Tájak, az én tájaim

 

A mosoda

Vasszürke kád a mosoda.

Hatalmas, szürke bádogkád a gőzben úszó terem közepén. Elsárgult lepedők merülnek alá. A lepedő egy-egy darabja kiemelkedik, szürke víz csorog le róla.

Apró kádak a sarkokban. Valaha úszómedence lehetett itt. Csak aztán a medence vendégei kiszálltak a vízből, és többé nem jöttek vissza. A víz sértődötten visszahúzódott. Az üres medence magára maradt. Akkor jelentek meg a kis kádak. Majd végül maga a nagy kád. Itt áll, és várja a lepedőket. Kórházi betegek elsárgult lepedőit, ragacsos ragály-lepedőket, tífusz-lepedőket, rabok durva daróclepedőit, halottak halott-lepedőit.

Terítőket nyomnak a kis kádakba. Ingeket, alsónadrágokat.

Mogorva vasalók a vasalódeszkákon. Dühödt kis törpemozdonyok. Gőzbuborékok pattogása. Pöfeteg pöfögése.

A lepedők felemelkednek a vasszürke kádból. Szétterülnek a levegőben. Beborítják a mosodát.

3 ing, 2 pizsama, 2 atléta, 6 zsebkendő, 5 törülköző a bőröndben. Fel is szállhattam volna egy vonatra. Nem külföldire, inkább egy olyan Pest környékire. De hát én nem a pályaudvar felé tartottam.

Hattyú úszik a kék vízen.

A Patyolat homlokzata. Fehér függöny az ablakon, fehér függöny az ajtón. Az ajtó becsukva. El se tudtam képzelni, hogy kinyílik.

Kávéznak a függönyök mögött. Kávéznak és beszélgetnek. Régi ismerősök járnak ide a környékről. Lehet, hogy valamilyen könnyed, elegáns csomagot is hoznak magukkal. Úgy mellékesen lerakják. Diskurálnak. Megindul a diskurzus. Nem, ide nem lehet csak úgy belépni.

Álltam a bőrönddel az ajtó előtt.

Apa hangját hallottam valahonnan.

– Vidd le a gallérokat a pucerájba!

Messziről jött ez a hang, tisztán és határozottan. Nem volt benne semmi türelmetlenség.

És én megint ott álltam abban a szállodai szobában. (Mint annyiszor!) A szekrény ajtaja recsegve meghasadt. Apa benyúlt a felső polcra. Valamilyen rét nyílt odabent. Gallérok rétje. Onnan szakított le egy csokorra valót. Úgy is nyújtotta át. Egy csokor gallér. Talán, hogy köszöntsem fel a pucerájost.

A sovány, borotvált arcú pucerájos a kis csomag fölé hajolt. Rámeredt. Horgas, kampószerű ujját kinyújtotta. Gyanakodva belebökött. Egy ujjal pöckölte a gallérokat.

Körülötte, végig a falon, rekeszek. Ingek, alsónadrágok… Kemény- és puhagallérok.

– Hány darab gallér? – szólalt meg váratlanul. – Kapok róla cédulát? Hoztál róla cédulát? Természetesen nem hoztál. Természetesen meg sincs számolva. Igaz is, minek! Csak úgy behozzák ide! Hozzám vágják!

Két ujjal felcsippentett egy elvékonyodott, elszürkült gallért.

– És milyen állapotban! Róza, gyere ide, és nézd meg! Nagyon kérlek, hogy gyere ide, és nézd meg!

Kövérkés, barna nő került elő az üzlet mélyéből. Odatámaszkodott a pulthoz. Egy pillantást se vetett a gallérokra. Engem nézett.

– Mi lesz egy ilyenből?! Egész nap kint lóg a téren… a téren meg az utcán.

– Visszaküldöm a gallérokat. Ez a legokosabb, amit tehetek. Így lehozni, ilyen állapotban!

– Ma még csak csavarog. De holnap…!

– Nem szabadna bevennem! Fiacskám, így nem megy… nem, nem!

A hang elhallgatott. Az arc eltűnt a pulttal meg a rekeszekkel.

A fehér függönyös ajtó megnyílt. Talán mindig is nyitva volt.

Odabent a várakozók lazán imbolygó sora. Batyuba csavart lepedők, bőröndök, táskák, szatyrok. Ingek zuhantak rá a pultra. Alsónadrágok, atlétaingek, törülközők, párnahuzatok, dunyhahuzatok, zsebkendők.

Kék köpenyes kisasszonyok a pult mögött. Egyébként két pult. A kiadás meg a beadás. A kiadás pultja mögött nagy, szürke függöny. Akárcsak egy színpadot takarna.

Hosszú sor a kiadásnál, hosszú sor a beadásnál.

Én a beadásnál. A bőrönd kopott, de azért ami benne van! Nem, hát azért ezek az ingek, atléták és pizsamák már egyáltalán nincsenek olyan állapotban. Gondosan összeválogatva, összehajtva, felírva egy cetlire a darabszám.

Kék pongyolás nő kimozdul a sorból. Zilált, őszesszőke haj. Talán egy veszekedésből vágtatott le. A pongyoláját is úgy kapta magára. Fél kézzel szedte össze a szennyest. Nyomában a férje, borotválatlanul, üvöltve. – Utállak! Érted? Egyszerűen nem tudok rád nézni!

Egy hang a sor végéről: – Nem tudom kiköhögni magam. Egyszerűen nem jön ki belőlem. És ez a legrosszabb. Ezek a lerakódások, rétegek, slejmrétegek.

– Expresszbe megy? – Nagy szemű, mókusarcú lány, kék köpenyben. Ingeket válogat ki egy batyuból. Ingeket csippent fel.

– Mindig expresszbe adom! – (Sértődött női hang.) – Expressz-pipere.

– Ex-pip! – A lány kiemel egy kombinét.

Zene szól mellette. Csöndesen csobogó tánczene.

– Ez az örökös rádiózás! – Egy idősebb kékköpenyes a kiadás mellől. – Igazán tekintettel lehetnél másra is!

A mókusarcú nem emeli fel a fejét a batyuból. Csipeget, mazsolázgat. Ex-pip! Ex-pip!

– A Nándi kétszer volt műtve. És amikor másodszor műtötték, én már tudtam…

– Én keltem fel az egész családot, a két gyereket meg a férjemet, de akkor a reggelinek már készen kell lennie, a reggeli már ott várja őket.

– Olga Limburger! Maga még emlékszik Olga Limburgerre?

Mérleg a pult mögött. Nem is mérleg. Inkább olyan mázsáló. Mindenkit lemérnek. Szennyessel és szennyes nélkül.

Alacsony, ősz bácsi, inggel a kezében. Egyetlenegy inget szorongat féltő gonddal. Nem akarja itt hagyni, nem akar tőle megválni. Hiszen meg is ígérte odafent. Csak éppen megmutatlak nekik! Igen, ők ezt megbeszélték. De a bácsi most mégis, mintha elbizonytalanodna. Összehajtja az inget. Kisimítja, majd ismét összehajtja. Karjára veszi. Belekarol, mintha együtt akarnának elmenni. Meglógni. Az ám, csendesen, észrevétlenül kisündörögnek.

Az ing közben már a pulton. Kiterítve a pulton. Elkapják a karját. Két gyors mozdulattal hátracsavarják, összekötik. Bevágják a sarokba.

Jönnek a többiek.

Ingek, pizsamák, atléták.

Mint aki forgószélbe került.

Az ágyról lerántom a lepedőt. A törülközőtartóról a törülközőket, a konyhaasztalról a terítőt.

Be a bőröndbe!

Mindent felírtam egy cédulára. Darabszám. Ingeket, atlétákat, alsónadrágokat, törülközőket, pizsamákat. Többször is átszámoltam. Meglengettem a levegőben. Darabszám.

Be a bőröndbe!

Beadás–kiadás…

Ősz nő veszi át a cédulát a kiadás pultjánál. Rám néz, és elhagy a cédulával. Hosszúkás dobozzal tér vissza. A karácsonyi ajándék dobozával! Valamilyen játék kerül majd elő. Zenélőóra, a havas karácsonyok dallamával.

A doboz egyre öregebb, ahogy közeledik.

Zsineggel átkötött, horpadt homlokú aggastyán. Egy pillanat, és szétesik.

Öregek az ingek, ahogy előkerülnek a dobozból. Öregek és fonnyadtak az atléták, a pizsamák.

Cédula a falon.

Vállalónőt felveszünk.

Vállalónő…

Majd jön egy nő, talán a közeli utcákból, talán a város túlsó feléről. Vagy éppen faluról. Asszony, lány vagy félig még gyerek. Felveszi a vállalónők köpenyét, és a pult mögé áll. Szétnyílnak a batyuk, bőröndök és szatyrok. Zuhognak rá a szennyesek.

Ex-pip! Beadom a szennyest.

Ex-pip! Beveszik a szennyest.

A kisasszonyok az ajtóban napoznak. Az ajtó nyitva. A tiszta fényű, kora őszi nap átsüt a Patyolaton. A kisasszonyok elhagyták a pultot, a polcokat. Az ajtóban állnak, fejüket egymás vállára dűtve. Napoznak a kisasszonyok.

Bevesznek inget, bevesznek nyloninget, atlétát, pizsamát, alsónadrágot, függönyt, lepedőt, párnát, párnahuzatot, köpenyt, munkaköpenyt, iskolaköpenyt, terítőt, konyharuhát, zsebkendőt.

Nem vesznek be harisnyát és zoknit.

Lavórban áznak a zoknik. Lavórok sötét vizében. Bús lé csorog le róluk. Reménytelen, poros utak vize. Kedvetlen talpaké, elgörbült ujjaké.

A mellénél fogva kaptam el az inget. Gyanakodva vizsgálgattam a karját, a nyakát.

Az ablaknál álltam, kezemben az inggel, mintha fojtogatnám.

Bevágtam a bőröndbe, a többi közé.

6 ing, 4 atléta, 5 alsó, 2 lepedő, 2 nagypárnahuzat, 2 kispárnahuzat, 2 dunyhahuzat.

Szennyeszsákok a polcon. Összezsúfolva, egymásra préselve, végig a polcokon.

 

A töltés tetején álltak a kisasszonyok. Mozdulatlanul, de mégis, mintha az üres sínek repítenék őket.

A töltés mellett futottam a szennyesbatyummal. Nem volt nagy csomag. Inkább olyan labdaféle. A vállamra vettem, a fejemre, majd két kézbe. Megálltam. Magamhoz szorítottam a batyut. Elkezdtem fölfelé futni a töltés oldalán.

A batyu szétbomlott. Ingeket, pizsamákat, törülközőket hajigáltam a kisasszony felé.

– Kilósba megy! – kiabáltam valami vad dühvel. – Semmi expressz! Semmi pipere! Kilósba megy az egész! Kilósba!

Röpködtek az ingek, pizsamák, törülközők. Megakadtak a fakó, színtelen fűben, egy-egy elszáradt gallyban, elhajított bádogdobozban.

A kisasszonyok mozdulatlanul álltak odafenn.

 

Előrenyújtja a kezét, visszahúzza, majd ismét előrenyújtja az ing felé.

– Nem… ez nem az!

Megrázza a fejét. Az ing fölött a kisasszonyra bámul. A többiekre.

– Kaptam egy inget, de az nem az enyém.

Az ing, a kibontott papírban, legalább olyan döbbent. Ki ez a koszladt kisöreg? Ki gondolta, hogy ő meg én valaha is?… Ki képzelte?!

Az öreg a fejét ingatja.

– Nem mondom, jó állapotban, de akkor is…

– Vigye haza – mondja valaki. – Fogja meg, és vigye haza.

– Nem, azt nem tehetem.

Nézik egymást az inggel.

A kisasszony kijön a pultból.

– Megírjuk a panaszt.

Az öreg megrettenve: – Panaszt?

Az ing fagyott dühvel: Panaszt? Még ő tesz panaszt?!

Kis asztalkához vezeti az öreget. Váza, régi képeslapok. Elhagyott szobasarok a pultok és polcok mellett.

Az egyik székre letették az öreget, a másikra az inget. Szembe egymással. Beszéljék meg ezt az ügyet.

Az öreg előrehajol. Felemel egy képes újságot, mintha át akarná nyújtani. Tessék! Csak nézze át! De a másik olyan gőgös, olyan mérhetetlenül gőgös!

A kisasszony letesz egy nyomtatott ívet.

– Ki kell tölteni.

Az öreg rémülten pislog. Forgatja, nézegeti az ívet. Mindenféle rubrikák! Dőlt betűs sorok meg vastag betűs sorok.

– Nincs is tollam… nem hoztam magammal.

Leereszkedik egy golyóstoll. Akárcsak egy Zeppelin. Az öreg lehunyja a szemét. Összezsugorodik a széken. Orvul belelapoz a képes újságba.

Aztán már ír. Előregörbedve, ráhajolva az ívre. Batyu, amiből minden kidől. Panaszözön, panaszáradat.

– Röviden tessék megírni!

Mint akinek a hátába lőttek. Úgy ül megmerevedve, kezében a tollal. Röviden! Hát lehet ezt röviden?

Az ing, a gőgös-dölyfös, elterülve a széken. A nyaka hátracsuklik, mint aki hirtelen elájult. Rátört az ájulás. Micsoda méltatlan helyzet ezzel a lehetetlen alakkal!

Az pedig leteszi a tollat, és hátrafordul. Úgy mondja, két kézzel az asztalba kapaszkodva.

– Kaptam egy inget, de ez nem az az ing!

Nem veszik be az inget, ha erősebb szakadás, hasadás található rajta. Nem veszik be, ha véres foltok, csíkok találhatók rajta. Olyan nyomok, amikből esetleg arra lehet következtetni…

Nem veszik be az inget, ha szakadt, ha véres.

Hajnalban felszállnak az ingek. Fehér ingek és csíkosak, rövid ujjú nyáriak, hosszú ujjú téliek, puhák, kemények és félkemények, kifakult katonaingek, fodros szélű ministránsingek. Egymásba kapaszkodva szállnak egy öreg, falusi plébánia felé. Kezdődik a karének, az ingek reggeli karéneke.

Alsónadrágok lebegése.

Űzik, üldözik a kisasszonyt.

A mókusarcú kisasszonyt végigkergetik a pult mögött. Egy őszes kisasszony meg egy alacsony barna sivítva vágtatnak utána.

– Rádiózol? Egész nap rádiózol?

Elkapják a karját, hátracsavarják. Őt magát pedig odaszorítják a falhoz.

– Az embernek szétmegy a feje, de téged az nem érdekel!

A mókusarcú lehunyja a szemét, elővillannak apró fogai. Mintha belső nevetés rázná. Kitépi magát a másik kettő közül. Utánakapnak, de hiába. Hirtelen lekuporodik, akárcsak a pult alá akarna bújni. Majd átesnek rajta.

– Ezért külön számolunk!

– Amit még ezért kapsz!

Fel se áll. Úgy fut, a pulthoz tapadva, mint egy róka.

Ott áll a mérlegen. A súlyokat tologatja, ahogy feléjük nevet. Egy szennyeszsák mögé bújik. Félig elfojtott nevetés, és már megint a pult mellett fut. Hirtelen megfordul. Révült csodálkozás az arcán. Mintha most fedezné fel azt a másik kettőt. Mintha csak most akadtak volna össze.

– Ó, hát ti!…

Azok mozdulatlanul állnak, valósággal megmerevedve. Nézik, ahogy mosolyogva, ringó tánclépésekkel feléjük jön.

– Mi lesz a büntetésem?

A vállalónő a beadás pultjából átmegy a kiadás pultjához.

Meghallgat minden kérést és panaszt.

Nem tudja, mi a türelmetlenség.

Zsebkendők hullanak a pultra. Zsebkendőkbe fulladt köhögések, krákogások, harákolások, prüszkölések, tüsszentések.

Zsebkendők a pulton. Gonosz kis náthazsákok.

Hat darabon alul nem vesznek be zsebkendőt. Haton alul ne is próbálkozzunk, meg se kíséreljük. Csak gyűjtsünk, gyűjtögessünk!

Egy rét nyílt odabent, a szekrény felső polcán. Gallérok rétje. Apa benyúlt, és kiemelt egy csokorra valót.

– Vidd le a pucerájba!

– Tanár úr!

Bundusch Ottó lassan felém fordítja arcát. Vékony, csontfehér arc. Fekete kalap, fekete télikabát. Kis táska a kezében, ahogy ott áll a pultnál. Döbbent sértődöttség az arcán. A halottak sértődöttsége.

Most ők vannak itt. Ők merültek fel a pultnál. A régi tanárok. A gimnázium halott tanári kara.

Bundusch Ottó második gimnáziumban elhúzott rajzból, de a pótvizsgán átengedett. Edvi Illés Árpád, a matematika és fizika tanára. A második félévben már ki se hívott. Dolgozatot se kellett írnom. Reménytelen, fiam, teljesen reménytelen. Mellette Csorba, keménykalapos tornatanár. Ők mindig jóban voltak: Edvi Illés Árpád és Csorba, a tornatanár. Mögöttük az apró termetű Schröder, a kedélyesen kövér Magyar Samu, a kedélytelenül kövér Kellner, a hajlott hátú Volenszky, Bruck, Irsik és Malatinszky.

Felém fordulnak, de nem köszönnek. Meg se ismernek, ahogy elvonulnak a pultnál.

Nyitott bőrönd a szoba közepén. Várja a szennyest.

Nesztelenül nyílik az ajtó, belép a vállalónő. Nesztelenül lépked a szobában. Barna haja lebontva, szelíd, megadó mosoly az arcán. Nem néz rám. Egy pillantást se vet felém, ahogy összeszedegeti a szennyest. Inget, pizsamát, atlétát. A fürdőből a törülközőt, a konyhából a konyharuhát. Lehúzza az ágyneműt. Szótlanul térdel a bőrönd előtt, ahogy összeszámolja a szennyest.

– Ezt adják vissza?! Így adják vissza?!

Megrázza a nadrágot a pult fölött. Világosbarna nadrág, egyik szára elhasadva. Fenyegetően lötyög az elhasadt nadrágszár. Tépett lobogó. Fölötte a nő dühös, elvékonyodott arca.

– Én bíztam magukban! És akkor ezt kapom?!

A kisasszony széttárja a karját. Megpróbál mosolyogni.

– Ne nevessen! Mit nevet?!

A nadrág ingerülten rándul egyet.

Egy másik kisasszony odaszalad. – Igazán nem értem…

– Még hogy nem érti! – A nő még magasabbra emeli a nadrágot. Hátrafordul a többiekhez. – Itt kiröhögik az embert. A képébe röhögnek.

A sor megmozdul. Néhányan előrefurakodnak. A beadás pultjától áttódulnak a kiadás pultjához. – Hallatlan! Mert már mindent lehet!

A kisasszonyok hátrahúzódnak a pult mögött.

Egy férfi áthajol a pulton. – Ez maguknak vasalás?! Mintha kutyák szájából húznák ki az inget!

– Kutyák szájából! – zúgják rá a többiek.

– Nem mi végezzük a vasalást. – Az őszes kisasszony előrelép. – És, ha valami panaszuk van…

– A pofánkba röhögnek!

A nő meglengeti a nadrágot. Átveti magát a pulton. Nyomában a többiek. A falhoz szorítják a kisasszonyokat. A polcról lerángatják a csomagokat. Letépik róluk a papírt, a zsineget.

Röpülnek az ingek. Röpülnek a köpenyek és a törülközők.

Felhasított csomagok a földön. Tépett papírok, szakadt zsinegek.

Valaki félrehúzza a függönyt. Egyetlen mozdulattal félrerántja a nagy, szürke függönyt a pult mögött.

Egyszerre csönd.

A támadók hátrébb húzódnak.

Kabátok végtelen sora az akasztókon. Egymásra csúszott téli-, tavaszi- és átmeneti kabátok. Vasrúdon női ruhák. Nadrágok lógnak lefelé a magasból. Kifordult zsebek és bélések.

Mögöttük, a raktár mélyén a vasszürke kád.

A mosoda vasszürke kádja. Gőz száll fel belőle. Sűrű, piszkosszürke gőz.

Gonoszul, alattomosan száll fel a gőz.

Ó, de már nemcsak a kádból! A kabátok vállából. A kifordult zsebekből és bélésekből. A pultból pöfög elő. A pultból és a polcokról. A kisasszonyok hajából. A leheletből. Lustán hömpölyög, és mindent elborít.

A lift

Hogy jutott eszébe?

Egyszerre csak fogta magát, felállt az asztaltól, és otthagyta a szobát. A hosszú, keskeny előszobában már futott. Odakint megállt a lift rácsánál. Közben érezte, hogy nem csukódott be mögötte az ajtó. Apa az ajtórésben áll, és nézi. Talán mond is valamit. Azért nem lehet így meglógni! Különben is, mit ácsorogsz a lépcsőházban, nem ártana, ha bejönnél.

Nem ment be.

A lift ketrecét nézte.

Maga a lift odalent a mélyben, tömören és mozdulatlanul. Ház a házban.

A fiú olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna szaladni a hatodik emeletre. De aztán leszaladt a földszintre a lifthez. A kivilágított lifthez.

Ott találta a társaságot.

Egy fekete kabátos férfi bent állt a liftben. A házigazda. Nem vitás, ő gyújtotta fel a villanyt. Bent állt abban a hatalmas, kivilágított teremben. Várta, hogy a többiek is belépjenek.

Azok a nyitott ajtóban álltak. Férfiak és nők. Télikabátok, bundák, kalapok, turbánok, tollak, sálak, köpenyek. Nevetgéltek, beszélgettek. Társalogtak. Lehet, hogy csak véletlenül verődtek össze. Lehet, hogy itt beszélték meg ezt a találkozást. Az biztos, hogy nem akartak elmozdulni a lift ajtajából. Pedig a házigazda már várta őket. Barátságosan mosolyogva, de mégis kissé türelmetlenül.

Társalogtak. A téli éjszakák havas csillogása – ez volt az arcukon, tekintetükben.

A fiú oldalról a lifthez húzódott. Egyik lába lelógott a lépcsőről. Az utolsó lépcsőfokon hintázott. Ez nem volt éppen veszélytelen. Könnyen megcsúszhatott volna, és akkor odazuhan közéjük. Zutty! Bele a társaságba. De ő mindezzel nem törődött. Hintázott a cipője sarkán. Előrenyújtotta a nyakát, visszahúzta. A házigazdát figyelte. Türelmetlen. Egyre türelmetlenebb. Nem is csoda. Ezek csak fecsegnek odakint, és addig nem kezdődhet el semmi.

Nem kezdődhet el a vacsora.

A házigazda vacsorára várja vendégeit. De még várnia kell. Nem szakíthatja félbe a beszélgetést, ilyet nem tehet.

Azok meg nevetgéltek, beszélgettek.

– Soha nem hívnék meg vendégművészeket!

– De hát mégis valami új szín…

– Éppen ez az, hogy nagyon is fáradtak! Teljesen kimerültek, mire ideérkeznek.

– Nem is csoda. Végigutazzák a világot.

– Arról nem is szólva, hogy nem tudnak beleilleszkedni az együttesbe. Kérem, ez közös munka… mondhatnám csapatjáték.

– De hát akkor soha semmi újat?

– Bocsánat, én ilyet nem mondtam.

– Örökké csak a megszokott régi?

– Én ilyet nem mondtam.

– Bélám, benned mindig volt bizonyos hajlam… nem mondanám, hogy konzervatív vagy, de mindig volt benned bizonyos hajlam…

– Rágalom!

A két úr nevetve hasba bokszolta egymást.

Az egyik hölgy beszállt a liftbe. Utána a többiek. A házigazda derűsen mosolygott, ahogy beengedte őket. Az ajtóban állt. Ahogy az utolsó vendég is beszállt, összehúzta az ajtót, megnyomott egy gombot. A terem felszállt a magasba. Az estély megkezdődött.

A fiú nem mozdult a lépcsőről. Belekapaszkodott a rácsba, felfelé bámult.

Odafent megkezdődött a bál. A párok felálltak a tánchoz. A házigazda megadta a jelt a nyitótáncra. Megszólalt a zene. Áthatóan finom, halk zene. Estélyi ruhás hölgyek és frakkos urak keringőztek.

A fiú a rácson lógott, térdét valósággal belepréselte a rács közé.

Fönt a magasban a fényes, kivilágított bálterem.

 

 

Retiküljével a hóna alatt a lift ajtajában állt. Még egy-két pillanat, és kiszáll. Alattomos nyekkenés. A lift kissé megingott, mintha féloldalra akarna dőlni. Megállt. Valamilyen mellvéd emelkedett a nő elé. Akárcsak egy sáncba zuhant volna. Akárcsak az emeleti ajtók alá zuhant volna. Valahol a magasban kilincsek, lábtörlők. Ő meg a lábtörlők alatt. Ki tudja, miért, az a mozdulat volt előtte, ahogy a lábtörlő alá dugják. A hangot is hallotta. Ne felejtsd el a kulcsot a lábtörlő alá tenni! De ugyanakkor a lábtörlők fölött is volt. A lábtörlők meg a kilincsek fölött.

Megmerevedve állt a kopott, szűk liftben. Egy rossz mozdulat, és a lift zuhanni kezd. Szinte már érezte is, ahogy megbillen, és akkor megint az a nyekkenés… Nyekkenés és zuhanás.

Táskáját hóna alá szorította. Várt. Majd csak jön valaki. Kell, hogy jöjjön valaki.

Egy férfi szaladt le a lépcsőn. Tekintetük találkozott – de csak egy pillanatra. A férfi továbbszaladt, mintha nem is látta volna. Ő pedig szinte szégyenkezve összehúzta magát. Mint aki valami illetlen dolgot művelt. Már magában az, hogy így elakadt. Csakis ő okolható az egészért. De hiszen meg se mozdultam! Egyetlen mozdulatot se tettem! A könyököm se ütődött neki semminek.

A könyöke… Attól különösen tartott. Olyan hegyes, és örökké izeg-mozog. Igen, ez a legkülönösebb. Ő maga meg se mozdul, de a könyöke…

Felkísérjem?

Az a kucsmás alak valamilyen odúból jött elő. Felkísérjem? – kérdezte, ahogy nyitotta a liftet. – Vagy fel tud menni egyedül? – Mit mondhattam volna? Mit lehetett erre mondani? A pénzt mindenesetre eltette, és azzal eltűnt. Mogorva alak. Egyáltalán, mintha megzavartam volna valamiben. Felkísérjem? vagy fel tud menni egyedül?

Milyen sötét van! Fel kéne gyújtani a villanyt.

Ettől megrémült. De hiszen akkor azt hiszik, hogy be akar rendezkedni. Beköltözött ide, és berendezkedik.

Villany? Miféle villany? Itt ez a kis kapcsoló. Felkattintotta. Kedélytelen, süket kattanás. Nem működik. Gondolhattam volna. Az egész lift olyan elhanyagolt. A kucsmás nem nagyon törődik vele, itt valamikor tükör lehetett. A helye még látszik. A szögek helye.

Belenézett abba a megfakult foltba. Az arcát kereste? Talán mégis felmerül valamilyen tükör, és abban felmerül valamilyen arc?

Félig leszakadt plüssdarabka a kapcsoló fölött. Régebben talán plüssel lehetett bevonva az egész. Régebben, ó, Istenem!

Asszonyok kis csoportja bámult fölfelé az emeletről. Bevásárolni indultak, vagy valahova máshova, de most megálltak. Meredten bámultak fölfelé. Vallásos gyülekezet a lépcsőház csöndjében.

Ő meg, akárcsak le akarna hajolni hozzájuk. Szégyenkezve, hogy ilyen magasról kell lehajolnia. Hogy ilyen magasról kell látnia a kendőket, kalapokat. A gyűrődések és beázások foltjait.

Leereszkedett. A táskája előrecsúszott a karján a csuklójáig. Mint aki alamizsnát akar szétosztani.

– Jó napot kívánok!

Valószerűtlenül furcsa hang.

Az asszonyok szétrebbentek.

– Ha lennének olyan szívesek… ha megtennék! Kérem… kérem szépen!

Ezt már csak a lépcsők hallották. A lépcsők, a lépcsőház korlátja és a falak.

Úgy maradt, félig leguggolva. Nem, az nem lehet, hogy itt hagyták! Hogy csak így itt hagyták!

A kucsmásért mentek. Előkerítik az odújából. Előrángatják, hogy szabadítson ki ebből a… Ez persze nem olyan könnyű. Amíg az az alak előkerül! Én is hányszor csöngettem az ajtaján! Meg se hallotta. És amikor végre előkerült! Fel tud menni egyedül? Csak mertem volna azt mondani, hogy…

Nem mossák a lépcsőt. Ebben a házban nem törődnek a lépcsővel. Ragacsos. És mindenfélét elszórnak. Narancshéj vattával, éppen a lift mellett. Valósággal idetálalták, szervírozták. Vattacsomók narancshéjon. Méghozzá milyen állapotban! Valamilyen vöröses port is szétszórtak. Festékport.

Csöngetés a földszintről. Csöngetés az emeletekről. Csöngetés az egész házban.

Az asszonyok… Mindenhova becsöngetnek. Mégiscsak akad valakinél egy kulcs, amivel ki lehet nyitni… A kucsmást nem sikerült előrángatni. Begubózott. Vagy elment. Úgy ám, fogta magát, és itt hagyta a házat. A házmester itt hagyta a házat. Beszállhatott volna velem a liftbe. De nem szállt be, és most elment. De majd az asszonyok… Azért visszaköszönhettek volna. Hiszen én még ebben a helyzetben is… Jó napot kívánok! Jó napot, asszonyok!

Ezt hangosan mondta.

– Jó napot, asszonyok!

A csöngetés abbamaradt. És most megint az a csönd. A lépcsőház csöndje.

De hiszen itt is van csengő, a tükör alatt. A tükör helye alatt. Nem merte megnyomni. Abból botrány lesz. Iszonyú botrány. A kucsmás felrohan, és kirángatja a liftből. És milyen szavak kíséretében! Nem rángatja ki a liftből, mert nincs itthon.

Ha a szomszéd liftben meghallják a csengetést… A szomszéd ház szomszéd liftjében. Abban is bent ragadt valaki. Áll és vár a sötét dobozban. Meghallja a csengetést. Visszacsenget. Mások is bent ragadtak. Végig a városban így állnak és várnak.

Ujja hegyével megnyomta a gombot.

Semmi. A csengő nem adott hangot.

– Nem működik. A csengő se működik, meg a villany.

Mennyi krikszkraksz! Nevek, mindenféle irkafirka. Ica és Zoli. A lift utasai. Ez volt a nászút, hogy beszálltak a liftbe. A násznép odalent elbúcsúzott tőlük. Ők meg beszálltak a liftbe. Ica fehér esküvői ruhában. Zoli frakkban – és föl a hatodikra!

Akadtak magányos utasok. Őregek, betegek. Akadt, akit itt ért a halál.

…vagy senki?

Senki se ment be a kucsmáshoz az asszonyok közül? Senki se keresi elő a liftkulcsot? Pótkulcsot? Senki az asszonyok közül?

Papos külsejű előszobaajtó a lift alatt. Olyan túlvilági zárkózottsággal. El se lehet képzelni, hogy bárki előtt is megnyíljon. Szigorú szerzetes.

Az asszony mozdulatlanul szállt át az ajtón. Fogasok suhantak el mellette. Kalapok a kalaptartón, esernyők az esernyőtartóban. Borús fényű, barna bútorok. Apró kis porcelán figurák a vitrin üvegje mögött. Hatalmas asztal körül keringett, akárcsak egy elhagyott tó fölött. Az arcok is úgy merültek fel az asztal lapjából, mint egy tó mélyéből.

Kisfiú csodálkozó, döbbent arca. Valamit feléje nyújtott. Kiflivéget, vagy csak az ujját?

Kerek képű kisfiú kantáros nadrágban. Kiflivéget nyújtott a lift felé, tétova mosollyal.

Az asszony feléje hajolt onnan bentről.

– Fiacskám… szóljál valakinek!

A fiú arcáról eltűnt a mosoly. Meglepte ez a hang. De igazán, miféle hang jön abból a ketrecből? Még mindig úgy állt, kezében a kiflivel, de most már inkább elfutott volna.

– Nem maradhatok itt! Meg kell értened!

Az asszony elcsuklott. Lassan térdre ereszkedett. Táskája a karján lógott. Belekapaszkodott a rácsba.

– Szólnod kell valakinek!

A fiú a szájához emelte a kiflivéget, de nem harapott bele. Hirtelen oldalt fordult, és leszaladt a lépcsőn.

– Fiacskám!

Két kézzel kapaszkodott a rácsba. Rámeredt az a ajtóra, egy kilincsre, egy lábtörlőre. Csendesen sírni kezdett.

 

 

Ott ült a lift ajtajában. Kopott zöld konyhaszéken a lift nyitott ajtajában. Télikabátban, kalappal, sállal a nyaka körül, borotválatlanul, és valami olyan riadtsággal a tekintetében. Egy pillanatra magára hagyták. Még elintéznek valamit odabent. A lánya meg a mentők. Ahogy az a két sötét ruhás benyomult a lakásba! Hol a beteg? A lánya ott állt mellette az ágynál, a haját simogatta, a hátát. De mégis, mintha már kifelé tolná. Azok a türelmetlen kis mozdulatok a hátán meg a nyakán! Egy hét, legfeljebb két hét, és már itthon lesz, apuka!

A lépcsőházat nézte a liftből. A lakásukat. A nyitott ajtót, a hosszú előszobát, aztán a szobát… az ablaknál a pálma. Akárcsak egy idegen lakás, ahova most véletlenül benéz. Ez az ő szobája itt a liftben.

Nagyon sürgős volt ez nekik. Nagyon fontos volt, hogy minél előbb kirakják. A mentők emelték ki az ágyból. Lefejtették róla a takarórétegeket, kibányászták a gyűrődések közül. Az elvékonyodott lába… Elszáradt csontok egy ásatásnál. Egy ásatás alkalmából. Útközben öltöztették. Úgy adták rá a kabátját, kalapját. Sálat csavartak a nyaka köré. Ráültették erre a székre. A szék már itt várta a liftben.

Egy öreg nő ment el a folyosón. Beköszönt.

Az apa itt fogadja a látogatókat. A vendégeket. Tessék, kérem, fáradjanak beljebb. Miért nem jönnek beljebb? Feketét? Teát?

Sötét ez a lift. Sötét és kopott. Nem lehetne villanyt gyújtani? Kapcsoló? Hol a kapcsoló?

– Mit csinál? – hajolt felé a nő. – Keres valamit?

A fejét rázta, hogy nem, nem! Belenézett abba az arcba. De az eltűnt, és ő megint magára maradt. Tea! – nyöszörögte. – Egy csésze tea! És gyújtsák már fel a villanyt!

Megint csak azt a hosszú előszobát nézte.

Kiraktak, mint egy cserepet! Egy elszáradt növényt! Egy edényt!

Közben már jöttek. A lánya meg a két mentő. Nevetgélve, szinte egymásba karolva. Vidám társaság. Mi történhetett odabent? Mit műveltek? Pálinkáztak? Egy kis délelőtti pálinkázás? A lánya megkínálta őket egy-két pohárkával. Nem utasították vissza. Valósággal fellelkesülve jöttek végig az előszobán. A lánya kipirult, ahogy odahajolt az egyik fiúhoz. – Tudja, annyi év után…

Meglátta az apát a lift ajtajában. Ahogy ott ül, és vár. Télikabátban, kalapban, egy konyhaszéken. Elakadt a nevetése. Egy pillanatra megállt, majd feléje jött. (Elfonnyadt az arca, valósággal elfonnyadt!) Megismételte, de most már nagyon csendesen. – Annyi év után!

Az apa felnézett rá.

A lány átfogta a nyakát. Így állt föléje hajolva.

De aztán már jöttek azok ketten, még mindig nevetgélve. A leheletük! Valósággal bűzlött a pálinkától! Csak nem engedsz el velük? Csak nem adsz a kezükre?! De hiszen te magad is… ó, Istenem!

Valaki ráborított egy takarót, és a lift elsüllyedt.

 

 

A zöld konyhaszék odalent a földszinten.

A lift ajtaja félig becsukva. A villanyt se oltották el. (Ki törődött ilyesmivel?) A két mentős kiemelte a beteget. Nyakukba vették, mintha gólya viszi a fiát játszanának. Így vitték ki a kapualjból a kocsihoz. A sálja lecsúszott, a lánya vitte utána. Egy pillanatra visszanézett. Eszméletlen, fáradt tekintet. Talán leül arra a székre, úgy sállal a kezében, és többé már el se mozdul. De aztán mégiscsak ment az apa után, mélyen lelógatva a sálat.

A szék magára maradt.

Egy fiú benézett. Bekukkantott. Hátrafelé intett, és most már egy lány is megjelent mögötte.

Bent voltak a liftben. Abban a borús fényű, elhagyott szobában. A lány a haját igazgatta. A fiú intett, hogy csak tessék helyet foglalni. A lány ráugrott a székre. Rávetette magát. Nevetgélt, a lábát lógázta. A fiú mélyen meghajolt előtte. A ház asszonya előtt. Majd egy váratlan mozdulattal lerántotta, és most már ő ült a széken. De csak addig, amíg a lány le nem hajította onnan. Aztán megint ő a lányt.

Mész le onnan!

Mész le! Mész le!

Lemész onnan?!

Te, hallod-e?

Na, de most már igazán!

Mész le onnan!

Mész le! Mész!

Így repítették ki egymást a székből, fuldokolva a nevetéstől.

Elhallgattak, mintha hirtelen rájuk szólt volna valaki. Egy hang a lépcsőházból. Egy lépcsőházi hang.

Megigazították a széket.

A fiú eloltotta a villanyt. Egy darabig még ott álltak a sötétben a szék mellett. Kisurrantak a liftből.

 

 

Liftek cikázása végig a házakon.

Kigyulladó és elsötétedő üvegkockák végig a házakon.

Lehívják a liftet. Felhívják a liftet.

– Beszállt mellé a liftbe, és megfojtotta. Besurrant a nő mellé, és mire felértek a hatodikra…

 

 

Bent felejtette az arcát.

Belenézett a lift tükrébe, és ott felejtette az arcát. Pedig csak úgy véletlenül pillantott bele abba a tükörbe.

Romos arc nézett vissza. Fáradt, fátyolos tekintet. Lompos, sárgás bajusz. És azok a ráncok! Ráncok és gyűrődések. Elképesztő! Közelebb hajolt az archoz. Talán ha kialudnám magam. Ha egyszer végre jól ki tudnám magam aludni! vagy elutaznék valahova. De hát hogy történhetett?

Gyanakodva körülnézett. Talán itt történt valami? Ebben a liftben?

Miféle lift ez?

Elszórt cigarettavégek, gyümölcshéjak meg mindenféle. Nem is személylift! Lefogadom, hogy szemetet szállítanak! Közönséges teherlift! Koszfészek!

Kedves, kisfiús arc.

Szinte hallotta azt a hangot. – A maga kedves kisfiús arca! Még jó, hogy bajuszt növesztett, mert különben még azt hinné az ember… És az a gyermeki ártatlanság a tekintetében!

Gyermeki ártatlanság!

Jó, jó, hát elmúltak már azok az évek, a fiatalság évei. De azért volt egy arcom! Nekem volt egy arcom!

Nézte az arcát a lift tükrében. Föl lehet menni egy ilyen arccal? Be lehet állítani valahova egy ilyen arccal? Vagy jobb lenne, ha…

 

 

A huncut aggastyán belépett a kis Tuci mellé. Megfogta az állacskáját, belecsípett arcocskája gödröcskéjébe.

– Ilyen helyes kislányok vannak ebben a házban?!

Nevetés szállt fölfelé.

Fuldokló köhögés.

Sóhaj.

Szappanhab elkenődött foltja. (Ki borotválkozott a liftben?)

Maga a lift szállt fölfelé. Liftezett a lift.

 

 

Még várt. Most még csak várt.

Türelmetlenül topogott odalent a lift ketrece előtt. Olykor fölfelé pillantott. A lift valahol a magasban. Mindjárt becsukják az ajtót. Mindjárt hallani a csapódást.

De nem. Az ajtó nem csapódott. A lift nem indult.

Felszólt.

– A liftet!

Nem jött válasz onnan fentről.

– Kérem a liftet!

Elhallgatott. Várt. Még mindig várt.

Csönd. Süket, ellenséges csönd.

Előkapta a liftkulcsot. Nekiugrott a lift rácsának.

– Azt hiszik, nem tudom, ki hagyta fent?

Lekullog valaki fentről. Lehajtott fejjel lesomfordál. Mélységes bűntudattal. Maga a családfő. Az édesapa. Ó, pedig a szeleburdi kislánya volt a tettes. Ő hagyta fent a liftet. Kiröppent az ajtón, és miért is csukta volna be? Miért is? És amikor a mélyből megszólalt az a számon kérő hang, az édesapa felállt az asztaltól. Majd én!

Ő pedig, kezében a liftkulccsal, a falhoz húzódott. Hogy szembetalálkozzék azzal, aki majd lejön. Kemény szavakkal illeti. Kemény szavakkal illetem Kurländer Andort.

Kétszer koppintotta meg kulcsával a lépcsőház falát.

Semmi se mozdult odafent.

No persze! Behúzódtak a szobába. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy… Vihorásznak, nevetgélnek, röhécselnek. Rajta… igen, rajta! Jó étvággyal hozzáláttak a vacsorához, bekapcsolták a tévét.

– Mit gondolsz, odalent van még, vagy már megunta? Nekivágott? Gyalog? Gyalog nekivágott a lépcsőknek? Aha, megint kezdi! Énekel… figyeld, valósággal énekel. Most jön a liftkulccsal! Egész kis műsora van. Szavamra, jobb, mint a tévé. Ne zárjuk el a tévét?

Kezében a kulccsal felszaladt a lépcsőn. Talán, hogy azzal a kulccsal zúzza porrá…

Visszafordult. Rávetette magát a lift rácsára. A liftkulccsal verte a rácsot.

– Liftet! Liftet!

 

 

Ünnepélyes csöndben várják a szálloda halljában a szálloda liftjét. Pálmák és szőnyegek között.

Csomagokkal felpakolt dühödt tömeg várja a kórház földszintjén azt a kopár, hordágyszerű liftet.

Beteget tolnak be a betegszállítóba. Halottal ereszkedik alá a halottszállító.

Liftek suhanása

rázkódása

csikorgása

zuhanása.

 

 

A fess és elegáns Róth Teri belibbent a liftbe.

– Maga itt lakott ebben a házban – szólalt meg az öregasszony a lift mélyéből.

– Most vagyok itt először.

– Örökké a lépcsőházban rohangált.

– Életemben most vagyok itt először.

– Becsöngetett egy ajtón, aztán elszaladt. Ezzel szórakozott. Meg a lábtörlőkkel. Kicserélte a lábtörlőket az ajtók előtt.

– Ne haragudjon, de most vagyok itt először.

– Azt hiszi, nem ismerem meg, azért, mert így kiöltözött? Még azt is megmondhatom, hogy legtöbbször hozzánk csöngettél be. Egyszer éppen az ágyból ugrasztottál ki. A lábtörlőket meg egyszerűen elemelted!

– De néni, kérem, esküszöm… És miért tetszik engem pofozni?

 

 

– A lift, ez volt az ő területe. Besurrant egy nő mellé, és mire felértek a hatodik vagy a hetedik emeletre…

 

 

A halott, ha visszatér a házba, nesztelenül nyitja a lift ajtaját. Behúzódik a sarokba, és vár, hiszen nincs más dolga. Majd jön valaki azok közül, és akkor feléje fordul azzal az ismerős mozdulattal, elmosolyodik azzal az ismerős mosollyal.

– Régen láttalak, fiam!

Az elhurcoltak, ha visszatérnek, nesztelenül surrannak be a liftbe. A kapualj kövén a kék betűs SALVE nem nekik szólt. A lépcsőház nem ismerte meg őket.

Bent állnak a sötét liftben, nem gyújtanak villanyt. A gombot se nyomják be. Hová is vinné őket a lift? Hanyadik emeletre? Milyen lakásba? A régi lakáson idegen névtábla.

Senki se ismeri őket a házban. Senki se emlékszik rájuk. Talán Fridmanszky néni a negyedikről. A Pollnerék, igen… egy kislány is volt velük.

A kislány most is velük van. Odahúzódik az apjához, kezét belecsúsztatja a kezébe. Nem néz rá. Sehova se néz, nincs tekintete.

Így állnak a liftben, egymásra préselve. Vékony vonalú, sötét hátak.

 

 

Egymásba kapaszkodó szerelmesek szállnak fölfelé.

Sötét, magányos arc.

Borús beteglátogató-arc.

Izgatottan vibráló díjbeszedőnő.

Pártosné, a biztosítótól.

Egy fekete férfikalap.

 

 

Megnyomják. Ismét megnyomják. Hiába, a liftajtó nem nyílik meg. A házmester nem jön elő. Egy darabig a lift előtt ácsorognak. Elindulnak a házmester keresésére. Szétszórt, kis csoportok a lépcsőházban, az udvaron.

Valaki rábukkan a HÁZFELÜGYELŐ táblára. Csönget. Senki nem jön elő. Talán én! próbálkozik egy másik. Hagyja, majd én! Aztán már senki se próbálkozik. Tétován álldogálnak a HÁZFELÜGYELŐ előtt. Akad, aki nekivág a lépcsőknek.

 

 

A kéz visszahúzódott. A kéz visszaretten.

Valahonnan figyelnek. Egy földszinti lakásból. Egy lyukból. Csak merje megnyomni valaki azt a csengőt! Csak azt próbálja meg!

– Nem csöngettek be hozzám. Nem jöttek értem. De még most is… ha hallom felfelé jönni az éjszakai liftet, ha arra ébredek, hogy jön felfelé a lift, én azon az éjszakán már nem tudok elaludni. Várom, hogy azzal a lomha, nehézkes zökkenéssel megálljon az emeleten, hogy nyíljék az ajtaja, nyíljék, és döngve becsapódjék, ahogy kilépnek rajta.

 

 

Mi ütött belé?

Már délelőtt is itt álldogál a lift ketrece előtt. Talán nem is ment iskolába? Csak áll itt táskájával a hóna alatt, és belebámul a lift délelőtti homályába.

A lift rácsa mögé nem süt be a nap. A délelőtt sötét szobája.

Fehér homlokok egy asztal fölött. Áttetszően fehér homlokok. Tábornokok haditanácsa a döntő ütközet előtt. Ezek a homlokok már tudják, hogy rövidesen puskacső elé kerülnek. A kivégzőosztag puskacsövei elé. A döntő ütközet elvész. A tábornokok nem kerülhetik el sorsukat. Hadbíróság elé kerülnek. A hadbíróság meghozza ítéletét. A tábornokokat megfosztják rangjuktól. Egyenruhájukról letépik a vállrózsát. Kardjukat kettétörik. A tábornokokat a falhoz állítják. Szemben velük a kivégzőosztag. A fehér homlokok a puskacsövek előtt.

Elgörbült pásztorbot emelkedett a magasba. Pásztorbot és püspöksüveg. Az Egyházi Méltóság sértődött, lángoló tekintete. Egyházából kitagadták, minden méltóságától megfosztották. Ki tudja, mi volt a vétke? Mit olvastak a fejére! Talán útjában állt valakinek. Talán éppen a Legmagasabb Méltóságnak. Az Egyház Fejének. Aki benne látta vetélytársát. Legnagyobb ellenfelét. Kiátkozták és elűzték. Egyházi jelvényeit örökké magával kellett hurcolnia, hiszen ezekhez is átok tapadt. Szószékre többé nem léphetett. Templom nem fogadta be. Sehol se fogadták be. Úgy kellett vándorolnia az emberek között elátkozott palástjában, fövegében és azzal a bottal a kezében. Sehova se nyert bebocsátást. És most idehúzódott. Görnyedten ült abban a sötét zugban. Itt is veszély fenyegeti. A gangokon bíborosok járnak. Imáiba mélyedt.

Egyszerre felemelte a fejét. (Hangot hallhatott? Vagy jelt kapott?)

Felegyenesedett. Az alázat eltűnt a tekintetéből, és most már csak az a pusztító düh.

Magasra emelte botját. Még egy pillanat, és kimondja az átkot. A kiátkozottak rettenetes átkát.

 

 

Szürke szemeteskuka a lift ajtajában. Még ácsorog, de mindjárt megkezdi útját az emeletek között. Senki más nem szállhat be a liftbe. Ez az ő órája. Már várják. Roskadásig megtelt szemétládák, vödrök, végig az emeleteken, az ajtók előtt.

Már indul is a lifttel. Minden emeletnél megáll.

Kitárul a lift ajtaja. Nem lép ki. Várja, hogy eléje járuljanak a

szemetesládák

vödrök

kosárkák

újságpapírba csavart, gyanús kis hulladékcsomagok.

Várja, hogy neki adjanak mindent.

Rothadt gyümölcsöt

megfeketedett krumplihéjat

szalámihéjat, parizerhéjat

szalonnamaradékot

kinyomott, összeszáradt tubusokat

felhasított konzervdobozt

szétesett papucsot

dugót, törött kanalat.

Várja, hogy mindezt neki adják.

Alászáll a mélybe, és kiokádja az egészet. Újra indul, ha könnyített terhén. Le és föl, le és föl. Minden az övé. Felzabálja a házat.

Szédelegve kitántorog. Úgy kell kitámogatni a liftből.

Eltűnik valahol a hátsó udvarban.

 

 

Roncsliftek a roncstelepen.

Az ajtók kiszakítva. A liftajtók a földre fektetve, egymásra borulva. Liftcsengők – megvakult szemek sötét ürege. Kilincsek, kapcsolók, kitört üvegdarabok. Megfeketedett sodronyok, kötelek, elgörbült, rozsdás szögek.

Szürke, homokos föld a liftek temetője.

A liftek itt fekszenek, és várják a háziasszonyokat. Rehánét, Nagynét, Mógernét, Szemesnét, Lukácsnét. A fess és elegáns Róth Terit, az elhurcolt Pollner családot, Lehoczky urat, Mezei doktort, Rózsát és Andrást. A gázóra-leolvasót, a beteglátogatót, a postást, a körzeti orvost. A házfelügyelőt és a segédházfelügyelőt.

A szemeteskukák a liftek mellett. Szétroncsolt szemeteskukák, félig belefúródva a földbe.

Fúj a szél. Pusztító, forró szél.

 

 

Üres a lift ketrece.

Lakók bolyonganak a lépcsőkön. Emeletek elveszett lelkei. Valaki megáll a negyedik és az ötödik között. Lebámul a mélybe.

Üres a lift ketrece.

A Trafik

 

Mélyen belehajolt a szivardobozba. Magába szívta azt az erős, bódító dohányszagot. Valósággal beleszédült.

Arab lovasok vonulása a sivatagban. Mozdulatlanul ültek a lovon. Arcuk, akár egy kődarab. Fújt a sivatagi szél, hordta a homokot. Pálmafák szálltak ebben a szélben. Dohányszínű házak. Lefátyolozott női arc egy ablakban. Vár valakire? Kire várhat? Komoran vonultak a lovasok a forró szélben. Kövek a sivatag homokjában. Csupasz kőfalak. Egy épület romjai. Egy város romjai. Mindenki elpusztult abban a városban. De az arab lovasok most bosszút állnak. Puskájukra dőlve közelednek a bosszú lovasai.

A fiú megborzongott.

Eltűntek a lovasok. Minden eltűnt. Csak az a szivarszag!

Nevetést hallott valahonnan. Hangokat és nevetést.

– Bújj már elő abból a dobozból! Hallod, Jancsi!

– Mit szóltok ehhez a fiúhoz?

– Micsoda dohányos lesz! Egyik szivar a másik után!

– Még a szagát se bírja!

– Mit beszélsz?

– Nekem elhiheted! Még a szivar szagát se… Be se lép egy szobába, ha csak megérzi!

– Ugyan, kérlek! Hát láttál már ilyet, hogy egy gyerek… egy ilyen kis kölyök…

– Most gyűlöli meg! Egy életre!

– Szenvedélyes dohányos lesz!

– Én pedig állítom, hogy…

– Elhallgattak. Megint a nevetés. Valaki kopogott a doboz oldalán.

– Azért most már elég lesz! Bújj ki abból a dobozból!

Nem bújt elő. Nem akarta látni az arcukat. Nem akarta hallani a hangjukat, a nevetésüket. Ájultan szívta magába a dohányszagot.

 

 

Csöndes kis kávéház a csöndes kis utcában. A fiú valósággal odatapadt az ablaküveghez. Bebámult. Zöld posztós biliárdasztal. A szélén torpedó nagyságú szivar. Vörösen izzott a hatalmas, kékesszürke hamuréteg mögött. Zöld, fehér, piros biliárdgolyók az asztalon. Egymás körül keringtek. Már majdnem összeakadtak egy kis beszélgetésre, de akkor csattant a dákó, és megint szétugrottak.

Bajuszos arc hajolt az asztal fölé. Ujjai között alig észrevehetően előrecsúszott a dákó, majd vissza. Olyan mozdulatot tett, mintha rá akarna térdelni az asztalra. Ráfeküdni. Megcélozta a fehér golyót. Az kissé sértődötten gurult a többiek felé. Már elnézést! Könnyedén meglökte a pirosat. Az váratlanul és alattomosan a zöldet. Elkezdődött a lökdösődés. – Hallja, barátom, mit akar itt maga?! Maga mit akar?! – Eltűntek egy sötét lyukban.

A bajuszos megelégedetten felegyenesedett. Leemelte a szivart az asztal széléről. Két szippantás. Visszatette. Gondosan megkrétázta a dákó végét. A szivarról elfeledkezett. A hamu megint egyre dúsabb. Az apró vörös izzadás egyre dühösebb.

Halk zene a kávéház mélyéből. Zongora és hegedű.

A fiú kintről nem láthatta a zenészeket. Biztos, hogy dohányszínű mellényben játszanak. Közben valahonnan a háta mögül megint hallotta a hangokat. Azokat az ingerült hangokat.

– Mi lesz már, Jancsi?

– Meddig várjunk még? Meddig kell még rád várni?

Nem mozdult.

Az a szivar a biliárdasztal szélén! Most már teljesen elborította a hamu. A hamuréteg mögött a vulkán izzása. Apró, tűzpiros pont.

Történik valami! Mindjárt történik valami!

A hamu megreszketett, kissé oldalt csúszott. Várni lehetett, hogy mindjárt leesik. De nem! Megállt a levegőben.

Felizzott a piros pont. De mindjárt el is tűnt a hamu mögött.

A sötétszürke hamuhegy pedig ismét megreszketett. És most már lezuhant. Mindent maga alá temetett.

Csak ő legyen bent! Csak ő! A hölgy!

A fiú a trafik felé vágtatott. Szinte már látta azt az ősz hölgyet világosszürke pulóverben, gyöngysorral a nyakában, a pult mögött. Merev, sima arc. Mintha kissé meg lenne sértve, hogy itt kell ülnie. Ha a szivarosdoboz felé nyúl, megremeg a válla, a melle. Lágyan, biztatóan emelkednek a mellek a szürke pulóver alatt. Ha odaüthetném a fejemet! Ha egyszer áthajolnék a pulton, és csak úgy odadőlnék!

Közben még hallotta a hangot. Apa halk és fenyegető hangját. – Két cigarillosz… el ne felejtsd! És zacskóban… vagy legalábbis papírban! Légy szíves, és ne a mancsodban hozd fel! Valahogy nem szeretem, ha összenyomogatod!

Jó, hát majd zacskóban! Megállok a pult előtt, ránézek a hölgyre, az arcába nézek: Kezét csókolom! Kérek két cigarilloszt!

Itt elakad. Igen, itt majd megint csak elakad. Miért nem tudja kinyögni, hogy zacskóban, hogy tessék szíves lenni zacskóban…

De talán mindez fölösleges.

A hölgy feláll. (Néha feláll, és akkor látni a szűk fekete szoknyáját.) Kiemel két cigarilloszt a dobozból. Zacskóba csúsztatja. Úgy nyújtja a fiú felé.

Szeret! Ha zacskóban adja a szivart, akkor szeret! Még akkor is, ha papírba csomagolja. Leszakított újságpapírba vagy olyan bús barnába. De persze, ha csak úgy nyomja a kezembe!…

A trafik esti fénye.

Egyszerre csak előtte a kivilágított kirakat. A járdára hulló kedves, otthonos fény. A járdaszéli vékonyka fa is kapott valamit ebből a fényből. Mintha többen állnának a fa mellett. Egész kis társaság. Itt adtak találkozót egymásnak, hogy aztán együtt menjenek be. És beszélgessenek. Odabent is ismerősök várják őket. De a legkedvesebb ismerős maga a hölgy.

Nem, a hölgy nem beszélget senkivel. Még sose láttam, hogy beszélgetett volna valakivel.

Talán nincs is ott. Talán az a másik ül a pult mögött. Ó, igen, az a másik. Sovány, szemüveges nő szétlapított orral. Valahonnan a szemüvege fölül néz. Kedélytelen, náthás hang. Két cigarillosz! És már nyújtja is. De a fiú megszólal. (Most megszólal!) – Tessék szíves lenni becsomagolni!

– Becsomagolni? Na, nézd csak! És legalább köszönnél! Nem tudsz köszönni?

Nem tud köszönni. Úgy is megy ki, köszönés nélkül.

Olyan düh fogja el, ha meglátja azt a másikat. És lehet, hogy most megint csak…

A tengerészkapitány fogadta. Az a fehér körszakállas, kék egyenruhás tengerész, szivarral a szájában. Előredőlt a kirakat üvegje felé. A szivarja kigyulladt. Hátradőlt. A szivarja kialudt.

A kapitány derűsen bólintott.

– Jó estét, fiatalember!

A fiú visszabólintott.

– Jó estét, kapitány!

Benézett.

A hölgy ült odabent. Szürke pulóver, mélyen lelógó gyöngysor. A tokája is olyan elegánsan ereszkedett le. Valahova a levegőbe nézett. Meg se látta azt az alacsony, kopaszos férfit.

Az apró, finom mozdulatokkal ropogtatta a szivart. Nem gyújtott rá. Letette a szivart. A hölgyet nézte. Talán mondott is valamit. A hölgy még mindig csak a levegőbe bámult. Meg se látta, ahogy a férfi magához húzza a karját. Ahogy a karját ráfekteti a pultra.

A férfi végigsimított rajta. Akárcsak valamilyen szőrmén. Rápaskolt arra a hosszúkás, fehér kézre.

A hölgy egy szót se szólt. Oda se nézett. Mintha nem is tartozna hozzá az a kéz. Éppen csak egy kicsit megremegett a tokája.

– Nem megyek be, kapitány!

A tengerész az üveghez dűtötte a homlokát.

– Dehogynem, fiatalember!

Mélyen behúzódott a kapualjba. Olykor hátrasandított a lépcsőház felé, mintha várna valakit. De hát kit várhat egy ilyen borotválatlan, pokrócba csavart alak? Csakugyan az a színtelen, foszladozó szélű télikabát a leszakadt zsebekkel, akár egy pokróc. Kit várhat egy ilyen alak? Kire számíthat?

Nem is számított ő senkire. Előbújt a kapualjból, ahova mintha berendezkedett volna erre az éjszakára. Most mégis előbújt. Kint állt a sötétben a ház falához tapadva.

Szemben a kis trafik. Aprócska fénykör a járdán. Vaksin hunyorgó fény. Minden pillanatban kialudhat. Innen is látta azt a két alakot. A vékony csontú, kis öreg trafikosnőt. Meg azt a férfit. A trafik vendégét. Még innen is látszik, milyen vörös a képe. Nem vetheti meg az italt. De sohasem részeg. Akármennyit iszik, sohase jut addig, hogy… Valósággal irigyelte ezt a hófehér hajú, vörös képű öreget. Azért már elmehetne. Már többször is elbúcsúzott. A trafikosnő az ajtóig kísérte. Ott beszélgettek, nevetgéltek. Egyszerre csak visszafordultak. Most megint, mintha begombolná a kabátját, és indulna. Dehogy! Visszaül arra a kopottas székre, a pult mellé.

A férfi levált a falról. Átment a túlsó oldalra. Átlépett azon a kis fénykörön. Egy pillanatra jól látta a trafikosnőt, ahogy előrehajol. Kevéske haja gyászos kis kontyba csavarva. Mindjárt szétesik ez a konty. Mindenesetre jól mulathat a vendége történetein. Az öregúr pedig csak úgy ontja a történeteket. Nagy kujon lehetett valamikor. Ki tudja, talán még ma is. Na nem ezzel a kiszáradt anyókával! Kap ez még különbet! A térdét csapkodja, úgy nevet. Iszonyúan élvezi a saját történeteit. Talán a katonakorából vagy pedig…

Az idegen majdnem benyitott a trafikba, hogy még elcsípjen valamit a történetből.

Esti beszélgetés. Kedélyes kis esti beszélgetés.

Néha többen is lehetnek. Egész kis társaság. A trafikosnő társasága. Kaszinóznak. Idejárnak a környékről. Szeretik ezt a trafikot meg a trafikosnőt.

Margit néni… talán így hívják. Özvegy. Ez meg egy özvegyi trafik.

Belerúgott egy kődarabba.

Talán özvegy is lehet! Csak az a pasas tűnjön már el! Fejezze be a szövegelést, és hordja el magát!

Ez a nyirkosság! Szitálás a sötét égből. Nem eső, nem is hó. Bőr alá csúszó, szúrós szitálás. Egy gyárkémény árnya. Sötétbe vesző kis házak. Egy műhelyablak kékes fénye. És ez a trafik. Az özvegyi trafik.

Mióta ácsorgok itt? És meddig?! Még meddig?!

Megint átlépte azt a kis fénykört a trafik előtt. (Hülyeség! Mit sétálgatok itt? Talán már figyelnek is onnan bentről. Talán éppen azért nem megy el az az alak.)

Visszahúzódott a kapualjba.

Most már igazán el kell hogy búcsúzzon a vendég. A trafikosnő kikíséri. Még egy kicsit utánanéz, aztán vissza a pult mögé. Vékony a nyaka. Lötyög rajta a bőr. Öreges, ráncos bőr.

Nem, a vendég egyszerűen nem akart elmenni. Ő pedig a kapualj repedésében megint csak arra a társaságra gondolt. A kaszinózásra. Ahogy a törzsvendégek összejönnek egy kis tereferére. Talán még kávét is kapnak. Kávét vagy teát. Cigarettáznak, szivaroznak. A kékes füst lassan elborítja a trafikot. Hangok törnek fel ebből a füstből. Álmosan duruzsoló hangok. És egyszerre csak ő is megszólal! Hiszen már régen ott álldogál a fal mellett szivarozva. – Az osztrákok ellen húztam fel először a címeres trikót. Az osztrák tizenegy ellen. A nagy Csoma nem akart velem egy csapatban játszani. – Döbbent moraj. – De hát mi baja volt magával a nagy Csomának? – Csoma Karcsi felment a szövetségi kapitányhoz. Kapitány úr! Ha a Nyerges a szélsőm, megmondom őszintén, inkább kimaradok a csapatból. Megszoktam, hogy az öcsém mellett játsszak. Csoma I., Csoma II. Csakis ez lehet a válogatott jobbszárny. Ezt mondta a nagy Csoma. Csakhogy a szövetségi kapitány ragaszkodott hozzám. – Az ámulat és elragadtatás moraja. A szövetségi kapitány! Mire ő: – Csak annyit mondhatok, hogy Csoma I. nem bánta meg, hogy nem az öccse játszott mellette. – Az ősz férfi rágyújt egy újabb szivarra. – Igen, igen… a Nyerges! Emlékszem erre a névre. – Kifújja a füstöt lassú, kékesszürke karikákban. – De aztán eltűnt a pályáról!

Eltűnt a pályáról!

Megint az a nyirkosság. De ez most már belőle áradt, valahonnan a bőre alól.

A trafik oly messze. De azért mégis élesen látott mindent. Ahogy az öregasszony a kontyához nyúl. Megigazítja. Közben majdnem kicsúszik belőle a fésű. Az a ritkás haj már úgyis alig tartja.

A vendég lassan feláll. Az ajtó felé indul. Az öregasszony nem kíséri ki. Mi az? Összekaptak valamin? Nem, az lehetetlen. Inkább mintha a néni elbóbiskolt volna a pult mögött. Most mégis fölemeli a fejét. Mosolyogva integet. A másik visszaint az ajtóból.

Mind a ketten feléje fordulnak. És csak nézik. Lehet, hogy kijönnek a trafikból. Átkelnek a sötét kocsiúton. Megállnak előtte, és megkérdik: Kit keres, kérem?

A trafik vendége kilépett az utcára. Eltűnt. Felszívódott a sötétben.

A trafikosné rakosgatott a pulton. Cigarettásdobozok, kemény fedelű képeskönyvek, irkák. Kihúzta a fiókot. Úgy hagyta kihúzva. Mintha abból akarna valakit megkínálni. Visszatolta. A retikülje után nyúlt. Kivett belőle egy cigarettát. Rágyújtott.

A férfi kilépett a kapualjból. Vállát felhúzta, kezét zsebre vágta, ahogy átment a másik oldalra. Valahogy nem akarta látni a kezét. Közben úgy oldalt szimatolt. Nem, senki. A trafik mellett se álldogált senki.

Megcsendült a kis harang, ahogy kinyílt a trafik ajtaja.

A trafikosnő felnézett.

A férfi egy darabig szótlanul állt az ajtóban. Megpróbált mosolyogni. Majd valami távoli, reszelős hangon.

– Már zárnak?

Nem várt választ. Elindult az asszony felé.

 

 

Trafikok esti fénye a Körúton.

Hosszú szárú, barna pipa a kirakatban. Tömzsi kis angol pipák. Nyitott fedelű szivardobozok. (Tessék válogatni! Finom, értő mozdulattal megroppantani a szivart!) Cigarettásdobozok. Különféle színű cigarettásdobozok. Vöröses, aranybarna, sötétlila, halványsárga.

Barna mackó a játéksarokban, piros fezben. Hosszú nyakú zsiráfok, dühös tekintetű, apró kis majmok. Katonák. Angol gyarmati katonák. Fehér trópusi sisak, vörös egyenruha. Elöl a tiszt kivont karddal. Mögötte a többiek. Harci riadót fúj a trombitás. Az egyik katona széttárt karral hátrahanyatlik. Alattomos lövés érhette. Honnan lőttek rá? Honnan kapta a gyilkos golyót?

Női táskák könnyedén odavetve a másik sarokban. Tarisznyák házi hímzéssel. Mindjárt beszalad egy lány, és a vállára kapja. Végigrohan vele a városon. Egy ilyen tarisznyával csak rohanni lehet.

– Micsoda bazár! Elképzelhetetlen lett volna azelőtt!

Elöregedett, bosszús arc a kirakat előtt. Ki tudja, mióta rótta az utcákat! Olykor szinte vágtatva, mintha várnák valahol. Hogy aztán kifulladva megálljon egy kirakat előtt. Olyan elkínzott-kétségbeesetten. Mit bámulok én ezen?!

Mit bámult a pénztárcákon? A patkó alakú, világosbarna pénztárcákon, ahogy egymás mellett hevertek. Fölöttük színes zsinóron méltóságteljes fekete tárcák. Ezekbe már összegek kerülnek. A tízesek, húszasok éppen csak meghúzódva a külső rekeszben. Ötvenesnél kezdődik. De még az ötvenesek se nagyon számítanak. A százasok és az ötszázasok!

– Százasok és ötszázasok!

A férfi a sálját húzogatta. Egyedül álldogált. Mégis, mintha odaszólna valakihez. – Anyám sose tett volna ki ilyesmit a kirakatba! Anyámnak trafikja volt az Aradi utcában.

Egy hangra várt. Esetleg, hogy valaki felröhög. Mikor volt a maga anyjának trafikja az Aradi utcában?!

De hát senki se állt mellette. Tovább húzogatta a sálját. Tovább motyogott.

– Na, tessék, egész drogéria! Luxusszappan meg bőrápoló! Anyám sose tűrt volna meg ilyesmit! És ezek a krémek! Mindenféle krémek… száraz bőrre… zsíros bőrre!

Dühödten dalolta.

– Száraz bőrre! Zsíros bőrre!

Elhallgatott. Egyszerre elpárolgott a dühe. Nézte a kirakatot, és váratlanul valami olyan béke szállta meg. Ki tudja, talán mindjárt megszólal a zene odabent. Csöndes kis házi muzsika. A trafikos hegedül, a trafikosné harmóniumon játszik. És amikor ő belép, csak a fejükkel intenek.

– Ismertük a kedves mamát!

 

 

Trafik, szemben az iskola vörös téglás épületével. Kék csomagolópapír a kirakatban, vignetta, toll, tinta, radír, levélpapír, boríték. Néhány könyv. A nebuló csak éppen átszalad az iskolából, és mindent megkaphat. Rajzlapot és rajzszöget. Megáll a pult előtt. A zsebében kotorászik. Kifordítja a zsebét. Néhány fillér, fél zsemle, gombok meg valami rémületes törmelék. És csak úgy lóg az a szakadt bélés!

A fekete házisapkás trafikos mereven nézi.

– Nincs nálad annyi! Az csak természetes, hogy nincs nálad annyi!

Porubszky Kálmán, a magyar nyelv és irodalom tanára a tízpercben jön át könnyedén vállára dobott kabátban.

– Hangulatos képeslapok érkeztek, tanár úr! – A trafikos már nyújtja is a képeslapokat.

A tanár úr csak biccent. Hangulatos képeslapok. (Na, képzelem! Csónakázás holdfényben, összeboruló szerelmespár…) Valamilyen dobozból kiemel egy rövid szivart. A szivarvágóval lecsippenti a végét. És közben már ír, ír… Még mindig olyan megvető képet vág. Azokat, akiknek ír, éppúgy megveti, mint a képeslapokat. Hirtelen a trafikos elé tol egy lapot.

– Mondja, ezeknek mind így le van nyalva a hajuk?!

Lenyalt hajú fiatalember hajol egy ábrándos tekintetű lány fölé. Mögöttük virágba borult fa.

A trafikos elöregedett tekintetével a fát nézi. Hol vannak ilyen fák?

A tanár egy pillanatra belebámul abba a füstben pácolt arcba. (Ettől várok én valamit!) Ingerülten visszahúzza a lapot.

A trafikos mintha még mindig azt a fát nézné. Hol vannak ilyen fák?

Akad, aki csak úgy megáll a kirakat előtt.

Az a fiú iskolatáskával a hóna alatt. A táskát lassan lecsúsztatja a földre. A könyveket bámulja. A trafik könyveit. Cooper Fenimore: Az utolsó mohikán. Setton Thompson: A fekete mén.

Akad még néhány könyv, de az most nem érdekes. Csak ez a kettő. Cooper Fenimore aranyozott, cirádás betűkkel. Alatta két indián… tomahawkkal küzdenek. Elszánt dühvel és olyan kétségbeeséssel.

Indián az indián ellen! De hiszen ez testvérháború!

A fiú megrázza a fejét. Két térde közé kapja a táskát.

Sziklán áll a fekete mén. Nem is sziklán. Már csak éppen a szikla szélén. Fejét büszkén hátraveti, sörénye vadul lobog. Két mellső lába a levegőben. Egy pillanat, és leveti magát a mélybe. Üldözik. Fogságba akarják ejteni, hogy aztán betörjék. De nem! A puszták vad lova inkább leveti magát a szikláról!

A fiú hirtelen megpillant egy arcot. Áttetszően vékony, füstös arc a fekete házisapka alatt. Ott lóg a cigarettásdobozok, képeslapok között.

Nézik egymást, a trafikos és a fiú.

Soha semmit se vett ez a fiú! Se csomagolópapírt, se tollat, se tollszárat. Semmit. De még csak be se jött. Odakint áll a kirakatnál. A kirakatomnál. Most éppen a táskáját lóbálja. Mi lehet abban a táskában? Lefogadom, hogy nincsenek is könyvei. Néhány széthullott, rongyos lap. Saláta. Biztosan későn ébred a fiatalúr. Alig tudják fölrázni. Úgy kell kirángatni az ágyból. Egyáltalán, milyen karikás a szeme! Mit művelhet ez a paplan alatt! Kávét reggelizik vajas kenyérrel. Kényelmesen, ráérősen. Mindenki tombol körülötte… törődik is ő azzal! Semmivel se törődik. Most is… tessék! Már csöngetnek. Én is hallom… itt bent! Zeng az utca. De ő, úgy látszik… Süket vagy, fiacskám?!

A fiú lenyűgözve nézte azt az elszáradt, barna arcot. Az író! Csakis ő írhatta ezeket a könyveket! Zárás után lehúzza a redőnyt, odaül a pult mögé. Maga elé teszi a papírt meg a tintát. Elkezd kapirgálni. Ő a Cooper Fenimore meg a Setton Thompson. Micsoda nevek! Valamikor Amerikában járhatott. Mindenféle történeteket hallott indiánokról. Ismert is indiánokat. De most már ki se mozdul a trafikból. Odabent gubbaszt a lehúzott redőny mögött. Írja ezeket a könyveket, a trafik könyveit.

Szólok neki! Becsületszavamra, kimegyek, és szólok neki! Hiszen már elhangzott az utolsó csöngetés. A többiek bent ülnek a padban hátratett kézzel. Várják a tanár urat. Kicsapják ezt a fiút. Nem is vitás, hogy az lesz a vége. Hiszen ez már nem az első eset. Itt ácsorog, és bámul, háttal az iskolának. Hátat fordítva! Ez a legszebb az egészben! Ez aztán mindennek a teteje! …a fekete mén… összetörve odalent a mélyben!

 

 

Trafik az üres telek sarkán.

Kőkerítés romjai, elszórt vasdarabok, ócskaságok. És ez a bódé. A házak elfutottak előle. Cserbenhagyták.

A kirakat áthatolhatatlan homálya. Van valaki odabent? Egy trafikos, aki várja a vendégeit?

Pokrócba csavart alak a pult mögött. A sarokban vaskályha. Azon egy lábas. A trafikos olykor felállt, leemelte a lábas fedelét. Kedvetlen arccal nézte azt a főzelékfélét. Egy kanállal megkavarta. (Teljesen hiábavaló mozdulat!) Visszaült.

Milyen lehet a trafikos ebédje? És az áruja? Mégis, mit tud adni, ha véletlenül betéved valaki? Milyen szivart? Milyen cigarettát? Köszön a vendégnek? Jó napot, uram! Kezét csókolom, asszonyom! Vagy csak éppen felmordul?

A kirakat! Az a reménytelenül szürke kirakat! Nem, itt soha senki se állt meg.

Meztelen kaucsukbaba, zsiráf, labda, ólomkatona.

Honnan került elő ez a kék nyakú zsiráf? Miféle dzsungelből? Egyáltalán miféle zsiráf? Kék nyakán apró fehér pöttyök. A társai elkergették. Elűzték maguk közül. És most döbbenten álldogál kurta lábain. Zömök és kurta lábak. Négy félig lefaragott dugó.

Ki játszott azzal a behorpadt labdával? Kézbe vette valaha valaki? Lányok dobálták egymásnak a téren? Egy fiú közéjük ugrott. Elkapta, és elfutott vele. A lányok nevetve üldözték. Aztán már csak úgy kergetőztek, és a labda elgurult. Valaki megtalálhatta. Talán éppen a csősz. Szöges botjával megpiszkálta. Fölszúrta. Úgy vitte a csőszház felé a magasra tartott boton.

Meztelen kaucsukbaba széttárt karral, rémült tekintettel. Valaha talán ruhája is lehetett. Ki húzta le róla? Vagy csak egyszerűen lekopott, szétfoszlott?

Ki hozta ide ezeket a játékokat? Eladták őket? Pénzért? A trafikos pénzt adott értük? Talán az ő játékai lehettek? A gyereke játékai? Soha nem volt gyereke a trafikosnak.

Hát akkor?

Egy halott gyerek játékai.

Az apa összeszedte őket, és lehozta ide. Csak megszabadulni tőlük! Csak minél előbb megszabadulni!

Nem, nem, kérem, ne értsen, félre! Nem kérek értük semmit… egy fillért se!

Lerakta a pultra a zsiráfot, a kaucsukbabát, a katonát és a labdát. És még mielőtt a trafikos egy szót is szólhatott volna, eltűnt. Soha többé a tájára se jött a trafiknak.

A trafikos az egész társaságot kitette a kirakatba. Azóta feléjük se nézett. Elfelejtette őket. Ebben a trafikban nincs kirakatrendezés. Örök időkre az üveg mögött, abban az iszapos szürkeségben. A zsiráf, a katona, a lemeztelenített kaucsukbaba, a behorpadt labda. Halott gyerek halott játékai.

A trafikos megigazította derekán a pokrócot. Már megint félrecsúszott. Semmit se használ az a mogorva biztosítótű. Különféle rétegek csuszamlása. A nagykabát, a zakó, a szvetter mind megindultak.

Éles, hideg levegő vágódott be. A szél! A telek felől fúj az északi szél!

A pokrócot rángatta. Megkezdődött a nagy pokrócrángatás. Egyszerre csak abbamaradt.

Egy nő vékony kis kabátban. Pénzt vett elő a ridiküljéből. Közben meglehetősen riadtan nézett a trafikosra.

– Hát akkor… ha lenne szíves… a bejelentőt.

A trafikos lassan fölemelkedett. A pokróca szétcsúszott, de most már nem törődött vele. A nő felé hajolt.

– Bejelentő?!

– Bejelentő.

– Bejelentő és kijelentő?! Más nem is lesz?! Semmi más? Egy skatulya gyufa? Nem… az se! Csak bejelentő és kijelentő! És itt is akarja kitölteni?

Föllobbant a tekintete, ahogy rámeredt a vevőjére.

– Tintát is adjak? Tollat és tintát?! És miért nem ül le? Foglaljon helyet! Helyezze magát kényelembe! Nagy nap ez nekem! Valóságos ünnep!

 

 

– Ha elgondolom, hogy napokig itt ólálkodhatott a trafik körül! Napokig? Esetleg hetekig. És csak az alkalmat leste, a megfelelő alkalmat, hogy mikor maradok egyedül. Azt hitte, hogy egy öregasszonnyal könnyen elbánhat. Egy magára maradt öregasszonnyal. Csakhogy valamire nem számított. Beppóra. Ó, a derék Beppó! Ha látták volna, hogy ugrott neki! Ott kuporgott a pult mögött. Valósággal megmerevedett, úgy figyelt. Várt és figyelt. Már zárnak? Ezt kérdezte az az alak, ahogy belépett. Elindult felém. Beppó még mindig nem mozdult. De amikor a férfi felemelte a kezét, egyszerre fölemelkedett. Felmordult és nekiugrott. A csuklójánál kapta el. Ha látták volna azt az arcot! Akkor már rohant volna kifelé, menekült volna, de Beppó nem engedte. Beppótól aztán nem lehetett megszabadulni. És hát azért én se vesztettem el a fejemet. Egy százados özvegye! Egyszóval, nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy ő kitervelte.

Futballista volt? Egy lezüllött futballista? Valaha válogatott játékos?

Nem tudom. Nem is érdekel.

 

A hölgy feláll a pult mögött. Az ősz hölgy szürke pulóverben, gyöngysorral a nyakában. Egy darabig úgy áll merev, sima arccal. Mintha meg lenne sértve, hogy fel kell állnia.

Kilép a pult mögül, és elindul. Szürke pulóverben, szűk, fekete szoknyában. A trafikot rábízza arra a másikra. A társára. De egyáltalán nem is törődik a trafikkal. A társával még kevésbé.

Lassan, méltóságteljesen vonul az utcán.

Senki se meri megszólítani.

Befordul a sarkon. Megáll a ház előtt. Meggondolja magát? Visszafordul? Lehet, hogy nagyon is koszladtnak találta a kapualjat, a lépcsőket? Ugyan, mit érdekli őt a kapualj! Csak éppen megállt egy pillanatra, ennyi az egész.

Belép a kapuba. Jön föl a lépcsőn. Nem fogja meg a korlátot. Meg se érinti.

Bruck úr lép hozzá a második emeleti lépcsőfordulónál. Az alacsony, széles vállú Bruck úr. A fülébe suttog, és mintha megfogná a karját. Mit akar tőle? Be akarja húzni magához?

A hölgy meg se látja. Elsiklik mellette. Bruck lekopik. Egy darabig még utánabámul. Eltűnik a lépcsőház homályában.

A hölgy jön fölfelé. Bekanyarodik a harmadik emeleti folyosóra.

Megáll egy ajtó előtt. Végigsimít a szoknyáján, megigazítja a nyakláncát.

Az ajtó szinte magától nyílik, ahogy belép. Nesztelenül jön végig a sötét szobákon. Oly ismerősen, mintha már járt volna itt. Megkerüli az ebédlőasztalt, megérinti az egyik szék hátát.

Elmegy az ágy mellett. A fiú mellett. Az ablaknál áll, kinéz az utcára. Egyik kezével megfogja a nyakláncát. Mintha magában beszélne, úgy suttogva. Ez a lágy suttogás betölti az éjszakai szobát.

Hív valakit? Vár valakit? Miért nem mozdul el onnan?

Lassan megfordul, és elindul a fiú felé.

– Most ezt nézze meg, Ilonka! Leküldöm ide a trafikba a fiatalurat két szivarért. És hogy hozza fel? Zacskóban? Becsomagolva? Legalább újságpapírba csomagolva? Szó sincs róla! A csupasz tenyerében! Ezt szívjam én el?! Ezt kell nekem elszívni?! És ha most azt mondom, hogy menj le, és cseréld ki! és úgy hozd fel nekem zacskóban? Mi a véleményed erről, fiatalúr?!

A fiú hallgatott. Az a két összetört szivar a tenyerében! Dohányszálak hulldogáltak az ujjairól. Bánatosan peregtek a dohánylevelek.

 

 

Hátrahajtotta a fejét a fotelban. Belebámult a levegőbe, és egyszerre csak elkezdte:

– Virginia

   Kuba

   Portorico

   Regalia Média

   Fájintos

   Cigarillosz.

Mintha hirtelen zene szólalt volna meg abban a délutáni szobában.

Az öreg elhallgatott. Majd úgy eltűnődve.

– A Regalia Média a legfinomabb! Talán soha nem is volt olyan szivar. A Kubát Ferenc Jóska szívta, az volt a kedvence. A puha szivar a jó, ahogy úgy megropogtatják, szivarvágóval lenyisszentik a végét. Minden trafikban akadt szivarvágó. Az újságot is elolvashattam, és ha egy kicsit eldiskuráltam a trafikosnővel, nem is kellett megvenni. És miért ne diskuráltam volna el a trafikosnővel?

Lehunyta a szemét. És a szoba csöndjében megint felhangzott:

– Virginia

   Kuba

   Portorico

   Regalia Média

   Cigarillosz, Fájintos.

 

 

Az éjszakai kávéház asztalánál ült a tárcaíró. Hamuhegy alatt. Hamu borította a mellényét, nadrágját.

Szivarozott. Dühödten okádta magából a füstöt.

Felemelte a tollat. Visszatette. Megint felemelte. És most már leírta.

Látogatás.

A cím. Ez már megvan, aláhúzta.

Látogatás.

Várt egy kicsit. A tollat beledöfte a levegőbe. Indított. Indította a tárcát.

A minap betoppant hozzám Marsallakó barátom.

Megállt az írásban. Áthúzta az A-t.

Minap betoppant hozzám.

Majd ismét:

A minap betoppant hozzám.

A minap…

A szivarcsutkát belevágta a levegőbe. Felordított.

– Rudi bácsi!

Az ősz, kefefejű Rudi bácsi nyakába akasztott tálcával imbolygott az asztalok között. Szája félig nyitva. Gyilkos sakáltekintet. Elmerült a füstben. Ismét felmerült. Két lépés, és megállt, mint aki már nem tud továbbmenni. Mint aki már mozdulni se tud. Mégiscsak elindult azzal a lehetetlen, lúdtalpas járással. Kikötött a tárcaíró asztalánál. Valamilyen hörgésszerű hang tört föl belőle.

– Szerkesztő úr!

 

 

Rágyújtott egy szivarra. Még egy utolsó szivarra.

A levert szabadságharc szakállas tábornoka eltűnődve fújta a füstöt az akasztófa alatt. A füst átszállt a szakálla fölött, olykor beleakadva a szakáll bozótjába. Arcok bukkantak elő a gomolygó füstfelhőkből. Rohamra induló honvédek. Még egyszer feléje fordulnak. Őt keresik, ahogy ott ül a lovon, és szivarozik. A hősök, akik belerohannak az ütközetbe. És azok is, akik elhajítják a fegyvert.

Akadt, akit agyon kellett lövetnem. Példát kellett mutatnom. Példát! Istenem, miféle példát?!

Előttem állt az a fiú. Valaki még lökött is rajta egyet, ahogy elém vezették. Lódított rajta egyet. Ő ezt már nem érezte. Csak nézett rám. Csontos, füstszínű arc és az a tekintet! Két karja tétován lecsüngött.

– Tábornok úr?

– Hol a puskád, fiam?

Mintha az apja lettem volna. De hát nem voltam az apja.

Haza kellett volna küldenem a feleségéhez. Vagy inkább talán az édesanyjához. Csakhogy példát kellett mutatnom. Ezt várták a többiek. És hát ő maga is… igen…

Ott állt előttem belepve porral. Meg se értette volna, ha azt mondom, hogy eredj haza, fiam! De hát persze nem is mondtam semmi ilyesmit.

A fiú arca elszállt a füstben.

Egy lelkész közeledett magasra tartott feszülettel. Valahol dobok peregtek. A többiek… Függőleges, fekete vonalak levegőben.

Én vagyok az utolsó előtti. Vécsey maradt utolsónak. Neki még ezt is végig kell nézni.

Hirtelen elmosolyodott. Valósággal földerült.

Jól seggbe rúgtam azt a fickót!

Ez még az elején volt. Mindennek az elején. Ott sétálgattam a színes ablaküvegekkel befedett verandán. Sétálgattam, és szivaroztam. Egyszer csak beállított hozzám a fiatalúr a barátjával. Két honvéd – csak úgy! A nevemmel volt valami bajuk. – Tábornok úr, ez az idegen hangzású név… Domjánovich… – Damjanich, fiam! Rác név, egy rác kapitány neve. – Hunyorgott, mint aki nem egészen érti a dolgot. És megint elkezdte. – Tábornok úr, megértheti, hogy a honvédség… a magyar honvédség…

A barátja valami garanciáról makogott. Hogy ez a név nem nyújt elég garanciát.

– Hát az más, ha nem nyújt elég garanciát!

Csöndesen szivarozva elindultam feléjük. Olyan ünnepélyesen feszítettek. A küldöttség tagjai.

A fiatalúr fölemelte az arcát, ahogy megálltam előtte. A szónok. Aki ezt a kis beszédet kivágta. Fölszegte az állát. Alighanem mondani akart valamit. Semmit se mondhatott. Egyszerűen seggbe rúgtam.

A másik kivágódott az ajtón, és elrohant.

Ő meg végigcsúszott a veranda kövén. Valahogy mégis föltápászkodott. És most úgy állt ott ez a tejfelesszájú kölyök… Rángatózott az arca, ahogy eltámolygott. Nem tudom, utolérte-e a barátját.

Seggbe rúgtam. Jól seggbe rúgtam.

A tábornok belebámult a füstbe.

Domjánovich… ez az idegen hangzású név… Hát igen… Azt hiszem, ez most már…

És megint az az arc. Az a porlepte, csontos arc. A tépett zubbony. Tábornok úr!

Ezt látom utoljára? Ez kísér el? Üldögélhettünk volna egy domboldalon a présház mögött szivarozva, beszélgetve. Mindegy, fiam. Most már mindegy. Mutassunk példát!

Azért ezt még elszívom. Ezt a szivart még végigszívom.

Aztán pedig…

 

 

A füvet nézte. Azokat a letaposott, ritkás, kopaszos fűcsomókat.

Ott állt szivarozva, kopott, barna bottal a karján. Tulajdonképpen inkább csak rágta azt a szivart. Dühödten tologatta a fogai között. Várni lehetett, hogy egyszerre csak kiköpi.

Hát igen! Letaposott fű, összetört padok, letört faágak, halott gallyak, ahogy lelógnak a földre. Ez a tér. Az ő tere. Ezt kell hogy nézze ócska kalapjában, gyűrött ruhájában, ezzel a nevetséges bottal a karján. Menhelyen adnak ilyen botokat. Öregeknek, rokkantaknak. De egy csősznek?!

Rándított egyet a vállán.

Ugyan miféle csősz vagyok én?! Ki ijed meg tőlem? Kit tudok én kikergetni a fűből? A fiúk, akik idejárnak pénzezni, zsugázni, meg se látnak. Az egyikre rászóltam. Mit akar azzal a bicskával?! Mit dobálja abba a fába! Odajött hozzám, és a képembe bámult. Hova dobáljam? Magába, édesapám? A többiek röhögtek. Leakasztották a karomról a botot. Visszaakasztották. Sétáljon egyet, öreg! Üljön le a padra, fújja ki magát!

Valaha egy csősznek egyenruhája volt. Fűzöld egyenruha, sildes sapka. Ha megjelent a téren, hát akkor az ilyen alakok eliszkoltak.

A csősz egy régi mozdulattal fölemelte a botját. Egy régi, elfelejtett mozdulattal. Mintha meg akarna fenyegetni valakit. Talán azt a farmernadrágos lányt, aki a kutyájával besétált a fűbe. Különben egész családok táboroztak a fűben. Édesanya szétteríti a kockás kendőt, odainti a gyerekeket.

Szólok nekik!

Nem szólt nekik. A pázsit szélén állt, a szivarját rágta. Azt a félig szétesett szivarcsonkot. Tulajdonképpen le kéne heveredni egy fa alá. Aludni! Aludni!

Valaha volt egy főcsősz. Kis házban lakott a tér sarkán a lányával. Minden hónapban egyszer meghívott bennünket. Minden hónap első szerdáján. Valaki udvarolt a lányának. Talán éppen a Tigris.

Nem, a Tigris nem udvarolt senkinek. A Tigris nem látogatott meg senkit. Egyenruhát se hordott. Fekete puhakalap, fekete kabát. És mégis… Ha felbukkant puhakalapjában, botjával a karján, egyszerre csönd lett. De olyan csönd!

Egyáltalán, ahogy ő felbukkant! Gyorsan és észrevétlenül. Egyszerre csak ott állt egy bokornál, egy pad mellett. Fekete puhakalapban, fekete kabátban. Így kapta el a késelő Gabit. A fiúkat, akik filmszalagot égettek a sétányon. Sohase hívta a rendőröket. Nem érdekelték a rendőrök. Egyedül intézett el mindent.

Tojáshéjak. Szétszórt tojáshéjak a fűben. Egy falatozás romjai.

Ezt nézte a csősz, ahogy elsétált a gyep mellett. Megállt. Továbbment. Ismét megállt, és ismét visszanézett azokra a szétszórt tojáshéjakra. Vagy inkább csontokra. Szétszórt, apró csontszilánkokra.

Rágta, rágta a megfeketedett szivarcsutkát. Egy félig öntudatlan mozdulattal felemelte a botját. Mintha be akarna rohanni a fűbe, hogy kisöpörjön mindent.

Le-föl járkált a felemelt botjával.

Közben várta, hogy feltűnjenek a csőszök. A főcsősz, aki a tér sarkán lakott, és a többiek. És persze ő is… a Tigris.

A Tigris!

Kikergetné ezt az egész társaságot! A bicskásokat, a kártyázókat, a padrongálókat, a szemetelőket. És ha valaki azt hiszi, hogy meglóghat előle, hát az nagyon téved!

Hogy tudott üldözni! És mintha nem is izgatná az egész. Sose rohant. Csak futott egyenletes tempóban. Azért, ha kellett, átugrott egy padot. Botja kissé előrecsúszott a karján. Nem kiabált. Nem fenyegetőzött. Tőle senki se hallott olyat, hogy állj meg, az anyád istenit, mert ha elkaplak! Ő csak futott azzal a közönyös arcával. Megtörtént, hogy az az alak berohant egy kapualjba vagy éppen fel az emeletre. Oda is utánament. Mindenhova utánament.

A Tigris! A Tigris!

Egyszerre kihullott belőle ez a név. Minden kihullott belőle.

A sétány szélén állt lötyögős, öreg zakójában, azzal a menhelyi bottal a karján.

Előtte a hulladékokkal borított fű.

Kiköpte fogai közül a szivarvéget, ahogy elfordult.

Behavazott kottaállványok az üres téren. Eltűnt a zenekar, eltűntek a kottalapok.

Egy férfi járkált felhajtott kabátgallérral az állványok között. Diamant Béla, a trafikos. Megállt. Olyan mozdulatot tett, mintha a zenekar után akarna iramodni. De aztán végigsimított a kottaállványokon. Elgondolkozva nézett, mintha valamilyen zenét hallana.

Semmilyen zenét se hallott.

Eltűnt a zenekar. A Pénzügyőrség zenekara. Ők adtak térzenét ezen a vasárnapon. Hideg fényű, tiszta ragyogás a reggel. Friss, pattogó indulók. Lágyan úszó keringők. A Császár-keringő, a Kék Duna… Valóságos tömeg vette körül a zenekart. Ő is ott állt a tömegben, Diamant Béla, a Hársfa utcai trafikos. Senki se tudta, senki se sejthette, hogy rövidesen az ő műve is sorra kerül. A Szivarfüst-keringő. Ezzel indul a műsor második része. De még mielőtt a zene megszólal, a Pénzügyőrség zenekarának karnagya felemelt pálcával a közönséghez fordul. – Egy kis meglepetés! Önök most egy új művet hallanak. Diamant Béla Szivarfüst-keringőjét. A bemutató alkalmával hadd mutassam be magát a mestert! És akkor ő, Diamant Béla odalép a karmester mellé. Meghajol. Egy pillanatra szembenéz a közönséggel, és aztán…

Semmi! Egyáltalán semmi!

Már az első rész vége felé elfelhősödött az ég. Vasszürke felhők. Sötétszürke felhők.

– Ez a legrosszabb – mondta valaki.

És már hullott a hó nagy, nedves pelyhekben.

Hullt, hullt a hó. A közönségre, a kottaállványokra, a zenekarra.

A közönség sorai megbomlottak. Hólétől csorogva bemenekültek a közeli cukrászdába.

A pénzügyőrök még kitartottak. Pedig már csak egyvalaki állt mögöttük. Diamant, a Hársfa utcai trafikos. Komoran leszegett fejjel, zsebre vágott kézzel. Olyan elszántság a tekintetében. Valami olyan szikrázó düh.

Nekem nem kell közönség! Köszönöm, hölgyeim és uraim! Menjenek csak! Menjenek! Csak a kürtök szóljanak! A kürtök és a trombiták!

Egyre rekedtebben szóltak a kürtök és a trombiták. A cintányér bizonytalanul összeverődött. Elhallgatott. A karnagy leengedte a pálcáját.

Az elnémult kürtök meginogtak a levegőben. A trombiták lehanyatlottak.

A trafikos belekiáltotta a havazásba:

– Még nincs vége! Még az első résznek sincs vége!

Meg se hallották.

Ki figyelt rá abban a kétségbeesett kapkodásban! Ahogy megpróbálták összeszedni az elázott kottalapokat. Néhány lap lehullott a hóba. Vagy utánanyúltak, vagy nem.

Bebugyolálták a kürtöket. Télikabátokba gyömöszölték őket.

Megkezdődött a kürtök futása. A kürtöké és a trombitáké.

A trafikos együtt futott velük. Mintha hirtelen eléjük akarna ugrani. Eléjük akarná vetni magát. Vissza! Vissza!

A tér sarkánál megállt. Nézte, hogy vágtat át a Pénzügyőrség zenekara a kocsiúton.

A havazásban állt mereven, mozdulatlanul. Visszafordult.

Az elhagyott kottaállványok között keringett.

Dél rózsája! Azzal kellett volna befejezni az első részt. A második rész nyitánya pedig…

Visszajönnek. Eláll a havazás, és akkor majd visszajönnek.

Az állványok között álldogált.

Az állványok eltűntek.

A trafikos magára maradt.

 

 

Telefüstölték a szobát.

Fogták magukat, és eltűntek. A házigazda és a vendégei. Ki tudja, mióta beszélgettek és szivaroztak. Vitatkoztak. Olykor már majdnem összekaptak. Elcsöndesedtek, alig hallatszott egy-két szó a szoba mélyéből. Nézték, hogy úszik a szivarfüst.

Egyszerre csak valaki felpattant. Mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Vagy mintha már elege lenne ebből az egészből. Kirohant a szobából. A többiek utána. A házigazda néhány pillanatig elképedve maga elé bámult. Szivarját belenyomta a hamutartóba. Kivágtatott.

Mi történhetett! Hová mehettek? Egy kávéházba? A Ligetbe? Beültek a földalattiba, és kivonultak a Ligetbe, hogy ott folytassák ezt a beszélgetést?

A szoba mindenesetre egyedül maradt. A kékesszürke szivarfüst átszállt az asztalon és a székeken. A könyvszekrény fölött kavargott. Árnyak nőttek ki ebből a kavargásból. Egy hosszú előrenyúló alak, ahogy áthajol az asztal fölött. A karja elszáll. Ő is elszáll a karja után. Hegyes térdek nőttek ki a székekből. Előreugró állak. Egy aggastyán guggolt a sarokban, a keze a térdén. Így szállt fel mozdulatlanul a könyvszekrény polcára. Szakadozott női arc lebegett a csillár felé. Szája szétnyílt. Az egész arc egy kétségbeesetten szétnyíló száj.

Aztán csak az a gomolygás.

Önmaga körül gomolygott a füst. Magába szívta, elnyelte a szobát.

Eltűnődve fújta a füstöt az erkélyen.

Hátradőlve a tér padján.

Egy fölfelé fordított ládán üldögélve.

Elnyúlva a fűben.

Szétszórt gyufaszálak a tér padja alatt.

Nem dobta el a szivarvéget. Bedugta egy ócska dobozba.

Olykor elővette a dobozt. Bódultan szagolgatta azokat az áporodott, bűzhödt roncsokat.

 

 

Letette a hamutartó szélére.

Az elhagyott szivar sértődöttsége.

 

 

Kiürítik a hamutartókat.

Hideg szivarfüst az üres szobában.

 

 

Eltűnt! Egyszerűen eltűnt A fekete mén!

A fiú érezte, hogy valami nincs rendben. Már ahogy befordult a sarkon a táskájával a hóna alatt. Oda akart rohanni a trafikhoz, de egyszerre megtorpant. Mintha hirtelen megrémült volna valamitől. A kocsiúton álldogált. Átfutott az iskola oldalára. Már majdnem bement a kapun. De aztán egyszerre csak ott volt a trafiknál.

A fekete mén! Hol A fekete mén?!

Közelebb hajolt a kirakat üvegéhez. A könyvek, ahogy ott lógnak azon a spárgán. Külön-külön megnézte mindegyiket. Pedig csak kettő érdekelte. Coopertől Az utolsó mohikán, de még annál is jobban Setton Thompsontól A fekete mén. Cooper ott lógott. De A fekete mén!

Ujjával megérintette az üveget. Talán be akart kopogni. Mi az? Mi történt? Hová tűnt Setton Thompsontól A fekete mén?

Odabent sötétség. A trafikos is eltűnt. Vagy csak elbújt valahova a pult mögé.

Bevette a könyvet. Leemelte a spárgáról és bevette. Csakis azért, hogy én ne nézhessem azt az ágaskodó lovat a szikla szélén, a szédítő mélység fölött. Nem akarta, hogy nézzem.

Megvették? Valaki bement a trafikba, és megvette?

Nem, ez lehetetlen. Trafikban nem vesznek könyvet.

Lehunyta a szemét. Úgy állt a kirakat előtt lehunyt szemmel. Mire felnéz, már megint ott A fekete mén!

Ki tudja, meddig állt így!

Valaki meglökte a vállát. Kábultan megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. Vaksin hunyorgott.

Nem… semmi! A könyv nincs ott!

Megigazította a táskáját a hóna alatt. Féloldalasan fölfelé csúsztatta a hátára. Elindult az iskola felé.

Visszafordult.

Összevont szemöldökkel rámeredt a kirakatra. Hipnotizálva. Így állt mozdulatlanul. Ide figyelj! öreg! Kihozod A fekete mént! Akárhová is dugtad, most előveszed, és kihozod. Visszateszed a kirakatba. Indulj! Indulj onnan a sötétből, a pult mögül! Ha elbújtál valahova a raktárba, akkor is látnod kell engem! Akkor is indulnod kell! Indulj! Indulj!

Semmi se mozdult odabent.

Ő pedig most már csak azt az üres helyet nézte Az utolsó mohikán és egy másik könyv között. Az ablaküveg üres kockáját.

 

 

Egy trafik!

Megint egy trafik előtt állt. A színes fedelű cigarettásdobozokat bámulta, a különféle pipákat. A népi szőttes tarsolyokat, kendőket, piperecikkeket. És megint csak azt mondta. Nem, anya el se tudta volna képzelni, hogy ilyesmit ki lehessen tenni egy trafik kirakatába!

Anya… ahogy ott ült a pult mögött! Cigarettázott, kávézgatott. Vagy éppen beszélgetett valakivel. Valahogy mindig akadt társasága. És nemcsak a környékről, az Aradi utca környékéről. A város másik végéből is fölkerekedett egy barátnője, hogy elbeszélgessenek.

Az a katonatiszt, aki hanyagul odatámaszkodott a pulthoz! És amikor ő bevágtatott az iskolatáskával a hóna alatt, kurtán biccentett. Kurtán és fenyegetően. – Ez a gyerek ma megint pocsékul felelt! Vagy egyáltalán nem is felelt! – Felnevetett, mint valami remek viccen. – Alighanem ez az igazság! A fiúcskát kihívták a táblához, de még csak a száját se tudta kitátani. – Anya elmosolyodott. – Azért reméljük, nem lesz semmi baj. – Magához húzta a gyereket. Megsimogatta a fejét. – Mondd meg a Mityu bácsinak, miből feleltél.

Nem mondta meg a Mityu bácsinak. Odabújt anyához. Semmi egyéb nem érdekelte. Közben tudta, hogy mi következik. Menj ki az udvarba, labdázz egy kicsit! Aztán majd átmegyünk ebédelni. Itt a kulcs.

Anya odaadta a raktár kulcsát.

Az a dohányszagú raktár a ládákkal! Az egyik láda mögül előhalászta a labdáját. Ki, az udvarra! És már indult is a támadás… a csatársor félelmetes támadása. A középcsatár áttört az ellenfél védelmén. Magára húzta a hátvédeket, hajszálpontos átadás a jobbszélsőnek. Az visszagurít középre, ő pedig kapura lő… irtózatos bombát küld a kapura.

– Elég lesz, fiacskám! (Anya hangja.)

Kézmosás a csap alatt.

– Kérlek… a homlokodat is! A térdedet! Istenem, milyen a térded! És már megint hogy lóg az a zokni! Veled egyszerűen nem lehet beülni sehova!

Azért mégiscsak beültek abba a kisvendéglőbe az utca túlsó oldalán. Mityu bácsi is velük tartott. A gyerek föl se mert nézni a tányérról.

Az utca ácsorgója eltávolodott a trafiktól. Most is hallotta azt a hangot. Csak egy hétig kerülnél a kezem alá! Embert faragnék belőled! Miért nem nézel a szemembe?! Nézz a szemembe!

Miért kellett hogy a szemébe nézzek?! Anya, miért hagytad?! Miért nem hajítottad ki a rendjeleivel együtt?!

És annak a másiknak miért kellett köszönnöm?! Igen, igen, anya, tudod te, hogy kiről van szó! A Dietz úrról! Örökké csak azt hajtogattad.

Köszönj a Dietz úrnak, fiacskám! Köszönj! Köszönj!

Szürke puhakalap, szürke felöltő. Mosolytalan arc. Ez a Dietz úr. Szivarozott. Fújta a füstöt. Lehamuzta a felöltőjét, a pultot. Anyának is jutott a hamuból, ahogy ráhajolt a pultra.

– Dietz úr… azt hiszem, hogy hülzniből megint kevesebbet kaptam.

Dietz úr megfogta anya állát, kissé megemelte.

– Miért kapott volna kevesebbet? Egyáltalán, milyen hülzniből? A kettesből? A hármasból? Kissé tájékozatlan, kedvesem.

Dietz úr a trafikok főnöke. Mosolyogva hallgatta anya riadt, kislányos mentegetőzését. Olykor ő is átjött abba a kisvendéglőbe.

Följelentette anyát. Hogy hanyagul vezeti a trafikot… társaságot fogad… udvaroltat magának… szivarral, cigarettával traktálja a gavallérjait. Egyáltalán, kaszinózás folyik abban a trafikban!

Kaszinózás, Dietz úr?! Hohó, azért álljunk csak meg egy pillanatra!

Az ácsorgó dühödten fortyogott, bugyborékolt.

A nővérét akarta bedugni, Dietz úr! Azért csinálta ezt az egészet! Az anyját már benyomta egy budai trafikba. Most a nővére következett. Az egész család… a rokonság. Mindenhol ők ültek! Nem ismertek kíméletet! Hadiözvegyeket lőttek ki, ha kellett! Százszázalékos hadiözvegyeket! Megszállták a trafikokat! Ez a maga műve, Dietz úr! És ha azt hiszi, hogy anyát megalázhatta az előtt a bizottság előtt… Bizottságot küldött a nyakára! Bizottságot!

Csönd lett körülötte az utcán. És ebben a csöndben egy távoli, tiszta hang.

– Köszönj a Dietz úrnak, fiacskám! Köszönj! Köszönj!

 

 

Fekete ruhás, ősz nő lépett be egy este a trafikba. Csöndesen köszönt. Nem kért semmit. Csak ha leülhetne egy kicsit, úgy egy félórácskára. Rosszul van, asszonyom? – kérdezte a trafikos. Az ősz nő elmosolyodott. Nem, dehogy, nincs semmi baj. Csak hát valamikor a férjemé volt ez a trafik. Úgy gondoltam, bejövök, és elüldögélek egy kicsit. Megérti, ugye? A trafikos bólintott (kissé dermedten), és kiadott egy széket a pult mögül. A nő úgy a levegőben vette át fél kézzel. Köszönöm, uram! Ön valóban nagyvonalú. A fal mellé helyezte a széket. Leült. Nagyvonalú, ismételte magában a trafikos. Ez valahogy felkavarta. Mit akar ezzel a hölgy? És mi az, hogy a férjéé volt a trafik? Mikor? Mégis, mikor?

– A Gosztonyinétól vettem át a trafikot.

– Ó, a Gosztonyiné! – A hölgy kurtán felnevetett. Mint akinek megvan a véleménye a Gosztonyinéról. Meg arról is, aki a Gosztonyinétól átvette a trafikot. Aztán csak ült ölbe ejtett kézzel. A kezét nézte. Semmi más nem érdekelte. Talán csak azért jött ide, hogy a kezét nézhesse. Azokat a hosszúkás, fehér ujjakat.

Nem tudom, meddig ülhetett így, mesélte később a trafikos. Közben vendégek jöttek-mentek. Néhány régi vendég, akiket esetleg ismerhetett volna. Senkit se ismert. Nem is akart ismerni senkit. Fel se nézett, ha jött valaki. Legfeljebb fázósan összehúzta magát. A kezét becsúsztatta a szoknya redőibe, valahova a két térde közé. Mintha el akarná rejteni az idegen elől. Egyszerre csak felállt, és elbúcsúzott. Még egyszer köszönöm önnek, uram! Ha megengedi, olykor bejövök. Tudja, az emlékek néha megrohanják az embert.

Jó éjszakát, asszonyom! Megpróbáltam mosolyogni. Olykor bejön! Aztán majd minden este itt ül. Az ujjait nézi, azokat az elvékonyodott ujjakat, ott a fal mellett.

Nem jött többet.

Egyszer mintha láttam volna az ajtó előtt. Azt az elegáns, kissé hajlott alakot. Egy este, igen. Megállt odakint. Talán biccentett is. Egy pillanatra benézett. Azzal eltűnt. Be kellett volna hívnom? Gondolja?

Nem bukkant fel többé.

Azt hiszem, ez a trafik soha nem volt a férjéé. Egyáltalán nem is volt trafikjuk.

Tulajdonképpen körül se nézett a hölgy. Egy szóval se mondta, hogy: No lám, akárcsak a férjem idejében! Vagy pedig: Nahát, hogy megváltozott itt minden! A férjem rá se ismerne!

Hát akkor?

Csak azért jött, hogy a kezét nézegesse? Sehol máshol nem nézhette? És most végre talált egy helyet?

Hogy is mondta? Az emlékek néha megrohanják az embert. De hát miféle emlékek?

Mit akart itt?! Mit akarhatott?!

 

 

Teáscsészével a kezében ereszkedett le a szűk falépcsőn. Ócska, elnyűtt szvetterben, kikopott, fekete nadrágban. Szürkésfehér haja az arcába hullott. Szétfújta, mint a füstöt. Soha nem volt ideje rendesen megfésülködni. Soha semmire se volt ideje. Igazán nem csoda. Hiszen ő indította el a reggelt. Ő keltette fel Adélt, ő tette föl a teavizet. Beágyazás. Rendbe tenni a szobát. Ha ugyan szobának lehet még nevezni azt a…

Jó, hát Aranka nyitotta a trafikot. És ilyenkor télen ez igazán nem nagy mulatság. De hát Aranka mindig talál magának valakit, akivel eltársalog. Na tessék, most is!

Megállt a lépcsőn.

Egy kissé kilöttyent a tea. Nem törődött vele. Az a kettő odalent a mélyben!

A kendőkbe, sálakba csavart Aranka a pult mögött. Előtte a barna bundás férfi.

A férfi kissé tétován nézett körül.

Porcelán tányérok a falon. A tányérok a polcokat is elfoglalták. A pult nagy részét. Alig maradt hely néhány cigarettásdoboznak, gyufaskatulyának, szipkának. Maga a trafik visszahúzódott. A porcelánok mindent elfoglaltak. Régi vacsorák emlékei. Tálalásoké. Minden vendégnek megőrizték a tányérját. Mindenkiét, aki csak itt járt. A falon, a polcon vagy éppen a pulton. Egyszer még visszajönnek. És akkor majd ismét megterítenek. Arra a vacsorára.

– Hangulatos, igazán.

– Úgy találja? – És ez már ő volt, ahogy leért a lépcsőről a teáscsészével. Kedvetlenül lerakta Aranka elé. Közben félig lecsúszott a cipzárja.

Azok ketten hallgattak. (Rajtakapott szerelmesek?)

Aranka magához szorította a teáscsészét. Valósággal belebújt.

A férfi még mindig úgy lenyűgözve. – De hiszen ez egy kis múzeum!

– Miféle múzeum? (Az ujjak beleakadtak a cipzárba.)

– Olyan kis házi múzeum. – Fölnézett arra a kis ajtóra a lépcső fölött. – De az igazi kincsek mégiscsak ott lehetnek!

– Nem tudom, mire gondol.

– Ó, istenem, miféle kincsek! – Aranka előbújt a teáscsészéből.

Mind a hárman azt a kis ajtót nézték. Talán kinyílik, és előlép egy sűrű szemöldökű, zömök, ősz férfi. Ennek a két nővérnek az apja. A régi trafikos. Az a mogorva öreg. Pipákat árult, vastag szivarokat. Mindenesetre törődött ezzel a trafikkal. Mindenkit ismert ezen a környéken. De már akkor tudta, hogy ha lehunyom a szemem, akár be is zárhatják a boltot!

A nővérek lehajtották a fejüket. Így álltak egy darabig. Az idősebb nővér hirtelen felmordult.

– Elárulná, hogy mit akar itt?!

– Én tulajdonképpen…

– Tulajdonképpen! Tulajdonképpen! – A húga felé fordult. Mintha ő hozta volna a nyakukra ezt az idegent. Ezt a fecsegő, bámészkodó idegent.

Aranka váratlanul valami könnyed társalgási hangon: – Képzeld, Idám, kucsmát akar vásárolni, vagyis inkább csináltatni!

– Valóban erre gondoltam.

– De egyszerűen nem találta a szűcsöt, pedig ezen a környéken ajánlottak neki egyet, valahol a Lukács fürdő mellett, és már úgy gondolta, hogy feladja ezt az egész reménytelen keresést, ezt a hajszát…

– Igen, ez már csakugyan hajsza!

A férfi felnevetett. Aranka is nevetett.

Ida meg, ahogy nézte őket: – Azért még beugrott ide! Hogy majd mi útbaigazítjuk.

A nevetés elakadt.

– Bocsánat.

A férfi már indult kifelé. De akkor Aranka:

– Várjon csak! Ha továbbmegy a templom felé… ott mintha lenne egy olyan üzlet!

A férfi eltűnt.

Aranka pár lépést tett utána. Mintha még mindig magyarázna a templomról meg arról az üzletről.

– Elkíséred? El akarod kísérni?

Ő meg az ajtóban állt. A fejével intett, hogy nem, dehogyis! De azért nem mozdult. Talán még visszajön a férfi. Bővebb útbaigazítást kér. Hogy milyen a híre annak a szűcsnek ott a templom környékén… meg ilyesmi…

– Mintha elfelejtettél volna befűteni!

– Befűteni! (Ó, az a mogorva kis kályha a sarokban!)

– Persze, ha valaki társalog! Ha valakinek társasága van! Múltkor is az a műtős a Reumakórházból!

– Az Almási Pali.

– Almási Pali! No lám, Almási Palinak hívják a kedves ismerőst! Olykor meg is kínálod valamivel? Kis konyak? Rum?

– Mit gondolsz?

– Hát ez nem hangzott túl meggyőzően, kedvesem!

A húga mögött állt abban a fűtetlen, hideg hodályban. Legszívesebben rávágott volna arra a puha, zsírpárnás vállra. Vagy még inkább elkapni a tokáját, hogy úgy rántsa magához azt az arcot. Húgocskám, hozzád beszélek! De aztán csak belehajolt a nyakába.

– Mikor volt itt a Káldi?

– A Káldi?!

– Na, na, húgocskám, azért talán csak ismered?! Azért őt talán mégse kell bemutatnom! A kabinos urat az uszodából.

– Ő nem jár már ide.

– Ugyan! Ugyan! Le kell róla mondanunk?

Aranka kinézett a fagyos, téli reggelbe. Valahonnan messziről hallotta azt a bosszús hangot.

– Mesélj nekem a kabinos úrról, húgocskám!

Nem akarta hallani. Azt az arcot se akarta látni.

Az uszoda reggeli vendégei. Ahogy kis csoportokban érkeznek a Lukács uszodába. Lány rövid bundában vagy olyan hatalmas, kócos szőrű bundában. Akár a juhászok, de igazán! És mintha mind ismernék egymást! Néhány fiú strandszatyrot lóbálva lohol a lányok után. Eléjük vágnak. Úgy menet közben hátrafordulnak. Kiabálnak, integetnek. Egy idősebb nő bukkan fel fagyott arccal. Széles vállú, ősz férfi kabát nélkül, vastag pulóverben. Ez most az öregek vonulása. Sportos öregek, aszott öregek, elszáradt csontok.

Minden arcot megjegyzett magának. Minden arcot ismert. Akik ott álldogálnak az uszoda csarnokában. Akad, aki gyógyvizet iszik lassú, megfontolt kortyokban. Csodát művel az a víz… csodát…

– Mit motyogsz itt? Miféle csodáról?

…aztán át a kopár, téli kerten, az üres padok között az uszodába! Gőzölgő arcok a fűtött folyosókon. Káldi kabinos fehér atlétatrikóban, fehér nadrágban. – Ó, a kisasszony! Micsoda meglepetés! Hát persze hogy van kabin! Tessék csak velem jönni!

És ő vele megy, végig a folyosón, a régi kabinja felé.

Három porcelán tányér a falon. Három rosszkedvű nagynéni.

Miért kell megint ezt néznie?!

– Beszélgetsz valakivel? – Ida megfogta a karját. – Kivel beszélgetsz?

Ő még mindig fölfelé bámult. A rosszkedvű nagynénikre. Ida is fölpillantott. És most egymáshoz húzódtak. Valósággal összebújtak egy pillanatra. Hiszen mindjárt megszólal az a hang.

– Mi lesz a terítéssel?! A terítéssel és a tálalással? Meddig kell még várnunk?

Apa áll odafent. Mérhetetlen megvetéssel néz le a lépcsőről.

– Családi gyufa! Kaphatok egy doboz családi gyufát?

Nem lehetett tudni, mikor jött be az a hajlott hátú lány. Összehúzta magát vékonyka kabátjában. Kissé csalódott arc. Mint aki arra számított, hogy itt majd fölmelegszik…

A nővérek lassan feléje fordultak.

Ida (elképedve): Családi gyufa?

Aranka (kedvesen közvetítve): Egy doboz családi gyufa, Idám!

– Nincs családi gyufa! Nem kaptunk családi gyufát! Kis dobozzal tudok adni… vegyen két kis dobozzal!

Elindult a pult felé.

– Igen, akkor talán két dobozzal…

Aranka csak nézte, ahogy a lány riadtan követi Idát. A nyomába szegődik. Mégiscsak be kéne hogy fűtsek, és akkor ez a gyerek leülhetne egy kicsit. Nem, ez nem jár uszodába, ez nem az uszoda vendége. Örökké küldözgetik gyufáért meg másért is.

De akkor már felcsattant az az ingerült hang.

– Miért jön utánam? Mit járkál itt?!

– De néni, kérem…

– Ne álljon olyan közel hozzám! Álljon arrébb! Kérem, álljon arrébb! Tessék, itt a gyufája, és menjen!

Kifelé tolta a lányt. Valósággal kituszkolta.

Lihegve visszafordult. Közben megint azt a nyomorult cipzárat rángatta.

– Szaguk van! Ezeknek mind szaguk van!

Elhallgatott. Aranka állt előtte. Szétbomlott kendőben, hamusan. Mintha éppen a kályhából bújt volna elő.

– Mi bajod van? Mit nézel úgy?

Aranka még közelebb jött. – Mindenkivel ezt csinálod. – Fölemelte azt az elgörbült, behamuzott ujját. Megbökte Ida karját. – Menjen arrébb! Ne álljon ilyen közel hozzám! Kérem, menjen arrébb!

– Mi van veled?

De az csak bökdöste. Egyre dühödtebben, egyre vadabbul. – Mit molesztál?! Legyen szíves, és ne molesztáljon! – Most már a vállánál fogva rázta a nővérét. Mindenkit elüldöztél! Mezei doktort, Somhegyinét, az ügyvédeket… Senki se jár már hozzánk! Be se teszik ide a lábukat! Ha véletlenül meglátnak az utcán, nem köszönnek! Elfordítják a fejüket!

– Aranka!

– Apa nem ezt akarta! Te is tudod, hogy nem ezt akarta! Bezárhatjuk az üzletet… lehúzhatjuk a redőnyt!

Egy pillanatra elengedte a nővérét.

Az fölrohant a falépcsőn. Bebújni a szobába! Csak gyorsan bebújni, hogy magára zárja az ajtót!

Megcsúszott. Lezuhant a korlát mellé. Két kézzel kapaszkodott a korlátba. Nem tudott fölállni. És valahogy nem is akart.

Dobogást hallott odalentről. Furcsa, nyüszítő hangot.

– A redőnyhúzó! Hol a redőnyhúzó!?

Egyszerre csönd lett. Még mindig nem engedte el a korlátot. Gyanakodva előrehajolt. Kidugta a fejét a rácsok közül.

– Aranka!

Aranka odalent, a mélyben, ráborulva a pultra.

 

 

A trafikosnő maga a tiltakozás.

– Nem, nem, Svéd úr, nagyon kérem, ne hagyja itt azt a táskát! Tudom, hogy visszajön érte, de akkor se! Egy órára se, egy fél órára se, öt percre se! Egyszer olyasmi történt, el se hiszi! Néhány éve… beállít egy magas, szürke bundás nő. Szinte látom, ahogy belép azzal az elegáns, fekete utazótáskával. Cigarettát vásárol, a legfinomabb márkát. Leteszi a táskát. Jaj, kedves asszonyom, ha megengedné, ugyanis bevásárolok itt a szomszéd boltban, talán narancsot is kapok, meg banánt. Tudja, elutazom, és hát mégis fölszerelem magam az útra, nem bízom az étkezőkocsiban, vannak tapasztalataim, tudnék mesélni, akkor, ha megengedi…

Megengedtem.

Adja csak ide, mondtam, majd beteszem a pult mögé. Megköszöni, és elmegy. Milyen finom hölgy, gondolom, és a táskája is milyen finom. Külföldi útra indul, én meg örökké ebben a kis utcában, és micsoda alakok között, már elnézést, Svéd úr! Biztosan hálókocsiban utazik, éjszaka felkel, kinéz az ablakon. A fények, az idegen városok fényei, ahogy elsuhannak! Akár hiszi, akár nem, Svéd úr, mintha én is ott lettem volna abban a hálókocsiban.

Akkor lépett be Gál Frédi. Civilben, na persze, hiszen ő mindig civilben jár. Gál Frédi régi kuncsaft, ha szabad azt mondanom. Különben három másik detektívvel még. És még kivel?! Na, kivel?! Sose találja ki, Svéd úr! A szürke bundás nővel!

A nő csak a sálját igazgatta, mert valahogy kibomlott.

– Mindenki hagyja el a trafikot! – mondta Gál Frédi. Csak az volt a baj, hogy senki se volt a trafikban, és így senki se hagyhatta el.

– Na, hát akkor lássuk csak azt a táskát, Dallosné!

Ez úgy hangzott, mintha velem lenne valami baj. Úgy is nézett rám, olyan komoran.

A hölgy meg csak hallgatott rém sértődötten.

Odakint megmozdult az utca. De igazán, mintha összebeszéltek volna. A virágárus, a cipész, a szerelő – mind be akartak nyomulni a trafikba. Csakhogy akkor már rendőr állt az ajtó előtt. Egyébként alig látni errefelé rendőrt, komolyan mondom magának, Svéd úr, hogy amikor késő este lehúzom a redőnyt, és elindulok abban a sötétben… Te egyszer nem jössz haza! – mondja a férjem. De ha ennyire aggódik, miért nem jön el értem? Mit szól ehhez, Svéd úr? Kocsija van a férjemnek, de még egyetlenegyszer se jött értem, azért ez furcsa, nem?

Na de hát maga most nem erre kíváncsi!

– Itt akartad hagyni a táskát, Gizi! –mondta Gál Frédi.

A nő mintha meg se hallotta volna.

– Nyisd ki a táskát! Próbáld csak meg, Gizi!

A táska akkor már ott volt a pulton.

A nő hozzá se nyúlt. – Én magának nem vagyok Gizi!

– Na, na, csak ne húzd fel az orrod! Szorul a hurok… érezted, mi? Ő nekem nem Gizi! Hallja ezt, Dallosné?

Intett az egyik detektívnek.

Alig mertem odanézni. Ki tudja, mit dughattak abba a táskába? Egy levágott kart… vagy éppen egy fejet. Hallottam én már ilyesmit! Elég sokáig bajlódtak a zárral. Olyan különleges zár lehetett.

Gizi felnevetett. – Még egy táskát se tudnak kinyitni! – Félretolta a detektívet. Ő maga nyitotta ki.

Te nagy isten! Mennyi pénz! Ötszázas kötegekben!

– Mit szólsz ehhez, Gizi?

Gizi rá se nézett Gál Frédire. Úgy mondta felém fordulva.

– Talán beszéljék meg ezzel a derék asszonysággal!

Mind rám meredtek. Frédi és az emberei. De még azok is ott kint, az üvegajtó előtt.

Megkapaszkodtam a pult szélébe. Egy szót se tudtam kinyögni. Néztem azt a gunyoros arcot. Mintha csak azért eszelte volna ki az egészet, hogy belőlem csúfot űzzön. De akkor már vitték kifelé. Őt is meg a táskát is. Gál Frédi visszaszólt az ajtóból.

– Azért legközelebb gondolja meg, Dallosné, ha beadnak magához egy táskát! Hát azért mondom én, Svéd úr, hogy vigye innen azt a táskát!

Hova megy… Svéd úr! Hát nem érti?! Ne hagyja itt a táskáját!

Svéd úr!

 

 

Svéd úr a sarki presszóban.

– Ez a Dallosné! Majdnem utánam vágta a táskámat! Fél órára, maximum egy órára akartam otthagyni nála a trafikban. Mondom, hogy majdnem utánam vágta. Valami rémmesét talált ki… pénzkötegekről. Egy halom lopott pénzről, amit nála akartak elrejteni. Egy gyerek levágott karjáról. Feldarabolt csecsemőkről, mit tudom én! De hát engem évek óta ismer. Mindig nála vásárolok. Csak nem gondolja, hogy csecsemőket dugdosok a táskámba? Halott csecsemőket?!

Agyrém!

 

 

Hercule Poirot a Huszár utcai trafikban! A fiú az üvegajtónál állt. Egyszerűen nem tudott elmozdulni, ahogy nézte.

Középen kettéválasztott haj, tekintélyes, szinte hivalkodó bajusz. Gondosan megkötött nyakkendő, sötétszürke zakó. Igen, ez Poirot, a mesterdetektív. Jeleket ró egy papírlapra. Feljegyzéseket készít. Nem kétséges, befészkelte magát ebbe a trafikba. Megfigyeléseket végez jelentéktelennek látszó apróságokból, elejtett megjegyzésekből. Egy bizonyos bűntény szálai ide vezettek a Huszár utcába. Egy bizonyos valaki mindent elkövetett, hogy megtévessze Hercule Poirot-t, de hát ez nem sikerült.

Egy kevésbé jó szimatú detektív egészen máshol nyomozna. Egészen más pontján a világnak. London külvárosaiban, Párizsban, Amszterdamban vagy éppen Bagdadban. Hiszen az a bizonyos valaki mindent elkövetett, hogy megtévessze az üldözőjét.

Egyáltalán, mit követett el az a bizonyos valaki?

A fiú megborzongott ott kint az utcán.

Gyilkosság. Mégpedig műkincsek miatt. A könyvtárszobájában találtak rá a holland műgyűjtőre. Úgy feküdt, ráborulva az asztalra. Éjszaka követték el a gyilkosságot. Amikor a műgyűjtő a szakirodalomban búvárkodott. Az illető mindenesetre ismerte a műgyűjtő szokásait. Tudta, hogy az éjszaka jó részét a könyvtárban tölti. Az illető… Talán a hűséges komornyik. Egy rokon vagy egy jó barát. Ki tudja! Legfeljebb Poirot! Talán még nem tudja. Talán még csak sejti. De abban már biztos, hogy az illető ide költözött a Huszár utcába.

A fiú körülnézett. Lehet, hogy éppen most ment el mellette. Egy járókelő.

A gyümölcsös a sarkon.

A bizsuárus.

A fényképész.

A gyógyszerész.

A kulcskirály.

Egy házmester.

Egy lakó.

Egy közönséges utcai járókelő.

Itt ment el mellette. Megérintette a vállát.

Poirot mindenkiről tud valamit ebben az utcában. Az utcában és a környéken. Természetesen őt nem a puszta adatok érdeklik. Hanem ami az adatok mögött rejlik. Nem sokat törődik a külső nyomokkal. A cigarettahamuval, a cipősarok nyomával. Nem, nem! Őt egy mozdulat izgatja, egy pillantás.

Kávézik. Éppen most kortyolgatja délelőtti csokoládékávéját. Erről sosem feledkezik meg. Még itt se, ebben a Huszár utcai trafikban!

De hiszen néz! Engem néz a kávé fölött! Az a hideg, átható tekintet! És mintha intene.

Nos, fiatalember! Ácsorgunk? Csak úgy ácsorgunk, vagy pedig benézne egy pillanatra? Beszélni akar velem? Esetleg el akar mondani valamit? Talán éppen a gyümölcsösről? Jámbor, falusias képű alak. De hát persze sose lehet tudni. Úgy hallom, mostanában bukkant fel ebben az utcában. Vagy a bizsuárus. Az utóbbi időben nem látom a feleségét. Eddig ott állt a bódé mellett. Meglehetősen feltűnő jelenség azzal a tornyos, fekete hajával, aranykarikákkal a fülében. Olykor átsétált a fényképészhez. Elég sokáig ott maradt. Volt valami köztük? Mit gondol, fiatal barátom? Mi a véleménye? Elképzelhető, hogy ártatlan ügy. De a bizsuárus talán mégis rossz szemmel nézte. A nő mindenesetre eltűnt. Hallott róla valamit? Vagy a kulcskirályról? Róla se feledkezhetünk meg. Miért áll egy ilyen hatvan év körüli férfi örökké az ablaknál? Miért bámul ki az utcára? Vevőt vár? Aligha. A kulcskirály dúsgazdag. Őt már régen nem érdeklik a vevők. Hát akkor? Ki tudja? Ki tudná ezt megfejteni? Talán éppen az én kedves fiatal barátom? Nem azért mondom, de iskolatáskát vagy ilyesmit még sose láttam a hóna alatt. Úgy látszik, ilyesmire nem nagyon vesztegeti az idejét. Inkább a mozi. A mozi meg az utca. Ácsorog, bámészkodik. És hát közben, ha akarja, ha nem, mégiscsak megtud egyet-mást. Igazam van? Vagy tévednék?

Poirot tekintetében megcsillant valami. Egy csipetnyi gúny.

Nos hát, kedves barátom, átadna nekem valamit ismeretei gazdag tárházából? Jöjjön be, kérem! Beszélgessünk!

A fiú összerezzent.

Felém int! Egy alig észrevehető mozdulattal felemeli a kezét, és felém int!

Elindult. Egy lépés… még egy… Már majdnem benyomta az ajtót. Visszafordult. Átrohant a másik oldalra. Egy darabig onnan bámészkodott.

Megint ott állt a trafik előtt.

Nézte, ahogy Hercule Poirot jegyzeteket készít. Ahogy jeleket ró egy papírlapra. Lassú, kényelmes mozdulataival a kávéscsésze felé nyúl.

Ha most fölnéz… ha most megint fölnéz!…

 

A trafik ősz hölgye fölnézett, ahogy a fiú belépett az ajtón.

– Itt az én kis vendégem!

 

 

A trafik ősz hölgye föl se nézett.

 

 

Emlékszel a Modiano ház égésére? Amikor a Modiano cigaretta fényreklámja kigyulladt?

Te is ott álltál a többiek között azon az éjszakán. Nézted a tüzet. Azt a sötétvörösen kavargó, őrjöngő lángtengert, ahogy átcsapott a házak fölött. Mély roppanás. Nem is onnan fentről. Inkább mintha valahonnan az utca mélyéből.

– Beszakadt a tető!

Nézted a tüzet. Azt az őrjöngő lángtengert. Mindenhová elér. Elborítja a házakat. A várost.

Erre vártál?

Az étterem ajtajában állt széles vállú, hosszú ujjú fekete kalauzkabátban. Elcsapott kalauz. Valamit elkövethetett. Úgy kergették le a kocsiról. Utcákon át futott ebben a kabátban.

Az ajtófélfához húzódott. Gyanakodva hátranézett a ruhatárosnő felé. Mindjárt megszólal a pult mögül. Kabátban nem lehet bemenni!

De nem… A ruhatárosnő keresztrejtvényt fejtett.

A szemüveges főpincér jött feléje. – Adjon négy lottószelvényt!

A kalauzkabátos nem mozdult.

A főpincér várt egy darabig. Visszafordult az étterem felé. Odasúgott valamit az egyik pincérnek. Mind a ketten őt nézték.

Elküldenek. Mindjárt idejönnek, és elküldenek.

Azok már nem törődtek vele. A főpincér hátratett kézzel sétált az asztalok között. A pincér váratlanul felkapott egy tányért.

De hiszen én bemehetek! Bemehetek, leülhetek, rendelhetek. Van nálam annyi… azért még éppen van nálam annyi.

Az asztalokat nézte. Az üres asztalokat. Művirág a vékonyka vázában. Ételmaradék a tányérokban. Hamuréteg a terítőn.

Lassan beljebb jött.

Talán meg akar vizsgálni minden asztalt. A vendégek nem érdekelték. Inkább mintha egy kicsit bosszantották volna. Mit üldögélnek itt?! Menjenek már! Végezzenek az ebédjükkel, és tűnjenek el!

Az asztalok. Az üres asztalok.

Magukra maradt sörösüvegek. Poharak. A hab ráragadva a pohár szélére. Feketéscsészék. Megolvadt a cukormaradék a csésze alján.

Mindezt külön megvizsgálta. Megállt egy hamutartó előtt. Kissé arrébb tolta. Talán keresett valamit az asztalon. Egy cédulát. Egy cédulára firkantott üzenetet.

– Kit keres? – A főpincér állt mellette.

Ő még mindig az asztalra bámult. Az elkenődött foltokra a terítőn.

– Keres valakit?

És akkor végre megszólalt. – Nincs itt. Megint csönd. Ott álltak az asztalnál a főúrral. Néhány pincér is megjelent. Lassan leereszkedett. Köröket rajzolt. Tétova, bizonytalan köröket.

– Akkor talán…

A pincérek gyűrűje egyre szorosabb. Fölnézett a terítőről. Megcsillant a tekintete. Ahogy egy pocsolya fölragyog.

Cigarettásdoboz a szomszéd asztalon!

Szivarcsutkák, cigarettavégek, széttört fogpiszkálók. És a hamutartón egy sötétvörös cigarettásdoboz.

Egy pillanat – és már ott volt.

A pincérek meg csak nézték. Egy keselyű ereszkedett le ahhoz az asztalhoz. Két karmával megkapaszkodott az asztal szélébe. Megkaparintotta a dobozt. Forgatta, nézegette.

Sötétvörös cigarettásdoboz, ötágú aranykoronával. Két oroszlán tartotta a koronát. Lábujjhegyre álltak, kacskaringós, bojtos végű farkukat a magasba emelték.

Belecsúsztatta ujját a dobozba. Kettős rekesz! A belsőből kiemelt egy cigarettát. Egy ottfelejtett, megtört cigarettát. Gondosan letette a hamutartó mellé. A dobozt zsebre tette. Kisétált a pincérek sorfala előtt. A ruhatárnál megállt. Mintha meg akarná mutatni a zsákmányát.

A ruhatárosnő fölnézett a keresztrejtvényből. Döbbent csodálkozás. Miféle alak ez ebben a kabátban? Így ment be? Így surrant be?

Akkor már kint volt az utcán. Elővette a dobozt. Lefújta róla a dohányszálakat. Az ujja hegyével letisztogatta. Az ötágú koronát nézegette. Az a két oroszlán! Méltóságteljesek és mégis olyan mókásak. Fölstuccolt, bodros sörény. Fölfelé kunkorodó, bojtos farok. Kegyetlenül elbánhatott velük egy borbély. Kis híján kopaszra nyírta őket. Az utolsó pillanatban inthette le valaki. Na, azért most már talán mégis… De a két oroszlán soha nem heveri ki azt a rémületet.

Átkelt az úttesten autók és buszok áradatában. A dobozt tapogatta a zsebében. Mintha minden pillanatban attól félne, hogy eltűnik.

A másik oldalról visszanézett az étteremre. A hatalmas üvegajtóra. Mindjárt kitódulnak a pincérek. A szemüveges főúr meg a többiek. A ruhatárosnő a ruhatárból. Ingerülten topognak. Hol az a pofa?!

Utánavetik magukat. Kezdődik az üldözés.

Talán csak erre várt a másik oldalon, zsebében a dobozzal.

Befordult egy mellékutcába, a tér felé.

A tér sétányán járkált.

Egy padon ült a játszótéren.

Lányok fogócskáztak a fák között. Lányok hintája szállt a magasban. Kék kötényes, vörös harisnyás lányok. Intézeti lányok. Egyetlenegy szaladgált csak sárga kardigánban. A Kivétel. Hosszú, fekete haja lobogott, ahogy egy társnőjét a csuklójánál fogva odavonszolta egy fához. Egy másikat meg a szemben levő fához.

A férfi elővette a dobozt. Letette maga mellé a padra. Közben csak azt a lányt nézte. A Kivételt.

Az már a hintán repült. Arról a két másik lányról teljesen elfeledkezett.

A férfi ölébe vette a dobozt. Végigsimított az egyik oroszlánon. A sörényétől lefelé végig a felkunkorodó farkán. A bojtnál megállt az ujja. Valósággal rátapadt. Talán attól félt, hogy az oroszlán egy óvatlan pillanatban elengedi a címert. Cserbenhagyja a társát, és elinal.

A Kivétel fejét hátravetette, szemét lehunyta. Telt, húsos ajkai alig észrevehetően megmozdultak. Talán beszélt valakivel a levegőben repülve.

Azok ketten odalent a fánál. Az egyikből kitört a vihogás. Behúzott nyakkal odaszaladt a barátnőjéhez. A fülébe súgott valamit. Mindjárt vissza is rohant a helyére.

A férfi visszatette a dobozt a padra.

A Kivétel egyszerre csak előtte volt. Megrázta fekete sörényét. Valahogy olyan rosszallóan.

A másik kettő bizonyos távolságból követte. Riadt szemtelenséggel.

A férfi a doboz felé nyúlt.

– Mit dugdossa az orrom alá?! – A Kivétel felugrott a padra. A kezébe vette a dobozt. A címert nézte, a címert tartó oroszlánokat.

A férfi keresztbe vetette a lábát. Kissé sértődötten elfordult. Nem érdeklik az oroszlánok. Egy csöppet se érdeklik.

A két lány egymásba kapaszkodva közeledett. Szandáljuk megcsikordult a kavicson. Egyszerre megálltak, ahogy a Kivétel fölnézett.

Az meg se látta őket. A dobozt letette a padra. Szórakozottan kalimpált a lábával. Azt se látta, ahogy a férfi feléje fordult. Fejét válla közé húzva előregörnyedt. Még egyszer felemelte a dobozt. Megpöccintette a körme hegyével.

– Ilyen már van!

– Kettős rekeszes?!

– Egy tucat! Legalább egy tucat!

– De ez oroszlános!

A Kivétel ezt már meg se hallotta. Felugrott a padról, és elrohant. Úgy mellesleg magával ragadta azt a másik kettőt. Azok visítva, nevetve hagyták magukat elhurcolni.

A férfi arrébb húzódott a padon. Mintha nem is ismerné azt a dobozt. Mintha sose látta volna. Így üldögélt egy darabig. Arrafelé bámult, amerre a Kivétel elfutott.

Hirtelen fölállt. Megkerülte a padot, elindult valamerre.

A doboz ott maradt az oroszlánokkal.

 

 

– A lábamat… érti, a lábamat se teszem be többé abba a trafikba! Hogy nekem a Bolemányiné fia, az a taknyos, pofákat vágjon, a vállát vonogassa!

A Bolemányiné, az más. Ő egy úriasszony volt. Kialakította a maga vevőkörét. Vevőkörét? Társaságát! De hiszen maga is tudja, hogy kik jártak oda. Knopp Jenő gimnáziumi igazgatóhelyettes, Linczényi-Nagyné, egy tábornok özvegye, Brózik Engelbert szerkesztő… hogy csak néhány nevet említsek! Mind elmaradtak. Lehet ezen csodálkozni? Amikor az a tróger!… Vissza se köszön! Még csak köszönni se tud! Belebámult a képembe!

Hát nem, uram!

Különben még csak annyit, hogy bőröndből árulja a cigarettát! Érti? A pult alól egy bőröndből. A cigarettát, amit külföldről kap. Hogyan jut hozzá? Ne is kérdezze! Talán el tudja képzelni.

És akik bejárnak hozzá… a vevőköre… a társasága… Tiszta alvilág.

Mi lesz ennek a vége!

 

 

– Mit mond?

Egy trafikban fogták el? Bement szivart vásárolni, és akkor?… Már régen figyelték, a nyomában voltak. Albérletben lakott, bajuszt növesztett. Ugyan, kérem! Tudhatta volna, hogy az ilyesmi még csak gyanúsabb.

Emlékszem a nevére… hát persze! Nagy szerepet játszott tizenkilencben a kommün alatt. Jelentős szerepet. És aztán egy trafikban!…

Legalább elszívta azt a szivart?

Azt még elszívhatta?

 

 

– Hogy mondhat ilyet?!

Köves tábornok soha nem ült be egy trafikba! Nem is folyamodott engedélyért. Mégis, hogy képzeli? Köves kiad magának két fájintost?! Már megbocsásson, de ez képtelenség! Tábornokok nem ültek trafikban! Nem tudom, mit akar Kövessel, de hogy ő egy trafikban!…

Frigyes főherceget nem akarja beültetni egy trafikba?

Negyedik Károlyt?!

 

 

Cégtábla egy trafik fölött:

 

 

 

Néz ez a férfi, hogy néz! A tekintete valósággal rátapad a köpenyujjra. Arra az üresen lötyögő köpenyujjra. Egyre zavartabb. Érzi, hogy nem lehet így megbámulni valakit. Egyáltalán, az ilyesmit észre se szabad venni. Most már mindenfélét kér. Összevásárolná a trafikot. Akkor két csomag cigarettát, asszonyom… valamilyen finomabb márkára gondolok, hiszen érti… és ha borotvakrémet is kaphatnék…

Leveszem a cigarettásdobozt a pultról. Ó, mindent elérek én a bal kezemmel! Azzal az egy kezemmel. Ezt is úgy nézi, mint valami mutatványt. Feléje nyújtom a dobozt.

Megfelel?

Riadtan bólogat… hogyne, éppen erre gondolt. A feleségének is ez a kedvenc márkája… és akkor még borotvakrémet…

De, kedves uram, azt azért mégis inkább egy drogériában.

Hogyne, persze, csakhogy némelyik trafikban borotvakrémet is lehet vásárolni, egy-két piperecikket. Ő szeret mindent egy helyen megvenni… és ez a trafik olyan családias. Igen, családias hangulata van ennek a kis trafiknak. Mosolyog. Legalábbis megpróbál mosolyogni. És még mindig azt az üresen fityegő köpenyujjat nézi. Általában észre se veszik. Itt a környéken már régen megszokták. Nem törődnek vele. Néha azért persze akad egy gyerek vagy egy nő. Egy idősebb nénike egyszer meg is kérdezte. Mi történt, kedvesem? Baleset? Semmit se mondtam. Mintha meg se hallottam volna. De mégis… ha ennek a férfinak elmondanám… Ki lehet? Miféle ember? Azok a vékony, hosszú ujjak! Lehet, hogy nincs is felesége. Azt is csak úgy mondta. Milyen riadt a tekintete! A pénzt is úgy kapkodva veszi elő. Hát akkor mennyivel is?… – Mintha még sohasem vásárolt volna cigarettát. Most már csakugyan mosolyognom kell.

Előrehajolok, ahogy visszaadok neki. Ő meg olyan hálásan néz. Hogy nem kaptam le azért. Hogy nem oktattam ki.

Közel vagyunk egymáshoz. Hallom, ahogy lélegzetet vesz szaporán, kapkodva. Még megkérdi, hogy van-e drogéria valahol itt a közelben.

Mindjárt itt mellettünk, uram!

Ó, persze, ezt én is észrevehettem volna! – Elteszi a visszajáró pénzt kissé szégyenkezve. Mintha ezt tulajdonképpen itt kéne hagynia. És még mindig csak néz. Még mindig csak azt nézi.

Most mondjam el neki?

A cséplőgép… Tizenhárom éves lehettem, amikor beleestem a cséplőgépbe.

Most mondjam el, hogy tudja, kérem, a szüleim korán meghaltak, úgy szólván alig ismertem őket, vidékre kerültem rokonokhoz, igazán nem mondhatom, hogy rosszul bántak volna velem, csak hát…

A férfi valahogy megrémült. Kifelé hátrál.

Mintha csakugyan rázúdítottam volna ezt az egészet. A balesetet, a rokonokat. A téli gyaloglásokat végig a sötét Soroksári úton. Igen, amikor gyárba kerültem. Aztán az első trafik valahol a külvárosban…

Kifelé húzódik. Hirtelen megáll az ajtóban. Zavartan mosolyog, bólogat.

Elkezdek rakosgatni. Rakosgatok a pulton meg a polcokon. Egyszer talán majd fölvarratom ezt az üresen lógó ujjat. Vállig fölvarratom.

Fiókokat húzok ki és tolok vissza. Mintha zárásra készülnék.

Nem varratom fel! Soha nem tudnám megtenni!

Adhatok még valamit, uram?

Nem, köszönöm!

Kimegy az üzletből.

 

 

Placcs! És éppen az én trafikom elé! Úgy zuhant oda az a nő pongyolában, felékszerezve. Az építész felesége a hatodikról. Már régen ott állhatott az ablaknál. Valahogy készült erre. Frizurát csinált, felvette a legszebb pongyoláját, felrakta az ékszereit.

Én csak azt láttam, ahogy a férje kiszáll a kocsiból. Éppen akkor érkezett haza. Fölnéz az ablakra. Megmerevedik az arca. Ő maga is megmerevedik. De csak egy pillanatra. Aztán kiugrik a kocsiból, becsapja az ajtót, és rohan a ház felé. Csakhogy akkor az asszony már kivetette magát az ablakból. És már csak az a szétesett kocsonya a járdán…

Ismertem, persze. Azazhogy inkább csak a férjét. Ő járt be hozzám. A feleségének is ő vásárolta a cigarettát. Egyáltalán, mindenhová ő járt. Elintézte a bevásárlásokat, a felesége harisnyáit beadta a szemfelszedőhöz… szóval, érti…

Az asszony már régen nem hagyta el a lakást. Ki se mozdult. Egy öreg néni volt mellette, valami rokon. Azon a délelőttön éppen kiment a fürdőbe… éppen akkor ment ki.

Nem, a férfi nem akarta, hogy intézetbe vigyék. Hallani se akart ilyesmiről. Hiszen nincs vele semmi baj, olyan csöndes. És azt hiszem, túlságosan is csöndes volt. Azt mondják, valamikor zongorázott. Rengeteget olvasott. Mindenféle lapokat járatott. De azért többnyire csak az ablakban állt.

A Balaton férfiszabó, itt szemben, azt mondja, ő biztos volt benne, hogy egyszer csak… Szólt is az építésznek. Beszélt vele. Hiába. Egyszerűen nem akarta elhinni. Aztán tessék!

A Balaton férfiszabó látta, ahogy kinyitotta az ablakot. Egy pillanatra elmosolyodott. De lehet, hogy csak a visszaverődő fény… az ablaküveg visszaverődő fénye.

Kubinszkyné éppen kutyát sétáltatott.

Egyszerre ott volt mindenki. Körülvették. A Balaton, Ugrai kesztyűs, a szőrmés Kubinszkyné. A trafikból is kitódultak.

Csomagolópapír. Azzal takarták le. Barna csomagolópapírral. Honnan kerülnek elő ezek a csomagolópapírok? Ha valami ilyesmi történik, akkor egyszerre csak… Csomagolópapírok. Valahol valamilyen raktárban mindig készen… Egy pincében, egy házmesteri lakásban. Kedélytelen, hatalmas csomagolópapírok.

Azért egyet nem értek.

Mégis, egy ilyen intelligens nő… Mert hát az volt, tagadhatatlan. Nem tudta volna ezt valahogy másképp? Kevésbé látványosan?

Vagy éppen ezt akarta? Éppen így akarta?

Hiszen mindig ott állt az ablakban. Nézte az utcát, ahova soha nem mehetett le. Az üzleteket. Hányszor elolvashatta a cégtáblákat. „Balaton férfiszabó”, „Ugrai Géza kesztyűs”. Talán be is látott a boltba, úgy résnyire. Látta, amikor valaki belép. Nyílik, és csukódik az ajtó. Mindezt látta, és lassan megtelt valami furcsa gyűlölettel. Én legalábbis így gondolom. Külön meggyűlölt minden boltot. Ezt a trafikot is a házban. Az egész utcát. A férjét is. Azt a derék, kedves embert, aki oly buzgón járt bevásárolni. Aki mindent elintézett. Nekem egyszer mutatta a listát, amire mindent felírt. Különben nem tudnám, fejben tartani! Egyébként se tudok már semmit se fejben tartani! Oly fáradt volt. Nem is fáradt. Elnyűtt. Le kellett ültetnem ide a pult mellé. Köszönöm, asszonyom! Mindjárt összeszedem magam. Fél óráig is elüldögélt. Aztán ment tovább a listájával.

Ő meg odafent torkig volt ezzel az egésszel. Csak a pillanatot várta. Azt a pillanatot, hogy megszabaduljon az őrzőjétől. Attól a nénitől. Megvárta, amíg bemegy a fürdőbe. Akkor leült a toalett-tükre elé, rendbe hozta a haját. Fülébe illesztette a fülbevalóját, karpereceket csúsztatott a karjára. Egy darabig még a tükör előtt ült. Odalépett az ablakhoz. Kinyitotta.

A Balaton férfiszabó azt mondta, hogy egy pillanat volt az egész.

A férje azt mondta, hogy még intett is neki. Vagy legalábbis felemelte a kezét.

Én meg azt mondom, büntetés volt ez. Meg akarta büntetni az utcát. A férjét, aki azzal a listával a zsebében szaladgált.

Később mindent eltüntettek a járdáról. Legalábbis azt hitték. De az az elkenődött, sötét folt… Azt nem tudták eltüntetni.

Most is itt van a trafik előtt.

Láttam, ahogy a Balaton férfiszabó kiosont az üzletből, és csak nézte.

Az Ugrai kesztyűs.

A szőrmés.

A férje valósággal átugrotta, ahogy hirtelen a lába elé került. Visszafordult. Megállt előtte, és csak nézte.

És én is, uram! Igen, még én is! Egyszerre csak rajtakapom magam, hogy ott állok annál a…

Csinálta volna diszkrétebben!

Diszkrétebben! Diszkrétebben!

 

 

Asztalka a trafik sarkában. Kifakult terítő, váza virág nélkül. Két kopottas szék.

Ki ül le ehhez az asztalhoz? Milyen vendég? Milyen társaság? Egy baráti kör?

Egy nő?

Egy hölgyvendég?

A trafikoshölgy vendége?

Ki ül le a trafik asztalához?

 

 

Egy reszketeg öreget támogattak be az utcáról. Elvágódott a síkos járdán.

Karján kis kosár, hiszen bevásárolni küldték. Egy rossz lépés, és ott feküdt a járdán. Az eget bámulta. Egy mozdulatot tett, talán a kosár után. Egy elgurult krumpli akadt a kezébe. Lassan magához húzta. És most már ketten voltak a krumplival.

Többen álltak körülötte. Arcok néztek le onnan fentről.

– Várjon, bácsika, majd mindjárt!

És ő várt. Még mindig az eget nézte, és várt. Most már igazán volt ideje. Valahogy a hóna alá nyúltak. Megfogták a karját. Felemelték.

– Mit érez, bácsikám? Nem tört el valamije?

Egy bosszús hang.

– Jó kérdés! Talán mindjárt tartson beszámolót!

– Mindenesetre ki kell hívni a mentőket! Telefonálni kell!

– Abból a trafikból!

A trafik felé támogatták. A kosárkája egy nő karján. – Mindent visszatettem! A vajat, a sajtot… a kristálycukor egy kicsit kiömlött… és hát a krumpli!…

Becipelték a trafikba azzal az egy darab krumplival a kezében.

A trafikos eléje jött. Intett, hogy ültessék le oda az asztalhoz.

Egész kis társaság verődött össze az asztalnál. Begombolták az öregúr kabátját. Kigombolták. A sálját igazgatták. Valaki a mentőkért telefonált. Valaki kivette a kezéből a krumplit. Kétségbeesetten kapott utána.

– Adják vissza neki!

– Miért nem adják vissza?

Visszadugták a tenyerébe. Gondosan ráhajtották az ujjait.

A trafikos úgy járkál, mint egy házigazda. – Csak ne mozogjon, öreg! Egyetlen mozdulatot se szabad tennie!

Várni lehetett, hogy a trafikos virágot tesz a vázába. Kávéval kínálja a vendégeit. De csak egy vizespoharat tartott a bácsika elé. Az rámeredt arra a szürke pohárra. A víz is olyan iszapos.

Többen is biztatták.

– Igya csak meg!

Iszonyodva rázta a fejét, ahogy a pohár feléje közeledett. Valamilyen hang tört föl belőle.

– Nem… nem!…

A rosszullét vize. A betegség vize. A halál vize.

Behunyta a szemét, úgy nyüszített.

– Nem… nem!

A buzdítás abbamaradt. A hangok elhaltak.

A trafikos visszahúzódott a pohárral.

– Kérem… nem kell erőltetni.

Megjelentek a mentők. Az öreget elvitték.

A többiek is elmentek. A társaság szétoszlott.

A trafikos az asztalkát nézte. A vázát virág nélkül. A székeket. És azt a poharat. A szájához emelte. Lassú, öngyilkos kortyokban kortyolgatta a szürke vizet.

– Egyszer itt valaki meghalt – mesélte később. – Behoztak valakit az utcáról, de már nem lehetett rajta segíteni. Itt halt meg ennél az asztalnál.

Halott a trafik pultján. Két keze összekulcsolva a mellén.

A trafikos a pult mögött.

 

 

Meggörbült karmával beleragadva a pult szélébe. Csupasz nyak, kopasz szerzetesfej mered elő a barna tollak közül. Gonosz, horgas tekintet, ahogy belenéz a levegőbe. A semmi néz a semmibe.

Mióta gubbaszt a pult szélén a trafik madara?

Soha nem néz senkire. És őrá se néz senki. A vevő lehajtja a fejét a pult előtt. Szivart kér, cigarettát vagy éppen csak egy skatulya gyufát… aztán eltűnik. Ki merne belenézni abba a tekintetbe?! Néha egy gyerek, hogy aztán elborzadva kirohanjon. Néha egy nő cigarettavásárlás közben… azt hittem, ott esek össze! Én nem is tudom, hogy lehet ezt megengedni?!

Néha valaki megkérdi.

– De hát, már megbocsásson, mi ez, kérem? Sas? Nem, ugye azért mégse?…

A trafikos, alig észrevehetően, elmosolyodik.

–A Tábornok… ő a Tábornok.

Valaha ott lehetett a csatában. Lőporfüstben, tépett zászlók között. A katonák futva menekültek, a tisztek elhajították kardjukat. Minden elveszett. Ő a helyén maradt. Egyedül ő, beleragadva egy zászlóba.

Ez van előtte? Ezt látja a trafik madara?

Csőrét szétnyitja, mintha valamilyen hang törne föl belőle. Könnyű remegés a tollak között. Kissé megemelkedik a szárnya.

– A Tábornok! Mi van önnel? Nyugalom, Tábornok! Azt akarja, hogy a rács mögé dugjam?

Karmával elengedi a pult szélét. Még mindig szétnyitott csőrrel néz. Várni lehet, hogy elkezd szitkozódni. Sötét gyalázkodásokat zúdít a trafikosra. De nem… egyszerűen elfordul. Kissé bicegve elindul hátrafelé. Ajtók nyílnak előtte. Aztán már csak a ládákat látni… a raktár ládáit. Megfeketedett vasketrecet.

– A Tábornok megsértődött!

 

 

Ebédelek.

Piacra mentem.

Mindjárt jövök!

Visszajövök!

Júl. 15-től aug. 1-ig

szabadság miatt zárva.

(Elnézésüket kérem!)

Átalakítás miatt zárva.

Betegség miatt zárva.

ZÁRVA.

 

 

Valaki járkált a lehúzott redőny mögött. Tétova, botorkáló lépések. Mint aki már régen elszokott a járkálástól. Egyáltalán mindenféle mozgástól. Egy árny az áthatolhatatlan homályban.

Az üldöztetés éveiben rejtették el hátul, a sötét raktárban. Eldugták a ládák közé… korhadó növényt repedezett cserépbe. Beágyazták. Olykor beadtak valami ételt. Még eleinte kimászott az odújából. Sétára indult a raktárban. Az udvarra is kiszagolt.

– Megvesztél?! – A trafikos dühödt rémülettel sziszegte. – Teljesen megvesztél?!

Visszahúzódott. De lehet, hogy visszarángatták. A sötétbe, a ládák közé.

Meddig kuporgott így?

Elfeledkeztek róla. És valahogy ő is… A redőny csattanása. És aztán az a csönd. A magára maradt trafik csöndje.

Csupasz pult. Üres polcok. Csövek meredeztek ki a falból. Papírgöngyölegek a földön. Széttaposott cigarettavégek.

Megállt a redőny mögött.

Nem akart kimenni. Ugyan hová is ment volna?

Megint a séta az üres trafikban. Vissza a raktárba.

A lépcső… valamilyen lépcső a ládák mögött. Szűk vaslépcső vezetett fel a vasajtóhoz. Egy szoba az ajtó mögött. Egy családot nyomtak be abba a szobába. Soha nem látta őket, éppen csak tudott róluk. Olykor a lépésüket is hallotta. Azokat a riadtan surranó lépéseket. Egyszer mintha bútorokat tologattak volna. Aztán semmi… Többé nem hallotta a lépéseket. Eltűntek? Elvitték őket?

Megállt az ajtó előtt. Kopogott. Kétszer egymás után.

– Kertészék!

Honnan tudta a nevüket? Honnan tudta most így egyszerre? Soha nem hallotta senkitől. Akit elbújtattak, annak nincs neve.

Az ajtó nem nyílt ki.

Egy darabig még ott álldogált.

A ládák között mászkált. A régi vackát kereste. Az összedobált pokrócokat. Közben hallotta a trafikos hangját, ahogy egy éjjel beadta a pokrócokat. – Tudod, még katonakoromból! Velem voltak odakint a fronton.

Kedélytelen, durva katonapokrócok. Gyűlölték a szökevényt. Gyűlölték, és megvetették.

És ő is! Igen, még ő is! (A ládák között térdelt. Vissza akart mászni az odújába.) Befogadott… menedéket adott, de gyűlölt! Legszívesebben kiadott volna nekik! A felesége is… igen, igen!

Lehunyta a szemét. Összehúzta magát.

A trafikosné áll mögötte. Föléje hajol. – Meddig marad még?! Meddig?!

A padlót kaparta. A repedéseket. Csak elbújni! Csak visszabújni valahova! És nem hallani azt a hangot.

– Mi lesz, ha itt találják? Megmondaná?! Vagy arra nem gondolt? Hogy mi lesz az urammal? És a gyerekekkel?

A gyerekek! Ők aztán igazán jól szórakoztak. Bevágtak egy villanykörtét a raktárba… csak úgy… Vagy éppen beordítottak. – Razzia! Mindenki igazolja magát!

Elemlámpával bevilágítottak. Bele a képembe! Micsoda röhögés! Micsoda hecc!

És amikor odakint elkezdték.

– Papa, téged le kéne csukatni! Igazán furcsa, hogy még szabadon mászkálsz! (Félig elfojtott nevetés.) Milyen lenne a papa fellógatva?

– Te hülye! Az ilyeneket nem lógatják fel csak úgy!

A trafikos alig hallható, elgyötört hangja:

– Mit akartok velem, ti átkozott kis…?!

A trafikosné.

– Inkább te mondd meg, hogy mit akarsz velünk?!

Rémült kaparászás a trafik pultján. Fuldokló köhögés. És közben az az alattomos, sunyi nevetés. Papa! Papa! Papa!

Aztán csak egy magára maradt vízcsap csöpögése. Züllött lavór a csap alatt.

A hangok elhaltak. Csönd lett. Az elhagyott trafik csöndje.

A padló mély, sértődött roppanása a lehúzott redőny mögött.

 

 

Csak beszélt, beszélt. Ott lógott a trafik telefonján az a nő, és csak mondta a magáét. Fürdőszobáról, csempékről, vásárlásokról. Kétségbeesett és mégis oktató hangon.

– Na nem, kedvesem, ezt azért meg kell gondolnunk! Azért mégse kéthetenként cserélünk ki egy fürdőszoba-berendezést, ebben remélem, egyetértünk. Alaposan föl kell készülni az ilyesmire. Olaszországból érkeztek csempék… hogy lehet-e még kapni, azt nem tudom. Mindenesetre sietnünk kell… Mondom, sietnünk kell! A férjem egyik kollégájának a felesége abban az áruházban…

A trafikos kiadott egy csomag cigarettát. De közben csak az a női hang… az kalapált az agyában. Tolókocsiban ült a pult mögött. A vevőjére nézett, de nem látott arcot. Egyáltalán nem volt semmi, csak az a hang. Mióta hallja? Órák óta? Napok óta? Vagy ez már egy másik?

– …Szólj át a Dunainénak, és mondd meg neki, hogy nem tudok bemenni, egyszerűen képtelen vagyok! A Dunainé nagyon jól tudja, hogy rám mindig lehet számítani… ágyban kéne lennem, az orvos megtiltotta, hogy kimozduljak, a legszigorúbban megtiltotta…

A nő lába kicsúszott a papucsból. Úgy rohant le fürdőköpenyre dobott kabátban, papucsban. Vörös hajáról meglehetősen lekopott a festék. Talán telefonálás közben. (Itt őszül meg!)

Egész kis csoport lepte el a trafikot. Váratlanul, rohamszerűen. Nők, férfiak, öregek és gyerekek. Hosszú sorban a pult előtt. De valaki mindig kiugrott a sorból. Előretört. Dühösen felcsapódó hangok.

– Hohó, édesapám! Azt hiszi, csak maga siet?!

– A férfiak!

– Mindig csak a férfiak!

– Na, azért a nőkről is lehetne beszélni!

De mindezen áttört a telefonhang.

– …mondom, hogy nem volt karambol, semmiféle karambol! Hátulról kapta el az a kocsi. Kiemelt valamit a csomagtartóból, egy bőröndöt, vagy tudom is én, és akkor hátulról beleszaladtak. Zúzódások, mondom, zúzódások! Még nem lehet pontosan tudni. Jó, ha ennyivel megússza. Persze hogy kórházba vitték, hová vitték volna?! Szerinted hová kellett volna hogy vigyék?!

A trafikos keze a kormánykeréken. Görcsösen markolászta a tolókocsi kormánykerekét. Egy negyedfordulatot tett, mintha el akarna inalni hátra, a raktár felé.

– Megkaphatom az Ovenallt? (Türelmes hang.)

– Az Ovenallt?

– Ovenall szájvíz… az előbb kértem.

– Hogyne, természetesen.

Átadta az Ovenallt.

Hátradőlt a kocsijában. Lehunyta a szemét. Ahogy fölpillantott, egyedül volt. Elmosolyodott. Ismét lehunyta a szemét. Keze rátapadt a kormánykerékre. Várta a hangot.

És a hang megszólalt.

– Azt hiszem, Gizi mamát most már igazán be kell vinni a kórházba. Lassan teljesen tönkremegy, és a család is tönkremegy. Nem, nem, ő úgy szólván alig panaszkodik, nagyon józanul próbálja felfogni ezt az egészet, de akkor is… Hiába, nyolcvanhat éves, és rossz a szíve. Már régen be kellett volna vinni a kórházba, igazad van, tökéletesen… A Dános Kálmán injekciózza hetenként kétszer… Laci bevinné a kórházba, de belepusztul… hiszen tudod, mennyire szereti az anyját, hát én már nem is tudom, és akkor még a Bandi házassága az Icukával… Az Icuka kint volt Firenzében néhány hónappal az esküvő előtt… a Bandi nélkül! Te ezt nem tudtad?!

A trafikos még mindig úgy ült lehunyt szemmel. Olykor félig eszméletlen mozdulattal rántott egyet a kocsiján.

Egy felfúvódott léggömbarc ereszkedett le, ahogy felnézett. Ki tudja, mióta lebeghetett már a pult előtt? Mióta ismételhette azt az egy szót?

– Nincs!

se villamosjegy, se buszjegy

nincs, nincs

nincs!

Az arc távolodott. Talán így hagyja el a trafikot méltatlankodó, lassú lebegéssel. Váratlanul egészen közel került. És most már dühödt gúnnyal.

– Szóval, nincs?!

– Talán egy központi fekvésű trafikban. – Lehajtotta a fejét. Nem tudta nézni azt az arcot.

– Egy központi fekvésű trafikban?

– Igen, úgy gondolom.

– Úgy gondolja?

Elhallgatott. A többiek is hallgattak mögötte. Hiszen most már megint összegyűltek néhányan.

Közben az az állhatatos telefonhang.

– …de hát mondhatok én valamit Bandinak az Icuskáról? Semmit. Egy szót se. Hiszen még így is én vagyok a rossz anya. Érzi, hogy soha nem tudok belenyugodni ebbe a házasságba, ha nem is szólok egy szót se, de a lelkemben soha, soha! A léggömbarc hátrafordult. Mintha szemlét akarna tartani. Aztán már ismét a trafikos felé.

– Árulja el nekem, hogy ha egy csomag Dunhillt akarnék venni ebben a nem központi fekvésű trafikban… egy csomag Hobbyt, Marlborót vagy Silver pengét, akkor is azt mondaná nekem…

Elismerő moraj. (Ez az! Most aztán jól beolvas neki!)

– Feleljen, kérem, hogy ha Super Silver pengét kérnék öntől?! Feleljen, kérem!

A pult mögött ült a kocsijában. Most már csakugyan senkit se látott. A léggömbarcot se.

Az áthajolt a pulton.

– De hát miért nem felel?! – Elhallgatott. Majd meglehetősen döbbenten. – Mi az, ön mosolyog? Ön ezen csak mosolyog?

A trafikos mosolygott. Váratlanul ömlött el a mosoly az arcán. Önfeledt, túlvilági derű.

Felcsapódott a pult fedele.

A kocsi kigördült.

A léggömbarc kipukkant. Egy nő felsikoltott. A többiek szétspricceltek, ahogy a trafikos kocsija kivágtatott.

Csak a telefonhang csobogott.

Még az utcán is hallotta ezt a csobogást. Nem törődött vele. Semmivel se törődött. Egy pillanatra mintha a sarki újságos felé kanyarodna. De aztán átszelte az úttestet.

A kocsi leszaladt a járdán, végig a házak mellett – ki a térre. A tér napos sétányára.

Úgy tűnt el a meghatóan kedves, vékonyka fák között.

 

A trafikoslány kikönyököl a trafik ablakából.

Regényt olvas. Anélkül hogy fölnézne, kiad egy csomag cigarettát,

két doboz gyufát,

kék buszjegyet,

sárga villamosjegyet

és megint egy csomag cigarettát

és megint kék buszjegyet,

sárga villamosjegyet.

A pult alól elővesz egy revolvert. Kilő a trafik ablakából. Tüzet nyit a járókelőkre.

Regényt olvas.

Kikönyököl.

 

 

Trafikok esti fénye.

Bágyadtan hunyorgó fények.

Kialvó fények. Sötét pocsolyák.

Bódék, trafikbódék a kültelkeken,

a futballpálya mellett,

a pályaudvarnál,

a kórháznál,

a temetőnél.

Elhagyott, út menti bódék.

Sártengerbe ragadt bódék.

 

 

Zsineg lóg a bezárt trafik vasajtaján.

Tépett szálú, komor zsineg.

A bútorok

A villamos

 

Egy léggömb szállt az üres sínek felett. A léggömb mögött egy körbenyírt hajú fiú. Lassú lebegéssel szálltak a levegőben.

Mikor akadtak össze? Mit kerestek errefelé?

A villamost? Az eltűnt, öreg villamoskocsit?

Ki tudja?!

Mosdók, vécék

 

Az otthon. A csend és nyugalom otthona.

A vécé vár valakit. Családtagot? Vendéget?

A családtag otthonosan berobban. Fütyörészik, dúdolgat.

A vendéget kikísérik. Különösen, ha ez az első látogatás. Az első alkalom. A házigazda kissé zavart mosollyal kíséri végig az előszobán. Maga a vendég meglehetősen tétova. Na igen! Ez egyszerűen nem megengedhető! Mégis… idegen helyen. Még emlékszik arra a hangra. Ahogy az anyja egyszerre csak elkapta a lépcsőházban. A lépcsőházban, vagy a liftben. Légy szíves és ne azzal kezdd, hogy ki kell menned! Ne ez legyen az első! Váratlanul, szinte könyörögve. Megígéred? Ő meg hülyén rábólintott. És úgy érezte, hogy máris… Itt a lépcsőházban, vagy a liftben.

Közben a házigazda már nyitotta is az ajtót. Mintha be akarná mutatni őket egymásnak. Talán előremegy. Talán le is ül. Hogy megmutassa, milyen otthonos, kényelmes.

Igen, lehet, hogy vendéget kapunk. Lehet, hogy valaki a családból. A vécé vár. A kagyló azzal a sötétbarna deszkával. Gyanús, elkenődött foltok. Hiába, nem mindenki hajtja fel. Már ugye, ha fel kell hajtani. Csak úgy eléje áll és máris kigombolja a nadrágját. Előveszi a fütyülőjét. Még jó, ha nem rázogatja.

Klozettkefe a kagyló mellett. Előkelő, sárga tartóban. Pumpa. Mit lehet tudni! Mindig történhet valami dugulás, vagy ilyesmi. A papír hosszan kilóg a papírtartóból. Szinte várja, hogy írjanak rá. Valami nagy beszédet. Lángoló, gyújtó szónoklatot. Ami majd elhangzik egy gyűlésen. Valaki felolvassa arról a tekercsről. Egy jelentős férfiú egy jelentős alkalommal.

A kagyló, a klozettkefe, a pumpa, a papírtekercs.

A fiú odabent a szobában. Még nézi az arcokat az asztal körül. Távoli, idegen arcok. Már nem is látja őket. Nem lát senkit és nem hall semmit. Réveteg mosollyal lecsúszik a székről. Bódultan. Mint aki belezuhan az álomba. Kimegy a szobából. Kisurran. Valaki még utánaszól, de azt már igazán nem hallja. Végig a homályos előszobán. Mintha megint utánaszólnának. Egy kedélytelen, színtelen hang. De ő akkor már odabent a fülkében. Önfeledt, boldog mosollyal betolja a zárat. Zúgás veszi körül. A csönd zúgása. A fülkéé. A gangoké és a lépcsőházé. A hátsó udvaré. Áll, és hallgatja ezt a zúgást. Kihúz néhány papírt a tartóból. Gondosan összehajtja. Ceruzát vesz elő a zsebéből. Kemény fedelű noteszt.

A kagylón ül. Térdén a notesz, azon a papír. Letolt nadrág. De ez csak olyan ürügyféle. Az állához nyomja a ceruzát.

Dupla szám lesz. Karácsonyi dupla szám. És felírja nagy betűkkel félkör alakban.

SPORT

Valamivel kisebb betűkkel.

Felelős szerkesztő: Zsámboky János.

Felsóhajt. Egy felelős szerkesztő felelős sóhaja.

Viccrovat is kell. Humor. Humorsarok. A karácsonyi szám nem jelenhet meg humorsarok nélkül. Az olvasók várják. Számítanak rá. De hát ha semmi… ha egyszerűen semmi se… Kádár Micu persze mindjárt bedobna valamit. Belőle egyszerűen patakzik a humor. Patakzik… patakzik… Sarkával a kagylót rugdalja. Egyszer mondott is egy verset a Micu. Valami paródiafélét. Ő maga költötte? Vagy ő is csak úgy hallotta? Olvasta valahol?

A forgalmas Rákóczi úton halva találták Futball Benőt. Áll ama tőr ifjú szívében, íme bizonyság az Isten előtt, a bírák erőszaka ölte meg őt.

A papír egy kissé megcsúszik. Oldalt billen. Utánakap egy kétségbeesett mozdulattal. És akkor az a két öreg! A két térde, ahogy felemelkedik. Két kopasz öreg. Apró, sárgás pihék a kopasz fejen. Összehajolnak. Szétválnak. Megint összedugják a fejüket.

Most már nincs egyedül. Hármasban gubbasztanak. Mindent meg lehet beszélni a két öreggel. De az se baj, ha csak így hallgatnak.

Valaki áll az ajtó előtt. Lehet, hogy többen is. Ki tudja mióta! Bent a szobában valaki egyszerre csak odanézett arra az üres székre. Odapillantott. A gyerek?! Hol a Jancsi? Mi van a Jancsival? Úgy el tud tűnni! Valóságos művész. Mégis, nem kéne utánanézni? Fogadni mernék, hogy már megint bezárkózott. Nagyon jól tudjuk, hogy hova! A legszívesebben odaköltözne! Azért ez valahogy… Szóval, nem kéne utánanézni? Mégis… mit művel? Maga is tudja, hogy ebben a korban… Miféle korban? Jó, jó, tudjuk, hogy miről van szó. És különben is maga az apja! Aha, szóval ez azt jelenti, hogy… Az apa feláll. Elindul.

És most itt álldogál. Még vár. Még nem akar bekopogni.

A fiú lassan összehajtja a sportújságot. Egy utolsó pillantás. Felelős szerkesztő… A címet meg kéne változtatni. Ez így olyan szegényes. SPORT. Kádár Micu nem adna ilyen címet. Még kell valami. SPORT ÚJSÁG, vagy…

Füstfelhők törnek be a kulcslyukon. Gonosz, kis füstfelhők. Alattomosak.

Apa nem rázza a kilincset. Nem kopog. Csak éppen szivarra gyújtott. Fújja, fújja befelé a füstöt.

 

 

Magára maradt a pult mögött. A ruhatáros kisasszony. Meg az a két ajtó. Fekete leányfej, fekete fiúfej. Előtte kis asztal. Azon szürke tányérka. Abban néhány fillér. Ki dobhatta oda? Mikor?

Valaha egy nénike üldögélt az asztalnál. Haja éppolyan szürke, akár a tányér. Aztán egyszerre csak eltűnt. Maradt az asztal, meg a tányér. És a kisasszony a pult mögött a fogassal.

A sötét ruhás vezető megállt előtte. Fejével az ajtó felé intett.

– Tartsa rajta a szemét!

Két ajtó. Fekete leányfej, fekete fiúfej.

A vendégek elfeledkeztek a ruhatárról. A vendégek kabátban ültek az asztaloknál. Kigombolt kabátban, félig kigombolt kabátban. Úgy összehajtva benyomták az ablakba. Felakasztották a kilincsre. A szék hátára. De, hogy beadták volna a ruhatárba…

Ő pedig már régen nem ment ki az asztalok közé, hogy összeszedje a zsákmányt. Zsákmányt! Ugyan miféle zsákmányt! Néhány vedlett, kikopott, női bunda, elnyűtt felöltő. De hát ezeket se adták oda. És közben miket mondtak! Miket vágtak a képébe!

– Na, kedvesem tűnjön el innen! Majd mindjárt megmondom, hogy mit adok én oda magának!

– Olyan nincs, hogy a ruhatár kötelező!

– Olyan nincs!

A kisasszony lemondott erről. A ruhatár pultja mögül nézte a vendégeket. Magára maradt. Pedig otthon még úgy elkészítette az arcát. Gondosan megfésülte vállára omló, sűrű, fekete haját. Kicsit félrekalapált arc. Mintha valamilyen présbe nyomták volna. De az a ragyogó, fekete sörény azért igazán… Valaki mégiscsak odamehetett volna, hogy megsimogassa. Az ujja köré csavarja. Szétdobja. Az állát is megfoghatták volna. De hát meg se látták. Ha éppen elcsúsztak a pult mellett, akkor is csak a mosdóba. A mosdóba, vagy a vécébe.

Egy alacsony, kopaszodó férfi húsz fillért tett a tányérra. A pult felé fordult. És valami sötét szemrehányással.

– Gondoskodjék papírról!

A kisasszony meg csak nézte. Az úrnak egyáltalán nem jutott papír? Vagy még éppen, hogy…?

A férfi sértődötten vállat vont. – És egyáltalán!

Azzal otthagyta.

A lány odament az asztalhoz. Felemelte a húszfillérest. Nézte, maga se tudta miért.

Visszadobta a tányérra.

Visszaült a pult mögé.

Megint csak nem maradt más, mint a fogas. Az a kedélytelen, hórihorgas fogas.

Kávéházakon vándorolt keresztül. Bevágták egy raktárba ötszáz társa közé. Leküldték vidékre egy irodába. Onnan is kihajították. És most itt áll a lány mögött. Ő aztán igazán tudta, hogy miféle hely ez! Presszó? Ugyan, kérem! Kocsma! Itt aztán igazán nem számíthat semmire.

A lány könyöke rácsúszott a pultra. Valósággal odatapadt. Fejét tenyerébe hajtotta.

Elromlott csapok zúgása a mosdóból. A klotyó zuhogása. Az az örökös, álmosító zuhogás!

A ruhatár pultja a tengerparton. Abban a nedves homokban. Mögötte a lány és a fogas.

A ruhatár pultja a tengerben.

A lány rátapadt a pultra. A haját csavargatta magányos, elhagyatott mozdulatokkal.

A tenger zúgása, ahogy a hullámok visszaverődtek a sziklákról.

Két oldalról előre húzta a haját. Összekötötte az orra alatt.

– Aglája! – hallatszott egy hang a tenger felől. – Mit csinálsz, Aglája?

Ezen már igazán nevetnie kellett. Rázuhant a pultra, úgy nevetett. Felemelte a fejét. Úgy mondta merev, lesikált arccal.

– Ibi vagyok!

Megrázta a sörényét. Oly dühödten, mintha meg akarna tőle szabadulni. Levágatom! Leborotváltatom! Kopasz leszek! Kopasz nő leszek! Azt se bánom, ha mindenfélét firkálnak a fejemre!

És csak rázta, dobálta a haját.

Mögötte a fogas sötét rosszallással.

A hajrázás abbamaradt. A lány megmerevedett.

Az a vékony, szürke csík!

Vékony, piszkosszürke csík tört elő a mosdó ajtaja mögül. Alattomos szivárgás. Folydogálás. Egyre jobban megerősödve, szélesedve. Most már valóságos folyam.

A csapok zúgása odabentről. A megvadult csapok hörgése.

Bénultan ült a pult mögött. Szólni kéne? Kinek? Kinek lehet itt szólni?

A víz már lassan elérte a pultot. Szutykos, gonosz csillogás, ahogy végigömlött a kövön.

A lány szinte öntudatlanul elővette a ridiküljét. A ridiküljéből a kistükröt, a fésűt, a hajkefét. Megfésülködött. Átkefélte a haját. Rendbe hozta. Halványzöld festéket tett a szemhéjára. Elkészítette az arcát.

Rákönyökölt a pultra. Fejét tenyerébe hajtotta. Így ült mozdulatlanul. A vizet nézte.

Mögötte a fogas mogorva egykedvűséggel.

 

 

A kabátok!

Ahogy egymás hegyén-hátán, kicsavart karral, felhasadt béléssel, szakadt zsebbel kitódulnak a ruhatárból!

Magányos kalap a fogason.

Hosszan lelógó sál.

Fél pár kesztyű a földön.

 

 

Akár a söröslovak.

Úgy gőzölögnek odalent a földalatti vécében. Ott állnak egymás mellett kigombolt kabátban, kigombolt nadrágban. Nem lehet tudni, honnan jön a gőz. Belőlük? A falból? Abból a sötétzöld, szurokkal bekent falból? Sötétzöld víz zuhogása a sötétzöld falból.

Akad, aki oly kényelmesen szuszog, mintha itt akarna berendezkedni. A szomszédja felé pislog. Mindjárt megszólal. Elkezd egy beszélgetést. Dehogy! Lehunyja a szemét. Egy pillanat és elalszik. Homlokával nekidől a falnak. Akad, aki előkelően félrehúzódik. Már amennyire lehet. Nevetséges. Az egész roppant nevetséges és meglehetősen megalázó.

Egy vendég két ujjal tartja a vesszőjét igen pedánsan. Egy másik meg csak rázza, rázogatja.

Kövér öregúr homlokára tolt kalappal borúsan nézi azt, ami a nadrágjából előkerül. Mintha meglepné, hogy egyáltalán…

Egy másik idegesen keresgél. Mi az? Eltűnt? Cserbenhagy? Cserben akar hagyni? Elbújt a kis huncut? Érzi, hogy nézik. Figyelik. Egész kis közönség. Csak arra várnak, hogy… Ő meg egyre elvadultabban turkál odabent. Turkál, keresgél. Na, végre! Valósággal kituszkolja.

Micsoda kis kukac! Csoda, hogy megtalálta! Bravó! Bravó!

És megint egy másik úgy locsol, mint egy kerti locsoló. Gőgösen, pökhendien.

És megint egy másik. És megint egy másik.

Halk csilingelés.

A fülke. Közel, és mégis oly távol. Hallani, ahogy nyílik és csukódik az ajtó. Aki oda belép, akárcsak egy szobába. Még a kabátját is felakaszthatja.

Ők meg ebben a gőzben egymásra préselve.

Nadrágok. Nadrághasadékok.

Onnan bújik elő vidáman ficánkolva. Kíváncsian kunkorodva. Csalódottan lekókadva. Lankadtan. Közönyösen. Az utolsó pillanat kétségbeesésével. Kábultan maga elé meredve. Önfeledt kitöréssel. Halleluja!

Egy úr mélységes rosszallással nézi. Mi lesz?! Meddig szívjam még ezt a bűzt? Nem, ez már nem is bűz! Legszívesebben visszapofozná a pimaszt. De az még csobog. Na, most aztán már befejezni és kifelé! A szomszédjai közben váltják egymást. Ez már a harmadik. Legalább a harmadik. És szinte hallja. Mi az, uram? Ön törzsvendég? Bérletet váltott? Vagy vár valakit? Randevú?

Elfordul a faltól. Az utolsó cseppeket a nadrágjába rázza. Vészes könnyelműség. Már érzi is azokat a guruló, kis cseppeket. Mindegy! Most már kint vagyunk!

Egy kopott kabátos alak fölfelé indul. Éles, hideg levegő onnan fentről. A kihűlt utcák. Sehol egy hely, ahova beülhet.

Felbaktat. Odafent megáll. Visszanéz.

Köhögés, szuszogás a mélyből. És olyan párásan gőzölgő meleg.

Visszafordul.

 

 

A lány, ahogy a fenekét ráhelyezi a kagylóra! Kecsesen, előkelően. A fehér fenekét. Hattyú siklik rá a tóra.

 

 

Soha nem ment volna máshova. Még csak véletlenül se. Egyszerűen nem kerülhetett abba a helyzetbe. Özvegy Rémai Jánosné a zöld házikójában. Vagy inkább pavilon a park tövében. Egyszer betévedhetett oda véletlenül. Már amennyire az ilyen véletlen. És akkor az a fekete hajú nő úgy fogadta! Valami olyan otthonos kedvességgel! Tulajdonképpen, mintha már várta volna. Mosolyogva nyitotta a fülke ajtaját. Arany fülbevalói megcsörrentek. Tessék csak, uram! És az a tisztaság odabent! Az a csönd! Szürkésfehér homály. Egy kis szalon. Letette a kabátját. Felakasztotta. Nem ült le mindjárt. Jólesően ácsorgott, ásítozott. Ahogy leült, mintha kellemes félálomba merülne. Halk zizegés. Az ajtó hasadéka alatt becsúsztattak egy újságot. Utánanyúlt. Köszönöm, asszonyom! A térdére fektette. Böngészgette. De inkább a külső zajokra figyelt. Ahogy az asszony jön, megy. Nyitja a másik ajtót. A nők ajtaját. És közben szelíd szemrehányással. Magáért a múltkor egy úr fizetett, kedvesem! A férfi felemelkedett az újságból. Hogyan? Egy úr? Közben a másik női hang kissé riadtan. De hát csak később vettem észre, hogy nincs nálam pénz! Tudom, kedvesem! Nincs semmi baj. Csak éppen meg kell köszönni az ilyesmit. Nem köszöntem meg? Megköszönte, kedvesem! Miután figyelmeztettem. Ó, igazán! Semmi baj, kedvesem! Semmi baj! Halk csilingelés, ahogy az ajtó becsukódik. Csönd. Szóval, megköszönte. A férfi már bele se nézett az újságba. Úgy látszik, nem volt nála pénz, és amikor fizetnie kellett volna… A hölgy nem csinált jelenetet. (Máris úgy nevezte magában. A hölgy. A toalett hölgye.) Csak éppen enyhe gúnnyal. Ha nem tud fizetni, kedvesem, hát nem tud! A kisasszony mentegetőzött. És ezt valaki meghallotta. Egy úr a fülkében. Meghallotta, s kiszólt. A kisasszony a vendégem! A férfi kuncogott az újság fölött. Aztán, ahogy kilépett (természetesen kézmosás után), a hölgy megkérdezte: Min mulatott odabent? Ő meg enyhe zavarban. Hát a kisasszony, aki az előbb… Ó, a kisasszony! A hölgy felnevetett. Hát igen, egy kicsit lekaptam! No, nem nagyon! Nem vagyok én olyan szigorú. De hát csak úgy elmenni, hogy még csak meg se köszöni annak az úrnak! A férfi az arany fülbevalókat nézte. A körme hegyével megpöccintette a fülbevalóját. Ó, tudom, az én koromban! Hogyhogy a maga korában?! Megindult egy beszélgetés. És azóta ő törzsvendég. Kis asztalka csipketerítővel. Az asztalkánál a hölgy. Özvegy Rémainé. Múltkor a keresztfiáról mesélt. Vagy az unokájáról? Mindegy! Pokoli kis fickó! Ha tudná, hogy rángatja a fülbevalómat! Néha már azt hiszem, hogy kitépi a fülemmel együtt! És maga hagyja? Mindent hagyok! (Kacér pillantás.) Tőle! Csakis tőle!

A hölgy a ringatózó fülbevalókkal!

Most is ez van előtte, ahogy megy a fülke felé.

Rákapcsol. Nincs veszíteni való időnk!

Enyhe kísértés, ahogy elrobog egy zöld ház mellett. Talán mégis… Szükség törvényt bont. Nem! Nem! Szó se lehet róla! Ma megérintem a fülbevalóját! Meghimbálom! Meghúzom. Éppen csak egy kicsit. Különben is majd megveszett az ilyesmiért. Nyaklánc, karperec, fülbevaló. Rikító színű szoknyák. Zöldek, sárgák, pirosak. Mit pirosak! Vadító vörösek! Feszülő pulóverek. Feszülő fenekek!

Átszeli az utcát. Előtte a park. A pavilon.

– Kézcsók!

Lesegítik a kabátját. A fülbevalók megremegnek. Ringatóznak.

Odabent is ezt látja. Ahogy a fülbevalók ringatóznak.

Ma akcióba lépek! Akciót indítok!

 

 

Kis porcelán tányérok az ajtó előtt. Tiszták, szerények. Mellettük a néni fehér kötényben. Olykor feláll, benyit egy ajtón. Éppen csak úgy résnyire. Bead egy törülközőt.

Néhány forint a tányéron. Néhány forint a fillérek között.

 

 

Mocskos porcelán tányérok. Mellette a néni. A néni árnya. Néhány fillér a tányéron. Vagy éppen semmi. Csak az a szürke, tányérba ragadt hamu.

Homályos folyosó. Fénytelen, megvakult tükör.

 

 

És miért ne?

Csakugyan, miért ne ugorhatna be ide? Éppen csak elintézi a dolgát, aztán majd… Nos, igen, aztán majd beül az étterembe, kezébe veszi az étlapot, átböngészi, feladja a rendelést. Miért ne? Csak ugye azért előbb…

A kagylónál áll. Ujjai végigfutnak a nadrággombokon. Egy pillanat, és máris… Felsóhajt, olyan megkönnyebbülten. Az a futás végig az utcákon! Sehol egy zöld ház! Egyszerűen eltűntek. Lerohant a földalattiba. Hohó! Csak lerohant volna. De az a kifeszített drótkötél, vagy mi a fene a kis táblával. Átalakítás miatt zárva! Átalakítás? Mit kell itt átalakítani? Különben bánja is ő! Az a fontos, hogy most már…

Fehér kagylók. Zöld csempék. Félhomály. Igazán otthonos. Ide még benézünk!

Közrefogják. Átbeszélnek a feje felett.

– Régen láttam a feleségét!

– Kórházban… hát igen.

– Még mindig? Adja át üdvözletemet! Javulást!

– Köszönöm!

– Bájos asszony! Van benne valami kislányos báj!

– Ön igazán kedves!

Ő meg csak mosolyog ott közöttük. Ki tudja, talán mindjárt közbeszól: Kézcsókom a nagyságos asszonynak!

Mellette egy kék szmokingos pincér. Kék szmoking, sötét bársonyhajtókával. Aranykeretes szemüveg. Egy főiskolás. Áll és figyel. Közben szinte belehajol az arcába. Nem szól. Még nem… Valaki ideküldhette. Felfigyeltek rám, és ideküldték. Most már mindegy! Valósággal visszapofozza a nadrágjába azt a csibészt. Neki köszönheti az egészet!

A kék szmokingos: Erőleves? Üresen? Tésztával? Tojással? Royal módra? Idehozzam? Hogy parancsolja?

Hogy csúszott ki a fülkéből?

Az biztos, hogy úgy futás közben gombolta be. Még mindig hallja a hangot.

Idehozzam? Hogy parancsolja?

 

 

Jönnek és jönnek.

Pályaudvarról, térről, utcáról. Besurrannak a cukrászdába. Az utolsó lépéseket szinte futva. Hogy aztán egyetlen mozdulattal belökjék a vécé ajtaját.

Jönnek gőgösen, felemelt fejjel. Mindennel szembenéznek. Mindennel és mindenkivel. Csak szóljon valaki egy szót! Csak azt merje! Anya a gyerekét tuszkolja maga előtt. Tessék? Hogy ez nem utcai vécé?! Hová vigyem a gyereket?! Azt mondja meg?! Gyere csak, bogárkám, ne törődj semmivel! Magának pedig kedvesem, csak azt tudom mondani…!

A vezetőnő, ahogy úgy elnézi.

– Ki mondja, hogy itt nincs forgalom?

Az alázatosak vonulása. Zarándokok néma menete.

Az ajtó megnyílik előttük.

 

A TOILETTE HASZNÁLATI DÍJA

1 FORINT!

 

Ki látja ezt a táblát? Ki olvassa el?

Akad, aki futva távozik.

Vagy éppen pökhendien. Pimaszul. Rákacsint a kisasszonyra, ahogy elmegy az asztalok között. Mindjárt belecsíp az arcába.

Gőgösen, szinte megvetően. Micsoda hely! Tükör, márványasztalok. De a kávé ihatatlan! Lefogadom, hogy ihatatlan lötty! És akik itt ülnek! Csupa naplopó! Ingyenélő! Igazán kíváncsi lennék, honnan van pénzük? Üzletelnek, na persze! A rács mögé az egész társaságot! A rács mögé!

Elrobog.

Kivágtat.

Kisétál.

A kisasszonyok vihogva hajlonganak.

– Köszönjük a látogatást!

 

 

Hová tűnt a papír a papírtartóból? A szappan a szappantartóból? Ki vihette el? Miféle besurranó? Várta, leste a pillanatot. A megfelelő pillanatot. A vécé tolvaja.

Vitte a hamutartót.

A törülközőt.

A tükröt.

Ujjak nyoma a csupasz falon.

Kifosztott mosdók. Kifosztott vécék.

 

 

A fiú a kagylón. Megint csak kiosont a szobából. Egy régi, meghitt mozdulattal betolta a reteszt. És aztán már csak üldögélt a két térde között. Azért még hallja a hangokat a szobából. Végre egy férfi! Egy igazi férfi! Mit akar ezzel, Sacikám? Hogyhogy mit akarok? Ő aztán tett valamit a népért! Igazán? Ne mondja! Csak ne gúnyolódjon, Zsül kérem! Azt hiszem, igazat kell adnunk Sacinak. Ha nem jön Kemál, a törökök még mindig… Vaskéz kell ide, hidd el, nem lehet másképp! Kemál, Kemál, Kemál! A józan ész megáll! Ugyan, Zsül, már megint ez az idétlenkedés! Micsoda cinizmus! Hagyja már abba! És ha tudni akarja, Kemált imádják a nők! Imádják? Igazán? Kemál a nők bálványa! A lába előtt hevernek!

A térdek odabent felemelkednek. Két bölcs aggastyán.

Kemál, bólint a fiú.

Kemál egy fotelban ül. Hátradűti a fejét. Cigarettázik. Elgondolkozva fújja a füstöt. Estélyi ruhás nő kering körülötte. Kemál észre se veszi. A nő belecsúszik az ölébe. Átöleli a nyakát. Kemál! Suttogja lágyan és elhalóan. Kemál!

A térdek emelkednek és süllyednek. Már nincs bennük semmi bölcsesség. Egyre izgatottabbak. Remegés fut át rajtuk. Akárcsak magán a fiún, ahogy belemered a levegőbe.

A nő Kemál ölében. Telt, fehér karja átfonja a férfi nyakát. Majd lehull élettelenül. Kemál redőkbe vonja homlokát. Kemál gondterhelt. Komor és gondterhelt. Hirtelen a nő felé fordul. Villan egyet a tekintete. Kemál! – suttogja a nő.

Megveri! Megveri!

A fiú görcsbe rándul. Az egyik térd eltakarja a másikat. Közöttük a vesszőcske. De hiszen ez már nem is vesszőcske! Majd szétrobban.

Kemál elkapja a nő állát. Megrázza a nő fejét az állánál fogva. A nő haja szétesik, hajcsokrai szétbomlanak. Miért hagyja?! Miért nem emeli fel a kezét?! Nem emeli fel a kezét. Révült mosollyal hagyja magát. Álla Kemál ujjai között. Ő maga pedig…

Kemál elengedi a nő állát. A nő feje hátracsuklik. Egy pillanatra még felnéz, de aztán… Eszméletlen. Teljesen eszméletlen.

A férfi feláll, lesöpri magáról a nőt.

Az estélyi ruhás hölgy elterül a szőnyegen. De még így is olyan elegáns.

Kemál most szivarra gyújt. Le-föl sétál szivarozva. Megáll a földön heverő nő előtt. Eltűnődve nézi. Megvetéssel. A szivar hamuját rápöccinti a hölgy hajára, az estélyi ruhára.

A vessző kitör a térdek közül. Egy pillanatra felágaskodik. Robbanás.

A fiú eszméletlen kábulatban.

A térdek közönyösek. Mintha nem is tartoznának hozzá. Mintha még egymást se ismernék. Képmutató, alamuszi aggastyánok. Nem tudnak semmiről. Semmi közük semmihez.

 

 

Szürke, téli délután.

Megszólalnak a vécék a házban. Csobognak. Öblögetnek. Gargalizálnak. Panaszkodnak. Siránkoznak.

– Mit művelnek velem… ha tudnák…!

– Körülbelül tudjuk!

– Amit velem! Amit a többiekkel!

– De nem… higgyék el!

– Mit higgyünk el?

Ingerült zuhogás végig a falakon.

Ő pedig szinte elnémul. Alig hallhatóan sírdogál.

– Hogy mi mindent dobálnak belém!

Senki se figyel rá. Megindul a beszélgetés. Lakók. Csőrepedések. Beázások. Dugulások. És megint a lakók.

– …beugrik hozzám az az alak! Beugrik? Berobban! Ez az első, ahogy hazaér. Le se teszi a kabátját.

– Jó figura!

– Kigombolja a nadrágját, és közben ordít. Utasításokat ad a feleségének, a fiának.

– És ezt tűrik?

– Mit tudom én?! Érdekel ez engem?! Nekem éppen elég, hogy…

– Árnyékszék.

– Mit akar ezzel?

– Ez vagyok én. Árnyékszék. Megyek az árnyékszékre! Már megint befészkelted magad az árnyékszékre!

– Nem is hangzik olyan rosszul.

– Szinte előkelő.

– Még hogy előkelő!

– Gondolja meg! Klozett, klotyó, budi…

– Na, azért a budi inkább olyan vidéki. Mondhatnám, falusi.

– Hát nekem a klozett jutott. A könyvtáram pedig a klozettkönyvtár.

– Magának könyvtára van?

– A Lakatos úr valóságos könyvtárat rendezett be nálam. Klozettkönyvtár. Órákig üldögél, és olvas. Kopognak, dörömbölnek. Ő csak olvas, és szivarozik.

– Az Ábrahám doktor már az éjszakákat is nálam tölti.

– Az éjszakákat?

– A felesége kisurran utána. Bekopog. Béla! Csak nincs valami baj? Béla!

Gúnyos csobogás.

– Béla! Béla!

– Csak tudnám, miért rángatják azt a láncot!

– Miféle láncot?

– Hogyhogy miféle láncot?! A lehúzót. Az Emike úgy rángatja… akkorákat ránt rajta!

– Még mindig jobb, mintha felkötné magát.

– Mit beszél?!

– A Császár Klári egy színész miatt. De lehet, hogy nem is színész, csak színinövendék. Főiskolás, vagy tudom is én!

– Az most mindegy! Mit csinált a Császár Klári?

– Én mindjárt sejtettem, hogy készül valamire. Ha valaki egyre-másra írja a leveleket! Sose küldött el egyet se. Összetépte, lehúzta. Egyszer úgy eldugultam!

– Kit érdekel a maga dugulása!

– Mondjuk, engem. Szóval, a Klári csak írta, és mindjárt össze is tépte a leveleket. Közben sóhajtozott. Kálmán! Kálmán!

– Úgy hívták a fiút.

– Micsoda ész! Hogy találta ki? De egyszer csak bejött a Klári, és nem ült le. Állt, és körülnézett. Terepszemlét tartott. Felállt a deklire. Megfogta a láncot, és elbőgte magát.

– Na, szép!

– Ott állt kezében a lánccal, és bőgött. Gondoltam, majd csak bejön valaki. De nem jött be senki. Ő meg a nyaka köré csavarta a láncot.

– Mi lett vele?

– Meghalt? Ott halt meg?

– Fenét! Leszakadt, és mindent magával rántott. Nem volt éppen pehelysúlyú.

– Micsoda ötlet! A lehúzó lánccal…!

– A Gimesi fiú mérget vett be.

– Ezt már legalább tízszer elmondta!

– Kérem… kérem…

Sértődött hallgatás. De aztán ismét nekilendült. – Méreg… igen. És nem is tudták megmenteni. Nem volt segítség.

– Hát én erre csak azt mondhatom…

– Tudja, hogy a Szemes doktor lepumpálta a feleségét?!

– Maga félrebeszél!

– Igen?! Nahát akkor ide figyeljen…

 

 

Csobognak.

Csörgedeznek.

Öblögetnek.

Pletykálkodnak.

Hörögnek.

Köhögnek.

Prüszkölnek.

Siránkoznak.

 

 

Komor hallgatásban a külvárosiak. A hátsó lépcsőházra nyílók. Akiket mindig kulcsra zárnak. Láttak egyet-mást. Tudnak egyet-mást. De hallgatnak.

Idegen nem kapja meg a kulcsot. Se a házmestertől, se a lakóktól. Jobb, ha továbbáll.

 

 

Két arc fehér foltja.

A rémület fehér foltjai a sötétben. A fiú és a lány. Talán egy kerti vendéglőből mehettek hazafelé egymást átkarolva. A vendéglőben is úgy ültek összebújva. A fiú sört ihatott, vagy valamilyen bort. A lány málnát. A pincér úgy tette elé mélységes megvetéssel. De ők ezt nem vették észre. Egyáltalán semmit se vettek észre. A fiú fizetett. Elindultak egymást átkarolva, összefonódva.

Egy aluljárón mentek át. És akkor egyszerre rájuk szakadt a sötétség. Árnyak suhantak el mellettük. Lehelet csapódott az arcukba.

Körülvették őket.

Arcot nem lehetett látni. Csak azok a fel-felcsapódó hangok.

– Mi az? Sétálunk egy kicsit?

– Talán bemutatnád nekünk a kislányt!

– Talán mi is sétálnánk vele egy kicsit.

Félig elfojtott nevetés. Kezek nyúltak elő a sötétből a lány felé. És megint az a nevetés.

– Nem kell tőlünk megijedni! Azt azért nem kell!

A lány a fiúhoz bújt. Lehunyta a szemét. De még így is látta a sötétből előnyúló kezeket.

A fiú átkarolta. Közben megpróbált körülnézni. Valahogy tájékozódni. Mégis… talán föl lehetne kapni a lányt és elrohanni. Belerohanni az éjszakába. De azok, mintha megsejtették volna.

– Itt maradsz, édesapám! És a kislány is itt marad!

Furcsa, öreges vihogás az aluljáró mélyéből. Egy aggastyán húzódott meg a falnál. Egy gonosz aggastyán szorosan a falhoz lapulva. Rémületes üregből mászott elő. És csak arra vár, hogy történjen valami. Hogy elkapjanak valakit ebben az aluljáróban. Mint most ezt a fiút és a lányt.

Az árnyak lassan megindultak. Körülfonták azt a kettőt.

Még együtt voltak. Még néhány pillanat… A lány hozzátapadt a fiúhoz. A fiú átfogta a lány homlokát. Az ujjak szétnyíltak, majd ismét összezárultak. Ideges remegés futott át rajtuk. Most aztán nem szabad félnem! Most aztán igazán nem szabad! De azok az ujjak már tudták, hogy rövidesen letépik őket a lány homlokáról.

Még néhány pillanat.

 

 

– Ön megsértődött! Hetek óta elhanyagol! Vagy inkább hónapokról beszélhetnénk? De hát mi történt? Megbántottam? Mivel bántottam meg? Beszéljen! Mondjon el mindent!

Ő meg csak ott áll a zöld házikó ajtajában. Meg se tud szólalni. Nézi ezt a nőt kék köpenyében, arany fülbevalóival, a fekete hajából kiütköző fehér foltokkal. – De asszonyom! Higgye el… (Mi az ördögnek kellett erre jönnöm! Egyáltalán, hogy kerültem ide?)

A nő egy pillanatra se engedi el a kezét. Húzza, vonszolja befelé a kis szalonjába. Tükör, csipketerítős asztal a halványzöld ajtók között. Üres feketéspoharak az asztalon. Két üres feketéspohár.

No lám, hiszen vendége van! Megint csak akadt egy törzsvendég. Odabent üldögél. Mindjárt nyitja az ajtót. Akkor hát mire jó ez az egész?

– A nővérem járt itt. – A nő megérinti az egyik poharat. – A múlt héten halt meg a férje… váratlanul.

– Ó, hát ez igazán!… (Mit énekelek itt?! Mit hajlongok?! Mi közöm a nővéréhez?! A nővére elhunyt férjéhez?!)

– Elhanyagol, rossz fiú! (Kislányos duzzogás.) Most se akart bejönni! Ne is tagadja!

– Biztosíthatom, asszonyom…

– Jaj, hagyja ezt! Olyan hivatalos… olyan elviselhetetlen! (Közelebb húzódik hozzá. Fejét szinte ráhajtja a vállára.) Ha én nem szólítom meg, elkerül!

– Biztosíthatom…

– Ne biztosítson! Mit biztosít örökké?! Ha nem látom meg, ahogy átvág a parkon… De megláttam!

(Milyen szerencse!)

– Nem! Nem! Inkább megéreztem! Éppen az újságot olvasgattam, és akkor valahogy felnéztem. Fel kellett néznem!

– Igazán kedves!

– Hagyja már ezt! Nem vagyok kedves! Egyáltalán nem vagyok kedves! Én csak… – És most már csakugyan odadűti a fejét a férfi vállára.

Fehér foltok a fekete hajban! Őszül. Reménytelenül őszül. És most már nem is festi… szóval, elhanyagolja. Feladta a harcot. Akkor hát mit akar? És én mit akarok itt?! – Asszonyom, sajnos, az a helyzet…

A nő meg se hallja.

– Mi a baj? Mi történt? El kell mondania!

Már megint ez a kislányos selypegés! És vigye már el innen a fejét! Ezek az olcsó fülbevalók! Aranyozott vacakok! Bazáráru! Akárcsak maga a nő!

– De hát, miért nem ül le? Üljön már le!

– Bizonyos ügyek… halaszthatatlanok!

– Semmi se halaszthatatlan! – És már kezdi kihámozni a kabátjából.

– Majd benézek! Majd beugrok!

– Nem néz be és nem ugrik be! Itt marad! Pihen a kisfiú. Kifújja magát.

– Na, de hát…

– Csitt! Egy szót se! – Ujját ráteszi a férfi szájára. – Hiszen olyan fáradt! Olyan hajszolt!

Felsóhajt. Csakugyan. Fáradt… hajszolt. Nem is árt, ha egy kicsit összeszedi magát.

Az ajtó otthonos csilingelése, ahogy betolják a fülkébe. Egyszerre úgy elálmosodik. De azért még hallja a hangot.

– Én meg addig főzök egy kávét! Jó erőset! Amilyet csak én tudok főzni magának!

A fülke fátyolos, zöldes homálya. Most már nem hallatszik be semmi. Minden olyan messze. Nincsenek ügyek. Se fontosak, se kevésbé fontosak. Nő sincs. Semmi sincs. Csak a csend.

Leül.

Elhelyezkedik.

Berendezkedik.

Többé ki se mozdul.

 

 

A fiú bevitte magával Olga Csehovát.

Lily Damitát.

Lecsapott Dolores Del Rióra. De akkor Lily Damitát már megunta. Dobta.

Clara Bow-val szemezett.

Olga Csehova még tartotta magát.

Collen Moore! Ó, Collen Moore!

A lap meg úszott. A SPORT egyszerűen nem tudott megjelenni.

Nőzött a felelős szerkesztő. A nők hálójába került.

 

 

Ajtók, vécéajtók. A föld fölött és a föld alatt. Végig a városon.

Dr. Sebestyén Béla

Pázmándy utca 23.

221-445

Ez áll a vécé ajtaján, igen gondos ceruzaírással. Szó se lehet arról, hogy csak úgy sebtiben odafirkantották volna. Ó, dehogy! Akárcsak egy névjegy.

A vendég meg csak úgy nézi az ülőkén. Mélyen előrehajol. Szinte belecsúszik a letolt nadrágjába.

Dr. Sebestyén Béla. Név. Cím. Telefonszám.

Mintha már láttam volna. Mintha már találkoztam volna vele. Egy pályaudvar vécéjében. Igen, valósággal kiemelkedett az ocsmány feliratok, rajzok közül. Büszkén, sértődötten. Egy pályaudvaron. Egy cukrászdában. Egy földalattiban. Meg valami hivatalban. Amikor bent jártam adóügyben. Bár ott, mintha ledörzsölték volna. Az adóügyi vécén. Legalábbis megpróbálták. De azért nem sikerült eltüntetni.

Dr. Sebestyén Béla.

Ki lehet?

És miért hagyja ott mindenhol a névjegyét? Ő vagy valaki más. Egy megbízottja. Azonos írás. Persze azért erre nem mernék megesküdni. Ki emlékszik ilyesmire?

De mit jelent ez az egész? Mit akar ezzel? Jelentkeznem kell nála? Fel kell hogy hívjam? Különben nem járhatok ide? Egyáltalán sehova? Ki vagyok tiltva?

Vagy másról van szó? Valami egész másról?

Ha felhívom… ha felhívnám… ki szólna bele a telefonba? Nem hiszem, hogy női hang. Nincs nő abban a lakásban. Legfeljebb az anyja. Egy elnyűtt öregasszony. Lehet, hogy ő veszi fel a kagylót. Kit keres? A fiamat? Egyáltalán ki keresi a fiamat? Kivel beszélek?

Ki keresi a fiát? Nő aligha. Inkább olyan…

És ha maga a doktor emeli fel a kagylót? Doktor Sebestyén Béla? Milyen lehet a hangja? Aggodalmas? Riadt? Várakozó? Nem, mégis inkább riadt. Valahogy fél a telefonhívásoktól. A hangoktól. Hogy miket zúdítanak rá! Mi minden zúdul rá! Fenyegetés. Zsarolás. A csöngetéstől még jobban fél. Nem is megy ajtót nyitni. Valaki mást küld ki. Az anyját vagy egy régi barátját. Évek óta együtt él egy barátjával. Fiatal fiú? Vagy inkább olyan romos? Az biztos, hogy ő se rohan az ajtóhoz. Megvárja a harmadik csöngetést. A negyediket. Az ötödiket. A doktor meg behúzódik az odújába.

De hát akkor ezek a felírások az ajtókon? A névjegyek?

Sötét tréfa. Bosszú. Egy férfi, akit a doki kihajított. Akitől meg akart szabadulni. Igen, csakis egy ilyen alak lehet. Bosszút állt. A buzi bosszúja. Elvakkantotta magát az ülőkén. Akárcsak egy film címe. A buzi bosszúja. Mindenesetre rohadt alak. Járkál a városban, és ír és ír. Mindig csak egy nevet. Ugyanazt az egy nevet.

Hányás. Az egész egy hányás.

Nem kell belekeveredni. De hát ki mondta, hogy nekem bele kell keveredni?

Horogkereszt egy másik fülkében.

Horogkereszt áthúzva.

Rohadt fasiszta!

Jövünk!

A vendég megrettenve összekuporodik. Kik jönnek?! Az Isten szerelmére?! Lehunyja a szemét. Nem mer felnézni.

Üzenetek a falon.

Fenyegetések.

Jelenések.

 

 

Kopogás.

A vendég összerezzen. Ki az? Ki lehet? Egy ismerős? És mit akar? Egyáltalán honnan jön a kopogás? A szomszédból? Visszakopogjak? Vissza kell kopognom?

 

 

Mélységes csöndben üldögél. Szinte alszik.

Hirtelen felkapja a fejét, mint aki trombitaszót hall. Felordít.

– Fut Jellasics, a gyáva!

Öklével veri a térdét, úgy ordít.

– Fut, fut Jellasics, a gyáva!

(Csönd!)

– Bécsig fut Jellasics, a gyáva!

(Csönd)

– Fut, fut Jellasics!

Elhallgat. Kókadtan lógatja a fejét.

Visszahull a csöndbe.

 

 

Kotorászott. Üldögélt, és kotorászott. Az ujjai nyomozó körútra indultak a zsebekben.

Egy gomb.

A térdére tette. A térdére helyezte. Magányos, árva gomb, de csillogott valami megható bizakodással.

Vékony, hosszú szál.

Az arca előtt lógatta. Cérnaszál? Vagy a zsebéből szakadt ki? Letette a gomb mellé.

Egy cédula. Szamosiné 336-237.

Fel kell hívni? Soha nem kell felhívni?

Egy bélyeg. London. Ez áll a pecséten.

London. Ki járt ott? És mikor?

Bérlet fényképpel.

Kinek az arca? Az övé? Egy idegené?

1980 – november. Érvényes autóbuszra, villamosra, trolibuszra, földalattira.

Kombinált bérlet. Fölszállhat buszra, villamosra, trolira. Átszállhat egyikről a másikra.

A földalattival a föld alá. Keresztül-kasul azokon a sötét folyosókon. Végig a város alatt.

Gyűltek a tárgyak a térdén. A tárgyak társasága.

Tessék bemutatkozni egymásnak! Eljött az ismerkedés ideje!

Benyúlt a belső zsebébe.

Személyi igazolvány.

Lassú, szinte ünnepélyes mozdulattal kinyitotta. A fénykép. Megint az arc. De ez most nem bérletarc. Riadt, kissé elkoszolódott igazolványarc.

A rovatok. Figyelmesen tanulmányozta. Tüzetesen.

És a szám! Az igazolvány száma! Többször is elolvasta valami furcsa izgalommal.

AU–V. 479213.

És megint a rovatok. Most már végképp beleveszett a rovatokba. Elandalodva. Elragadtatva.

Anyja családi és utóneve.

Állampolgársága.

A kiállítás alapja.

Egy pillanatra lehunyta a szemét. És szinte suttogta.

Anyja neve Abonyi Ilona Mária.

Úgy ült lehunyt szemmel. Majd megint olvasott és olvasott. Csapongott. Átruccant egyik rovatból a másikba.

Egy pontnál megakadt. Eddig valahogy észre se vette. De most csak ez volt előtte.

Érvényes: HATÁRIDŐ NÉLKÜL.

Bénultan bámulta.

HATÁRIDŐ NÉLKÜL.

 

 

Üldögél a vendég.

Tűnődik.

A követ nézegeti.

A nadrágját húzogatja.

Alszik.

Leng, lengedez a lehúzó láncán.

 

 

Rajzok az ajtókon. Rajzok, nevek, üzenetek, dátumok, telefonszámok.

 

 

Két női láb.

És ami a lábak között.

Csakis ami a lábak között.

Egy buló. Egy magára maradt, bús buló.

 

 

Ez itt elég rövid

kapjátok be tövig!

Csoki! Csokikám!

Picc!

Sanyi! Pollák!

Hol vagy Szentkirályi?!

Varsányi!

Vau-Vau!

Bagnizon! Jön a nagy Bagnizon!

Mikor?

Fotós Zsuzsi!

Érdekel?

Meg volt!

Csak nem neked!

Szállj le róla!

Szabó Ági a Vadaskertben!

Jugóban!

Olaszban!

Keresheted!

Baszhatod!

 

 

Sötét, elkenődött foltok.

Félig nyitva a fülke ajtaja. Odabent senki. Elhajigált papírok a csésze körül.

Szürke víz az eldugult kagylóban.

 

 

Övig meztelenül borotválkozik a mosdó tükrében. Pamacsol végtelen nyugalommal. Mögötte egy dúlt női arc.

– Mit csinál itt?!

– Borotválkozom… láthatja.

– Lenne szíves elkotródni?!

– Majd ha befejeztem.

– Rendőrt hívjak?! Azt akarja?!

Nem felel. Pamacsol. Pamacsol.

Sovány, barna aktatáska a mosdó tükrénél. Csak úgy odatámasztva. Itt hagyta valaki? Véletlenül? Szándékosan? Meg akart tőle szabadulni? Hiszen annyi kudarcát láthatta ez a táska! Annyi vereség tanúja!

Egyedül jött?

Benézett a fülkébe. Elvégezte, amit el kellett végeznie. Kijött a mosdóba. Mégis, hogy rendbe hozza magát. De éppen csak odadőlt a tükörhöz. Nem nézett bele. Ugyan minek?

 

 

Ahogy bement a kávéházi mosdóba, valami olyan sötétségbe zuhant! Keze elindult a falon, a kapcsolót kereste. Süket kattanás. Nem gyulladt fel a fény.

Fehér foltok derengése. A mosdó kagylója és beljebb a csempe.

Két ajtó, mint két cella.

Ki üldögélhet odabent? Mintha a kagylók előtt is állnának. Éjjeli szerkesztők, akik úgy közlekednek az utcán, mint az öreg villamosok. Szerkesztőség után bejönnek ebbe a kávéházba. Sonkát rendelnek tojással. Amíg kihozzák a rendelést, felmásznak ide. Szivar lóg a szájukból, félig alszanak.

Ügynökök nyögése, szuszogása. Éjszakai csavargóké.

A férfi odabent a fülkében. Magára reteszelte az ajtót. Nem ült le. Úgy állva fölfelé meredt abba a kékesszürke fénybe. Valamilyen furcsa fény kavargott odafent. Fény? Vagy inkább füst?

Kint a mosdónál.

Körülötte árnyak. Nem látta az arcukat. Csak, ahogy a mosdó fölé hajoltak. Akadt, aki úgy mosott kezet, hogy oda se nézett. Akadt, aki valóságos fürdőt rendezett. Árnyak álldogáltak körülötte.

Valaki elkezdett köhögni. Rekedten, fuldokolva. Régi slájmok törtek föl belőle, őskori rétegek. A többiek átvették ezt a köhögést. És akkor már egyetlen köhögés ez a hely.

 

 

Budi a kert végében félig a földbe süllyedve. A deszkafal megfeketedett. Környékét benőtte a gaz. Valóságos őserdő.

Odabent a deszka rései között is felütötte a fejét valami színtelen virág. A föld alól tört fel, a fal repedéseiből.

Pókok gubbasztottak a klozettdeszkán. Pókok tanyája. Ha felemelték a fedőt, ők is felemelkedtek. A levegő is megtelt velük. Mindent beszőttek. A falakat. És magát a levegőt. Hálót szőttek, hosszú szálakat eresztettek lefelé. Semmi se zavarta őket.

Sötét, sértődött víz. Talán a közeli tóból szivároghatott be. És aztán már itt rekedt. Többé nem tud kitörni.

Egy kép a falon. Újságkivágás.

Nő, fürdőtrikóban. Valaha szőke lehetett. A trikó meg piros. Valaha még mosolygott is, lábát kecsesen maga alá húzva. Már régen lekopott róla a mosoly. Különben is beleveszett ebbe a sötétségbe. Régebben még megnézték. Bambán megbámulták brunzolás közben.

A hangyák! Valósággal ellepték a helyiséget. Vagy nem is hangyák? Hiszen felemelkedtek a levegőbe. Felszálltak. Belerepültek a pókhálókba. Ott még vergődtek egy darabig kétségbeesetten, értelmetlenül.

Egy foghíjas gereblye a sarokban. Hogy került ide? Hogy tévedt be? Egyszer betántorgott. Aztán úgy maradt a falhoz dőlve. Szakállt növesztett pókhálóból.

Növények, pókok, virágok. Elszáradt, zörgő fejű virágok.

És egy kislány. Pirike, a család kedvence. Minden lépésére vigyáztak. A bátyja mindenhová elkísérte valami komor dühvel. Sétára. A szőlőbe. Fürödni. (Ó, csak éppen megmártózott a tóban!) A budiba. Ott ődöngött az ajtó előtt. A füvet tépkedte, a virágokat rugdalta. Vállat vont, és meglépett.

Pirike meg odabent. Elandalodva üldögélt a repedezett deszkán. Kalimpált. Az elszáradt virágok feléje hajoltak. Csöndesen, bizalmasan. De ez cseppet se zavarta. Nevetgélt. Nevetnie kellett, ahogy a lábszárát csiklandozták. Megérintette az egyik virág fejét. Kedvesen, lágyan. Az abban a pillanatban szétesett.

Abbamaradt a nevetgélés. A kalimpálás.

Egy légy dongott körülötte. Látni nem lehetett. Csak az a dongás. Mit akarsz itt, te lány? Végezd a dolgod, és aztán kifelé! A virágok körülállták. Fejjel, vagy fej nélkül.

Megkapaszkodott a deszka szélében. Most már igazán nem nevetett.

Meghallotta a csöndet. Azt az állhatatosan örvénylő zúgást.

Nézik. Figyelik. Repedésarcok a repedésekből. Oly aprók, mint az elszáradt virágfejek. Férfi és női arcok. Ajkak hullámzása. Széthúzódtak és összezárultak. Csüggedten lefittyedt alsóajak. Lehetetlenül vastag fülkagyló. A homlok sértődött ráncai.

Tekintetek a falakról. Éles, gunyoros tekintetek. Szúrósak. Kíváncsiak.

Közönyös arc, közönyös tekintet.

Elképedt mosoly.

Arc, homlok nélkül.

Pirike illedelmesen bólintott.

– Kezit csókolom!

A pókokat mindez nem érdekelte. A hálószövőket. Nem mozdultak. Talán már végképp visszavonultak.

De azok odalent a deszkán! A vörösesszőke, hosszú lábú testvérek! Egyszerre megmozdultak. Megindultak. Egymásra csúszva, egymásba gabalyodva. Eddig eltűrték, hogy bárki beülhet közéjük, elterpeszkedhet. De most azért már mégiscsak…!

Pirike összehúzta magát. Vékonyka váll, vékonyka fenék. Ujjai még a deszka szélén. De a szorítás már meglazult. Elernyedt. Akárcsak ő maga. Ahogy a pókok körülvették. Körülfonták.

 

 

Táblák a kerti klozi-kunyhó homlokán.

 

FŐKÖNYVELŐ

 

A főkönyvelő odabent ül, és könyvel. Kíméletlen precizitással. Nincs benne semmi elfogultság. Semmi részrehajlás. És semmi elnézés. Megvesztegethetetlen! Ilyesmivel nála ne is próbálkozzanak! Ne is merészeljenek! És ha valahol valakinél fölfedez valamit…!

 

JEGYPÉNZTÁROS

 

A jegypénztáros odabent ül, és kiadja a jegyeket. Hajójegyet, vonatjegyet. Vagy ha valaki éppen a repülőgépet választja…

Mindenhová lehet utazni a jegypénztáros jegyeivel. Távoli, idegen földrészekre. Indiába, az Északi sarkra… szóval, bárhová. Mindenhol elfogadják a jegyeit. Tiszteletben tartják.

A jegypénztáros senkitől se kér hivatalos iratot. Nem kell felmutatni semmiféle igazolványt. Ha ilyesmit eléje tartanak, egyszerűen félrelöki. Nem érdeklik a személyi adatok. Ki mikor született? Év? Hónap? Nap? Egyszerűen nevetséges. Fütyül rá. Akárcsak a születési helyre. Vallásra. Származásra.

A jegypénztáros csak belenéz egy arcba. Egy futó pillantás az illetőre. Az illető észre se veszi. És máris a kezében a jegy.

De ha egy arc valahogy nem tetszik neki…! Ha olyan tenyérbe mászó pofának találja! Pökhendi pimasznak! Akkor nincs jegy! Nincs jegy és nincs fellebbezés!

 

 

Rajzszegek a szürke, kopott vécéfalon. Rajzszegek belefúródva a falba.

Egy kötényke a füvön. Megfeketedett tornacipő.

 

 

Hát nem! Hát egyszerűen nem megy!

Csakis egyedül! Csakis a fülkében!

Odakint a kagylóknál akár elő se vegye! Akár be se álljon a többiek közé. A nagyságos úr egyszerűen megmerevedik! De valami olyan gőgös sértődöttséggel! Hogy ő ezek között… akár csak egy cseppet is?! Ha véletlenül senki sincs a kagylók előtt, sugarasan tör fel belőle. De ha már csak odaáll valaki… Nem is éppen mellé. Még csak nem is abban a sorban. Odaát a túlsó oldalon, háttal. Vagy ha éppen csak belép valaki. Még egy-két tétova, bágyadt csepp és kész. Hát köszönöm!

A férfi már nem is kísérletezik ilyesmivel. Egyenesen be a fülkébe! Leül a csészére. Viselkedjünk szabályosan. Itt nem illik álldogálni. Különben is, mintha figyelnék. A szomszéd fülkéből. A falon keresztül. Mi az? Maga idejár vizelni? Idejárok, uram! Mit csináljak?! Beszéljen vele! Beszéljen ezzel a…

Egy szemrehányó pillantás! Meg vagyok veled áldva!

De azért nem haragszik rá. Inkább valami furcsa részvéttel nézi. És, mintha most már igazán meg akarná vele beszélni ezt az egészet.

Öregem! Mit előkelősködsz? Annyira lenézed a többieket?

Azért nem túlzás ez? De őszintén… így egymás közt? Talán egy külön pagoda kéne neked? Csakis neked? Mert ugye te aztán… Talán tudsz valamit, amit a többiek nem tudnak? Vagy megbántottak? Mondd! Egyszer valaki valamilyen megjegyzést tett? Különben hagyjuk. Nem fontos. Nem kérdeztem semmit.

 

 

A nyitott ablakon kiszállt a füst.

Az igazgató odabent a vécében. A zöld falak között. A kagyló mellett. De nem ül le. Áll, álldogál. Szimatol. Szaglászik. Dohányfüst. Még mindig érezni. Hiába nyitották ki az ablakot! Mert persze kinyitották. Szélesre tárták. Azok az aljas, kis… De elcsípem őket! Elkapom a frakkjukat! A szünetben török rájuk. Amikor beveszik ide magukat. Behúzódnak, és rágyújtanak. Egyik a másiknak adja a cigarettát. Egy slukkot, öregem! Mi az, csak nem akarod végigszívni?!

Az igazgató fölfelé bámul.

Az ablak nyitva. A füst elszállt. Elillant.

Az ablaktábla maga a megejtő ártatlanság. A cinkosuk. A főcinkosuk. És a falak. Ők se árulnak el senkit. Ezek a penészzöld falak. Egy-egy darabját mintha kiharapták volna. Telefirkálták őket. Nézzük csak meg! Vonalak, körök, összemosódott betűk.

A csikkek! Hová dobták a csikkeket?!

Felhajtja a deszkát. Semmi. Csak a víz csendes csöpögése. Ez se árul el semmit. Pedig amit ez már lenyelt tőlük! Amit ennek le kellett nyelnie!

Az ablak. A falak. A vécé.

Cinkosok.

Az igazgató nem mozdul. Talán mégiscsak elhangzik egy név. Egy felsős neve. A főkolomposé. Aki a többieket is rászoktatta. De lehet, hogy egy alsós. Olyan koravén, kis csibész. Á, ezek mind olyanok! Nem kellett itt senkit se rászoktatni semmire. És amit még itt elművelnek! Ami még itt végbemegy!

Távoli zsongás. Az osztályok. Latinóra. Magyaróra. Matematika. Fizika. Odabent lapítanak a padban. De csak a csöngetésre várnak. Hogy kitóduljanak a folyosóra! Be a vécébe! És aztán elkezdődik!

A zsongás elhal.

Csönd veszi körül. A vécé bűntudatos csöndje.

 

 

A tanárok a tanáriban.

Az igazgató az igazgatóiban.

Egyszer egy tanár beült az igazgatóiba. (Elcsente a kulcsot? A féltve őrzött kulcsot?) Odabent trónolt.

Áthelyezték.

Egy kültelki iskolában találta magát.

Kemény leckét kapott.

Egy életre.

 

 

Öt diktátor öt vécén. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a merev mozdulatlanság. Ugyanaz… ugyanaz…

 

 

Az éjjeliedény az éjjeliszekrényben.

Az éjszakát őrzi.

Örök virrasztásban a beteg ágya mellett.

Elhanyagolva a vécé sarkában. Aztán persze majd rohannak értem! Ha úgy adódik!

Sértődötten, ha belenyomják a klozettkefét. Meg lehet szokni!

Aprócska, fehér porcelán bili repül át az éjszakai szobán.

 

 

A vécé fogadja az ajtó előtt. Ahogy kilép a liftből táskával, szatyorral megrakodva. A vécé karcsú, fehér kagylója a nyitott ajtó előtt. Úgy karima nélkül. Mintha levette volna a kalapját, és egy kis beszédre készülne. Eléje jött, szelíd szemrehányással. Ő meg csak nézi kábultan, eszméletlenül. Belekapaszkodik a lift rácsába. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges a csomagokkal. Minden úgy megcsúszik rajta. A kabátja, a kalapja. És hát ő maga is. Egy pillanat, és a csomagok szétesnek. Közben várja, hogy a kagyló mondjon valamit. Mi ez? Miféle tréfa? Miféle játék?

Nem, ez nem játék.

És most már a kagyló is olyan csüggedt, kitaszított. Ahogy ott ácsorog a huzatos folyosón. Mit is tehetne? Elinduljon lefelé a lépcsőn? Vagy nézzen be a szomszédba?

Így állnak egymással szemben. A vécékagyló meg az asszony.

Egy félfordulattal megkerüli a kagylót. A nyitott ajtón belép az előszobába. Reszket. Olyan reszketés fogja el…! Úristen! Mi vár rám?!

A fürdő nyitott ajtaja. Ég a villany. A kő felszakítva. Felásva.

Egy férfi cigarettázik az árokban ólomcsövek, sötét, nedves földdarabok között. Körülötte szétszórt szerszámok. A kád félig kiszakítva. Lehullott törülközők.

A férfi levelet ír. A feleségének. Vagy a kedvesének. Katona a lövészárokban. Tűzszünet.

Odakint a kagyló. Mi tagadás, valahogy bízott az asszonyban. Hogy majd rendet teremt. És akkor mégiscsak visszatérhet. Á, szó sincs ilyesmiről!

A nő most éppen a fülke felé fordul. A régi otthon felé. Az ajtó nyitva. Nem ég a villany. De azért látni, hogy ott is felásva minden. Felásva. Szétzúzva. A kagyló karimája a falnál. Miért szedték le róla? Miért fosztották meg tőle? Add vissza te bádogos fekete kutyája, hadd legyen a zsidónak kalapkarimája! Add vissza, te bádogos!

Egy félénk lépés. A cipő orra beleütődik valamibe. Fúró? Harapófogó?

A férfi nem hagyja abba az írást. De a hangja barátságos, szinte kedves.

– Tavasz vagyok. Tavasz József.

– Tavasz… (Üljek le mellé? Kuporodjak le? Másszak be az árokba?)

– Csőtörés. – Nem néz fel. És ír és ír. – Régi, szétrohadt csövek. Már régen ki kellett volna cserélni. Végigáznak az emeletek.

– Áznak…

Végigázik a három emelet. Csorog a víz a szobákra. A beázás szennyes vize. A bútorokra, a függönyökre, a szőnyegekre. Ezért valaki felel. Ezért valakinek felelnie kell. Nekem?! Észre kellett volna vennem?! De mit?!

Néhányan elmennek az ajtó előtt. Megállnak. Benéznek. Bejönnek. Hát igen… erre el lehettünk készülve. Egyáltalán ez az egész ház!

A férfi az árokban abbahagyja az írást. Gondosan elteszi a levelet. Nézi a nőt, ahogy a csomagjaival imbolyog. A vécében álldogál. Lassan megfordul.

…és elindul az árok felé. Tétován, akárcsak valami idegen földrészen. Hirtelen megáll. Mi az ott a férfi kezében? Mit tart olyan magasra emelve? Talált valamit? Egy leletet? Műemlék a romok között?

A férfi két ujja között valami vasdarabféle. Nedves, szürke rongyokba csavart vasdarab. Átázott. Csorog róla a fekete lé. Egyébként is cafatokban lóg a rongy.

– Ilyeneket emelek ki!

Közelebb hajol. Legszívesebben elrohanna. Ki innen! Ki ebből a lakásból! De csak nézi azt a csöpögő rongyvázat. A törött csődarabot. Meg kéne fognom? Meg kéne tapintanom? Nem! Azt azért nem kívánhatja!

A férfi az árokban kotorászik. Mit hoz még fel onnan a mélyből? Mit kell még megnéznem?

Szivacs a kövön. Szappanmaradék. Összenyomott fogpasztás tubus.

A kádat azért nem merték kirakni. Kirángatták a helyéről. De nem merték kitenni a folyosóra. Ő azért mégiscsak…

Megint a vécékagylónál. Elmegy mellette. Megáll. Semmit se tehetek érted! Semmit!

A férfi az árokból.

– Már ne haragudjon, de kaphatnék egy pohár bort? Vagy legalább szódát? Egy jó nagy szódát?

Ő meg, mintha le akarna térdelni a kagyló előtt. Talán, hogy bocsánatot kérjen tőle. Vagy legalábbis megvigasztalja. De azért hátraszól.

– Talál odabent a szobában… poharat is.

– A szobában?

Erre már nem is felel. Különben is! Miért ne mehetne be a férfi a szobába? Csak töltsön magának egy pohár bort. Konyakot. Heverjen le a díványra.

Még hall valamilyen hangot. De az már nem jut el hozzá.

A vécékagylón ül. Kalapban, kabátban. A csomagjaival.

Nem válik meg azoktól a csomagoktól. A kabátját se veti le. A kalapját se teszi le. Nem érdeklik a nyíló ajtók. Azok se, akik körülveszik.

– De Irmuska! Miért nem jön be hozzánk?

– Na, jöjjön!

– Irmuska!

– Istenem, mi történt ezzel a nővel?! Telefonálni kéne a férjének!

– Hol dolgozik a férje? Ki tudja a számát?

– Elváltak.

– Dehogy váltak el! Csak a férje egy időre elköltözött.

– Egy időre? Mi az, hogy egy időre?

– Álljon fel, Irmuska!

– Hozzak valamit? Nyugtatót? Egy pohár vizet?

– Legalább a csomagját, Irmuska!

– Az üveget!

– A vajat…! Szétolvadt!

– Irmuska!

Ráncigálják, cibálják. Semmit se lehet tőle elvenni. Ül mozdulatlanul. Megmerevedett, makacs mozdulatlanságban.

 

 

Kihajított vécékagyló a hátsó udvaron. Valósággal megfeketedett a poros növények között. Rádobva egy kikopott szőrméjű női télikabát. (Utánavágták? Utánahajították?)

Egy láb lóg ki a kabát alól. Vagy csak egy harisnya? Egy szétfoszlott harisnya?

 

 

Az ajtó résnyire nyitva. Odabent sötétség. De mégis… valaki ül a kagylón. Egy öregember. Kopasz fej, lecsüngő, fehér bajusz foszforeszkál a sötétben.

Az öreg nem néz fel. Maga elé bámul. Nyög, szuszog. Kissé feljebb húzza a nadrágját. Visszaengedi. Keze engedelmesen a térdén.

A fiú a vécéajtó előtt. Nézi az öreget. Alig hallhatóan beszól.

– Nagyapa!

Nagyapa még mindig nem emeli fel a fejét.

– Jancsika!

Megint csönd. A fiú talán kérdezne valamit. Mégis… mikor jöttél? És honnan? Az ám! Honnan jöttél, nagyapa?! De hát nem kérdez semmit. Nagyapa itt üldögél. Egyenruhában. Postás-egyenruhában. Aranyos postakürt a parolin. Megrándul a válla. Remegés fut át rajta.

– Nincsenek itthon. Elmentek. Apa is meg anya is.

– Elmászkálnak – bólint az öreg. – És persze sose együtt.

– De azért néha együtt.

Nagyapa meg se hallja.

– Mindegyiknek megvan a maga útja. És sose lehet tudni, mikor kerülnek haza.

– Hát azt nem lehet tudni.

Hallgatnak.

Nagyapa hirtelen felnéz. Az a tiszta kék tekintet! Világít ez a tekintet.

– Ugye, nem szóltál nekik?

– Miről, nagyapa?

– Megígérted, hogy nem szólsz. – Enyhe bizalmatlanság a hangjában. – Akkor megígérted!

És mert a fiú hallgat: – Tudod, amikor az Andrássy úton sétáltunk, és nekem egyszerre csak le kellett ülnöm egy padra.

– Csakugyan! A fasorban sétáltunk, és te egyszerre csak…

– Le kellett hogy üljek. Valahogy megszédültem. Minden úgy elsötétedett előttem.

– De hát az egész nem tarthatott sokáig.

– Nem! Nem! Talán néhány perc. És te mégis úgy megijedtél.

– Megijedtem?

– Érdekes! – Nagyapa halkan felnevet. Ránt egyet a nadrágján. – Mondom, minden elsötétedett előttem. És mégis láttam a riadtságot a tekintetedben.

– Leültem melléd.

– Dehogyis ültél le! – Most már csúfondárosan nevet. – Nem mertél leülni. Ott álltál előttem… akárcsak most.

De hát most nem félek. Egyáltalán nem félek.

Alighanem ezt mondaná. De inkább csak mosolyog.

– Tudod, azzal a kék kocsival! Spárgán húztad magad után.

– Akkor vettük!

– Hát persze!

– Az a kék kocsi, nagyapa!

– Már napok óta bámultad! Mintha más nem is lenne a kirakatban! És mindig oda kellett mennünk, és csak nézted, és otthon is csak arról beszéltél… A kék kocsi!

– Apa nem hatódott meg.

– Érdekes! – Az öreg a fejét csóválja a fülke homályában. – Pedig igazán nem sajnált tőled semmit.

– De azt a kék kocsit valahogy…

Eltűnődve vonogatja a vállát. Nagyapa is csak hümmög odabent, meg mintha a térdét kaparászná. A térdét, meg a homlokát.

A kaparászás abbamarad. Kuncogás. Egy csínytevő gyerek kaján kuncogása.

– Reggel elindultunk sétálni. Emlékszel? Mindig reggel!

– Hát persze hogy emlékszem!

– Megvolt a menetrendünk. A pontos menetrendünk. Apád még mondta is, ahogy utánunk nézett. Indul a két postás!

– A két postás!

– De hát mi nem nagyon törődtünk vele! Mondjon, amit akar! – Csönd. És arra is emlékszel, hogy mi volt az első állomás?

– Hát persze hogy emlékszem! A posta!

Felnevet az ajtó előtt. Nagyapa is nevet odabent. Köhécsel. És megint, mintha a térdét kaparászná.

Hát igen, a posta! Nagyapa postahivatala a Gyár utca sarkán. A postások tisztelegtek, ahogy elvonultak nagyapával. Kijöttek a hivatalból, és a csákójukhoz emelték a kezüket. És egy vörös bajuszos postás nekem még külön is tisztelgett, nagyapa! Összecsapta a bokáját, és szalutált.

A fiú le-föl sétál az előszobában. Közben többször is elismétli, hogy neki külön is tisztelegtek. Neki. Csakis neki. Hirtelen elkomorodik. Nagyapa meglógott! Visszafut az ajtóhoz. Semmi vész! Még mindig ott üldögél!

– És a postakocsi a posta előtt! Azzal a két lóval! Az egyik a Rigó!

– A Rigó! – Nagyapa hangja az álomból. Elaludhatott egy kicsit. Vagy inkább csak elszundított.

– Olyan zömök, barna. Fehér folt a homlokán.

– Inkább sárgás… talán mégis inkább sárgás.

A fiú odatartotta tenyerét a ló szája elé, néhány kockacukorral. Rigó széthúzta a száját. Csöndesen röhögött. A tenyér egy kicsit megremegett. Egy öregebb, megbízhatóbb tenyér csúszott alá. Csészealj a csésze alá. Nagyapa alig észrevehetően tartotta a fiú tenyerét. Rigó a cukrot ropogtatta. Közben az a lágy, langyos tekintet! A kitágult nedves orrcimpák!

– És aztán megsimogattam! Ugye, nagyapa? Cukrot adtam neki, és aztán megsimogattam?

– Megsimogattad.

– És aztán a két postás elindult a kirakat felé!

Odabent megint a nadrághúzogatás, meg a térdkaparászás. – Vén, marha postás! Maga vén, marha postás!

– Mi az, nagyapa?

– Azt vágta a fejemhez ebéd közben. Maga vén, marha postás!

– Apa?

– Tudod, hogy mindig ebéd közben tört ki a vihar. Egy pillanat, és felborult az asztal. Most is ebéd közben ugranak össze?

– Most is.

– Érdekes… apád nem is ordított. Csak éppen felnézett a tányérjából. Felpillantott. Kissé meglepődve, mintha akkor látna először: Maga vén, marha postás!

– Mondom, hogy ne törődj vele!

Nagyapa ingerülten fészkelődik. Izeg-mozog az ülésen. Mint akinek elege van az egészből. Majd váratlanul.

– A kirakat! Ott álltál a kirakat előtt! – Vidám a hang. Megelégedett. Ő maga pedig hátraveti magát az ülésen, akárcsak egy klubfotelen. – És akkor megfogtam a kezedet. Befelé, fiatalúr!

Az a nedves padlószag odabent! Éppen akkor locsolhattak. Álarcok a polcokon. Különféle álarcok vad mosollyal. Sötétzöld, vérvörös szájjal. Fekete, mélylila. És egy fehér. Halott arc halott mosollyal. Mit akarsz itt, te fiú? Közben körülvették őket. A boltos meg a segédjei.

– Úgy bizony, fiatalúr! Három kocsit is eléd tettek! De te csak egyet akartál! Azt az egyet a kirakatból!

– Te, nagyapa! Volt teteje annak a kocsinak?

– Teteje? Nem, azt hiszem, nem. Egy olyan vasúti kocsi fából. Teherkocsi… amire mindenfélét felraknak. Jól megpakolják.

– Nem akartak egy mozdonyt is eladni? Mozdonyt a kocsi elé?

– De… de igen. Ránk akartak sózni egy mozdonyt.

Elhallgat. Majd úgy bugyborékolva valamilyen vízesésből.

– Kivonultunk a kék kocsival! A boltos spárgát fűzött a kocsi orrába. Kezet szorított veled, és aztán elindultunk.

– Először te húztad.

– Csak éppen hogy megmutassam!

Mit kell ezen megmutatni? Akárhogy is, nagyapa elég nehezen adta át a kocsit. Az Andrássy úton már mindenesetre én húztam. A fasorban.

– Mindig hátranéztél gyanakodva. Mit lehet tudni! Talán ellopták a kocsit, és most már csak a spárgát húzod magad után. Semmi mást, csak a spárgát. – Nagyapa előrehajol. – Egyáltalán roppant gyanakvó voltál. Aggodalmas és gyanakvó.

– Ugyan, nagyapa!

– Most is olyan vagy?

A fiú vállat von.

Nagyapa visszahúzódik a fülke homályába. – Tudod, hogy mögéd akartam kerülni? Igen, igen, a hátad mögé… úgy észrevétlenül. Hogy kihúzzam a kezedből a spárgát. Éppen csak egy pillanatra. És akkor megszédültem. Megtántorodtam. Észrevetted? Észre lehetett venni?

– Dehogy! Csak amikor már ott ültél a padon.

– Az egész nem tartott sokáig. Pár perc… talán egy negyedóra. Aztán felálltam, és tovább az Andrássy úton!

– Ki a ligetbe!

– Nem! Nem! Az Andrássy út végén visszafordultunk.

– Én meg úgy emlékszem, hogy…

– Mondom, hogy visszafordultunk a kék kocsival! – Lehalkul a hangja. Majd valami riadt nyöszörgéssel. – Igazán nem szóltál nekik?

– Mondtam már, nagyapa!

– Apád nem tudta meg? Mert akkor soha többé… Igen, soha többé nem enged el velem! Hiszen már úgyis mondta, hogy magával nem lehet elengedni a gyereket! Magára már nem lehet rábízni! Maga postás… maga…

– Hagyd ezt!

De nagyapát már nem lehet megállítani. Jajong, nyöszörög. – Hát nem érted? Nincs több séta! Soha többé nem sétálhatunk! Soha… soha többé!

Még motyog valamit, de azt már nem érteni.

Nincs más hang, csak a klotyó csobogása.

A fiú közelebb hajol az ajtóhoz.

– Nagyapa! Az a másik ló a Rigó mellett… – Vár egy kicsit, majd valamivel hangosabban. – Tudod, az a két postásló. Az egyik a Rigó. De a másik… Nagyapa! Hogy hívták a másikat?

Nincs válasz. Csak az az egyhangú csobogás.

 

 

Megelőzték! Hát persze hogy megelőzték!

Ott áll kifakult, kék-fehér csíkos kórházi pizsamájában az ajtó előtt. A bezárt ajtó előtt. Végigsimít a kopasz fején. Hátrál. Hátrébb húzódik. Talán ettől a mozdulattól megnyílik az ajtó. Meghatódik és kitárul. De nem! Mintha beszögezték volna. A férfi mögött megsárgult kádak. A mosdó csapja. Különféle üvegek különféle címkékkel. Az egyiket felemeli. Olvashatatlan, elkenődött írás.

Az ajtó!

Ki lehet odabent? Ki előzte meg abban a rémületes versenyfutásban? A cél az emelet egyetlen vécéje. És aki nem ér oda idejében… Aki nem igyekszik… Aki leáll fecsegni a folyosón… Aki a nővéreket bámulja!

De hát ő igyekezett! Valósággal nekiiramodott! Már amennyire a lábai, azok az elvékonyodott, rozoga lábak…

Az ajtón kaparászik. Köhög. Köhécsel.

Legalább valami hangot hallanék! Mégis… hol tart az illető? Már úgy a vége felé? Vagy éppen most ült le? Mondjuk, néhány perce? Nem, nem, hiszen már jó ideje itt állok. Jó ideje! Talán éppen most nyúl a lehúzólánc felé. Mindjárt hallani a zuhogást. Azt a vízesésszerű robajt. Aztán nyílik az ajtó. Valaki kilép. Á, ön az?

Az ajtón kaparászik.

Átmegy a szomszéd fülkéhez. Az aztán nyitva! Tárva-nyitva. Nincs ajtaja. Nincs kagylója. Egy mészfoltos létra a falak között. Rádobva egy rongy. A fülke vendége.

Odabent ténfereg.

Megőrültem? Elment az eszem?! Talán már szabad a vécé! Talán már el is foglalta valaki más! Lecsapott rá, amíg én…

Ó, nem! Még mindig zárva.

Ez azért túlzás! Ezt azért nem lehet! Hogy valaki csak így kibérelje magának! Kopogok. Most aztán már igazán kopogok.

Fölemeli az ujját. Alig hallhatóan kopog.

Bentről egy hang.

– Na mi az, Longauer?

Ő meg csak az ujját nézi. De hiszen nem is kopogtam! Csak éppen… Ez lát engem? Onnan bentről?

– Olyan sürgős?

Nincs semmi gúny a hangban. Inkább valami bölcs megértés.

– Ismerem ezt az érzést. Egyszerre csak úgy rátör az emberre.

– Rátör… igen.

Közben hátrál. Mint akit rajtakaptak valamin.

– Maga az, Kallós?

– Mondjuk, nyolcadik Henrik! Nem mindegy magának?

– Mindegy… persze.

Még mindig hátrál. A kádak felé. Az üvegcsék felé. Kallós! De hiszen az előbb még kint üldögélt a folyosón. Abban a nádfonatú székben. Mellette a fehér köpenyes, vörös hajú Zsuzsi nővér. Nézze csak, nővérke! Kallós kifelé mutatott az égre. Az a kék folt a januári égen! Maga a nyári ég! Egy darabka nyári ég! Mindjárt eltűnik. Nincs sehol. De mégis… egy pillanatra! Csoda! Csoda!

Mit akart ezzel? A januári égen a nyári ég! A nővért főzte? Bánom is én! Mindenesetre ott ült és locsogott, amikor én már… Hogy előzött meg? Hogy vágott elém?

– Legyen szíves, és ne döngesse az ajtót!

– Én csak kopogtam. Azazhogy még csak nem is kopogtam.

– Összevissza locsog! Jó, megértem. Azért nem ártana egy kis önfegyelem.

– Önfegyelem? Már ne haragudjon, de inkább arról beszéljen, hogy…

– Hallja, Longauer! Maga előírja nekem, hogy miről beszéljek?

– Nem, nem, csak tudja, kérem…

– Persze hogy tudom! És megint csak azt mondom, hogy önfegyelem!

Önfegyelem! Rámered az ajtóra. Hiszen az ajtó beszél hozzá. Szigorúan, megrovóan. Váratlan szúrás a vállban. Váratlan és alattomos. Mélyről jött. A gyomorból. Akárcsak az a csavarás. Valósággal belegörnyed. Egy pillanat és rázuhan az ajtóra.

És akkor a hang.

– Mondja, Longauer, hogy is volt az a hitközség pénzével?

– A hitközség pénzével?

Fekete kalapos férfiak vonulnak el előtte fekete kabátban. Szúrós, égő tekintetek. Az egyik feléje nyújt egy perselyt. Feléje nyújtja és visszahúzza.

– Nem akartam megbántani! És különben se adok a szóbeszédre. Az ostoba fecsegés a szobákban meg a folyosón! De hát meg lehet érteni… Az összezártság!

Na tessék! Összezártság! Az előbb a hitközség, most meg az összezártság! De hát jöjjön már ki onnan! Hallja, uram, jöjjön már ki!

– Mit akar a hitközséggel?

– Sikkasztásról azért nem beszélhetünk.

Longauer megnémul. Egyszerűen nem tud megszólalni.

Valami derűs nyugalom árad a fülkéből. És ez a legfenyegetőbb.

Rátapasztja kezét az ajtóra. A kifeszített tenyerét. – Én nem álltam a hitközség szolgálatában. Vendéglőm volt.

– Vendéglője? Magának?

– Miért ne? Miért ne lehetne nekem…

– Isten tudja! Valahogy nem olyan az exteriőrje.

– Az exteriőröm?

– És hol volt az a vendéglő?

– Zuglóban. Kerti vendéglő.

– Hangulatos kis hely lehetett.

– Kedvelték… azt hiszem. Mi lesz már?! Mi lesz?!

– Csakhogy maga nem éppen hangulatos.

– Mit mond?

– Nincs magában semmi hangulat. Maga inkább olyan leverő… Igen, maga egy leverő jelenség Longauer!

– Na de kérem!

– Miféle közönsége volt?!

– Hát mindenféle.

– Nincs mindenféle közönség! Ilyen vagy olyan, de mindenféle nincs! Elkedvetlenítenek a válaszai, Longauer!

A kezek leválnak az ajtóról. És ő maga is. Már alig hallja.

– Ki volt a kedvenc vendége? A kedvenc törzsvendége?

– Nem tudom… nem emlékszem.

– Egy vendéglős, aki nem emlékszik a kedvenc vendégére!

– Nem tudom… – Eszméletlen motyogás, ahogy lecsúszik az ajtó mellett.

– Elszomorít engem, Longauer! Már nincs is kedvem rágyújtani!

Egy rongycsomó az ajtó előtt.

 

 

Két fülke a kórház vécéjén.

Az egyik foglalt. Ajtaja zárva.

A másik tárva-nyitva. Ajtaja eltűnt. Elment. Soha vissza nem tér.

Üvegkacsák, tálak, tálkák a kórház mosdójában. Pihenőben. Éppen csak egy kis pihenőben. Aztán már útra kelnek. Viszik, röpítik őket a kórtermek felé. Becsúsznak egy ágyba a beteg alá. Jobbra-balra billegnek. Megtalálják a helyüket. Azt a bizonyos helyet. Meghúzódnak, várnak. Türelemmel. Szolgai alázattal. Továbbrepítik őket. Ürítés. Öblítés. És már egy másik ágyban. Egy másik beteg alatt.

Irgalmas nővérek. Áldozatosak.

 

 

Miért áll itt? Miért kell, hogy nézze?

A föld alatti vécé ezen a ködös délutánon. Alig megy le valaki a lépcsőn. Alig jön fel valaki.

Idejárnak, hall egy suttogó hangot. Kik? Hát ők… a melegek. Nem érted? Akik csak férfiakkal. Még mindig nem érted? Sose hallottál róluk? Homokosok. Mondd, te hülye vagy? Vagy csak adod a hülyét? Vagy engem nézel hülyének?

Ő meg akkor is csak állt és bámult. Mellette Baum Jóska. A kövér Baum. Bimm-bamm! Bumm! Baum! Baum! Baum! Így fogadták, ha kijött a térre. Belemeredt a fiú arcába, ahogy magyarázott. A föld alatti vendégeiről. Akik itt találkoznak. Itt adnak egymásnak randevút. A homokosok.

Nem, gondolta a fiú, nem jövök ide soha többé.

Mégiscsak idejött.

Baum most nincs mellette. Mégis hallja a hangját. Azt az izgatott suttogást. Látod azt a barna kabátost?!

A barna kabátos férfi többször is megkerüli a föld alattit. Körülnéz. Egy pillanatra, mintha be akarna menni a csemegéshez. Majd leszalad a lépcsőn. Levágtat.

Aztán senki. Sokáig senki.

A barnakabátos nem jön fel. Mintha elveszett volna odalent. Beleveszett abba a zöldesszürke homályba.

Egy vézna fiú fut le. Öregúr csöndes ballagással.

Szikár férfi szorosan begombolt kabátban. Egy másik katonásan begombolt kabátban.

Ez valami külön csapat. A begombolt kabátok.

Nyitott kabátok. Bő köpenyek. Lebernyegek.

Akad, aki egyedül jön fel. A másik jóval mögötte. Az utolsó lépcsőfokoknál rákapcsol. Utánairamodik. Utánaveti magát.

Egy magányos alak ingerülten körülnéz. Hiába várt odalent. Hiába vár idefent. Azért még nem adja fel. Átmegy a túlsó oldalra. Majd megint vissza. Cigarettára gyújt. És vár… és vár…

Árnyak mennek le a lépcsőn. Árnyak jönnek fel. Árnyalakok kísérnek árnyalakokat.

Nem jövök ide többé! Nem akarom látni!

De még mindig nem mozdul.

Csend fogadja odalent. Gőgös, sértődött csend. Nem lehet megzavarni. Ezt már akkor tudta, amikor lefelé ment az étterem márványlépcsőjén. Pedig valósággal nekiiramodott, ahogy felkelt az asztaltól. Riadt, kérdő tekintet egy pincér felé. Merre?! Merre?! Alig észrevehető biccentés. És aztán a lépcsősor. Néhány lépcsőfok után már lassított. Aztán, mintha valamilyen menetben haladna. Valakit kitüntetnek. Emlékmű leleplezése.

Halványzöld a csempék fénye. A mosdóké. Mosdók és tükrök. Lefolyók. De nincs semmi, ami lefolyjon. Hiszen senki se áll előttük. Alig hallható csobogás.

Ő meg a csészénél ebben a halványzöld fényben. Nem gombolja ki a nadrágját. Nem veszi elő. Az is halványzöld lenne. A csobogást hallgatja. Ezt a vízi zenét.

Mögötte nesztelen léptek. Egy társaság ereszkedett le. Bizalmas beszélgetés. Előkészítenek egy ünnepélyt. Valaki mintha nevetne.

Senki sincs mögötte, ahogy megfordul.

Vagy mégis? Csak közben szétoszlott a társaság. Bent üldögélnek a fülkékben. Halkan beszélgetnek. Cigarettáznak, és üldögélnek.

Sétára indul. Félszegen, elfogódottan. Minden pillanatban rászólhatnak. Mit akar itt, uram?

Elmegy a mosdók előtt. Megérint egy tojás alakú, zöld szappant. Felemeli. Mindjárt vissza is teszi. Az arca a tükörben. A félrecsúszott nyakkendő. És egyáltalán! Lesír róla, hogy nem idevaló. Kifelé, uram! Kifelé!

Le-föl járkál.

A másik folyosó felé sandít. A hölgyek felé.

Nincsenek hölgyek. Se hölgyek, se urak. Se nénike a porcelán tányér előtt. De valaki figyel. Valaki valahonnan. Ahogy le-föl járkálok. Ahogy megállok a mosdók előtt. A nyakkendőmet rángatom.

Álmosító csobogás.

Zenészek jönnek. Egy zenekar tagjai. Próbát tartanak. Ugyan! Ez már az előadás. És még csak nem is zártkörű. Egyáltalán nincs közönség. Senkit se engednek be. A zenészek maguknak játszanak.

Mi lehet a műsor? Kik a szerzők?

Előkelő szerzők. A közönség nem értené őket. Még a beavatottak se.

Félig kigombolja a nadrágját. Azok a fürge, szemtelen ujjak! Micsoda pimaszság! Még szerencse, hogy rajtakapta őket! Hogy még idejében…

De most csakugyan nevet valaki. Egy hölgy.

Hölgytársaság ereszkedett le a lépcsőkön. Ide is benéznek. Bekukkantanak. Miért ne? Hiszen oly otthonosak. Itt nincs is külön Hölgyek és Urak. Ez egy társalgó. Egy klub. Csak éppen nem mindenki teheti be ide a lábát. Hohó! Nagyon is megválogatják a tagokat.

A mosdó fölé hajol.

Vizet folyat a kezére. Az összezárt ujjak. Ez a megtérés pillanata. Áttér a katolikus hitre. Mindig éreztem, atyám! Higgye el! Csak hát ugye, bizonyos kötöttségek…

Egy fülke ajtaja előtt. Bekopog? Ó, dehogy! Csak vár. Maga a várakozás.

De ha majd kilép az az úr onnan bentről! Ha egyszer majd mégiscsak kilép… Bocsánat! Csak éppen egy szóra! Kérem, ne vegye tolakodásnak. Ha bemutatkozhatnék önnek. És ha esetleg a többieknek is… Szóval ha bemutatna. A hölgyeknek és az uraknak.

Rémülten hátrál. Mintha máris elhangzott volna.

A hölgyeknek és az uraknak!

Nyílnak az ajtók. Előjönnek a hölgyek és az urak. Elmennek mellette. Egy szót se szólnak. Csak éppen megnézik maguknak. Egy pillantást vetnek rá. Egy meglehetősen lesújtó pillantást. Ki ez az alak? Mit akar? Miféle bemutatkozásról fecseg? Úgy gondolja, hogy ezután idejár? Mint klubtag? Vagy csak olykor beugrik?

Arcok keringenek körülötte. Összehajolnak. Szétválnak. Eltűnnek, mint a füst.

Jön valaki. Még kell jönnie valakinek. Aki majd kihajítja. Aki véget vet ennek az egésznek.

Megint a mosdó fölött. Mélyen belehajol. A víz alá tartja a kezét. Szétnyitja az ujjait. Összezárja. Szétnyitja.

Megkereszteljük az ujjakat. Mindegyiket külön-külön.

Szentek üldögélnek a félig nyitott ajtók mögött. Kávézgatnak apró, arany szegélyű porcelán csészékből.

Olykor felállnak. Talán hogy átszóljanak a másik fülkébe. Hogy átmenjenek egy kis tereferére.

Sétálgatnak fehér köntösükben. Visszamennek. Visszaülnek. Kezükben a kávéscsésze.

Üldögélnek, és énekelnek.

Hosszan folyatja a kezére a vizet. Az ujjak alázatosan alámerülnek.

 

 

Az az út! Az éjszakai átkelés!

Az ember háromszor is meggondolja. Ahogy ott ül az ágy szélén, lábával a papucsot keresi. Magára rántja a házikabátot. De csak az egyik ujjába bújik bele. A másik eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Az övé belelóg a sötét semmibe.

Villanygyújtás?

Ugyan!

Felébrednek és akkor elkezdődik… Bánja is ő! Mégiscsak felgyújtja a villanyt. Nem gyújtja fel. Az ujja megáll a kapcsolónál. Ő pedig belebonyolódva a házikabátba.

Nekivág az útnak.

Sötétben, papucsát kormányozza. Ágyak között. Szuszogások között. Váratlan horkantások. Ágyreccsenés. Valaki egy pillanatra felül. Visszazuhan.

Tulajdonképpen kik ezek? Egyáltalán, mi ez? Menedékhely?

Megáll a felesége ágyánál. Kiket hoztál ide? Miféle alakokat?

Föléje hajol. Talán hogy felrázza. És az arcába üvöltse. Abba az álomtól duzzadt, bamba arcba. Kik ezek?! Miféle rokonok?! Hogy szivárogtak be?! Hogy kezdődött?!

Rokonok. Rokonok rokonai. És azoknak is a rokonai. Csak néhány hét… legfeljebb egy hónap. Mégis, hogy megvessék a lábukat ebben a városban. Hát megvetették a lábukat!

Egy fésű akad a kezébe. Valahonnan a köpenye zsebéből került elő. Végighúzza a fésűt egy borzas, szétesett hajon. Ki lehet? Ez már nem a felesége. Talán Editke? Vagy valaki más? Oly mindegy. Lenyírom a haját. Meg a többiekét is. Úgy ébrednek, kopaszon. Férfiak és nők. Rokonok és ismerősök. Az egész társaság. Úgy köszönt rájuk a hajnal. Körülöttük hajtömeg. Ők pedig… Felülnek az ágyban, egymásra bámulnak.

Benne hagyja a fésűt abban a hajban.

Az ajtóból visszanéz.

Gyűrődések. Takarók, párnák gyűrődései.

Nachtasyl.

Most mit akarok ezzel?! Nem is tudok németül. Hol hallottam? Kitől?

Az előszobában se gyújtja fel a villanyt. Hülyeség! Miért olyan átkozottul tapintatos? Már odabent fel kellett volna gyújtani. A csillárt is. Felrúgni a székeket. Ébredjenek fel! Nyöszörögjenek! Pislogjanak, hunyorogjanak!

Megáll.

Valaki végigsimít az arcán. Puhán, alig érezhetően. Egy télikabát karja.

Egy télikabát száll át az előszobán széttárt karral. Elhagyta a fogast. Akárcsak az akasztók. Itt röpködnek körülötte. Éjszakai társaság.

Megsimítja a télikabát karját. Jó, jó, hiszen ismerjük egymást. Az ernyőtartóból kiemel egy ernyőt. Kinyitja. Lassan forgatja a levegőben. Úgy szétnyitva leteszi a szőnyegre. Az ernyő elképedve megbillen. Mi ez? Miféle ostobaság?

A lépcsőházban váratlanul felgyullad a villany. Megvilágítja az előszobát. Hallani a lift csikorgását. Ő meg, mint akit rajtakaptak valamin.

Lehajol az ernyőhöz. Összecsukja. Úgy marad a szőnyegen az ernyő mellett.

A lépcsőház elsötétedik.

Feláll az ernyővel együtt. Így indulnak el. Az ernyő tehetetlenül összepréselve a kezében. Mit akar ez tőlem? Mit szorongat?

Megáll. Elengedi az ernyőt. Elejti. Nem mozdul. Mint aki így állva álomba zuhant. Nyitott szemmel, megmerevedve az előszobában.

Megborzong.

Összehúzza szétesett házikabátját. Tovább az éjszaka útján egy ajtó felé.

 

 

Sír, sír a beteg bojler. Rozsdás lavórba hullat rozsdás könnyeket.

 

 

Felszeletelte az arcát. Borotválkozás közben a mosdó tükrénél. Azt az elnyűtt, megalázott arcát.

 

 

Bezárták a vécéket. A kedves, zöld házikókat.

Bezárták. Beszögezték.

Eltüntették.

És ha néhányat ottfelejtettek, hát azt is bármikor, bármely pillanatban!

Maradt a tér fája.

A reklámoszlop.

Lekopott fal a mellékutcában.

A kapualj köve.

A falak néma könyörgése.

A kapualjaké.

 

 

Az ajtó résnyire nyitva. Odabent sötétség.

A fiú az ajtó előtt. De most nem szól be. Áll és hallgat.

Nagyapa is hallgat odabent. Nem emeli fel kopasz fejét. Valósággal beleroskad a bajuszába. Keze most is a térdén. És most is olyan illedelmesen. Mellette egy szikár, szürke ruhás nő. Egyenes, katonás tartás. Szigorú tekintet. Szigorú és számonkérő.

Nagyanya!

Igen, eljött nagyapával. Nem engedte el egyedül. Az öregúr nem tudott meglógni. Most pedig meg se mer szólalni. Összehúzza magát.

A fiú se mer megszólalni.

De hát miért jött el nagyanya? Mit akar? Megtudott valamit? Megtudott rólam valamit? Hogy abbahagytam az iskolát? És, hogy azóta…? Semmi sincs azóta.

Nagyanya eljött. Egy kicsit majd elbeszélget velem. Hát, hogy is van ez? Milyen idős a fiúcska? Tizennyolc? Húsz? Esetleg húszon felül? Na, nem mondom!

Mindjárt elkezdődik. Most még hallgatnak. Ülnek a vécé kagylóján és hallgatnak.

Nagyapa felsóhajt. Csupa bűntudat. Mintha ő lenne felelős ezért az egészért.

Nagyanya maga a vád. Ez a te műved! Tehetetlen, pipogya fráter! A fiaid se sokra vitték! De azért legalább megpróbáltak valamit! De az unokád! A Jancsika! Na, az aztán feltette a koronát a művedre! Igen, igen, csak ne szépítgessünk semmit! Nézzünk szembe a tényekkel! Szóval a fiatalúr moziba jár? Egy néző a moziban? Foglalkozása mozinéző. Ez egy foglalkozás? Nem hallottam ilyesmiről? Te talán igen? Talán még nyugdíjra is számíthat?

A fiú hátrál. Visszahúzódik? Bebújik a szobájába?

Nem, még mindig az ajtó előtt. Nem hagyhatja cserben nagyapát. Hiszen akkor minden az ő nyakába zúdul. A szidalmak özöne.

Ha nagyapa megléphetett volna! Akkor már régen benne lennének egy beszélgetésben. Sétákról, utcákról, postáslovakról. Az egyik a Rigó! De a másik? Nagyapa, hogy hívták a másikat?

De így! Az öreg ott lapul a deszka szélén, és fel se mer nézni. Nem vitás, hogy most is egyedül indult. Egyedül vágott neki az útnak. Egyebet se akart, mint egy jó kis beszélgetést. De a másik utolérte. Lefülelte. Lecsapott rá. Hová?! Hová?! Mi ez a nagy sietség? Szétnézünk egy kicsit? Beugrunk valahova? A kedves unokádhoz? A drágalátos Jancsikához? Tudod mit! Veled tartok! Akár tetszik, akár nem! Lenne egy-két szavam a fiatalúrhoz! Hogy miről? Majd megtudod. Majd ha ott leszünk. Meglátogatjuk Jancsikát. Mi ketten, kéz a kézben. Nagyapó és nagyanyó.

Hát most itt ülnek.

Nagyapó és nagyanyó.

Az egyik maga a bűntudat, a másik maga a vád.

Alig hallható gúnyos nevetés.

– Jancsika! Rövidnadrágos Jancsika! – Hát, hogy is képzeled ezt az egészet? Mégis… mesélj valamit erről, te rövidnadrágos Jancsika!

 

 

Ellepték az előszobát.

Kitódultak a szobákból. És most itt az ajtó előtt. Kopognak. A kilincset rázzák. Kiabálnak.

– Nyisd már ki!

– Jancsi! Hallod?!

– Mi lesz már?!

– Jancsi!

Hiába. Az ajtó nem nyílik.

Elbarikádozta magát. Bezárkózott. Senkit se enged be. A fejük tetejére állhatnak, de akkor se. Itt ül a térdei között. Nem nyit ajtót. Mintha nem is hallaná a hangokat. Azok pedig akár a hullámverés. Erősödnek, lehalkulnak; ismét felerősödnek.

– Megőrültél?!

– Mondd, te megvesztél?! Mégis, hogy képzeled?

– Ezt nem teheted velünk?

Mit nem tehetek velük? A térdeit nézi valami olyan hideg józansággal.

A térdek nem adnak választ. Különben most már csakugyan megöregedtek. Ráncosak. Elvékonyodtak. És az az alig észrevehető remegés. Két züllött alkoholista.

Az arca is oly öreg.

Egy öreg arc hajol a térdek fölé.

– Kisfiam! Csak így nem mész el a sorozásra!

– Jó ötlet! Nem mondom, kiváló ötlet!

– Jaj, Gyula, ne hülyéskedjen!

– Nem hülyéskedek. Kinek van itt kedve hülyéskedni?

– Rendőrt küldenek érte.

– Talán mindjárt egy járőrt!

– Azt nem mondom, hogy egy járőrt, de mindenesetre…

– És tudja, hová dugta a behívót? Egy Turgenyevbe!

– Egy Turgenyevbe?

– Az egy író.

– Ennyit én is tudok, Gyula kérem!

– Az Apák és fiúkba! Oda dugta be könyvjelzőnek!

– Tudtam, hogy készül valamire!

Semmire se készültem. Soha semmire. Talán a sportlap. Mégiscsak meg kellett volna indítanom. Egyáltalán valamilyen lapot. Ahova csak én írhatok. Én és senki más. Én is szerkesztem. Nem pofázhat bele senki! Nincs semmiféle beleszólás!

Megint a kopogás.

– Jánoska! János, kérem!

Nem, ez nem anya? Hát akkor? Egyáltalán kik ezek? Miért kellett mindenkit idecsődíteni. Kit várhatunk még?

– Ez a maga műve, Gyula!

– Mit akar ezzel?

– Keményebben kellett volna fogni a fiút.

– Keményebben… nem rossz.

– Mindenféle könyveket adott a kezébe!

– Mindenesetre könyveket adtam a kezébe!

– Éppen ez az, Gyulám, amit gondosan meg kell válogatni!

– Azt hiszem, maga elég gondosan megválogatta!

– Ha arra célzol, hogy…

– Nem célzok semmire!

– Na de egyáltalán, ez a fiú! Már ne is haragudjanak… Soha nem néz a szemembe!

– Miért kéne, hogy a maga szemébe nézzen?

– És a kézfogása! Olyan puha, löttyedt!

– De hogy valaki ne menjen el a sorozásra!

– Mintha mindjárt kivinnék a frontra!

– Engem kivittek. Tudja, hogy hol feküdt a csapattestem?

– Ki a fene kíváncsi a maga csapattestére?!

– Na, de Gyula!

– Ne nyávogjon itt! Menjen be a szobájába!

– Menjek be? Amikor mindjárt jönnek érte?!

A hangok elcsendesednek. Alig hallható pusmogás. Tanácskoznak. Haditanácsot tartanak. Apa unja az egészet. Legszívesebben lerohanna egy kávéházba. Esetleg előbb még felképelné anyát. Meg egypár alakot itt az előszobában. Csakhogy most nincs meglógás!

– Katonapolitika! Ez egy katonapolitikai ügy!

Mintha szélroham söpörne végig az előszobán. Visszahúzódnak. Meglapulnak. Egy pillanat és megjelenik egy árny az előszoba üvegablakán. Egyenruhás. Vagy civil. Talán a házmesterrel jön. Talán egyedül.

Valaki felsóhajt.

Ingerült kopogás.

– Fejezzük be, fiatalúr!

Dörömbölés. Kilincsrázás. A végső roham.

A zár nem enged. Kitart hűségesen.

A fiú valamilyen furcsa félmosollyal körülnéz. Nem, ez nem a búcsú. Szó sincs semmiféle búcsúról.

A papírtartó a hosszan lelógó papírral. Mindjárt megjelenik rajta egy szöveg. Egy üzenet. Olyan üzenetféle.

Cédula a kövön.

Távolabbi táj a mosdó.

Feláll? Odamegy egy kézmosásra? Vagy éppen csak hogy kiengedje a vizet?

Az Öregre még nem gondolt. Még nem kezdődtek el a párbeszédek. Isten… kihúzhatnál a csávából! Engedd, hogy meglépjek! Mindig meg akarsz lépni… amióta csak ismerlek! És különben is olyan gőgös vagy. Honnan van benned ez a gőg? Gőg?! Bennem?!

A kéz egy váratlan mozdulattal felemelkedik. Zászlórúd zászló nélkül. A kapcsolót keresi? Vagy valami mást? Lebeg a levegőben.

Akárcsak maga a fülke.

A szobák leválnak róla. Elsüllyednek, eltűnnek. Semmi se marad. Csak ez a fülke. Lebeg, lebeg a levegőben. Megfordul önmaga körül. Elindul, hogy majd valahol földet érjen. Valahol… egy pontján a világnak. De ha sehol…

A kéz inog, és lehanyatlik.

De akkor már leszakadt a zár.

Az ajtórésben egy idegen arc.

 

 

Csobognak a vécék.

Csörgedeznek.

Öblögetnek.

Nyögnek. Köhögnek. Hörögnek.

Fel-felcsukló sírás.

Mélyről fakadó zokogás.

Fuldokolnak.

Haldokolnak.