A bútorok

Bent állt a szobában. Az éjszakai szobában. Félálomban bújt ki az ágyból. Magára kapta a frottírköpenyt, kisurrant a hálóból. Nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót. És egyszerre csak odabent az ebédlőben.

A bútorok nem törődtek vele. Észrevették, de egyszerűen nem törődtek vele. Csak hadd ácsorogjon ott az ajtóban.

A holdfény átvilágított a függönyön. A szoba elmerült a csöndben és ebben a furcsa, fehér fényben.

A bútorok mozdulatlansága. Ahogy a székek körülveszik az ebédlőasztalt. Talán éppen megbeszéltek valamit. Megbeszélést tartottak. Az ebédlőasztal egy hírt közölt velük. A székek továbbadták a szekrénynek. A szekrény a nagy komódnak és a kis komódnak. Pusmogva tárgyaltak. De minden abbamaradt, ahogy ő belépett.

Mélységes hallgatás. Az asztal sértődöttsége. A székeké. Itt van! Még be merte ide tolni a képét!

A férfi a köpeny övét csavargatta. Egészen szorosra húzta, majd kioldotta. Egy hangra várt. Egy reccsenésre. A székeket nézte, ahogy kissé előredőlve ráhajolnak az asztalra. Lassan, szinte mozdulatlanul ráborulnak.

Tudják, hát persze hogy tudják!

Elindult az asztal körül. Megérintette az egyik szék hátát. Mintha magyarázkodni akarna. Vagy éppen mentegetőzni. Ide figyeljetek! Ki tudja, mikor kerül sor arra… Még hónapokig itt maradhattok… talán egy fél évig is. És higgyétek el, nem én főztem ki ezt az egészet!

Azok oda se figyeltek. Rá se hederítettek, ahogy ott mászkált mögöttük. Nevetséges alak! Másra akarja kenni ezt az ügyet!

Körülöttük járkált. Végigsimított a vállukon. Egy váratlan mozdulattal hátrahúzta az egyik széket. Úgy ült mereven, mozdulatlanul. Hát akkor tessék! Beszélgessünk!

De azoknak semmi kedvük se volt az ilyesmihez.

Ő meg előrehajolt. Tenyerét rácsúsztatta az asztal lapjára.

– Az az igazság…

– Mi az igazság? Halljuk!

– …hogy már régen el kellett volna adni benneteket!

Kimondta! Most aztán kimondta!

Úgy maradt előrehajolva. Végignézett a társaságon. A társaság tagjain.

Azok csak hallgattak. Talán várták a folytatást. Tessék! most már csak pakoljon ki mindennel! Roskatag ócskaságok vagyunk! Semmi helyünk egy lakásban! Egy jobb lakásban!

A férfi beburkolózott a köpenyébe. Egy pillanatra maga felé fordította a szomszéd széket. Visszatolta. Megint csak végignézett a székeken. Mintha mindegyikre rá akarna ülni egy pillanatra, valamilyen félreértett tapintatból.

Egy árny hintázott a függönyön. Előrelendült. Belevetette magát a sötétbe.

Lélegzést lehetett hallani. Egyenletes, mély lélegzést. Halk, csúfondáros nevetést. Egy alig hallható hangot.

– Nem kísérsz el! Engem nem kell elkísérni sehova!

Ki lehet ez? Egy kislány? Miféle kislány?

A férfi várt, figyelt. De a hang elhallgatott. Talán itt áll a háta mögött az a lány. Meg a többiek, akik elfoglalták az éjszakai szobát.

Elfoglalták?

Nevetséges. Mindig is az övék volt.

Közben egy férfihang. Mintha már nagyon régen beszélt volna, kissé panaszosan, szemrehányóan. – De hát mindig én kísértelek el Gizi nénihez! Amióta csak odajársz hegedülni. Én mutattalak be a Gizi néninek. – Szünet. – És azt se felejtsük el, hogy én beszéltelek rá erre az egészre. Soha eszedbe se jutott volna, hogy hegedülni tanulj! Mondd, hogy nem így volt?!

A többi izgatott suttogás.

Csönd. A várakozás csöndje. És megint az a csúfondáros nevetés. A lány mintha ágyban heverne. Egyik oldalról átfordul a másikra. Hasra fekszik. Párnáját paskolgatja. Belenevet a párnába. Soha többé nem kísérsz el sehova!

Hangok szálltak át a szobán.

Mintha egyszerre többen beszélnének. Szidnak valakit.

A férfi félig felemelkedett. Apát szidják! Hogy mindent eltékozolt! (Tékozolt… Istenem!) Soha semmit se lehetett rábízni. És még a holmiját is szétszórta.

Egy női hang. – Te mindent előhagytál! Szétdobáltál! A teáscsészét is otthagytad az asztalon! A parizerhéjakat!

Most már felállt. Belekapaszkodott a szék vállába. Ki ez a hang? Még csak nem is emlékeztet anya hangjára. Hát akkor? Miféle nő? Hogy került ide? És apa… leinti? Visszavág neki?

Apa meg se szólalt.

Egy másik női hang elfulladva. – Miért nem tudsz velem maradni? Miért kell mindig elmenned?

Csönd szállt a szobára. Az éjszaka végtelen szomorúsága. Ebből a csöndből tört fel egy férfihang.

– A te emlékeid nagyon is a múltban gyökereznek.

– A múltban! Miket tudsz mondani!

A többi már megint suttogás.

Ki ez a nő? Ki ez a férfi? És a többiek? Kik ülnek ennél az asztalnál?

Ott állt a székbe kapaszkodva. A keze végigsimított a szék hátán. Lecsúszott róla. Érezte, hogy a szék fellélegzik. Megkönnyebbül. A bútorok ingerültsége. Az az ellenséges ingerültség.

Kiment a szobából.

Az ajtóból még visszafordult. Talán mondani akart valamit, vagy éppen csak elbúcsúzni.

– Fölösleges, uram! Teljesen fölösleges!

Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, rákezdték.

– Micsoda képmutató alak!

– Egyáltalán mit akart itt?

– Talán még őt kell sajnálni!

– Sajnáltatja magát! Nagyon jó!

Bosszús, mogorva reccsenések.

Csönd. A bútorok csöndje.

Kék garnitúra a kirakat halott fényében. Az asztal és a fotelek az ablaknál. Mögöttük a lomha szekrény, az aprócska könyvállvány. Egy heverő beleveszve a sötétbe.

Olykor egy járókelő megáll odakint. Rámered a bútorokra. Megborzong és eliszkol. Beleveti magát az utcába.

Nem látogatják ezt az üzletet. Maga a bolt vezetője is eltűnt. Vagy meghúzódik valahol hátul egy kék konyhaszekrény mögött. Moccanni se mer. Talán rátámadnak a bútorok. Ezek a mogorva, beporosodott bútorok. Egy óvatlan pillanatban áttörik az ablaküveget, és itt hagyják ezt az egészet, tele üvegszilánkkal, felhasadt huzattal, kibicsaklott lábbal. Csak el innen. Miért is maradnának?

Nincs vevő a kék garnitúrára. Senki se akar beleülni a fotelekbe. Senki se nyitja ki a szekrényt. És ugyan ki veszi elő a bárszekrény poharait? Ki is töltene abból az üvegből?!

Vagy mégis? Esetleg beállít egy vidám társaság? Leülnek az asztalhoz. A foteleket húzogatják. A nők ráülnek a fotel karfájára, a lábukat lógázzák. Töltenek az üvegből! Magasra emelik a poharakat. Koccintanak.

Ugyan, kérem!

Az üveg nem üveg. A pohár nem pohár.

És a könyv? Az a kék kötésű könyv a polcon? Regény? Szerelmi történet? Útleírás? Hová viszi az olvasót, milyen tájakra? És ki az írója? A kék könyv írója? Akinek ez az egyetlen műve. Egyetlen műve egyetlen példányban. Itt található ebben az üzletben. A bútorok között. De hát senki se jön be, hogy leemelje a polcról, és belelapozzon. Különben is! Ennek a könyvnek nincsenek lapjai. A kék fedelek között maga a semmi.

Ki tudja! talán valamikor régen… amikor ezt a könyvet idetették … Igen, akkor még lehetett valami a címlap mögött. Oldalak. Nyomtatott oldalak. De hát eltűntek. Levegővé váltak. Akárcsak a könyv címe. Az író neve. Nincs neve az írónak.

Éjszakánként előjön a férfi, akire rábízták ezt az üzletet. Előbújik a konyhabútorok mögül. Leül a fotelbe. Fejét tenyerébe hajtja. Elnyúlt mozdulatokkal dörzsöli kopasz fejét. Aztán csak kibámul az utcára.

Kék garnitúra a kirakatban. Asztal, fotelek, szekrény, könyvállvány, heverő. Nincs látogatójuk. Senki se néz be hozzájuk. És nem is várnak senkire.

Idegenek. Nem ismerik egymást. Nem is akarnak tudni egymásról.

A dupla rekamié szinte elönti az üzletet. Szekrények a falnál, beépített polcokkal. Tömör, barna fotelek. Világosbarna kockák, sötétbarna alapon. Állólámpa. Újságtartó kovácsoltvasból.

A bútorok között sétányok. A sétálók halkan beszélgetnek. Nincs egy hangos szó. Egy kopaszos férfi köhög. Riadtan elfordul, zsebkendőt tesz a szája elé. Fiatal pár álldogál egy asztalka előtt, oly áhítatosan. A fiú súg valamit a lánynak. Az elpirul. Komolyan mondod? Igazán megvesszük? A fiú bólint. Persze azért még várnunk kell. És most a lány is bólint. Várni…várni…

Egy nő belekapaszkodik a férje karjába.

– Eladták! Ígéretet kaptunk arra a szekrényre, és mégis… – Elfulladva közelebb hajol a másikhoz. – Beszélj velük! Beszélned kell velük!

A férfi a fejét ingatja. Lassan kihúzza a karját a felesége karjából. Elindul az üvegablakos fülke felé.

A barna köpenyes főnökasszony az ablak mögött. Egy kis lámpa mellett jegyezget. Vagy inkább jeleket ró egy papírlapra. Fölnéz. Szigorú, megközelíthetetlen arc.

A férfi megáll a fülke előtt. Riadtan mosolyog. Bedugja a fejét. Visszahúzza. Oldalt levág a fülke mellett. Eliszkol valamerre a szekrények felé.

A felesége dermedten nézi. Így áll egy pillanatig megkövülve. Utánaveti magát a bútorok között.

Aranyosbarna délután. Az uzsonnázás délutánja. Talán kisasszonyok tűnnek fel tálcával. Azon haboskávé kuglóffal. Egy fehér hajú, barna képű bácsi beleül az egyik karosszékbe, és mesélni kezd. A gyerekek és a felnőttek köréje telepednek. Meséljen, Oszkár bácsi! Meséljen!

A főnökasszony tűnik fel. Lehet, hogy kiküld valakit. Talán éppen a fiatal párt. Már elég régen időznek itt! Ez nem cukrászda, és nem is a Margitsziget. Igazán beláthatják.

Senkit se küld ki. Csak éppen körülnéz. Körülhordozza tekintetét.

Valóságos tömeg a dupla rekamié körül. A többiek háttérbe szorulnak. A szekrények beépített polcaikkal, a fotelek, az asztalok, a dohányzóasztalok és a márványasztalok gyertyatartóval.

Egy nő hever a rekamién. Haja kibontva, szeme lehunyva. Mosoly ömlik el az arcán. Lassan görögni kezd. Így görög mosolyogva, lehunyt szemmel.

A rekamié üres mezőnye.

Barna köpenyes kisasszonyok surrannak át a termen. Mintha úgy észrevétlenül meg akarnának motozni valakit.

A falhoz tapadva állnak mélységes gyanakvással.

A sétálók sétálnak.

Társaságok alakulnak. Társaságok bomlanak fel, hogy aztán ismét összeverődjenek. Ismerősök köszöntik egymást.

A főnökasszony odabent a fülkéjében. Kávézgat. Egy magas, ősz hölgy áll előtte, magyaráz valamit. A főnökasszony eltűnődve iszogatja a kávéját.

Foteltől fotelig menekül a férj. Lebukik az egyik mögé. Egy pillanat, és továbbkúszik. Mögötte az asszony.

– Hát itt bujkálsz?!

Elkínzott nyöszörgés a bútorok mögül.

Egy sárga bajuszos férfi a könyveket nézegeti a polcon. Dallos Sándor: Az aranyecset, Fekete István: Csí.

A sárga bajuszos közelebb hajol.

Babajevszkij: Az Aranycsillag lovagja.

A főnökasszony előtt az üres kávéscsésze.

Az ősz hölgy még mindig beszél. Leereszkedik a főnökasszony elé. Letérdel. Kezét összekulcsolja.

– Meg kell hogy kapjam azt az asztalt!

A főnökasszony, ahogy keresztüllép rajta.

– Azt hiszem, el kell hogy náspángoljam magát, Fonyóné! Istenem, mire kényszerít!

De már nem is törődik vele. Odalép a sárga bajuszos férfihoz.

– Ez azért mégse könyvtár!

Kiveszi a kezéből Babajevszkijt. Megfogja a karját. Kivezeti.

A tömeg szétnyílik előtte, ahogy visszatér a cellájába.

A késő délután kellemesen bódító zsongása.

Egyszerre csönd és sötétség.

A sétálók eltűntek. Akárcsak a főnökasszony a kisasszonyaival.

Kigyullad a kirakat fénye. Odabent a magukra maradt bútorok hideg közönye.

Égtek a fotelek a kertben. A máglyára hajított, karjuktól, lábuktól megfosztott fotelek. Támlájuk hátrahajolt, belezuhant a lángokba.

Szikár, ráncos arcú nő elgörbült piszkavassal tologatta alattuk a gallyakat. Olykor szinte belehajolt a lángok közé. Hátrébb húzódott, kiegyenesedett. Úgy állt ott kopott bőrmellényben, ormótlan sárfoltos csizmában. Hátranézett a félrecsúszott tetejű, kopottas ház felé. Talán a többiek is kijönnek. Asztalok, szekrények és konyhaszekrények. Kitántorognak, hogy levessék magukat a lángokba.

Belebökött az egyik foteltámlába. Úgy, úgy, csak égjetek! Mintha már régen készült volna erre. A fotelek megbüntetésére. És most aztán eljött a napja. Kirángatta őket a szobából. Régi helyükről, megszokott nyugalmukból. Csakhogy ez persze nem ment olyan könnyen. Előbb még a baltának is akadt dolga.

Ahogy mindez eszébe jutott, vihogni kezdett.

Kezecskéjét levagdosta,

lábacskáját levagdosta!

Akárcsak egy gyerekvers.

A derék kis balta mindenesetre megtette a magáét. Ő meg kihozta ide a kezecskéket és a lábacskákat. Utoljára pedig a csupasz törzset. A máglyát akkor már elkészítette. Már csak meg kellett gyújtani. Rá kellett hajítani a szétvagdosott foteleket. És aztán csak nézni, nézni.

Kiabálni kezdett. Mintha váratlanul dührohamot kapott volna.

Elegem volt belőletek! Az egész társaságból!

Elfulladt.

Többen álltak körülötte. A domboldalról jöttek. Közeli kertekből, házakból. Szomszédok, ismerősök, idegenek. Nézték, ahogy bőrmellényben, csizmában a lángok körül kering.

Egy tréningruhás férfi. – Mit csinál, Etuskám?

– Mit csinálnék? Láthatja! – Keze fejével megtörölte a homlokát. – Új foteleket rendeltem. A múlt héten bent jártam a városban… körülnéztem egy kicsit.

Azok hallgattak, valami döbbent csodálkozással.

– Miért? Én nem mehetek be a városba? Én nem vásárolhatok új foteleket?

– Persze, Etuskám. (Idősebb női hang.) Miért ne?

– Modern garnitúra. De azért arra is ügyeltem, hogy kényelmes legyen. – A máglya felé bökött. – Elegem volt belőlük! Senki se kötelezhet rá, hogy örökké…

– Igaza van, Etuskám. – Az idősebb nő közelebb ment hozzá. – Nem akar bejönni hozzám? Főzök egy jó erős kávét… elbeszélgetünk.

Az csak a fejével intett, hogy nem, nem! – Hiszen most már bármikor megérkezhet a szállítmány.

– A szállítmány?

– Mára ígérték a foteleket. Pontos és gyors szállítást ígértek. – Végignézett az arcokon. Talán egy hangra várt. Egy megjegyzésre.

Merev arcok vették körül.

A kör közepén állt, mint egy furcsa játékban. Mintha ki kellene találni valamit ezekből az arcokból. Ebből a hallgatásból. Körbement ócska mellényében, csizmájában. Egy férfi előtt lehorgonyzott.

– Tanár úr! Maga látta, amikor lementem a buszállomásra.

– Én nem vagyok tanár.

– Nem tanár?

– Ő a tanár. – Rámutatott egy másik férfira. – Biológus.

Megzavarodva nézett egyik arcról a másikra. Csakugyan, akár egy társasjátékban. Ahol ki kell találni valakiről valamit. És ő melléfogott. Eltévesztette. Eltévedt az arcok között. És most szabad a gazda? Feladja ezt az egész reménytelen…

Az arcok… oly idegenek. Mintha hirtelen kicserélték volna az egész társaságot.

Lehajtotta a fejét. Arról az üzletről motyogott valamit, ahol feladta a megrendelést. – Udvariasan fogadtak… előzékenyen. Maga a vezető segített kiválasztani a foteleket. A főnök. Felírta a nevemet, címemet.

– Hát akkor meg kell hogy érkezzenek.

– Persze hogy megérkeznek! (Ingerült hang.) Még a mai napon! Nem mehetek el! Értsétek meg! (Tétova mosoly.) Nem fogadhatok el semmiféle meghívást. Itt kell maradnom.

– Ahogy gondolja, Etuskám.

Lenézett a dombról az országút felé. Autók robogtak el. Buszok és motorosok. Egy darabig csak nézte az utat, majd gondterhelten. – Ugye, fel tud jönni a kocsi? Mert elég rossz az út. Tegnap esett az eső. Tegnap is, tegnapelőtt is. És ez a csúszós, agyagos út…

– Azért fel tud jönni. Oldalt, az üdülő felől.

– Az üdülő felől? – Mélységes csodálkozás. Miféle üdülő? Mikor építették? És kik üdülnek abban az üdülőben? Alsó állkapcsa megfeszült. Lassan őrölni kezdett alázatosan és mégis dühösen. Mintha rádöbbent volna valamire. Csalnak! Mindig kifundálnak valamit, és mindig csalnak! Mint most ez az üdülő!

Szállt a füst. A máglyára hajított fotelek füstje.

A támlák már eltűntek. Csak a rugókat lehetett látni.

– A nagyságos urak! Odabent terpeszkedtek, berendezkedtek. Milyen jogon? Azt mondja meg nekem valaki? Arra is gondoltam, hogy eladom őket. Ez is megfordult a fejemben. De hát ki veszi meg ezeket!

– Talán egy plébános, Etuskám.

– Plébános?

– Plébános paplakban.

– Még hogy paplakban! – Fölnevetett. – De hát nem ismerek semmiféle plébánost. Honnan rángassak elő egy plébánost?

A füst már lassan oszladozott. És a szomszédok is oszladoztak. Eltűntek a kertből.

Ő még mindig csak nevetett, ahogy az üszkös hamu fölé hajolt.

– Plébános paplakban!

Várni lehetett, hogy körültáncolja azt a dombot. De aztán csak úgy állt mozdulatlanul.

Egy pillanatra a ház felé fordult. Az ajtó nyitva. Az ajtó mögött kifosztott szobák.

Elfordította a fejét.

A domb. Most már csak az volt előtte. Az önmagába roskadt máglya. Sötét, megfeketedett hamu. És ebben a hamuban rugók meg szegek. Ami nem égett el. Ami megmaradt.

Fotelek lecsupaszított csontváza.

Kopott, barna szék a negyedik emeleten. Kibicsaklott lábbal a hátsó lépcsőház mellett.

Hogy került ide? Mikor? Nem lehet tudni. Egy reggel csak itt ácsorgott a falhoz támaszkodva.

Éjszaka vánszoroghatott fel a hátsólépcsőn? Elég keserves lehetett azzal a lábbal. Valahogy azért mégiscsak felvonszolta magát a negyedikre. Leroskadt a fal mellett.

Valaha itt lakhatott. Megvolt a maga helye egy szobában. Aztán megunták és kirakták. A többieket még csak tűrték valahogy, de ő már túlságosan lerobbant. A támlája meghasadt. Eladni se lehetett. Megdühödtek rá, kihajították. Egy éjszaka levitték a ház elé – ki a ház elé. Egy darabig ott álldogált. Aztán eltűnt. Már el is felejtették, amikor egyszer csak visszasomfordált. Honnan? Miféle roncstelepről? Mindenesetre éjszaka jöhetett azzal a rossz lábával.

Most itt áll és vár.

Csak megnyílik előtte egy ajtó. Az a bizonyos ajtó. Visszafogadják. Kijönnek érte, és visszaviszik abba a bizonyos szobába.

Ajtók nyíltak az emeleten. Előbújtak a lakók. Megálltak a gang rácsánál. Körülnéztek. Beleszagoltak a levegőbe. Leszóltak valakinek a másodikra. Egy csikket lehajítottak az udvarra. Elindultak. Útra keltek. És elmentek mellette. Nem vették észre. Még csak el se fordították a fejüket. Egyszerűen meg se látták.

Ő pedig csak várt, félig lecsúszva a fal mellett. Majd éjszaka kijönnek. Vagy legalábbis ha már besötétedett. Kijönnek érte, és beviszik.

Nem jöttek ki érte se éjszaka, se nappal.

Egyszer rátettek egy törött szélű, fekete kalapot. Foszladozó sálat.

Eltűnt a kalap. Eltűnt a sál. Megint csak egyedül maradt.

Egy délelőtt valaki karon ragadta. Kövérkés, pongyolás nő, ahogy úgy elment mellette. Belékarolt. Fölkapta, vitte magával. Közben nem nézett rá. Egy pillantásra se méltatta. Csak vitte, mint valami lehetetlenül lezüllött rokont. Megállt egy ajtónál. Kissé megemelte a széket. És ha lehet, még távolabb tartotta magától.

Két csöngetés.

Az ajtó nem nyílt ki. Újabb csöngetés. Záporozott a csöngetés.

Lépések. Egy riadt, női hang. – Jövök már, jövök!

A pongyolás nő ismét megemelte a széket. Talán hogy mindjárt bevágja az előszobába.

Résnyire nyílt az ajtó. Ijedt női arc a résben.

– Irén néni!

– Nagyon örülnék, ha beengedne, kedves Ildikó! És még jobban örülnék, ha végre bevennék ezt a…

– De Irén néni, kérem!

– Nagyon jól tudom, hogy a maguké!

– Ez a szék?! – Hátraszólt valahova a lakásba. – Láttad te valaha ezt a széket?

– Nevetséges! – Bajuszos férfi a nő mögött. – Hogy gondolja ezt, Irén néni?

– Úgy gondolom, hogy a gang nem szeméttelep! Azért mégse szeméttelep!

Benyomta a széket az előszobába. Eltűnt.

Magukra maradtak ők hárman. A nő, a férfi és a szék a nyitott ajtóban. Ó, azért még nem csukták be mögötte!

– Nevetséges. – De ez már csöndesebben hangzott.

A nő elborzadva: Egy csontváz! De hiszen ez egy csontváz!

A férfi: Talán ha ideállítjuk a gázóra alá!

A nő eszelős rémülettel: A gázóra alá?! Nem! Nem állítjuk a gázóra alá! Nem állítjuk sehová!

És mielőtt még a másik megszólalhatott volna, felkapta a széket. Végigvágtatott vele a gangon. Egy pillanatra megállt, ahogy a kezében lóbálta. Áthajolt a rácson. Leveti magát így a székkel együtt? De aztán már a hátsó lépcsőháznál. Alig kapott levegőt, ahogy végre letette a széket. Valósággal rázuhant. Így ült lehunyt szemmel, fejét a falhoz támasztva.

Egy reccsenés.

A szék megcsúszott a fal mellett. Hiába, az a láb!

A nő éppen hogy fel tudott ugrani. De azért nem futott el. Ott állt, és csak nézte az öreget. Megsajnálta? Bocsánatot akart kérni? Ígéreteket tett? Mindenféle felelőtlen ígéreteket? Hogy olykor majd kijön hozzá? Meglátogatja? Rendbe hozatja a lábát? Kihív egy specialistát, és megnézeti?

Megfordult és elment.

A szék nem is számított másra. Állt a gangon, és napozott.

 

Valaki bevágta a hátsó lépcsőházba.

Valaki előhozta.

Elgáncsolták. Gáncsot vetettek neki. Nézték, ahogy végigvágódik a gang kövén.

Hátrahurcolták.

Elővonszolták.

Egyszer csak eltűnt, mint aki megunta ezt az egészet.

Úsztak a székek az öbölben. Szétázott roncsok. Az egyiket már elhagyta a támlája, és most úgy pörgött önmaga körül. A másikon egy lehetetlenül megfeketedett párna. Talán díványpárna lehetett, amit úgy dobtak rá. Mégis, hogy kényelmesebben lehessen üldögélni. Valahogy nem csúszott le a székről. De aki rajta ült, mintha éppen most bukfencezett volna le. Elaludhatott. Észre se vette, ahogy belesiklott a vízbe.

Föl se ébred. Békésen szundikál odalent.

Majd csak utána jön a párna. A párna után a szék. És akkor majd úgy úszkál a mélyben a régi megszokott helyén, fejét féloldalra hajtva, száját kissé eltátva.

Egyébként nem ő a társaság kedvence. Hiszen oly hamar elbóbiskolt. Éppen csak evett egy kicsit, éppen csak ivott egy kicsit. Viccet sose mondott. Ha viccet mondtak, nem nevetett. Olykor bókolt a háziasszonynak. Szerette volna megcsipkedni a háziasszony pufók kislányát. A háziasszony feszes fenekű szobalányát. Magát a háziasszonyt. Na de hát!… Egy kicsit evett, egy kicsit ivott. Úgy eltűnődve maga elé bámult. És elaludt. Nem ő volt a társaság középpontja.

De most mégiscsak körülveszik a többiek. A társaság. A kártyapartnerek kártyával a kezükben. Az ivócimborák pohárral a kezükben. Nők szétbomlott hajjal, kecsesen előretartott tányérkákkal. Az otthon hangulata. Meg kell teremteni az otthon hangulatát. Nők pongyolában, nők estélyi ruhában.

Vásott képű, kis lurkók siklanak el az alvó férfi mellett. Egymásra kacsintanak. Meghúzzák az orrát, a fülét.

Egy kislány beleül az ölébe. Egy olyan igazi romlott kislány. Víztől csöpögő, fürge ujjaival kigombolja a nadrágját. Gombolja, gombolgatja. Félúton megáll. Lecsúszik róla. Eltűnik valahol a szétnyíló kagylók és moszatok között.

Ő meg ott marad félig kigombolt nadrágjával. Mosoly suhan át az arcán. Víz alatti mosoly.

Megfordul önmaga körül. Egyszer-kétszer megpördül. Úgy felhúzott térddel, mintha széken ülne. Azon a régi széken. Arca megremeg. Buborékok pattannak ki belőle. Így hagyja el az arca apró, kis buborékokban.

 

Úsztak a székek az öbölben. Székek, széklábak, karfák, támlák. Úsztak, lebegtek, vagy csak éppen úgy ringatóztak.

Kint álltak a járda szélén egy öreg, vastag törzsű fa mellett. A barna asztalka és a szék. Oly véznák, hogy az őszi napfény szinte átsütött rajtuk. Idős házaspár, akik mögött bezárult a lakás. Az utcára kerültek. De itt is tudják, hogy kell viselkedni. Ők nem koldusok.

Az asztalból valaki kihúzta a fiókot. Elemelte. Elvitte. Ő meg úgy maradt kifosztva. És talán még gőgösebben. Csak tessék! Ha még mindig van mit elvenni tőlünk! Ha még mindig…

A vékonyka szék, mintha mérsékelné. Hagyd, öreg! Nem érdemes velük törődni!

Miért is törődnének velük? A járókelőkkel. A bámészkodókkal. Akik egy-egy percre megálltak mellettük. Egy fiú rákoppintott az asztal lapjára, és azzal eltűnt. Egy borostásképű férfi hosszan kopogott. Egyszerűen nem tudta abbahagyni. Kopogott, kopogott. Talán valamilyen zeneművet. Az utca egyhangú, borús zenéjét.

Egy lány leült a székre. A lábát lógázta. Felugrott, nevetve elszaladt.

Egy fekete ruhás öregúr köhögőrohamot kapott. Hirtelen tört rá a roham, ahogy ott ácsorgott. Fuldokolva átfogta a szék támláját. Valósággal rároskadt. Az megadóan tűrte. Az öreg eltámolygott. Egy pillanatra visszanézett, meglehetősen szemrehányóan. Mintha a széknek köszönhette volna az egészet.

Akadt, aki fölemelte a széket. Egy pillanatig a levegőben tartotta. Letette.

Akadt, aki fölemelte az asztalt. A hóna alá vette, és elindult vele. Visszavitte. Letette.

…aki bedugta a kezét a fiók helyére. Az üres levegőben kotorászott. Mintha fontos iratok után kutatna. Vagy éppen csak egy levél után.

…és aztán aki csak úgy bámult.

– Ez a két öreg!

Nem magyarázkodtak. Senkit se szidalmaztak. Hogy így meg úgy, ő juttatott ide bennünket, neki köszönhetjük mindezt! Nem gyalázkodtak és nem siránkoztak.

Történt, ami történt.

Kint álltak az őszi napfényben az öreg fa mellett. Kopottan, áttetszően soványan. És valami olyan mélységes fölénnyel.

Megint csak az éjszakai szobában. Az ebédlő bútorai között. Mintha valamilyen üzenetet kapott volna. Hogy várják ebben a szobában. Valaki beszélni akar vele. Mindenesetre fölkelt, és elindult az ebédlő felé. Tulajdonképpen csak erre várt. Nem is aludt. Legfeljebb egy félórát, egy órát. Nyíltak és csukódtak az ajtók. Bent állt az ebédlőben. Egy hangra várt. Megint csak egy hangra. Hogy valaki megszólítja.

A székek az asztal körül. Szorosan az asztal körül. Az egyik kissé hátrébb csúszott. Mintha hellyel kínálná. Feléje indult, de nem ült le. Valahogy megérezte azt a sötét gúnyt. Na, mi az? Ülj csak le, ha van pofád. Dőlj hátra! Lógázd a lábad! Miért ne?

Egy fölösleges mozdulattal megérintette a szék hátát.

Elkezdte sétáját a szobában.

Megállt az ablaknál. Kibámult a sötétbe. A hold eltűnt. Néhány lámpa elveszett fénye. Egy férfi bandukolt az elhagyott utcán. Pillanatra fölnézett.

Észrevett. Meglátta az arcomat. A gyáva arcomat. Azt is tudja, hogy miért ácsorgok itt. Megállt odalent, és csak néz. Nem mozdul. Ki lehet? Ismerem valahonnan? Egy olyan íróféle? Egy régi szerkesztő? Talán már járt is nálam. Itt ült ebben a szobában. Feketét ivott. Beszélgettünk. Közben fölállt, elment a vitrin előtt. Mennyi fénykép! Ki ez a pipás alak itt a kertben? A nagyapád? És ez a nő sállal a nyakában? – Elment a vitrin előtt. A nagy komód előtt. – Milyen régi bútorok! Manapság már nem is látni ilyet! – Akárhogy is, egyszer már járt itt ez az alak. Aztán nem jött többet. Most meg talán egy éjszakai mulatóból keveredett elő. Eszébe jutott ez a ház. Ez a szoba. A bútorok. Azok a masszív, régi bútorok.

A férfi eltűnt odalent.

Feljön. Kicsöngeti a házmestert, és feljön. Talán egy kicsit beszívott, de azért a házmester felhozza liften. Becsönget. Nem gyújtok villanyt, ha beengedem. Ebben a szobában se gyújtok villanyt. Ülünk a sötétben és beszélgetünk. Vagy csak hallgatunk.

Elfordult az ablaktól.

Az asztal körül ülnek és hallgatnak. Még csak véletlenül se szólalnak meg. Őt figyelik, ahogy az asztal körül járkál. Az asztal fölé hajolnak, mintha kártyalapokat csúsztatnának egymásnak. De közben csak őt figyelik.

Hangot se hallani. Se suttogást, se nevetgélést. Csöndben van az éjszakai társaság.

Megnyílt a nagy komód ajtaja. Éppen csak résnyire, mintha ujjheggyel tolnák kifelé. Köhécselés hallatszott onnan bentről. Halk reccsenés, mintha valaki a másik oldalára fordulna. Már nagyon sokáig feküdt az egyik oldalán, és most átfordul. Ennyit csak megengedhet magának!

A férfi egy széken ült a vitrin és a fal között. Az a vézna szék még megtűrte itt a sarokban. És csak nézte, ahogy a komód ajtaja…

Valaki mindjárt kidugja onnan a kezét. Elkezd integetni a sötétben.

Megint a reccsenés. Egy alig hallható hang.

– Igazán nem akarlak zavarni, fiacskám, de most már azért mégiscsak kibújok innen, ha nem haragszol!

Ő meg beszorítva a sarokban.

És közben az a csöndes, tiszta hang.

– Elég időt adtam, hogy összeszedd magad, talán a színműveddel is elkészültél. Mondd, miért írsz te színműveket? Hiszen azelőtt sose… Jó, jó, nem, nem azért mondom… de mégis! Színművek! Azért felolvashattál volna valamit abból a színműből! Egyáltalán, néha benézhettél volna hozzám! Tudod, hogy mindig akad nálam egy kis bor meg konyak. (Ravaszkás nevetés.) Félretettem néhány üveggel. (Kis szünet.) Na, most már azért másszunk ki ebből a… Mit bámulsz? Inkább segíthetnél! Csak a karomat kell megfognod! Éppen csak a karomat! Mi lesz, fiacskám?

– Ott találtak rá a szekrényben. Ott lógott felakasztva, mint egy felöltő. Tréfának szánta, még egy utolsó, sötét tréfának. Másnap el kellett volna hagynia a szállodát. Elhagyni? Kidobták! Kihajították! Már régen nem tudta fizetni a szobáját, és semmi remény, hogy… Á, akkor őt már minden laptól elküldték. Mindenhonnan kikopott. A modorában lehetett valami. A lényében. Ha mondtál neki valamit, csak nézett és bólogatott. Te pedig egyszerre csak viszkettél a dühtől. Dührohamot kaptál.

Mindenkit lenézett. Lekezelt.

Összeugrott egy államtitkárral. Külügyi államtitkárral. Azt még valahogy elnézték volna. Mondom, inkább a lénye miatt… a lényében volt valami.

Azt hiszem, semmi más nem lehetett abban a szállodai szekrényben. Se egy kabát, se ingek.

Ő lógott benne egyedül.

A reggeli takarítónő fedezte fel. Gyanús lehetett neki valami. Talán a félig kinyílt szekrényajtó. Bekukkantott. Benézett. Ő meg ott lógott, gondosan beakasztva.

Milyen pofát vághatott ez a nő? Elájult? Nem hiszem. Ezek már annyi mindent láttak. Olyan edzettek. Akárcsak a szekrények. A szállodai szekrények. Legalábbis a külvárosokban, a pályaudvarok környékén.

Azért lehet, hogy akadt még abban a szekrényben egy pár félretaposott, ócska cipő, egy elnyűtt kabát. De ő mindenesetre ott lógott azon a barna rúdon. A szerkesztő úr.

Züllött, öreg fogorvosi szék a klinika kapujában. Nyaka kibicsaklott, a műbőrhuzat felhasítva.

Talán valami bosszú? A bosszú műve? Egy régi beteg, akit csúnyán megkínoztak ebben a székben. Megkínoztak és megaláztak. Visszafizetett. Törlesztett valamit.

Vagy inkább csak az öregség? Ahogy az idő megtette a magáét? Hát persze! Hiszen ki is törődne egy ilyen öreg fogorvosi székkel! Ahogy itt áll a kapualjban. Mellette a betegek végtelen vonulása a rendelők felé. Nem, ez már nem az ő dolga.

De aki visszanézett rá, beleborzadt. Aki úgy elmenőben visszafordult.

Lyukas fogak,

odvas fogak,

kitépett fogak,

tömés,

csonkok,

gyökérkezelés,

véres csonkok.

Ezt lehetett érezni. Ha valaki úgy elmenőben…

– Mit recsegteted azt a széket?! Egyáltalán, hogy ülsz azon a széken?! Most nézzék meg, mit művel ez a kölyök!

– Csak tessék, foglaljon helyet! Miért ne ülhetne abba a karosszékbe? Ha van pofája!

– Lefektette a díványra azt a nőt! Ledöntötte!

– Meddig döglesz azon a díványon?! Ide figyelj, én elválok tőled! Egyszerűen nem tudom nézni, hogy egyebet se csinálsz, mint naphosszat…

– Mióta hajszolok egy ülőgarnitúrát!

Kivénhedt szekrények a hodályszerű pincében. Szorosan egymás mellett. Váll a váll mellett. Mogorva, zord szekrénycsorda. Idejöttek meghalni. Nem emlékeznek semmire. Mire is emlékeznének?

A polcokra?

A gondosan összehajtott ingekre a polcokon? Az akasztókra? A télikabátokra, felöltőkre, zakókra az akasztókon? A nadrágokra? Ahogy lassan, észrevétlenül kicsúsznak a zakók alól, és egy öngyilkos mozdulattal levetik magukat a mélybe? A nyakkendőtartó szalagjára? A nyakkendőkre? A vidám csíkosokra? Az ünnepélyesekre sötétebb tónusban? A feketékre gyász alkalmára?

Rég eltűntek mind.

A szalagot egyetlen mozdulattal letépték. Ez volt a jel. Ezzel indult a lefokozás. Ahogy a szekrényt megfosztották mindenétől. Kiemelték az akasztókat. Egyiket a másik után. Azok úgy hagyták el a szekrényt féloldalasan himbálózva, vállukat rángatva. Kiszakították a polcokat. Egy arc benézett. Hideg, kutató tekintet. Mi maradt itt? Maradt itt még valami?

Semmi se maradt.

Csak maga a szekrény, megfosztva mindenétől. Kibelezve.

A könyvszekrényről lesöpörték a könyveket. A regényeket és az útleírásokat. Az elhízott lexikonokat és a vékonyka versesköteteket. A padlóra kerültek. Oszlopokba szortírozva. Spárgával gúzsba kötve. Maradtak a polcok. A polcok szürke pora.

A padló haragos szürke pora az elhurcolt szekrények után. A padló szutykos szakálla.

Erre emlékezzenek a szekrények?

És az asztalok? Az egymásra dobált asztalok? Ahogy lapjukkal egymásra zuhantak.

Kimerült birkózók.

Mi lehetett itt? Miféle mérkőzés? Asztal asztal ellen. Páros viadal a lehúzott redőnyök mögött.

Ebédlőasztalok rontottak egymásnak azonos súlycsoportban. Valaha békés íróasztalok. Gyermekasztalkák az ifjúsági mérkőzésen.

Berepedt koponyák a mérkőzés után. Megroppant derekak, kettéhasadt lábak.

Ki a győztes? Ki a legyőzött?

Nem lehetett tudni. Ahogy úgy hevertek összetörve, egymásra zuhanva. Becsapás történt. Irtózatos becsapás. Díjat ígérhettek a győztesnek. A bajnoknak. Olimpiai nagydíjat. És aztán tessék!

A székek? Mire emlékeznek az összekötözött székek? Az egymás ölébe nyomott fotelek? Mint valami szerencsétlen közösülés után. Maga a katasztrófa. Öregek megcsúfolt szerelme. De hát azért csak emlékeznek valamire? Vagy valakire?

Ahogy az a férfi megállt egy ilyen fotel mögött. Megfogta a vállát egy régi, ismerős mozdulattal. Végigsimított a karján. Leült. Kinyújtózott. Hátradűtötte a fejét. Rágyújtott egy szivarra. Egy lány elment előtte, és ránevetett. Magához húzta a lányt.

Senki se ment el előtte. Senkit se húzott az ölébe. Egyedül gubbasztott a fotelben. Átült egy másik fotelbe. Egy vézna székre. Kint üldögélt a konyhában. Nézte a falat, a repedéseket a falon.

Szivarra gyújtott. Cipőt pucolt. A sarokba vágta a cipőrongyot. A levegőbe bámult.

Jobb, ha ki se mozdul az odújából, mondták a barátai. Kiállhatatlan fráter!

Unalmas alak, mondták a nők. Dögunalom. Maga a pusztulás. Még egy hajókirándulásra se lehet rábeszélni. Hát most kezdjél vele valamit!

De a székek megtűrték. Most is arra vártak, hogy felbukkanjon ebben az alvilági sötétségben.

Egy konyhafal a párizsi metrón.

Hogy került ide?

És hogy került ide az a férfi utazószatyorral, fényképezőgéppel? Zöldesszürke arccal. Örökké félálomban. Valamilyen gyötrelmes félálomban.

Elnyúlt virágok a konyhafalon. Piros, zöld, kék virágok. Meglehetősen elhalványulva a konyhagőzben. Egy régi, pesti konyha gőzében. De aztán elhagyta a konyhát, és most itt ezen a metrón.

A férfi csak nézte. Megcsillant valami a tekintetében. Mintha el is mosolyodott volna. Különben a mosoly már régen elhagyta ezt az arcot. Végighajszolva a városon, egyik utcából a másikba, egyik múzeumból a másikba, templomból templomba! Nyomában egy női hang. Ez se érdekel? Most is csak pofákat vágsz?

Pofákat vágott. De milyen pofákat!

– Gondold meg! Mikor jöhetünk megint ide?

Nem felelt. Sohase felelt semmire. Vitte a szatyrot, a fényképezőgépet. Megtelt porral és fáradtsággal. Beszélni is elfelejtett. De most ez a konyhafal!

– A Fili konyhája a Gyár utcában! Tudod, ahogy ott járkált a lábasok között! Leemelt egy fedőt, megkavart valamit. Aztán egyszerre csak otthagyta a lábasait. Kávét főzött. Tejeskávét nekem, feketét apának és anyának. Patakzott belőle a kávé. Körülötte csészék. Hasas bögrék, aranycirádás feketéspoharak. A ministránsgyerekek! Már nem is tudom, ki mondta, hogy olyanok, mint a ministránsgyerekek.

– Mindjárt leszállunk!

– Mindig reggel volt a Fili konyhájában, és mindig sütött a nap. Az udvar felől emelkedett fel olyan derűs fénnyel. Az udvar felől? Dehogy! A Teréz-templom öreg, sárga falából. Átszállt a Nagymező utcán, az Andrássy úton és a Gyár utcán. A tányérokat néztem, a Fili tányérjait, és mégis előttem a templomfal, meg a sétány az Andrássy úton, meg ahogy néhányan ott álldogálnak a Gyár utcai ház kapujában. Álldogálnak és beszélgetnek. Egyszerűen semmi dolguk. És nekem sincs semmi dolgom. Csak, hogy ott üljek a Fili konyhájában, kávézzak, és nézzem a tányérokat, ahogy rájuk süt a nap. Azokon a tányérokon is éppen ilyen virágok! És a Fili vaságyán is abban a kis szobában! Az ágya fején a fehér bádoglapon elnyúlt kék, sárga, zöld meg piros virágok!

– Leszállunk!

Elakadt. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy sodorták kifelé. Még egyszer visszanézett azokra az elmosódott virágokra. A konyhafalra.

Kilépett a Fili konyhájából.

Nem lépett ki a Fili konyhájából.

Továbbutazott a konyhafallal.

Üres ablakkeret a falnál.

Kiszuperált televízió halottszürke képernyője.

Egy csillár a pince mélyén. Kihunyt fényű, száműzött csillár.

Egy szék az autó tetejére kötözve, égnek meredő lábakkal. Így rohant át a városon.

Fehér pad a folyosó végén, fehér ajtó előtt. Ott ültek egymás mellett betegek és hozzátartozók. A padon táska, szatyor, kis bőrönd. Mintha utazásra készülnének. Hallgattak, köhécseltek, megfogták egymás kezét. Betegek és hozzátartozók.

A pad szigorú és jóságos. Nem tűri a hosszabb beszélgetést. Legkevésbé a fecsegést. De kinek van itt kedve fecsegni?

Egy fehér köpenyes orvos tűnt fel a folyosón.

A férfi a padon: Ez a Prókay?

Az asszony: Tudod, hogy nem a Prókay. Az kövér és bajuszos.

– Na, persze! Meddig kell még várni a felvételre? Ez a legpocsékabb az egészben.

Elbizonytalanodott a hangja. Úristen! Mi a legpocsékabb? Az éjszaka. Az utolsó éjszaka otthon.

Többször is felugrott, villanyt gyújtott.

Fél öt.

Öt.

Odakint ácsorog valaki a sötét előszobában. Sovány, zöldesszürke arc, karikás szem. Öreg futballista abban a kinyúlt nyakas pulóverben. Elmosolyodik, kissé bocsánatkérően.

Ő meg felült az ágyban. Pista! Kormos!

Fél hat.

Ne húzzuk az időt! Borotválkozzunk! Ő még mindig kint álldogál. Mikor is halt meg? Két hónapja? Három? Képtelenség. Bármikor összeakadhatok vele. Bármikor és bárhol. Képtelenség! Ez a kórház is képtelenség. A műtét.

Az ajtóból visszanézett a bútorokra. Ahogy ott lapultak a sötétben. Miért engednek el? Miért hagyják, hogy elmenjek? A sorozásra is így engedtek el. És egyszer a rendőrségre.

Odakint a fürdőben az arcát vizsgálgatta. Egy beteg arca. Műtétre vár. Legközelebb már a kórház tükrében bukkan fel. Milyen a kórház tükre? A mosdó? Az ágy?

Kormos az előszobából: Nem kell berezelni! Mondd el magadban a Ferencváros összeállítását. A régi bajnokcsapatét.

– Te voltál a jobbösszekötő!

Ápolók, nővérek, orvosok vonulása a folyosón. Tolókocsik. Üres tolókocsik.

Megint elkapta a rémület. A lábába is beköltözött. A karjába, a vállába. Levált róla a lába, a karja, a válla. Többé nem áll fel innen. Nincs ami felálljon erről a padról.

Hirtelen megkérdezte.

– Hány éves a Prókay?

– Ez miért fontos? Különben hatvan.

Egész kis kórus a padról.

– Hatvan! Hatvan!

Bólintott. Ez valahogy megnyugtatta.

Elakadt a beszélgetés. Mintha rájuk szólt volna valaki. Ültek és hallgattak a várakozók padján.

Odabent már várta a szekrény. A kopottas, kórházi szekrény a kórteremben. Valamikor fehér lehetett, de most már meglehetősen megbarnult a homloka. A zár körül is olyan ritkás, barna foltok. Kiütések foltjai. Valamilyen ragályos betegségből. Az ajtó résnyire nyitva. Nem is lehet jobban kinyitni. Bezárni se lehet. Majd úgy kell betuszkolni a télikabátot, a zakót, a nadrágot. Ha ugyan akad még hely. Kabátok sötét tömege az akasztókon. Ingek, pizsamák a polcokon. Kalapok a felső polcon. Ki tudja, mióta! Már el is felejtették a gazdájukat. Akárcsak a ruhák. A cipők a szekrény mélyén.

Ő pedig közben már levetette a télikabátját. Benyomta a szekrénybe. Abba az áthatolhatatlan sötétségbe. Előreküldte, úgy vaktában. Ha befogadják – mehet a többi! Befogadták. Egy mogorva akasztón lógott, olyan idegenül.

Végigsimított a vállán. Igazított valamit rajta. A zsebe mindig begyűrődik. Mégse lóghat így begyűrt zsebbel!

Megmerevedtek az ujjai.

Gyufaskatulya… dohányszálak… golyók, üveggolyók!

De hiszen sohasem dohányzott! És ezek az üveggolyók! Ez egy idegen zseb! Idegen kabát idegen zsebe!

Tovább botorkált a keze. Érdes szövet, fémgombokkal. Kalauzkabát. Katonakabát? Vállnál beszakadva… Ki tudja, talán egy srapnelszilánk. De hát kié lehet? Miféle katonáé?

És ez se az enyém! És ez se! Ez se!

Tologatta, lökdöste a kabátokat.

Egy hang az ágyak felől. – Mindent berakott?

– Mindent.

Vaságyak vették körül. Éjjeliszekrények. Székek.

Asztal az ablaknál.

Kopások az asztalon. Kopások a székeken. Barna vonalkák, foltok. Kiütések foltjai. Himlő? Vagy valami más? A szekrénytől kapták el? Ők adták tovább a szekrénynek?

Fertőzés söpört végig a bútorok között.

Egy üveg a kórházi asztalon. Sötétlila üveg valamilyen folyadékkal.

– Magát ki operálja?

A vaságy szélén ült. Lelógatta a lábát, nem felelt. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Azt az üres bádogfiókot. Olyan csalódásfélét érzett. Miért? Mire várt? Egy üzenetre? Hogy az elődje itt hagy egy cédulát?

A fiókokat húzogatta. Az üres fiókokat. Apró morzsák, kekszdarabkák. Színes papírfoszlány. Címkedarabka. Címke egy üvegen. Narancsszörp vagy valami más üdítő. Amit betegnek hoznak. Betegnek műtét után. Jönnek a hozzátartozók, kipakolják a holmikat.

Ő is kipakolt. Szappan, borotvakrém, fogkefe, szalvétába csomagolt evőeszköz.

A fiók hűségesen befogadott mindent. Szolgai alázattal.

A szekrényke üveglapján megjelentek a krimik. Ezt vidd be! Ez jó lesz odabent!

Végignyúlt az ágyon. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Összerázkódott, ahogy felnézett.

Megfeketedett láb lógott ki az ágy rácsai közül. Elszenesedett, üszkös csonk. A szomszéd ágyból? Ebből az ágyból? Vagy nem is tartozik senkihez? Egy láb sötétlila, alattomos szivárgással. Közben már hallani lehetett azt a csöndes, mégis kissé kérkedő hangot.

– Ez már nem láb! A nyirokmirigyek! Tudja, kérem, ahogy a nyirokhártya áttör a bőrön…

Nem, ezt azért nem várom meg!

Levetette magát az ágyról.

Kiterített lepedők a mosdóban. Elsárgult lepedők a kötélen. Maga a mosdó homályos derengésben. Kádak az ablaknál. Hatalmas, szürke kád. Körülötte néhány kisebb. Oly ártatlanul fehérek, mint a csecsemők. A halott csecsemők. A szürke kádban pedig, mintha valaki a vállát dörzsölné egy kifakult törülközővel. Lassú, felesleges mozdulatokkal. Hiszen sose lép ki ebből a kádból.

A csapok csöpögése. A mosdó csapjainak egyhangú csöpögése. Bágyadtan szivárgó víz.

Kintről a tolókocsik zörgése. Tolókocsik vonultak valahonnan valahova.

Hokedli a mosdó alatt. Sárga lavórok. A betegeknek, akik nem tudnak fölkelni. Odateszik az ágy mellé. A nővér belemártja a mosdókesztyűt, elindul vele egy lábszáron, egy háton, egy vállon.

Én is úgy fekszem ott mozdulatlanul. Az ágyam mellett a hokedli, sárga lavórral. A mosdókesztyű végigcsúszik a vállamon, a hátamon. Átgördítenek egyik oldalamról a másikra. Mindjárt készen leszünk, bácsika!

A vécé kagylóján kuporgott. Majdnem belecsúszott abba az elképesztően alacsony kagylóba. A kagyló mellett elvadult, rőt szakállú klozettkefe. Néhány üres üveg címkékkel. És megint a csapok csöpögése.

Úgy, úgy bácsika!

Miért rángatták ki a fiókokat? A vézna, kis, barna szekrényke fiókjait?

Egy levelet keresett az a férfi? Amit hozzá írtak? Vagy amit ő írt valakihez, csak éppen nem küldte el? És reggel egyszerre csak eszébe jutott az a nő. Az a levél. Kiugrott az ágyból, nekiesett a szekrénynek. A felső fiókkal kezdte. Cédulák, számlák, évek óta lejárt villamosbérlet, receptek. Levelek is akadtak, ó hogyne! Csak éppen az az egy nem került elő. Se a felsőből, se a középsőből, se az alsóból. Fényképek lehetetlenül elöregedett arcokkal, kávéfoltos névjegyek, műsorfüzetek, meghívók, kettétépett naptárlapok, körömolló, ragtapasz, gyűrött zsebkendő, megkeményedett citrom, üres szemüvegtok, mind előkerült. Csak éppen az a levél! Az nem, az istennek se!

Benyúlt az alsó fiók alá. Mintha még ott is lenne egy fiók. Csak éppen nem látja. A levegőben matattak az ujjai. Az üres levegőben.

Visszatolta a fiókokat. De csak azért, hogy újra kirángassa. Valósággal kitépte őket. A zsebkendő újra és újra a kezébe akadt. Az a vénséges citrom. A bérletek, a felszólítások, az adóintések.

De az a levél!… Pedig ha elküldi, akkor még minden rendbe jöhet. Olga néhány nap múlva válaszol. Legfeljebb egy hét. És akkor találkoznak. Kimennek a Szigetre vagy máshová. Csak azt a levelet megtalálja!

Egy pillanatra felegyenesedett. Végigsimított borotválatlan arcán. Ha újra megírná… Nem, egy ilyen levelet nem lehet még egyszer… Kedves Olga! Nem, ez képtelenség!

Megint nekiugrott a fiókoknak. Feltúrta mind a hármat. Aztán már magát a szekrényt lökdöste. Kihurcolta a szoba közepére. A vállánál fogva rázta.

A felső fiók váratlanul kizuhant. Nem emelte fel. Szinte megelégedetten nézte, ahogy ott hever a földön. Csak rajta! Jöjjön a következő! A következő!

Egyszerre elfáradt.

Azok a fiókok a földön mindenféle lomok között. Valóságos szemétdomb. Lehajolt, mintha össze akarná szedni. Vagy inkább, hogy ő maga is belemásszon abba a kupacba.

Felugrott. Kirohant a szobából.

A szekrény ott maradt kifosztva.

Kilökték.

Kitették a szűrét. Ketten kapták el, úgy két oldalról. Megragadták a karját, vitték fölfelé a padlásra. Olykor megálltak, hogy egy kicsit kifújják magukat. Közben szemügyre vették az öreget. Az a hajlott hát! A penészzöld huzat rongyokban. Egyik karja félig eltörött. Egymásra néztek. Nem akarsz beleülni? Foglalj helyet, kérlek. De igazán! És csak röhécseltek. Felkapták, továbbvitték.

Lehet, hogy ő maga hagyta el a lakást. Ez a roskatag, gőgös aggastyán. Amikor már nagyon rossz szemmel nézték. Amikor már elhangzottak bizonyos megjegyzések. Meddig kell még ezt nézni? Mi ez a lakás? Lomtár! Egy éjszaka elhagyta a szobát. Nekivágott a lépcsőknek bizonytalanul botorkálva.

Tudta, hol a helye.

A padláson. Igen, igen, odafent a lomok között.

Törött karja most már az ölében. És így még gőgösebb, előkelőbb. Még így romjaiban is kimagaslott a többiek közül.

Az a társaság!

Nem mintha panaszkodni akarna, akár csak egyetlen szóval is, na dehát azért!

Bőröndök, megfeketedett zsineggel összekötözve. Félig szétesett kosarak, teletömve elsárgult újsággal, képeslappal. Ócska zakó az egyik kosár tetején, gondosan összehajtva. Félrecsúszott fedelű dobozok. Foghíjas gereblye. Ez meg hogy került ide?! Bőröndök, kosarak, kopott ruhák, jó, rendben van. De egy gereblye!

Ettől dührohamot kapott.

Na, mindegy. El kell tűrni. Mint ahogy mindent el kell tűrni.

Azért egyszer majd mégiscsak észreveszik odalent, hogy kit űztek el. Ha majd egyszer úgy igazán ki akarnak nyújtózkodni. Úgy istenigazából! Ahogy egy olyan divatos, filigrán, kis vacakon soha, de soha nem lehet! Igen, akkor majd eszükbe jut.

Ne áltassuk magunkat, nem küldenek küldöttséget. Na, nem! Soha többé nem kerül vissza a lakásba. Hiszen akkor be kéne ismerni, hogy alaposan melléfogtak. Ahhoz pedig nincs bennük elég lelkierő. Gyáva népség! Szóval, ne is számítsunk ilyesmire! Nem ez az ábra.

Majd úgy egyenként felsurrannak. Óvatosan, titokban. És aztán beleülnek a karosszékbe! Bőröndök, ládák, kosarak között, egyszer végre egy igazi karosszékbe! Azt a törött karját rendbe hozatják. Lényegtelen kis műtét. Nem kell sokat áldozni. Ettől igazán nem riadhatnak vissza. Akkor aztán jól kinyújtózhatnak!

Ha valaki odalent eltűnik a lakásból, a többiek összehunyorítanak. Tudjuk, hova tűnt. Tudjuk, hová bújt!

De addig még várni kell.

A lépcsőház kövén hevert. Egy olyan kis akvarell. Kicsúszhatott a karosszék támlájából, ahogy az öreget kilökték a lakásból, és felvitték a padlásra. Senki se hajolt le érte. Vagy ha lehajolt, éppen csak megnézte. Egy futó pillantás. Kép, képecske.

Erdei táj. A lemenő nap aranyosbarna fénnyel vonja be a fák leveleit. Az erdei patakocskát. A szarvast a pataknál. A szarvas hátranéz a fák felé. A társát várja. Gyere! Gyere! Nincs mitől tartanunk!

Erdei táj, alkonyatban.

Alul a bal sarokban apró betűkkel egy név. Az akvarellista neve. – Adolf Hitler.

Vaskályhák odalent abban az áthatolhatatlan sötétségben. Sértődött vaskályhák. A telet őrzik. Az alattomosan lappangó telet.

Egyszerre felcsapódik az ajtajuk. Kihűlt hamu dől ki belőlük. Hideg lehelet.

Odafent a lépcsőházban elfonnyad a napfény.

Elszürkülnek a szobák. A szobákban az arcok.

Szúrós, kedélytelen hideg. Most már övé a ház. Kiszivárog az utcákra. Végigkúszik a városon. A kihűlt kályhák tele.

Óra, óra, falióra,

Hallod-e, hogy int a jóra?

Kivilágított szoba a Balaton partján. Az egyetlen fénypont. Az üvegfal mögött senki. A háziak égve hagyták a villanyt, és elmentek.

A szoba várja őket. A háziakat és a vendégeket. Társaság érkezik. Egy olyan vidám kompánia.

A bútorok derűs várakozása. Az öreg falióra. Vidéki körorvos, aki úgy a falon lóg, és mindig késik és mindig három percet. Az ebédlőasztal, a magas támlájú, lapos fenekű székek, a parányi puffok a sarkokban. A kissé homályos tükör abban a megbízható barna keretben. Majd csak felmerül benne egy arc. Egy nő, ahogy úgy elmenőben megigazítja a haját. Egy férfi végigsimít a bajuszán. Vagy éppen csak megáll előtte, és egy pillanatra belenéz.

Mind várnak valamire.

Az óra, hogy egy kéz azzal a régi, megszokott mozdulattal megigazítsa. Az asztal, hogy megterítsék. A székek, hogy tologassák őket, miközben egy hang egyre azt ismétli.

– Asztalhoz, gyerekek! Miért nem ültök már le? Mi az, nem mertek leülni? (Türelmetlen taps.) Asztalhoz! Asztalhoz!

És akkor végre letelepednek a vacsoraasztalhoz. A háziasszony behozza a tálat. És a tálban egy merev tekintetű, hatalmas halat. Csönd. Az áhítat csöndje. Felcsattan a taps.

– Uramisten, mi ez?!

– Mi lenne? Egy harcsa!

– Ugyan, Csulikám! Ez egy bálna!

– Tengeri szörnyeteg!

– A Csuli fogta?

– Mikor fogtad, Csulikám?

– Még él!

– Ne beszélj butaságot!

– Esküszöm, hogy megmozdult!

– Na, légy szíves…

– Gyerekek, ehhez olyan borom van!

– Bravó, Csuli, Bravó!

Ezekre a hangokra várnak a bútorok. A vacsora hangjaira. A vendégekre.

Ahogy jönnek a sötét parton egymásba kapaszkodva, nevetgélve. A kavics megcsikordul a lábuk alatt. A házigazda befelé tereli őket. Befelé, gyerekek! Befelé! Vagy azt akarjátok, hogy éhen haljak?

Semmit se hallani. Se a házigazda hangját, se a kavics csikorgását.

Mi történhetett?

Már régen itt kéne hogy legyenek. Vendégekkel vagy vendégek nélkül. Hiszen csak egy kis parti séta. Egy kis mozgás vacsora előtt. Járunk egyet, aztán asztalhoz!

Ki ül itt asztalhoz?

Mégis… mi történhetett? Talán mégse csak egy kis esti séta a parton? Talán kimentek az állomásra az esti vonathoz? Várnak valakit. Egy megpenészedett nagynénit! Pestről. Egy régi jó barátot. Ismerőst.

Igen, lehet, hogy kimentek a vonathoz.

Vagy összekaptak útközben. A házigazda és a felesége. Egy aprócska megjegyzés. Egy szó. Közéjük csúszott, mint egy gonosz kis kavics. Kirobbant a veszekedés. Dühtől fuldokló, sötét, vad veszekedés. Régi sérelmek. Vádak. Az asszony zokogva elrohant. A férfi nem ment utána. Ott állt egyedül a sötétben, és csak hallgatta az egyre távolodó zokogást. Aztán a csönd. És akkor már semminek semmi értelme. Elinduljon valamerre? Minek? Hazamenjen? Minek? De hát itt se maradhat így mozdulatlanul, megmerevedve.

Hát akkor?

 

Valaki elmegy az üvegfal előtt, és benéz. Puhakalapos, szakállas férfi. Megáll. Egyszerűen nem tud továbbmenni. A bútorok a kivilágított szobában. Külön szemügyre vesz minden darabot. Az asztalt, az órát, a tükröt.

Ez egy színpad!

Így indul a darab. Első felvonás, első szín. Polgári ízléssel berendezett szoba. Égve hagyták a villanyt. Senki se tartózkodik a szobában.

A szín üres.

Egész jól megfértek egymással. A bútorok és a halott. Elzuhanva hevert a kertre nyíló szobában. Arccal a szőnyegre borulva, oly békésen, mint aki végre menedéket talált. Kinyújtott karja mellett vidám piros-fehér öntözőkanna. Alighanem a kertbe indult így kora reggel. De hát elvágódott, és a víz kiloccsant a kannából a szőnyeg virágaira.

A bútorok körülállták. A zöld terítővel letakart ebédlőasztal, a magas támlájú, enyhén sértődékeny székek, a dohánybarna szekrény.

Valahonnan a konyha felől pirított kenyér szagát lehetett érezni.

A nyitott ajtón beáradt a nedvesen csillogó napfény. Az áttetszően kék ég. A meghitt, nyári reggel. Maga a nyugalom.

Aztán majd becsapódik egy ajtó,

dobogás, lépések,

sikoly,

kiabálás,

zokogás,

egy nő ráborul a halottra, eszelősen rázza a vállát,

telefoncsörgés,

különféle alakokkal telik meg a szoba,

mentőautó szirénája,

és megint csak rázzák, rángatják a halottat.

Az üres szoba csöndje. A szekrényajtó becsukva. Összehajlott, ócska paplanok a szekrény mélyében. Üres fogasok.

Az asztalon telefon.

Megvetett ágy plümóval.

Sóhaj szakad fel a csöndből. Mély, átható lélegzés.

Honnan tört fel?

Magából a szobából? Az üres szállodai szobából?

Belépett egy terembe. Fotelok fogadták. Kék, vörös, zöld, sárga és szürke fotelok.

Talán kongresszust tartottak. Különféle szobákból összegyűltek, hogy megbeszélést tartsanak. A megbeszélés megszakadt. Nem miatta, ó dehogy! Összekaphattak valamin. Megsértődtek. De azért nem oszlott fel a társaság. Most már együtt maradnak ebben a csendben. Néhányan külön kis csoportokban. Néhányan meg csak úgy magányosan. Akad, aki hátat fordít a többieknek, és kibámul az ablakon.

Fekete íróasztal a sarokban. Éppoly magányos és elveszett, mint a férfi az ajtóban.

Beljebb jött. Beljebb merészkedett. A fotelok között járkált.

Utánafordultak mélységes rosszallással. Mi ez? Mit sétafikál itt? Félszegen elmosolyodott, mintha köszönni akarna. Odabólintott egy fotelnak. Kérem, ne zavartassák magukat! Csak folytassák! Vegyék fel a beszélgetés fonalát.

Hülye!

A szürke fotel az ablaknál lassan feléje fordult. Eddig az utcát bámulta. A teret. A cukrászdát a téren. De most a férfi felé fordult.

Mit vegyünk fel? Miféle fonalat?

Egy sárga fotel gunyorosan meglökte a karjával. Szóval nem akar zavarni bennünket? Kedves… igazán! És miért nem ül le?

Csöndes nevetés.

De igazán! Miért nem ül le?

Lökdösték és bökdösték.

Az asztal sarkán csücsült. Maga se tudta, hogy jutott el addig. De aztán egy pillanat, és felugrott. Felhúzott láb, összepréselt térd.

Két szövetséges. Ő meg az asztal.

Az asztal rosszat sejtve. Mit tenyerel rám? Másszon le rólam!

A fotelok az asztal körül. Egyszerre felébredtek abból az időtlen unalomból. Magukhoz tértek. Mintha valamilyen sötét tréfára készülnének. Mindenesetre elkapják ezt az alakot. Most már nem engedik el csak úgy. Meséljen valamit! Beszélgessünk! Vegyük fel a beszélgetés fonalát.

Valósággal maga alá húzta a lábát. Oldalt csúsztatta. Ő maga is oldalt dőlt, szinte kecsesen. Modell valamilyen szoborhoz.

A fotelok kényelmesen elterpeszkedve. Magabiztosan pöffeszkedve. Egy klub tagjai.

Semmi remény, hogy áttörjön ezen a gyűrűn! Talán, ha valaki benyitna. De hát ki nyit be ide? Hiszen ő is csak úgy véletlenül…

– Csak véletlenül!

A fotelok kegyetlen derűvel. Mit kiabál? Nem kell kiabálni. És mit mentegetőzik? Ha itt van, hát itt van!

Négykézláb az asztalon. Egy pillanat, és beleveti magát az egyik fotelba. Essünk túl rajta… lehetőleg minél előbb!

A keze elindult. Sunyi, kis mozdulatokkal végigsimított az asztal lapján. Egy papírvágókés… ha a kezem ügyébe akadna! Ezek itt megkaphatnák a magukét! Mindjárt meggondolnák a dolgot! Vagy ha telefonálok valakinek. Se telefon… se… Miféle asztal ez?!

Vagyok, amilyen vagyok! Mindenesetre eddig egész tűrhetően meghúztam magam! De most… Szép kis helyzetbe hozott, mondhatom!

A fotelok egymást lökdösték.

Na, nézd csak! Milyen jól elbeszélgetnek! Mintha mi itt se lennénk! Negligálnak bennünket! Talán, ha velünk is váltana egy-két szót, drága jó uram! Nős, vagy csak udvarolgat? Mindig másnak csapja a szelet?

És megint az a csöndes nevetés.

Lelógatta a lábát. Visszahúzta. Megpördült önmaga körül. Miért ne? Úgyis ilyesmire várnak. Egy ostoba mutatványra. Vessem le a zakómat? A mellényemet? Mit vessek le?

Hátat fordított nekik. Dacosan a sarokba bámult. Megfordult. Megint csak szembetalálta magát velük.

Várnak valamire. De hát mire?! Mire?

Az asztal szélén kuporgott. Lehunyta a szemét. Mint aki most már csakugyan közéjük veti magát. Egy mozdulat, és…

A férfi az ajtóban állt.

Odabent a teremben a fotelok. Kék, vörös, zöld, sárga és szürke fotelok. Néhányan kis csoportokban. Néhányan csak úgy magányosan. Egy szürke fotel hátat fordított az egész társaságnak. Kibámult az ablakon.

Úgy mászott elő, beleragadva egy székbe. Szürkésfehér sörénye szétbomlott, akárcsak kávéfoltos pongyolája. Ráborult a szék vállára, ahogy lépésről lépésre maga előtt tolta. Mint aki senkire se számíthat, csak erre a meglehetősen rozoga, félig szétesett székre. Az egyetlen, akivel útra kelhet. Lassan megkerülte az asztalt, körbe-körbe a szobában.

Kinézett az ablakon. Talán valaki átint onnan szemből. Jelt ad. Mindjárt átmegyek, asszonyom! És akkor majd együtt sétálunk. Előbb csak a szobában, aztán odalent. Azt hiszem, nem árt, ha egy kicsit kiszellőztetjük magunkat!

A szék gúnyos reccsenése. Mi az, várunk valakit? Lehet, hogy vendéget kapunk?

Azok az elgörbült ujjak valósággal ráragadtak a vállára. Nem jön ide vendég, és ő sose szabadul meg ettől az elszáradt és mégis oly erőszakos kéztől.

Hangok valahonnan a lakás másik végéből. Távoli, idegen földrészről. Egy kissé éneklő, iskolás hang. Wir warten eine elegante Frau… Szigorú hang: Jaj, kedvesem, lágyabban! Sokkal lágyabban!

Az öregasszony: A tanítványok! Már megint a tanítványok a lányomnál! Németre oktatja őket!

Vihogni kezdett ott a szoba közepén. – Közben nem is tud németül. Soha nem sikerült rendesen megtanítanom. Angolul se tud! Franciául se! És akkor még ő merészel…

A szék megértő hallgatása. Igen, ők ketten mindent megbeszéltek. A lányát, a lánya elhunyt férjét. (Ez volt a legokosabb, amit tehetett! Minél előbb elhunyni! Itt hagyni ezt a lehetetlen, nagyzoló teremtést!) És hát persze a lánya tanítványait. Ez a szerencsétlen, akit most odabent gyötör! Ez a Zserbó lány. Egy kisasszony a cukrászdából. Bellus, valamilyen Bellus. Mit tudom én?! Miért kell nekem tudnom, hogy milyen Bellus?! Egyszer összeakadtunk az előszobában. Természetesen véletlenül! Mert a kedves lányom soha nem hozna ide be senkit! Hogy bemutassa valakinek az anyját? Na még csak az hiányzik! Micsoda pofákat vágott, amikor ez a Zserbó Bellus megkérdezte. Az édesanyja? Pofákat vágott, és egy árva szót se szólt. Én meg azért is rávágtam. Igen, igen, az édesanyja!

Ráfonódott a székre.

És tudod, mit mondott akkor a lányom? Hagyja, kedvesem, ő már semmit se hall… egyáltalán semmit! Inkább kezdjük az órát. Azzal már tolta befelé, de a kisasszony elővett egy narancsot, és a zsebembe csúsztatta. A kötényem zsebébe, mint egy koldusnak! Ez a Zserbó Bellus! És mit gondolsz, mit mondott erre a lányom? Köszönjük, de ez igazán könnyelműség volt! Könnyelműség!

A rikácsolás! Most kezdődik a rikácsolás! Csak legalább ne rángatná úgy a vállamat! Csak legalább egy pillanatra elengedné! Reménytelen. Belém kapaszkodik azzal a szörnyűséges karmával… Karmok, igazán nem mondhatok mást. Az egész nő oly vékony, oly gyönge, de a karmai! Egyébként egy lépést se tud tenni nélkülem. Reggel ott állok az ágya mellett. Várom, hogy fölébredjen. Hogy fölnyissa a szemét. Az a remegő, hártyás tekintet… olyan iszapos. Rám néz, de micsoda gyűlölettel! És mindjárt be is hunyja a szemét. Egyszerűen nem akar látni. Rendben van, asszonyom. Mindenesetre ágyhoz viszem a reggelijét, mégpedig tálcán. Kávé, két kifli vajjal. Ahogy a kedves lánya odakészítette. Akárcsak a gönceit. Kombiné meg ez a kifakult pongyola, olykor egy kötény. Ne részletezzük! Mosogatórongyok! A kedves lánya mindenesetre rám aggatta. Azzal kisurrant a szobából. Elképesztő gyorsasággal. Rekordidő alatt. Tehát az első tekintete, asszonyom, ha tetszik, ha nem…

Énekelnek!

Az öregasszony hátrahajtotta a fejét. Szinte elengedte a széket. Mosolyféle jelent meg az arcán. Olyan elandalodó, kislányos mosoly.

– A Heidenröslein… hallod?

– Röslein, Röslein, Röslein rot… – hallatszott abból a szobából.

A dallam elakadt.

Riadt nevetés. Jaj, Ilonka néni!

– Kikap a lányomtól! Valamit elvétett a szerencsétlen teremtés! Tudod, mit csinál ilyenkor a lányom? Ráteszi a kezét a szájára! Egyszerűen betapasztja a száját!

A székre nézett gyengéd szeretettel. Nem, köztük nem történhet ilyesmi. Lehetnek rossz napjai valakinek, de azért…

Mintha a férjét nézné. Azt a türelmes, kissé unott alakot.

Megint fölhangzott a Heidenröslein.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a lányomnak van hangja. Egy időben megpróbáltam taníttatni, de hát…

Továbbsétáltak.

Most csak úgy fél kézzel tolta maga előtt a társát. Olykor megálltak, akárcsak egy erdei ösvényen.

– Tudod, mit mondott Kálmán Béla tanár úr? Az életöröm, asszonyom! Az hiányzik a lányából. Anélkül pedig… Hát igen! Neked elárulhatom, hogy soha nem voltak barátnői. És amit a férjével művelt… de hiszen erről már beszéltem neked.

Erről is, meg másról is. De azért csak tessék! Lapozgassunk a családi albumban. Ami pedig az életörömet illeti, hát nem tudom, kegyed hogy áll ezzel. Talán régebben esetleg kislány korában. Aranykedély. Aranypofa. Én mindenesetre már nem sokat kaptam belőle. Nincs ebben semmi szemrehányás. Nem kell félreérteni. Csakhát ugyebár…

– Elárulhatok még valamit! Zserbó Bellus odakint a lépcsőházban kiveszi a fülbevalóját, és beleteszi a retiküljébe. Nem mer feljönni azokkal a hatalmas, piros meg zöld fülbevalókkal. A lányom csúnyán összeszidta. Micsoda bazári vacakok, kedvesem, már ne is haragudjon!

Megint az asztal körül köröztek. Mintha nem is lenne más utazás.

Az öregasszony váratlanul megállt.

– A tengeri sünök!

Most meg tengeri sünök! Mit akar a tengeri sünökkel?

– Ó, azokkal vigyázni kell! Észre se veszed őket, nyugodtan lubickolsz, és egyszerre csak belelépsz! Olyan alattomosan, olyan aljasul tapadnak oda egy sziklához.

Ne mondja! Ez komoly?

– Heteket töltöttem az Adrián, Arbe szigetén. De nem a férjemmel.

Na de, asszonyom! Mit hallok!

– Mezei doktor vitt le magával.

Oldalt kanyarodott a székkel. Talán ki akart törni az előszobába. Vagy még messzebb.

– A férjem természetesen tudott a dologról. Mondhatnám, az egész az ő beleegyezésével történt. Nem állt az utunkba.

Legalább egy kicsit kifújta magát!

– Egy szálloda a tengerparton! Nem éppen első osztályú, de olyan otthonos. Egy ággyal!

Kíméljen meg a részletektől!

– Mezei doktor végighevert az ágyon. De mindjárt fel is ugrott. Nem, kedvesem! Előbb egy fürdés a tengerben! Kavicsos út a szállodától a strandig. Vagy nem is strand? Csak egy kis öböl a sziklák között? Varázsos hely!… A csónakok csobbanása. Kikötve a part mellett, és csak csobogtak. Az egyik valami hírt hallott, és továbbadta a többieknek. Pletykáltak.

Két kézzel markolászta a szék támláját.

– Mezei belevetette magát a tengerbe. Tudod, egy darabig még fogta a kezemet. Aztán előreszaladt – bele a tengerbe! És akkor egy ordítás. A feje meg a válla kiemelkedett a vízből. Egy pillanatra a talpa. De aztán egyszerűen eltűnt.

Azt kell hinnem, hogy elmerült?

– Hát én nem is tudom. Az biztos, hogy utánarohantam. És nem is egyedül. Egy csíkos trikós, szakállas férfival meg néhány suhanccal.

A nő jobbra kanyarodott. Megtorpant. Oly riadtan, mint aki váratlanul forgalmi dugóba került. Többen száguldottak körülötte. Öregurak és öregasszonyok életveszélyes kavargásban. Egyszerre csak leálltak. Feléje fordultak.

Mi történt Mezei doktorral?

– Egy talp. Egy feldagadt talp. Ez volt Mezei doktor, ahogy kihúzták.

Hunyorogva körülnézett.

Eltűntek a nyugdíjasok. Egy pillanatra bevágtattak a szobába, de aztán kirohantak.

– Mezei doktor eltűnt a talp mögött. Akárcsak a tenger, az öböl sziklái, a hegyek, a fények. A csónakok csobogását se lehetett hallani. És aztán odafent a szállodai szobában! Magamra maradtam a talppal. Az ágy végén ültem, és tüskéket húzogattam. Teát főztem, friss borogatást készítettem. Közben az a nyöszörgés! Az a káromkodás és átkozódás! A pokolba kívánta az egészet. A pokol mélységes fenekére. Egyáltalán, jobb lett volna megdögleni. Soha többé nem jön erre az istenverte helyre! És engem se akar látni!

Pipogya fráter lehetett a maga Mezeije!

Az öregasszony elhallgatott. Rámeredt a kopott, szappanfoltos székre.

– Miért… mondd, miért kellett így végződnie?

Ami elmúlt, elmúlt! Spongyát rá, asszonyom!

Az öregasszony arca hirtelen megkeményedett. A pongyola zsebéhez kapott.

– A narancs

Miféle narancs?

– A Bellus narancs.

Már régen felfalta. Valósággal széttépte, ahogy nekiesett.

– Eltűnt! Elvették tőlem!

Senki se vett el magától semmit!

– Vagy eltettem? Lehet, hogy eltettem?

Az ágy felé sandított. Az éjjeliszekrény felé. És azzal már indult féloldalasan tántorogva. Közben egy mozdulat. Mintha el akarná magától tolni a széket.

Kérem, csak tessék, én igazán nem zavarom, ha már így nekiiramodott!

Nekiiramodott. Vitte az ingerültség, a düh. Előrenyújtotta a kezét. Már előtte az éjjeliszekrény. A fiók. Átkutatja. Kirámol mindent, és jó alaposan átkutatja. A párnája alá is benyúl… a takarók közé.

Az éjjeliszekrény hátrált. Csúfondárosan hátrább húzódott.

A szék messziről figyelte. Bizonyos távolságból.

Csak rajta! Most már ne hátráljunk!

Nem, hát ilyesmiről szó se lehetett. Csak éppen hátrafordult. Mégis… ha vele tartana a régi, hűséges társ.

Elvágódott. Mintha valaki hirtelen gáncsot vetett volna. Egy pillanat – és már lent a szőnyegen. Kiáltani se tudott. Még csak nem is nyöszörgött. Elborította az a dohos, fojtogató szőnyegszag. És aztán valami olyan fájdalom. A vállából indult ki – végig a lábáig.

Valamilyen hang szakadt ki belőle.

Azok ott messze megint énekeltek. Wenn ich komm, wenn ich komm, wenn ich wieder – wieder komm!… Vidám turisták kis csoportja.

Körülötte pedig a szőnyeg mintái. Lila virág két aranyos kehely között. Zöld, piros, sárga háromszögek. Elhullott cérnaszálak. Leszakadt gomb. Egy varrótű.

Megpróbálta elfordítani az arcát. Mozdulni se tudott.

A bútorok körülállták. Bekerítették. A kurta lábú asztal, az éjjeliszekrény, az ágy.

Az ajtónál a szék. Mintha éppen meg akarna lépni. Hiszen elege volt már ebből az egészből. De azért még visszaszól.

Mit kapálózik ott? Maradjon veszteg! Én mondom, jobb, ha összehúzza magát!

Át akart menni a szobán. Eléje állt egy szék.

Alkonyat felé megszólalt a zongora. A bútorok zenéje.

Árny hajolt árnyhoz, halott a halotthoz.

Egyszerre csak ott állt a lépcsőfordulóban. Hatalmas, sötétbarna, háromrészes szekrény. Elég nehezen kapaszkodhatott fel. Most mindenesetre odadőlt a korláthoz. Könnyen lehetséges, hogy lezuhan azzal a rozoga korláttal együtt. De hát nem törődött ezzel. Mellette néhány szék. Alighanem együtt érkeztek. A fürge székek talán megelőzték egy kicsit. Előreszaladtak kedves szemtelenséggel. Berohantak a kapu alá, föl a lépcsőn. Aztán megvárták itt a másodikon. És most együtt a család. Azért lehet, hogy még jön valaki. Egy lusta, lomha ebédlőasztal. Lemaradt a többiektől. Eltévesztette az utat. Egy sarkon ácsorog. Azt se tudja, merre menjen. Azért egyszer majd mégiscsak befut! Befut. (Méghogy befut!) Amikor már senki se számít rá.

A szekrény és a székek lehorgonyoztak. Észre se vették az ácsorgókat, a bámészkodókat. Meg se hallották azokat a hangokat.

– Most mit szól ehhez?!

– Mit szóljak?

– Hogy kerültek ezek ide?

– Na, hallja!

– Mégis… ki rakta le ide őket? Miféle vállalat?!

– És ki rendelte! Ez itt a kérdés!

– Mit tudom én! Tőlem kérdi? Miért éppen tőlem kérdi?

– De hát nem maradhatnak itt időtlen időkig!

Miért ne? Addig maradnak, amíg a szekrénynek kedve tartja. Ennek a nagy öregnek. Lehet, hogy két hétig. Lehet, hogy egy hónapig. Időtlen időkig.

A szekrény még várt. Még nem döntött. Lehet, hogy Felcsuti Kázmérhoz nyit be. Lépcsőház, bal oldali ajtó. Lehet, hogy Gábor Jolánhoz. Lépcsőház, jobb oldali ajtó. Nyomában a székek. Esetleg előreküldi őket. Az ajtó megnyílik előttük. Benyomulnak. Hogy odabent nincs hely? Hogy, nekik nincsen elég helyük? Ugyan, kérem! Majd a régiek elkotródnak. Azok az elhülyült nyugdíjasok.

Talán Felcsutihoz nyitunk be, talán Gábor Jolánhoz.

Felcsuti Kázmér odabent az ajtó mögött: Én nem rendeltem semmit! Se széket, se asztalt, se szekrényt!

Elhallgatott. Mintha várná, hogy a szekrény majd beszól onnan kintről. Kérem, elnézést! És aztán elkullog.

A szekrény mindezzel nem törődött.

Ő pedig tovább ordított. – Nem adtam fel semmiféle rendelést!

Hirtelen a feleségére pillantott.

– Vagy talán te?! Lehetséges, hogy te?!…

Gábor Jolán behunyta a szemét, rádőlt az ajtóra. Áttetszően vékony kezét rátapasztotta. Úgy suttogta eszméletlenül. – Nem… ide nem!

Ki tudja! A szekrény talán nem is törődik velük. Csöndesen felballag a harmadik emeletre. A negyedikre. Vagy úgy féloldalasan végigdöcög a vékonyka gangon. Oda nyit be, ahova akar. Akihez akar.

Senki se mert hozzányúlni.

Nem akadt olyan lépcsőházi fiú, aki ki merte nyitni az ajtaját. Az egyiket a három közül. Vagy éppen mind a hármat. Nem akadt olyan lépcsőházi lány, aki bebújt volna a polcok közé. A lépcsőházi párok is elkerülték. Senkit se kellett onnan kihalászni. Behúzott nyakkal elsurrantak mellette.

Senki se ült le a székekre. Nem tologatták, nem recsegtették őket.

Valaki figyel valahonnan a falból. A lépcsőház homályából. És aki csak megérint egy széket! Vagy magát a szekrényt!

Hohó, fiacskám! Szóval, ez a tiétek! Ti rendeltétek?

És akkor a bútorok mind betódulnak abba a lakásba.

Közben a szekrény kinyitotta középső ajtaját. Ráérősen, kedélyesen. Mint amikor valaki kigombolja a mellényét. Még mindig várt. Talán, hogy az asztal mégiscsak megérkezik. Az a lemaradt ebédlőasztal. Néhány éjjeliszekrénnyel, akikkel útközben összeakadt. Egy téves címre küldött rekamiéval.

A szekrény becsukta ajtaját. Gábor Jolán felé fordult.

Nos, asszonyom!

Éjjeliszekrények érkeztek a házba. Zömök, barna éjjeliszekrények. Elfoglalták a lépcsőfordulókat.

Minden emeleten egy-egy éjjeliszekrény.

Egy pillanat, és felcsendül a karének.

Egy rekamié lebegett az udvar fölött. Egy olyan dupla rekamié. Oldalt dőlve úszott a levegőben.

Ellebegett az udvar fölött.

Visszatért. Mozdulatlanul állt a levegőben.

Lassan leereszkedett.

Egy hintaszék a havas utcán. Kint a ház előtt. Derűsen ringatózott. Mindig is unta a vendégeit. Akik úgy elterpeszkedtek az ölében. Tűrt, mert tűrnie kellett. De most már csak egy vendége maradt. Ő maga.

Kiteszik a székeket a presszó teraszára. Sárga nádfonatú székek. Úgy jelennek meg egymás ölében. Együtt tölthették az éjszakát valamilyen sötét odúban. De most végre elfoglalják helyüket ezen a nyári reggelen.

Az asztalok is feltűnnek.

El se lehet képzelni, hogy jön valaki, és leül a teraszra.

Ők a presszó reggeli vendégei. Az asztalok és a székek.

Leláncolt asztalok, leláncolt székek az éjszakai presszó teraszán.

A szekrény befogadta. Ahogy a nő egy gyors, óvatos mozdulattal kinyitotta azt a hosszúkás ajtót, és bebújt. Még csak nem is kellett túlságosan összehúznia magát. A lábát azért persze felhúzta, fejét ráhajtotta a térdére. Inkább csak olyan udvariassági mozdulatok. Nem akart túlságosan visszaélni a szekrény vendégszeretetével.

A többiek odakint. A társaság. Az egész díszes társaság. Fecsegnek, röhécselnek. Fölfalják a szendvicseket, a süteményt, és hát isznak derekasan.

Mindenesetre elege volt belőlük. Ha még egy kicsit közöttük marad… Na igen, hát akkor úgy csöndesen mosolyogva felemel egy kést, és elvágja valakinek a torkát. A piros ruhás lányét, aki éppen Zuárd bácsiról tart előadást. Halk, visszafojtott hangon, áhítattal. Zuárd bácsi híres festő. Régen elhagyta az országot. Mindenkivel összeveszett. Sértődékeny. Rettentően sértődékeny. Soha egy lapot se küldött senkinek. Csak éppen neki, az unokahúgának. Az utolsó levelét is neki írta. Döbbent csönd. Csak nem azt akarod mondani? A lány bólintott. Zuárd bácsi meghalt. Micsoda? De hát ezt azért mégiscsak bemondta volna a rádió! A lány csak mosolygott. Nem mondta be a rádió, és az újságok se közölték. De ha érdekel benneteket az a bizonyos levél…

Ez volt az a pillanat, amikor a háziasszony felállt. Eszméletlen mosollyal megkerülte az asztalt. Gyilkos mosollyal. Végignézett az arcokon. Az a kövérkés, piros ruhás lány… a jövő héten is eljön, és elhozza a levelet. Zuárd bácsi levelét. Felolvassa.

Várni lehetett, hogy nekiugrik a lánynak. De hát csak mint aki éppen sétára indul. Egy kicsit kifújja magát. Elment a bútorok mellett. Megállt a díványnál. Talán ledőlök egy kicsit, leheverek.

Oldalt fordult a szekrény felé. Még egyszer visszanézett. Még hallotta azt a hangot. Tudnotok kell, hogy Zuárd bácsi belebolondult az édesanyámba!

Tudnotok kell! Persze hogy tudnotok kell! De nekem nem kell tudnom! Semmit se kell tudnom! Semmit.

Azzal már bent a szekrényben. A polcok között.

A szekrény már várta.

Hidd el, ez a legokosabb! Tulajdonképpen már régen megtehetted volna. Túlságosan sok időt töltöttél közöttük. Tiszta időpocsékolás! Semmi keresnivalód abban a társaságban. Ezzel jobb, ha tisztában vagyunk. Mit kuporogsz olyan szerencsétlenül? Nem kell kuporognod! Kinyújthatod a lábadat. Lazíts egy kicsit.

Lazított. Egy kissé kinyújtotta a karját, a lábát. Vállát is megmozgatta.

A ruhák elköltöztek ebből a szekrényből. Talán sejtették, hogy majd helyet kell adni valakinek.

Kifakult bőröv a sarokban. Valaha lecsúszhatott egy nyári ruháról. Ottfelejtették. De azért nem volt benne semmi sértődöttség. Régen megszokta már ezt a homályos sarkot.

A felső polcon egy üres esernyőtok és egy ősrégi telefonkönyv. Az emeleti lakók.

Az összeaszalódott esernyőtok meglehetősen mogorva. Talán még emlékszik az ernyőre. Hol hagyhatta el? Egy kiránduláson? Vagy egy üzletben?

És a telefonkönyv? Megfeketedett borítójával, szétesett lapjaival? Előbb került ide, mint a szekrény. Előbb, mint a házigazda és a házigazdáné. Ki hagyta itt? Kitől örökölték? Angyal szállt át a borítón, harsonát fúj. Hírt visz valakinek. Milyen hírt? És kinek? Maga a könyv, akár a temető. A nevek a sírkeresztek. Halottak könyve.

Nevetés. Elképedt, csodálkozó nevetés onnan kintről.

Egy férfihang.

– Hallod-e, öregem! Meg tudnád mondani, hogy hol a feleséged?

– De igazán! Így eltűnni!

– Lehet, hogy faképnél hagyott?

– Az ám! Faképnél hagyott!

– Az előbb még szendvicset kent. De hiszen ti is láttátok…

– Ugyan! Mikor volt az?!

– Talán átment a másik szobába.

– Dehogyis! Mondom, hogy meglépett!

– Csak így… egy szó nélkül?

– Miért? Mit kellett volna, hogy mondjon?

– Átment a másik szobába.

– Nincs ott.

– Akkor meg…

A hangok elhaltak. Lépések. Padlóreccsenés. Kopogások a bútorokon.

– Gizkó! Bújj elő!

– Akárhol is vagy! Akárhová is tűntél!

– Bújj elő!

Nem bújt elő. Most aztán igazán összehúzta magát. Itt állnak a szekrény előtt. A férje meg a többiek. Hallotta a lélegzésüket. Azokat az apró, kis nevetéseket. Most aztán már igazán elég a tréfából! Tessék előjönni!

A férje megköszörülte a torkát.

– Gizkó!

Ez meglehetősen komoran hangzott.

Megrándult a lába odabent. Hasba rúgom! Ha kinyitja az ajtót, hasba rúgom!

Kaparászás az ajtón. Még egyszer hallotta a nevét. Ingerült nevetés. Aztán csönd. Mintha lassan, lábujjhegyen elhagyták volna a szobát. Alig hallható kattanás. Eloltották a villanyt? Kisomfordáltak a sötét szobából? Ez valamilyen ostoba vicc? Amolyan visszavágóféle? Kölcsönkenyér visszajár? Lehet, hogy elbújtak a sötétben, és csak arra várnak, hogy én kimásszak innen. Hát arra várhatnak!

Megint lazított. Megrázta a karját. Mintha vízcseppeket rázna le róla.

Hirtelen megmerevedett.

Egy homlok! Egy meglehetősen ráncos homlok vele szemben a szekrény falán. A szemet is lehetett látni a vastag, barna szemöldökkel. Azt az időtlen tekintetét. Az orra kissé elcsúszott. Akárcsak a szája meg az álla. Több darabból rakhatták össze. Több rétegből. Barna haj, barna arc. A bútorok barnasága. Most mintha mosolyogna. Mindenesetre olyan hűséges arc. Már nagyon régóta nézhet. Én meg észre sem vettem. Akkor hát ketten vagyunk. Ő is faképnél hagyhatott egy társaságot. Már torkig lehetett velük, és aztán… Különben majd elmondja. Vagy meg se szólal? Csak így néz? Arra vár, hogy én kezdjem el? Be kéne mutatkoznom?

Alig észrevehetően megbiccentette a fejét.

– Ágotayné!

A másik még mindig hallgatott. A homloka megremegett. A ráncok összehúzódtak a szeme körül?

Mi az, elvétettem valamit? Nem kellett volna megszólalnom? Itt nincs beszéd? De hát ki tudhatta!

Mosolyog. Elővillannak a fogai. Ép, fehér fogak. Azért az jó, hogy nem olyan rémségesen odvas… De most már igazán nem mondok semmit. Kezdje ő! Vagy pedig, ha azt akarja, hogy csak így hallgassunk…

A szekrény befogadja Ágotaynét

a lakásából kiüldözött Bözsi nénit

a családjából kiüldözött Kálmán bácsit

a szökött katonát

a szökött fegyencet

a kabáttolvajt

az ellopott kabátot hajszoló ruhatárosnőt

a bukott színésznőt

a bukott szerzőt

a lapjától megfosztott lapszerkesztőt

a mindenhonnan kikopott, öreg írót

a levert forradalom vezérét

Jézust, Isten megcsúfolt fiát

és ha már nagyon elfáradt, magát az Istent.

Bútorbarna csokoládé a barna asztalon, kibontva az ezüstpapírból. Előtte egy kislány és egy kisfiú. Lehet, hogy a fiú hozta a csokoládét a lánynak, de lehet, hogy a lány kínálta meg vele a vendégét. A lábukkal kalimpáltak, és csak nézték a csokoládét. A lány elmosolyodott és intett, hogy tessék! A fiú is elmosolyodott, és a lány felé tolta a csokoládét. Az le akart belőle törni egy darabot, de akkor a fiú egy félig öntudatlan mozdulattal elhúzta előle. A lány kissé meglepetten hátrakapta a fejét. Aztán csak nézte, ahogy a fiú nekiesik a csokoládénak. Ahogy letör egy darabot, végigsimít az ezüstpapíron, megint letör egy darabot, és megint…

– Mégis, ha legalább a felét… – Elhaló hangon. – Hol van már a fele!…

A lány odament a zongorához. Egy kicsit pötyögtetett. Elővett egy könyvet. Egy kicsit olvasgatott. Visszament a fiúhoz.

– Te rekordra törsz! Valamilyen rekordot akarsz felállítani! – Beleszippantott a levegőbe. – Ez a szag!

Nehéz, fullasztó csokoládészag. Meg bútorszag. A kettőnek valami olyan keveréke!

A fiú körül összegyűrt ezüstpapír, bús, elkenődött csokoládéfoltok. Ő meg csak ült előregörbedve, bezárva ebbe a szagba.

A lány föléje hajolt. Úgy maradt föléje hajolva. És valami olyan döbbenet az arcán.

– Ez már az asztalnál tart! – Elcsuklott. Majd alig hallhatóan. – Ez már az asztalt eszi!

Az a mozdulat, ahogy a fiú letört egy darabot az asztal lapjából. Nem is mohón. Ó, dehogy! Nincs ebben semmi mohóság. Inkább csak úgy eltűnődve.

A lány az asztalnál ült a fiú mellett. Mintha már nagyon régen ott ülne. Álmatag mozdulattal letört egy darabot az asztalból. Lehunyta a szemét. Fejét hátravetette. Csöndesen eszegetett. Hirtelen felnevetett. De olyan furcsán, szinte hangtalanul.

– Mit nem adnék egy fiókos szekrényért!

A fiú rábólintott.

– És annak is a legfelső fiókjáért!

– És annak is a gombjáért!

Ették, eszegették az asztalt. Meghitten, csöndes boldogságban.

Mintha többen lennének a szobában. Férfiak és nők csoportokba verődve. Megálltak egy-egy bútornál. Halkan beszélgettek. Összehajoltak, sustorogtak. Közben, szinte úgy mellékesen kihúztak egy fiókot, kinyitották a szekrény ajtaját, megkopogtatták az asztal lapját, rávertek egy szék vállára.

A férfi az ajtóban hátul összekulcsolt kézzel. Odamegyek hozzájuk, kivágom ezt az egész társaságot! Most felém fordulnak. Vihognak. Miért vihognak? Kihajítom őket!

Nem mozdult.

Azok meg elfordultak tőle. Tovább sétáltak a bútorok között. Eltűntek. Felszívódtak. Az ablak nyitva. A felhős ég éles, sárgászöld fénye. Talán ebből a fényből ereszkedtek le, és ebben tűntek el.

Elfordult az ablaktól. Oly lassan, mintha már alig tudná megmozdítani a fejét.

A feleség kedves, kissé gyerekes arca, halvány mosollyal.

Egy őszes férfi kinyitotta a szekrény üvegajtaját. Kivett egy fényképet.

– Hát azért ezeket már ki lehetett volna rámolni! – Kire vár ez a feladat? Jánosra?

– Ugyan, apu!

És csak úgy nézték, mosolyogva.

A felesége hozzálépett. Megfogta a karját.

– Neked akkor nem kell itt lenned.

Akkor! Azon a napon! Amikor majd fölpakolják őket! A székeket, a szekrényeket, az asztalt… Hát persze! Miért is kéne itt lennem!

– Te, Zsuzsi! – Az ősz férfi a nagy komódnál. Fölmérte, mint egy ellenfelet. Hatalmas test, nevetségesen kurta lábakon. Ettől valahogy olyan mélabús és kissé ingerült.

Zsuzsi apja a komód sötétbarna lapja fölé hajolt. Mintha fürödni készülne. Bele akarná vetni magát a tóba.

– Mi az, apu?

– Ezt nem tudják kivinni. Ezt így nem tudják kivinni.

Keze rácsúszott a komód lapjára. Egy kicsit megmártotta magát abban a tóban. De közben csak azt a fafaragásos, cirádás építményt nézte a komód tetején. Egy angyal emelkedett fel. Barna angyal, barna szárnyakkal, barna trombitát fújt. Valaha talán mosolyoghatott. De már régen lekopott róla a mosoly. Törött orrú angyal, néma trombitával.

– Ha le lehetne innen emelni…

Feléje fordultak. Talán mégiscsak tud valamit a komód lapjáról. Ismeri a szerkezetét.

– Nem hiszem, hogy János az ilyesmiben…

– Pedig biztos, hogy le lehet emelni! Csak éppen meg kéne találni azt a…

Zsuzsi apja kinyitotta a komód ajtaját. Hátrafordult. Ravaszkásan elmosolyodott, mint aki már sejt valamit.

Bebújt. Egyszerűen eltűnt a komódban.

Zsuzsi meg mintha utána akarna menni. És aztán talán majd János.

Mély reccsenés onnan bentről. Valaki mintha nevetne, enyhén meglepődve. – Nahát, ezt álmodni se mertem volna! Hát így kell találkoznunk? Most már csak bújjon beljebb, öregem!

Ez apa! A nagy komód régi lakója. Tulajdonképpen már régóta előjöhetett volna, de hát semmi kedve az ilyesmihez. Most is ezt magyarázza.

– Nem, én senkit se akarok zavarni! Ha János csak úgy lemondott rólam! Azért persze furcsa, hogy még a feleségét se mutatta be, az ön lányát. Higgye el kérem, nincs bennem semmi sértődöttség. Ismerem én a fiamat. Nem tud ő már engem meglepni. Ne is beszéljünk róla. Megkínálhatom valamivel? Konyak? Egy pohár bor?

A komód vendége szerényen elhárítja.

– Nagyon kedves, de én nem élek vele!

– Nem él vele!

– Talán ha valami szörpöt…

– Na nem! Szörp az itt nincs, már ne is haragudjon. De azért egy szivarra rágyújthat. Vagy azzal se él?

Hohó, ezek még összekapnak! Lehet, hogy apa kivágja a vendégét? Mindenesetre váratlan vendég. Elfelejtette magát bejelenteni. Egyáltalán, mit akar itt?

Megmozdult a komód lapja, alig észrevehetően. Éppen csak egy kicsit oldalt csúszott. És megint egy kicsit.

Mi ez? Dulakodás? Egymásnak estek odabent? Hiszen tudjuk, ha apa valamivel többet ivott… És most talán a másikba is belediktált egy pohárkával. Aki nem él ilyesmivel.

Csönd. A várakozás csöndje.

Zsuzsi bekopogott a komód ajtaján.

János leült egy székre. Majd mindjárt nyílik az ajtó. De azért lehet, hogy még várni kell egy kicsit. Kvaterkáznak odabent. Beszélgetnek és poharazgatnak. Hiszen apa azért nem olyan kötekedő. Tudja, mi a vendégbarátság. Talán ugratja egy kicsit a másikat, de hát azért… Együtt bújnak elő, kissé becsípve, egymás vállát veregetve.

– Parancsolj, öregem!

– Parancsolj!

A nagy komód felhasított koponyával a falnál.

A koponya fedele melléje támasztva.

Végignézte. Végig kellett hogy nézze.

Ahogy a bútorok elhagyták a szobát. A kocsi már várta őket odalent. Az a hatalmas, szürke, bérházszerű kocsi.

A székek indultak először. Párosával, egymás hátára kötözve. Lábuk felemelkedett a levegőbe egy utolsó mozdulattal. A rekamié féloldalra dőlve. Mintha egy vendég még úgy lecsúszna róla. Hurokra csavart kötélen vonszolták ki a szekrényt. Tehetetlen, foglyul ejtett állat. Valahogy még most se értette ezt az egészet. A felszakított koponyájú, nagy komód. Nyomában a kis komód. A vékony lábú szekreterszekrény.

Az asztal maradt utoljára. A terítőjétől, tányérjaitól, poharaitól megfosztott ebédlőasztal.

A férfi föléje hajolt. Vonások, rovátkák az asztal lapján. Egy-egy név. Vagy inkább csak úgy egymás mellé huzigált vonalak. Itt meg mintha valaki gyorsírással írt volna. Kusza, szaggatott sorok.

Egyszerre csak előtte a társaság. Ahogy ott ülnek egymás mellett. A fejek összehajolnak. Egy száj nevetésre nyílik. Hangtalan nevetésre. Szakállas férfi fölemel egy poharat. Egy másik férfi keze rácsúszik egy nő kezére.

Jutka! Kertész Jutka! Lassan felém fordítja az arcát. De akkor az apja eltakarja. Az apja előredől. Úgy dől előre, hogy teljesen eltakarja.

Ki ez? Egy katona. Katonák nem ültek ennél az asztalnál.

Gráberné a hatodik emeletről. Sohase jött le hozzánk.

A kövér Somsics. Anyának udvarolt. Anyának csapta a szelet. És az a nő ott mellette, fehér kalapban…

Az asztal hirtelen felemelkedett a levegőbe. Elhagyta a szobát.

Most már csak az ablakból láthatta.

A kocsi a ház előtt, nyitott ajtajával. Tolonckocsi. Az összekötözött székek már odabent. A komódok. Most tuszkolják be a nagy szekrényt.

Megjelent az asztal. Letették a kocsi elé. Mintha várná, hogy terítőt dobjanak rá. Tányérok, poharak. És aztán jöjjön a társaság!

Vagy engem vár? Én menjek le hozzá? Üljek be vele a rabszállítóba? Vele és a többiekkel? Azok is engem várnak? Most már csak én hiányzom? Egyedül én?

Egy pillanat, és az asztal eltűnt. A kocsi ajtaja csukódott. Visszafordult a szoba felé. Az üres szoba felé.

Maradt a padló. A bútorok világosbarna lábnyoma.

A szürke por. A szürke por halottszürke tajtékja.