetünk – bólintott fanyarul Csanádi.

Márk Skugó, ha lehet még savanyúbban:

– Égek a vágytól, hogy eperfalevelet gyűjthessek!

– Hallani se akarok a selyemhernyókról! – lármázott Préda Pisti. – Nem érdekel az egész.

– Ez valóban nem művészi feladat – így Baranyai Márta.

Zoli bácsi dühösen legyintett.

– Á, ugyan! Hallod-e, Csutak, ez aztán nem valami remek ötlet, nem valami bomba ötlet.

– Ruháskosár – mondta Csutak.

– Mit beszélsz?

– Mindenki hozzon ruháskosarat vagy teknőt – bólintott Csutak –, majd abban gyűjtünk.

– Már aki gyűjt!

– Én ugyan ott se leszek.

– Méghogy ruháskosarat cipeljek…

Csutak átölelte a mikrofon nyakát, úgy mondta. – De hiszen már annyi mindent gyűjtöttünk. Hulló vadgesztenyét, meg… Jó, nem itt, hanem az iskolában. Emlékszem, hogy egyszer valami lehetetlenül ócska lavórt húztam végig a Népszínház utcán, akár egy szánkót, törött kilincs volt benne, meg ilyesmi. Aztán a Főcső, a Nagyvilági Főcső, majdnem leszerelt egy bronzbajuszt, a Sikuta Guszti vette észre, hogy ott lovagol a szobor nyakán, alig tudta lehúzni! Meg aztán…

Még elmondott volna néhány történetet az iskolából, de megint meghallotta Baranyai Mártát.

– Nem – ismételte Baranyai Márta –, ezt nem kívánhatják tőlem.

Csutak nyelt egyet, aztán elmosolyodott. – Hát akkor holnap reggel fél nyolckor Andrásiék háza előtt.

Papa a mikrofon másik oldaláról:

– Határ utca nyolc. Nincs is messze a Kismajor erdő.

Préda Pisti felnevetett.

– Még jó, hogy nincs messze! De ha véletlenül mégse találnék el Andrásiék házához, hát akkor ne várjatok.

Egy másik fiú megjegyezte, hogy ha egy hétig nem jön, akkor majd levelet ír. Baranyai Márta meg egyre csak azt ismételgette, hogy ilyesmit nem lehet kívánni egy vérbeli művésztől, és hogy semmi kedve ruháskosárral végiglejteni a városon.

Mire Csutak mosolyogva.

– Akkor ugye számíthatok rátok! Köszi szépen. Viszlát.

Azzal úgy eltűnt, mintha belecsúszott volna a mikrofonba.

 

*

 

Egy ruháskosár utazott át a városon. Fölötte komor, borostás arc. Időnként a kosárra nézett, és összerázkódott.

– Határ utca – mondta a kalauznak, ahogy jegyet váltott. – A kosárnak is, hát persze.

Magában pedig azt gondolta: Mindenesetre gyönyörű lesz, ha majd egyedül állok ott a ház előtt, mert a végén még Csutak se jön el.

Otthon egyébként megkérdezte a felesége.

– Mit akarsz azzal az ócska ruháskosárral?

– Semmi, semmi, beviszem a Rádióba.

– A Rádióba?

– Jobban mondva a Televízióba, egy tévéjátékhoz kell, éppen egy ilyen ruháskosár, igen, igen, tudod, a Tamás úrfi kalandjaihoz, a Polly néninek kell a ruháskosár.

– Polly néninek?

– Ugyan ne kérdezz már annyit! Biztosan olvastad a Tamás úrfit, és akkor pedig tudnod kell, különben sietek, ha nem haragszol.

– Várj, legalább rendesen becsomagolom – szólt utána a felesége.

– Á, nem, köszönöm. – Zoli bácsi levágtatott a lépcsőn. Az utcán hanyagul lóbálta a ruháskosarat, mintha tulajdonképpen semmi köze se volna hozzá, és bármelyik pillanatban letehetné. Ahogy fölszállt a villamosra, maga előtt tartotta, mint egy pajzsot. Most pedig az ölébe vette.

Egy fejkendős nénike meg is jegyezte.

– Nem kellett volna jegyet váltani annak a kosárnak, hiszen nem foglal el helyet.

– Nem bizony – szólalt meg egy bajuszos férfi Zoli bácsi mellett –, mert a fél kosár az én ölemben van.

– Bocsánat. – Zoli bácsi azzal a másik szomszédja ölébe tette a kosarat.

A házak megritkultak. Fasor következett. Aztán kis kertes házak.

Zoli bácsi kinézett az ablakon. Megpillantotta Margitkát, ahogy ott áll egy kertes ház előtt, rákönyökölve a mosóteknőre, akárcsak egy erkélyre.

A rendező leszállt a villamosról, odalépett Margitkához.

– Örülök, hogy legalább ketten vagyunk. – És mert Margitka nem felelt, megkopogtatta a mosóteknő oldalát.

Margitka összerezzent a teknő mögött. – Jó reggelt, Zoltán. – Ott állt a reggeli napfényben, a rendező felé intett a fejével. – Látom, teljes felszereléssel érkezett. Nálam nem volt semmi, ezt is a szomszédból kaptam. – Legyintett. – Ne is kérdezze, hogy utaztam. – Letette a teknőt a földre, megfordította, ráült. Állát tenyerébe dűtötte, fölfelé pislogott. – Mit gondol, jön még valaki?

A rendező egy pillanatig arra gondolt, hogy ráül a ruháskosárra, de hát azt mégse lehetett, így aztán állva maradt. A kosarat a kerítéshez támasztotta, és azt mondta. – Csutak. – A kerítéslécet nézte, mintha azt várná, hogy Csutak onnan lépjen ki. – Amikor rábukkantam az uszodában, igazán nem tudtam, hogy ez lesz a vége. Hogy idevezényel egy ruháskosárral. – Egy pillantást vetett a karórájára. – De most aztán már igazán…

– De most aztán már igazán ne tessék elmenni! – szólalt meg egy lavór.

Csutak előbukkant a lavór mögül.

– Nem olyan, mint a kosár, de azért ez is megteszi a magáét. – Körülnézett. – De hát, hol vannak a többiek?

Margitka fölállt a teknőről.

– Lehet, hogy csak hárman leszünk?

Csutak a fejét rázta. Kicsit bizonytalanul, félszegen. Mintha csak most ijedt volna meg attól, hogy itt áll egy idegen ház előtt, Zoli bácsival és Margitkával.

– Nem, majd csak jönnek. A Papa megígérte, biztosra ígérte. Dlugolinszky, Csanádi, Márk Skugó. Csak még egy kicsit tessék várni, Zoli bácsi kérem.

Zoli bácsi a karórájára nézett, aztán Csutakra, majd megint az órára.

– Hárman is összeszedünk valamit – dünnyögte Csutak. – Már úgy értem, hogy a legrosszabb esetben. – A rendezőre pillantott, behúzta a nyakát és elhallgatott.

Aztán, mintha a levegőből ereszkedtek volna alá az ócska teknők, kosarak és lavórok. Mintha a Papa egy teknőben repülte volna át a várost, ahogy most leszállt Csutakék elé.

– Kicsit elkéstem.

Már ott volt Dlugolinszky, Csanádi, Márk Skugó. Teknők. Kosarak tábora vette körül a házat.

– Hát akkor – mondta Dlugolinszky, és Csutakra nézett.

– Hát akkor – mondta Csutak, és Zoli bácsira nézett.

– Nem. – Zoli bácsi a fejét csóválta. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy becsöngetek Andrásiékhoz. Azt mondtad, jöjjek el. Rendben van, eljöttem. Azt mondtad, hozzak ruháskosarat, mert abban remekül lehet eperfalevelet gyűjteni. Rendben van, hoztam ruháskosarat. De, hogy még csöngessek is – azt már nem! Ez a te ügyed, a te rendezésed. Csak tárgyalj szépen Andrási papával. – Széttárta a karját. – Vagy esetleg Andrási mamával.

– Esetleg Andrási mamával. – Csutak felsóhajtott.

Az arcok mozdulatlanok voltak.

Ő meg nyelt egyet, és rátette ujját a csengőre. Nem csengetett. Még mindig hátrafelé nézett a merev, mozdulatlan arcokra.

– Bocsánat. – Azzal Márk Skugó rátette az ujját Csutak ujjára.

Mélyen felbúgott a csengő.

Csutak lehunyta a szemét, és amikor ismét felnyitotta, ott állt előtte Andrási papa.

Andrási papa kék-fehér csíkos fürdőköpenyben állt Csutak előtt. – Á, a tegnapi kedves társaság! – Elmosolyodott, és a kerítésen át megsimogatta Csutak fejét. – Mindjárt megismertelek. Azt hiszem, te vagy a Csutak.

– Én vagyok – bólintott Csutak.

– A helyzet tegnap óta nem változott. – A mosoly eltűnt Andrási bácsi arcáról.

Csutak az ajtó felé pislogott. De nem. Andrási mama nem tűnt fel.

Andrási papa hátrafordult.

– Ők már kint vannak. Majd mindjárt én is utánuk megyek.

Csutak kijavította.

– Majd mi is utánuk megyünk.

– Hogyan? – Andrási hunyorogva körülnézett. És, mintha csak most fedezte volna fel Zoli bácsit, Margitkát, kinyitotta a kertajtót, és eléjük ment. – Bocsánat, egészen zavarba hoznak. Nagyon örülök a látogatásnak, bár ez szokatlan időpont. Kérem, fáradjanak beljebb. – Sajnálkozó mozdulat. – Mint mondtam, a helyzet tegnap óta semmit se változott. Holtpont kérem, holtponton vagyunk.

– A helyzet nagyon is sokat változott – szólalt meg Csutak az apa mögött.

– Nem, nem kérem. – Andrási nem fordult meg. Zoli bácsira nézett, mintha az szólt volna. – Tiltakoztam a Peti ügyében, szabályosan tiltakoztam, de hát a Peti édesanyja hajthatatlan.

Csutak, Andrási papa mögül:

– Az nem olyan biztos.

Andrási papa még mindig Zoli bácsihoz:

– Mérget lehet rá venni. Ha egyszer Peti édesanyja elhatároz valamit! – Vállrándítás. – Mit tehetünk?

Zoli bácsi fölemelte a ruháskosarat, kicsit meglengette.

– Ki tudja! Azért talán mégis tehetünk valamit. Tessék? Hogy mit jelent a ruháskosár? Már régen kitalálhatta volna. De hát majd a Csutak megmondja, tessék csak hozzá fordulni.

– Csutak… Csutak… – Az apa tétován pörgött.

– Térjünk a tárgyra – mondta Csutak. – Meglesz az adag.

Andrási bácsi felragyogott. – Csak nem azt akarod mondani, hogy…! No persze, valóban mindjárt kitalálhattam volna. Igazán, milyen szép tőletek, hogy ennyire törődtök a selyemhernyókkal.

Mire Csutak:

– Nem, Andrási bácsi, mi egyáltalán nem törődünk a selyemhernyókkal, tőlünk a selyemhernyók akár… nem, nem mondtam semmit! – Elhallgatott, majd igen határozottan. – Egy biztos: meglesz az adag.

Megkezdődött az alku Andrási papa és Csutak között.

– Meglesz az eperfalevél-adag. Akár a háromszorosa is – ha ma délután Peti eljöhet a felvételre. – Ezzel kezdte Csutak. Valaki hátulról megjegyezte, hogy na, na, azért a háromszorosáról nem volt szó, de letorkolták, hogy most első a felvétel!

Andrási papa eltűnődött.

– Szóval, ha Petit elengedjük. De jól tudod, hogy itt egy valaki dönt: Peti édesanyja.

Csutak vállat vont.

– Ez már nem a mi dolgunk, ezt már tessék csak elintézni.

– Nehéz feladat.

– De az adagot összeszedni se könnyű.

Andrási papa figyelmeztetően:

– Az adag háromszorosát.

Dlugolinszky pedig lökdösni kezdte Csutakot, hogy azért talán nem ártana tisztázni, mennyi is az?

– Mivelhogy mégse szenvedélyünk az eperfalevél-gyűjtés – dörmögte Csanádi.

Margitka Zoli bácsira nézett, hogy hát mi sül majd ki ebből? Zoli bácsi a vállát vonogatta, és megint csak azt mondta:

– Ez az ő ügyük, Andrási papáé és Csutaké.

– Tíz kiló – mondta Andrási papa. – Azt hiszem, ennyi az előírt adag háromszorosa.

– Bőven – bólintott Csutak. Kedvesen elmosolyodott, ahogy megkérdezte. – Mit tetszik gondolni, fejre ejtettek bennünket?

– Talán sok? – kérdezte Andrási bácsi. Aztán megint mondott egy számot.

Csutak mosolygott, a fejét csóválta.

– Lejjebb, Andrási bácsi kérem, egy kicsit lejjebb.

– Azt tetszik hinni, hogy a falvédőről léptünk le – mondta Dlugolinszky ingerülten. Csöndesen fütyörészni kezdett, úgy döngette a teknőt, mint a harci dobot.

Márk Skugó megjegyezte:

– Akár el is mehetünk. – De azért nem mozdult.

Nem mozdultak a többiek se. Álltak és vártak.

– Öt kiló – bólintott Andrási bácsi. – Öt kilón alul nem is merek Peti mamája elé kerülni.

Csutak Zoli bácsira sandított.

– Elfogadható?

– Azt hiszem, elfogadható – mondta a rendező. – Mit gondol, Margitka?

– Nem tudom – Margitka végigsimított a homlokán. – Még nemigen gyűjtöttem eperfalevelet. – Váratlanul odalépett Andrási elé. – És akkor Peti szabad?

– Mert ez itt a kérdés – mondta Csutak.

– Mindent megpróbálok – ígérte Andrási papa.

Csutak elsöprően:

– Ezt nem megpróbálni kell, Andrási bácsi kérem, hanem elintézni. – A kezét nyújtotta. – Rendben?

– Rendben! – Andrási papa kezet szorított Csutakkal. – Amint kiérünk a Kismajor erdőbe, elintézem Peti édesanyjával.

– Akkor hát megállapodtunk – mondta Csutak.

Andrási bácsi kikapta Csanádi kezéből a teknőt. – Remek kis teknő! Már csak ebben az egyben is mennyit lehet gyűjteni.

Mire Csanádi megnyugtatóan:

– Azért nem fogok izomlázat kapni.

Andrási bácsi meg se hallotta. A remek kis gyűjtésről beszélt, gratulált Zoli bácsinak ezekhez a nagyszerű gyerekekhez. – Most pedig beszaladok és átöltözöm. Pillanat! Pillanat! – Azzal eltűnt a házban.

Csutak megelégedetten nézett Andrási papa után. Ahogy megfordult, egy nevet hallott.

– Baranyai Márta – mondta valaki –, itt a Baranyai Márta.

– Itt vagyok – biccentett Baranyai Márta. – Miért kell ezen úgy csodálkozni?

– Csak mert azt mondtad, hogy ki se jössz – mosolygott Zoli bácsi.

– Aztán valahogy mégis eljöttél. – Csutak nézte, nézte a lányt. – Még csak kosarat se hozott!

Márta éppen hogy egy pillantást vetett rá, majd megint a rendezőhöz fordult.

– Igazán nem hittem volna, hogy Zoli bácsi eljön, és Margit néni.

– Én se hittem volna – bólintott Margit néni –, de hát a Csutak.

– Csutak lelkén szárad az egész – mondta Zoli bácsi.

És akkor már megint Csutak beszélt.

– Márta – kezdte halkan, de igen határozottan – ha csak ezért jöttél, hogy sétálj egyet, hát akkor vissza is fordulhatsz. Vagy ha azért jöttél, hogy a szemembe nevess! – Megremegett a hangja. – Ne is tagadd! azt hitted, hogy nem lesz itt senki, csak én.

Baranyai Márta hátravetette a fejét, mint aki roppant meglepődött.

– Ugye, hogy azt hitted? – kérdezte Csutak alig hallhatóan. – És mindjárt rá is felelt. – Persze hogy azt hitted. – Elakadt.

Még szerencse, hogy a Papa megszólalt.

– Amint látod, a Csutak nincs egyedül, azt aztán igazán nem lehet mondani, hogy cserbenhagytuk volna.

Márta hallgatott, mint aki azon tűnődik, hogy sarkon fordul, és faképnél hagyja az egész társaságot.

– Egy új tag! – A kertkapu megcsikordult. Előttük állt Andrási papa tréningruhában, ruháskosárral a hóna alatt. Ragyogott az arca, ahogy Baranyai Mártára pillantott. – Milyen helyes kislány! Gyűjteni jöttünk?

– Én ugyan nem! – vágta rá Márta.

– No, csak nincs valami baj? – csóválta a fejét Andrási bácsi.

– Nincs kosárkája! – ugrott közéjük Csutak. És még mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna: – Tetszik tudni, megsértődött, mert neki már nem jutott kosár. – Maga se tudta, hogy jutott ez az eszébe, de most már nem hagyhatta abba. – Ő akart a legtöbbet gyűjteni, gyűjtési lázban égett, és most tessék! itt áll kosár nélkül.

Dlugolinszky „vette a lapot”.

– Egyszerűen vigasztalhatatlan!

Márta szóhoz se juthatott, mert akkor már odalépett hozzá Andrási bácsi.

– Majd együtt visszük ezt a kosárkát – mondta Andrási bácsi, és azzal a kosár egyik fülét Márta kezébe nyomta. – Úgy ni, és most fel egy ötvenkettesre az egész társaság!

 

*

 

Csutak megtartotta a szavát: háromszoros adagot gyűjtöttek. Andrási bácsi is megtartotta a szavát: Petit elengedték a Rádióba.

– Holnap reggel nyolckor találkozunk – mondta Zoli bácsi, ahogy Andrásiéktól elballagtak.

(Lerakták az adagot, megebédeltek, Andrási mama nem akarta ebéd nélkül elengedni őket, és egyre csak azt ismételgette: – Sose hittem volna, hogy Petinek ilyen barátai vannak!)

– Nem ma délután lesz a felvétel? – kérdezte Csutak.

– Szó se lehet róla! Ma fáradtak vagytok, hanem majd holnap reggel.

– Hacsak megint nem történik valami – mondta Margitka, amikor már elbúcsúztak Csutakéktól.

Csutak és a többiek szerterepültek a városban a kosarakkal, teknőkkel és lavórokkal. Ők ketten pedig még ottmaradtak egy kicsit a villamosmegállónál.

A rendező Margitkára nézett, és elmosolyodott.

– Nem, azt hiszem, most már semmi se történik.

– Ez az eperfalevélügy. – Margitka lehúnyta a szemét, mint aki még mindig egy szédületben van.

– Nem mondom, néha egy kicsit rázós velük dolgozni – mondta Zoli bácsi –, de azért rendes fickók.

Intett egy taxinak. Hazaszállította Margitkát a teknőjével.

– Kihúztam őket a pácból.

Ennyit mondott otthon Csutak az eperfalevél-gyűjtésről.

 

*

 

Akárcsak még egyszer lepergették volna előtte ugyanazt a filmet, ahogy reggel a Rádió felé kocogott. Autóbusz robogott el mellette a szűk utcán, oly közel, mintha azt mondaná:

– Ne izgulj, Csutak, nem lesz semmi baj.

Csutak megigazította hóna alatt a példányt, és azt gondolta. – Nem tudhatom, hogy mi lesz, azt az egyet nem tudhatom. Az eperfalevélügyet még rendbe hoztam, de ha most megint történik valami…

Két fiú szaladt el mellette.

Majd ezek is meghallgatnak a Rádióban, és sohasem tudják meg, hogy láttak az utcán. Mégpedig éppen akkor, amikor a felvételre mentem.

Közben úgy érezte, hogy valahonnan nézik, és róla beszélnek.

– Ez az első szerepe – mondja egy fiú. – Csutak most kerül először a mikrofon elé.

– Ó! – sóhajt fel egy lány – milyen határozott az arca! Nem törődik semmi mással, csak a szerepével. Azt hiszem, nagy meglepetés lesz, igen, aligha tévedek, ha azt mondom, hogy Csutak most indul el a világhír felé!

Csutak úgy lépkedett, mintha valóban elhangzott volna ez a mondat. És mindjárt felelt is rá magában. – No, no. Ez talán egyelőre még túlzás, mármint a világhír, de azért azt hiszem, hogy nem vallanak velem szégyent a Rádióban. Azt hiszem, Zoli bácsi nem bánja meg, hogy akkor belém botlott az uszodában.

Megpillantotta a Rádió épületét.

Megint ott állt az a kis csoport, akárcsak múltkor. Valaki kivált közülük, és elindult Csutak felé.

Baranyai Márta!

Csutaknak egyszeriben melege lett. No, ez is jól kezdődik! Márta majd nekem ugrik az eperfalevélügy miatt.

Márta nem ugrott neki. Megállt előtte, és azt mondta:

– Bocsásd meg nekem Barborikot.

Csutak megnémult. Nézte a lányt, mint egy káprázatot. Mi ez az egész? Mit csináljon Barborikkal?

Mintha senki se lenne az utcán, csak ők ketten. És akkor Csutak azt hallotta, amit olyan régen szeretett volna hallani a lánytól, amiről annyit álmodozott a „Márta” című vers megírása közben.

– Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked Barborik miatt, hidd el, Csutak, most már én se értem, hogy ülhettem le vele a mi kedves kis cukrászdánkba – de ez az eperfalevél-dolog… olyan elsöprő voltál.

– Olyan elsöprő! – Csutak megrázta magát. Hogyisne! – gondolta, ezt már ismerjük! Addig beszél, amíg majd megint elrontom azt a jelenetet, amíg megint hullámvölgybe kerülök, meg vívódok! – Aztán Kalocsai Tibor is eszébe jutott. Tavaly biztosan ugyanezt mondta Kalocsainak.

– Á – bólintott Csutak –, egész rendes fiú az a Barborik.

– Csutak! – Márta hátralépett.

– Azért mert egy kicsit pattanásos, azért, mert örökké vigyorog? Tulajdonképpen nagyon is illik hozzád. – Elhallgatott. Csak ne nézzen úgy rá Márta, mert akkor igazán nem tudja tovább mondani, és akkor aztán baj lesz a felvétellel! Most valami olyat kell odavágni, de olyat… – Tudod mit, Márta! Majd beírok az emlékkönyvedbe.

– Nahát Csutak, ezt nem hittem volna rólad!

– Az ember néha melléfog – mondta Csutak bocsánatkérően. Aztán, mintha álomból szakítaná ki magát, ellépett a lány mellől.

– Valami baj van? – kérdezte Dlugolinszky.

– Nem, semmi. – Csutak megfogta Dlugolinszky vállát. – Gyerünk befelé, ne vesztegessük tovább az időt.

Odabent a stúdióban Zoli bácsi megint csak egy kis széken ült. Körülötte a szereplők.

Megkezdődött a névsorolvasás.

– Andrási Péter!

– Baranyai Márta!

Nem hiányzott senki. – Zoli bácsi, ahogy befejezte a névsort, fölállt, végignézett a társaságon.

– Azt gondolom, elég régen várjuk már ezt a napot, de hát végre mégiscsak elérkeztünk a felvételhez. Vannak köztetek öreg rádiósok, akik már több hangjátékban szerepeltek, és van, aki most lép először a mikrofon elé. Én mindenkinek csak azt mondom, hogy ne veszítse el a fejét. Hölgyeim és uraim, sok szerencsét! – Mosolyogva meghajolt, aztán visszavonult az üvegablak mögé.

Margitkát lehetett még látni az ablak mögött, ahogy valósággal rátapad az üvegre. Néhány arcot, akiket Csutak eddig még sohasem látott. Olyan messze voltak az ablakkal együtt.

Valaki megszorította a kezét. Andrási Peti.

– Kösz – mondta Peti.

Csutak meg csak bámult.

– Eperfalevél – mosolygott Peti. – A mamám meg akar hívni uzsonnára, majd megbeszéljük.

– Megbeszéljük – suttogta Csutak, mint aki már nem is emlékszik az eperfalevélügyre, mint aki már semmire se emlékszik, csak a mikrofont látja.

Zene fel! Pár taktus egy indulóból aztán egy távoli, tiszta hang:

– „Miénk a játszótér.” Ifjúsági rádiójáték.

Csutak úgy oldalról Dlugolinszkyt látta, ahogy ökölbeszorítja a kezét, Baranyai Márta arca villant fel.

A Papa megérintette a vállát.

– Te jössz.

Csutak ott volt a mikrofon előtt, és majdnem belekiáltotta, hogy – Micu! Pazár Micu! – De aztán mégiscsak azt kiáltotta, hogy:

– Ide hozzám! Ide hozzám mind, akik fel akarják építeni a játszóteret.

Két arc lebegett előtte: Zoli bácsi és Margitka. Még akkor is ezt a két arcot látta, amikor ellépett a mikrofontól. Különben úgy érezte, hogy egyfolytában ott áll a mikrofon előtt, még akkor is, amikor nincs benne a jelenetben. Amikor a Papa hangja úszott be: előbb mint villamoscsilingelés, aztán mint a tér öreg őre.

– Meglátod – súgta Csanádinak –, a Papa még főszerepet is fog kapni.

Ott ültek hátul a terem végén, és Csanádi meglökte Csutakot.

– Izgul a Márk Skugó, én nem tudom mi van vele, már igazán nem először szerepel.

A mikrofonnál pedig fölhangzott Márk Skugó vékony, elnyújtott hangja.

– Ha a tér rőrei…

Zoli bácsi leállította a jelenetet.

– Bakizott a Skugó – bólintott Csanádi –, tudtam, hogy ez lesz a vége. Aztán Csutak kérdő tekintetére, megmagyarázta. – Ez olyan régi rádióskifejezés: a bakizás. Ha valaki rosszul mond ki valamit. Megtörténik a legnagyobb színészekkel – de még a bemondókkal is.

– A tér őrei – hallatszott Zoli bácsi hangja. – Légy szíves, Skugó, és ne vond össze a szavakat. Visszamegyünk a szövegben, végszót keresünk. – Ez már nem Skugónak szólt, hanem a műszaki embereknek.

A magnó visszafelé forgott. Ez olyan volt, mintha Csutakék óriási kavargásban sorra leugrálnának a magnó szalagról.

Csanádi egyszerre csak Csutakra hunyorított. – Ez te vagy.

Csutak összerezzent. – Az övé volna ez a lehetetlenül éles fejhang, ahogy szédületes gyorsasággal darálja: nekemfrelétekrrr…

– Ez meg én vagyok! – nevetett Csanádi.

– Végszó! – kiáltott Zoli bácsi. – Onnan ismételjük, hogy állítsátok fel az őrséget. Teljes csöndet kérek, még a stúdió végében is. Kezdjük!

Márk Skugó elkapta a végszót, és újra kezdte a szövegét. Hátul pedig Peterdi Lajkó fölírta egy darab papírra, hogy: Márk Skugó.

– Ha még egyszer bakizik, vonalat húzok a neve mellé, és egyáltalán fölírok mindenkit, aki eltolja a szöveget.

– Minden bakizás után egy pohár málnaszörpöt kell fizetni – jegyezte meg Dlugolinszky.

Csutak se úszta meg a dolgot.

– A rét… – Abban a pillanatban elakadt a mikrofon előtt.

– Nagyon örülök, Csutak – szólalt meg Zoli bácsi a fülkéből –, hogy tér helyett azt mondod, hogy rét, egyáltalán, keverd össze a szerepedet.

Csutak elvörösödött, és akkor egy hangot hallott. Az Almási tériek ne jöjjenek! – Tessék? A Dunai szólt? Igazán úgy hangzott, mintha a Dunai szólalt volna meg. – A Papa megszorította a karját, és akkor már tudta, hogy ez az ő hangja volt, és hogy nem lesz semmi baj.

Zoli bácsi beintett: Végszó innen!

Csutak újra kezdte, valósággal a levegőből kapta el a végszót. Aztán Baranyai Mártával állt a mikrofonnál, aztán egyedül. Megint úgy érezte, hogy bakizik, hogy már legalább tíz perce bakizik, és Zoli bácsi már arra se tartja érdemesnek, hogy szóljon… Nem is tudta, hogy került hátra Csanádi mellé, és hogy ment megint előre Csanádival és Dlugolinszkyval a mikrofonhoz.

Aztán mindnyájan kiúsztak egy füttyben, és megint csak a zenét lehetett hallani.

Csutak kitámolygott a büfébe.

– Egész tűrhető volt – mondta Dlugolinszky, ahogy egy szalámis zsömlét evett.

Aliszka Csutakra mosolygott a pult mögül.

– Sikerült?

Margitka szaladgált közöttük, kinek málnát vett, kinek egy üveg Bambit.

– Találkozunk még.

Ezt egy tűzoltó mondta. Csutakra nézett, és megelégedetten bólintott.

– Ne félj semmit, többször is behívnak, bent voltam a felvétel alatt. Jól ment.

Zoli bácsi egy kis asztalkánál ült a Papával.

– Hozzak valamit? – kérdezte a Papa.

Zoli bácsi a fejével intett, hogy csak egy pohár narancsszörpöt. – Semmit se tudok enni ilyenkor.

Papa a narancsszörppel együtt Csutakot is odavitte, aki tétován kóválygott a büfében, és most már hárman ültek a kis asztalnál.

Csutak várta, hogy Zoli bácsi majd mond valamit a felvételről, a szereplőkről (Milyen voltam!), de a rendező még csak rá se nézett. Ez elkeserítő volt. Hát még, amikor Zoli bácsi fölállt, és azt mondta.

– Bújj be a Lukács medencéjébe, és áztasd ki magad. – Nyújtózott egyet. – Én is azt tenném, de hát próbám van a Zenélő városokból. – Eltűnt a pagodában.

Csutak meg, mint egy morzsa, amit lepöcköltek az asztalról.

– Bújjak be a medencébe, mert olyan pocsék rossz voltam!

A Papa felnevetett.

– Dehogy! Ki mondta? Igazi, keménykötésű kis fickó voltál.

– Milyen? – Csutak meglehetősen keserves képet vágott.

– Keménykötésű.

– Mert már majdnem elfelejtettem – mondta Csutak. Lassan kifelé sodródott. Valaki köszönt, visszaköszönt. Hát most vége. Keménykötésű fickó volt egy hangjátékban, aztán hazamehet. Egy pillanatra leült a padra. Többé itt nem ül, többé nem jön be próbára.

Baranyai Márta lépett hozzá.

– Beszélni szeretnék veled.

– Nincs időm. – Csutak lecsúszott a padról, kiszaladt az utcára.

Odakint megtorpant. Hárman álltak szemben a másik oldalon. Kati, Dunai és Pazár. Átrohant hozzájuk.

– Hát eljöttetek!

Dunai szigorúan ránézett, és megkérdezte.

– Simán lementél?

Még mielőtt felelhetett volna, Pazár megérintette a vállát.

– Valaki integet.

A Papa állt a járda szélén. Tölcsért formált a kezéből, ahogy átkiáltotta.

– Holnap délután a Dominó cukrászdában!

– Tessék?

– Holnap délután ötkor a Dominó cukrászdában találkozunk!

Csutak visszaintett, hogy rendben van, ott lesz, aztán elindult Pazárékkal.

 

*

 

A Dominó cukrászda.

Az a bizonyos kis cukrászda, ahol valamikor Baranyai Mártával üldögélt. Baranyai Márta most is ott lesz, akárcsak a többiek, a hangjáték szereplői.

Ott is voltak. Mire Csutak befutott, már együtt ült a társaság három összetolt asztalnál.

Zoli bácsi nevetve integetett Csutak felé.

– Csutak! Itt a Csutak. Csináljatok helyet a Csutaknak.

A többiek elkezdték tologatni a széket, Dlugolinszky fölállt, helyet cserélt Andrási Petivel, Baranyai Márta pedig Márk Skugóval. Egyszóval hatalmas felfordulás keletkezett, a kisasszonyt majd fellökték a tálcával, de Csutaknak mégse jutott hely, már éppen le akart ülni, amikor Csanádi megszólalt, mint egy sértett kispárna.

– Azért mégse ülj rám, Csutak.

Csutak másik székre akart ülni, de az meg egy lányé volt. Háromszor is körbejárta az asztalt, míg végre helyet szorítottak neki a Papa mellett. Akkor is úgy, hogy a kisasszony megsajnálta, és hegyestámlájú széket hozott. Csutak, ahogy végre leült Papa mellé, kifújta magát.

– Pfű, azért ez nem volt csekélység!

– Elfáradtál? – kérdezte Margitka.

Margitka megint Zoli bácsi mellett ült, akárcsak próba közben az üvegfülkében.

– Nos, mit rendel a mi Csutakunk? – Zoli bácsi azzal már hátra is fordult a kisasszonyhoz. – Talán egy nagy adag kávé-vanília fagylalt.

Csutak bólintott, hogy nagyon is jó lesz a kávé-vanília összeállítás. Közben Baranyai Márta felé pislogott. A lány igazán nagyon helyes volt abban a világoskék blúzban, halványsárga sállal a nyakában (éppen csak úgy odavetve) – Csutak ebben a pillanatban úgy érezte, hogy talán meg lehetett volna bocsátani Barborikot.

A nevét hallotta. Igen, Zoli bácsi róla beszélt.

– Ahogy az előbb Csutak körbefutotta az asztalt! Nahát, éppen ilyen volt, amikor megpillantottam az uszodában. Már akkor tudtam, hogy bedobom a hangjátékba, csak azt nem tudtam, hogy a végén majd átveszi Kalocsai szerepét.

– …és olyan keménykötésű fickó leszek – szólt közbe csöndesen Csutak. – Azt bizony én se tudtam.

A rendező felnevetett. Margitka meg arról beszélt, hogy Csutaknak a következő rádiódarabban is szerepet kell adni.

Aztán már inkább a következő rádiódarabról volt szó. Margitka úgy tervezte, hogy továbbviszi a Játszótér történetét.

– Továbbszövi a szálakat, kedves Margitka – bólogatott a rendező.

Mire Margitka kissé sértetten:

– Miért mosolyog ezen, Zoltán kérem?

– Nem mosolygok, Margitka, csak arra kérem, hogy legfeljebb három hangjátékon át szője a szálakat, mert aztán ellaposodik az egész.

Margitka megígérte, hogy legfeljebb még három hangjáték. – Tudjátok – fordult Csutak felé –, be akarom mutatni, hogy mi is lesz hát a gyerekekkel, amikor berendezkednek a játszótéren. Azt hiszem, akkor kezdődnek az igazi bonyodalmak.

Csutak ebből már alig hallott valamit. Nem lehetett tudni hogyan, de egyszerre csak Baranyai Márta ült mellette.

Márta ráfüggesztette a tekintetét, és most megint csak egy álló órára emlékeztetett.

– Megbántottál – suttogta Márta.

– Nem olyan veszélyes – mondta Csutak, és fölhajtott egy pohár vizet.

– Na, na – szólt közbe a Papa –, vizet fagylalt után! A végén nem lesz hangod, és kiesel a Rádióból.

Márta rámosolygott.

– Ne tessék félni, majd én vigyázok a Csutakra.

A Papa olyasfélét dünnyögött, hogy azért majd ő is szemmel tartja a fiút, de aztán Márk Skugóhoz fordult, mint aki nem akar zavarni.

– Útilaput kötöttem a talpára – szólalt meg egy kis idő múlva Márta.

– Kinek? – kérdezte Csutak.

– Barboriknak.

– Hja, Barborik! – Csutak föl se mert nézni, amióta Márta azt mondta, hogy majd vigyáz rá. Úgy érezte, azóta mindenki csak rajta mulat, akire egy lány vigyáz. Kicsit megnyugodott, amikor Andrási Peti távoli hangját hallotta.

– És a mamám levelet akar írni Zoli bácsinak, hogy ne tessék haragudni a selyemhernyók miatt.

– Nem is figyelsz rám, Csutak! – Márta tekintete szemrehányó volt.

– Dehogynem – bólintott Csutak. – Nagyonis figyelek.

– Különben te is megbántottál – mondta a lány. – Egyszer azt mondtad, hogy nem vagyok méltó hozzád.

– Hogy nem vagy méltó hozzám?

– Emlékezz csak rá! Elém álltál, és a szemembe vágtad, hogy nem vagyok méltó hozzád.

– Azt csak úgy mondtam.

– Ilyesmit nem lehet csak úgy mondani! – Márta közelebb hajolt hozzá. – Vagy te csak úgy dobálózol a szavakkal?

Csutak nem felelt. Hogy ő dobálózik a szavakkal? Ezen valahogy még sohasem gondolkozott. Megint egy pohár után nyúlt.

A pohár fölemelkedett a levegőbe.

– Nem – mondta a Papa –, ebből elég volt.

Csutak az asztalon dobolt. Akármerre nézett, Márta arca volt előtte. Komoly volt ez az arc, ünnepélyes.

– Ősszel zongorázni tanulok – bólintott a lány.

Csutak behúzta a nyakát, nem szólt semmit. Úgy érezte, hogy a lány már nagyon sok mindenről beszélt, de ő csak ezt az egy mondatot fogta el.

– Elkísérhetnél, amikor zongoraórára megyek.

– Hogyne – dünnyögte Csutak –, vagy nem is tudom.

– Nem is tudod! – Márta sértetten hátrarántotta a fejét.

Csutak még akart valamit mondani, de akkor egyszerre csak kinézett az ablakon. Ami odakint történt, az olyan volt, hogy egyszerűen nem lehetett másra figyelni.

Két fiú rollerezett a túlsó oldalon. A járókelők között cikáztak. Olykor lent voltak az úttesten, aztán megint fönt a járdán, majd bekanyarodtak abba a csöndes kis utcába.

Egy sárga pulcsis fiú lépett hozzájuk. Valami nagyon fontos dologról magyarázhatott, mert azok ketten a kormányra dőlve figyelték.

Egy lány is odaszaladt. Most már egész kis csoport állt a járda szélén.

– Csutak, te egyáltalán nem figyelsz! – hallatszott Baranyai Márta hangja valahonnan nagyon messziről.

Csutak belebólintott a levegőbe, és csak nézte azt a kis csoportot.

Kék labda szállt át az utcán.

– Csutak – kiáltotta Márta.

Csutak akkor már nem volt a cukrászdában.

A kis csoport közepén állt, és azt mondta:

– Sejtelmetek sincs, hogy kell megrendezni egy rollerversenyt.

Senki se kérdezte, honnan jött, hogy hívják, és hogy mer beleszólni a rollerverseny ügyébe. Úgy hallgatták, mintha már nagyon régen itt lenne közöttük.

– Háztömb körüli bajnokságot akartok, vagy utcabajnokságot? – kérdezte Csutak.

– Itt szeretnénk ebben az utcában – mondta az egyik rolleres fiú.

– Megvizsgálom a terepet.

Csutak elindult, hogy megvizsgálja a terepet. Mögötte a rolleresek. A labda felrepült, vidám füttyöket lehetett hallani.

Csutak egy egész kis menet élén vonult, amikor valaki elkapta a karját.

– Csutak!

A Papa állt mellette.

A fiú úgy nézett rá, mintha most látná először. Aztán elmosolyodott, és azt mondta:

– Sajnos, nem tudok visszamenni. – Bocsánatkérően. – Legalábbis egyelőre.

A Papa olyan képet vágott, mint aki rosszul hall.

Derűs délutáni napfény csillogott Csutak körül. A napfényen hintázott az utca.

– Papa kérem – mondta Csutak –, föl kell mérnem a terepet, mert különben nem tudják megrendezni a rollerversenyt, aztán ki kell mennem velük a térre, ahol a fejelőbajnokságot tartják.

– Rollerverseny… Fejelőbajnokság…

– Visszamegyek, igazán visszamegyek – bizonygatta Csutak, ahogy lassan elindult. – Csak még egy padlást is meg kell néznem, ami átvezet egy másik padlásra.

A Papa a fejét ingatta, majd kétségbeesetten felkiáltott.

– Egy pillanattal előbb tűntél el a cukrászdából – és máris ennyi minden!

Csutak hátrafelé ment, a Papát nézte, és a vállát vonogatta.

A Papa még két lépést tett utána, ahogy megkérdezte:

– Ki vagy te?

Csutak széttárta a karját, mint aki igazán nem is tudja, mit feleljen, majd végül azt mondta:

– Egy fiú.

A Papa reménytelen mozdulattal feléje kapott, de akkor Csutak már eltűnt a többiekkel, hogy felmérje az utcát, hogy megnézze a teret és azt a padlást.

A napfény eltáncolt vele, hogy ott legyen mindenhol ebben a városban, amit úgy hívnak: Budapest.