Mosdók, vécék

 

Az otthon. A csend és nyugalom otthona.

A vécé vár valakit. Családtagot? Vendéget?

A családtag otthonosan berobban. Fütyörészik, dúdolgat.

A vendéget kikísérik. Különösen, ha ez az első látogatás. Az első alkalom. A házigazda kissé zavart mosollyal kíséri végig az előszobán. Maga a vendég meglehetősen tétova. Na igen! Ez egyszerűen nem megengedhető! Mégis… idegen helyen. Még emlékszik arra a hangra. Ahogy az anyja egyszerre csak elkapta a lépcsőházban. A lépcsőházban, vagy a liftben. Légy szíves és ne azzal kezdd, hogy ki kell menned! Ne ez legyen az első! Váratlanul, szinte könyörögve. Megígéred? Ő meg hülyén rábólintott. És úgy érezte, hogy máris… Itt a lépcsőházban, vagy a liftben.

Közben a házigazda már nyitotta is az ajtót. Mintha be akarná mutatni őket egymásnak. Talán előremegy. Talán le is ül. Hogy megmutassa, milyen otthonos, kényelmes.

Igen, lehet, hogy vendéget kapunk. Lehet, hogy valaki a családból. A vécé vár. A kagyló azzal a sötétbarna deszkával. Gyanús, elkenődött foltok. Hiába, nem mindenki hajtja fel. Már ugye, ha fel kell hajtani. Csak úgy eléje áll és máris kigombolja a nadrágját. Előveszi a fütyülőjét. Még jó, ha nem rázogatja.

Klozettkefe a kagyló mellett. Előkelő, sárga tartóban. Pumpa. Mit lehet tudni! Mindig történhet valami dugulás, vagy ilyesmi. A papír hosszan kilóg a papírtartóból. Szinte várja, hogy írjanak rá. Valami nagy beszédet. Lángoló, gyújtó szónoklatot. Ami majd elhangzik egy gyűlésen. Valaki felolvassa arról a tekercsről. Egy jelentős férfiú egy jelentős alkalommal.

A kagyló, a klozettkefe, a pumpa, a papírtekercs.

A fiú odabent a szobában. Még nézi az arcokat az asztal körül. Távoli, idegen arcok. Már nem is látja őket. Nem lát senkit és nem hall semmit. Réveteg mosollyal lecsúszik a székről. Bódultan. Mint aki belezuhan az álomba. Kimegy a szobából. Kisurran. Valaki még utánaszól, de azt már igazán nem hallja. Végig a homályos előszobán. Mintha megint utánaszólnának. Egy kedélytelen, színtelen hang. De ő akkor már odabent a fülkében. Önfeledt, boldog mosollyal betolja a zárat. Zúgás veszi körül. A csönd zúgása. A fülkéé. A gangoké és a lépcsőházé. A hátsó udvaré. Áll, és hallgatja ezt a zúgást. Kihúz néhány papírt a tartóból. Gondosan összehajtja. Ceruzát vesz elő a zsebéből. Kemény fedelű noteszt.

A kagylón ül. Térdén a notesz, azon a papír. Letolt nadrág. De ez csak olyan ürügyféle. Az állához nyomja a ceruzát.

Dupla szám lesz. Karácsonyi dupla szám. És felírja nagy betűkkel félkör alakban.

SPORT

Valamivel kisebb betűkkel.

Felelős szerkesztő: Zsámboky János.

Felsóhajt. Egy felelős szerkesztő felelős sóhaja.

Viccrovat is kell. Humor. Humorsarok. A karácsonyi szám nem jelenhet meg humorsarok nélkül. Az olvasók várják. Számítanak rá. De hát ha semmi… ha egyszerűen semmi se… Kádár Micu persze mindjárt bedobna valamit. Belőle egyszerűen patakzik a humor. Patakzik… patakzik… Sarkával a kagylót rugdalja. Egyszer mondott is egy verset a Micu. Valami paródiafélét. Ő maga költötte? Vagy ő is csak úgy hallotta? Olvasta valahol?

A forgalmas Rákóczi úton halva találták Futball Benőt. Áll ama tőr ifjú szívében, íme bizonyság az Isten előtt, a bírák erőszaka ölte meg őt.

A papír egy kissé megcsúszik. Oldalt billen. Utánakap egy kétségbeesett mozdulattal. És akkor az a két öreg! A két térde, ahogy felemelkedik. Két kopasz öreg. Apró, sárgás pihék a kopasz fejen. Összehajolnak. Szétválnak. Megint összedugják a fejüket.

Most már nincs egyedül. Hármasban gubbasztanak. Mindent meg lehet beszélni a két öreggel. De az se baj, ha csak így hallgatnak.

Valaki áll az ajtó előtt. Lehet, hogy többen is. Ki tudja mióta! Bent a szobában valaki egyszerre csak odanézett arra az üres székre. Odapillantott. A gyerek?! Hol a Jancsi? Mi van a Jancsival? Úgy el tud tűnni! Valóságos művész. Mégis, nem kéne utánanézni? Fogadni mernék, hogy már megint bezárkózott. Nagyon jól tudjuk, hogy hova! A legszívesebben odaköltözne! Azért ez valahogy… Szóval, nem kéne utánanézni? Mégis… mit művel? Maga is tudja, hogy ebben a korban… Miféle korban? Jó, jó, tudjuk, hogy miről van szó. És különben is maga az apja! Aha, szóval ez azt jelenti, hogy… Az apa feláll. Elindul.

És most itt álldogál. Még vár. Még nem akar bekopogni.

A fiú lassan összehajtja a sportújságot. Egy utolsó pillantás. Felelős szerkesztő… A címet meg kéne változtatni. Ez így olyan szegényes. SPORT. Kádár Micu nem adna ilyen címet. Még kell valami. SPORT ÚJSÁG, vagy…

Füstfelhők törnek be a kulcslyukon. Gonosz, kis füstfelhők. Alattomosak.

Apa nem rázza a kilincset. Nem kopog. Csak éppen szivarra gyújtott. Fújja, fújja befelé a füstöt.

 

 

Magára maradt a pult mögött. A ruhatáros kisasszony. Meg az a két ajtó. Fekete leányfej, fekete fiúfej. Előtte kis asztal. Azon szürke tányérka. Abban néhány fillér. Ki dobhatta oda? Mikor?

Valaha egy nénike üldögélt az asztalnál. Haja éppolyan szürke, akár a tányér. Aztán egyszerre csak eltűnt. Maradt az asztal, meg a tányér. És a kisasszony a pult mögött a fogassal.

A sötét ruhás vezető megállt előtte. Fejével az ajtó felé intett.

– Tartsa rajta a szemét!

Két ajtó. Fekete leányfej, fekete fiúfej.

A vendégek elfeledkeztek a ruhatárról. A vendégek kabátban ültek az asztaloknál. Kigombolt kabátban, félig kigombolt kabátban. Úgy összehajtva benyomták az ablakba. Felakasztották a kilincsre. A szék hátára. De, hogy beadták volna a ruhatárba…

Ő pedig már régen nem ment ki az asztalok közé, hogy összeszedje a zsákmányt. Zsákmányt! Ugyan miféle zsákmányt! Néhány vedlett, kikopott, női bunda, elnyűtt felöltő. De hát ezeket se adták oda. És közben miket mondtak! Miket vágtak a képébe!

– Na, kedvesem tűnjön el innen! Majd mindjárt megmondom, hogy mit adok én oda magának!

– Olyan nincs, hogy a ruhatár kötelező!

– Olyan nincs!

A kisasszony lemondott erről. A ruhatár pultja mögül nézte a vendégeket. Magára maradt. Pedig otthon még úgy elkészítette az arcát. Gondosan megfésülte vállára omló, sűrű, fekete haját. Kicsit félrekalapált arc. Mintha valamilyen présbe nyomták volna. De az a ragyogó, fekete sörény azért igazán… Valaki mégiscsak odamehetett volna, hogy megsimogassa. Az ujja köré csavarja. Szétdobja. Az állát is megfoghatták volna. De hát meg se látták. Ha éppen elcsúsztak a pult mellett, akkor is csak a mosdóba. A mosdóba, vagy a vécébe.

Egy alacsony, kopaszodó férfi húsz fillért tett a tányérra. A pult felé fordult. És valami sötét szemrehányással.

– Gondoskodjék papírról!

A kisasszony meg csak nézte. Az úrnak egyáltalán nem jutott papír? Vagy még éppen, hogy…?

A férfi sértődötten vállat vont. – És egyáltalán!

Azzal otthagyta.

A lány odament az asztalhoz. Felemelte a húszfillérest. Nézte, maga se tudta miért.

Visszadobta a tányérra.

Visszaült a pult mögé.

Megint csak nem maradt más, mint a fogas. Az a kedélytelen, hórihorgas fogas.

Kávéházakon vándorolt keresztül. Bevágták egy raktárba ötszáz társa közé. Leküldték vidékre egy irodába. Onnan is kihajították. És most itt áll a lány mögött. Ő aztán igazán tudta, hogy miféle hely ez! Presszó? Ugyan, kérem! Kocsma! Itt aztán igazán nem számíthat semmire.

A lány könyöke rácsúszott a pultra. Valósággal odatapadt. Fejét tenyerébe hajtotta.

Elromlott csapok zúgása a mosdóból. A klotyó zuhogása. Az az örökös, álmosító zuhogás!

A ruhatár pultja a tengerparton. Abban a nedves homokban. Mögötte a lány és a fogas.

A ruhatár pultja a tengerben.

A lány rátapadt a pultra. A haját csavargatta magányos, elhagyatott mozdulatokkal.

A tenger zúgása, ahogy a hullámok visszaverődtek a sziklákról.

Két oldalról előre húzta a haját. Összekötötte az orra alatt.

– Aglája! – hallatszott egy hang a tenger felől. – Mit csinálsz, Aglája?

Ezen már igazán nevetnie kellett. Rázuhant a pultra, úgy nevetett. Felemelte a fejét. Úgy mondta merev, lesikált arccal.

– Ibi vagyok!

Megrázta a sörényét. Oly dühödten, mintha meg akarna tőle szabadulni. Levágatom! Leborotváltatom! Kopasz leszek! Kopasz nő leszek! Azt se bánom, ha mindenfélét firkálnak a fejemre!

És csak rázta, dobálta a haját.

Mögötte a fogas sötét rosszallással.

A hajrázás abbamaradt. A lány megmerevedett.

Az a vékony, szürke csík!

Vékony, piszkosszürke csík tört elő a mosdó ajtaja mögül. Alattomos szivárgás. Folydogálás. Egyre jobban megerősödve, szélesedve. Most már valóságos folyam.

A csapok zúgása odabentről. A megvadult csapok hörgése.

Bénultan ült a pult mögött. Szólni kéne? Kinek? Kinek lehet itt szólni?

A víz már lassan elérte a pultot. Szutykos, gonosz csillogás, ahogy végigömlött a kövön.

A lány szinte öntudatlanul elővette a ridiküljét. A ridiküljéből a kistükröt, a fésűt, a hajkefét. Megfésülködött. Átkefélte a haját. Rendbe hozta. Halványzöld festéket tett a szemhéjára. Elkészítette az arcát.

Rákönyökölt a pultra. Fejét tenyerébe hajtotta. Így ült mozdulatlanul. A vizet nézte.

Mögötte a fogas mogorva egykedvűséggel.

 

 

A kabátok!

Ahogy egymás hegyén-hátán, kicsavart karral, felhasadt béléssel, szakadt zsebbel kitódulnak a ruhatárból!

Magányos kalap a fogason.

Hosszan lelógó sál.

Fél pár kesztyű a földön.

 

 

Akár a söröslovak.

Úgy gőzölögnek odalent a földalatti vécében. Ott állnak egymás mellett kigombolt kabátban, kigombolt nadrágban. Nem lehet tudni, honnan jön a gőz. Belőlük? A falból? Abból a sötétzöld, szurokkal bekent falból? Sötétzöld víz zuhogása a sötétzöld falból.

Akad, aki oly kényelmesen szuszog, mintha itt akarna berendezkedni. A szomszédja felé pislog. Mindjárt megszólal. Elkezd egy beszélgetést. Dehogy! Lehunyja a szemét. Egy pillanat és elalszik. Homlokával nekidől a falnak. Akad, aki előkelően félrehúzódik. Már amennyire lehet. Nevetséges. Az egész roppant nevetséges és meglehetősen megalázó.

Egy vendég két ujjal tartja a vesszőjét igen pedánsan. Egy másik meg csak rázza, rázogatja.

Kövér öregúr homlokára tolt kalappal borúsan nézi azt, ami a nadrágjából előkerül. Mintha meglepné, hogy egyáltalán…

Egy másik idegesen keresgél. Mi az? Eltűnt? Cserbenhagy? Cserben akar hagyni? Elbújt a kis huncut? Érzi, hogy nézik. Figyelik. Egész kis közönség. Csak arra várnak, hogy… Ő meg egyre elvadultabban turkál odabent. Turkál, keresgél. Na, végre! Valósággal kituszkolja.

Micsoda kis kukac! Csoda, hogy megtalálta! Bravó! Bravó!

És megint egy másik úgy locsol, mint egy kerti locsoló. Gőgösen, pökhendien.

És megint egy másik. És megint egy másik.

Halk csilingelés.

A fülke. Közel, és mégis oly távol. Hallani, ahogy nyílik és csukódik az ajtó. Aki oda belép, akárcsak egy szobába. Még a kabátját is felakaszthatja.

Ők meg ebben a gőzben egymásra préselve.

Nadrágok. Nadrághasadékok.

Onnan bújik elő vidáman ficánkolva. Kíváncsian kunkorodva. Csalódottan lekókadva. Lankadtan. Közönyösen. Az utolsó pillanat kétségbeesésével. Kábultan maga elé meredve. Önfeledt kitöréssel. Halleluja!

Egy úr mélységes rosszallással nézi. Mi lesz?! Meddig szívjam még ezt a bűzt? Nem, ez már nem is bűz! Legszívesebben visszapofozná a pimaszt. De az még csobog. Na, most aztán már befejezni és kifelé! A szomszédjai közben váltják egymást. Ez már a harmadik. Legalább a harmadik. És szinte hallja. Mi az, uram? Ön törzsvendég? Bérletet váltott? Vagy vár valakit? Randevú?

Elfordul a faltól. Az utolsó cseppeket a nadrágjába rázza. Vészes könnyelműség. Már érzi is azokat a guruló, kis cseppeket. Mindegy! Most már kint vagyunk!

Egy kopott kabátos alak fölfelé indul. Éles, hideg levegő onnan fentről. A kihűlt utcák. Sehol egy hely, ahova beülhet.

Felbaktat. Odafent megáll. Visszanéz.

Köhögés, szuszogás a mélyből. És olyan párásan gőzölgő meleg.

Visszafordul.

 

 

A lány, ahogy a fenekét ráhelyezi a kagylóra! Kecsesen, előkelően. A fehér fenekét. Hattyú siklik rá a tóra.

 

 

Soha nem ment volna máshova. Még csak véletlenül se. Egyszerűen nem kerülhetett abba a helyzetbe. Özvegy Rémai Jánosné a zöld házikójában. Vagy inkább pavilon a park tövében. Egyszer betévedhetett oda véletlenül. Már amennyire az ilyen véletlen. És akkor az a fekete hajú nő úgy fogadta! Valami olyan otthonos kedvességgel! Tulajdonképpen, mintha már várta volna. Mosolyogva nyitotta a fülke ajtaját. Arany fülbevalói megcsörrentek. Tessék csak, uram! És az a tisztaság odabent! Az a csönd! Szürkésfehér homály. Egy kis szalon. Letette a kabátját. Felakasztotta. Nem ült le mindjárt. Jólesően ácsorgott, ásítozott. Ahogy leült, mintha kellemes félálomba merülne. Halk zizegés. Az ajtó hasadéka alatt becsúsztattak egy újságot. Utánanyúlt. Köszönöm, asszonyom! A térdére fektette. Böngészgette. De inkább a külső zajokra figyelt. Ahogy az asszony jön, megy. Nyitja a másik ajtót. A nők ajtaját. És közben szelíd szemrehányással. Magáért a múltkor egy úr fizetett, kedvesem! A férfi felemelkedett az újságból. Hogyan? Egy úr? Közben a másik női hang kissé riadtan. De hát csak később vettem észre, hogy nincs nálam pénz! Tudom, kedvesem! Nincs semmi baj. Csak éppen meg kell köszönni az ilyesmit. Nem köszöntem meg? Megköszönte, kedvesem! Miután figyelmeztettem. Ó, igazán! Semmi baj, kedvesem! Semmi baj! Halk csilingelés, ahogy az ajtó becsukódik. Csönd. Szóval, megköszönte. A férfi már bele se nézett az újságba. Úgy látszik, nem volt nála pénz, és amikor fizetnie kellett volna… A hölgy nem csinált jelenetet. (Máris úgy nevezte magában. A hölgy. A toalett hölgye.) Csak éppen enyhe gúnnyal. Ha nem tud fizetni, kedvesem, hát nem tud! A kisasszony mentegetőzött. És ezt valaki meghallotta. Egy úr a fülkében. Meghallotta, s kiszólt. A kisasszony a vendégem! A férfi kuncogott az újság fölött. Aztán, ahogy kilépett (természetesen kézmosás után), a hölgy megkérdezte: Min mulatott odabent? Ő meg enyhe zavarban. Hát a kisasszony, aki az előbb… Ó, a kisasszony! A hölgy felnevetett. Hát igen, egy kicsit lekaptam! No, nem nagyon! Nem vagyok én olyan szigorú. De hát csak úgy elmenni, hogy még csak meg se köszöni annak az úrnak! A férfi az arany fülbevalókat nézte. A körme hegyével megpöccintette a fülbevalóját. Ó, tudom, az én koromban! Hogyhogy a maga korában?! Megindult egy beszélgetés. És azóta ő törzsvendég. Kis asztalka csipketerítővel. Az asztalkánál a hölgy. Özvegy Rémainé. Múltkor a keresztfiáról mesélt. Vagy az unokájáról? Mindegy! Pokoli kis fickó! Ha tudná, hogy rángatja a fülbevalómat! Néha már azt hiszem, hogy kitépi a fülemmel együtt! És maga hagyja? Mindent hagyok! (Kacér pillantás.) Tőle! Csakis tőle!

A hölgy a ringatózó fülbevalókkal!

Most is ez van előtte, ahogy megy a fülke felé.

Rákapcsol. Nincs veszíteni való időnk!

Enyhe kísértés, ahogy elrobog egy zöld ház mellett. Talán mégis… Szükség törvényt bont. Nem! Nem! Szó se lehet róla! Ma megérintem a fülbevalóját! Meghimbálom! Meghúzom. Éppen csak egy kicsit. Különben is majd megveszett az ilyesmiért. Nyaklánc, karperec, fülbevaló. Rikító színű szoknyák. Zöldek, sárgák, pirosak. Mit pirosak! Vadító vörösek! Feszülő pulóverek. Feszülő fenekek!

Átszeli az utcát. Előtte a park. A pavilon.

– Kézcsók!

Lesegítik a kabátját. A fülbevalók megremegnek. Ringatóznak.

Odabent is ezt látja. Ahogy a fülbevalók ringatóznak.

Ma akcióba lépek! Akciót indítok!

 

 

Kis porcelán tányérok az ajtó előtt. Tiszták, szerények. Mellettük a néni fehér kötényben. Olykor feláll, benyit egy ajtón. Éppen csak úgy résnyire. Bead egy törülközőt.

Néhány forint a tányéron. Néhány forint a fillérek között.

 

 

Mocskos porcelán tányérok. Mellette a néni. A néni árnya. Néhány fillér a tányéron. Vagy éppen semmi. Csak az a szürke, tányérba ragadt hamu.

Homályos folyosó. Fénytelen, megvakult tükör.

 

 

És miért ne?

Csakugyan, miért ne ugorhatna be ide? Éppen csak elintézi a dolgát, aztán majd… Nos, igen, aztán majd beül az étterembe, kezébe veszi az étlapot, átböngészi, feladja a rendelést. Miért ne? Csak ugye azért előbb…

A kagylónál áll. Ujjai végigfutnak a nadrággombokon. Egy pillanat, és máris… Felsóhajt, olyan megkönnyebbülten. Az a futás végig az utcákon! Sehol egy zöld ház! Egyszerűen eltűntek. Lerohant a földalattiba. Hohó! Csak lerohant volna. De az a kifeszített drótkötél, vagy mi a fene a kis táblával. Átalakítás miatt zárva! Átalakítás? Mit kell itt átalakítani? Különben bánja is ő! Az a fontos, hogy most már…

Fehér kagylók. Zöld csempék. Félhomály. Igazán otthonos. Ide még benézünk!

Közrefogják. Átbeszélnek a feje felett.

– Régen láttam a feleségét!

– Kórházban… hát igen.

– Még mindig? Adja át üdvözletemet! Javulást!

– Köszönöm!

– Bájos asszony! Van benne valami kislányos báj!

– Ön igazán kedves!

Ő meg csak mosolyog ott közöttük. Ki tudja, talán mindjárt közbeszól: Kézcsókom a nagyságos asszonynak!

Mellette egy kék szmokingos pincér. Kék szmoking, sötét bársonyhajtókával. Aranykeretes szemüveg. Egy főiskolás. Áll és figyel. Közben szinte belehajol az arcába. Nem szól. Még nem… Valaki ideküldhette. Felfigyeltek rám, és ideküldték. Most már mindegy! Valósággal visszapofozza a nadrágjába azt a csibészt. Neki köszönheti az egészet!

A kék szmokingos: Erőleves? Üresen? Tésztával? Tojással? Royal módra? Idehozzam? Hogy parancsolja?

Hogy csúszott ki a fülkéből?

Az biztos, hogy úgy futás közben gombolta be. Még mindig hallja a hangot.

Idehozzam? Hogy parancsolja?

 

 

Jönnek és jönnek.

Pályaudvarról, térről, utcáról. Besurrannak a cukrászdába. Az utolsó lépéseket szinte futva. Hogy aztán egyetlen mozdulattal belökjék a vécé ajtaját.

Jönnek gőgösen, felemelt fejjel. Mindennel szembenéznek. Mindennel és mindenkivel. Csak szóljon valaki egy szót! Csak azt merje! Anya a gyerekét tuszkolja maga előtt. Tessék? Hogy ez nem utcai vécé?! Hová vigyem a gyereket?! Azt mondja meg?! Gyere csak, bogárkám, ne törődj semmivel! Magának pedig kedvesem, csak azt tudom mondani…!

A vezetőnő, ahogy úgy elnézi.

– Ki mondja, hogy itt nincs forgalom?

Az alázatosak vonulása. Zarándokok néma menete.

Az ajtó megnyílik előttük.

 

A TOILETTE HASZNÁLATI DÍJA

1 FORINT!

 

Ki látja ezt a táblát? Ki olvassa el?

Akad, aki futva távozik.

Vagy éppen pökhendien. Pimaszul. Rákacsint a kisasszonyra, ahogy elmegy az asztalok között. Mindjárt belecsíp az arcába.

Gőgösen, szinte megvetően. Micsoda hely! Tükör, márványasztalok. De a kávé ihatatlan! Lefogadom, hogy ihatatlan lötty! És akik itt ülnek! Csupa naplopó! Ingyenélő! Igazán kíváncsi lennék, honnan van pénzük? Üzletelnek, na persze! A rács mögé az egész társaságot! A rács mögé!

Elrobog.

Kivágtat.

Kisétál.

A kisasszonyok vihogva hajlonganak.

– Köszönjük a látogatást!

 

 

Hová tűnt a papír a papírtartóból? A szappan a szappantartóból? Ki vihette el? Miféle besurranó? Várta, leste a pillanatot. A megfelelő pillanatot. A vécé tolvaja.

Vitte a hamutartót.

A törülközőt.

A tükröt.

Ujjak nyoma a csupasz falon.

Kifosztott mosdók. Kifosztott vécék.

 

 

A fiú a kagylón. Megint csak kiosont a szobából. Egy régi, meghitt mozdulattal betolta a reteszt. És aztán már csak üldögélt a két térde között. Azért még hallja a hangokat a szobából. Végre egy férfi! Egy igazi férfi! Mit akar ezzel, Sacikám? Hogyhogy mit akarok? Ő aztán tett valamit a népért! Igazán? Ne mondja! Csak ne gúnyolódjon, Zsül kérem! Azt hiszem, igazat kell adnunk Sacinak. Ha nem jön Kemál, a törökök még mindig… Vaskéz kell ide, hidd el, nem lehet másképp! Kemál, Kemál, Kemál! A józan ész megáll! Ugyan, Zsül, már megint ez az idétlenkedés! Micsoda cinizmus! Hagyja már abba! És ha tudni akarja, Kemált imádják a nők! Imádják? Igazán? Kemál a nők bálványa! A lába előtt hevernek!

A térdek odabent felemelkednek. Két bölcs aggastyán.

Kemál, bólint a fiú.

Kemál egy fotelban ül. Hátradűti a fejét. Cigarettázik. Elgondolkozva fújja a füstöt. Estélyi ruhás nő kering körülötte. Kemál észre se veszi. A nő belecsúszik az ölébe. Átöleli a nyakát. Kemál! Suttogja lágyan és elhalóan. Kemál!

A térdek emelkednek és süllyednek. Már nincs bennük semmi bölcsesség. Egyre izgatottabbak. Remegés fut át rajtuk. Akárcsak magán a fiún, ahogy belemered a levegőbe.

A nő Kemál ölében. Telt, fehér karja átfonja a férfi nyakát. Majd lehull élettelenül. Kemál redőkbe vonja homlokát. Kemál gondterhelt. Komor és gondterhelt. Hirtelen a nő felé fordul. Villan egyet a tekintete. Kemál! – suttogja a nő.

Megveri! Megveri!

A fiú görcsbe rándul. Az egyik térd eltakarja a másikat. Közöttük a vesszőcske. De hiszen ez már nem is vesszőcske! Majd szétrobban.

Kemál elkapja a nő állát. Megrázza a nő fejét az állánál fogva. A nő haja szétesik, hajcsokrai szétbomlanak. Miért hagyja?! Miért nem emeli fel a kezét?! Nem emeli fel a kezét. Révült mosollyal hagyja magát. Álla Kemál ujjai között. Ő maga pedig…

Kemál elengedi a nő állát. A nő feje hátracsuklik. Egy pillanatra még felnéz, de aztán… Eszméletlen. Teljesen eszméletlen.

A férfi feláll, lesöpri magáról a nőt.

Az estélyi ruhás hölgy elterül a szőnyegen. De még így is olyan elegáns.

Kemál most szivarra gyújt. Le-föl sétál szivarozva. Megáll a földön heverő nő előtt. Eltűnődve nézi. Megvetéssel. A szivar hamuját rápöccinti a hölgy hajára, az estélyi ruhára.

A vessző kitör a térdek közül. Egy pillanatra felágaskodik. Robbanás.

A fiú eszméletlen kábulatban.

A térdek közönyösek. Mintha nem is tartoznának hozzá. Mintha még egymást se ismernék. Képmutató, alamuszi aggastyánok. Nem tudnak semmiről. Semmi közük semmihez.

 

 

Szürke, téli délután.

Megszólalnak a vécék a házban. Csobognak. Öblögetnek. Gargalizálnak. Panaszkodnak. Siránkoznak.

– Mit művelnek velem… ha tudnák…!

– Körülbelül tudjuk!

– Amit velem! Amit a többiekkel!

– De nem… higgyék el!

– Mit higgyünk el?

Ingerült zuhogás végig a falakon.

Ő pedig szinte elnémul. Alig hallhatóan sírdogál.

– Hogy mi mindent dobálnak belém!

Senki se figyel rá. Megindul a beszélgetés. Lakók. Csőrepedések. Beázások. Dugulások. És megint a lakók.

– …beugrik hozzám az az alak! Beugrik? Berobban! Ez az első, ahogy hazaér. Le se teszi a kabátját.

– Jó figura!

– Kigombolja a nadrágját, és közben ordít. Utasításokat ad a feleségének, a fiának.

– És ezt tűrik?

– Mit tudom én?! Érdekel ez engem?! Nekem éppen elég, hogy…

– Árnyékszék.

– Mit akar ezzel?

– Ez vagyok én. Árnyékszék. Megyek az árnyékszékre! Már megint befészkelted magad az árnyékszékre!

– Nem is hangzik olyan rosszul.

– Szinte előkelő.

– Még hogy előkelő!

– Gondolja meg! Klozett, klotyó, budi…

– Na, azért a budi inkább olyan vidéki. Mondhatnám, falusi.

– Hát nekem a klozett jutott. A könyvtáram pedig a klozettkönyvtár.

– Magának könyvtára van?

– A Lakatos úr valóságos könyvtárat rendezett be nálam. Klozettkönyvtár. Órákig üldögél, és olvas. Kopognak, dörömbölnek. Ő csak olvas, és szivarozik.

– Az Ábrahám doktor már az éjszakákat is nálam tölti.

– Az éjszakákat?

– A felesége kisurran utána. Bekopog. Béla! Csak nincs valami baj? Béla!

Gúnyos csobogás.

– Béla! Béla!

– Csak tudnám, miért rángatják azt a láncot!

– Miféle láncot?

– Hogyhogy miféle láncot?! A lehúzót. Az Emike úgy rángatja… akkorákat ránt rajta!

– Még mindig jobb, mintha felkötné magát.

– Mit beszél?!

– A Császár Klári egy színész miatt. De lehet, hogy nem is színész, csak színinövendék. Főiskolás, vagy tudom is én!

– Az most mindegy! Mit csinált a Császár Klári?

– Én mindjárt sejtettem, hogy készül valamire. Ha valaki egyre-másra írja a leveleket! Sose küldött el egyet se. Összetépte, lehúzta. Egyszer úgy eldugultam!

– Kit érdekel a maga dugulása!

– Mondjuk, engem. Szóval, a Klári csak írta, és mindjárt össze is tépte a leveleket. Közben sóhajtozott. Kálmán! Kálmán!

– Úgy hívták a fiút.

– Micsoda ész! Hogy találta ki? De egyszer csak bejött a Klári, és nem ült le. Állt, és körülnézett. Terepszemlét tartott. Felállt a deklire. Megfogta a láncot, és elbőgte magát.

– Na, szép!

– Ott állt kezében a lánccal, és bőgött. Gondoltam, majd csak bejön valaki. De nem jött be senki. Ő meg a nyaka köré csavarta a láncot.

– Mi lett vele?

– Meghalt? Ott halt meg?

– Fenét! Leszakadt, és mindent magával rántott. Nem volt éppen pehelysúlyú.

– Micsoda ötlet! A lehúzó lánccal…!

– A Gimesi fiú mérget vett be.

– Ezt már legalább tízszer elmondta!

– Kérem… kérem…

Sértődött hallgatás. De aztán ismét nekilendült. – Méreg… igen. És nem is tudták megmenteni. Nem volt segítség.

– Hát én erre csak azt mondhatom…

– Tudja, hogy a Szemes doktor lepumpálta a feleségét?!

– Maga félrebeszél!

– Igen?! Nahát akkor ide figyeljen…

 

 

Csobognak.

Csörgedeznek.

Öblögetnek.

Pletykálkodnak.

Hörögnek.

Köhögnek.

Prüszkölnek.

Siránkoznak.

 

 

Komor hallgatásban a külvárosiak. A hátsó lépcsőházra nyílók. Akiket mindig kulcsra zárnak. Láttak egyet-mást. Tudnak egyet-mást. De hallgatnak.

Idegen nem kapja meg a kulcsot. Se a házmestertől, se a lakóktól. Jobb, ha továbbáll.

 

 

Két arc fehér foltja.

A rémület fehér foltjai a sötétben. A fiú és a lány. Talán egy kerti vendéglőből mehettek hazafelé egymást átkarolva. A vendéglőben is úgy ültek összebújva. A fiú sört ihatott, vagy valamilyen bort. A lány málnát. A pincér úgy tette elé mélységes megvetéssel. De ők ezt nem vették észre. Egyáltalán semmit se vettek észre. A fiú fizetett. Elindultak egymást átkarolva, összefonódva.

Egy aluljárón mentek át. És akkor egyszerre rájuk szakadt a sötétség. Árnyak suhantak el mellettük. Lehelet csapódott az arcukba.

Körülvették őket.

Arcot nem lehetett látni. Csak azok a fel-felcsapódó hangok.

– Mi az? Sétálunk egy kicsit?

– Talán bemutatnád nekünk a kislányt!

– Talán mi is sétálnánk vele egy kicsit.

Félig elfojtott nevetés. Kezek nyúltak elő a sötétből a lány felé. És megint az a nevetés.

– Nem kell tőlünk megijedni! Azt azért nem kell!

A lány a fiúhoz bújt. Lehunyta a szemét. De még így is látta a sötétből előnyúló kezeket.

A fiú átkarolta. Közben megpróbált körülnézni. Valahogy tájékozódni. Mégis… talán föl lehetne kapni a lányt és elrohanni. Belerohanni az éjszakába. De azok, mintha megsejtették volna.

– Itt maradsz, édesapám! És a kislány is itt marad!

Furcsa, öreges vihogás az aluljáró mélyéből. Egy aggastyán húzódott meg a falnál. Egy gonosz aggastyán szorosan a falhoz lapulva. Rémületes üregből mászott elő. És csak arra vár, hogy történjen valami. Hogy elkapjanak valakit ebben az aluljáróban. Mint most ezt a fiút és a lányt.

Az árnyak lassan megindultak. Körülfonták azt a kettőt.

Még együtt voltak. Még néhány pillanat… A lány hozzátapadt a fiúhoz. A fiú átfogta a lány homlokát. Az ujjak szétnyíltak, majd ismét összezárultak. Ideges remegés futott át rajtuk. Most aztán nem szabad félnem! Most aztán igazán nem szabad! De azok az ujjak már tudták, hogy rövidesen letépik őket a lány homlokáról.

Még néhány pillanat.

 

 

– Ön megsértődött! Hetek óta elhanyagol! Vagy inkább hónapokról beszélhetnénk? De hát mi történt? Megbántottam? Mivel bántottam meg? Beszéljen! Mondjon el mindent!

Ő meg csak ott áll a zöld házikó ajtajában. Meg se tud szólalni. Nézi ezt a nőt kék köpenyében, arany fülbevalóival, a fekete hajából kiütköző fehér foltokkal. – De asszonyom! Higgye el… (Mi az ördögnek kellett erre jönnöm! Egyáltalán, hogy kerültem ide?)

A nő egy pillanatra se engedi el a kezét. Húzza, vonszolja befelé a kis szalonjába. Tükör, csipketerítős asztal a halványzöld ajtók között. Üres feketéspoharak az asztalon. Két üres feketéspohár.

No lám, hiszen vendége van! Megint csak akadt egy törzsvendég. Odabent üldögél. Mindjárt nyitja az ajtót. Akkor hát mire jó ez az egész?

– A nővérem járt itt. – A nő megérinti az egyik poharat. – A múlt héten halt meg a férje… váratlanul.

– Ó, hát ez igazán!… (Mit énekelek itt?! Mit hajlongok?! Mi közöm a nővéréhez?! A nővére elhunyt férjéhez?!)

– Elhanyagol, rossz fiú! (Kislányos duzzogás.) Most se akart bejönni! Ne is tagadja!

– Biztosíthatom, asszonyom…

– Jaj, hagyja ezt! Olyan hivatalos… olyan elviselhetetlen! (Közelebb húzódik hozzá. Fejét szinte ráhajtja a vállára.) Ha én nem szólítom meg, elkerül!

– Biztosíthatom…

– Ne biztosítson! Mit biztosít örökké?! Ha nem látom meg, ahogy átvág a parkon… De megláttam!

(Milyen szerencse!)

– Nem! Nem! Inkább megéreztem! Éppen az újságot olvasgattam, és akkor valahogy felnéztem. Fel kellett néznem!

– Igazán kedves!

– Hagyja már ezt! Nem vagyok kedves! Egyáltalán nem vagyok kedves! Én csak… – És most már csakugyan odadűti a fejét a férfi vállára.

Fehér foltok a fekete hajban! Őszül. Reménytelenül őszül. És most már nem is festi… szóval, elhanyagolja. Feladta a harcot. Akkor hát mit akar? És én mit akarok itt?! – Asszonyom, sajnos, az a helyzet…

A nő meg se hallja.

– Mi a baj? Mi történt? El kell mondania!

Már megint ez a kislányos selypegés! És vigye már el innen a fejét! Ezek az olcsó fülbevalók! Aranyozott vacakok! Bazáráru! Akárcsak maga a nő!

– De hát, miért nem ül le? Üljön már le!

– Bizonyos ügyek… halaszthatatlanok!

– Semmi se halaszthatatlan! – És már kezdi kihámozni a kabátjából.

– Majd benézek! Majd beugrok!

– Nem néz be és nem ugrik be! Itt marad! Pihen a kisfiú. Kifújja magát.

– Na, de hát…

– Csitt! Egy szót se! – Ujját ráteszi a férfi szájára. – Hiszen olyan fáradt! Olyan hajszolt!

Felsóhajt. Csakugyan. Fáradt… hajszolt. Nem is árt, ha egy kicsit összeszedi magát.

Az ajtó otthonos csilingelése, ahogy betolják a fülkébe. Egyszerre úgy elálmosodik. De azért még hallja a hangot.

– Én meg addig főzök egy kávét! Jó erőset! Amilyet csak én tudok főzni magának!

A fülke fátyolos, zöldes homálya. Most már nem hallatszik be semmi. Minden olyan messze. Nincsenek ügyek. Se fontosak, se kevésbé fontosak. Nő sincs. Semmi sincs. Csak a csend.

Leül.

Elhelyezkedik.

Berendezkedik.

Többé ki se mozdul.

 

 

A fiú bevitte magával Olga Csehovát.

Lily Damitát.

Lecsapott Dolores Del Rióra. De akkor Lily Damitát már megunta. Dobta.

Clara Bow-val szemezett.

Olga Csehova még tartotta magát.

Collen Moore! Ó, Collen Moore!

A lap meg úszott. A SPORT egyszerűen nem tudott megjelenni.

Nőzött a felelős szerkesztő. A nők hálójába került.

 

 

Ajtók, vécéajtók. A föld fölött és a föld alatt. Végig a városon.

Dr. Sebestyén Béla

Pázmándy utca 23.

221-445

Ez áll a vécé ajtaján, igen gondos ceruzaírással. Szó se lehet arról, hogy csak úgy sebtiben odafirkantották volna. Ó, dehogy! Akárcsak egy névjegy.

A vendég meg csak úgy nézi az ülőkén. Mélyen előrehajol. Szinte belecsúszik a letolt nadrágjába.

Dr. Sebestyén Béla. Név. Cím. Telefonszám.

Mintha már láttam volna. Mintha már találkoztam volna vele. Egy pályaudvar vécéjében. Igen, valósággal kiemelkedett az ocsmány feliratok, rajzok közül. Büszkén, sértődötten. Egy pályaudvaron. Egy cukrászdában. Egy földalattiban. Meg valami hivatalban. Amikor bent jártam adóügyben. Bár ott, mintha ledörzsölték volna. Az adóügyi vécén. Legalábbis megpróbálták. De azért nem sikerült eltüntetni.

Dr. Sebestyén Béla.

Ki lehet?

És miért hagyja ott mindenhol a névjegyét? Ő vagy valaki más. Egy megbízottja. Azonos írás. Persze azért erre nem mernék megesküdni. Ki emlékszik ilyesmire?

De mit jelent ez az egész? Mit akar ezzel? Jelentkeznem kell nála? Fel kell hogy hívjam? Különben nem járhatok ide? Egyáltalán sehova? Ki vagyok tiltva?

Vagy másról van szó? Valami egész másról?

Ha felhívom… ha felhívnám… ki szólna bele a telefonba? Nem hiszem, hogy női hang. Nincs nő abban a lakásban. Legfeljebb az anyja. Egy elnyűtt öregasszony. Lehet, hogy ő veszi fel a kagylót. Kit keres? A fiamat? Egyáltalán ki keresi a fiamat? Kivel beszélek?

Ki keresi a fiát? Nő aligha. Inkább olyan…

És ha maga a doktor emeli fel a kagylót? Doktor Sebestyén Béla? Milyen lehet a hangja? Aggodalmas? Riadt? Várakozó? Nem, mégis inkább riadt. Valahogy fél a telefonhívásoktól. A hangoktól. Hogy miket zúdítanak rá! Mi minden zúdul rá! Fenyegetés. Zsarolás. A csöngetéstől még jobban fél. Nem is megy ajtót nyitni. Valaki mást küld ki. Az anyját vagy egy régi barátját. Évek óta együtt él egy barátjával. Fiatal fiú? Vagy inkább olyan romos? Az biztos, hogy ő se rohan az ajtóhoz. Megvárja a harmadik csöngetést. A negyediket. Az ötödiket. A doktor meg behúzódik az odújába.

De hát akkor ezek a felírások az ajtókon? A névjegyek?

Sötét tréfa. Bosszú. Egy férfi, akit a doki kihajított. Akitől meg akart szabadulni. Igen, csakis egy ilyen alak lehet. Bosszút állt. A buzi bosszúja. Elvakkantotta magát az ülőkén. Akárcsak egy film címe. A buzi bosszúja. Mindenesetre rohadt alak. Járkál a városban, és ír és ír. Mindig csak egy nevet. Ugyanazt az egy nevet.

Hányás. Az egész egy hányás.

Nem kell belekeveredni. De hát ki mondta, hogy nekem bele kell keveredni?

Horogkereszt egy másik fülkében.

Horogkereszt áthúzva.

Rohadt fasiszta!

Jövünk!

A vendég megrettenve összekuporodik. Kik jönnek?! Az Isten szerelmére?! Lehunyja a szemét. Nem mer felnézni.

Üzenetek a falon.

Fenyegetések.

Jelenések.

 

 

Kopogás.

A vendég összerezzen. Ki az? Ki lehet? Egy ismerős? És mit akar? Egyáltalán honnan jön a kopogás? A szomszédból? Visszakopogjak? Vissza kell kopognom?

 

 

Mélységes csöndben üldögél. Szinte alszik.

Hirtelen felkapja a fejét, mint aki trombitaszót hall. Felordít.

– Fut Jellasics, a gyáva!

Öklével veri a térdét, úgy ordít.

– Fut, fut Jellasics, a gyáva!

(Csönd!)

– Bécsig fut Jellasics, a gyáva!

(Csönd)

– Fut, fut Jellasics!

Elhallgat. Kókadtan lógatja a fejét.

Visszahull a csöndbe.

 

 

Kotorászott. Üldögélt, és kotorászott. Az ujjai nyomozó körútra indultak a zsebekben.

Egy gomb.

A térdére tette. A térdére helyezte. Magányos, árva gomb, de csillogott valami megható bizakodással.

Vékony, hosszú szál.

Az arca előtt lógatta. Cérnaszál? Vagy a zsebéből szakadt ki? Letette a gomb mellé.

Egy cédula. Szamosiné 336-237.

Fel kell hívni? Soha nem kell felhívni?

Egy bélyeg. London. Ez áll a pecséten.

London. Ki járt ott? És mikor?

Bérlet fényképpel.

Kinek az arca? Az övé? Egy idegené?

1980 – november. Érvényes autóbuszra, villamosra, trolibuszra, földalattira.

Kombinált bérlet. Fölszállhat buszra, villamosra, trolira. Átszállhat egyikről a másikra.

A földalattival a föld alá. Keresztül-kasul azokon a sötét folyosókon. Végig a város alatt.

Gyűltek a tárgyak a térdén. A tárgyak társasága.

Tessék bemutatkozni egymásnak! Eljött az ismerkedés ideje!

Benyúlt a belső zsebébe.

Személyi igazolvány.

Lassú, szinte ünnepélyes mozdulattal kinyitotta. A fénykép. Megint az arc. De ez most nem bérletarc. Riadt, kissé elkoszolódott igazolványarc.

A rovatok. Figyelmesen tanulmányozta. Tüzetesen.

És a szám! Az igazolvány száma! Többször is elolvasta valami furcsa izgalommal.

AU–V. 479213.

És megint a rovatok. Most már végképp beleveszett a rovatokba. Elandalodva. Elragadtatva.

Anyja családi és utóneve.

Állampolgársága.

A kiállítás alapja.

Egy pillanatra lehunyta a szemét. És szinte suttogta.

Anyja neve Abonyi Ilona Mária.

Úgy ült lehunyt szemmel. Majd megint olvasott és olvasott. Csapongott. Átruccant egyik rovatból a másikba.

Egy pontnál megakadt. Eddig valahogy észre se vette. De most csak ez volt előtte.

Érvényes: HATÁRIDŐ NÉLKÜL.

Bénultan bámulta.

HATÁRIDŐ NÉLKÜL.

 

 

Üldögél a vendég.

Tűnődik.

A követ nézegeti.

A nadrágját húzogatja.

Alszik.

Leng, lengedez a lehúzó láncán.

 

 

Rajzok az ajtókon. Rajzok, nevek, üzenetek, dátumok, telefonszámok.

 

 

Két női láb.

És ami a lábak között.

Csakis ami a lábak között.

Egy buló. Egy magára maradt, bús buló.

 

 

Ez itt elég rövid

kapjátok be tövig!

Csoki! Csokikám!

Picc!

Sanyi! Pollák!

Hol vagy Szentkirályi?!

Varsányi!

Vau-Vau!

Bagnizon! Jön a nagy Bagnizon!

Mikor?

Fotós Zsuzsi!

Érdekel?

Meg volt!

Csak nem neked!

Szállj le róla!

Szabó Ági a Vadaskertben!

Jugóban!

Olaszban!

Keresheted!

Baszhatod!

 

 

Sötét, elkenődött foltok.

Félig nyitva a fülke ajtaja. Odabent senki. Elhajigált papírok a csésze körül.

Szürke víz az eldugult kagylóban.

 

 

Övig meztelenül borotválkozik a mosdó tükrében. Pamacsol végtelen nyugalommal. Mögötte egy dúlt női arc.

– Mit csinál itt?!

– Borotválkozom… láthatja.

– Lenne szíves elkotródni?!

– Majd ha befejeztem.

– Rendőrt hívjak?! Azt akarja?!

Nem felel. Pamacsol. Pamacsol.

Sovány, barna aktatáska a mosdó tükrénél. Csak úgy odatámasztva. Itt hagyta valaki? Véletlenül? Szándékosan? Meg akart tőle szabadulni? Hiszen annyi kudarcát láthatta ez a táska! Annyi vereség tanúja!

Egyedül jött?

Benézett a fülkébe. Elvégezte, amit el kellett végeznie. Kijött a mosdóba. Mégis, hogy rendbe hozza magát. De éppen csak odadőlt a tükörhöz. Nem nézett bele. Ugyan minek?

 

 

Ahogy bement a kávéházi mosdóba, valami olyan sötétségbe zuhant! Keze elindult a falon, a kapcsolót kereste. Süket kattanás. Nem gyulladt fel a fény.

Fehér foltok derengése. A mosdó kagylója és beljebb a csempe.

Két ajtó, mint két cella.

Ki üldögélhet odabent? Mintha a kagylók előtt is állnának. Éjjeli szerkesztők, akik úgy közlekednek az utcán, mint az öreg villamosok. Szerkesztőség után bejönnek ebbe a kávéházba. Sonkát rendelnek tojással. Amíg kihozzák a rendelést, felmásznak ide. Szivar lóg a szájukból, félig alszanak.

Ügynökök nyögése, szuszogása. Éjszakai csavargóké.

A férfi odabent a fülkében. Magára reteszelte az ajtót. Nem ült le. Úgy állva fölfelé meredt abba a kékesszürke fénybe. Valamilyen furcsa fény kavargott odafent. Fény? Vagy inkább füst?

Kint a mosdónál.

Körülötte árnyak. Nem látta az arcukat. Csak, ahogy a mosdó fölé hajoltak. Akadt, aki úgy mosott kezet, hogy oda se nézett. Akadt, aki valóságos fürdőt rendezett. Árnyak álldogáltak körülötte.

Valaki elkezdett köhögni. Rekedten, fuldokolva. Régi slájmok törtek föl belőle, őskori rétegek. A többiek átvették ezt a köhögést. És akkor már egyetlen köhögés ez a hely.

 

 

Budi a kert végében félig a földbe süllyedve. A deszkafal megfeketedett. Környékét benőtte a gaz. Valóságos őserdő.

Odabent a deszka rései között is felütötte a fejét valami színtelen virág. A föld alól tört fel, a fal repedéseiből.

Pókok gubbasztottak a klozettdeszkán. Pókok tanyája. Ha felemelték a fedőt, ők is felemelkedtek. A levegő is megtelt velük. Mindent beszőttek. A falakat. És magát a levegőt. Hálót szőttek, hosszú szálakat eresztettek lefelé. Semmi se zavarta őket.

Sötét, sértődött víz. Talán a közeli tóból szivároghatott be. És aztán már itt rekedt. Többé nem tud kitörni.

Egy kép a falon. Újságkivágás.

Nő, fürdőtrikóban. Valaha szőke lehetett. A trikó meg piros. Valaha még mosolygott is, lábát kecsesen maga alá húzva. Már régen lekopott róla a mosoly. Különben is beleveszett ebbe a sötétségbe. Régebben még megnézték. Bambán megbámulták brunzolás közben.

A hangyák! Valósággal ellepték a helyiséget. Vagy nem is hangyák? Hiszen felemelkedtek a levegőbe. Felszálltak. Belerepültek a pókhálókba. Ott még vergődtek egy darabig kétségbeesetten, értelmetlenül.

Egy foghíjas gereblye a sarokban. Hogy került ide? Hogy tévedt be? Egyszer betántorgott. Aztán úgy maradt a falhoz dőlve. Szakállt növesztett pókhálóból.

Növények, pókok, virágok. Elszáradt, zörgő fejű virágok.

És egy kislány. Pirike, a család kedvence. Minden lépésére vigyáztak. A bátyja mindenhová elkísérte valami komor dühvel. Sétára. A szőlőbe. Fürödni. (Ó, csak éppen megmártózott a tóban!) A budiba. Ott ődöngött az ajtó előtt. A füvet tépkedte, a virágokat rugdalta. Vállat vont, és meglépett.

Pirike meg odabent. Elandalodva üldögélt a repedezett deszkán. Kalimpált. Az elszáradt virágok feléje hajoltak. Csöndesen, bizalmasan. De ez cseppet se zavarta. Nevetgélt. Nevetnie kellett, ahogy a lábszárát csiklandozták. Megérintette az egyik virág fejét. Kedvesen, lágyan. Az abban a pillanatban szétesett.

Abbamaradt a nevetgélés. A kalimpálás.

Egy légy dongott körülötte. Látni nem lehetett. Csak az a dongás. Mit akarsz itt, te lány? Végezd a dolgod, és aztán kifelé! A virágok körülállták. Fejjel, vagy fej nélkül.

Megkapaszkodott a deszka szélében. Most már igazán nem nevetett.

Meghallotta a csöndet. Azt az állhatatosan örvénylő zúgást.

Nézik. Figyelik. Repedésarcok a repedésekből. Oly aprók, mint az elszáradt virágfejek. Férfi és női arcok. Ajkak hullámzása. Széthúzódtak és összezárultak. Csüggedten lefittyedt alsóajak. Lehetetlenül vastag fülkagyló. A homlok sértődött ráncai.

Tekintetek a falakról. Éles, gunyoros tekintetek. Szúrósak. Kíváncsiak.

Közönyös arc, közönyös tekintet.

Elképedt mosoly.

Arc, homlok nélkül.

Pirike illedelmesen bólintott.

– Kezit csókolom!

A pókokat mindez nem érdekelte. A hálószövőket. Nem mozdultak. Talán már végképp visszavonultak.

De azok odalent a deszkán! A vörösesszőke, hosszú lábú testvérek! Egyszerre megmozdultak. Megindultak. Egymásra csúszva, egymásba gabalyodva. Eddig eltűrték, hogy bárki beülhet közéjük, elterpeszkedhet. De most azért már mégiscsak…!

Pirike összehúzta magát. Vékonyka váll, vékonyka fenék. Ujjai még a deszka szélén. De a szorítás már meglazult. Elernyedt. Akárcsak ő maga. Ahogy a pókok körülvették. Körülfonták.

 

 

Táblák a kerti klozi-kunyhó homlokán.

 

FŐKÖNYVELŐ

 

A főkönyvelő odabent ül, és könyvel. Kíméletlen precizitással. Nincs benne semmi elfogultság. Semmi részrehajlás. És semmi elnézés. Megvesztegethetetlen! Ilyesmivel nála ne is próbálkozzanak! Ne is merészeljenek! És ha valahol valakinél fölfedez valamit…!

 

JEGYPÉNZTÁROS

 

A jegypénztáros odabent ül, és kiadja a jegyeket. Hajójegyet, vonatjegyet. Vagy ha valaki éppen a repülőgépet választja…

Mindenhová lehet utazni a jegypénztáros jegyeivel. Távoli, idegen földrészekre. Indiába, az Északi sarkra… szóval, bárhová. Mindenhol elfogadják a jegyeit. Tiszteletben tartják.

A jegypénztáros senkitől se kér hivatalos iratot. Nem kell felmutatni semmiféle igazolványt. Ha ilyesmit eléje tartanak, egyszerűen félrelöki. Nem érdeklik a személyi adatok. Ki mikor született? Év? Hónap? Nap? Egyszerűen nevetséges. Fütyül rá. Akárcsak a születési helyre. Vallásra. Származásra.

A jegypénztáros csak belenéz egy arcba. Egy futó pillantás az illetőre. Az illető észre se veszi. És máris a kezében a jegy.

De ha egy arc valahogy nem tetszik neki…! Ha olyan tenyérbe mászó pofának találja! Pökhendi pimasznak! Akkor nincs jegy! Nincs jegy és nincs fellebbezés!

 

 

Rajzszegek a szürke, kopott vécéfalon. Rajzszegek belefúródva a falba.

Egy kötényke a füvön. Megfeketedett tornacipő.

 

 

Hát nem! Hát egyszerűen nem megy!

Csakis egyedül! Csakis a fülkében!

Odakint a kagylóknál akár elő se vegye! Akár be se álljon a többiek közé. A nagyságos úr egyszerűen megmerevedik! De valami olyan gőgös sértődöttséggel! Hogy ő ezek között… akár csak egy cseppet is?! Ha véletlenül senki sincs a kagylók előtt, sugarasan tör fel belőle. De ha már csak odaáll valaki… Nem is éppen mellé. Még csak nem is abban a sorban. Odaát a túlsó oldalon, háttal. Vagy ha éppen csak belép valaki. Még egy-két tétova, bágyadt csepp és kész. Hát köszönöm!

A férfi már nem is kísérletezik ilyesmivel. Egyenesen be a fülkébe! Leül a csészére. Viselkedjünk szabályosan. Itt nem illik álldogálni. Különben is, mintha figyelnék. A szomszéd fülkéből. A falon keresztül. Mi az? Maga idejár vizelni? Idejárok, uram! Mit csináljak?! Beszéljen vele! Beszéljen ezzel a…

Egy szemrehányó pillantás! Meg vagyok veled áldva!

De azért nem haragszik rá. Inkább valami furcsa részvéttel nézi. És, mintha most már igazán meg akarná vele beszélni ezt az egészet.

Öregem! Mit előkelősködsz? Annyira lenézed a többieket?

Azért nem túlzás ez? De őszintén… így egymás közt? Talán egy külön pagoda kéne neked? Csakis neked? Mert ugye te aztán… Talán tudsz valamit, amit a többiek nem tudnak? Vagy megbántottak? Mondd! Egyszer valaki valamilyen megjegyzést tett? Különben hagyjuk. Nem fontos. Nem kérdeztem semmit.

 

 

A nyitott ablakon kiszállt a füst.

Az igazgató odabent a vécében. A zöld falak között. A kagyló mellett. De nem ül le. Áll, álldogál. Szimatol. Szaglászik. Dohányfüst. Még mindig érezni. Hiába nyitották ki az ablakot! Mert persze kinyitották. Szélesre tárták. Azok az aljas, kis… De elcsípem őket! Elkapom a frakkjukat! A szünetben török rájuk. Amikor beveszik ide magukat. Behúzódnak, és rágyújtanak. Egyik a másiknak adja a cigarettát. Egy slukkot, öregem! Mi az, csak nem akarod végigszívni?!

Az igazgató fölfelé bámul.

Az ablak nyitva. A füst elszállt. Elillant.

Az ablaktábla maga a megejtő ártatlanság. A cinkosuk. A főcinkosuk. És a falak. Ők se árulnak el senkit. Ezek a penészzöld falak. Egy-egy darabját mintha kiharapták volna. Telefirkálták őket. Nézzük csak meg! Vonalak, körök, összemosódott betűk.

A csikkek! Hová dobták a csikkeket?!

Felhajtja a deszkát. Semmi. Csak a víz csendes csöpögése. Ez se árul el semmit. Pedig amit ez már lenyelt tőlük! Amit ennek le kellett nyelnie!

Az ablak. A falak. A vécé.

Cinkosok.

Az igazgató nem mozdul. Talán mégiscsak elhangzik egy név. Egy felsős neve. A főkolomposé. Aki a többieket is rászoktatta. De lehet, hogy egy alsós. Olyan koravén, kis csibész. Á, ezek mind olyanok! Nem kellett itt senkit se rászoktatni semmire. És amit még itt elművelnek! Ami még itt végbemegy!

Távoli zsongás. Az osztályok. Latinóra. Magyaróra. Matematika. Fizika. Odabent lapítanak a padban. De csak a csöngetésre várnak. Hogy kitóduljanak a folyosóra! Be a vécébe! És aztán elkezdődik!

A zsongás elhal.

Csönd veszi körül. A vécé bűntudatos csöndje.

 

 

A tanárok a tanáriban.

Az igazgató az igazgatóiban.

Egyszer egy tanár beült az igazgatóiba. (Elcsente a kulcsot? A féltve őrzött kulcsot?) Odabent trónolt.

Áthelyezték.

Egy kültelki iskolában találta magát.

Kemény leckét kapott.

Egy életre.

 

 

Öt diktátor öt vécén. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a merev mozdulatlanság. Ugyanaz… ugyanaz…

 

 

Az éjjeliedény az éjjeliszekrényben.

Az éjszakát őrzi.

Örök virrasztásban a beteg ágya mellett.

Elhanyagolva a vécé sarkában. Aztán persze majd rohannak értem! Ha úgy adódik!

Sértődötten, ha belenyomják a klozettkefét. Meg lehet szokni!

Aprócska, fehér porcelán bili repül át az éjszakai szobán.

 

 

A vécé fogadja az ajtó előtt. Ahogy kilép a liftből táskával, szatyorral megrakodva. A vécé karcsú, fehér kagylója a nyitott ajtó előtt. Úgy karima nélkül. Mintha levette volna a kalapját, és egy kis beszédre készülne. Eléje jött, szelíd szemrehányással. Ő meg csak nézi kábultan, eszméletlenül. Belekapaszkodik a lift rácsába. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges a csomagokkal. Minden úgy megcsúszik rajta. A kabátja, a kalapja. És hát ő maga is. Egy pillanat, és a csomagok szétesnek. Közben várja, hogy a kagyló mondjon valamit. Mi ez? Miféle tréfa? Miféle játék?

Nem, ez nem játék.

És most már a kagyló is olyan csüggedt, kitaszított. Ahogy ott ácsorog a huzatos folyosón. Mit is tehetne? Elinduljon lefelé a lépcsőn? Vagy nézzen be a szomszédba?

Így állnak egymással szemben. A vécékagyló meg az asszony.

Egy félfordulattal megkerüli a kagylót. A nyitott ajtón belép az előszobába. Reszket. Olyan reszketés fogja el…! Úristen! Mi vár rám?!

A fürdő nyitott ajtaja. Ég a villany. A kő felszakítva. Felásva.

Egy férfi cigarettázik az árokban ólomcsövek, sötét, nedves földdarabok között. Körülötte szétszórt szerszámok. A kád félig kiszakítva. Lehullott törülközők.

A férfi levelet ír. A feleségének. Vagy a kedvesének. Katona a lövészárokban. Tűzszünet.

Odakint a kagyló. Mi tagadás, valahogy bízott az asszonyban. Hogy majd rendet teremt. És akkor mégiscsak visszatérhet. Á, szó sincs ilyesmiről!

A nő most éppen a fülke felé fordul. A régi otthon felé. Az ajtó nyitva. Nem ég a villany. De azért látni, hogy ott is felásva minden. Felásva. Szétzúzva. A kagyló karimája a falnál. Miért szedték le róla? Miért fosztották meg tőle? Add vissza te bádogos fekete kutyája, hadd legyen a zsidónak kalapkarimája! Add vissza, te bádogos!

Egy félénk lépés. A cipő orra beleütődik valamibe. Fúró? Harapófogó?

A férfi nem hagyja abba az írást. De a hangja barátságos, szinte kedves.

– Tavasz vagyok. Tavasz József.

– Tavasz… (Üljek le mellé? Kuporodjak le? Másszak be az árokba?)

– Csőtörés. – Nem néz fel. És ír és ír. – Régi, szétrohadt csövek. Már régen ki kellett volna cserélni. Végigáznak az emeletek.

– Áznak…

Végigázik a három emelet. Csorog a víz a szobákra. A beázás szennyes vize. A bútorokra, a függönyökre, a szőnyegekre. Ezért valaki felel. Ezért valakinek felelnie kell. Nekem?! Észre kellett volna vennem?! De mit?!

Néhányan elmennek az ajtó előtt. Megállnak. Benéznek. Bejönnek. Hát igen… erre el lehettünk készülve. Egyáltalán ez az egész ház!

A férfi az árokban abbahagyja az írást. Gondosan elteszi a levelet. Nézi a nőt, ahogy a csomagjaival imbolyog. A vécében álldogál. Lassan megfordul.

…és elindul az árok felé. Tétován, akárcsak valami idegen földrészen. Hirtelen megáll. Mi az ott a férfi kezében? Mit tart olyan magasra emelve? Talált valamit? Egy leletet? Műemlék a romok között?

A férfi két ujja között valami vasdarabféle. Nedves, szürke rongyokba csavart vasdarab. Átázott. Csorog róla a fekete lé. Egyébként is cafatokban lóg a rongy.

– Ilyeneket emelek ki!

Közelebb hajol. Legszívesebben elrohanna. Ki innen! Ki ebből a lakásból! De csak nézi azt a csöpögő rongyvázat. A törött csődarabot. Meg kéne fognom? Meg kéne tapintanom? Nem! Azt azért nem kívánhatja!

A férfi az árokban kotorászik. Mit hoz még fel onnan a mélyből? Mit kell még megnéznem?

Szivacs a kövön. Szappanmaradék. Összenyomott fogpasztás tubus.

A kádat azért nem merték kirakni. Kirángatták a helyéről. De nem merték kitenni a folyosóra. Ő azért mégiscsak…

Megint a vécékagylónál. Elmegy mellette. Megáll. Semmit se tehetek érted! Semmit!

A férfi az árokból.

– Már ne haragudjon, de kaphatnék egy pohár bort? Vagy legalább szódát? Egy jó nagy szódát?

Ő meg, mintha le akarna térdelni a kagyló előtt. Talán, hogy bocsánatot kérjen tőle. Vagy legalábbis megvigasztalja. De azért hátraszól.

– Talál odabent a szobában… poharat is.

– A szobában?

Erre már nem is felel. Különben is! Miért ne mehetne be a férfi a szobába? Csak töltsön magának egy pohár bort. Konyakot. Heverjen le a díványra.

Még hall valamilyen hangot. De az már nem jut el hozzá.

A vécékagylón ül. Kalapban, kabátban. A csomagjaival.

Nem válik meg azoktól a csomagoktól. A kabátját se veti le. A kalapját se teszi le. Nem érdeklik a nyíló ajtók. Azok se, akik körülveszik.

– De Irmuska! Miért nem jön be hozzánk?

– Na, jöjjön!

– Irmuska!

– Istenem, mi történt ezzel a nővel?! Telefonálni kéne a férjének!

– Hol dolgozik a férje? Ki tudja a számát?

– Elváltak.

– Dehogy váltak el! Csak a férje egy időre elköltözött.

– Egy időre? Mi az, hogy egy időre?

– Álljon fel, Irmuska!

– Hozzak valamit? Nyugtatót? Egy pohár vizet?

– Legalább a csomagját, Irmuska!

– Az üveget!

– A vajat…! Szétolvadt!

– Irmuska!

Ráncigálják, cibálják. Semmit se lehet tőle elvenni. Ül mozdulatlanul. Megmerevedett, makacs mozdulatlanságban.

 

 

Kihajított vécékagyló a hátsó udvaron. Valósággal megfeketedett a poros növények között. Rádobva egy kikopott szőrméjű női télikabát. (Utánavágták? Utánahajították?)

Egy láb lóg ki a kabát alól. Vagy csak egy harisnya? Egy szétfoszlott harisnya?

 

 

Az ajtó résnyire nyitva. Odabent sötétség. De mégis… valaki ül a kagylón. Egy öregember. Kopasz fej, lecsüngő, fehér bajusz foszforeszkál a sötétben.

Az öreg nem néz fel. Maga elé bámul. Nyög, szuszog. Kissé feljebb húzza a nadrágját. Visszaengedi. Keze engedelmesen a térdén.

A fiú a vécéajtó előtt. Nézi az öreget. Alig hallhatóan beszól.

– Nagyapa!

Nagyapa még mindig nem emeli fel a fejét.

– Jancsika!

Megint csönd. A fiú talán kérdezne valamit. Mégis… mikor jöttél? És honnan? Az ám! Honnan jöttél, nagyapa?! De hát nem kérdez semmit. Nagyapa itt üldögél. Egyenruhában. Postás-egyenruhában. Aranyos postakürt a parolin. Megrándul a válla. Remegés fut át rajta.

– Nincsenek itthon. Elmentek. Apa is meg anya is.

– Elmászkálnak – bólint az öreg. – És persze sose együtt.

– De azért néha együtt.

Nagyapa meg se hallja.

– Mindegyiknek megvan a maga útja. És sose lehet tudni, mikor kerülnek haza.

– Hát azt nem lehet tudni.

Hallgatnak.

Nagyapa hirtelen felnéz. Az a tiszta kék tekintet! Világít ez a tekintet.

– Ugye, nem szóltál nekik?

– Miről, nagyapa?

– Megígérted, hogy nem szólsz. – Enyhe bizalmatlanság a hangjában. – Akkor megígérted!

És mert a fiú hallgat: – Tudod, amikor az Andrássy úton sétáltunk, és nekem egyszerre csak le kellett ülnöm egy padra.

– Csakugyan! A fasorban sétáltunk, és te egyszerre csak…

– Le kellett hogy üljek. Valahogy megszédültem. Minden úgy elsötétedett előttem.

– De hát az egész nem tarthatott sokáig.

– Nem! Nem! Talán néhány perc. És te mégis úgy megijedtél.

– Megijedtem?

– Érdekes! – Nagyapa halkan felnevet. Ránt egyet a nadrágján. – Mondom, minden elsötétedett előttem. És mégis láttam a riadtságot a tekintetedben.

– Leültem melléd.

– Dehogyis ültél le! – Most már csúfondárosan nevet. – Nem mertél leülni. Ott álltál előttem… akárcsak most.

De hát most nem félek. Egyáltalán nem félek.

Alighanem ezt mondaná. De inkább csak mosolyog.

– Tudod, azzal a kék kocsival! Spárgán húztad magad után.

– Akkor vettük!

– Hát persze!

– Az a kék kocsi, nagyapa!

– Már napok óta bámultad! Mintha más nem is lenne a kirakatban! És mindig oda kellett mennünk, és csak nézted, és otthon is csak arról beszéltél… A kék kocsi!

– Apa nem hatódott meg.

– Érdekes! – Az öreg a fejét csóválja a fülke homályában. – Pedig igazán nem sajnált tőled semmit.

– De azt a kék kocsit valahogy…

Eltűnődve vonogatja a vállát. Nagyapa is csak hümmög odabent, meg mintha a térdét kaparászná. A térdét, meg a homlokát.

A kaparászás abbamarad. Kuncogás. Egy csínytevő gyerek kaján kuncogása.

– Reggel elindultunk sétálni. Emlékszel? Mindig reggel!

– Hát persze hogy emlékszem!

– Megvolt a menetrendünk. A pontos menetrendünk. Apád még mondta is, ahogy utánunk nézett. Indul a két postás!

– A két postás!

– De hát mi nem nagyon törődtünk vele! Mondjon, amit akar! – Csönd. És arra is emlékszel, hogy mi volt az első állomás?

– Hát persze hogy emlékszem! A posta!

Felnevet az ajtó előtt. Nagyapa is nevet odabent. Köhécsel. És megint, mintha a térdét kaparászná.

Hát igen, a posta! Nagyapa postahivatala a Gyár utca sarkán. A postások tisztelegtek, ahogy elvonultak nagyapával. Kijöttek a hivatalból, és a csákójukhoz emelték a kezüket. És egy vörös bajuszos postás nekem még külön is tisztelgett, nagyapa! Összecsapta a bokáját, és szalutált.

A fiú le-föl sétál az előszobában. Közben többször is elismétli, hogy neki külön is tisztelegtek. Neki. Csakis neki. Hirtelen elkomorodik. Nagyapa meglógott! Visszafut az ajtóhoz. Semmi vész! Még mindig ott üldögél!

– És a postakocsi a posta előtt! Azzal a két lóval! Az egyik a Rigó!

– A Rigó! – Nagyapa hangja az álomból. Elaludhatott egy kicsit. Vagy inkább csak elszundított.

– Olyan zömök, barna. Fehér folt a homlokán.

– Inkább sárgás… talán mégis inkább sárgás.

A fiú odatartotta tenyerét a ló szája elé, néhány kockacukorral. Rigó széthúzta a száját. Csöndesen röhögött. A tenyér egy kicsit megremegett. Egy öregebb, megbízhatóbb tenyér csúszott alá. Csészealj a csésze alá. Nagyapa alig észrevehetően tartotta a fiú tenyerét. Rigó a cukrot ropogtatta. Közben az a lágy, langyos tekintet! A kitágult nedves orrcimpák!

– És aztán megsimogattam! Ugye, nagyapa? Cukrot adtam neki, és aztán megsimogattam?

– Megsimogattad.

– És aztán a két postás elindult a kirakat felé!

Odabent megint a nadrághúzogatás, meg a térdkaparászás. – Vén, marha postás! Maga vén, marha postás!

– Mi az, nagyapa?

– Azt vágta a fejemhez ebéd közben. Maga vén, marha postás!

– Apa?

– Tudod, hogy mindig ebéd közben tört ki a vihar. Egy pillanat, és felborult az asztal. Most is ebéd közben ugranak össze?

– Most is.

– Érdekes… apád nem is ordított. Csak éppen felnézett a tányérjából. Felpillantott. Kissé meglepődve, mintha akkor látna először: Maga vén, marha postás!

– Mondom, hogy ne törődj vele!

Nagyapa ingerülten fészkelődik. Izeg-mozog az ülésen. Mint akinek elege van az egészből. Majd váratlanul.

– A kirakat! Ott álltál a kirakat előtt! – Vidám a hang. Megelégedett. Ő maga pedig hátraveti magát az ülésen, akárcsak egy klubfotelen. – És akkor megfogtam a kezedet. Befelé, fiatalúr!

Az a nedves padlószag odabent! Éppen akkor locsolhattak. Álarcok a polcokon. Különféle álarcok vad mosollyal. Sötétzöld, vérvörös szájjal. Fekete, mélylila. És egy fehér. Halott arc halott mosollyal. Mit akarsz itt, te fiú? Közben körülvették őket. A boltos meg a segédjei.

– Úgy bizony, fiatalúr! Három kocsit is eléd tettek! De te csak egyet akartál! Azt az egyet a kirakatból!

– Te, nagyapa! Volt teteje annak a kocsinak?

– Teteje? Nem, azt hiszem, nem. Egy olyan vasúti kocsi fából. Teherkocsi… amire mindenfélét felraknak. Jól megpakolják.

– Nem akartak egy mozdonyt is eladni? Mozdonyt a kocsi elé?

– De… de igen. Ránk akartak sózni egy mozdonyt.

Elhallgat. Majd úgy bugyborékolva valamilyen vízesésből.

– Kivonultunk a kék kocsival! A boltos spárgát fűzött a kocsi orrába. Kezet szorított veled, és aztán elindultunk.

– Először te húztad.

– Csak éppen hogy megmutassam!

Mit kell ezen megmutatni? Akárhogy is, nagyapa elég nehezen adta át a kocsit. Az Andrássy úton már mindenesetre én húztam. A fasorban.

– Mindig hátranéztél gyanakodva. Mit lehet tudni! Talán ellopták a kocsit, és most már csak a spárgát húzod magad után. Semmi mást, csak a spárgát. – Nagyapa előrehajol. – Egyáltalán roppant gyanakvó voltál. Aggodalmas és gyanakvó.

– Ugyan, nagyapa!

– Most is olyan vagy?

A fiú vállat von.

Nagyapa visszahúzódik a fülke homályába. – Tudod, hogy mögéd akartam kerülni? Igen, igen, a hátad mögé… úgy észrevétlenül. Hogy kihúzzam a kezedből a spárgát. Éppen csak egy pillanatra. És akkor megszédültem. Megtántorodtam. Észrevetted? Észre lehetett venni?

– Dehogy! Csak amikor már ott ültél a padon.

– Az egész nem tartott sokáig. Pár perc… talán egy negyedóra. Aztán felálltam, és tovább az Andrássy úton!

– Ki a ligetbe!

– Nem! Nem! Az Andrássy út végén visszafordultunk.

– Én meg úgy emlékszem, hogy…

– Mondom, hogy visszafordultunk a kék kocsival! – Lehalkul a hangja. Majd valami riadt nyöszörgéssel. – Igazán nem szóltál nekik?

– Mondtam már, nagyapa!

– Apád nem tudta meg? Mert akkor soha többé… Igen, soha többé nem enged el velem! Hiszen már úgyis mondta, hogy magával nem lehet elengedni a gyereket! Magára már nem lehet rábízni! Maga postás… maga…

– Hagyd ezt!

De nagyapát már nem lehet megállítani. Jajong, nyöszörög. – Hát nem érted? Nincs több séta! Soha többé nem sétálhatunk! Soha… soha többé!

Még motyog valamit, de azt már nem érteni.

Nincs más hang, csak a klotyó csobogása.

A fiú közelebb hajol az ajtóhoz.

– Nagyapa! Az a másik ló a Rigó mellett… – Vár egy kicsit, majd valamivel hangosabban. – Tudod, az a két postásló. Az egyik a Rigó. De a másik… Nagyapa! Hogy hívták a másikat?

Nincs válasz. Csak az az egyhangú csobogás.

 

 

Megelőzték! Hát persze hogy megelőzték!

Ott áll kifakult, kék-fehér csíkos kórházi pizsamájában az ajtó előtt. A bezárt ajtó előtt. Végigsimít a kopasz fején. Hátrál. Hátrébb húzódik. Talán ettől a mozdulattól megnyílik az ajtó. Meghatódik és kitárul. De nem! Mintha beszögezték volna. A férfi mögött megsárgult kádak. A mosdó csapja. Különféle üvegek különféle címkékkel. Az egyiket felemeli. Olvashatatlan, elkenődött írás.

Az ajtó!

Ki lehet odabent? Ki előzte meg abban a rémületes versenyfutásban? A cél az emelet egyetlen vécéje. És aki nem ér oda idejében… Aki nem igyekszik… Aki leáll fecsegni a folyosón… Aki a nővéreket bámulja!

De hát ő igyekezett! Valósággal nekiiramodott! Már amennyire a lábai, azok az elvékonyodott, rozoga lábak…

Az ajtón kaparászik. Köhög. Köhécsel.

Legalább valami hangot hallanék! Mégis… hol tart az illető? Már úgy a vége felé? Vagy éppen most ült le? Mondjuk, néhány perce? Nem, nem, hiszen már jó ideje itt állok. Jó ideje! Talán éppen most nyúl a lehúzólánc felé. Mindjárt hallani a zuhogást. Azt a vízesésszerű robajt. Aztán nyílik az ajtó. Valaki kilép. Á, ön az?

Az ajtón kaparászik.

Átmegy a szomszéd fülkéhez. Az aztán nyitva! Tárva-nyitva. Nincs ajtaja. Nincs kagylója. Egy mészfoltos létra a falak között. Rádobva egy rongy. A fülke vendége.

Odabent ténfereg.

Megőrültem? Elment az eszem?! Talán már szabad a vécé! Talán már el is foglalta valaki más! Lecsapott rá, amíg én…

Ó, nem! Még mindig zárva.

Ez azért túlzás! Ezt azért nem lehet! Hogy valaki csak így kibérelje magának! Kopogok. Most aztán már igazán kopogok.

Fölemeli az ujját. Alig hallhatóan kopog.

Bentről egy hang.

– Na mi az, Longauer?

Ő meg csak az ujját nézi. De hiszen nem is kopogtam! Csak éppen… Ez lát engem? Onnan bentről?

– Olyan sürgős?

Nincs semmi gúny a hangban. Inkább valami bölcs megértés.

– Ismerem ezt az érzést. Egyszerre csak úgy rátör az emberre.

– Rátör… igen.

Közben hátrál. Mint akit rajtakaptak valamin.

– Maga az, Kallós?

– Mondjuk, nyolcadik Henrik! Nem mindegy magának?

– Mindegy… persze.

Még mindig hátrál. A kádak felé. Az üvegcsék felé. Kallós! De hiszen az előbb még kint üldögélt a folyosón. Abban a nádfonatú székben. Mellette a fehér köpenyes, vörös hajú Zsuzsi nővér. Nézze csak, nővérke! Kallós kifelé mutatott az égre. Az a kék folt a januári égen! Maga a nyári ég! Egy darabka nyári ég! Mindjárt eltűnik. Nincs sehol. De mégis… egy pillanatra! Csoda! Csoda!

Mit akart ezzel? A januári égen a nyári ég! A nővért főzte? Bánom is én! Mindenesetre ott ült és locsogott, amikor én már… Hogy előzött meg? Hogy vágott elém?

– Legyen szíves, és ne döngesse az ajtót!

– Én csak kopogtam. Azazhogy még csak nem is kopogtam.

– Összevissza locsog! Jó, megértem. Azért nem ártana egy kis önfegyelem.

– Önfegyelem? Már ne haragudjon, de inkább arról beszéljen, hogy…

– Hallja, Longauer! Maga előírja nekem, hogy miről beszéljek?

– Nem, nem, csak tudja, kérem…

– Persze hogy tudom! És megint csak azt mondom, hogy önfegyelem!

Önfegyelem! Rámered az ajtóra. Hiszen az ajtó beszél hozzá. Szigorúan, megrovóan. Váratlan szúrás a vállban. Váratlan és alattomos. Mélyről jött. A gyomorból. Akárcsak az a csavarás. Valósággal belegörnyed. Egy pillanat és rázuhan az ajtóra.

És akkor a hang.

– Mondja, Longauer, hogy is volt az a hitközség pénzével?

– A hitközség pénzével?

Fekete kalapos férfiak vonulnak el előtte fekete kabátban. Szúrós, égő tekintetek. Az egyik feléje nyújt egy perselyt. Feléje nyújtja és visszahúzza.

– Nem akartam megbántani! És különben se adok a szóbeszédre. Az ostoba fecsegés a szobákban meg a folyosón! De hát meg lehet érteni… Az összezártság!

Na tessék! Összezártság! Az előbb a hitközség, most meg az összezártság! De hát jöjjön már ki onnan! Hallja, uram, jöjjön már ki!

– Mit akar a hitközséggel?

– Sikkasztásról azért nem beszélhetünk.

Longauer megnémul. Egyszerűen nem tud megszólalni.

Valami derűs nyugalom árad a fülkéből. És ez a legfenyegetőbb.

Rátapasztja kezét az ajtóra. A kifeszített tenyerét. – Én nem álltam a hitközség szolgálatában. Vendéglőm volt.

– Vendéglője? Magának?

– Miért ne? Miért ne lehetne nekem…

– Isten tudja! Valahogy nem olyan az exteriőrje.

– Az exteriőröm?

– És hol volt az a vendéglő?

– Zuglóban. Kerti vendéglő.

– Hangulatos kis hely lehetett.

– Kedvelték… azt hiszem. Mi lesz már?! Mi lesz?!

– Csakhogy maga nem éppen hangulatos.

– Mit mond?

– Nincs magában semmi hangulat. Maga inkább olyan leverő… Igen, maga egy leverő jelenség Longauer!

– Na de kérem!

– Miféle közönsége volt?!

– Hát mindenféle.

– Nincs mindenféle közönség! Ilyen vagy olyan, de mindenféle nincs! Elkedvetlenítenek a válaszai, Longauer!

A kezek leválnak az ajtóról. És ő maga is. Már alig hallja.

– Ki volt a kedvenc vendége? A kedvenc törzsvendége?

– Nem tudom… nem emlékszem.

– Egy vendéglős, aki nem emlékszik a kedvenc vendégére!

– Nem tudom… – Eszméletlen motyogás, ahogy lecsúszik az ajtó mellett.

– Elszomorít engem, Longauer! Már nincs is kedvem rágyújtani!

Egy rongycsomó az ajtó előtt.

 

 

Két fülke a kórház vécéjén.

Az egyik foglalt. Ajtaja zárva.

A másik tárva-nyitva. Ajtaja eltűnt. Elment. Soha vissza nem tér.

Üvegkacsák, tálak, tálkák a kórház mosdójában. Pihenőben. Éppen csak egy kis pihenőben. Aztán már útra kelnek. Viszik, röpítik őket a kórtermek felé. Becsúsznak egy ágyba a beteg alá. Jobbra-balra billegnek. Megtalálják a helyüket. Azt a bizonyos helyet. Meghúzódnak, várnak. Türelemmel. Szolgai alázattal. Továbbrepítik őket. Ürítés. Öblítés. És már egy másik ágyban. Egy másik beteg alatt.

Irgalmas nővérek. Áldozatosak.

 

 

Miért áll itt? Miért kell, hogy nézze?

A föld alatti vécé ezen a ködös délutánon. Alig megy le valaki a lépcsőn. Alig jön fel valaki.

Idejárnak, hall egy suttogó hangot. Kik? Hát ők… a melegek. Nem érted? Akik csak férfiakkal. Még mindig nem érted? Sose hallottál róluk? Homokosok. Mondd, te hülye vagy? Vagy csak adod a hülyét? Vagy engem nézel hülyének?

Ő meg akkor is csak állt és bámult. Mellette Baum Jóska. A kövér Baum. Bimm-bamm! Bumm! Baum! Baum! Baum! Így fogadták, ha kijött a térre. Belemeredt a fiú arcába, ahogy magyarázott. A föld alatti vendégeiről. Akik itt találkoznak. Itt adnak egymásnak randevút. A homokosok.

Nem, gondolta a fiú, nem jövök ide soha többé.

Mégiscsak idejött.

Baum most nincs mellette. Mégis hallja a hangját. Azt az izgatott suttogást. Látod azt a barna kabátost?!

A barna kabátos férfi többször is megkerüli a föld alattit. Körülnéz. Egy pillanatra, mintha be akarna menni a csemegéshez. Majd leszalad a lépcsőn. Levágtat.

Aztán senki. Sokáig senki.

A barnakabátos nem jön fel. Mintha elveszett volna odalent. Beleveszett abba a zöldesszürke homályba.

Egy vézna fiú fut le. Öregúr csöndes ballagással.

Szikár férfi szorosan begombolt kabátban. Egy másik katonásan begombolt kabátban.

Ez valami külön csapat. A begombolt kabátok.

Nyitott kabátok. Bő köpenyek. Lebernyegek.

Akad, aki egyedül jön fel. A másik jóval mögötte. Az utolsó lépcsőfokoknál rákapcsol. Utánairamodik. Utánaveti magát.

Egy magányos alak ingerülten körülnéz. Hiába várt odalent. Hiába vár idefent. Azért még nem adja fel. Átmegy a túlsó oldalra. Majd megint vissza. Cigarettára gyújt. És vár… és vár…

Árnyak mennek le a lépcsőn. Árnyak jönnek fel. Árnyalakok kísérnek árnyalakokat.

Nem jövök ide többé! Nem akarom látni!

De még mindig nem mozdul.

Csend fogadja odalent. Gőgös, sértődött csend. Nem lehet megzavarni. Ezt már akkor tudta, amikor lefelé ment az étterem márványlépcsőjén. Pedig valósággal nekiiramodott, ahogy felkelt az asztaltól. Riadt, kérdő tekintet egy pincér felé. Merre?! Merre?! Alig észrevehető biccentés. És aztán a lépcsősor. Néhány lépcsőfok után már lassított. Aztán, mintha valamilyen menetben haladna. Valakit kitüntetnek. Emlékmű leleplezése.

Halványzöld a csempék fénye. A mosdóké. Mosdók és tükrök. Lefolyók. De nincs semmi, ami lefolyjon. Hiszen senki se áll előttük. Alig hallható csobogás.

Ő meg a csészénél ebben a halványzöld fényben. Nem gombolja ki a nadrágját. Nem veszi elő. Az is halványzöld lenne. A csobogást hallgatja. Ezt a vízi zenét.

Mögötte nesztelen léptek. Egy társaság ereszkedett le. Bizalmas beszélgetés. Előkészítenek egy ünnepélyt. Valaki mintha nevetne.

Senki sincs mögötte, ahogy megfordul.

Vagy mégis? Csak közben szétoszlott a társaság. Bent üldögélnek a fülkékben. Halkan beszélgetnek. Cigarettáznak, és üldögélnek.

Sétára indul. Félszegen, elfogódottan. Minden pillanatban rászólhatnak. Mit akar itt, uram?

Elmegy a mosdók előtt. Megérint egy tojás alakú, zöld szappant. Felemeli. Mindjárt vissza is teszi. Az arca a tükörben. A félrecsúszott nyakkendő. És egyáltalán! Lesír róla, hogy nem idevaló. Kifelé, uram! Kifelé!

Le-föl járkál.

A másik folyosó felé sandít. A hölgyek felé.

Nincsenek hölgyek. Se hölgyek, se urak. Se nénike a porcelán tányér előtt. De valaki figyel. Valaki valahonnan. Ahogy le-föl járkálok. Ahogy megállok a mosdók előtt. A nyakkendőmet rángatom.

Álmosító csobogás.

Zenészek jönnek. Egy zenekar tagjai. Próbát tartanak. Ugyan! Ez már az előadás. És még csak nem is zártkörű. Egyáltalán nincs közönség. Senkit se engednek be. A zenészek maguknak játszanak.

Mi lehet a műsor? Kik a szerzők?

Előkelő szerzők. A közönség nem értené őket. Még a beavatottak se.

Félig kigombolja a nadrágját. Azok a fürge, szemtelen ujjak! Micsoda pimaszság! Még szerencse, hogy rajtakapta őket! Hogy még idejében…

De most csakugyan nevet valaki. Egy hölgy.

Hölgytársaság ereszkedett le a lépcsőkön. Ide is benéznek. Bekukkantanak. Miért ne? Hiszen oly otthonosak. Itt nincs is külön Hölgyek és Urak. Ez egy társalgó. Egy klub. Csak éppen nem mindenki teheti be ide a lábát. Hohó! Nagyon is megválogatják a tagokat.

A mosdó fölé hajol.

Vizet folyat a kezére. Az összezárt ujjak. Ez a megtérés pillanata. Áttér a katolikus hitre. Mindig éreztem, atyám! Higgye el! Csak hát ugye, bizonyos kötöttségek…

Egy fülke ajtaja előtt. Bekopog? Ó, dehogy! Csak vár. Maga a várakozás.

De ha majd kilép az az úr onnan bentről! Ha egyszer majd mégiscsak kilép… Bocsánat! Csak éppen egy szóra! Kérem, ne vegye tolakodásnak. Ha bemutatkozhatnék önnek. És ha esetleg a többieknek is… Szóval ha bemutatna. A hölgyeknek és az uraknak.

Rémülten hátrál. Mintha máris elhangzott volna.

A hölgyeknek és az uraknak!

Nyílnak az ajtók. Előjönnek a hölgyek és az urak. Elmennek mellette. Egy szót se szólnak. Csak éppen megnézik maguknak. Egy pillantást vetnek rá. Egy meglehetősen lesújtó pillantást. Ki ez az alak? Mit akar? Miféle bemutatkozásról fecseg? Úgy gondolja, hogy ezután idejár? Mint klubtag? Vagy csak olykor beugrik?

Arcok keringenek körülötte. Összehajolnak. Szétválnak. Eltűnnek, mint a füst.

Jön valaki. Még kell jönnie valakinek. Aki majd kihajítja. Aki véget vet ennek az egésznek.

Megint a mosdó fölött. Mélyen belehajol. A víz alá tartja a kezét. Szétnyitja az ujjait. Összezárja. Szétnyitja.

Megkereszteljük az ujjakat. Mindegyiket külön-külön.

Szentek üldögélnek a félig nyitott ajtók mögött. Kávézgatnak apró, arany szegélyű porcelán csészékből.

Olykor felállnak. Talán hogy átszóljanak a másik fülkébe. Hogy átmenjenek egy kis tereferére.

Sétálgatnak fehér köntösükben. Visszamennek. Visszaülnek. Kezükben a kávéscsésze.

Üldögélnek, és énekelnek.

Hosszan folyatja a kezére a vizet. Az ujjak alázatosan alámerülnek.

 

 

Az az út! Az éjszakai átkelés!

Az ember háromszor is meggondolja. Ahogy ott ül az ágy szélén, lábával a papucsot keresi. Magára rántja a házikabátot. De csak az egyik ujjába bújik bele. A másik eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Az övé belelóg a sötét semmibe.

Villanygyújtás?

Ugyan!

Felébrednek és akkor elkezdődik… Bánja is ő! Mégiscsak felgyújtja a villanyt. Nem gyújtja fel. Az ujja megáll a kapcsolónál. Ő pedig belebonyolódva a házikabátba.

Nekivág az útnak.

Sötétben, papucsát kormányozza. Ágyak között. Szuszogások között. Váratlan horkantások. Ágyreccsenés. Valaki egy pillanatra felül. Visszazuhan.

Tulajdonképpen kik ezek? Egyáltalán, mi ez? Menedékhely?

Megáll a felesége ágyánál. Kiket hoztál ide? Miféle alakokat?

Föléje hajol. Talán hogy felrázza. És az arcába üvöltse. Abba az álomtól duzzadt, bamba arcba. Kik ezek?! Miféle rokonok?! Hogy szivárogtak be?! Hogy kezdődött?!

Rokonok. Rokonok rokonai. És azoknak is a rokonai. Csak néhány hét… legfeljebb egy hónap. Mégis, hogy megvessék a lábukat ebben a városban. Hát megvetették a lábukat!

Egy fésű akad a kezébe. Valahonnan a köpenye zsebéből került elő. Végighúzza a fésűt egy borzas, szétesett hajon. Ki lehet? Ez már nem a felesége. Talán Editke? Vagy valaki más? Oly mindegy. Lenyírom a haját. Meg a többiekét is. Úgy ébrednek, kopaszon. Férfiak és nők. Rokonok és ismerősök. Az egész társaság. Úgy köszönt rájuk a hajnal. Körülöttük hajtömeg. Ők pedig… Felülnek az ágyban, egymásra bámulnak.

Benne hagyja a fésűt abban a hajban.

Az ajtóból visszanéz.

Gyűrődések. Takarók, párnák gyűrődései.

Nachtasyl.

Most mit akarok ezzel?! Nem is tudok németül. Hol hallottam? Kitől?

Az előszobában se gyújtja fel a villanyt. Hülyeség! Miért olyan átkozottul tapintatos? Már odabent fel kellett volna gyújtani. A csillárt is. Felrúgni a székeket. Ébredjenek fel! Nyöszörögjenek! Pislogjanak, hunyorogjanak!

Megáll.

Valaki végigsimít az arcán. Puhán, alig érezhetően. Egy télikabát karja.

Egy télikabát száll át az előszobán széttárt karral. Elhagyta a fogast. Akárcsak az akasztók. Itt röpködnek körülötte. Éjszakai társaság.

Megsimítja a télikabát karját. Jó, jó, hiszen ismerjük egymást. Az ernyőtartóból kiemel egy ernyőt. Kinyitja. Lassan forgatja a levegőben. Úgy szétnyitva leteszi a szőnyegre. Az ernyő elképedve megbillen. Mi ez? Miféle ostobaság?

A lépcsőházban váratlanul felgyullad a villany. Megvilágítja az előszobát. Hallani a lift csikorgását. Ő meg, mint akit rajtakaptak valamin.

Lehajol az ernyőhöz. Összecsukja. Úgy marad a szőnyegen az ernyő mellett.

A lépcsőház elsötétedik.

Feláll az ernyővel együtt. Így indulnak el. Az ernyő tehetetlenül összepréselve a kezében. Mit akar ez tőlem? Mit szorongat?

Megáll. Elengedi az ernyőt. Elejti. Nem mozdul. Mint aki így állva álomba zuhant. Nyitott szemmel, megmerevedve az előszobában.

Megborzong.

Összehúzza szétesett házikabátját. Tovább az éjszaka útján egy ajtó felé.

 

 

Sír, sír a beteg bojler. Rozsdás lavórba hullat rozsdás könnyeket.

 

 

Felszeletelte az arcát. Borotválkozás közben a mosdó tükrénél. Azt az elnyűtt, megalázott arcát.

 

 

Bezárták a vécéket. A kedves, zöld házikókat.

Bezárták. Beszögezték.

Eltüntették.

És ha néhányat ottfelejtettek, hát azt is bármikor, bármely pillanatban!

Maradt a tér fája.

A reklámoszlop.

Lekopott fal a mellékutcában.

A kapualj köve.

A falak néma könyörgése.

A kapualjaké.

 

 

Az ajtó résnyire nyitva. Odabent sötétség.

A fiú az ajtó előtt. De most nem szól be. Áll és hallgat.

Nagyapa is hallgat odabent. Nem emeli fel kopasz fejét. Valósággal beleroskad a bajuszába. Keze most is a térdén. És most is olyan illedelmesen. Mellette egy szikár, szürke ruhás nő. Egyenes, katonás tartás. Szigorú tekintet. Szigorú és számonkérő.

Nagyanya!

Igen, eljött nagyapával. Nem engedte el egyedül. Az öregúr nem tudott meglógni. Most pedig meg se mer szólalni. Összehúzza magát.

A fiú se mer megszólalni.

De hát miért jött el nagyanya? Mit akar? Megtudott valamit? Megtudott rólam valamit? Hogy abbahagytam az iskolát? És, hogy azóta…? Semmi sincs azóta.

Nagyanya eljött. Egy kicsit majd elbeszélget velem. Hát, hogy is van ez? Milyen idős a fiúcska? Tizennyolc? Húsz? Esetleg húszon felül? Na, nem mondom!

Mindjárt elkezdődik. Most még hallgatnak. Ülnek a vécé kagylóján és hallgatnak.

Nagyapa felsóhajt. Csupa bűntudat. Mintha ő lenne felelős ezért az egészért.

Nagyanya maga a vád. Ez a te műved! Tehetetlen, pipogya fráter! A fiaid se sokra vitték! De azért legalább megpróbáltak valamit! De az unokád! A Jancsika! Na, az aztán feltette a koronát a művedre! Igen, igen, csak ne szépítgessünk semmit! Nézzünk szembe a tényekkel! Szóval a fiatalúr moziba jár? Egy néző a moziban? Foglalkozása mozinéző. Ez egy foglalkozás? Nem hallottam ilyesmiről? Te talán igen? Talán még nyugdíjra is számíthat?

A fiú hátrál. Visszahúzódik? Bebújik a szobájába?

Nem, még mindig az ajtó előtt. Nem hagyhatja cserben nagyapát. Hiszen akkor minden az ő nyakába zúdul. A szidalmak özöne.

Ha nagyapa megléphetett volna! Akkor már régen benne lennének egy beszélgetésben. Sétákról, utcákról, postáslovakról. Az egyik a Rigó! De a másik? Nagyapa, hogy hívták a másikat?

De így! Az öreg ott lapul a deszka szélén, és fel se mer nézni. Nem vitás, hogy most is egyedül indult. Egyedül vágott neki az útnak. Egyebet se akart, mint egy jó kis beszélgetést. De a másik utolérte. Lefülelte. Lecsapott rá. Hová?! Hová?! Mi ez a nagy sietség? Szétnézünk egy kicsit? Beugrunk valahova? A kedves unokádhoz? A drágalátos Jancsikához? Tudod mit! Veled tartok! Akár tetszik, akár nem! Lenne egy-két szavam a fiatalúrhoz! Hogy miről? Majd megtudod. Majd ha ott leszünk. Meglátogatjuk Jancsikát. Mi ketten, kéz a kézben. Nagyapó és nagyanyó.

Hát most itt ülnek.

Nagyapó és nagyanyó.

Az egyik maga a bűntudat, a másik maga a vád.

Alig hallható gúnyos nevetés.

– Jancsika! Rövidnadrágos Jancsika! – Hát, hogy is képzeled ezt az egészet? Mégis… mesélj valamit erről, te rövidnadrágos Jancsika!

 

 

Ellepték az előszobát.

Kitódultak a szobákból. És most itt az ajtó előtt. Kopognak. A kilincset rázzák. Kiabálnak.

– Nyisd már ki!

– Jancsi! Hallod?!

– Mi lesz már?!

– Jancsi!

Hiába. Az ajtó nem nyílik.

Elbarikádozta magát. Bezárkózott. Senkit se enged be. A fejük tetejére állhatnak, de akkor se. Itt ül a térdei között. Nem nyit ajtót. Mintha nem is hallaná a hangokat. Azok pedig akár a hullámverés. Erősödnek, lehalkulnak; ismét felerősödnek.

– Megőrültél?!

– Mondd, te megvesztél?! Mégis, hogy képzeled?

– Ezt nem teheted velünk?

Mit nem tehetek velük? A térdeit nézi valami olyan hideg józansággal.

A térdek nem adnak választ. Különben most már csakugyan megöregedtek. Ráncosak. Elvékonyodtak. És az az alig észrevehető remegés. Két züllött alkoholista.

Az arca is oly öreg.

Egy öreg arc hajol a térdek fölé.

– Kisfiam! Csak így nem mész el a sorozásra!

– Jó ötlet! Nem mondom, kiváló ötlet!

– Jaj, Gyula, ne hülyéskedjen!

– Nem hülyéskedek. Kinek van itt kedve hülyéskedni?

– Rendőrt küldenek érte.

– Talán mindjárt egy járőrt!

– Azt nem mondom, hogy egy járőrt, de mindenesetre…

– És tudja, hová dugta a behívót? Egy Turgenyevbe!

– Egy Turgenyevbe?

– Az egy író.

– Ennyit én is tudok, Gyula kérem!

– Az Apák és fiúkba! Oda dugta be könyvjelzőnek!

– Tudtam, hogy készül valamire!

Semmire se készültem. Soha semmire. Talán a sportlap. Mégiscsak meg kellett volna indítanom. Egyáltalán valamilyen lapot. Ahova csak én írhatok. Én és senki más. Én is szerkesztem. Nem pofázhat bele senki! Nincs semmiféle beleszólás!

Megint a kopogás.

– Jánoska! János, kérem!

Nem, ez nem anya? Hát akkor? Egyáltalán kik ezek? Miért kellett mindenkit idecsődíteni. Kit várhatunk még?

– Ez a maga műve, Gyula!

– Mit akar ezzel?

– Keményebben kellett volna fogni a fiút.

– Keményebben… nem rossz.

– Mindenféle könyveket adott a kezébe!

– Mindenesetre könyveket adtam a kezébe!

– Éppen ez az, Gyulám, amit gondosan meg kell válogatni!

– Azt hiszem, maga elég gondosan megválogatta!

– Ha arra célzol, hogy…

– Nem célzok semmire!

– Na de egyáltalán, ez a fiú! Már ne is haragudjanak… Soha nem néz a szemembe!

– Miért kéne, hogy a maga szemébe nézzen?

– És a kézfogása! Olyan puha, löttyedt!

– De hogy valaki ne menjen el a sorozásra!

– Mintha mindjárt kivinnék a frontra!

– Engem kivittek. Tudja, hogy hol feküdt a csapattestem?

– Ki a fene kíváncsi a maga csapattestére?!

– Na, de Gyula!

– Ne nyávogjon itt! Menjen be a szobájába!

– Menjek be? Amikor mindjárt jönnek érte?!

A hangok elcsendesednek. Alig hallható pusmogás. Tanácskoznak. Haditanácsot tartanak. Apa unja az egészet. Legszívesebben lerohanna egy kávéházba. Esetleg előbb még felképelné anyát. Meg egypár alakot itt az előszobában. Csakhogy most nincs meglógás!

– Katonapolitika! Ez egy katonapolitikai ügy!

Mintha szélroham söpörne végig az előszobán. Visszahúzódnak. Meglapulnak. Egy pillanat és megjelenik egy árny az előszoba üvegablakán. Egyenruhás. Vagy civil. Talán a házmesterrel jön. Talán egyedül.

Valaki felsóhajt.

Ingerült kopogás.

– Fejezzük be, fiatalúr!

Dörömbölés. Kilincsrázás. A végső roham.

A zár nem enged. Kitart hűségesen.

A fiú valamilyen furcsa félmosollyal körülnéz. Nem, ez nem a búcsú. Szó sincs semmiféle búcsúról.

A papírtartó a hosszan lelógó papírral. Mindjárt megjelenik rajta egy szöveg. Egy üzenet. Olyan üzenetféle.

Cédula a kövön.

Távolabbi táj a mosdó.

Feláll? Odamegy egy kézmosásra? Vagy éppen csak hogy kiengedje a vizet?

Az Öregre még nem gondolt. Még nem kezdődtek el a párbeszédek. Isten… kihúzhatnál a csávából! Engedd, hogy meglépjek! Mindig meg akarsz lépni… amióta csak ismerlek! És különben is olyan gőgös vagy. Honnan van benned ez a gőg? Gőg?! Bennem?!

A kéz egy váratlan mozdulattal felemelkedik. Zászlórúd zászló nélkül. A kapcsolót keresi? Vagy valami mást? Lebeg a levegőben.

Akárcsak maga a fülke.

A szobák leválnak róla. Elsüllyednek, eltűnnek. Semmi se marad. Csak ez a fülke. Lebeg, lebeg a levegőben. Megfordul önmaga körül. Elindul, hogy majd valahol földet érjen. Valahol… egy pontján a világnak. De ha sehol…

A kéz inog, és lehanyatlik.

De akkor már leszakadt a zár.

Az ajtórésben egy idegen arc.

 

 

Csobognak a vécék.

Csörgedeznek.

Öblögetnek.

Nyögnek. Köhögnek. Hörögnek.

Fel-felcsukló sírás.

Mélyről fakadó zokogás.

Fuldokolnak.

Haldokolnak.