A mosodaVasszürke kád a mosoda. Hatalmas, szürke bádogkád a gőzben úszó terem közepén. Elsárgult lepedők merülnek alá. A lepedő egy-egy darabja kiemelkedik, szürke víz csorog le róla. Apró kádak a sarkokban. Valaha úszómedence lehetett itt. Csak aztán a medence vendégei kiszálltak a vízből, és többé nem jöttek vissza. A víz sértődötten visszahúzódott. Az üres medence magára maradt. Akkor jelentek meg a kis kádak. Majd végül maga a nagy kád. Itt áll, és várja a lepedőket. Kórházi betegek elsárgult lepedőit, ragacsos ragály-lepedőket, tífusz-lepedőket, rabok durva daróclepedőit, halottak halott-lepedőit. Terítőket nyomnak a kis kádakba. Ingeket, alsónadrágokat. Mogorva vasalók a vasalódeszkákon. Dühödt kis törpemozdonyok. Gőzbuborékok pattogása. Pöfeteg pöfögése. A lepedők felemelkednek a vasszürke kádból. Szétterülnek a levegőben. Beborítják a mosodát. 3 ing, 2 pizsama, 2 atléta, 6 zsebkendő, 5 törülköző a bőröndben. Fel is szállhattam volna egy vonatra. Nem külföldire, inkább egy olyan Pest környékire. De hát én nem a pályaudvar felé tartottam. Hattyú úszik a kék vízen. A Patyolat homlokzata. Fehér függöny az ablakon, fehér függöny az ajtón. Az ajtó becsukva. El se tudtam képzelni, hogy kinyílik. Kávéznak a függönyök mögött. Kávéznak és beszélgetnek. Régi ismerősök járnak ide a környékről. Lehet, hogy valamilyen könnyed, elegáns csomagot is hoznak magukkal. Úgy mellékesen lerakják. Diskurálnak. Megindul a diskurzus. Nem, ide nem lehet csak úgy belépni. Álltam a bőrönddel az ajtó előtt. Apa hangját hallottam valahonnan. – Vidd le a gallérokat a pucerájba! Messziről jött ez a hang, tisztán és határozottan. Nem volt benne semmi türelmetlenség. És én megint ott álltam abban a szállodai szobában. (Mint annyiszor!) A szekrény ajtaja recsegve meghasadt. Apa benyúlt a felső polcra. Valamilyen rét nyílt odabent. Gallérok rétje. Onnan szakított le egy csokorra valót. Úgy is nyújtotta át. Egy csokor gallér. Talán, hogy köszöntsem fel a pucerájost. A sovány, borotvált arcú pucerájos a kis csomag fölé hajolt. Rámeredt. Horgas, kampószerű ujját kinyújtotta. Gyanakodva belebökött. Egy ujjal pöckölte a gallérokat. Körülötte, végig a falon, rekeszek. Ingek, alsónadrágok… Kemény- és puhagallérok. – Hány darab gallér? – szólalt meg váratlanul. – Kapok róla cédulát? Hoztál róla cédulát? Természetesen nem hoztál. Természetesen meg sincs számolva. Igaz is, minek! Csak úgy behozzák ide! Hozzám vágják! Két ujjal felcsippentett egy elvékonyodott, elszürkült gallért. – És milyen állapotban! Róza, gyere ide, és nézd meg! Nagyon kérlek, hogy gyere ide, és nézd meg! Kövérkés, barna nő került elő az üzlet mélyéből. Odatámaszkodott a pulthoz. Egy pillantást se vetett a gallérokra. Engem nézett. – Mi lesz egy ilyenből?! Egész nap kint lóg a téren… a téren meg az utcán. – Visszaküldöm a gallérokat. Ez a legokosabb, amit tehetek. Így lehozni, ilyen állapotban! – Ma még csak csavarog. De holnap…! – Nem szabadna bevennem! Fiacskám, így nem megy… nem, nem! A hang elhallgatott. Az arc eltűnt a pulttal meg a rekeszekkel. A fehér függönyös ajtó megnyílt. Talán mindig is nyitva volt. Odabent a várakozók lazán imbolygó sora. Batyuba csavart lepedők, bőröndök, táskák, szatyrok. Ingek zuhantak rá a pultra. Alsónadrágok, atlétaingek, törülközők, párnahuzatok, dunyhahuzatok, zsebkendők. Kék köpenyes kisasszonyok a pult mögött. Egyébként két pult. A kiadás meg a beadás. A kiadás pultja mögött nagy, szürke függöny. Akárcsak egy színpadot takarna. Hosszú sor a kiadásnál, hosszú sor a beadásnál. Én a beadásnál. A bőrönd kopott, de azért ami benne van! Nem, hát azért ezek az ingek, atléták és pizsamák már egyáltalán nincsenek olyan állapotban. Gondosan összeválogatva, összehajtva, felírva egy cetlire a darabszám. Kék pongyolás nő kimozdul a sorból. Zilált, őszesszőke haj. Talán egy veszekedésből vágtatott le. A pongyoláját is úgy kapta magára. Fél kézzel szedte össze a szennyest. Nyomában a férje, borotválatlanul, üvöltve. – Utállak! Érted? Egyszerűen nem tudok rád nézni! Egy hang a sor végéről: – Nem tudom kiköhögni magam. Egyszerűen nem jön ki belőlem. És ez a legrosszabb. Ezek a lerakódások, rétegek, slejmrétegek. – Expresszbe megy? – Nagy szemű, mókusarcú lány, kék köpenyben. Ingeket válogat ki egy batyuból. Ingeket csippent fel. – Mindig expresszbe adom! – (Sértődött női hang.) – Expressz-pipere. – Ex-pip! – A lány kiemel egy kombinét. Zene szól mellette. Csöndesen csobogó tánczene. – Ez az örökös rádiózás! – Egy idősebb kékköpenyes a kiadás mellől. – Igazán tekintettel lehetnél másra is! A mókusarcú nem emeli fel a fejét a batyuból. Csipeget, mazsolázgat. Ex-pip! Ex-pip! – A Nándi kétszer volt műtve. És amikor másodszor műtötték, én már tudtam… – Én keltem fel az egész családot, a két gyereket meg a férjemet, de akkor a reggelinek már készen kell lennie, a reggeli már ott várja őket. – Olga Limburger! Maga még emlékszik Olga Limburgerre? Mérleg a pult mögött. Nem is mérleg. Inkább olyan mázsáló. Mindenkit lemérnek. Szennyessel és szennyes nélkül. Alacsony, ősz bácsi, inggel a kezében. Egyetlenegy inget szorongat féltő gonddal. Nem akarja itt hagyni, nem akar tőle megválni. Hiszen meg is ígérte odafent. Csak éppen megmutatlak nekik! Igen, ők ezt megbeszélték. De a bácsi most mégis, mintha elbizonytalanodna. Összehajtja az inget. Kisimítja, majd ismét összehajtja. Karjára veszi. Belekarol, mintha együtt akarnának elmenni. Meglógni. Az ám, csendesen, észrevétlenül kisündörögnek. Az ing közben már a pulton. Kiterítve a pulton. Elkapják a karját. Két gyors mozdulattal hátracsavarják, összekötik. Bevágják a sarokba. Jönnek a többiek. Ingek, pizsamák, atléták. Mint aki forgószélbe került. Az ágyról lerántom a lepedőt. A törülközőtartóról a törülközőket, a konyhaasztalról a terítőt. Be a bőröndbe! Mindent felírtam egy cédulára. Darabszám. Ingeket, atlétákat, alsónadrágokat, törülközőket, pizsamákat. Többször is átszámoltam. Meglengettem a levegőben. Darabszám. Be a bőröndbe! Beadás–kiadás… Ősz nő veszi át a cédulát a kiadás pultjánál. Rám néz, és elhagy a cédulával. Hosszúkás dobozzal tér vissza. A karácsonyi ajándék dobozával! Valamilyen játék kerül majd elő. Zenélőóra, a havas karácsonyok dallamával. A doboz egyre öregebb, ahogy közeledik. Zsineggel átkötött, horpadt homlokú aggastyán. Egy pillanat, és szétesik. Öregek az ingek, ahogy előkerülnek a dobozból. Öregek és fonnyadtak az atléták, a pizsamák. Cédula a falon. Vállalónőt felveszünk. Vállalónő… Majd jön egy nő, talán a közeli utcákból, talán a város túlsó feléről. Vagy éppen faluról. Asszony, lány vagy félig még gyerek. Felveszi a vállalónők köpenyét, és a pult mögé áll. Szétnyílnak a batyuk, bőröndök és szatyrok. Zuhognak rá a szennyesek. Ex-pip! Beadom a szennyest. Ex-pip! Beveszik a szennyest. A kisasszonyok az ajtóban napoznak. Az ajtó nyitva. A tiszta fényű, kora őszi nap átsüt a Patyolaton. A kisasszonyok elhagyták a pultot, a polcokat. Az ajtóban állnak, fejüket egymás vállára dűtve. Napoznak a kisasszonyok. Bevesznek inget, bevesznek nyloninget, atlétát, pizsamát, alsónadrágot, függönyt, lepedőt, párnát, párnahuzatot, köpenyt, munkaköpenyt, iskolaköpenyt, terítőt, konyharuhát, zsebkendőt. Nem vesznek be harisnyát és zoknit. Lavórban áznak a zoknik. Lavórok sötét vizében. Bús lé csorog le róluk. Reménytelen, poros utak vize. Kedvetlen talpaké, elgörbült ujjaké. A mellénél fogva kaptam el az inget. Gyanakodva vizsgálgattam a karját, a nyakát. Az ablaknál álltam, kezemben az inggel, mintha fojtogatnám. Bevágtam a bőröndbe, a többi közé. 6 ing, 4 atléta, 5 alsó, 2 lepedő, 2 nagypárnahuzat, 2 kispárnahuzat, 2 dunyhahuzat. Szennyeszsákok a polcon. Összezsúfolva, egymásra préselve, végig a polcokon.
A töltés tetején álltak a kisasszonyok. Mozdulatlanul, de mégis, mintha az üres sínek repítenék őket. A töltés mellett futottam a szennyesbatyummal. Nem volt nagy csomag. Inkább olyan labdaféle. A vállamra vettem, a fejemre, majd két kézbe. Megálltam. Magamhoz szorítottam a batyut. Elkezdtem fölfelé futni a töltés oldalán. A batyu szétbomlott. Ingeket, pizsamákat, törülközőket hajigáltam a kisasszony felé. – Kilósba megy! – kiabáltam valami vad dühvel. – Semmi expressz! Semmi pipere! Kilósba megy az egész! Kilósba! Röpködtek az ingek, pizsamák, törülközők. Megakadtak a fakó, színtelen fűben, egy-egy elszáradt gallyban, elhajított bádogdobozban. A kisasszonyok mozdulatlanul álltak odafenn.
Előrenyújtja a kezét, visszahúzza, majd ismét előrenyújtja az ing felé. – Nem… ez nem az! Megrázza a fejét. Az ing fölött a kisasszonyra bámul. A többiekre. – Kaptam egy inget, de az nem az enyém. Az ing, a kibontott papírban, legalább olyan döbbent. Ki ez a koszladt kisöreg? Ki gondolta, hogy ő meg én valaha is?… Ki képzelte?! Az öreg a fejét ingatja. – Nem mondom, jó állapotban, de akkor is… – Vigye haza – mondja valaki. – Fogja meg, és vigye haza. – Nem, azt nem tehetem. Nézik egymást az inggel. A kisasszony kijön a pultból. – Megírjuk a panaszt. Az öreg megrettenve: – Panaszt? Az ing fagyott dühvel: Panaszt? Még ő tesz panaszt?! Kis asztalkához vezeti az öreget. Váza, régi képeslapok. Elhagyott szobasarok a pultok és polcok mellett. Az egyik székre letették az öreget, a másikra az inget. Szembe egymással. Beszéljék meg ezt az ügyet. Az öreg előrehajol. Felemel egy képes újságot, mintha át akarná nyújtani. Tessék! Csak nézze át! De a másik olyan gőgös, olyan mérhetetlenül gőgös! A kisasszony letesz egy nyomtatott ívet. – Ki kell tölteni. Az öreg rémülten pislog. Forgatja, nézegeti az ívet. Mindenféle rubrikák! Dőlt betűs sorok meg vastag betűs sorok. – Nincs is tollam… nem hoztam magammal. Leereszkedik egy golyóstoll. Akárcsak egy Zeppelin. Az öreg lehunyja a szemét. Összezsugorodik a széken. Orvul belelapoz a képes újságba. Aztán már ír. Előregörbedve, ráhajolva az ívre. Batyu, amiből minden kidől. Panaszözön, panaszáradat. – Röviden tessék megírni! Mint akinek a hátába lőttek. Úgy ül megmerevedve, kezében a tollal. Röviden! Hát lehet ezt röviden? Az ing, a gőgös-dölyfös, elterülve a széken. A nyaka hátracsuklik, mint aki hirtelen elájult. Rátört az ájulás. Micsoda méltatlan helyzet ezzel a lehetetlen alakkal! Az pedig leteszi a tollat, és hátrafordul. Úgy mondja, két kézzel az asztalba kapaszkodva. – Kaptam egy inget, de ez nem az az ing! Nem veszik be az inget, ha erősebb szakadás, hasadás található rajta. Nem veszik be, ha véres foltok, csíkok találhatók rajta. Olyan nyomok, amikből esetleg arra lehet következtetni… Nem veszik be az inget, ha szakadt, ha véres. Hajnalban felszállnak az ingek. Fehér ingek és csíkosak, rövid ujjú nyáriak, hosszú ujjú téliek, puhák, kemények és félkemények, kifakult katonaingek, fodros szélű ministránsingek. Egymásba kapaszkodva szállnak egy öreg, falusi plébánia felé. Kezdődik a karének, az ingek reggeli karéneke. Alsónadrágok lebegése. Űzik, üldözik a kisasszonyt. A mókusarcú kisasszonyt végigkergetik a pult mögött. Egy őszes kisasszony meg egy alacsony barna sivítva vágtatnak utána. – Rádiózol? Egész nap rádiózol? Elkapják a karját, hátracsavarják. Őt magát pedig odaszorítják a falhoz. – Az embernek szétmegy a feje, de téged az nem érdekel! A mókusarcú lehunyja a szemét, elővillannak apró fogai. Mintha belső nevetés rázná. Kitépi magát a másik kettő közül. Utánakapnak, de hiába. Hirtelen lekuporodik, akárcsak a pult alá akarna bújni. Majd átesnek rajta. – Ezért külön számolunk! – Amit még ezért kapsz! Fel se áll. Úgy fut, a pulthoz tapadva, mint egy róka. Ott áll a mérlegen. A súlyokat tologatja, ahogy feléjük nevet. Egy szennyeszsák mögé bújik. Félig elfojtott nevetés, és már megint a pult mellett fut. Hirtelen megfordul. Révült csodálkozás az arcán. Mintha most fedezné fel azt a másik kettőt. Mintha csak most akadtak volna össze. – Ó, hát ti!… Azok mozdulatlanul állnak, valósággal megmerevedve. Nézik, ahogy mosolyogva, ringó tánclépésekkel feléjük jön. – Mi lesz a büntetésem? A vállalónő a beadás pultjából átmegy a kiadás pultjához. Meghallgat minden kérést és panaszt. Nem tudja, mi a türelmetlenség. Zsebkendők hullanak a pultra. Zsebkendőkbe fulladt köhögések, krákogások, harákolások, prüszkölések, tüsszentések. Zsebkendők a pulton. Gonosz kis náthazsákok. Hat darabon alul nem vesznek be zsebkendőt. Haton alul ne is próbálkozzunk, meg se kíséreljük. Csak gyűjtsünk, gyűjtögessünk! Egy rét nyílt odabent, a szekrény felső polcán. Gallérok rétje. Apa benyúlt, és kiemelt egy csokorra valót. – Vidd le a pucerájba! – Tanár úr! Bundusch Ottó lassan felém fordítja arcát. Vékony, csontfehér arc. Fekete kalap, fekete télikabát. Kis táska a kezében, ahogy ott áll a pultnál. Döbbent sértődöttség az arcán. A halottak sértődöttsége. Most ők vannak itt. Ők merültek fel a pultnál. A régi tanárok. A gimnázium halott tanári kara. Bundusch Ottó második gimnáziumban elhúzott rajzból, de a pótvizsgán átengedett. Edvi Illés Árpád, a matematika és fizika tanára. A második félévben már ki se hívott. Dolgozatot se kellett írnom. Reménytelen, fiam, teljesen reménytelen. Mellette Csorba, keménykalapos tornatanár. Ők mindig jóban voltak: Edvi Illés Árpád és Csorba, a tornatanár. Mögöttük az apró termetű Schröder, a kedélyesen kövér Magyar Samu, a kedélytelenül kövér Kellner, a hajlott hátú Volenszky, Bruck, Irsik és Malatinszky. Felém fordulnak, de nem köszönnek. Meg se ismernek, ahogy elvonulnak a pultnál. Nyitott bőrönd a szoba közepén. Várja a szennyest. Nesztelenül nyílik az ajtó, belép a vállalónő. Nesztelenül lépked a szobában. Barna haja lebontva, szelíd, megadó mosoly az arcán. Nem néz rám. Egy pillantást se vet felém, ahogy összeszedegeti a szennyest. Inget, pizsamát, atlétát. A fürdőből a törülközőt, a konyhából a konyharuhát. Lehúzza az ágyneműt. Szótlanul térdel a bőrönd előtt, ahogy összeszámolja a szennyest. – Ezt adják vissza?! Így adják vissza?! Megrázza a nadrágot a pult fölött. Világosbarna nadrág, egyik szára elhasadva. Fenyegetően lötyög az elhasadt nadrágszár. Tépett lobogó. Fölötte a nő dühös, elvékonyodott arca. – Én bíztam magukban! És akkor ezt kapom?! A kisasszony széttárja a karját. Megpróbál mosolyogni. – Ne nevessen! Mit nevet?! A nadrág ingerülten rándul egyet. Egy másik kisasszony odaszalad. – Igazán nem értem… – Még hogy nem érti! – A nő még magasabbra emeli a nadrágot. Hátrafordul a többiekhez. – Itt kiröhögik az embert. A képébe röhögnek. A sor megmozdul. Néhányan előrefurakodnak. A beadás pultjától áttódulnak a kiadás pultjához. – Hallatlan! Mert már mindent lehet! A kisasszonyok hátrahúzódnak a pult mögött. Egy férfi áthajol a pulton. – Ez maguknak vasalás?! Mintha kutyák szájából húznák ki az inget! – Kutyák szájából! – zúgják rá a többiek. – Nem mi végezzük a vasalást. – Az őszes kisasszony előrelép. – És, ha valami panaszuk van… – A pofánkba röhögnek! A nő meglengeti a nadrágot. Átveti magát a pulton. Nyomában a többiek. A falhoz szorítják a kisasszonyokat. A polcról lerángatják a csomagokat. Letépik róluk a papírt, a zsineget. Röpülnek az ingek. Röpülnek a köpenyek és a törülközők. Felhasított csomagok a földön. Tépett papírok, szakadt zsinegek. Valaki félrehúzza a függönyt. Egyetlen mozdulattal félrerántja a nagy, szürke függönyt a pult mögött. Egyszerre csönd. A támadók hátrébb húzódnak. Kabátok végtelen sora az akasztókon. Egymásra csúszott téli-, tavaszi- és átmeneti kabátok. Vasrúdon női ruhák. Nadrágok lógnak lefelé a magasból. Kifordult zsebek és bélések. Mögöttük, a raktár mélyén a vasszürke kád. A mosoda vasszürke kádja. Gőz száll fel belőle. Sűrű, piszkosszürke gőz. Gonoszul, alattomosan száll fel a gőz. Ó, de már nemcsak a kádból! A kabátok vállából. A kifordult zsebekből és bélésekből. A pultból pöfög elő. A pultból és a polcokról. A kisasszonyok hajából. A leheletből. Lustán hömpölyög, és mindent elborít. |