A villamos

Felszállt a felszállókkal.

Leszállt a leszállókkal.

Jegyet váltott.

Vagy éppen potyázott.

Kinézett az ablakon.

És ha egy rozsdás lavórt látott

egy üres telken, az volt a boldogság.

A gangon álldogált.

A térdét belepréselte a gang rácsa közé. Az állát is megpróbálta beledugni. Sehogy se sikerült. Körülötte csönd. A délután csöndje. Mintha mindenki elköltözött volna az emeletekről meg a földszintről. A fiú magára maradt a házzal. Valósággal belezsibbadt ebbe a csöndbe, ahogy lenézett az udvarra.

 

 

Egyszerre csak bekanyarodott a villamos. Meghitten, otthonosan. Nem volt utasa. Se kalauza, se vezetője. Úgy jött, magányosan. Mint akinek már nincs több útja. Csak éppen még benéz ide, ebbe a Gyár utcai házba. Csak éppen még belátogat.

Átvágott az udvaron.

Eltűnt valahol a hátsó lépcsőházban. Nem volt ebben semmi különös. Annyi minden eltűnt abban a sötét hátsó lépcsőházban.

A fiú várt.

Majd csak feltűnik a villamos. Egy kicsit pihen, aztán majd előkerül. Akárcsak az utasai. Mert hát azért mégiscsak lehetnek utasai. Csak összehúzták magukat, hogy ne lehessen őket látni. Tréfára készülnek. Mindjárt kipukkan belőlük a nevetés, ahogy kiszaladnak. Nők fátyolban, tollas kalapban, végigrepülnek a gangon. Lányok kibontott hajjal. Jancsi! Jancsi! Lehajolnak hozzá, megcsókolják.

A fiú belekapaszkodott a rácsba.

Majd csak feltűnik valaki. És a villamos is előbújik onnan a sötétből. Ki tudja! Talán faképnél hagyta a vezetőt meg a kalauzt. Azok meg végigkutatják a várost. Mindenhova benéznek. Egy pillanat, és ide is berohannak. Izgatottan körülnéznek. Fölszólnak a fiúhoz.

– Nem láttál itt egy villamost?

Ő meg csak hallgat. Nem árulja el azt az öreg kocsit. Csak keressék! Ez most már az ő villamosa.

Nem tűnt fel se a kalauz, se a vezető. Senki se kereste a villamost. Az pedig egyszerűen nem bújt elő.

A fiú másnap délután is ott állt a gangon. Várt. A hátsó lépcsőházba valahogy nem mert benézni. Így hát csak várt délutánonként, ha magára maradt a házzal.

 

 

A reggelek! A villamos reggelei!

A villamos csöngetett. Csöppet se sürgetően. Inkább kedvesen, türelmesen. Kicsit elnézően. Jó, jó, azért nem kell így rohanni.

De ő rohant. Iskolatáskáját a hóna alá szorítva nyargalt a villamos felé. Fél kézzel a lecsúszott harisnyáját rángatta. Megvár! Meg kell, hogy várjon!

Felugrott a lépcsőre. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem jutok fel! Egyszerűen lehetetlen! A könyvek mind kipotyognak. Könyvek és füzetek a síneken.

De akkor már fent volt. Orrát az üveghez nyomta. Visszanézett a sínekre. Az üres sínekre.

Beült egy sarokba. A lábát lógázta. Még az iskoláról is elfeledkezett. Mindenről. Nem volt más, csak ez a derűs reggel a villamos csilingelésével.

Éjszaka meg ott állt az ablaka alatt.

A fiú egyszerre csak felébredt. Az álom kilökte magából. És most úgy feküdt nyitott szemmel. Meg se próbálta lehunyni a szemét. Minek? Az álom már nem fogadja vissza. Lépéseket hallott valahonnan. Ajtónyikorgást. Mintha nagyon lassan kihúznának egy fiókot, hogy aztán éppen olyan lassan visszatolják.

Csönd. Az éjszaka mélységes csöndje.

És akkor meglátta a villamost. Nem kelt fel az ágyból. Nem ment oda az ablakhoz. Még csak oldalt se fordította a fejét. Mégis látta azt a sápadt fényű kocsit, ahogy ott áll az ablak alatt. A vezető bundában, ormótlan csizmában felemeli ökölbe szorított kezét, mintha rá akarna vágni a csengőre. De úgy marad mozdulatlanul. A kalauz egy sarokban bóbiskol. Észre se veszi azt a sötét kabátos, szemüveges férfit. Az pedig olyan mereven nézi. Mélységes döbbenet az arcán. Miért állunk? Talán várunk valakire?

Igen… várnak valakire.

Felkelés! Öltözés a sötétben. Nem lehet villanyt gyújtani, kiszűrődik a fény. Átmenni a szobán. Az előszobán. Leosonni a lépcsőn. Egy pillanatra megáll odalent az éjszakai villamos mellett. Valaki leemeli a vaskorlátot. Felszállás!

Csakhogy meg se tudott mozdulni. Bénultan feküdt a sötétben. Közben látta, ahogy a szemüveges férfi feláll. Odamegy a kalauzhoz, megrázza a vállát. A kalauz hunyorogva fölnéz. Előremennek a vezetőhöz. Alig hallható suttogás. Megbeszélést tartanak. Egy éles hang válik ki a suttogásból. Felmegyek érte!

A szemüveges férfi leszáll a kocsiról. Elindul a ház felé. Felmegy a lépcsőn. Végig a gangon. A lakás ajtaja előtt megáll. Még vár. Még ad egy kis időt. Néhány percet… legfeljebb néhány percet! Ráteszi az ujját a csengőre!

Kalauzok járkálnak körbe-körbe odalent a sötét udvaron. Az éjszakai járatok kalauzai.

 

 

A délutánok. A villamos vasárnap délutánjai.

Ahogy futballmeccsre vitte a fiát. A lépcsőn lógva, valami olyan szédületben! Azt se tudta, hogy jutott fel. Hiszen már fürtökben lógtak. Egy hátra ugrott fel? Elkapott egy vállat? Egy kart? Akárhogy is, de felkerült. Belepréselve a tömegbe. Kabátok nehéz szaga. Benyomták egy zsebbe, dohányszálak, törött gyufák közé. Egy rémületes ragacs zsebkendő. Forró lehelet csapódott az arcába, ahogy kibújt. Eszelős tekintet.

– Különjáratot kéne indítani!

– Majd éppen magának!

– Életveszély! Valóságos életveszély!

– Maradjon otthon!

Lebegtek a kabátszárnyak. Karok ölelték át a villamost, kétségbeesetten rátapadva.

Közben zengtek, kavarogtak a hangok.

– …majd nézze meg a Ströck Albit ezen a délután!

– Mit akar maga a Ströck Albitól?

– Mondjak magának egy jobbszélsőt? Ide figyeljen, én mondok magának egy jobbszélsőt!

– Maga nekem ne mondjon semmit!

Valahonnan a távolból feltűnt a tribün. Parányi folt a pályából.

A kerítés mellett futott a villamos. Megállt. Mintha egy kicsit megrázta volna magát, ahogy lepottyantotta a fiát.

Lefelé, fiatalúr!

 

 

A gyilkos erre járt. Ez volt az útja.

A fiú a sínek fölé hajolt. Az üres sínek fölé, a töltés mellett. Egy-egy elveszett vonatfütty onnan fentről. Vagonok zörgése. Fegyencek, gondolta a fiú. Fegyenceket szállítanak. Távolabb, a sínek mellett kis kertes házak. Nem nagyon törődött velük. Se a házakkal, se a vagonokkal. Csak azok a rozsdás, mogorva sínek.

Erre járt a tizennégyes.

Most már nem jár erre. Kivonták a forgalomból. Megbüntették. Akárcsak magát az utat. Itt többé nem jár villamos.

Lehajolt. Megkopogtatta a síneket.

Felállt. Úgy állt, mozdulatlanul.

Talán feltűnik a kocsi. Csöndesen, észrevétlenül előbukkan a kanyarból. Csontfehér számok a fekete táblán. – 14 – Még egy utat engedélyeztek neki. Egy utolsó utat.

A fiú várt egy darabig. Elindult a sínek között.

A kanyar!

Ott történt az az eset. A tizennégyes elkapott egy fiatal párt. Alkonyodott. Azok ketten errefelé sétáltak. Át akartak kelni a síneken. Megfogták egymás kezét. A lány kissé visszahúzódott. – Villamos! – A másik felnevetett. – Ugyan! Hát akkor csöngetne! Meg különben is… – A tizennégyes nem csöngetett. Még csak nem is csikorgott a síneken. Úgy siklott, zajtalanul. Egyszerre csak előttük volt, és akkor már… Különben nem ez volt az első eset. Egy öregembert is elkapott. Egy asszonyt, aki bevásárlásból ment haza. Itt, ebben a kanyarban. A halálkanyarban.

A fiú megborzongott.

Halálkanyar!

Ezt hangosan mondta. Mintha hívná a villamost, hogy jöjjön elő. Akárcsak a kalauzt. A vezetőt. Őket is megbüntették. A vezetőnek el kellett hagynia a vezetőhelyet. A kalauznak leverték a fejéről a kalauzsapkát. Letépték a kalauztáskát. Neki is el kellett hagynia a villamost. Soha többé nem szállhatott fel. Hová tűntek? És hová tűnt maga a tizennégyes?

A fiú ment, ment előre, mintha végig akarná járni az eltűnt tizennégyes útját.

Valaki azt mondta, hogy máshová helyezték a kocsit. Más számtáblával és máshová.

Valaki azt mondta, hogy egy csapat iskoláslányt belevitt a Dunába. Matrózruhás lányokat. Osztálykirándulás. És a tizennégyes, aki más számot kapott… Senki se menekült meg a lányok közül. A tanárnők is odavesztek.

Milyen szám mögött húzódhatott meg a tizennégyes? A gyilkos! Huszonkettes? Ötvenötös? Ő volt az ötvenötös? Mindegy. A tizennégyes mindig tizennégyes maradt. Megfosztották a számtáblájától. Megszégyenítették. Egy darabig meghúzta magát. De aztán bosszút állt. Rémséges bosszút. Hiszen csak erre várt. Később kiemelték onnan a mélyből. De talán nem is őt. Egy másik kocsit. A tizennégyes odalent közlekedik. Viszi a lányokat a sötét, iszapos víz alatt. Az osztályt.

A fiú lehajolt.

Egy ellenző! Egy sapka törött szélű ellenzője a sínek között!

Fölemelte abból a szürke porból. Úgy tartotta a két kezében. Alaposan behorpadt, és mintha sáros lenne. De akkor is egy sapka ellenzője!

A tizennégyes kalauza! Itt állt a villamos előtt azon a napon. Fején a sapka, oldalán a táska. Mellette a vezető, ugyancsak vigyázzban. Szóltak a dobok és a trombiták. Gyászindulót játszott a kalauzok zenekara. Az ellenőrök sorfalából kilépett egy pofaszakállas főellenőr. Odalépett a kalauzhoz. Leverte a fejéről a csákót. Nem nyúlhatott utána. Csak nézte, ahogy a csákó elgurul.

A fiú körülnézett.

Talán a sapka is itt hever valahol. Az ellenzőjétől megfosztott sapka. A leszakított kalauztáska.

Üvegszilánkok. Egy földbe taposott kesztyű. Szétszóródott gyufaszálak. Halottszürke por.

A fiú nem adta fel. Ment tovább, kezében az ellenzővel.

Hirtelen megmerevedett.

Ott áll valaki az út végén. Egy kocsi a régi végállomásnál. Ablaka sincs. Számtáblája sincs. De hiszen ez a…! Nem merte kimondani. Még úgy magában se. Elrohanni! Elhajítani ezt az ócska ellenzőt és elrohanni!

Ment tovább.

Mereven tartotta a sapka ellenzőjét. A magasba emelte. Mintha ezzel akarná kiengesztelni azt a kocsit.

A kocsi a végállomásnál várta.

 

Gyere csak, kisöreg!

Aztán majd beszállsz!

Beszállsz, és beülsz!

Akárhová beülhetsz!

Ne kérdezd, honnan jöttem!

Ne kérdezd, merre jártam!

Semmit se kérdezz!

Ülj be!

 

Megjelent az ünnep. A tél ünnepe.

A sűrű havazásból bukkant elő az a vékony, ezüstszürke vonal. Alig hallható csilingelés, ahogy elsiklott. Könnyedén, elegánsan.

A fiú az ablakból nézte.

Ezüstös doboz. A teteje, az oldala belepve hóval. Akárcsak a számtábla. De azért nagyon is jól lehetett látni: 75.

– Az új hetvenötös!

A fiú magára kapta a kabátját. Levágtatott.

Már alig lehetett valamit látni a villamosból. Talán csak az utolsó kocsi behavazott ablakát. Meg azt az üvegre tapadt arcot. Az integető kezet. Többen is integettek. Egy vidám társaság.

– Várnak! Engem várnak!

De a kocsi már eltűnt.

Egy öreg, kopott villamos mászott elő enyhe sértődöttséggel. Elnézést, de azért még én is itt vagyok!

Kedvetlen utasok szálltak fel a kedvetlen kocsira. Ők is mást vártak. Akárcsak a fiú. Mozdulatlanul állt a járda szélén.

De megint csak egy olyan kedélytelen öreg! Zörgött, csikorgott. Dühödten csöngetett.

Sorra jöttek az aggastyánok. Nyugdíjasok régi remízekből. Rokkantak a javítóműhelyekből. Mi több! Még a régi hetvenötös is előmerészkedett egyetlen, rozoga kocsijával.

A fiú hógolyót gyúrt, és utána vágta.

Úgy állt ott hólétől csatakosan, mintha őt bombázták volna. Hólé csorgott a nyakába. Kesztyűje ázottan kinyúlt.

– Felmegyek! Lefekszem! Többé le se jövök az utcára!

Nem ment fel. Ott állt behavazva, és várt.

És akkor feltűnt az a csillogó tetejű kocsi! A második hetvenötös! Már kettőt láttam! Két új hetvenötöst! Majd otthon beírom egy füzetbe. Mindennap beírom, hogy hány új hetvenötöst…

Zajtalanul siklott a kocsi a megálló felé. A fiú felé.

Az ablakok mögött a karácsony ragyogása. Meghitt, otthonos fények. És mégis olyan ünnepélyes. Csöndes készülődés. A fa díszítése. Talán a kalauz állította fel, talán a vezető. De az biztos, hogy együtt díszítették fel az utasokkal. Együtt rakták fel a tobozokat, a szaloncukrot, a színes papírba csomagolt ajándékokat.

– Megérkezett a karácsony!

Nem lehetett tudni, honnan jött a hang. Mindenesetre a várakozók közül. Ahogy ott álltak mélységes csöndben. Senki se tolakodott a felszállásnál. Senki se lökdösődött. Utat nyitottak a leszállóknak. Titokzatos mosoly a leszállók arcán. Mint akik ünnepélyről távoztak. Egy öreg néni cinkosan a fiúra hunyorított.

A fiú ott lent a lépcső alján. Fél kézzel a vasrudat fogta. Még várt. Még mindig várt. Előreengedett egy öregurat. Egy asszonyt a kislányával. És akkor aztán ő is felszállt. A vezető lassan feléje fordult. Bólintott, mint egy régi ismerős. Keze fejével megérintette a csengőt. Halk harangozás.

Szétnyílt a terem üvegajtaja.

A fiú a tömeg fölött megpillantotta a karácsonyfát. Ott állt kivilágított díszeivel, tobozaival, gyertyáival.

Megint az az alig hallható harangszó.

Egy kéz előretolta a fiút.

– Menj csak oda!

 

 

Egy lánnyal a hátsó peronon.

Kezét a lány haja alá csúsztatta. Nézte azt a kissé ovális arcot. A szeme zöldesszürke. Ha feldühödik, akkor olyan iszapszürke. Apró, sárga pontok abban az iszapos szürkeségben. Az egyik mintha nagyobb lenne. De ez most teljesen lényegtelen. Még egy-két pillanat és elsötétedik. Megjelennek a sárga pontok. Hiszen már többször is megkérdezte: Hová megyünk? Hol szállunk le, és aztán hová megyünk?

Most már nem is kérdez semmit. Lassan elfordítja a fejét.

Hová megyünk? Úristen, hová? Mi lesz, ha leszállunk? (Mert egyszer azért mégiscsak…) Sétálunk? Örökké sétálunk? Hiszen még mozijegyet se tudok váltani. És hogy a cukrászdában feladjak egy nagyobb rendelést? Két csokis mignont, kisasszony… meg két pohár szódát! Reménytelen.

Keze kicsúszott a lány haja alól. Mint akit kilöktek. Elég volt! Meddig csúszkál ott a hajtömeg alatt a nyaknál, a fül környékén?!

A fiú benézett a kocsiba. A félig üres kocsiba. Az egész valahogy olyan otthonos. A páholyok szinte várták. Egy idősebb férfi újságot olvasott. Ölébe ejtette a lapot. Felemelte a kezét, mintha feléjük intene. Miért nem jönnek beljebb?

Csakugyan! Miért nem megyünk beljebb?

Széttolta a fülke ajtaját. Tessék! Befelé! Előreengedte a lányt. Egy darabig még az ajtónál álldogáltak. Talán rájuk szól valaki. A kalauz vagy egy utas. Kifelé! Mit akarnak itt?! Kifelé! Kifelé!

Senki se szólt rájuk.

A fiú csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. Jó napot kívánok! Belekapaszkodott egy bőrfülbe. Mintha mutatványra készülne. Mindjárt felhúzódzkodik. Átlendül egy másikra. És megint egy másikra.

A lány is megkapaszkodott egy fülben. Ott lógtak egymás mellett.

A fiú megfogta a lány karját. Végigsétáltak a szobán. Egy páholyba vezette a lányt, az ablak mellé. Átvitte a másik oldalra. Kimentek a vezetőhöz. Úgy álltak mellette, mintha régi barátjuk lenne.

A fiú keze megint elindult a lány nyakán. Apró kis szeplők azon a nyakon. De hiszen ez egy vörösesszőke!

Egy vörösesszőke lány állt mellette. Mikor szállt fel? És mikor szállt le az a másik?

Egy darabig együtt utaztak a vörösesszőkével. Aztán egy megállónál ő is csak leszállt.

Valaki megérintette a fiú vállát. Egy derűs tekintetű, ősz férfi, harisnyával a nyakában. Vagy az mégiscsak sál? Valamilyen elnyűtt sál?

– Mi van apáddal?

– Kálmán bácsi!

– Még szép, hogy megismersz, de hát apád…

A fiú kifelé nézett a fasorra. Apa? Igen, ő is bent ült a kocsiban. Egyszerre csak felállt. Megérintette a vállamat, és lelépett. Valaki várta odalent. Egy nő. Lehet, hogy anya, lehet, hogy valaki más. Mert tudja, Kálmán bácsi…

Csakhogy akkor Kálmán bácsi már eltűnt.

Fiúk ugrottak fel a villamosra. Egy darabig a robogó villamos mellett futottak. Aztán felkapaszkodtak. Zihálva kapkodták a levegőt, ahogy nevetve, lökdösődve átrohantak a kocsin. Egyszerre csak körülvették.

– Mi az? Meg se ismersz?

– Mit bámulsz?

– Megnémultál?

– Nahát, ez meg se ismer!

Ő meg végignézett az arcokon.

Nejfi!

Ugrai!

Váradi Tika!

Barabás!

Ott ugráltak körülötte. Nejfi, Ugrai, Váradi Tika, Barabás. A fiúk a térről meg az utcáról. A fehér trikós Tika. Most valahogy csak ez a Tika volt előtte, azzal a halvány forradással a szemöldöke fölött. Talán nem is forradás, csak egy vörös csík. Furcsa, rossz érzés fogta el. Ezzel majd történik valami, ezzel a Tikával. Szólni kéne neki. Figyelmeztetni. De mire?

Tika arcáról eltűnt a mosoly. Mintha megsejtett volna valamit. Olyan könyörgésféle a tekintetében. Hagyjál engem! Hagyjál!

– De Tika, én igazán…

A fehér trikós fiú eltűnt. Akárcsak a többiek.

Egy keménykalapos úr megemelte a keménykalapját. Egy ráncos képű, fekete hajú férfi mereven biccentett. Egy nő elmosolyodott. Barátok, ismerősök. Egy darabig a fiúval utaztak. Aztán a villamos rándult egyet, és megállt. Ők meg leszálltak.

A fiú kint állt a hátsó peronon. Lenyújtotta a kezét, és felhúzta Rózsit, a nevelőnőt. És azt a békaképű kislányt, aki mindig ott ült Rózsi mellett a Károlyi-kertben. Fölhúzta a kövérkés Rottman Verát, a kibontott hajú Hegedűs Klárit. Mindig akadt valaki. Nem is kellett semmi más, csak hogy lelógassa a karját. És már érezte a kezében azt a másik kezet.

Semmit se érzett. A keze üresen lógott a levegőben.

Egy lány odalent a megállóban. Mosolytalan arc, riadt tekintet. Kabátján sárga csillag.

– Magda! Friedman Magda!

A lány fölnézett. Valahonnan nagyon messziről jött ez a tekintet. Egy pillanatra elmosolyodott. Összehúzta a kabátját. Hátrébb húzódott.

Ő meg csak a kezét lengette.

– Magda… gyere! Magda!

A lány elfordította a fejét.

A villamos elindult.

A fiú egy mozdulatot tett, mintha le akarna ugrani a kocsiról. Valaki visszahúzta. Elment az esze?!

Behúzódott a sarokba. Ahogy fölnézett, megint előtte az arc. De most már üveg mögött. A másik kocsi peronjáról nézett vissza Friedman Magda. Felemelte a kezét, mintha rá akarna valamit írni az üvegre. De aztán csak állt ott beleveszve a tömegbe. Kabátok, hátizsákok, sárga csillagok egymásba préselve.

Átmegyek hozzá! Át kell hogy menjek!

Leugrott, hogy mindjárt felugorjon a hátsó kocsira. Megcsúszott. Legurult valamiféle töltésen.

A villamos eltűnt.

Azért még összeakadtak.

De akkor a házak már fölemelkedtek, a levegőbe repültek. Az utcák kibicsaklottak, akárcsak a villamossínek.

A villamos felborulva a kövek között. Körülfogták. Hurkot vetettek rá. Úgy hurcolták el valahova.

Ő pedig megint csak utánanézett.

Segítséget vár! Azt akarja, hogy segítsek rajta. Hogy ne hagyjam így elhurcolni.

Állt megmerevedve.

Körülötte csönd. A pusztulás csöndje. Romok, romok, romok. Maga a mozdulatlanság.

Később még felbukkant a villamos.

Honnan kerülhetett elő?

Megkeményedett, szürke sár tapadt az oldalához. Nem is sár. Inkább iszap. Valósággal befonták a fekete kúszónövények. Valamilyen iszaptengerből merülhetett fel. Mocsárból. Az ablakok kitörve. Be lehetett látni a kocsiba. A bőrfülek leszakítva vagy félig leszakítva. Meghasadt ülések. A táblák valahogy megmaradtak. Hadirokkant-ülőhely. Terhes anyák.

A fiú honnan kerülhetett elő azzal az ócska táskával? Abban ingek, pizsama, borotva és kéziratok. Mindenféle kéziratok. Miféle szétlőtt házból mászhatott elő?

Mindenesetre ott állt a szétdobált utcakövek között. Nézte a villamost.

Az pedig jött, jött valami rémületes bizakodással.

Egy nő futott feléje kigombolt kabátban, lobogó sállal. Szemüveges férfi hevesen integetve. Katona szakadt köpenyben, felkötött karral. Pokrócba csavart öreg. Reszkető csontváz.

A fiú is elindult táskájával a hóna alatt.

Kossuth Lajos a Teréz-templomnál várta a villamost. Odadőlt a templom sárga falához, szemét félig lehunyta. Senki se törődött vele. Csak hadd álldogáljon itt ez a szakállas öreg! Egyébként ő se törődött senkivel. Egy-két kávéházba benézett. Odaült volna egy asztalhoz, beszélgetni vagy talán éppen vitatkozni. Mondjuk, ha benn találja a hírlapírókat. Azokat az örökké izgatott fiúkat. De hát senkit se talált a kávéházban. Az utcán se akadt össze senkivel. És most már igazán nincs semmi más, mint felülni egy villamosra. Felülni, és egy kicsit körülnézni. (Minek?! – dobolt benne egy hang. most mondd meg, minek?!)

Ahogy feltűnt a villamos, levált a falról. Mintha egy öreg kőszent csúszott volna le. Várni lehetett, hogy szétporlad a járdán.

Felkapaszkodott a kocsira. Nem lehet mondani, hogy előreengedték volna. De nem is lökdösték.

Egy darabig a peronon álldogált. Figyelmesen nézte a boltokat, a járókelőket. Az utcát, ahogy átsütötte a langyos, tavaszi napfény.

A kalauz megérintette a vállát. Gyengéden, szinte kollegiálisan. Ki tudja! Talán egy nyugdíjas kalauz az öreg ebben az ormótlan, sötétszürke kabátban. Valósággal várta, hogy előhúzza a nyugdíjasbérletet. De nem, ő pénzt guberált elő. Összeragadt filléreket.

Beljebb sodródott. Egy kislány belefúrta magát a kabátjába. Beletemetkezett.

– Mindig ezt csinálja! (Elkínzott sóhaj.) Egyszerűen nem lehet vele felszállni egy villamosra!

– Tessék csak hagyni!

Az ablaknál ült. Kifelé bámult. A fasor! Elmosolyodott, de csak egy pillanatra. Az Andrássy út, na persze! Az ő műve, róla nevezték el. Ki akarja elvitatni a Gyulától?! Csak hát azért volnának egyebek is, kedves Gyulám! Hagyjuk! Miért kell ezen rágódni! Maradjunk az utcáknál meg a fáknál. Mégis… ezt azért nem vártam volna! Hogy éppen ő tegye Ferenc József fejére a koronát, hogy éppen a Gyula! Mindegy. Most már igazán mindegy. Jól van, Gyula! Rendben van.

A villamos szerényen elcsúszott az Andrássy út mellett. Továbbsomfordált. Lapos tetejű, apró házak közül indult a félrecsúszott számtáblájával. Örökké sáros oldalával. Mintha sártengereken törte volna magát keresztül. Üres telkek, korhadt kerítések kísérték. Kültelki futballpályák. Elképesztően szűk utcák. Azután mindez elmaradt. A körút mellett találta magát. Tovább! Tovább! Még rácsenget egy gőgös hatos kocsi! Bebújt egy mellékutcába.

Csavargó! Kossuth elmosolyodott az ablak mellett. Züllött, vén csavargó! Bejárja a várost. Csak tudnám, hová visz?

Vécsey utca.

Ez állt egy sarokház tábláján.

Elkomorodott. Összehúzta magát az ülésen.

A tábornokok! A tábornokaim! Vécsey, Aulich, Nagy Sándor…

Árnyak emelkedtek fel. Halottak árnyai. Akadt, aki tisztelgésre emelte a kezét. Akadt, aki csak úgy belemeredt a levegőbe.

Sápadtan lobogó mécses a szürke téren.

Egy szakasz honvéd a villamosban. A vörössipkások. Előrehajoltak, furcsán, öregesen. Oly csüggedten, mintha lekéstek volna egy csatáról.

Kossuth felemelte a kezét, hogy feléjük intsen. Lehanyatlott a keze.

A villamos zökkent egyet.

Megrovó hang: Nem is hadirokkant! És hogy befészkelte magát!

– Ugyan hagyd! És különben is honnan tudod, hogy…

– Azt látni! Az ilyesmit azért nagyon is jól lehet látni! Öregember, de…

– Hagyd már!

De ő fölrezzent. Hátranézett, úgy a válla fölött. És most már látnia kellett azt a kis táblát. – Hadirokkant-ülőhely. – Alig mert visszafordulni. Hátha beleütközik egy tekintetbe. Egy olyan zord, rendreutasító… Kinézett az ablakon. Makacsul, elszántan. Csak nem állítanak fel?! Azt azért csak nem merészelik!

Ki ez az alak? És mit integet? Elment az esze?! Megőrült?!

A kalapját lengeti!

Sovány, borotvált arcú férfi futott a villamos mellett. Egy kissé lemaradt. Már úgy tűnt, hogy kifulladt. De aztán megint rákapcsolt. A kalapját lengette.

– Lojács! Lojács!

Kossuth Lajos félig felemelkedett. Arcán döbbent ingerültség. Na tessék! Még csak ez hiányzott! És mi az, hogy Lojács?! Mióta vagyok én ennek Lojács?!

A tolakodó végül is lemaradt.

Kossuth még mindig úgy előredőlve. Mint aki még mindig gyanakszik. Lehet, hogy ez az alak felugrott a lépcsőre. Az ütközőre.

Valaki visszanyomta.

– Üljön le, bácsika!

Eszelősen maga elé meredt. Még mindig csak azt ismételgette.

– Lojács! Lojács!

Esőcseppek az ablakon. Ideges, ferde vonalakban folytak végig az üvegen.

Ernyők nyíltak odakint az utcán. Ernyők futása.

Egymásra boruló ernyők egy téren.

Gyűlés? Valamilyen gyűlést tartanak?

A villamos elfutott mellettük, ki a Dunapartra.

Kossuth levette a kalapját. Végigsimított a karimáján. A térdére tette a kalapot. Ölébe vette. Hát elég ócska! Beázások sötét foltjai.

– Mit nézegeti azt a kalapot? – Egy öregasszony állt előtte. Elszáradt, sárga csont.

– Csakugyan! Mit nézegetem? Egy kalap az csak egy kalap.

– Azért egy kicsit törődhetne vele! És mi lenne, ha venne egy újat?

– Erre már én is gondoltam.

Az öregasszony közelebb hajolt.

– Persze könnyű tanácsot adni! Tanácsot mindenki adhat. De ha valakinek üres a zsebe! – Elhallgatott. Majd hirtelen. – A gyerekeinkre pedig ne is számítsunk!

– Én nem panaszkodhatok.

– Nem panaszkodhat? – Kissé gyanakodva nézte ezt a szakállas férfit, ahogy kővé dermedt arccal kibámul az ablakon. Összehúzza azt a vékonyka sálját. – Nem akartam megbántani.

– Szó sincs róla. De miért nem ül le?

Már alig lézengtek néhányan a kocsiban. Cserbenhagyták, ahogy megint olyan kopott, kis házak mellett futott.

Kossuth megismételte.

– Csakugyan! Miért nem ül le, asszonyom?

Az öregasszony megrezzent. Megint olyan gyanakvóan nézett. Asszonyom! Mit akar ezzel? Aztán csak annyit mondott: – Mindjárt leszállok. A Bőrgyárnál.

Kossuth előrehajolt. Mintha kérdezni akarna valamit. Hogy is van ez a Bőrgyárral? A nénike férje ott dolgozik? A fia? Várjunk csak! Ha megkérdezném, hogy mennyi manapság a tojás ára? Na nem! Ezt azért ne firtassuk! Ömlene belőle a panasz.

– És maga? – Az öregasszony váratlanul mégis leült, szemben Kossuthtal. – Maga meddig megy?

Ő meg végigsimított a szakállán. Mosolygott, mint egy vén csínytevő. – Nem is tudom.

– Nem is tudja?

A fejét rázta, hogy nem, nem, sejtelme sincs róla.

– Csak úgy utazik… fölszállt erre a villamosra, és azt se tudja, hogy hová?

Kossuth széttárta a karját.

A villamos zökkent egyet. Megállt.

A nénike kifelé indult. Egy pillanatra még visszafordult.

– Tiszteltetem a gyerekeit!

Megint sütött a nap. Olyan bizonytalan, borús fénnyel. Valahonnan a gyárak felől emelkedett fel.

A villamos otthonosan csörtetett előre.

A kalauz egy távoli páholyban tízóraizott. Zsíros kenyér zöldpaprikával. A falból vette elő a csomagját. Egy kis faliszekrényből. Nem ült le mindjárt. Bizalmatlanul pislogott a vendégére. Csak nem szól rám, hogy szabálytalanság, meg ilyesmi! Á, ez nem olyan! Így hát hozzálátott a zsíros kenyérhez. Úgy falatozás közben előrement a vezetőhöz.

Kossuth Lajos magára maradt a villamossal. Lehunyta a szemét. Az a zúgás! Az az igazi, meghitt villamoszúgás! Ezt hallgatta, ahogy kezét összekulcsolta az ölében. Utazott.

 

 

Hogy kezdődött? Hogy kezdődhetett ez az egész?

Egy kislány odaállt Ferenc József mögé. Egy olyan kültelki kislány. Szorosan mögéje húzódott. A császár a bunda gallérja mögött is érezte azt a forró leheletet. Rá akart szólni: Tessék hátrébb húzódni! De hát az utat figyelte. Közben már hallotta azt a hangot: Vezető bácsi! Elkísérjem a végállomásig? Mit szólna, ha elkísérném? Tudja, én nem szeretem a fiatalokat. Azok olyan… Csúfondáros kuncogás. És maga nem is olyan öreg, vezető bácsi! Ó, vezető bácsi! Vezető bácsi!

Le kéne szállítani ezt a pimasz kis…

Rácsöngetett egy nénikére.

A nénike botjára támaszkodva baktatott át a síneken valami olyan nyugalommal!

És ha elütöm! Mi lesz, ha elütöm?! Ezek egyszerűen nem törődnek semmivel! Fütyülnek a szabályokra!

Ferenc József arca megremegett. Gondosan ápolt, ősz pofaszakálla.

Egy kéz mintha hátulról előrenyúlt volna, hogy megrángassa azt a pofaszakállt. Mindjárt vissza is húzódott.

Megint az a pimasz kis csitri?! Vagy valaki más? Lehet, hogy valaki más?

Egy templom mellett kanyarodott el a kocsi. Ferenc József tisztelgett. Könnyedén a sapka ellenzőjéhez emelte a kezét. Megint az a kuncogás a háta mögött. Nem törődött vele. Az utat figyelte. Beértek a megállóba. Olyan észrevétlenül tudott megállni. Olyan könnyedén. (Hiába, ez még a kezemben van, ez a mozdulat.)

Leszállók tolongása. Felszállók rohama.

Rávágott a csengőre. – Előbb engedjék a leszállókat!

Érezte, hogy az agyát elfutja a vér. Egyszer itt döglök meg! Mert egyszerűen nem tudom nézni, hogy…

Megint a hang. Az a halk, de mégis olyan tisztán hallható hang. Leszálljak? Vagy maradjak még egy kicsit?

Nem fordult hátra. Különben is a kalauznak kéne rendet teremteni. Hallja, kislány! A vezetővel nem szabad beszélgetni! Nem látja a táblát? Nem tud olvasni?

Csakhogy a kalauz semmivel se törődik. Kiadja a jegyeket. Lyukaszt, lyukaszt. Azt hiszi, ennyi az egész!

Közben már indított.

Egy csapat utcagyerek rohant át előtte. Egy csontos arcú férfi az öklét rázta. Ennek meg mi baja velem?

Szőnyeg lógott le az egyik ablakból. Sötétvörös szőnyeg. Valósággal beborította a ház falát.

Hát itt tartunk! Az utcára rázzák a szőnyeget! A Körútra! És nem is reggel! Délben! Fényes délben!

Férfihang a kocsiból: Jó lenne, ha nem bámészkodna, öregem! Jobbra-balra forgatja a fejét, és közben…

Megszédült, mintha az arcába vágtak volna. Majdnem hátrafordult, de aztán mégse.

– Megbízható. (A kalauz hangja.) Évek óta járok vele. Teljesen megbízható az öreg.

Micsoda?! Mit beszél ez?! Mit menteget engem?!

Pusmogás. Zavaros, érthetetlen pusmogás. Egy szót lehetett csak tisztán hallani. Nyugdíj.

Csönd.

Megint a lány hangja.

– Nyugdíjba akarnak küldeni, papuska? De hát téged azért még nem kell nyugdíjba küldeni!

Nem érdekel! Beszéljenek, amit akarnak! Egyszerűen nem érdekel. Meg se hallom. Csak ledőlhetnék egy félórára! Fél óra… húsz perc. Ha lenne itt egy szék! Miért nem ülhet le a vezető? Ostobaság! A vezető egyszerűen nem ülhet le! A vezetőnek végig állnia kell!

Üres út futott mellette. Eltűntek a házak, a fák, a fasorok.

Hátulról megrántották a köpenyét. A köpenye zsebét. Egy kéz belenyúlt. Kíváncsian matatott.

Hátulról megpöccintették a csákóját.

Egy kéz végigfutott a köpenye gallérján. Fürge ujjak csúsztak be a gallér mögé. A nyakát csiklandozták. A fülét. Meghúzták a bajuszát. A pofaszakállát. Majd megint a köpenyét.

Nem fordult hátra. Meg se szólalt.

– Kapitány! – suttogta egy hang. – Jöjjön velem Algírba!

Erre leállította a kocsit.

Kapitány! És még hogy Algírba!

Döbbent csönd, ahogy megfordult. Nem törődött vele. Azzal a felcsapódó morajjal se, ahogy kopottas bundájában, csizmájában leszállt a kocsiról.

Elhagyta a kocsit.

Semmit se vitt magával. Se az indítókart, se mást. Boldoguljanak, ahogy tudnak!

Elindult a homoksivatagban.

Homoksivatag, amerre csak ellátott. Valahol messze egy kopaszodó erdő. Házak sehol.

Fújt a szél. Hordta a forró homokot.

Ebben a homokviharban botorkált vaksin hunyorogva.

 

 

A forradalom villamosa.

Valahonnan a kültelkek felől bukkant fel fellobogózva. A megállók táblái visszahúzódtak előle. Azok a meggörbült, gonosz aggastyánok. A villamos nem törődött velük. Elhúzott mellettük.

Olykor lehorgonyzott. De csak azért, hogy felvegye a várakozókat. Őszirózsás katonasapkák. Elnyűtt katonaköpenyek, diáksapkák, puhakalapok, keménykalapok, horpadt ellenzőjű sapkák.

A kalauz nem kért jegyet. A potyázóknak nem kellett potyázni. Aki eddig az ütközőn utazott, most odabent a kocsiban. Már ugye, ha idejében fölkapaszkodott. Hiszen a villamos már zsúfolva indult. Teletömött kocsikkal. Mikor szálltak fel? Mikor indult az első roham? És ki tűzte fel a zászlót?

Teleaggatták zászlókkal. Hűségesen vitte, akárcsak az utasait.

Dohányoztak odabent a kocsiban. Fújták, okádták a füstöt. Kihajoltak az ablakon, akárcsak az erkélyen. Az utca felé integettek. Kezek nyúltak le, hogy fölhúzzanak valakit. Zsiga, gyere! Kapaszkodj! Mi az, vérzik a szád? Fiúk, a Zsigának vérzik a szája!

A villamos szédülten tántorgott. Nem állt meg. Talán nem is tudott volna megállni.

Nyitott kapuk és ablakok kísérték. Néhány ablak becsukódott. Mogorván lehúzott redőnyök.

Nem sértődött meg. Azt se tudta, mi a sértődöttség. Megtelt kiabálással, káromkodással, nevetéssel. A tetejéről egy-egy lövés. Csak úgy bele a levegőbe.

Vitte az utasait végig a Körúton. Az Andrássy úton a Liget felé. Olykor valaki lezuhant a lépcsőről. Szédült ájulattal bele az utcába. Megindult valami lavina. Többen is lepottyantak. Vagy utánuk kaptak, vagy nem.

Fegyveres csoportok üldögéltek a síneken. Üldögéltek, álldogáltak. Egy puska felemelkedett. Csöppet se fenyegetően. Inkább olyan családiasan. Megkísérelték a felszállást. A villamos őket is felvette. Őket is magával vitte.

Meddig tartott az út?

Egyszerre csak valaki elkiáltotta magát.

– A Parlamentbe!

Leugráltak a villamosról. Otthagyták. Ő meg oly szerényen álldogált a síneken. Szerényen és hűségesen.

Visszajönnek! Vissza kell hogy jöjjenek!

 

 

A levert forradalom villamosa.

Kedélytelen kocsi kitört ablakokkal. Zászlóitól megfosztották. Akárcsak a végtelen útjaitól.

A megállók táblái fölemelkedtek. Megállásra kényszerítették. Odabent a kocsiban a tilalom táblái.

Kihajolni veszélyes és szigorúan tilos!

Dohányozni tilos!

A vezetővel beszélgetni tilos!

De hát kinek volt kedve kihajolni?

Ki akart rágyújtani?

Ki akart a vezetővel beszélgetni?

A kocsi utasai már rég nem beszélgettek senkivel. Behúzódtak a kabátjukba. Maguk elé meredtek. Üres tekintetek. Megfagyott leheletek.

A villamos váratlanul meglódult. Nekiiramodott.

Jelt kapott valahonnan? Egy hangot hallott? Egy dalt? Valamilyen dal foszlányát?

Mindenesetre vígan kocogott.

Lelassított. Épp oly váratlanul, mint ahogy megindult. Lelohadt a lelkesedése. Mintha orrba verték volna.

A megálló táblája. Ez volt előtte.

Táblák. Fázósan ácsorgó alakok. Az utcák szürkesége.

 

 

Még várt. Még nem adta meg a jelt.

Ott állt az üvegpagoda parancsnoki hídján az utca fölött. A villamosok és a várakozók fölött. A köpenye ujján aranyszegélyes vörös szalag. Állt és figyelt. Mintha valamilyen láthatatlan hálón húzná be a kocsikat.

28, 37, 24, 24/A.

Begördültek elkínzott, fáradt csikorgással.

A leszállók leszálltak. A kocsik magukra maradtak jámbor együgyűséggel.

A felszállók a megálló táblájánál. Ki tudja, mióta! Egy pillanatra ellepték az üres síneket. Talán megindulnak a villamos felé, hogy aztán egyetlen rohammal…! De nem! Visszahúzódtak a járdára. Az üvegpagodát nézték. Ahogy elegánsan és mégis fenyegetően kiugrik abból a vörös téglás épületből. Vékony, fekete vonalak az üveg mögött. A parancsnok és vezérkara.

A parancsnok még mindig nem adott jelt.

Mélységes csönd a vezérkarban.

Megint begördült egy 24-es.

A tömeg megmozdult. Megindult valamilyen hullámzás.

– Esküszöm, hogy ez gyűjti a huszonnégyeseket!

– De hát nekem be kell érnem a kórházba!

– Mit gondol? Én talán ráérek?!

– Mikor indítják már azt a nyomorult…

Vékony, borotvált arc az üreg mögött. Elszűkült, éles tekintet. Talán a tengerekről került ide. Egy hadihajóról. Még most is mögötte a tengerek viharzása. Ahogy a hajó tüzet nyit egy ellenséges hajóra. Ahogy tűz alá veszi. Ő adta meg a jelt. Pontosan tudta, mikor. A megfelelő időpontban.

Azok odalent ismét megindultak. Elszántan, szótlanul. Mint akik el akarják foglalni a villamosokat. Meg akarják szállni az elhagyott kocsikat. Csakugyan! Még a kalauzok és a vezetők is eltűntek. Egy kalauz felrohant a pagoda vaslépcsőjén. Bekopogott. Nem nyílt meg előtte az ajtó. Nem nyert bebocsátást. Ott maradt a lépcsőn. A tömeg felé fordult sunyi riadtsággal.

Visszavonultak.

Mintha váratlanul megrémültek volna a magányos villamosoktól. A konok, mogorva ütközőktől. Vissza a járdára! A trafikig! A zöldséges bódéjáig!

Egy szürke bajuszos vezérkari odahajolt a parancsnokhoz. Súgott valamit. Talán a tömegről. A várakozókról. Hogy nem jó tovább feszíteni a húrt… pattanásig feszíteni…

A parancsnok megrázta a fejét. Na nem! Ilyesmire nem lehetünk tekintettel! És különben is, bízzák rám a döntést! A döntés jogát!

Szél jött. Éles, rosszindulatú szél.

– Mindjárt esik! Erre várnak?! Hogy ronggyá ázzunk?!

Egy barna kalapos férfi egyedül a síneken. A vezérlőfülke felé fordult.

– Menjen oda! – suttogta egy nő. – Beszéljen velük!

A férfi nem mozdult. Egy hangot várt onnan fentről. Valaki leszól hozzá. Talán maga a parancsnok.

Így állt egy ideig. Visszafordult. Valósággal belefúrta magát a tömegbe. Mintha ott keresne menedéket.

– Á, maga is csak…! (Csalódott női hang.)

A kocsik mozdulatlansága. A számtábláké. Az ütközőké.

Egy férfi szembefordult velük. Hátat fordított. Nekivágott az útnak, úgy gyalog. Néhány lépés után visszafordult.

– Bérletem van! Villamos- és buszbérletem!

– Hajat mosattam. Mosás és berakás. És most ebben a szélben!…

– Nincs kendője?

– Kendőm?!

– Kombinált bérletem van! Tőlem senki se kívánhatja, hogy…

Egy 24-es megindult. Alig észrevehetően. Mint aki titokban jelt kapott.

Néhányan előrefurakodtak. Megint néhányan. Tömeg a tömegből. A kocsi! A mi kocsink! Hátak és vállak bizakodása. A lábakban benne a lendület. A felszállás diadala.

A parancsnok felemelte kék-sárga zászlóját. Kétszer intett.

A 24-es megállt.

A tömeg felmorajlott. Egyesek elindultak a villamos felé. Többen is elindultak. Elvadult, loboncos hajú öregek. Szerelők olajfoltos ruhában. Két dühös bevásárlószatyor. Egy tanárnő a tanítványaival.

A parancsnok a 24/A-t indította.

Indította, és megállította.

Egy anya gyermekével felrohant a pagoda lépcsőjére. Visszatuszkolták.

Egy öregasszonyt kivakartak a 24/A hátsó kocsijából.

Egy hajlott hátú úr hosszan eltűnődve nézte a kalauzt. – Én emlékszem magára.

– Ne mondja!

– A lóvasúton szolgált.

– Na ne hülyéskedjen!

– De igen… igen… a margitszigeti lóvasúton.

– Hagyjuk ezt, jó?! Másszon le innen! Gyerünk! Gyerünk!

De akkor már a tömeg megindult a pagoda felé. Egy kő vágódott az ablakhoz. Bezúzta az üveget.

A parancsnok a telefonkagyló után nyúlt.

– Erősítést kérek!

 

 

Foglyok csoportja az üres remízben. Ott álltak a kalauzok kivégzőosztaga előtt.

Egy karszalagos ellenőr megadta a jelt.

– Tűz!

A parancsnok az üvegpagoda hídján az utca fölött. A villamosok és a várakozók fölött. Úgy állt mozdulatlanul.

 

 

Szállt a por a téren. A porban egy labda. Ócska harisnyákból összegyúrt rongylabda. Kalauzgyerekek kergették kigombolt kalauzkabátban. A kabát éppoly poros, akár a tér.

Lebegő szárnyú kalauzkabátok futása. Egy fiú rohant a labdával a pálya szélén. Két csel – és leadta. Mindjárt vissza is kapta. Kapura húzott. A kalauzkapus két földre dobott kalauzkabát között várta a lövést. Kezét térdére tette. A csatár középre játszotta magát.

– Szúrd rá! – zúgott a pálya.

Rászúrta.

– Fölé! Ezt az állatot!

Nézte, hogy száll a labda. Levágta magát a földre. Kabátja szétterült. Ő meg eltűnt a kabát alatt.

Egy pillanat és felugrott. Rohant a labda után.

Kavargott a por. A porban a kalauzkabátok. Zengett a pálya. Csel! Beadás! Menj rá! Ne hagyd lőni! Mit alszol?! Ne aludj!

Meg se hallották azt a rosszkedvű villamoscsikorgást.

A villamos csikorgott.

Csöngetett. Megállt mélységes sértődöttséggel. Ott, ahol a sínek kettéváltak. Az egyik sínpár szinte eltűnt a föld alatt. A másik roskatag, földszintes házak felé kanyarodott.

A vezető sötét arca az üveg mögött. Ahogy úgy elnézte a futballozó gyerekeket. A röpködő kalauzkabátokat. A vasrudakat a tér szélén. Akárcsak a pásztorbotok, ahogy a pásztorok gondosan lerakták egy halomba.

A vezető rákönyökölt a kapcsolótáblára.

Mögötte a kalauz.

– Na, mi lesz?!

– Mi lenne! Tizenegyes!

– Micsoda?!

– Tizenegyes rúgás. – A tér felé mutatott. – A fiút felvágták a kapu előtt. Tiszta tizenegyes.

– Na de hát a váltók! Ki váltja át a villamost?

Néhány utas is előjött a kocsiból. Nézték, ahogy az egyik fiú a tizenegyeshez készülődik. Ahogy a kapus ide-oda ugrál a kapuban. Lövés! Góóól!

– Ez bent van! (A vezető.)

– Tizenegyest nem lehet védeni. (Egy utas.) Tizenegyest csak rosszul lehet rúgni.

A kapus föltápászkodott. Leporolta a térdét. Kirúgta a labdát. Középkezdés. A center elindította a labdát.

Ők meg csak nézték a villamos páholyából.

– A második félidő? Vagy még csak az első?

– Itt várjuk meg a mérkőzés végét?

– Miért? Egész ügyes az a kis jobbszélső.

– Egész ügyes.

A vezető úgy elnézte az ügyes kis jobbszélsőt. Lassan, kényelmesen leszállt a kocsiról. Besétált a pályára. Elkapott egy kalauzkabátot. Megrázta. Alaposan megrázta.

– Hogy áll a mérkőzés?

A fiú kicsúszott a kezéből, mint egy rongycsomó. Lent tenyerelt a porban. Nem állt fel. Nem nézett fel. Valahonnan a magasból hallotta azt a hangot.

– Szóval ez már a második félidő? Vagy még csak az első? Mi megvárjuk! Idő van bőven!

Egy mozdulattal felrántotta a fiát.

– Én váltsam át a kocsit?!

Magához húzta. Oly közel, mintha bele akarna nyomulni abba az arcba. Ellökte.

A fiú végigcsúszott a földön. Homok pergett a kabátjáról, ahogy felállt.

Felemelt egy vasbotot. A síneket piszkálgatta. Kopácsolt, kopogtatott.

– Elég már! Elég!

A vezető felszállt.

A villamos elindult.

A fiú vasbotját hóna alá szorítva tisztelgett. A többiek is felsorakoztak. Nézték, ahogy a villamos eltűnik a kis házak között. Úgy álltak, kezüket a sapka széléhez emelve.

Az egyik fiú villámgyors mozdulattal fenékbe rúgta a szomszédját. Az is a szomszédját. És az is… és az is…

Egymás körül pörögtek hosszú, poros kalauzkabátjukban.

Ordítva, röhögve röpködtek a porban.

Füstölgött körülöttük a tér.

 

 

Szeplős képű fiú a sínek között. Kifakult, nevetségesen bő kalauzkabát, félrecsúszott kalauzsapka. Kezében vasbot. Örökség egy elhunyt kalauztól. A halottas ágy mellett heverhettek ezek a holmik, rádobva egy székre. Az özvegy odavezette a kalauzgyereket.

– Ez a tied! Ahogy a megboldogult elrendelte!

Ráadták a kabátot. Fejébe nyomták a sapkát. Kezébe a váltóbotot.

És elindult azzal a bottal, hogy átváltsa a villamost egyik sínpárról a másikra. Hogy helyes irányba terelje.

A kocsik megismerték. Engedelmesen követték. Azok a rozzant kültelki kocsik. Akik azért még úgy-ahogy tartották magukat. Szűk kis utcákon baktattak utána. Elhagyott terek mellett. Gyárak mellett. Üres telkeken.

A fiú hátra se nézett. Olykor lehajolt. Igazított valamit a síneken. Kopogtatott. Megszólaltatta a síneket.

Ment tovább.

Nyomában a villamosok.

 

Majd ha megbolondult!

Ha meszet evett!

Ha megveszett!

Majd akkor megy el nyaralni a gyerekkel!

Pénzért!

De addig?!

Hogy ő, egy kalauz felesége?

Akinek a férje a 44-esen?!

 

Felpakolta a gyereket egy zuglói járatra. Karján szatyor. Abban kifli, felvágott, fürdőruha, kenőcs szeplők ellen. Akárcsak strandra mennének. Kellemes kis strandolás fürdéssel, napozással.

A kalauz mosolyogva tisztelgett.

– Jó reggelt, Davidokné!

Felsegítette az anyát és a fiacskáját. Meglehetősen rosszallóan végignézett az utasokon.

– Sajnos, nem tudok ülőhelyet adni! Legalábbis egyelőre.

– Ó, nem olyan nagy baj! – A valószerűtlenül vékony, fekete asszony megrázta a fejét. – Tudunk mi állni!

A fiúcska olyan képet vágott, mint aki ebben nem olyan biztos. Szürke arc, kifakult, kék trikó, elnyűtt szandál.

– Remélem, jó utunk lesz, Davidokné! Az idő mindenesetre…

Az asszony kivett a szatyorból egy üveget. Átadta a kalauznak.

– Az Árpád küldi.

– Nahát, ez az Árpád! – A kalauz a vállánál fogva betolta a gyereket a kocsiba.

A kopaszra nyírt, kék trikós fiúcska az ablak mellett. Lehunyta a szemét. Az arcán érezte a kora reggeli napfényt. A bőre bizsergésén. Kellemesen elzsibbadt.

– Ne aludj! Mit alszol?!

– Hagyja, Davidokné!

– Hallja! Még csak az hiányzik nekem, hogy végigaludja az utat Budáig! Nem azért hoztam el!

Csengetés.

A kocsi elindult azzal a riadt tekintetű gyerekkel az ablakban.

 

 

– Egy a vágyam! Hogy megint a kettesre kerüljek!

 

 

– Emlékszem arra a télre. Negyvenhárom telére. Mit mond? Hogy kemény tél volt? Ide figyeljen! Én mást mondok. Aljas tél volt. Kegyetlen és aljas. A hideg, az semmi. A havazás, az semmi. De a síkosság! Csúszott a sín. Érti? Az a fagyott sín. Egyszerűen nem lehetett róla lekaparni a ráfagyott havat. Akkor az ötvenhatoson jártunk. Húszpercenként leállt a kocsi. Húszpercenként? Tízpercenként! Homokot szórtunk a sínekre. A párom homokozott nekem. Senki se tudott úgy homokozni nekem. Nincs ebben semmi különös. Összeszoktunk.

És mégis…

Egyszer megütöttem. Végigcsúszott a havon, a kocsi mellett, akkora pofont kapott. Soha, uram, én hozzá nem nyúltam. De akkor mégiscsak… Nem tudom, mi történhetett vele. Rendetlenül szórta a homokot. Szétszórta a hóban. Azzal pedig takarékoskodni kellett. Többször is rászóltam: Aranka! Mi van veled? Meg se hallotta. Csak nevetett. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy az arcára hulljon a hó. Úgy nevetett, csukott szemmel. Aztán, ahogy felnézett… Hát igen… akkor megkapta… Elvágódott a kocsi mellett. Felállt, úgy tántorogva. Nem segítettem neki. Csak álltam, és néztem. Felrepedt a homloka, a szemöldöke mellett. Nem nézett rám. Egy szót se szólt. Különben is fel kellett szállnunk. Indítottam a kocsit. Ő meg odabent. Hallottam, ahogy egy utas azt mondja. – Kalauznő, vérzik a homloka! – Alighanem megtörölte a homlokát, úgy a keze fejével. Nem néztem hátra. De valahogy mégis láttam azt a mozdulatot. És most is látom. Soha nem beszéltünk erről. Soha meg se említette. Később se… soha. Hogy elfelejtette volna? Alig hinném. Az a tekintet, ha úgy hirtelen feléje fordulok! Vagy egy váratlan mozdulat… Nem is a félelem… inkább talán a gyanakvás. Nem tudom…

 

 

– Te tudod, hogy miért vették le a Terit a kettesről?

 

 

Egy táska a kocsi ülésén. Hatalmas, fekete diplomatatáska. Valahogy ottfelejtették. Vagy éppen csak így utazott, magányosan.

Egy férfi elindult feléje. Lassan, óvatosan. Közelebb, egyre közelebb. Aztán már ott ült mellette. Olyan ismerősen, otthonosan. Hirtelen megragadta. Le akart szállni vele.

Akkor állt eléje a kalauznő.

– Ez a táska nem a magáé!

– Hogy nem az enyém?! Azt mondja?!

– Azt mondom.

– Ide figyeljen! Hát azért csak magamhoz vehetem a saját táskámat?

– Csakhogy az nem a saját táskája.

A férfi egy pillanatra elnémult. Odafordult a többiekhez.

– Hallottak már ilyet? Mégiscsak képtelenség! Amikor az ölemben szorongattam ezt a…

– Nem tudom, mit szorongatott az ölében, de az biztos, hogy nem a táskát.

– Ide figyeljen! Én feljelentem! Feljelentéssel élek!

– Azzal él, amivel akar, de nem száll le a táskával!

– A táska az úré!

– Dehogy az úré! Az úr a kocsi másik végében ült. Én láttam.

– Mit látott maga?!

– Nagyon is jól láttam, ahogy…

– Ugyan kérem! – És most már indult kifelé a táskával. – Elég ebből az ostoba fecsegésből! Leszállok!

A kalauznő megfogta a karját.

– Azért nem kell olyan nagyon sietni! Mondja csak, kedves uram, mi van abban a táskában?

– Hogyhogy?

– Hát csak tudja, hogy mi van a saját táskájában?

– Ez az! Mi van a táskában? Nyögje már ki!

– A tízóraim! Az van a táskában.

– És mi az a tízórai?

– Honnan tudnám? A feleségem csomagolta.

– Lássuk csak, mit csomagolt a gondos kis feleség!

A férfi egy tétova mozdulatot tett. A keze megállt a levegőben.

– Hát akkor majd én!

Egy kattanás, ahogy a kalauznő kinyitotta a táskát.

A táska fölé hajoltak. Dermedt, mozdulatlan arcok. Egy nő alig hallhatóan.

– Uramisten… egy csecsemő! Egy halott csecsemő!

Aztán megint a csönd. Ahogy csak úgy álltak és nézték…

 

 

Egy bukta az ülésen. Egy gyűrött, rózsaszín papírba csomagolt túrós bukta az ablak mellett.

Mióta utazik így? Ki hagyta ott? Miféle utas? Férfi? Nő? Egy kisgyerek? Félig kibontotta a papírból, a szájához emelte, de aztán valahogy… Na igen, elment tőle a kedve. Elment a gusztusa. Letette maga mellé. Letette, és otthagyta. Valaki talán majd csak kedvet kap hozzá.

Egy kisfiú feléje nyúlt.

Az anyja a kezére csapott.

– Teszed le!

Egy borotvált arcú, idősebb férfi felemelte. Úgy két ujjal tartotta maga előtt. Szemügyre vette. Alaposan, tüzetesen. Visszatette valamilyen váratlan riadtsággal. Olyan bűnbánó képet vágott, mint aki beszédbe elegyedett egy kétes hírű alakkal.

A kalauz megrovóan nézett rá. Mint egy potyautasra, akit már nem is érdemes leleplezni.

Egy nénike megzörgette a papírját. Talán arra pályázott? Arra a rózsaszínű papírra? De éppen csak megzörgette, és aztán békén hagyta.

Senki se törődött vele.

Egykedvűen utazott tovább az ablak mellett.

 

 

Belebújt egy könyvbe, és csak olvasott, végig az egész úton.

 

 

A huncut aggastyán, ahogy leült egy kislány mellé.

– Hová utazik ez a helyes kislány, bevásárlókosárkával a karján? Hohó! Hát persze, hogy bevásárolni! És ez a kislány már ilyen ügyes, hogy csak így egyedül? Vagy anyuka felírta szépen egy cédulára, hogy mit kell vásárolni? Nem írta fel? Bravó! Bravó! De hiszen akkor ez már egy önálló kisasszony!

Hogy hívják a kisasszonyt?

Nem, nem! Majd én kitalálom! Hát akkor a szemedbe nézek… megfogom az állacskádat, és a szemedbe nézek… Ildikó! Eltaláltam? Mit rázod a fejecskédet? Melléfogtam? Na, várj csak! Panni! Pannika! Ne-em? Még jobban a szemedbe kell, hogy nézzek. Hallod-e, ne izegj-mozogj! Ne fordítsd el a fejecskédet! Bözsi? Nem! Nem! Te nem lehetsz Bözsi! Bea! Ez az! Megvan! A kis Beácska kosárkájával a karján bevásárolni indul!

Ó, én még nagyon sok játékot tudok! Mindenfélét kitalálok!

Én vagyok a nagy mókamester! És majd útközben…

 

A Közlekedési

Vállalat

felvesz

Nőket

és kiképez!

 

 

Az a lány vele szemben! Ölében tokba bújtatott hegedű. Sötétkék ruhájában meg a hegedűvel, mintha éppen a főiskoláról jött volna.

Növendék, gondolta a férfi. Növendék a zenei tanszakról.

Vékony, piros csík a homlokán! Vékony, véres csík! Nem, már nem vérzik. Csak éppen szivárog. Ő pedig nem törődik vele. Mintha nem is tudna róla. Ennyire megszokta? Nem szokhatta meg, hiszen… Inkább nem törődik vele. És talán már mással se. Azt se tudja, milyen villamosra szállt. És hogy hová megy.

Közelebb hajolt hozzá. Mintha meg akarná szólítani. De csak nézte a lányt. A növendéket sötétkék ruhájában.

Most mégis elővesz egy zsebkendőt. A homlokához érinti.

Ez a lány nem óráról jött. Vagy legalábbis óra után még felment valakihez. Felszaladt.

Előtte volt, ahogy felrohan a lépcsőn. Megáll egy ajtó előtt. Csenget.

Az a valaki odabent nem nagyon siet ajtót nyitni. Igazán nem lehet mondani. És amikor végre kinyitja, olyan unott pofával! Te vagy? A lány megpróbál mosolyogni. Mást vártál? Nem mindegy? Be se engedsz? A fiú vállat von, és kissé arrébb húzódik.

Aztán odabent a szobában…

Nem, semmi se történt odabent.

A lány az ajtó előtt. Csöngetett. Senki se nyitott ajtót. A fiú nem volt otthon. A lány még várt. Talán, hogy az ajtó magától megnyílik. Megint csöngetett. Hátrébb húzódott. Elindult a lépcső felé. Vissza-visszanézett.

Felemeli a kezét. Az ujjai elindulnak a homloka felé. Hogy remegnek azok az ujjak! Milyen ingerülten! Mintha neki akarnának esni annak a véres csíknak. Föltépni! Fölhasítani!

A kéz visszahullott.

Kissé hátravetette a fejét. Szemét félig lehunyta. Fáradt lehet. Irtózatosan fáradt.

Mégiscsak le kellett mennie a lépcsőn. Hiszen senki se nyitott ajtót.

Lent várt a kapunál.

Nem is a kapunál. A téren. Azon a poros kis téren a ház előtt. Nyugdíjasok a padokon. Gyerekek fociznak. Letette a hegedűjét a padra. A pad támlája mögött állt. Ha leülök, akkor soká jön, vagy egyáltalán nem. Kezével a pad támláját fogta. Valósággal beleragadt a padba. Várt… ki tudja, meddig!

Egyszerre csak felbukkant a fiú. Hosszú, elnyújtott léptekkel, szemtelen unottsággal. Hirtelen megállt. Elmosolyodott, ahogy meglátta a lányt meg a hegedűt a padon. Olyan ronda farkasmosollyal. És még mielőtt a másik megszólalhatott volna: Meg tudnád mondani, hogy miért jöttél? A mosásért? El akarod vinni a mosást? A lány makogott valamit. Azt mondtad, hogy felhívsz. Hát nem hívtalak fel! És nem is hívlak fel! És te se hívj fel! Most mit bámulsz? Nem érted? Süket vagy? Megsüketültél?

A fiú nem várt választ. Sarkon fordult. Csakhogy a lány elkapta a karját. Magához rántotta. Még egyszer látni akarta azt az arcot. Azt a pökhendi, pimasz…

Az egész egy pillanat. És a lány már a földön. A fiú úgy lökte el magától, olyan erővel! Végigvágódott a kavicsos, homokos földön. A másik meg otthagyta. Nem emelte fel, nem ültette le a padra, na nem!

Meddig feküdhetett így a földön? Talán föl se akart kelni. Minek? Valahogy berendezkedett ott a kavicsok és hulladékok között. Már megszokta az elhajított üvegeket, csikkeket, papírfoszlányokat.

Aztán valaki mégiscsak odament hozzá. Talán egy öreg nyugdíjas, aki a tér padján napozott. Egy járókelő, aki éppen átvágott a téren. Egy téri ácsorgó. Lehajolt hozzá, hogy felemelje, mint egy szétesett csomagot.

A kép elmozdult a földön heverő lánnyal. A föléje hajló férfival. A kép ugrálni kezdett. Mint amikor a vetítőkészülék elromlik. Egy folt a lány lábából, a pad támlájából. Aztán semmi.

Az üres ülés.

A lány eltűnt. A növendék. Mikor állt fel? Mikor szállt le?

A férfi zavartan hunyorgott. Akárcsak a moziban, ha hirtelen kigyullad a fény.

De hiszen itt van! Nem ment el! Csak éppen átült!

Igen, a lány fogta magát, és átült a hegedűjével a másik oldalra. Az ablak mellé, háttal a férfinak. Makacsul kibámult.

A férfi két kézzel fogta az ülés szélét. Égett az arca. Az egész olyan szégyenteljes, olyan…

Mi ez? Miért ült át? De hiszen én nem akartam leszólítani. Ismerkedni… kérdezősködni. Semmi ilyesmi. Hát akkor? Mit láthatott rajtam?

Az arcom! Milyen lehet az én arcom?!

 

 

– Ahogy a Gitta fékez! Simán, észrevétlenül!

– Na, azért láttam én már tőle…

– Mit láttál te a Gittától?

– Jó, jó…

– Most mi ez a jó, jó?!

 

 

Ki ez az alak? Mit akar?

Már a huszonnyolcason is a nyomomban volt. Igazán nem mondhatok mást. Mellettem állt a peronon. Kijött utánam a kocsiból. A félig üres kocsiból. Azt hittem, le akar szállni. De odaállt mellém, elég szorosan. Nem bámult éppen a képembe, de azért… És most, itt a hatoson! Utánamnyomult. Itt lóg mellettem a bőrfülön. Dúdol valamit. Dúdolgat. Nem éppen a fülembe, de hát… Ki lehet? Egy olyan leszólító? Ismerkedő? Itt ismerkedik nőkkel? Nem valami fiatal. Erősen őszülő oldalszakáll, meglehetősen rózsás arc. Azt hiszem, nem veti meg az italt.

Fenékre vereget? Paskolgat?

Hallottam ilyenekről. Sőt, egyszer…! Na, nem az én fenekemet veregették. De láttam, ahogy a villamoson elkaptak egy ilyet. Egy sovány nő kapta el. Legalábbis ő üvöltött a legjobban. Egy lapos mellű, sovány nő. Nem is lehetett feneke. Se mell, se fenék. Akkor meg mit veregethettek rajta?

Nem, ez nem ilyen. Ez valami mást akar. De mit? Már nem is dúdol. Mintha hirtelen letört volna. Valahogy úgy lekonyult. Azért nem mozdul mellőlem.

A férjem küldte a nyakamra? Felfogadta? Felbérelte? Tőle kitelik. Mindenféle beadványokat irkál. Feljegyzéseket. Hogy az életére török, aljas módon. Délutáni alvás közben lecsúszott róla a takaró… és én nem igazítottam meg! Nem takartam be. A háta szabadon maradt. Amikor nagyon jól tudom, hogy milyen érzékeny. Milyen könnyen inklinál a hűlésre. Így írta… inklinál. Nevetséges. Igen, nevetséges és megalázó. Egy biztos. Meg akar tőlem szabadulni. Felbérelte ezt a rózsaszínű puffancsot! Ezt a pufi-puffancsot!

Ha a Margit-hídnál átszállok, ő is átszáll. Akkor már biztosan leszólít. Hogy kezdi? Milyen a szövege? Lehet, hogy mindjárt megtudom. Felém hajol. A nyakamon érzem a leheletét.

Hová tűnt a bajusza?!

Esküszöm, hogy a huszonnyolcason még…! Olyan tömött, deresedő, akár az oldalszakálla.

Leborotválta?

Ez a villamoson borotválkozik?! Mit csinál még a villamoson?!

 

 

Még elcsípte a villamost. Még éppen fel tudott ugrani a hátsó peronra. Egy mozdulattal félrelökte a vaskorlátot. És ott állt a szemüveges, puhakalapos férfi előtt. Az újságot olvasott. Valahogy úgy berendezkedett a peronon. Egy pillanatra felnézett. Az újság megremegett a kezében. Enyhén hullámzott.

– Simongáti!

A lapot a zsebébe csúsztatta. És csak nézte azt a széles vállú, vörös képű férfit. Akár egy gabonakereskedő. Aki nem riad vissza attól, hogy a vállára dobja a zsákot.

– Tiszteletem, szerkesztő úr! (Sötét gúny.) Ezt a meglepetést… hogy így összeakadtunk!

A szerkesztő ujja hegyével megérintette a zsebre gyűrt újságot.

– A redakcióban valahogy sose tudunk összeakadni. A Béhánál.

Egy vékony, szőke asszonyka, ott mellettük, megrázta a fejét. – A Béhánál!

Simongáti mosolygott. Elbűvölően mosolygott, mintha mindjárt megmagyarázná ezt a Béhá-ügyet. De nem magyarázott meg semmit. És már nem is mosolygott.

– Mennyit kerestem a szerkesztő urat! A héten is legalább háromszor. Mindig elpasszoltam.

– Pech… nagy pech.

– Hát Istenem! – Közelebb hajolt. – Lenkei Andor biztosan nem passzolta el a szerkesztő urat. Hiába! Lenkei Andor vasárnapi tárcaíró!

– Már csak hétköznap hozzuk.

– Úgy! Már csak hétköznap! – Váratlanul megint az asszonykára mosolygott. – Mit szól ehhez, hölgyem? Lenkei Andor kiszorult a vasárnapi számból.

Az asszony oly bódultan nézte ezt a két férfit. A szemüvegest, meg a vörös képűt.

Megjelent a kalauz.

– A jegyét, uram!

– Majd a barátom!

– Átszáll, Simongáti?

– Nem szállok át. Én innen nem szállok át.

– Így mindenesetre olcsóbb. – Leszúrt tizenhat fillért a kalauznak.

A kalauz eltűnt.

A szerkesztő és Simongáti egy darabig csak nézték egymást.

– Olcsóbb? Azt mondta, szerkesztő úr?

– A szakasz tizenhat, az átszálló huszonnégy. Vagy tévedek?

– Csakhogy volna még valami. A tárca.

– Tárca? Miféle tárca?

– Még azt kérdi, szerkesztő úr, hogy miféle tárca? A Hé, valaki!

– Hé, valaki! – rebegte az asszony.

– Amit ezelőtt egy hónapja beadtam. Benyújtottam. És amire még csak választ se kaptam. Se szóban, se írásban.

– Azért ez nem szép! – Az asszony szemrehányóan ingatta a fejét.

– És amit most itt helyben kifizet, drága szerkesztőm! Amiért most itt helyben leszúr huszonnégy pengőt!

A szerkesztő egy pillanatra kivette a zsebéből a lapot. Visszacsúsztatta.

– A Béhánál tizenhat pengő a tárca.

– Ez stimmel! A Béhá tizenhatot is alig tud kinyögni!

A nő maga a kétségbeesés. Mi lehet a Béhával, hogy tizenhatot is alig tud kinyögni? És mi az a Béhá?!

– Mindenhol tizenhatot fizetnek. Huszonnégyet csak a Nemzeti Újságnál és a Pesti Hírlapnál. Na meg a Lloydnál.

– A Lloydnál! – Simongáti arca elfelhősödött. – A Lloydhoz nehéz bejutni!

– Csakugyan?

Csönd. Megint úgy méregették egymást.

– Maga rúgatta ki Brózik Engelbertet!

– Mit akar ezzel?

– Brózik Engelbert! Micsoda név!

– És micsoda férfi! Tudnia kell, asszonyom, hogy nem akadt olyan éjjeli szerkesztő az egész magyar sajtóban!

– Ez az úr is éjjeli szerkesztő?

– Én nem vagyok éjjeli szerkesztő.

Szünet.

A tárcaíró alig hallhatóan. – A Béhá rövidesen beadja a kulcsot.

– Maga félrebeszél.

– Mindenki tudja, hogy a Béhának már alig van előfizetője. Hajaj! Megcsappant az előfizetők tábora!

– Nem állunk rosszul.

– Az árusok már át se veszik a lapot.

– Mi az, hogy át se veszik?

– Szóval, a Béhá döglődik.

– Ne féltse maga a Béhát!

A nő ahogy úgy elnézte őket. Istenem, már megint ez a Béhá! Ez vadítja meg őket!

– Frissítünk, barátom! Új neveket hozunk.

– Maguk? Mindenki tudja, hogy a Béhá az aggok menhelye.

– A Béhá kapuja mindig nyitva áll az új tehetségek előtt.

– Röhög a vakbelem. Asszonyom! Tudja, mi az, hogy temető?

– Temető?

– Írók temetője! Novellisták temetője! Hát az a tárcarovat! Ott… ott a lap alján… a fekete vonal alatt! Unter dem Strich!

– Mit makog itt németül, Simongáti?!

– Ott fekszenek az írók, asszonyom! A feltámadás minden reménye nélkül!

– Ó, ne mondjon ilyet, uram!

– Ne hallgasson rá! Nem tudja, mit beszél!

– Nagyon is jól tudom! És azt is tudom, hogy maga most legombol nekem tizenhat pengőt!

– Mit gombolok le?

– Jól hallotta! Tizenhatot!

– Maga beteg!

– Nem hinném. Na, ide figyeljen, szerkesztő úr! Vagy leszúrja azt a tizenhat pengőt, vagy lehúzok két olyan pofont!

Az asszony felsikoltott.

Többen is feléjük fordultak. Egy pillanatra a kalauz is kinézett. Mindjárt vissza is húzódott.

Ők ketten szemben egymással.

– Mi lesz?!

A szerkesztő egy lassú mozdulattal levette a szemüvegét. Átnyújtotta a nőnek. Az olyan mereven tartotta, akár egy kegytárgyat. A novellista elvakkantotta magát.

– Megverekszik a szerkesztő úr?

– Engem nem tanítottak verekedni.

– Fizet?

– Egy fillért se!

– Hát akkor?

A szerkesztő nem felelt. Úgy állt, szemüveg nélkül, szinte vigyázzban.

– Rajta, Simongáti!

Az megrázta a fejét. Az asszonyra nézett.

– Mit szól ehhez?

– Megüti? Meg akarja ütni?

– Ha én ütök, akkor törik a csont.

– Azt nem teheti!

– Hallja, szerkesztő úr! Törik a csont!

Az lehunyta a szemét. – Kezdje már!

– Kérem… uram! Én adok magának öt pengőt. Több nincs nálam… többet nem tudok.

– De asszonyom! Azért ott még nem tartok!

– De ott tart, Simongáti! A feleségét is kifosztotta!

– Hogy merészel…!

– Akárcsak azt a trafikosnőt!

– Ugyan! Mit tud maga arról a nőről!

– És meséljen nekem Volentiknéról!

– Volentikné is volt?

– Hajaj, asszonyom! És nagyon ajánlom, hogy tegye el azt az öt pengőt!

– Volentikné…

– Ugyan! Az emberről annyi mindent fecsegnek, ha egy kis hírnévre vergődik.

– Miféle hírnévre vergődött maga, Simongáti?

Simongáti kedvetlen mosollyal. – Megúszta! Most az egyszer még megúszta.

A szerkesztő elvette a nőtől a szemüvegét. Gondosan megtörölgette a zsebkendőjével.

– Mikor jön a Hé, valaki?

– Soha! – Rálehelt a szemüvegre. Tovább törölgette.

– Azt akarja mondani, hogy nem közli?

– Azt akarom mondani.

Megint kezdik! Már azt hittem, hogy minden rendben, és most tessék!

– Nem adja le?

– Nem adom le!

Simongáti tekintete elszűkült. Hátrált egy lépést, mintha rá akarná vetni magát a szerkesztőre.

– Rohadj meg a rohadt lapoddal együtt!

Azzal levetette magát a robogó villamosról.

– Úristen! A kerekek alá kerül!

– Ez?! Soha!

Csattogás onnan lentről. Futó lépések csattogása. És egy hang.

– Egy évet se adok a Béhának!

A szerkesztő kihajolt. Nézte, ahogy Simongáti lobogó kabátszárnnyal rohan a kocsi mellett.

– A Béhá tartja magát!

Az asszony felsírt, mint egy kétségbeesett sziréna.

– A Béhá! A Béhá!

 

Fénytelen, homályos peronarcok.

És mégis! Valaki fütyörészik. Csak úgy, magának.

A kalauz kinéz.

Visszahúzódik.

Ki fütyörészik a peronon?

Ki lóg a lépcsőn?

Ki rohan a kocsi mellett?

 

Nem ültek le mellé! Nem, az Istennek se!

Igazán nem lehet mondani, hogy elterpeszkedett volna. Inkább összehúzta magát.

Minden hely foglalt. Megszállták a hadirokkant-ülőhelyeket. A terhes anyákét. Csak éppen az az egy hely, ott mellette!

Egy zöld szoknyás lány egy pillantást vetett rá – és már eltűnt.

Na jó, ez egy klasszis. Oda ül, ahova akar. Akárhol kap helyet. De majd egy kissé megértőbb: egy olyan középkorú. Vagy talán egy idősecske.

Hát nem! A megértőbb középkorúak is elkerülték. Az idősecskék. A dühös öregurak, akik oly elszántan törtetnek előre. A nyájas aggastyánok, akik mindig szívesen elbeszélgetnek valakivel.

Félig felemelkedett. Visszaült. Egy pillanatra kinyújtotta a kezét. Talán, hogy karon ragadjon valakit. Hogy maga felé fordítson egy arcot.

Egy aktatáska ereszkedett le mellé. Méltóságteljesen, enyhe sértődöttséggel. És éppen csak úgy átmenetileg. Akárcsak az a kopottas bőrönd. A középső zárja felkattant. Egy pillanat és minden kiborul. De egy fáradt, ideges kéz lezárta. Fölkapta, vitte tovább.

Helyes! Vigyék csak! Mi vagyok én?! Lerakodóhely?! Valamiféle csomagmegőrző?!

Közben égett benne a düh.

Szóval még ők se…

Még egy táska se! Egy ócska bőrönd! Majdnem szétesik, alig lehet tovább vinni! A gazdája is majdnem szétesik. De azért tovább cipeli!

Én leszállok! A következő állomásnál. Mondjuk, a másodiknál. Dehogy a másodiknál! Igenis, a következőnél!

Nem szállt le. Egyszerűen nem tudott felemelkedni. Meg se tudott mozdulni.

Kibámult az ablakon, de nem látott tájat.

Belebámult a kocsiba, de nem látott arcot.

Utazott tovább az üres üléssel.

 

 

Felrántotta a kocsi ajtaját. Úgy maradt, beleragadva egy mozdulatba.

Az a társaság odabent! Földszínű fegyencruhák. Földszínű sapkák a kopaszra nyírt fejeken. Szuronyok az ülések szélén. Az őrök szuronyai.

Szólni senki se szólt. Se az őrök, se a foglyok.

A férfi még mindig az ajtóban. Nem tudott elmozdulni.

Hová szállt fel? Miféle villamosra? Rabszállítóra? Rabokat szállítanak egyik börtönből a másikba?

Egyébként mintha észre se vették volna. Az egyik fegyenc kissé elhúzta a száját. Sötét gúny a tekintetében. Mintha már régen figyelne. Mi az, uram? Nem erre számított?

Darócban vannak. Földszínű darócban. Kivéve azt az egyet az ablaknál. Kifakult, csíkos pizsama. Egy másik csapatból kerülhetett ide. Mintha várta volna, hogy benyitok. Hát akkor tessék! Üljön közénk! Tartson velünk!

Most már igazán le kéne lépni. De hát hol lehet leszállni? Hol és mikor? Ez a kocsi nem áll meg. Nincs megállója.

Akkor miért állt meg a Népszínház utcánál? Talán meg se állt. Csak éppen lassított egy kicsit.

Az egyik őr felnéz. Gyanakvó, éles tekintet. Igazoltat. Ebből igazoltatás lesz. Hé, maga! Mit keres itt? Hozott valamit nekik? Be akar csempészni valamit? Csomag? Cigaretta? Üzenet? Kinek hozott üzenetet?

Mit bólogat az a csíkospizsamás?

A Müller Béla!

Ugyan, a Müller Béla tanár Szombathelyen! Hohó! Csakhogy aztán elcsapták. Elkövetett valamit. Politikai vétség… fene tudja! Elcsapták. Egyre lejjebb csúszott.

Odamegyek hozzá. Odaköszönök.

Agyrém!

Még csak az hiányzik, hogy elkezdjek itt köszöngetni!

Kopaszra nyírt fejek. Kivénhedt, mogorva nullás gépek szántottak végig rajtuk. Mindent letaroltak. Behatoltak a bőr alá. Szürke csíkokat hagytak maguk után. Forradásokat.

Rabszállító. Egyik börtönből a másikba a kopaszra nyírt utasaival. És aki benéz… Aki ezeket az utasokat megbámulja…!

Egy bakancs koppanása. Egy másiké.

Jeleznek egymásnak. Beszélgetnek. Megbeszélnek valamit. Talán, hogy itt állok az ajtóban, kalapban és kabátban.

Egyszerre csönd.

Csak ülnek, mint lomha, barna zsákok. Kopott kavicsarcok.

Ezt látta, ahogy lassan, kínlódva mégiscsak behúzta az ajtót. Közben egy hangra várt.

Mindjárt felemelkedik egy őr.

Szólítanak.

 

 

Villamosok a sínek hálójában. Magányosan, elhagyatottan. El se lehet képzelni, hogy valaha is elindulnak. De ez most lényegtelen.

Csak megtaláljam Grácit!

Itt kell lennie valahol. Bent üldögél egy kocsiban. Kéziratot olvas, kávézik. Öregem, sehol se lehet olyan kávét kapni, mint az ötvenhatos végállomásán! Ez az egyetlen hely!

Ide jár kávézni az ötvenhatos végállomásra. A kéziratokat is magával hurcolja. A Család és Otthon kéziratait. Hát elég ócska lap! Ha nem ő szerkeszti a prózát, eszem ágában sincs novellát adni. Most is ő kért tőlem kéziratot a karácsonyi számba.

Fölmásztam egy kocsira.

A peronon senki. Odabent senki. Végigmentem a kocsin, akárcsak egy üres szobán. Benéztem az ülések alá. Mit tudom én! Lehet, hogy Gráci éppen oda bújt. Tőle aztán minden kitelik. Novellát kér, és aztán egyszerűen eltűnik. Se telefon, se semmi. De most majd fülön csípem a szerkesztő urat!

Zöldesszürke hátizsák az ülés alatt. Talán ebbe gyömöszölték bele a kéziratokat. A közölhetetlen kéziratokat.

A hátizsák üres.

Egy szalámihéj… egyetlenegy szalámihéj. Az ujjamon lógattam, mint valami pertlit.

Kinéztem az ablakon.

A másik sínpáron megindult a villamos. De csak azért, hogy mindjárt meg is álljon. Leszállt a kalauz meg a vezető. Elhagyták a kocsit. Eltűntek egy mellékutcában.

Csöndes szuszogás a hátam mögött. Alig hallható nevetés.

– Gráci!

Senki se állt mögöttem, ahogy megfordultam. De hát a nevetés! Itt járkál valahol… itt kell lennie!

Átszálltam egy másik kocsiba.

Figyelnek. Valahonnan figyelnek. Kalauzok vagy talán éppen ellenőrök. Mit mászkál itt ez az alak? Mit járkál egyik kocsiból a másikba?!

A szerkesztő urat keresem! Aki azt állítja, hogy a barátom!

Bent ültem a kocsiban, az ablak mellett. Kinyújtottam a lábamat. Igazán kifújhatom magam egy kicsit!

Micsoda sötétség! Miért nem gyújtják fel a villanyt? Igaz, a végállomáson mindig sötétek a kocsik.

A sínek között járkáltam. A sínek kanyargós vonalát követtem.

Megálltam egy kocsi előtt. Megfogtam az ütközőjét.

– Gráci! Most már igazán bújj elő!

Végigrohantam a kocsikon. Az ajtókat csapkodtam.

– Gráci! Gráci!

De hiszen itt ül!

Széles, előrehajló hát. Vállra lógó, fekete haj. Nem, ez mégse a Gráci. Ő régebben hordott ilyen hajat, amikor még aforizmákat írt. Az ám! Meséket meg aforizmákat.

Az az alak mintha megmozdulna. Megérintettem a vállát.

Ráncos, öreg arc fordult felém. Kifejezéstelen, üres tekintet. Szája szétnyílt. Álla lecsúszott, mint egy elromlott persely. Várni lehetett, hogy fillérek és nadrággombok potyognak ki belőle.

Elkaptam azt az állat. Úgy tartottam, két ujjal.

– Bocsánat, uram!

Egy szót se szólt. Vigyorgott. Mint aki csak erre várt. Hát persze! Csőbe húzott! Most aztán tarthatom az állát!

Megpróbáltam elengedni. Leesik! Mindjárt leesik! Így hát ott ültem mellette. Fogtam az állát. Néztem az arcát.

– Mondja, hol száll le?! A Körtérnél?!

Elképedt tekintet.

Megráztam az állát.

– A Móricz Zsigmond körtérnél?!

Megrázkódott valami hangtalan nevetésben.

Nesztelenül nyílt a kocsi ajtaja. Fekete ruhás, ősz nő lépett be. Egy hölgy azzal a feltornyozott, fehér hajával. Elmosolyodott.

– Úgy látom, még nem rendelkezik kellő gyakorlattal.

Leült mellém. Egy mozdulattal kivette a kezemből azt az állat.

– Ugye, nem haragszik?

– Kérem… egyáltalán! – Kissé arrébb húzódtam. – Igazán nincsenek ilyen ambícióim!

A hölgy elfordult tőlem. Gyengéden tartotta a férfi állát két áttetszően fehér ujjával.

– Jó utazást!

Felálltam és ott hagytam.

Gyűrött, koszos cédula a kocsi padján. – Sírkert utca. – Ez állt rajta.

Aha, hát akkor ott vár rám a szerkesztő úr! Az én szerkesztő barátom!

Hogy jutok el a Sírkert utcába? Mondjuk, ez a villamos elindul… Egyszer mégiscsak elindul.

Tájékozódnom kell! Az most a legfontosabb.

Igen, a szerkesztőség átköltözött a Sírkert utcába. A Család és Otthon. Gráci ugyan alig jár be, de most mégis ott akarja velem megbeszélni a karácsonyi novellát. Hát jó!

Leszálltam.

Elmerültem a sötétségben. Egy-egy villamos számlapja világított csak bágyadtan hunyorgó fénnyel. Nem is számlapok. Inkább órák. Öt perc múlva fél tíz. Ezen meg éppen tíz. Annak meg nincs is kismutatója. Nagymutató és kismutató. Két testvér. De ha az egyik hiányzik…

Egy fehér folt a sötétben. Egy fehér folt derengése.

Kávéházi asztal! Kávéházi márványasztal! És aki annál az asztalnál ül, lomhán előredőlve…

– Gráci!

Meg se hallotta. Úgy ült előredőlve, kezében az üres feketéscsészével. Súlyosan, tömbszerűen. És valami irtózatos levertséggel.

– Pongrác… kérlek!

Elnémultam. Mi az, hogy Pongrác… kérlek?! Miféle hang ez?! Én így soha… de soha…!

De aztán megint az a fuvolahang.

– A novellám… a karácsonyi szám részére… – Elakadtam. Majd valósággal szűkölve. – Leközlitek?

Eléje kerültem. Valahogy elegem volt a hátából! Oly mélyen lehajtotta a fejét, hogy nem láthattam az arcát.

A sínek között ült annál a kávéházi márványasztalnál. Sötét ruha, kihajtott ing. Mögötte egy villamos a kivilágított számlapjával.

Rátettem a kezemet az asztal szélére.

– Pongrác! (Már megint ez a Pongrác!) Novellát kértél tőlem a karácsonyi számba! Levelet írtál, telefonáltál! Azt mondtad, hogy nélkülem nincs karácsonyi szám! Egyszerűen nem jelenhet meg!

Szünet.

Ismét elhangzott a kérdés.

– Leközlöd?!

Most se felelt. Most se emelte fel a fejét. Még mindig csak úgy belemeredt a kávéscsészébe. Majd anélkül, hogy rám nézett volna.

– Nem közlöm le.

Letette a csészét az asztalra.

– Én már nem közlök le semmit.

És csak ült maga elé meredve.

Hátrálni kezdtem az üres utcák felé. És közben valami dühödt gúnnyal:

– Csak tőlem?! Vagy mástól se?!

Nem jött válasz.

Én meg egyre csak hátráltam, és kiabáltam.

– Mástól se?! Mástól se?!

 

 

Egy villamos mellett álltam a hajnali derengésben. Megkocogtattam a piszkosszürke ablakot.

Csontfehér arc az üvegen. Magas, kopasz homlok. Nézett, enyhe rosszallással. Lassan szétfoszlott, elkenődött az üvegen.

A villamos a Nagymező utcában!

Ahogy aranyló, nyári délutánokon végighúzott a házak között! Mozik, színházak, boltok és öreg házak között. Kétoldalt fák árnyékolták be az utat. Napszítta, csíkos vászon a kocsi tetején. Az ablakok nyitva.

Ki lehetett könyökölni. És nézni, nézni az utat!

A jegyek szaga!

A jegytömböké!

A szakaszoké és az átszállóké!

 

 

Szemesné, bevásárlókosarával a karján, kiszólt a hús-hentesből:

– Igazán megvárhatnál!

És a villamos megvárta.

Kopottas, kis zöld villamos. Valamikor erdei járat lehetett? Oly hűségesen bandukolt végig a városka szűk utcáin. Akárcsak egy postás. Ide is, oda is bead egy levelet. Közben ezzel is, azzal is elbeszélget.

– Köszönöm!

Szemesné felszállt bevásárlókosarával. Kinézett az ablakon. Izgett-mozgott. Jobbra-balra forgatta a fejét.

– Megállhatnál egy pillanatra! Csak éppen beugrok a kötödéshez!

A villamos megállt.

Szemesné beugrott a kötödéshez. Meglehetősen csalódott arccal tért vissza.

– Még mindig nem kész a pulóver! Pedig biztosra ígérte! Most már igazán nem is tudom, mit gondoljak!

Sértődötten vállat vont. A cukrászdánál megint felemelkedett.

– Be kell néznem a Tuczayhoz!

Habosroládot vásárolt a Tuczaynál. Kettőt magának, egyet-egyet a Szemes gyerekeknek. Egyet pedig Szemesnek.

A villamos mindenhova elkísérte. Mindenhol megvárta.

Úgy elkedvetlenedett, hogy Szemesné leszállt a házuk előtt!

– A viszontlátásra!

A kapuból még visszaintett.

– Pá! Pá!

A villamos megvárta, míg Szemesné eltűnik a kapualjban, és akkor tovább baktatott.

Másnap reggel már ott állt a kapu előtt. Várta, hogy bevásárlókosarával a karján kipenderüljön Szemesné.

 

 

Egy villamoskocsi az erdő szélén.

Mintha hirtelen megtorpant volna. Vagy talán kifulladt. Esetleg megrémült valamitől. Lehet, hogy magától az erdőtől. Idáig még csak eljött, de hogy behatoljon a fák közé?!

Hogy kerülhetett ide? Meglógott a városból? Elege volt az utakból és az utasokból?

Kora reggel léphetett meg a remízből. Vagy éppen éjszaka. Mindenesetre a többiek még aludtak.

Hogy képzelte ezt az egészet?

Erdei járat? Az erdőben közlekedik valamilyen vékonyka ösvényen?

Csakhogy sose jut be az erdőbe. Egyszerűen leragadt az első fánál. Mellette homokdomb. A dombban ásó. Ittfelejtették. Valaki valaha építkezni akart errefelé. De már a kezdet kezdetén elment a kedve. Itt hagyta a homokdombot meg az ásót. Rossz álom. Felejtsük el!

Az biztos, hogy egyelőre ők a villamos társai. (Barátságról még nem beszélhetünk.) A domb meg az ásó. A fák nagyon is gőgösek. Még ezek a vézna fák is az erdőszélen. Meglehetősen elképedtek ettől a kocsitól. Egymás között megbeszélték.

– Ki ez?

– Mit akar?

Továbbadták a hírt. Van itt valaki. Egy jövevény. Betolakodó. Az… az… betolakodó! Igazán nem mondhatunk mást!

Azok a vastag törzsű, vén fák odabent meg se hallották ezt a locsogást. Nem is érdekelte őket. Hiszen már annyian feltűntek errefelé! Szerelmesek. Magányos sétálók. Csavargók. Feltűntek és eltűntek. Vagy most is ott bolyonganak abban az áthatolhatatlan sötétségben. Ahova sose tud betörni a napfény.

Egyáltalán, ki törődik ezzel a villamossal?

Még a sínek is elhagyták.

Egy darabig vele tartottak. De aztán egyszerre csak eltűntek. Mintha valaki kihúzta volna őket a kocsi alól.

Az még elbotorkált, úgy dülöngélve. Aztán kifulladt.

Az ágak… Igen, a bokrok ágai egyszer majd feléje nyúlnak. Benyúlnak a kocsiba, és bekúsznak. Maguk a bokrok is beköltöznek. Növényfélék fonják be az üléseket. Fűszálak bukkannak elő. Először csak itt-ott, szerényen. Hogy aztán teljesen elborítsák. Egy-egy madár is beröppen. Sárga csőrű feketerigó nyújtogatja a nyakát a peronon.

Igen, egyszer majd mégiscsak befogadják. Egyelőre nem számíthat ilyesmire. Még csak ne is reménykedjék! Ez a magányos, meglehetősen riadt csavargó itt az erdőszélen.

 

 

Két szembejövő kocsi. Döbbenten összenéztek. Majdnem megálltak, hogy köszöntsék egymást. Néhány szót váltsanak. Valaha barátok lehettek. Összekaptak valami ostobaságon. De most, hogy így újra egymásra bukkantak…

 

Ugyan már, öregem!

Felejtsük el!

Szóra se érdemes!

 

De nem… semmi. Egy pillanatra összenéztek. Aztán tovább, ki-ki a maga útján.

 

 

A kalauz két megálló között leemelte a sapkáját. Végigsimított a homlokán. Keze egy gyanakvó mozdulattal a fejére csúszott. Végigsimított a kopasz fején. Az ujjak útközben megremegtek. Nekem volt hajam! De hiszen nekem néhány napja még…!

Belebámult abba a sötét, fölfelé fordított sapkába.

Akkor szállta meg az a keserű düh? Hogyha csak eléje került egy utas…

– Mutassa a jegyét!

– Miféle hang ez?

– A jegyét!

– Már egyszer megmutattam!

– Valaki másnak.

– Ide figyeljen, ha maga azt hiszi, hogy velem…

– A jegyét!

Egy utas átlyukasztott tenyere.

A kalauz már továbbment. Már kint állt a peronon. Ő meg abban a zsúfolt kocsiban. Forgatta, nézegette azt az átlyukasztott tenyeret.

De hát hogy…?! Hogyan?!

 

 

József körút! Végállomás!

Átszállás a 6-os, a 66-os és a 4-es kocsikra!

Utasainknak további kellemes utazást!

Viszontlátásra!

– Most nézze meg! Nézze csak meg ezt a kocsit! Ócska! Rozoga! Valóságos roncs! Szétesik a következő kanyarnál! Az ülések megrepedtek. A színe? Ugyan, nincs ennek már semmiféle színe!

És most azt mondja meg, milyen kocsi ez! Igen, igen! Jól hallotta! Milyen kocsira szállt fel?

Tizenkilencesre?

Ne röhögtessen! Mit röhögtet?

Szóval maga azt hiszi, hogy egy tizenkilencesen ül?

Óriási tévedés! Megsúghatom, hogy ez egy hatos. Egy kiszuperált hatos villamos.

Nyugalom! Nem kell felugrálni! A vonal a tizenkilencesé. A számtábla. Csak éppen maga a kocsi…

Eláruljak valamit?

A kiöregedett hatosokat benyomták a tizenkilences vonalára. A veteránokat. Mert ugye, a Körútra már nem engedik ki őket. Ott már nem mutatnak valami fényesen. Tudj’ Isten, valahogy nem jó rájuk nézni. De itt, ezeken a kis utcákon…

Figyeljen ide!

Nincsenek már tizenkilencesek. Nincs egyetlenegy tizenkilences se. Akiről maga azt hiszi, hogy tizenkilences, az nem más, mint…

Ördögi, uram! Ördögi!

A régi hatosok! Valaha a város büszkeségei. A Körút gavallérjai.

És most ezeken a kis utcákon. Megbújva, meglapulva. És megalázva. Ó, de milyen gyalázatosan megalázva. Idegen név alatt! Bárki bármikor rájuk piríthat. Megszégyenítheti a nyílt utcán. Hohó! Mintha már találkoztunk volna! Mintha már láttam volna uraságodat! Csak akkor éppen…

Igen, ezt még megkaphatják. Ez még hátra van.

Hát akkor inkább széthasítva

aprófára vágva

eltüzelve…

 

 

Egy kalauznő aludt a fűben a végállomás mellett. Zubbonya szétnyitva. Szőke haját fújta a szél.

Kissé távolabb a villamos mélységes megértéssel.

Aludj csak! Aludj!

 

 

A sírköves.

Csak így. Jön a sírköves. Itt a sírköves. Mit hozott megint a sírköves?

Ő pedig hűségesen cipelte azokat az idétlen köveket. Az ajándékokat. Igen, ezek az ő ajándékai. Az elhunytnak. A megboldogultnak. A legderekasabb családfőnek, a drága édesanyának, a pótolhatatlannak. Az oly korán eltávozott kis angyalkának. És a többieknek. Akiknek már nem jutott ilyesmi. Semmi felirat. Csak éppen a név. És a két évszám. A születés és a halál. Alig látható, vékony vonalka a kettő között.

Kopottan botladozott a temető felé a görbe síneken. Egy darabig még akadtak társai. Kedélyesen csörömpölő, vidám fiúk. De aztán otthagyták. Leléptek. Oly idegenül, mintha sose látták volna. Nem vette rossznéven. Eszébe se jutott ilyesmi. Tudta, hogy egy bizonyos forduló után magára marad.

Mit is keresne errefelé a 28-as? A 34-es? A 42-es? Vagy akárki más?

Nem jár errefelé senki. Csak ő, a sírköves.

Akadtak azért ünnepek.

Feldíszítették a sírkövest. Koszorúkat nyomtak a homlokára. Fekete szalagos koszorúkat, aranybetűs felirattal. De ezek a feliratok még gyászosabbak, mint a koszorúk.

 

Drága Bélánk

emléked

a Bajtényi család

Margit, Ákos, Rózsi néni

megőrizzük

 

Ennyit lehetett elolvasni. A többi beleveszett abba a sötét tömegbe.

Indult a koszorúkkal, a szalagokkal. Hatalmas, feldíszített koporsó.

Az utasai! Azok a sötét ruhás nők és férfiak! Fekete fátylak. Fekete kalapok, nyakkendők.

Egy nő odahajolt egy férfihoz. Súgott valamit. Az mereven bólintott. Valaki váratlanul felsírt. Egy kövérkés nő cukorkát ropogtatott. Korholó tekintetek. Egy cseppet se törődött velük.

– Hajaj!

De ez is olyan könnyedén hangzott. Szinte hetykén. Egyáltalán nem a halottnak szólt.

Kopaszos férfi kinyitott egy csatos üveget. Még mielőtt a szájához emelte volna, egy kéz megfogta az üveg nyakát. Egy fekete kesztyűs kéz lezárta az üveget.

Egy kisfiú elvakkantotta magát.

– A Noldi bácsi!

A tekintetek a fiú felé fordultak.

Behúzta a nyakát, lesütötte a szemét.

Egy nagy szemű, sápadt nő megkövülten meredt a szemben ülő férfira.

– A Parragh Ákos!

– Miket beszélsz?! – A férje megfogta a kezét. Egy olyan csillapító mozdulattal.

– Megismerem! Az a vágás az arcán!

– Ugyan már! Hiszen nagyon jól tudod, hogy a Parragh Ákos már két éve…

– De akkor is!

– Hallgass! Hallgass!

Elhallgatott. De még mindig azt a férfit bámulta. Közben hangtalanul mozgott a szája. Mintha szólítaná. Beszélne hozzá. Ki tudja! Talán megbeszél vele valamit. Egy találkát. Ahol nem kell titkolózni. Ahol mindent elmondhatnak egymásnak. De addig is! Legalább nézz rám! Ákos! Parragh Ákos! Adj valami jelt! Éppen csak valami jelt!

A férje most már az ölébe vette a kezét. Úgy tartotta, mint egy foglyul ejtett madarat.

A férfi, vágással az arcán, mintha elmosolyodott volna.

Csönd.

A csöndben egy hang.

– Miért köszönsz te mindig előre a házmesternek?

Nem jött válasz.

A csatosüveg elszabadult. Noldi ivott. Tempósan, kedélyesen. Egy pillanatra körülnézett.

– Mi az, Noldikám? Poharat keresel?

– Á, nem kell ennek pohár!

Noldi vállat vont. Megint a szájához emelte az üveget.

A nő, aki eddig cukrot ropogtatott, most már evett. Kecsesen tartotta a tortaszeletet, úgy két ujjal. Ölében szalvetta.

Egy hang a kocsi végéből.

– Én ezt nem nézem tovább! Leszállok!

Senki se szállt le. Csak amikor már…

A kocsi megállt a temetőnél. Tudta, mi következik. Tudta, mi vár rá. A gyászolók rohama. A feketeruhásoké.

Egy pillanat alatt ellepték.

Elszabadult pincebogarak, ahogy rávetették magukat. Lökdösődve, egymást taszigálva tépték le róla a koszorúkat és a szalagokat.

Megfosztották a koszorúktól. A gyászos, aranybetűs szalagoktól.

Egy-egy letört gally, tépett szalagfoszlány. Most hullottak le, és máris beletaposva a földbe.

Ő meg közöttük csupaszon, kifosztottan.

Így álldogált egy ideig. Majd kissé szédelegve elindult a temető fala mellett.

 

Sörkert utca

Maglódi út

Gitár utca

Lavotta utca

Sibrik Miklós utca

Sírkert út

Új Köztemető

Főbejárat

 

A várakozás csarnoka. Hatalmas, börtönszürke hodály.

És a villamosok jönnek, jönnek. A körutakról, az utcákról és a mellékutcákról. Terekről, gyárak környékéről, kültelkekről. Porosan, derékig sárosan, hólétől csatakosan. De most már megszabadultak az utasaiktól. Lerázták őket. Hazatérnek.

Éjszaka még ég a villany a remízben.

Még látni az üres kocsikat. Azokat a fáradt, álmos kocsikat. Csakhogy még várni kell az alvással. Szürke köpenyes öregasszonyok szállják meg őket, seprűvel, vödörrel. Megtisztítják őket, amitől még egyáltalán meg lehet tisztítani. Úgy surrannak át rajtuk, mint az éjszakai bogarak. Egyszerre csak eltűnnek a vödreikkel. Leszállni senki se látta őket. A kocsiban tűntek el.

Magukra maradnak a kocsik. Hunyorogva álldogálnak a villanyfényben. Nem mintha túlságosan zavarná őket, de hát azért mégiscsak… Valósággal fellélegeznek, ahogy egyszerre csak elsötétedik a terem. Most már csak kívülről hull be valami fény a hatalmas üvegablakon. Az éjszaka fényei. Kit zavar? Kit zavarnak azok a távoli zajok? Ahogy a sínek megcsikordulnak. Végigzengenek az alvó városon. Az éjszakai járatok. Igen, ők még nem tértek meg. Mogorva csikorgások jelzik útjukat. A remízek lakói annál jobban alszanak. És ezt nagyon tudják az éjszakaiak. Annál ingerültebbek. Később azért megenyhülnek. Lomhán továbblődörögnek.

Alszanak a kocsik.

Olykor egy-egy későnjövő még beslisszol, de erre se ébrednek fel. Egymás mellett állnak és alszanak.

Reggelre eltűnnek.

Észrevétlenül lépnek meg. Egyik a másik után. Olyan végtelen tapintattal! Csak fel ne ébredjenek, akik még aludhatnak egy kicsit!

Olykor egy kocsi még délelőtt is odabent aludt. Egy éjszakai vándor. Egy lump. Ott állt abban a szürkeségben, az örökké homályos ablakok mögött. Egy kalauz beszállt. A peronon járkált. Az ajtókat csapkodta. Hiába! A kocsi nem ébredt fel. Azért egyszer ő is csak elhagyta a remízt. Tétován hunyorogva indult el a reggeli napfényben. Rekedtes csikorgással. Alig várta, hogy elérje az első megállót. De aztán valahogy magához tért. Már el is felejtette a remízt. Belekerült a forgalomba.

A 28-asok elfoglalták a remízt. Benyomultak. Nem engedtek be senki mást. Úgy álltak szorosan egymás mellett. A 26-os egyszerűen kintragadt. Pedig elég közeli rokon. Nem is beszélve a 32-esről, aki ugyan már egy kissé távolabbi… Nem, ide ma más nem jöhet be! Ez az ő napjuk. Álldogáltak. Kinéztek az utcára. Azokra az elszáradt növényekre az ablakpárkányon. Az ablak növényei azokban a lehetetlenül öreg, hasadt cserepekben!

Egy 28-as kidugta az orrát a remíz kertjébe. Kedvetlenül nézte a kiégett füvet. Az elvadult növényzetet.

Üres ablakkeret a falnál. Törött üvegek. Üres indítófülke.

Mégis… egy kis lélegzetvétel!

Kúszónövények fonják be a falat. Örömtelen, poros kúszónövények.

Sétált valaha valaki ebben a kertben? Kijött ide egy kalauz, hogy egy kicsit levegőzzön? Hogy egy kis levegőt szippantson? Úgy estefelé? Vagy hajnaltájt?

Egy kalauz és egy kalauznő egymásba karolva. Hogy néhány kört tegyenek.

Egy veterán, aki azért még nem vált meg az egyenruhától. Egy régi indító, hogy egy kicsit elüldögéljen abban az indítófülkében.

Egy ellenőr esti sétája.

A remíz kertje. A kalauzok kertje.

Valaha itt mulatságot rendeztek? Esküvőt? Kalauzesküvőt?

Miféle kert a remíz kertje?

Egy villamos kinézett. Éppen csak körülszimatolt.

Visszahúzódott.

Eltűnt.

Árnyak. Villamosok árnyai a remízben.

A lecsuklott áramszedő lassan felemelkedik a kocsi tetején. Sötét legyező, ahogy végigsöpör a sötéten.

 

 

Nem vártak ők már semmire. Legkevésbé a villamosra. Ott ültek a megálló üvegfülkéjében egy züllött, megfeketedett padon. Előrehajló vállak, összekulcsolt kezek. Akár egy bibliakör tagjai. Előttük a földön üvegek. Csatosüvegek, borosüvegek, sörösüvegek. Üvegek címkével, címke nélkül. Olykor lehajoltak, felemeltek egyet, és meghúzták. Megkínálták egymást. Odatolták az üveget egy foghíjas szájhoz. Meglehetősen bizonytalanul. Nézték, hogy csorog végig az ital a gyűrött, borostás arcon.

Őszes, vörös hajú férfi összekuporodva a pad végén. Befelé fordulva a falnak. Egyik kezével átfogta a bokáját, álombeli, kecses mozdulattal. Színtelen, poros nadrágszára felcsúszott. Öreg turista, aki már soha nem indul semmiféle túrára. Hirtelen felriadt. Megrázta magát.

– Hova az Úristenbe menjek, hogy ne zavarjanak?!

Közben egy pillanatra se engedte el a bokáját.

– Na, mi az? Ki bántott? Bántott valaki?

De akkor ő már megint a fal felé fordult.

Egy olajosképű férfi felállt. Felemelt egy üres üveget.

– Na, indítsunk!

Ők meg elkezdtek kotorászni a zsebükben. Pénzt kapartak elő. Pénzt, cigarettát vagy csak dohányszálakat.

Az olajosképű összegyűjtötte a pénzt. Fogta az üveget. Indult az italbolt felé.

A többiek utánanéztek.

– Ezt ma már nem látjuk.

– Miért nem látjuk?

– Mintha nem tudnád! Elissza az egészet odabent!

– Az a Náci, ha éppen erről van szó!

– Mi az?! Mi van velem?!

– Ki beszél itt rólad?

– Azt hiszed, nem hallottam?! Kinek ittam én el a pénzét?

Csörömpölés. Valaki felrúgott egy üveget. Az a sínek felé gurult.

Vézna, alacsony nő kelt át a síneken, kifakult pongyolában, papucsban. Kezében bádogbögre. Megállt az elgurult üvegnél, lábujja hegyével arrébb kormányozta.

– Egyszer kidobnak benneteket! – mondta, ahogy beért a fülkébe. Felemelt egy lecsuklott férfifejet. A szájához tartotta a bögrét. – Itt vagyok, Gusztikám!

– Guszti! Itt az asszony!

Röhögés.

Guszti elmosolyodott. Ivott egy kicsit. A nő felé tolta a bögrét.

Egy hang a padról.

– Bögréből – pálinkát!

– Te is meginnád!

– Én?! Bögréből?!

– Nem mindegy? És pláne, ha valakinek házhoz szállítják!

A házaspár meg se hallotta őket. Hol az egyik ivott, hol a másik.

A várakozók a sínek mellett járkáltak. Már akik a villamosra vártak. Akadt, aki benézett a fülkébe. Egy pillanatra belépett. Mindjárt vissza is húzódott.

– Mi ez? Italbolt?! Kocsma?!

– Lepratelep.

– Az… lepratelep.

– Hallja! Azért hogy ezt tűrik! A város közepén!

Egy mankó kinyúlt a fülkéből.

– Mi van a város közepén?

A várakozók szétrebbentek. Különben is már jött a villamos. Valósággal megrohanták.

Csak ők nem mozdultak. Ültek az üvegek között, és újabb üvegekre vártak. Hórihorgas, mankós férfi cigarettázott a fülke előtt. Rádőlt a mankójára. Eltűnődve fújta a füstöt. Az üres síneket bámulta. A sötéten csillogó, fekete vizet a sínek között.

 

 

Sínek végig a városon.

Házak és házsorok tűntek el mellőlük. Maga a villamos is eltűnt. Az állomások örökké vándorló táblája. Csapatok követték ezt a táblát végig a sínek mentén. Kisebb-nagyobb csapatok. Vagy éppen egy egész népvándorlás. Megindult a város, hogy megkeresse a villamosát.

Nincs más nyom. Csak a sínek. A földbe süllyedt sínek.

Az út is széttöredezett alattuk. Maga az út is el akarta hagyni.

Mégiscsak felbukkant a villamos. Az a fáradt, kopott homlok a számtáblával. Ködből merült fel. A téli reggel áthatolhatatlan ködéből. Csuklyások kalapálták előtte a síneket. Hátrébb húzódtak. Előretörtek. Rávetették magukat a sínekre.

A várakozók körülvették a villamost. Egy darabig csak hallgattak. Aztán elkezdték.

– Ezeket még javítják? Ezeket?

– Ócskavasak! Roncsok!

– Kicserélni az egészet!

Kalapálás, kopácsolás. Dühösen fortyogó hangok.

Közben már felnyomultak a kocsira. Valósággal megszállták.

A villamos lassan csikorogva megindult. Úgy tűnt el, mintha soha fel se merült volna.

Fény emelkedett fel a kövekből. A téli reggel fagyott fénye.

Egy autó megvetően átsuhant a síneken.

A megállónál megint összeverődött néhány alak. Egyre többen. Ellepték a járdaszigetet. Elfoglalták a síneket. Akadt, aki le-föl járkált a sínek között. Hirtelen megállt. Belebámult a ködbe.

– Egyáltalán jár még itt villamos?!

Ingerülten kiköpött.

A sínek mindent eltűrtek.

 

Hűséges, öreg sínek.

Szerteágazó sínek.

Összegubancolódott sínek.

Ahogy a villamost várják.

Ahogy már semmit se várnak.

Porba fulladt sínek.

Fűvel benőtt, rozsdás sínek.

Eltévedt sínek.

Útjukat vesztett sínek.

Összetört sínek.