Strandok, uszodák

A víz szaga!

A kabinoké!

A csónakoké!

A víz locsogása az öreg, megfeketedett csónakok alján!

 

Az a stég!

Napszítta, kedvetlen deszka. Szálkából nőtt szálka. Egyetlen hatalmas szálka, ahogy benyúlik a Balatonba. Szakállas szörnyeteg. Nincsenek társai. Valaha még lehettek, de most már mind elhagyták. Elkorhadtak, összetörtek. Ő az egyetlen, akin be lehet gyalogolni a Balatonba. Akin végig lehet gyalogolni. Csak rajta, rajta! Hiszen azért van itt. Megteszi, amit csak lehet. Kiadja, amit csak magába szívott. Ontja magából a régi nyarak hőségét. Valami olyan kaján dühvel perzseli a talpat! A strandpapucs se számít, se a szandál. Egy pillanat alatt átforrósodik. Megállni? Megpihenni? Hol? Hogyan? Korlátja sincs. Na nem! Ilyesmire ne is számítsanak. Legfeljebb néhány szögre. Azzal még szolgálhat. És hogy valaki végignyúljon rajta! Hogy csak úgy süttesse magát! Azt próbálja meg!

A lépcsők!

Három megfeketedett lépcső. Valahol a mélyben a negyedik. Olykor eltűnik. Talán már szétrohadt. Talán már nincs is. De ha a gyanútlan láb csak úgy be akar csúszni a vízbe…! Felemelkedik a mélyből, az iszapból. Kettéválik, hogy elkapja a lábat. Kelepcébe zárja. Lesüllyed vele együtt.

A parton álltak a stég előtt. Az anya és a fiú. Valahogy nem akartak elindulni. Nem mertek nekivágni. Anya buggyos, fekete fürdőruhában. Az egyik vállpánt kissé lecsúszott. Átfogta a fiú vállát. Olyan buzdítóan. Szólni nem szólt. De az egészben mégis valami türelmetlenség. Tessék! Indulj már! Mire vársz!

Csakugyan! Mire várt?

Rövidre nyírt haj, kinyúlt úszónadrág. Mintha valaki már viselte volna. Vagy sose száradt volna meg tisztességesen.

A fiú a Balaton felé nézett. Néhányan labdát dobáltak egymásnak. Kiabáltak, nevetgéltek, fröcsköltek.

Anya keze lecsúszott a fiú válláról. Rámosolygott. Semmi türelmetlenség ebben a mosolyban. Inkább olyan biztatásféle. Hát persze hogy veled megyek!

A fiú előreszaladt. Kapkodta a lábát. A deszka szúrt, égetett. A lépcsőnél megállt. Kezét oldalt nyújtotta egy láthatatlan korlát felé. Visszafordult.

Anya nem mozdult. Mosolygott ott a parton, de nem mozdult.

A fiú elindult lefelé a lépcsőkön. Még mindig, mintha megkapaszkodna valamiben. Sután, ügyetlenül. A lépcsőket számolta. Egy-kettő-három… Most még jön valami. A negyedik! Ó, igen! Az a negyedik! Óvatosan csúsztatta lefelé a lábát, de a lépcső sehol. Az a bizonyos lépcső. Eltűnt? Elúszott?

Egy pillanatra lehunyta a szemét. Két kezét előrenyújtotta. Furcsa, imádkozó mozdulat. Belevetette magát a vízbe. Abba a sekély part menti vízbe. Megrázta a fejét. Víztől csöpögve visszanézett. Anya még mindig a parton. Még mindig az a mosoly. Felemelte a kezét. Intett. Ne menj be a mélybe!

A mélybe! Nem, oda aztán nem! Mert hát persze úszni azt nem tud a fiatalúr!

Anya felé nevetett. Egy úszómozdulattal előrelökte magát. Mindjárt el is akadt. És most már csak úgy csapkodta a vizet.

Felegyenesedett.

Simogatta a vizet maga körül. Egyre szélesebb körökben. Talán meg akarta szelídíteni. Közben vissza-visszanézett.

Anya megmozdult. Néhány lépés. Megállt.

A fiú belevetette magát a vízbe. Megint az a csapkodás.

– Zorilla vagyok! Én vagyok Zorilla!

A karok úszómozdulata. Készültek valamire. Akartak valamit. Szinte szelték a vizet. Egy pillanat, és elhagyják azt a vézna testet. De a lábak! Az a reménytelen kalimpálás, rugdalózás! És most már a karok is feladták. Csüggedten visszahulltak.

A fiú csapkodott. Prüszkölt. Köpte magából a vizet.

– Zorilla! Zorilla!

Zorilla verhetetlen. Zorilla mindenkit lehúz. Lassan indít, de aztán…! Kinek van olyan tempóérzéke, mint Zorillának? Zorillának nincs riválisa.

– Zorilla! Zorilla!

Elnémult. Már nem is csapkodott. Leállt a vízben. Úgy állt mozdulatlanul. Kezét kissé távol tartotta magától. Az ujjak szétnyíltak. A szétterpesztett ujjak megérintették a vizet. Visszahúzódtak. Ő még mindig megmerevedve. Lassan megfordult.

Anya eltűnt.

Az üres stég. Szúrósan, fenyegetően. Ó, a kedves mama nem sétált rajtam végig! Mit mondjak! Rám se lépett abban a bájos strandpapucsában. Egyetlen lépést se tett. De azért talán tudok róla egyet-mást…!

A fiú felnevetett. Félénk, riadt nevetés.

Ugyan! Anya felfedezett valakit. Vagy inkább őt fedezték fel. Egy barátnője vagy valaki más. Mindenkit ismer. A társaság kedvence. Valahol a parton beszélget valakivel. Cseveg. Talán azzal a kopasz, bajuszos úrral. Várjunk a fürdéssel, Ilonka! Tudja, amikor már nem tűz úgy a nap. Akkor a legjobb a víz… akkor az igazi! Úgy alkonyat felé.

Lassan kijött a Balatonból.

Víztől csorogva végig a stégen. Nem érezte a szálkákat. De ez egy cseppet se megnyugtató. Ahogy a stég így útjára engedte. Ilyen könnyedén, szinte szánakozva. Menj csak! Menj!

A parton megállt.

Egész kis társaság. Férfiak, nők. Sétáltak, beszélgettek. Nyugágyon hevertek. Vagy éppen csak valami gyékényen. Mögöttük ritkás fák. Kopott kis bádogasztalnál néhány fürdőruhás nő. Kopott kis bádogasztalnál kopott kis székeken. Honnan kerültek elő azok a székek? Egy tönkrement kávéházból? Kórházból? Mindegy. Most itt sütkéreztek a langyos, délutáni napfényben.

Egy szalmakalapos nő a fiú felé fordult. Megrázta a fejét. Ránevetett. Odasúgott valamit a barátnőjének.

– Te! Ez annak a nőnek a fia!

A fiú otthagyta az asztalt. Futott a parton. Egy arcot keresett. Egyetlenegy arcot.

– Na! Na! – Egy nő felemelkedett a heverőjéről. – Azért megnézhetnéd, hova lépsz!

Tovább futott. Vizes fürdőnadrágja rátapadt a combjára. Hirtelen megállt. De hiszen ez anya volt! Ő szólt így rá! Mint egy idegen nő. Hát persze! Hiszen mindig komédiázik. Kuplékat énekel. Színésznőket utánoz. Most meg egy szigorú, idegen nőt.

Visszaszaladt.

A nő lehunyt szemmel feküdt.

Egy férfihang: Mit bámulsz, fiacskám?!

De akkor ő már elpárolgott.

Lassította a tempót. Minden arcot meg kell nézni! Minden egyes arcot!

Csakhogy már nem voltak arcok.

Egyetlenegy nő üldögélt fonott, kerti széken. Előtte egy úr. Kopasz, bajuszos úr. Az az úr, aki olykor anya mellett! A fiúra nézett. Üres, idegen tekintet. Egyébként, mintha valami hosszadalmas történetet mesélt volna a nőnek. Csak most már abbahagyta. Elunta. A történetet is, meg a nőt is. Felnézett az égre.

– Eső lesz.

 

Üvegpagodában a pénztár üvegkalitkája. Jegyek tömbje az üvegablak mögött. Hosszú sor az ablak előtt. Bérletesek büszke vonulása.

Miért nem váltasz bérletet?

Villamosbérleted sincs.

Buszbérleted sincs.

Semmilyen bérleted…

 

Egy bérház.

Egy öreg bérház az uszoda. A földszinten a medence. A kövér házmesterné kiúszik a lakásából, felnéz az emeletekre. Felszól valakinek.

– Áldorné! Mi volt az a ricsaj maguknál az éjszaka?!

A málladozó falú emeleteken a kabinsorok. A lakások. Egy fürdőruhás nő a kopott gangrácshoz támaszkodik. Arcát a nap felé fordítja. Valahonnan egy hang.

– Hoztam egy csésze teát!

– Ó, Mollné! A maga teái!

Kopogás egy barna ajtón.

– Geréb úr! Maga már napok óta ki se dugja az orrát!

Hangfoszlányok az egyik ajtó mögül.

– Azt hiszi, örülök, hogy a lányomat felvették a balettba! Azt hiszi, hogy ez nekem olyan nagy boldogság!

– Na, na, Szaucsekné!

– Nem azért mondom, hogy mindjárt férjhez menjen, de mindenesetre…

– Azért ez se olyan szerencsétlenség!

– Hát nem mondom…

– Gondolja meg! Az Operába! Az Opera balettkarában! Ha nem is éppen mindjárt mint prímabalerina!

– Miért ne? Prímabalerina!

– Prímabalerina! Prímabalerina!

A házmesterné odalent úszkál. Beúszik egy óriási, kerek lyukba. Eltűnik.

A víz lassan emelkedik. Elönti a gangokat. Az emeleteket.

A lakók átúsznak egymáshoz. Egy csésze teával. Egy kávéval.

Zokogás a lépcsőfordulóban. Gőz gomolyog a hátsó lépcsőházban.

Egy lány lebeg az emeletek között.

 

Végig a sétányon az árnyas fák között. Meghatóan derűs reggel. A fürdő hűséges, sárga fala. Sárga épület a sétány mellett. Kúrszalon. A gyógyulás háza. A gyógyulásé, a nyugalomé.

Egy ilyen reggelen semmi se történhet. Ez a nyugalom és a béke reggele.

Lebegő vízcseppek a levegőben.

A férfi megáll. Magába szívja a levegőt. Átmossa ez a tiszta, friss levegő. Kimossa belőle az otthon emlékét. A veszekedéseket, meg azokat a… Tudod, hogy ma még mit kell elintézned! Be kell nézned! Meg kell beszélned!

Semmit se kell elintézni. Sehova se kell benézni.

Öreg létra odatámasztva egy fához. Ki hagyta ott? A régi fürdőigazgató? Reggeli sétája közben. Sose bízott úgy igazán a kertészben. Mindent ő maga akart szemügyre venni. Magas, szakállas férfi fehér ruhában, fehér kalapban. Megállt ennél a fánál. Észrevehetett valamit a levelek között. Az ágak között. Idehozta a létrát. Lassan, méltóságteljesen felmászott. Széthajtotta az ágakat. Figyelmesen vizsgálódva. A szakálla belegabalyodott az ágak közé. Az ágak talán kitéptek egy-egy szálat. Egyáltalán nem voltak meghatva, hogy a fürdőigazgató személyesen… De ő ezzel nem törődött. Csak hajtogatta az ágakat. Még véletlenül se tört volna le egyet se. Keresett valamit. Kutatott valami után. Lemászott. Otthagyta a fát. Akárcsak a létrát. A kertészek se nyúltak a létrához. Otthagyták, ottfelejtették. És most csak így odatámasztva a fához.

Ki tudja! Talán maradt még néhány szál abból a szakállból! Néhány elvékonyodott, őszes szál az ágak között.

A Kúrszalon.

Egy bukott minisztertanács utolsó ülése. Már minden elveszett. De ők még egyszer összeültek ebben az épületben.

 

Végig a hosszú, szűk kabinsoron. Elöl a kabinos. Fehér atlétatrikó, fehér nadrág. Kezében hatalmas kulcscsomó. Kétoldalt zöldesszürke ajtók. Kiszuperált napozóágyak a folyosó végén. Kitört lábak, karok egymásra dobálva. Leszerelt fűtőtestek az ablak alatt. Vékony vonalak érhálózata. Régi repedések.

Odalent már nem kapott helyet. Se az első, se a második emeleten. A földszintről már ne is álmodozzunk. Azokról a kényelmes lakosztályokról. Családi otthonok a medence mellett. Hatalmas tükör. Meg is borotválkozhatsz. Ledőlhetsz a padra. És az az igazi kabinszag! Érzed a vizet, a napot, a napolajat! Alul az ajtórésen vékony, kék vonal. A medence kék vize. Ahogy úgy rezeg alig láthatóan. Valami olyan előkelőséggel!

Erről lecsúsztunk!

A kabinos egy szót se szólt. Útközben rákoppintott egy-egy ajtóra. A kulcsok bosszús, sértődött csörrenése. Mintha maga a kabinos is meg lenne sértve. Na persze! Az első emeletről került fel ide. Ott elbeszélgetett a vendégeivel. Olykor még vele is váltott egy-két szót. Mindenesetre köszönt. Most nem köszönt. Mintha sose látta volna. Merev, idegen arc. Mi történhetett vele? Elkövetett valamit? Pimaszkodott? Na nem! Egy kicsit fölényeskedik, de azért hogy pimasz lenne…! Mindenesetre egy vendég beköpte. És most fölrakták a tetőre. Ahol már nincsenek is igazi kabinosok. Vénasszonyok csoszognak kifakult kórházi blúzban.

– Na kérem!

Kinyitott egy kabint. Azzal már el is tűnt.

Ő meg valami köszönésfélét motyogott. Behúzta az ajtót.

Szűk kis cella. Mozdulni se lehet. Óvatosan letette a strandszatyrát. Leült a szatyor mellé. Így üldögélt felhúzott térddel. Négy csupasz fal. Itt sosem festettek. Minek? Kinek?

Egy vaskampó. Csak akasszanak rám valamit! Csak azt próbálják meg!

A férfi félig felemelkedett. Feléje nyújtotta a kezét. Be akart mutatkozni? Visszaült a szatyor mellé. Nem mert felnézni. Ahogy lehúzta a nadrágját, egy fél mozdulattal megkerülte. Mintha nem is akarná ráakasztani. Talán valahova a levegőbe. Vagy csak így lógatni.

A kampó megnőtt. Még jobban kinyúlt a falból. Betöltötte a cellát.

Fejét lehajtva feléje indult.

Kampóra került a nadrág. Az ing. Az alsónadrág.

A cipő a padka alatt. A zokni szégyenteljesen belegyűrve.

A férfi meztelenül a kampó alatt. Kezét vállára csúsztatta. Még mindig nem nézett fel. Az ott mindjárt lehajigálja a holmiját. A nadrágot, az inget, az alsónadrágot. De nem… Sőt! Inkább, mintha sötét gúnnyal várakozna. Mi lesz még?! Mire számíthatok?!

Előhalászta a fürdőnadrágját.

A kampó figyelte, mélységes megvetéssel. Gratulálok! Ez aztán a fürdőnadrág! Szuper! Mikor vetted? Tíz éve? Húsz éve? Még régebben? Lehet, hogy örökölted? Mit ráncigálod? Mi ez a kapkodás? Nyugalom, öregfiú! Strandpapucs? Ja, az nincs! Szóval csak így mezítláb?

Igen! Így mezítláb! Ócska fürdőnadrágban és mezítláb! És most már csak ki innen!

Az ajtó nem engedte. Nem nyílt meg. Úgy maradt, bezárva.

Rátapadt. Mintha kérlelné. Ostobaság! Te is tudod, ostobaság!

Hiába! Az ajtó nem engedett.

A férfi lassan hátrált. A lelógó nadrág képen legyintette.

Az ajtó!

Bezárták! A kabinos bezárta! Ráfordította a kulcsot, azzal elpárolgott. De hát akkor nekem is adott kulcsot. Egy olyan kis kabinkulcsot. Hová tettem?

Kelepce. Nem is vitás. Kelepcébe csaltak. Előre kitervezték. Kifundálták.

Ugyan! Hülyeség! A kulcs… meg kell hogy legyen!

Nekiesett a nadrágjának. Az megint meglegyintette. De most már ingerülten. Kipottyantott néhány cédulát. Tessék! Ezt tudom nyújtani! Lehetetlenül összegyűrt papír zsebkendő. Beleragadva a zseb mélyébe.

Nem hagyta abba. Újra és újra kiforgatta a zsebeket.

Leemelte a nadrágot.

A padon ült, ölében a nadrággal. Végigsimított rajta. Egy olyan vasalómozdulattal. Csakugyan! Mintha itt akarná kivasalni.

A nadrág lecsúszott az öléből. Nem emelte fel. Nekiugrott az ajtónak. Az öklével döngette.

– Kabinos! Kabinos!

Elcsuklott.

Csönd a folyosón. Csönd az emeleten. Nem hallatszottak lépések. Se lépések, se kulcscsörgés.

Köhögés egy távoli kabinból. Elnyűtt, reszelős köhögés. Most meg kopognak. Köhögés. Kopogás. Kaparászás. Elfulladt sóhaj. Megint az a száraz köhögés.

Ki lehet itt? És mióta? Kabinok régi lakója?

Lakó? Úristen! Méghogy lakó?!

Vissza kellett volna kopognom. Nem! Nem kopogok vissza! Hiszen az lehetetlen, hogy…

Felnézett.

Rozsdás vaslemez a tetőn. Vagy inkább háló. Drótháló. Azokkal az alig észrevehető apró lyukakkal. Odafent a sötétség.

Felnyújtotta a kezét. Bele akart kapaszkodni a rácsba. De hát abba nem lehetett belekapaszkodni.

Két sovány kar a levegőben.

Az ujjak kaparászása a rácson.

Mióta áll az óra alatt? Az uszoda órája alatt? Soha el se mozdult onnan? Parancsot kapott, hogy ott álljon és várjon?

A lépcső korlátját fogja és bámul. Már régen magába szívott mindent, de még mindig csak úgy áll és bámul.

Az a vastag törzsű fa a sarokban. Zubog alóla a víz. Mellette néhány véznább társa. Alóluk nem zubog a víz. Talán valaha régen… De most már kiapadtak. Vagy az az óriás mindent elszívott előlük. Az örök forrás.

A levegő hullámzása.

A medence valószerűtlenül kék vize.

Egy férfi ásítozik a földszinti kabinsor előtt. Egy másik a lépcsőn üldögél.

A terasz üres. A nyugágyak elnyúlnak a reggeli fényben. Ez az ő idejük… ez még igen. Aztán majd az a tébolyodott roham. Ahogy elragadják őket.

Egy öreg nő felfelé mászik a lehetetlenül szűk, kanyargós csigalépcsőn. Olykor kifulladva megáll.

Néhány ődöngő alak a tetőn. Honnan ereszkedtek le? Miféle fényből?

Az öregasszony felfelé mászik.

Odalent egy lány kibújik a papucsából. Indul lefelé a medence lépcsőjén. Egy pillanatra megáll. Belecsúszik a vízbe. Belesimul.

Közben már jönnek. Már megindult a menet. Nyomulnak befelé, hogy elfoglalják az uszodát. Csoportosan vagy magányosan. Sietve, szinte rohanva. Vagy éppen lassan, ráérősen. Férfiak és nők. Fiatalok és öregek.

A férfi csak egy arcot keres. Egy arcra vár.

 

– Ki az a pofa az óra alatt?

– A Zsámboky.

– Még sose láttam a vízben.

– Senki se látta a vízben.

– Tud ez egyáltalán úszni?

– Ugyan!

 

Lapok! Képeslapok!

Hazánkból. A világ minden tájáról. Fürdőhelyekről, nyaralókról, strandokról. És mindezt neki küldték! Csakis neki!

Hogy nem a levélszekrénybe dobták be? Kit érdekel! Csak bele kell lapozni egy Színházi Életbe, és máris rájuk bukkan! Egy egész halom üdvözlő kártya. Anziksz. És ez igenis neki szól! Csakis neki!

Torinóból Berlachné és doktor Petruccininé köszöntik.

Velencéből Hádl István és neje.

Zoppotból Dobrovics Márta és Annók Magda.

Párizsból Letkó András és felesége Bergman Anci.

Nizzából Kiss Erzsébet.

Kolozsvárról Izrael Elza.

A badeni strandról Klein Péterke és Klein Dezső.

Pestről Berger Vilma.

Asconából Ungár Imre zongoraművész és neje.

Ciprus szigetéről Csizovszky Marica.

Balatonról Starkné és Fehérpataky Franyó.

Murska Sobotáról Heiner Oszkár és családja.

A siófoki strandról Karinthy Frigyes, Vitéz Miklósné és Rejtő Jenő.

Özönlöttek a lapok. Hazánkból és a világ minden tájáról.

 

Fürdőnadrágban a szőnyeg szélén. Heverészés a parton. Lustálkodás. Napozás. Ha lenne valaki… egy partner. Nem, azért jobb így. Belelógatja a lábát a szőnyegbe.

Feláll. Nézi a szőnyeget. Maga a gyanakvás.

Mi várható? Mire számíthatunk?

Vihar készülődik?

Minden olyan nyugodt. Hohó! Éppen ez a leggyanúsabb. Ez a nyugalom.

Leguggol. Úgy marad guggolva.

Előredől.

Belehajol a szőnyegbe. Beleveti magát.

Úszik a szőnyeg úszója.

Márványtáblák a fürdő kertjében. Kisebb-nagyobb táblák. Akadnak pökhendiek, kérkedők. Szinte teljesen elfoglalják a falat. A többiek szerényen meghúzódnak.

A hála táblái.

Hála a nagy Házigazdának. A fürdő szentjének. Aki forrást fakasztott. Égészséget adott. Gyógyulást.

A Házigazdának kedvesebbek a szerény, kis táblák. Közelebb állnak a szívéhez. A Házigazda megveti a hivalkodást. Valahonnan a párás messzeségből nézi a táblákat. Azt az összeverődött kis csapatot a táblák előtt. Ahogy bólogatnak, mormolnak.

Isten, áldd meg e forrást!

Hála Néked!

Fürödtem fördődből!

Ittam gyógyvizedből!

Súlyos lábbajomból kigyógyított!

Hatalmas ischiás gyötört!

Nem fogok soha megfeledkezni!

Fájdalmaim elmúltak!

Négy esztendeig szenvedtem!

Az ég áldását!

Messziről jöttem ide! Befogadtál!

Befogadtalak, bólint a Házigazda. Én mindenkit befogadok. Csak hagyjátok már abba ezt a zümmögést! Menjetek a fürdőmbe és fürödjetek!

De ők még nem mozdulnak. Bámulják a táblákat.

– Ez egy külföldi!

– Osztrák.

– Ez meg török. Még a múlt századból.

– Itt is egy török.

Elnémulnak. Lassan szétoszlanak.

Egyvalaki áll csak a táblák előtt. Egy sötét ruhás férfi.

– Elhoztam ide Langfelder Ellát! Messziről hoztam el hozzád. Fürdött a fürdődben, ivott a gyógyvizedből. De nem múltak el a fájdalmai. Betegebben vittem haza, mint ahogy idehoztam. Üvöltött a fájdalomtól. Pedig megtanult tűrni, elhiheted! Aztán már nem is üvöltött. Elcsöndesedett. Elnémult.

A férfi is elnémul.

A Házigazda borús biztatással. – Mondd csak, fiam! Mondj el mindent!

A fekete ruhás férfi hallgat.

Csend a fürdő kertjében.

A tájat köd borítja.

 

Strandpapucsok a medence szélén. Elhagyott papucsok. A láb kilépett belőlük, kicsúszott, kisiklott. A papucsot arrébb tolták, vagy éppen arrébb lökték. A keskeny női lábak oly kecsesen hagyták el. Meg se érintették. Ők mindenesetre ottmaradtak. Piros, sárga, zöld, kék papucsok. Félkör alakban. Most végre is egymás között. Beszélgetés. Reggeli diskurzus.

– Az a lány… most nézd meg! Nem is tud úszni!

– Kész katasztrófa!

– A Kertészné… az igen! Az leússza a maga hosszát!

– Ez meg csak azért megy be a vízbe, hogy kifogjon magának valakit! És az eredmény? Ne is beszéljünk róla!

– Na és az Ildikó!

– Ja, az más! Az Ildikó egy külön szám!

– Elég ebből a sok ostobaságból! Engem rövidesen úgyis kivágnak!

– Mi az? Mi ütött beléd?

– Á, semmi! Csak éppen eszembe jutott… Szóval, hogy kivágnak! Bocsánat! Előbb még kivisznek a prérire.

– Hová?

– A prérire. Ahogy ők mondják. A tanyára. A telekre. Ott még mozoghatok egy kicsit. Aztán be a sufniba!

– Hagyjuk ezt a témát!

– De hidd el, hogy…

– Elhiszem! De egyszerűen nem akarok ilyesmiről hallani. Befejeztük? Igen?!

– Kérlek. Ahogy gondolod.

Beszélgetnek. Hallgatnak. Várnak. Órákig várnak. Fél napig.

Néhányan eltűnnek a társaságból. Új tagok érkeznek.

Akad, akiért nem jön senki. Ő meg abban a rosszkedvű várakozásban. Kiszáradva a napon. A társai már sehol. Magára hagyták. Addig is alig szóltak hozzá. Alig váltottak vele néhány szót.

A napfény eltűnt.

A medence üres.

Kövér, fehér köpenyes nő a papucs fölött. A cipője orrával tologatja.

– Na tessék! A pántja leszakadt! Egyáltalán, mikor volt ennek pántja?!

Elhagyott papucs a medence kövén. Már nem vár senkit. De már nem is kell várakozni.

Bevágják egy szutykos nylonzacskóba.

 

Sziklák emelkedtek ki a tengerből. Valamilyen hegységből szakadtak le? Vagy éppen egy tenger alatti hegyláncból nyúlnak ki? Hegyvonulat a tenger alatt. Sötét, tömör, csoport. Csak arra várnak, hogy a tenger visszahúzódjon, és akkor aztán…! Ó, igen! Akkor aztán nincs semmi más. Szikla, szikla és szikla.

Közelebb ment hozzájuk. Állt a parton. Nézte őket.

Kövek. Kőarcok. Mély kőbarázdák. Ráncok.

Előreugró, erőszakos áll.

Hatalmas, csupasz talp. Apró, begörbült lábujjak.

Duzzadt ajkak.

Száj ürege.

Egyetlen kiálló fog.

Dagadt orr.

Horpadt homlok.

Lavórfenék. Lavórfenekű nők, ahogy körben ülnek.

Csúcsos fej. Sisakfej.

Arc nélküli arc.

Tömzsi alak lecsapott vállal.

Félrecsúszott derék.

Csupasz törzs. Nyaka sincs. Semmije sincs.

Hohó! És az a nyak a tengerben?! Az ő nyaka! Letette maga mellé. Miért ne? Oda teszi, ahova akarja.

Két női mell. Az egyik olyan formátlan, idétlen. A másik akár egy labda.

Összezsugorodott fej két láb között.

Vékony kar emelkedik az ég felé.

Egy tenyér. Lapos, lecsiszolt tenyér. Az ujjak összenőttek. Felém fordul. Üdvözöl. Köszönt. Egy régi ismerős. Ha nem is barát, de ismerős. Akárcsak a többiek.

Ezek ismernek valahonnan. Tudnak rólam. Látták, ahogy az iskolapadban kuporgok.

Ahogy az udvarban állok. Felnézek az emeletre.

Végigmegyek a gangon. Becsöngetek egy ajtón.

Megyek az utcán. Átvágok a másik oldalra.

Ácsorgok a mozi előcsarnokában.

A téren. A pályaudvaron.

A szerkesztőség folyosóján.

A sorozáson az orvos előtt.

Állok egy szobában. És megint egy szobában.

Ott voltak körülöttem.

Idejöttek, hogy megvárjanak?

És most mit akarnak?

Besétáljak közéjük? Ráhajoljak egy vállra? A tenyeremmel megérintsek egy tenyeret? Végigsimítsam? Rátapasszam? Rátapasszam? Rátapadjak?

Mit akarnak? Mire várnak?

 

Kavicsok. Part menti kavicsok a halott homokban. Vékony, lehajló fűszálak. Egy pillanatra mintha felemelkednének. Kagylók. Csigák. Hangtalan bugyborékolás.

Leereszkedik egy kéz. Az ujjak a víz alá csúsznak. Kiemelnek egy gyöngyszürke kavicsot. Egy fehéret, egy barnát.

Kavicsok a tenyérben.

Most már így maradnak?

A tenyér visszacsúsztatja őket.

Az ujjak megint leereszkednek. Keresnek, kutatnak a víz alatt. Szétnyílnak. Eltávolodnak. Lassan lebegve elhagyják egymást.

 

– Apád se tudott úszni?

– Nem, ő se. Nem is járt strandra… soha életében. Valahogy lenézte az ilyesmit.

– Lenézte?

– Megvetette. Az a sok hülye, ahogy ott sütteti magát! Ilyeneket mondott.

– És mégis mivel magyarázta?

– Ő nem magyarázott. Mondott valamit úgy a szivarfüstből, de hogy magyarázott volna…! Anya más volt… egészen más! Meg akart tanítani úszni. Csak nézte, ahogy kétségbeesetten kalimpálok. Bízd rá magad a vízre!

– És te…?

 

Egy kép az asztalfiókban. Megbarnult strandfotó. A széle begyűrve. Középen megtört.

Egy nő fekszik a homokos parton. Bódult mosoly a szája körül. Vagy inkább csúfondáros?

 

Hevernek a strand homokján. Gyékényen, törülközőn, pokrócon. Végig a strand homokján. A füves földrészen. Kopaszos fűcsomóra hajítják a gyékényt, a szatyrot, a strandtáskát. És aztán ők is végigvágódnak. Napoznak. Hason fekve, háton, ülve, üldögélve. Barnára sült arcok, hátak, vállak. Riasztó vörös foltok. Penészfoltok. Hófehér foltok. Fekszenek. Hallgatnak. Alszanak.

Egy sörösüveg imbolyog felettük.

– Kinyitott a büfé!

Néhányan feltápászkodnak. Szédelegve elindulnak.

A tó mozdulatlanul felemelkedik. Egy pillanatra eggyé válik az éggel. Majd éppoly mozdulatlanul leereszkedik.

Felemelt térdek, kinyújtott lábak. Elhajított karok. Földbe süllyedt testek.

Megzörren egy újság. Elhajítanak egy papírzacskót.

Pettyes labda gurul a napozók közé. Egy nő szétdobott lába közé. Megáll csendes kajánsággal. Nincs benne semmi tolakodás. Csak éppen nem mozdul.

Napozók szektája a tó mellett a strand kövén. Kiszáradt bőrdarabok. Fejek kiürült edénye.

Férfiak? Nők? Mindegy. Valaha mozogtak, beszéltek. De most már…

Előrenyújtott lába a zuhany alatt. A lábfej kimerevítve. Zuhog rá a víz.

Dühös prüszkölés.

– Meddig kell még néznem ezt a lúdtalpat?

– Egyáltalán nem kell néznie. És ami a lúdtalpamat illeti…

– Remek példány!

A láb sértődötten visszahúzódik.

Befurakodik egy váll.

Elgörbült hát. Mögötte egy hang.

– Miért nem jár gyógytornára?

– Tessék?

– Á, semmi!

Hangok a hőségből.

– Legyen szíves, kenje be a hátamat.

– Miért kenjem én be a maga hátát?

– Én is bekenem a magáét.

– Tudja mit! Én nem kenem be a maga hátát és maga nem keni be az én hátamat!

– Mit adtál nekik? Mi volt a nászajándék?

– A Zsidóháború. Már nem is tudom ki írta.

– Egyszer majd kérdezd meg tőlük. Alkalomadtán! Zsidóháború… nem rossz.

– Te! Itt palacsintát lehet kapni.

– Palacsintát? Strandon?

– Ne hozzak?

– Strandpalacsintát?! Na, köszönöm! Vannak még ötleteid?

A hangosbemondó. Recsegő hang egy távoli világból.

– Bodnár Krisztinát a bejáratnál várja Tibor!

Csönd.

– Bodnár Krisztinát a bejáratnál…

Egy férfi felemelkedik a gyékényről.

– Én megkeresem azt a Bodnár Krisztinát! Kihúzom a Balatonból!

Unott, női hang.

– Mit csinálsz te Bodnár Krisztinával?

Lányok nevetése, ahogy a Balaton felé futnak.

Idősebb férfi utánuk néz. – Most már igazán be kéne menni a vízbe!

– És ki vigyáz a holmikra?

Gyanakvó tekintet söpör végig a napozókon. Tolvajok! Aljas kis fosztogatók! Most persze csak lapulnak. Semmit se látnak, semmit se hallanak. De csak hagyjak itt valamit! Csak azt próbáljam meg!

– Bodnár Krisztinát a bejáratnál…!

A férfi a gyékényről. – Átúszott Aligára! Siófokra!

– Csillapodj, az Istenért!

– Eredj haza, Tibor, te szerencsétlen hülye! Szedd a sátorfádat és menj haza!

– Te, én itthagylak!

Fiúk bicikliznek a napozók között.

Nyomukban hangok.

– Mi ez?! Mi van itt?! Kerékpárverseny?!

– Megőrültek?! Elment az eszük?!

– Gyilkosok!

– Itt már mindent lehet!

– Nincs senki, aki…

– Gyilkosok!

– Tankokkal jöjjenek!

– Mit beszél itt tankokról?

– Akkor már inkább tankokkal jöjjenek!

Elfulladt szitkozódás.

Lányok nevetése a Balatonból.

 

Kinek a karja vergődik a vízben furcsa, egyenetlen csapásokkal? Szánalmas csapkodással? Egy fiúé? Egy öregemberé?

 

Éjszaka magára marad a strand. Elhagyták a vendégei. Akárcsak a kabinosok. Az úszómester, a pénztáros, az értékmegőrző, a büfés.

Sötéten csillog a tó vize. Elszórt fényfoltok a túlsó parton.

Bezárt ajtók a kabinsoron.

Lehajtott fejjel álldogálnak a gólyanyakú zuhanyok. Vezekelnek. Mások bűneiért. A tolakodókért, a lökdösődőkért, a fröcskölőkért. Bocsáss meg nekik, Uram!

Kagylók, kavicsok a part kőszegélyén. És valami halott, fehér por.

Felhasított gumimatrac. Elhagyott törülköző összegyűrve, sértődötten.

Szétszórt újságok. Kiolvasott újságok.

Valaki föléjük hajol. Valaki összeszedegeti a lapokat. Egy öreg szerkesztő? Összeszedegeti. Összerakja. Úgy ám! Úgy bizony! Hajlong, hajtogat. Egyik rovat a másik után. Csakhogy mindig kicsúszik valami. A sportrovat. A színház és film. A külpolitika hírei. A bel- és külpolitika.

Tubusok!

Elhajigált tubusok, tégelyek, dobozok, kupakok. Fedővel és fedő nélkül. Szétnyomva, agyonlapítva, kifacsarva. Az már igaz! Mindent kifacsartak belőlük.

Néhány félig üres doboz. A kenőcsben még benne az ujjak nyoma. Ahogy durván, erőszakosan belenyomultak.

Üres üvegek. Sörösüvegek. Üdítőüvegek.

Törött fésű. Leszakadt óraszíj.

Játékok!

Felrúgott vödör. Homokba fulladt ásó. Egy mackó ráborulva a földre. Sárga gumikacsa. Megint egy vödör. Megint egy ásó.

Szél jön. Könnyű, éjszakai szél.

A törülköző megemelkedik és visszahull.

Hunyorgó fénypontok a túlsó parton.

Már csak egyetlen fénypont.

Kattogás valahonnan a magasból. Kattogás, recsegés.

– Bodnár Krisztinát várja…

 

A homokos parton futott a tó felé. Belerohant egy homokvárba. Arrább rúgott egy labdát. Már majdnem elérte a vézna, ingatag lépcsőt. Hirtelen megállt.

Azok ott a tóban!

Fejek, testek, karok. Ellepték a tavat. Oly sűrűn egymás mellett, mintha egy hatalmas abroszról rázták volna le őket. Labdáztak, ringatóztak, alámerültek, felmerültek. Feléje fordultak. Integettek, kiabáltak.

– Irén! Gyere már!

– Mit állsz ott?!

– Mi van veled?!

És közben az a röhögés! Valaki egy megfeketedett üveggel integetett. A tó mélyéből halászta ki?

– Irééén…!

Egy darabig nézte őket. Levágta magát a homokra.

– Irééén…!

– Most mi van ezzel?

– Meddig akar ott feküdni?

– Én behozom onnan!

– Dehogy hozod be!

– Irééén…!

Úgy feküdt mozdulatlanul.

Hullámlovas vágtatott a hullámokon.

Félig felemelkedett. Nézte, ahogy a hullámlovas átrepül a vízen. Közben hallotta a hangokat.

– Bravó! Megmozdult!

– Vigyázz! Elkap a hullámlovas!

– Talán éppen arra vár!

A lovas belesiklott a vízbe. Eltűnt a hullámok között.

A lány visszazuhant a homokra.

 

Egy térd emelkedik ki a Balatonból. Magányosan felbukkanó fej.

Csendes nevetés a tó felett.

– Öregúr! Öregúr!

Fújja a szél a homokot. Az a hirtelen támadt, ingerült szél.

Árnyak futkosása a parton. Kiabálás, káromkodás. Valaki felsivít. Tudtam! Tudtam!

Egy nő elnyúlva fekszik. Nem mozdul. A szél az arcába vágja a homokot. Arcába, hajára, lezárt szemhéjára.

 

Utánam néz. Miért? Mit akar?

A lépcsőfordulónál áll és utánam bámul.

Kit érdekel! Nem fordulok vissza. De akkor is… Egyik tenyeréből a másikba csúsztatja a kulcscsomót.

Az utóbbi időben alig köszön. Azelőtt még megkérdezte. Készül valami? Film? Rádió? Na persze nem valami viharzó érdeklődés. Nem kellett komolyan venni. Nem is vettem komolyan, de mégis…

Megsértődött?

Az ilyeneknél nem lehet tudni. Az biztos, hogy mindig a magáét. Két forint. Vagy most már többet kéne? Egy ötöst?

Mindig köszönök. Előre köszönök. Jó reggelt, Koch úr! Hát akkor a kabinomat…

Miért köszönök én mindig előre?

Figyel. Ahogy végigmegyek ezen az öreg gangon lefelé a lépcsőn. Meg akar tudni valamit. Érdekli valami. De hát egy ilyen régi törzsvendég, mint én! Aki úgyszólván egy napot se mulaszt…

Éppen ez az!

Aki mindig ráér. Mindennap. Kora reggeltől délig. És később se veti bele magát a munkába. Ezt meg lehet érezni. Bűzlik róla. Néha firkál valamit. De hát tulajdonképpen… Bizonytalan figura. Periferikus.

Periferikus…

Nem, azért ez ma már nem számít. Ma már!

Ó, régebben valósággal elsurrantam a kabinosok előtt. Borravaló? Legfeljebb ötven fillér. El se fogadták. Az a néhány összeragadt fillér abban a tenyérben!

Köszöntem. Nem köszöntek vissza. Nem is vártam. Egész mást vártam. Azokban az években. Azokban a bizonyos ötvenes években.

Indulókat bömbölt a strand hangszórója.

A gyár! A gyár! A gyár!

A gyárban már a munka vár!

Csapajevről is volt valami. Csapajev seregéről. A menekülő atamánokról.

És akkor tessék! Mássz be a medencébe! Ússzál! Fürödj! Lubickolj! Áztasd magad! Udvarolj, ha van kinek!

Indulók és munkadalok.

Meg egy olyan könnyű, kellemes dal. Olyan dallamos kis dalocska. Szénát hordanak a szekerek!

Zengett a strand.

Egyszerre csönd. Egy hang a csöndből.

– Zsámboky Jánost kérjük a hangosbemondóhoz! Felöltözve!

 

 

Ott ültek a félkör alakú, szürke kőlépcsőn. Férfiak és nők. Öregek, fiatalok, gyerekek. Fürdőtrikóban, fürdőnadrágban. Egyesek vállán fürdőköpeny. Akadt, aki beburkolózott a köpenybe. Akadt, aki a karjára dobta vagy a térdére fektette. Ültek és vártak.

Kabinosok járkáltak a medencék körül. Fölnéztek arra a várakozó tömegre.

A kabinosok adták meg a jelt. Apró, rövid füttyök. És akkor ki kellett szállni a medencéből. Abbamaradt a fürdés. A tusolás. A heverés a pázsiton, a homokban. A kabint is el kellett hagyni.

A kabinosok ellenőrizték a kabinokat. A ruhák összehajtva a padkán. Az értéktárgyak kis csomagokban. A játékok. Egyáltalán mindenféle holmi.

Ők meg felsorakoztak a folyosón. Lassan, szinte észrevétlenül elindultak kifelé. És aztán a kőlépcsők. Elfoglalták helyüket a kőlépcsőn.

A kabinajtók kitárva.

A kabinosok benéztek. Átvizsgáltak minden fülkét. Nem nyúltak semmihez. Se a ruhához, se az értéktárgyakhoz. Csak ha éppen rábukkantak valakire.

Öregasszony lapult a sarokban a falhoz dőlve.

Leszedték a falról. Gyengéden megtolták a vállát. Elindították kifelé. Kivezették. Eszméletlenül motyogott valamit. Nem törődtek vele. Meg se hallották. Egy kurtára nyírt hajú kabinos kísérte a lépcsőig.

Az öregasszony ránézett azzal a hártyás tekintetével.

– De hát Berendi úr! Maga ismer engem!

– Ismerem, nagyságos asszony!

Egy kislányt a pad alól halásztak elő.

– Nem maradhatsz itt!

A kislány nem védekezett. Keze engedelmesen belesimult abba a másik kézbe. Mintha éppen csak rátaláltak volna egy bújócskában.

Az úszómester a nagymedence szélén. Az úszómester és a masszőrök.

Egy kabinos a gyermekmedencénél. Egy másik a meleg vizesnél. Sehol se találtak senkit. A gyerekek nem fröcsköltek. Az öregek nem áztatták magukat. Nem olvastak újságot a medence falához dőlve.

Szétnyitott napernyő a homokban. Egy kabinos felemelte, megforgatta. Eltűnődve pörgette. Visszatette.

Egy magányos zuhanyból kitört a zokogás. Oly hevesen, hogy belerázkódott. Fehér köpenyes nő megpróbálta lecsillapítani. Többen is körülvették. Szinte átölelték. Hiába! Egyszerre csak magától abbahagyta. És most úgy állt ott sértődötten.

A kabinosok eltűntek. A kabinosok, a masszőrök és az úszómesterek. Visszahúzódtak valahova.

Egy férfi felállt a kőlépcsőn.

– Sebes úr!

– Üljön le! Mit kiabál?

– De hát csak meg akarom kérdezni, hogy…

– Üljön vissza!

Úgy állt ott karjára dobott fürdőköpenyével, akár egy felöltővel. Fogast keresett? Egy olyan kedves, régi kávéházi fogast? Visszaült a kőre. Körülötte térdek. Csupasz, meztelen térdek.

Barnára sült arcok. Olyan egyenletes lesülés. A napozás megtette a magáét. A rendszeres napozás. De most mintha szégyellték volna. A napot, a napozást, a bőr ragyogását.

Női hang a tábor széléről.

– A Nádasék is itt vannak!

– Nagy öröm!

– A Brett Pista! Nézd, ott a Brett Pista!

– Felfedeztél még valakit?

– De hát én csak…

– Ne integess! Nagyon kérlek, ne integess!

Sárgás foltok a szürke égen. Zöldessárga foltok.

A medence vize elhomályosodott. Szürke vizet köpött a fekete pofájú vízköpő. Vastag ajka széthúzódott.

Elgörbült – kétségbeesett vigyor.

Egy kabinos bukkant fel a kőlépcső alatt. Nézett, nézett fölfelé. Kulcscsomó a kezében. Alig hallhatóan csörgette.

– Berkes doktor!

Odafent senki se mozdult. Senki se jelentkezett.

– Berkes doktor!

Kövérkés férfi emelkedett fel. Szólni nem szólt, ahogy ott állt a többiek között. Csupasz mellét dörzsölgette.

– Jöjjön le, doktor úr!

Még mindig nem mozdult. A vállát sikálta.

Egy hang a táborból.

– Na mi lesz, Berkes doktor?

A hang felé fordult. Mintha azt az arcot keresné.

A kabinos a kulcscsomót áttette a másik kezébe. Egyik kezéből a másikba.

Az előbbi hang.

– Mozduljon már!

Lefelé botorkált a vállak és térdek között. Egy térdet gyengéden arrébb tolt. Egy másik térd gyengéden fenéken billentette. Egy láb keresztben feküdt előtte. Egy kéz megfogta a bokáját. Átkulcsolta.

Ráhajolt egy nő nyakára. Bele akart bújni abba a vörösesszőke sörénybe?

Lent állt a kabinos mellett.

Még egyszer visszanézett. Egyetlenegy arcot se látott. Csak azok a felhúzott, hegyes térdek. Előrecsukló fejek. Lelógó karok.

A kabinos elindult. Ő meg a kabinos mellett. Most már nem nézett vissza. Eltűnt a kabinossal.

Egy hang a lépcsőkről.

– Hová ment?

– Telefonálni.

– Mit beszél?!

– Telefonhoz hívták.

– Ugyan kérem!

– Miért ne?

– Nem! Ezt nem mondja komolyan!

– Miért ne?

– Nézze, ha magának tréfálni való kedve… Éppen most! – Megismételte. – Éppen most…

Felsírt egy gyerek.

Felállt egy öreg. Zilált, fehér sörény. Csomókba ragadt szakáll. Két kézzel fogta össze fürdőköpenyét. Mi tagadás! Kissé roskatag. Szinte aggastyán. De mégis! Ahogy így áll a többiek fölött! Egy próféta. Beszélni akar? Beszédet intéz hozzá? Őt keresné az ég szürkesége mögött? Megszólítja? Ne bújj el, Uram! Magad is láthatod, hogy mibe keveredtünk!

Az öreg felemelte a fejét. Rosszallóan ingatta. Mint akit rettenetesen becsaptak. Csúnyán megtréfáltak. Lóvá tettek. Hangtalanul mozgott a szája. Váratlanul feljajdult.

– Dezső! Frigyes! Hol vagytok?! Hová bújtatok?!

Döbbent moraj. A csodálkozásé. A csalódottságé. Mi az?! Hát nem Őt hívja? Nem Őt szólítja?

Dezső és Frigyes!

Kik ezek? A barátai? A régi barátai? De hát akkor meg miért ilyen ünnepélyes? Frigyes! Mi az, hogy Frigyes? Miért nem Frici? Egyáltalán mit akar tőlük? Ígértek neki valamit? Számíthat rájuk? Várhat tőlük valamit? Miért jajong? Miért kiáltja olyan vad dühvel?

– Dezső! Frigyes!

Elnémult. Úgy állt a tömeg fölött gőgös sértődöttséggel. Megtántorodott. Elkapták a karját. Leültették a kőre. Még mindig nem engedték el. Kiszabadította a karját. Hagyjatok! Kérlek, hagyjatok!

Többé nem szólt. Hallgatott. Akárcsak a többiek a szürke kőlépcsőn az elborult ég alatt.

A medencéből leeresztették a vizet.

A vízköpő sötét arca az üres medence fölött.

 

Talán ha nincs az a vihorászás! Az az ostoba vihogás, ahogy felkísérik a női napozóra. Akkor talán megússza. De hát valóságos diadalmenetben hozták fel.

Köpenybe burkolt alak haja homlokába húzva. Így vonult végig a napozóágyak között a kíséretével. Köpenyét szorosan összefogta. Olykor mintha elengedné. Kirobbant a nevetés.

– Katikám! Milyen csinos vagy! Milyen vadítóan csinos!

– Mindjárt találunk egy üres ágyat.

– Ne félj, mindjárt lesz helyed.

– Még sose voltál itt?

– Ezentúl ez lesz a törzshelyed!

– Soha nem mész máshova. Téged már innen el se lehet csábítani!

– Elcsábítani! Elcsábítani!

Tapsikolás. Viháncolás. És az az örökös vihogás!

Erre már azért felfigyeltek. Pedig hát igazán úgy ellustultak. Ellustultak, elbambultak.

Hevertek a heverőkön. Vagy éppen a kövön. Kinek hol jutott hely. Csorgott róluk a napfény. Közben úgy félálomban.

– A hajnalok! Ó, azok a hajnalok!

– Miféle hajnalok?

– Ervin hajnalban félelmetes!

– Éppen hajnalban?

– És éjjel?

– Ó, nem! Ervin éjjel úgyszólván…

– Nem tudnának más témát találni? Nincs más témájuk?

– Ó, bocsánat, kapitányné! De talán ne figyeljen ide!

– Akkor talán egy kissé halkabban!

– Bocsánat!

– Susu, te még mindig a Vezeklőt olvasod? Susu… hallod?

– Ez úgy belebújt a Vezeklőbe! Már egy hónapja azt olvassa!

– Most éppen elaludt.

– Nem csodálom!

– Ez miket olvas!

Tavaly az Örökös! Most meg a Vezeklő!

– Mi ez az őrült nevetés?

– Az a társaság… most jöttek fel! Még sose láttam itt őket.

– Mostanában olyanok járnak ide!

A köpenyes egy nő feneke mögött.

A nő lustán megfordult. Álmosan bámult abba az arcba. Szinte nem is hallotta a hangot.

– Bocsánat! Azt hittem, a Tusek Klári.

– Nem vagyok a Tusek Klári.

– Azt mondták, ő is ide jár.

– Nem tudok róla.

– Nem is ismeri?

– Nem ismerem.

– Elnézést.

Odébbállt a társaságával. Jobbra-balra hajladozott. Olykor odaintett valakinek. Odaköszönt. Kacsingatott. Körülötte pukkadozó, kis nevetések.

Anya a lányával. Elszáradt, mosolytalan arc. Aranybarna, dundus kislány.

Az anya a lány fölé hajol. És mint egy szigorú tréner.

– A combodnál! Ott süttesd! A combodnál meg a melled alatt! Nem érted? A melled alatt!

– A melled alatt! – suttogja a köpenyes.

Az anya félig felemelkedik. Nézi azt az arcot. A homlokba húzott hajat.

– Maga mit akar itt?

– Ó, semmi… semmi!

– Mit bámészkodik?! Egyáltalán kik maguk?!

A lányok nevetgélnek. Arrébb tuszkolják a köpenyest.

Az anya feláll. – Várjanak csak!

A heverőkön felemelkednek a fejek.

A kislány is felemelkedik. – Mi az, anyu?

– Menj a zuhany alá! Nem hallod?! A zuhany alá!

A lány eltűnik a zuhany alatt.

Az anya szemben a köpenyessel. – Szóval?!

– Szóval? – Megpróbál mosolyogni. Olyan jópofa mosollyal. De ez valahogy nem sikerül. Ott áll kifakult, női köpenyében, arcába lógó hajával. Megismétli üresen kongó hangon. – Szóval?

Egy lány a kíséretéből. – Mit akar a Katikától?!

– A Katikától?! A maguk Katikájától?!

A heverőkön abbamarad a beszélgetés. Nincs pletykálkodás, nincs sustorgás. Figyelnek. Éles, elszűkült tekintetek. Figyelnek. Várnak valamire.

– A maguk Katikája!

Közelebb megy hozzá. Belenéz abba az arcba. – Katikám!

Két gyors pofon. Két kemény, száraz pofon.

Egy lány felsikolt. A többiek rohannak a lépcső felé. Eliszkolnak.

A nők felröppennek a heverőkről. Egy pillanat, és körülveszik a köpenyest.

Ő pedig a forró kövön a nők gyűrűjében.

– Vetkőzzön le!

– Na gyerünk! Mi lesz?!

– Kíváncsi volt ránk! Mi is kíváncsiak vagyunk magára!

– Mire vár?!

– Vetkőzzön!

A lépcsők látták. A szürke, kopott kőlépcsők. Ahogy azt a meztelen testet végigpofozták, rugdalták a szűk lépcsősoron.

 

Szétszórt papírdarabok. Szalámi- és parizerhéjak. Elhajigált csontok.

Kopasz fejű madár belekapaszkodik a napozóágyba. Úgy emelkedik fel a levegőbe karmai között a heverővel. Elszáll a napozó fölött.

 

Öreg, magányos kabin a fűvel benőtt parton. Zárja leszakadt. Az ajtó résnyire nyitva. Odabent egy felhúzott térd. Meztelen lábszár. Csupasz váll. A homlok foltja. A vendég. Itt felejtették, akárcsak a kabint. Lassan felemelkedik a padról. Feláll. A térdével löki ki az ajtót. Kilép abban a kifakult fürdődresszében. Körülnéz. Elindul a füvön. Megáll. Megint csak körülnéz. Keres valakit? Talán a társaságát? Azt a régi társaságát?

Tovább az elvadult füvön. De hát hová? Fürödni akar? Milyen tóban? Hol talál itt tavat? Vagy akár csak egy pocsolyát?

Egy kis esti séta? Miért ne? Sétálgat, megáll, nézelődik.

Vissza a kabinba. A padra.

 

Elhagyott tó. Senki se látogatja. A partja is elhagyott. A sziklák, a sziklatörmelékek, a kavicsok. A nádas himbálózik, zizeg, suhog. Bánatos brekegés. Éles, kissé gunyoros madárhang. Ez is abbamarad. Csak valami rekedtes, búgó hang.

 

Az újságpapír szétterült a tócsában. Pillanatnyi mozdulatlanság.

Még fel is emelkedhetne, kissé csöpögve. Még fel is szállhatna.

Aljas, kis beázások a széleken. Sötét folt tört be a közepére. Egyre nagyobb, egyre sötétebb. Elborította. Alámerítette.

 

Tócsa sötét vize az elsárgult füvön. Lehullott, megfeketedett falevelek. Szétázott falevelek. Felhasított konzervdoboz. Meghasadt deszka.

Széttaposott cipő a szikla kövén. Egy lépés, és már bent a vízben. Csakhogy nem mozdul. Minek? Csúnyán elhagyták.

A pertli! A pertlivel kezdődött! Ő hagyta el először. Szétfoszlott, eltűnt. A többit már előre lehetett tudni. Ahogy a nagykönyvben megírták.

A láb kilépett belőle.

A párja belevetette magát a vízbe. Szégyenében? Őt szégyellte? Nem akart vele mutatkozni?

Most már nincs semmi. Csak az a csupasz szikla.

Strandpapucs beleszáradva a megkeményedett, sötét iszapba.

 

Az óra alatt.

Utolsó katonája a szétvert seregnek. Már mindenki elmenekült, de ő még mindig…

Előrehajol a korlátnál.

Nézi az érkezőket. A távozókat. Az uszoda vendégeit. A napozókat. A sétálókat. Ahogy kinyílik egy kabin. Ahogy becsukódik.

És akkor egy hang. Egy halk, gúnyos hang.

– Ez annak a nőnek a fia?

Honnan jön ez a hang? A medencéből? A napozóból? A levegőből? Csak úgy a levegőből?

Távoli nevetés. Suttogás.

Egy társaság. Beszélgetnek. Nevetgélnek.

– Képzeld! Annak a nőnek a fia!

– Ne mondd!

A hangok lehalkulnak. Belevesznek az uszodazajba.

 

Az az alak! Ahogy úgy szivarozva nekidől a kabin ajtajának! Szalmakalapban, fürdőgatyában és szivarozva. Napozik. Eltűnődve fújja a füstöt és napozik. Min tűnődhet? Engem persze meg se lát. Elvesztette egy novellámat. Pedig tudta, hogy egy példányban gépelek. (Elmebaj.) Nem esett kétségbe. Nem is mentegetőzött. Valamit dünnyögött, hogy otthagyta egy telefonfülkében.

Nem is novella… Egy cikk, vagy olyan ismertetésféle.

Ugyan! Én sose írok ilyesmit.

De akkor mégis… arról a francia rendezőről.

Tati! Jacques Tati.

Valahogy ő fedezte fel a tárgyakat. A tárgyak szomorúságát, kétségbeesését. Ahogy magukra maradnak ebben az elhülyült világban.

Elhülyült világ…

Ő mindenesetre elvesztette. Azóta nem köszön. Meg se lát. Átnéz rajtam.

Beleverem a pofájába a szivart!

Egy olyan novellisztikus írás Tatiról.

Megtalálta valaki? Elolvasta? Hazavitte a fülkéből és elolvasta? Megmutatta a feleségének. Te, nézd csak! Egy ócska telefonfülkében bukkantam rá. Tati! Hallottál róla? Valami rendező, meg játszik is. Szóval, rendező is meg színész is. Nem hallottál róla?! Tati! Hányszor mondjam még?!

Senki se vitte haza. Senki se olvasta el.

Tati egy telefonfülkében.

 

Égen, földön zeng az új dal

Ifjúság! Ifjúság!

Fiúk és lányok egymás kezét fogva, láncot alkotva rohantak át a strandon. Átgázoltak a napozókon. Belerohantak a medencébe. A meleg vizes medencébe az öregek közé. Sugárban spriccelt a víz. Az öregek a medence falához húzódtak félig megvakulva. Akadt, aki kimászott. Görnyedten állt a medence mellett. Állt, reszketett. Csorgott róla a víz. Akadt, aki a rohanó lánc felé tartotta karját. Nyomorúságos mozdulat. A két kar úgy maradt a levegőben.

Zsámboky János nem mászott ki a medencéből. Felállt. Megrázta magát. De nem mászott ki. Nem hagyta el a medencét.

Az arcok elrohantak előtte. Azok a vidám, nevető arcok.

Zengett a dal.

Egy pillanat, és megragadják, hogy aztán… Nem ragadták meg. Kirohantak a medencéből.

Egy arc visszafordult. Egy fényben fürdő lányarc. Kivált a láncból. Otthagyta a társait. Feléje indult. Megállt előtte. Mosolygott. Barnára sült arc, fekete haj. És az a mosoly. Meglehetősen fenyegető. Pártmosoly. Nézte, nézte Zsámbokyt. Lassan megenyhült a mosolya. Megtelt szeretettel. Akárcsak régen abban a cukrászdában. A Hauer cukrászdában.

– János!

És mert Zsámboky még mindig hallgatott.

– Régen láttalak. – Körülnézett az öregek között. – Te ide jársz?

– Olykor.

– Itt áztatod magad? – Felnevetett. – Persze! Hiszen nem tudsz úszni.

– Nem… azt nem.

A lánc eltűnt valahol a strand másik végén. Megint feltűnt hosszan kígyózva. Körülfogták őket.

– Régen nem láttam tőled semmit.

– Mit akarsz tőlem látni?

– Hát novellát. – A hang kedves, szinte puha. – Vagy mostanában zenét szerzel?

– Kit tudja! Lehet, hogy megpróbálom.

A mosoly ismét megkeményedett.

– Nem írsz semmit?

– Dehogynem! Csak tudod…

– Tudom! A te figuráid, azok az ácsorgó, lődörgő figurák… Nem gondolod, hogy most már azért…

Zsámboky széttárta a karját.

A lány is széttárta a karját. Kedvesen, csúfondárosan.

– Persze, ez nem olyan egyszerű.

Éles pillantás az öregek felé. Mintha ők akadályoznák meg Zsámbokyt, hogy valami mást írjon. Valami egészen mást.

– Időt adunk neked.

– Tessék?!

– Mi időt adunk neked.

A lánc hátrébb húzódott. Majd megint közelebb.

Zsámboky végignézett az arcokon. Nem, ezek nem adnak időt.

A lány belehajolt az arcába.

– Nagyon sok krémest ettem? Na ne vágj olyan buta képet! Akkor a Hauernál?

– Nem olyan vészes.

– De hiszen alig volt pénzed.

Zsámboky csak hallgatott. Majd váratlanul.

– Mindig Marxról beszéltél!

– Marxról!

Egy régi, meghitt mozdulattal végigsimított Zsámboky arcán. Otthagyta. Eltűnt. Elrohant a lánccal.

Zsámboky ottmaradt az öregek között. Gyanakvó, ellenséges tekintetek között.

 

 

Lányok a napozóágyakon. Egymás mellett, mint az intézeti növendékek. Nem beszéltek, már nem is lehetett tudni, mióta. Néha valaki átfordult a hátára, lelógatta a karját. Néha valaki a zuhanyhoz ment.

Az egyik lány előtt egy fiú csípőre tett kézzel. Mintha valahonnan a magasból ereszkedett volna le.

A lány felemelkedett. Szeme elé tette a tenyerét. Köszönni akart, de végül is a fiú szólalt meg.

– Ide figyelj!

Csöndesen beszélt, szinte szótagolva, mintha leckét diktálna.

– Ne futkoss a barátnőidhez, és ne panaszkodj rám, mert én akkor se járok veled, mert nekem nem lehet előírni, hogy kivel járjak. És ha nem maradsz nyugton, akkor a pofádba verem a facipős talpamat!

A lány a könyökére támaszkodott. Kegyetlenül szúrta a könyöke, valósággal belefúródott a hátába.

A fiú előtte állt.

Csönd a napozón.

Egy hang az öregasszonyok felől.

– Mit mondott a fiú?

A lány nem tudott felkelni és nem tudott visszafeküdni. A könyöke belefúródott a hátába.

A fiú eltűnt.

Megint az a sipítozó hang.

– Mi az? Mit mondott?

 

Az a kéz! Ahogy feléje nyúlt!

– A számot!

Ő meg csak kotorászott abban a szánalmasan kis zsebben. A fürdőnadrág zsebében. Zseb? Éppen csak egy rés. Egy ujjal, persze. Egy ujj egyetlen mozdulata. Semmi. A kerek pléhkarika sehol. Beljebb csúszott? Mi az, hogy beljebb? Hova beljebb?

Az ujj visszahúzódott. Otthagyta a zsebet. Meglógott. Átadta a helyét egy másiknak. Csak rajta! Sok szerencsét! Ő megtette a magáét!

A társa se talált semmit.

A nagyujj nem is próbálkozott.

Nem úgy a kicsi. Az fürgén csúszkált a zsebben. A kis igyekvő. A körmével kaparta. Hiába! Ha nincs, nincs! Ahol nincs, ott ne keress!

A zseb kifordulva.

Visszagyűrte. Közben lehetetlenül ostoba mosollyal.

– Higgye el, kérem, hogy…

A kabinos elfordult. – Én mindent elhiszek.

– De hát nem hagyhat itt… Így…!

Végignézett magán. Meztelen test, bolyhos mellkas. Fürdőgatya. Kissé görbe, görbe lábak. Koszladt strandpapucs.

A kabinos visszafordult. Mintha leltárba venné. Majd odakerül a kiselejtezett napozóágyak közé.

Ő pedig még mindig azzal a hülye mosollyal. – Talán úszás közben…

– Mi az, hogy úszás közben?

– Akkor csúszhatott ki!

A kabinos csak nézte. Úszás közben! Tud ez egyáltalán úszni? Most meg a kabinjáról makog.

– Itt kell lennie… az emeleten!

Az még mindig csak nézte. Mi az, hogy itt kell lennie? Miért? Talán nincs is kabinja. Talán csak egy rácsos rekesz odalent a mélyben. Oda gyűrte bele a holmiját. Kabin! Még hogy kabin!

Váratlanul vállat vont.

– Induljunk!

– Induljunk?

– Mutassa meg a kabint! A kabinját!

Elindult a kabinsoron. Mögötte a kabinos.

Bizalmatlan, barna ajtók. Elsurrant mellettük. Az egyiknél megállt. Feléje hajolt. Ismersz! Ismerned kell!

A kabinos kinyitotta.

Egy nadrág fogadta. Zöld ballonnadrág az akasztón.

– Ez az?

Csak intett a fejével, hogy nem, nem… De azért még nézte a nadrágot. Mintha még nem adná fel a reményt.

Az ajtó becsukódott. A nadrág eltűnt.

Tovább a kabinsoron.

Megállt. A kabinos is megállt.

– Kinyissam?

– Azt hiszem, inkább ne…

– Azt hiszi?

Még ott állt az ajtónál. Egy pillanat, és kinyílik. Úgy magától. Megnyílik előtte. Befogadja. És odabent minden olyan ismerős. Az ing, a nadrág, a vászoncipő.

Az ajtó nem nyílt meg.

Tovább… tovább… És már egy másik folyosón.

Kulcscsörgés. Nem sürgetően. Ó, dehogy! Csak hát éppen…

Rákoppintott egy ajtóra. Szerény, halk kopogás.

Odabent egy fürdőköpeny. Kék-fehér csíkos fürdőköpeny. Szemüveg a padon. Újság hanyagul odadobva.

– Ismerős?

Riadtan visszahúzódott.

Egymásra dobált ingek a következő kabinban. Férfiingek, gyerekingek. Egy-család.

A kabinos két ujjal felcsippentett egyet. Meglengette előtte.

– Parancsolja uraságod?

– Nem! Nem!

Megint csak tovább.

Fürdőköpeny szállt mögötte széttárt karral. Nadrág kifordult zsebbel. Ingek, alsónadrágok. Szálltak, keringtek körülötte.

Ráborult egy ajtóra. Lassan levált róla. Hátrafordult.

A kabinos sehol.

Ő pedig…

 

Fürdik a Huncut Aggastyán. Lubickol a medence vizében. A kék medence kék vizében. Pancsolgat. Csapkodja a vizet maga körül. Hátradől, mint egy heverőn. Karját hátranyújtja. Mi ez? Hátúszás? Dehogy! Nyújtózkodás. Sárgásősz haj, sárgásősz bajusz. Valahogy fehérből sárgult a haj, fehérből a bajusz. Tekintélyes orr. Kedélyes, de azért kissé fenyegető. Acélosan kék szem. Atyai tekintet. Jóságos, de azért…

Körülnéz a Huncut Aggastyán.

És kit lát?

Egy bájos, kis leánykát a lépcsőnél. Ennivalóan bájos abban a piros fürdőtrikójában, piros gumisapkájában. A lépcső korlátját fogja. Belekapaszkodik. Oly félénk. Nem is mer rálépni a lépcsőre.

– Kicsikém! Kedveském! Mi a baj? Megijedtünk valamitől? A víztől?

Huncut Aggastyán már a lépcső alól, mint egy kissé foszladozó matrac.

– Csak nem félünk a víztől?

A kislány összerezzen. A bájos gyermek csak nézi azt a sárgás bajuszt odalent a vízben. A feléje nyúló kezet.

– Bátorság, gyermekem!

Még nem mozdul. Kemény kis melle megremeg. Kemény kis feneke megremeg. Keze még a korláton.

A sárga bajusz elsüllyed, alámerül. Egy pillanat, és felbukkan.

A Huncut Aggastyán elindul fölfelé a lépcsőn. Kitárja karját.

– Gyere kicsikém!

A kislány belesétál azokba a karokba. Egy kéz átfogja a derekát. Alig érezhetően végigsimít rajta.

– Még egy lépcső… na még egy! Már bent is vagyunk!

Egy pillanatra se engedi el. A kéz kicsit feljebb siklik, kicsit lejjebb. Megint a derekán.

– Meg kell tanulnod úszni! Egy ilyen kislánynak nem szabad félni a víztől. Semmitől se szabad félni!

Két karjába veszi a kislányt. Úgy fekteti rá a vízre.

– Aranyhalacskám! Én kedves, kis aranyhalacskám!

 

Kibújik a medencéből. Jön felfelé a lépcsőn. Csorog róla a víz. Megáll. Megrázza magát a napon. Meztelen mellét püföli. Dühödten prüszköl.

– Soha nem kapott Baumgarten-díjat Bartos Dénes! Soha az életben! Segélyt, azt igen! Díjat soha! Más a segély, és más a díj! Ne keverjük össze!

 

Egy nő felnéz a napozóágyról. Fellobbanó tekintet.

– Egy pap! Egy olyan öreg pap, akinek még soha nem volt dolga nővel! Először nem is tudna velem mit kezdeni. De aztán…! Egy kültelki plébános. Pókhálós, öreg pap a gyóntatófülkében! Hallgasson meg, atyám! Meg kell hallgatnia! Ó, atyám!

Belenyomja azt a fejet a vízbe. A medence tündöklő vizébe. Elkapja hátul a nyaknál, ahol már oly rövid a haj, ahol már nincs is haj. Ott lehet úgy igazán elkapni. És aztán jól belenyomja a vízbe. Újra és újra belevágja. Az eszméletlenségig.

– Komiszkodsz?! Komiszkodsz?!

A fiú nem tud felelni. Hangja sincs. Arca sincs.

Kemény lemez a víz. Szétpattan apró darabokra.

A felspriccelő víz belefröccsen az égbe. Szétesik az ég.

Kirántják a medencéből. Belevágják.

Kihúzzák.

A kis arcát kirázzák, mint egy rongyot. Kirázzák belőle a vizet.

– És ha még egyszer rossz leszel, leduglak a medence fenekébe, és akkor soha többé nem leszel rossz! Soha többé!

 

Bízd rá magad a vízre!

Nem, ezt anya nem mondhatta. Ő nem mondott ilyeneket. Talán valaki más. Talán egy lány. Nevetve nézte, hogy mit művelek a medencében. Leszólt vagy a korláthoz dőlve. Bízd rá magad a vízre!

 

– Tudod hol akadtam rá az Erzsire? Egy konyhában!

– Miféle konyhában?

– Egy olyan üzemi… És tudod, mit csinál? Osztja a levest! Az ő múltjával! Az ő mozgalmi múltjával!

– Te mit kerestél abban a konyhában?

– Ellenőrzés. Szóval, tudod, olyan ellenőrző körút.

– Ja, igen!

– És kit látok egy olyan kondér mögött? Egy olyan hatalmas, gőzölgő kondér mögött? A Borsodi Erzsit! Ahogy meri a levest. Egy darabig csak néztem. Erzsi! Megismersz? Ő meg csak mosolygott. Bólintott és mosolygott.

– Beszélgettetek?

– Beszélgetni?! Ott?! Azon a helyen?! Csak éppen megkérdeztem. Erzsi! Mit csinálsz te itt? Ő még mindig csak mosolygott. Láthatod! Osztom a levest! De hát te… mégis éppen te, aki… Miért? Ez is munka. Ezt mondja nekem. Hogy ez is munka. Az ő múltjával! Azzal a múlttal!

 

A rács mögött.

Fegyencek odalent a mélyben a szekrények rácsai mögött. Ingek, nadrágok, alsónadrágok. Cipőkbe tűrt zoknik.

Barna pad a cellák előtt. Azon a hozzátartozók. Ülnek és várnak. Beszélőre? Kiszólítják a foglyokat egy kis beszélőre? Mégis, hogy lássák egymást. Hogy néhány szót válthassanak.

Vagy ez már a szabadulás? A szabadulás pillanata?

Jön az őr. Nyitja a zárat. Néhány ing kizuhan. A gazdája nyakába borul. Kicsúszik egy nadrág. A zoknik várnak. Ők hagyják el utoljára a zárkát. A zoknik és a cipők.

Összegyűrt zsebkendő a földön. Ragacsos csomó.

Senki se nyúl utána. Senki se veszi fel.

Elvadult, öreg fegyenc. Otthona sincs. Börtöne sincs.

 

Géza úgy dél felé jön. Dehogyis dél felé! Sokkal később.

Géza írt egy regényt. Zsámboky soha nem ír olyan regényt. Soha az életben.

Géza Mártával sétál a medence körül. Róják a köröket.

Egy padon a medence mellett. Kávéznak papírpohárból.

Úsznak.

A medence korlátján lógnak. Kifelé néznek, mint egy régi fényképről. Zsámboky felé intenek. Odaköszönnek valakinek. Beszélgetnek. Már nem is beszélgetnek. Csak úgy lógatják magukat a korláton.

Márta elengedi a korlátot. Mintha hirtelen rászólt volna valaki. Hátra dobja magát. Úszni kezd. Távolodó mosoly. Riadt, bocsánatkérő mosoly.

A víz bizonytalan csillogása.

Géza odafent a bridzselők között.

Lejön a tetőről. Levágtat.

A medence körül járkál. Belebámul a medence vizébe. Megint csak köröz. Türelmetlenül, ingerülten. És valami olyan kétségbeeséssel. – Márta! Nem láttátok? – Zsámboky felé fordul. – Te se? Az csak a fejét rázza. Nem, ő se.

Géza elrohan a kabinsor előtt.

Zsámboky a padon. Kávét kortyolgat papírpohárból.

Fölötte egy hang. – Mostanában gyakran találkozom a neveddel.

– Megrázó lehet.

– Lapok, rádió, televízió… Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy futtat valaki.

– De te ismersz.

– Mi az? Csak nem sértődtél meg?

Zsámboky hallgat. Nem néz fel a pohárból.

Az a lány időt adott nekem! Az a lány a strandon. Mi lett vele? Eltűnt. A Rajk-per után nem láttam többé. Megölték? Vagy él még valahol? Mindenesetre eltűnt. Az indulók is elhallgattak. Csönd lett. Nagy csönd.

Zsámboky a kabinban. A falhoz dől. A térdét dörzsölgeti. Hirtelen kiegyenesedik.

Időt adunk nektek!

Ezt mondta a lány. Ahogy kitépte magát a láncból, és odaszaladt hozzám.

Időt adunk nektek!

Szóval nemcsak nekem. Még valakinek? De kinek? Kilehetett az a másik?

Lukács György!

Akár egy horogütés. Belekábult.

És aztán eszméletlen fáradtság. Kimerültség. Végigdől a padon. Belezuhan valamiféle álomtalan álomba.

Árnyak járkálnak odakint. A kabinosok. Még nem kopognak. Még nem szólnak be. Csak járkálnak.

 

Az ivócsarnok üvegpagodája.

A vendégek szürkés pohárból kortyolgatják a gyógyvizet. Hosszúkás pohár öblös szájjal. Mintha korsónak indult volna, de aztán valahogy mégse… Elkedvetlenedett, elszürkült. Talán sört szeretett volna adni. Habos, barna sört. Vagy világosat. Mindenesetre habzó, derűs sört. Kövér, derűs vendégeknek. De hát savanykás gyógyvíz savanykás vendégeknek.

Négyszögletes kőpárkány a pagoda közepén. Valaha itt egy szobor állhatott. Egy úszóbajnok, aki az uszodában trenírozott. Évekig itt álldogált. Elhagyta az ivócsarnokot. Elment a kedve a poharaktól, a vendégektől.

Fehér köpenyes nő négyszögben. Észrevétlenül nyújtja át a poharat. Soha nem néz bele egy arcba.

A vendégek a hatalmas üvegablak mögött. Üvegarcok az üvegablak előtt. Az uszoda kertjét nézik. A kopár, téli fákat. Akad, aki az utca felé fordul. Makacsul bámulja a villamosmegállót. A leszállókat meg a felszállókat. Az üres síneket.

Kerek fejű férfi hatalmas, ősz bajusszal. Tekintetében ködös szomorúság.

Egy hang a poharak közül.

– Maga ott volt Sabácnál.

Egy gyógyvizes pohár a magasba emelkedik.

A bajuszos nem emeli fel a poharát. – Hallottam róla… a szuronyrohamról. De én nem voltam ott.

– Maga ott volt. A roham előtt még mutatott is egy fényképet.

– Miféle fényképet?

– Egy lányról. A lugasban ül és mosolyog. Mellette egy fiatal katona. Az maga lehetett. Csak akkor még nem volt bajusza. – Elhallgat. Vár egy kicsit. – Később elvette azt a lányt?

– Nem vettem el senkit. És nem mutattam semmiféle fényképet.

A pohár visszahúzódik.

– Maga ott volt Sabácnál.

Nincs ingerültség ebben a hangban. Inkább némi levertség. Egy öreg katona felfedezi a bajtársát. És az nem akarja megismerni. Így is jó. Nem kell erőltetni.

Csönd a csarnokban.

Kortyolgatják az iszapszürke vizet.

Arcok az ablaküvegen. Arcok és poharak rátapadva az üvegre.

 

– Magát még sose láttam itt télen.

– Miért akar engem télen itt látni?

– Á, semmi! Csak tudja, maga valahogy nem egy olyan igazi.

– Mit akar ezzel? Miért nem vagyok én egy olyan igazi?

– Csak napozni jár ide. Csak azért, hogy egy kis napot kapjon.

– Először is minden reggel leúszom a hosszomat…

– Ne mondja! A hosszát! És mi a maga hossza?

– Kétszer átúszom a medencét.

– Kétszer? Éppen csak megmártózik, és már itt van a napozón!

– Mondja, maga figyel engem?

– Egyáltalán! Egyáltalán! Csak éppen mondanék valamit.

– Halljuk.

– Üljön ki egy padra.

– Mit akar ezzel?

– Egy pad a téren. Nincs annál jobb.

– Miért akar engem kiültetni a térre?

– Magának éppen megfelel. Nem kell ide kijönni azért a kis lesülésért. Ott is megkapja azt a kis színt.

– Ide figyeljen! Maga engem ne küldjön ki a térre! Én évek óta ide járok! Én egy igazi Balázsos vagyok!

– Micsoda maga?

– Balázsos. Ha jól tudom, Balázs uszodának hívják ezt a…

– Jól tudja! De maga akkor se egy igazi. Gőze sincs róla, milyen egy téli uszoda.

– Már megint ez a téli uszoda!

– Kérem, higgyen nekem! Ne fárassza magát! Egy pad a téren! Érti? Egy pad!

 

Dühödt elszántsággal napozik a pad vendége. Lehunyt szem, összepréselt ajkak. Ingét kigombolja. Letépi magáról. És most már övig meztelen. A nap elhagyja. Utánamegy. Egyik padról a másikra.

 

Elnyűtt nő az üzlet ajtajában. Odatartja arcát a napnak.

Elszáradt lakó a ház udvarán. A gangon. Átlépnek rajta. Benyomják a falba.

Járókelő az utcán. Séta közben nekidől a falnak. Vagy éppen csak megáll egy pillanatra.

Kis baka menetelés közben. Nyitott ing a nyári hőségben. Darabka vörös folt a nyaka körül.

Egy lakó a köpésnyi erkélyen.

Ablaklyukból a merevgörcs ájulatában.

És a lányok! A kapualji lányok!

Rohangálnak a kapualjban. Röpíti őket a huzata. Szállnak a huzatban.

Lányok! Kapualji lányok!

Mit kaptok ti a naptól?

 

Fehér palota barna tetővel. Fehér lépcsősor. Elutasítóan rideg. Nem tűri, hogy fölfelé nyomuljanak rajta. Nem tűri a népvándorlást. Az ostromot. Miféle ostromot? Ki merészelne rálépni ezekre a lépcsőkre? Ki merészelne bejutni a palotába? Behatolni? A kastély urával találná szembe magát. Vagy inkább a szolgahaddal. Maga a kastély ura láthatatlan. Behúzódott egy belső terembe. Egyedül üldögél. Vékony, fehér keze az asztalon. Az asztal lapjára helyezve. Ez a kéz akkor is ott marad, ha ő feláll és elhagyja a termet. A kastély ura a levegőbe mered. Olykor kinéz az ablakon. A kastély hölgye végigsuhan a folyosón.

Odalent pedig…

Hát igen, mégiscsak összegyűlt a tömeg. A lépcsők alján. Fölfelé bámulnak. Sustorgás, pusmogás. Álmélkodó sóhaj.

– Nézd meg! Most ezt nézd meg!

De hát ki merne rálépni ezekre a lépcsőkre? Ki merészelne ilyesmit?

Egy férfi elindul. Egyedül, magányosan. Aprócska pont a lépcsősoron. Megy, megy fölfelé. Lehet, hogy tüzet nyitnak rá onnan fentről.

Már nincs egyedül. Követői támadnak. Mégpedig asszonyok. Igen, igen! Asszonyok gyerekkel. Lassan lépkednek fölfelé. Lassan, de elszántan.

A hófehér lépcsők megalázása.

Nincs senki, aki megvédené őket? Őrség! Hol az őrség?! Vagy maga a kastély ura, ha már nem akad senki. Ha már mindenki cserbenhagyta.

Nincs őrség.

A vár ura se tűnik fel.

Ők meg jönnek fölfelé. Hangtalanul. Némán. De egyre többen. Ellepik a lépcsősort.

A férfi már odafent. A férfi, aki felvezette őket. Megáll és visszanéz.

A tömeg hullámzása. Vállak és hátak lökdösődése. Szatyrok és táskák. Botok verdesik a lépcső kövét. Botok dühödt kopogása. Egy gyerek felvisít. Fütyülés. Kiabálás. Mi az?! Mi lesz már?!

A férfi csillapító mozdulata. Mintha mondana is valamit. Mit akar? Mit akarhat? Nyugalomra inti őket? Veszélyes játék. Egy pillanat, és elsodorják.

A medence körül a letaposott füvön. Oly szorosan, mintha egymásból nőttek volna ki. Egy nő félig felemelkedik a törülközőjéről. Ráncos, vörös arc. A nap csúnyán elbánt vele. A nap nem kedvelte ezt az arcot. Nem tartozott a kedvencei közé.

A nő végignéz a táboron.

– Micsoda tömeg!

– Miért? Mit várt?

– De hiszen nincs is vasárnap!

– Ki mondta, hogy vasárnap van?

– Semmiféle ünnep. Se vasárnap, se semmiféle ünnep. – Kétségbeesett dühvel. – Micsoda tömeg!

– És akik még odakint vannak! Akik kint rekedtek!

Ez oly idegenül hangzik. Akik kint rekedtek! Verssor egy régi-régi versből.

Férfihang távolról.

– Senkit se szabad beengedni!

Egy gúnyos hang.

– Meg tudná mondani, miért?

– Még kérdi?! Hiszen lélegezni se tudunk!

– Ne lélegezzen! Ki mondta magának, hogy lélegezzen?

– Ide figyeljen, uram!

– Nem biztos, hogy odafigyelek.

Hohó! Itt mindjárt kirobban valami. Azok ketten felugranak. Egymásnak esnek. Á, dehogy! Csak az a nő álldogál napon. Bódultan, eszméletlenül. Megismétli azt a furcsa szót.

– Kint rekedtek…

Azok körülveszik a strandot. Ostromgyűrűbe fogják. Megrohanják. Nem lehet őket visszaverni. Benyomulnak. Berontanak. És akit itt találnak…!

Egy lépés a medence felé. De mindjárt megáll. Lecövekel. Bejutni a medencébe? Most?! Fröcskölnek, labdáznak. Ráúsznak az emberre. Talán már a vizet is kiszorították.

Két hegyes mell emelkedik ki a strand füvéből. Aranybarna arc, lehunyt szem. Szétvetett lábak.

Az asszony csak nézi. Ez aztán lesült! Ez igen! A két mell pedig… Egy vonat is befuthatna közéjük.

A lány körül járkál. Egyre ingerültebben. Hirtelen megáll a két mell között.

– Maga mióta jár ide?

A lány nem néz fel. A melle meg se rezzen.

– Ne csináljon úgy, mintha nem hallotta volna! Magát még sose láttam itt!

– Hiányoztam magának? – A lány felül. Átkulcsolja a bokáját.

A másik elakad. De csak egy pillanatra.

– Egyáltalán nem hiányzott. Se maga, se a többiek.

– A többiek?

– Akik betolakodtak ide! Akik felfedezték ezt a helyet! Úgy egyszerre… Érti?

A lány mereven bólint.

– Szóval amikor divatos lett. Addig valahogy nem tudtak róla. Maga például hova járt azelőtt?

A lány nem felel. Figyelmesen nézi az asszonyt. Majd alig hallhatóan.

– Arrébb húzódna egy kicsit?

– Mit csináljak?

– Ne haragudjon, de elfogja a napot.

– Elfogom a napot?! Még hogy én…?!

– Ne haragudjon. – Lehunyja a szemét. Visszadől.

Az asszony anélkül, hogy tudna róla, arrébb lép. De most már ömlik belőle.

– Leányfalura járt, vagy mit tudom én hova! Talán a Duna is megfelelt… valamelyik szabad strand! Egy harmadosztályú uszoda! Aztán egyszerre csak…

Fejek emelkednek fel. Felemelkednek és visszahullnak.

– Én már a megnyitáson itt voltam! Igen! Igen! Amikor megnyitották ezt a strandot!

Egy távoli hang.

– És még nem kapott szobrot? Magának itt szobrot kell állítani!

Nevetés hullámzása.

A nő megfordul. Mintha azt az arcot keresné.

Az arc sehol. Csak az a nevetés. Valahonnan a mélyből. A földből.

Ő meg úgy áll ott a napon, a kikopott füvön. Előtte a két mell. A barnára sült, mozdulatlan leányarc.

A lány fel se néz. – Köszönöm.

– Mit köszön?

– Hogy arrébb ment.

– Arrébb… igen… – Elindul a napozók között. Felemel egy törött sörösüveget. Viszi a szemétkosár felé.

 

Vizet köpött a vízköpő.

A férfi a zuhatag alatt. Lehunyta a szemét. Hunyorogva felnézett. Ezernyi apró csillámló darabka a medence. Prüszkölt. Hátát, vállát csapkodta. Megfordult. Szembe a vízköpővel. Kitárta mellét a zuhatagnak. És akkor ránézett arra a…

Sötét pofa sötét vigyorral. Okádta magából a vizet.

Ismerős… valahogy olyan ismerős. A belapított orr. Az alacsony homlok. Nem, ennek nincs is homloka. Benőtte a haj. Göndör, fekete fürtök. Csigákba merevedett fürtök. És az a gunyoros tekintet. Most meg, mintha elborulna. Maga a kétségbeesés. A dühödt kétségbeesés.

A férfi az arcára tapasztotta a vizes tenyerét. Lassan végighúzta az arcán.

– Szarvasi!

A vízköpő köpte a vizet.

A férfi megismételte.

– Szarvasi!

Kissé hátrébb húzódott. Olyan sugarat kapott a képébe!

– Hogy kerülsz ide, Szarvasi?

Az még mindig nem felelt. Csak a tekintet sötét csillogása.

De ő nem hagyta abba. Lassan oldalt fordult. Talán, hogy senki se vegye észre. Hogy senki se hallja.

– Nem mondom, én se vittem valami sokra. Mire számíthat itt az ember! De hát te… az iskola büszkesége!

Behúzódott a vízköpő alá. Oly szorosan, hogy már nem is érte a víz. Csak éppen egy-két csepp.

– Terveid voltak… mindenféle terveid. Színház? Film? Dehogy! Ostobaság! Diplomáciai pálya! Hát persze! Te diplomáciai pályára készültél. Követségi attasé… nem is tudom.

A vízköpőből ömlött a víz.

A férfi előbbre jött. Megpróbált fölnézni arra a megfeketedett arcra.

– Nem lettél attasé, Szarvasi!

A régi osztálytárs elhallgatott. Nézte, nézte azt a megkövesedett, fekete arcot. Belevette magát a vízbe. Úszni kezdett. Visszanézett.

– Viszlát, Szarvasi!

Ébresztőóra a strand homokján. Enyhe pocak, kurta lábak. A kissé homályos üveg mögött a nagymutató meg a kismutató. Fél tizenegy múlt tíz perccel. Türelmes ketyegés. Nem zavarja a strand zsivaja. Ő se zavar senkit. Néhányan körülállják. Mosolyognak. A vállukat vonogatják.

– Egy vekker!

– Kié lehet?

– Senkié.

– Hogyhogy senkié? A gazdája bement a vízbe.

– Nincs gazdája.

– Mi az, hogy nincs gazdája?

– Senkije sincs. Te! Én ezt már láttam valahol!

– Ezt a vekkert?

– A Luxorban. A Luxor kávéházban.

– Ugyan már!

– Ott állt egy asztalon. Körülötte a társaság. Vitatkoztak, ittak, kártyáztak. De aztán magára hagyták.

– Szóval kávéházba jár.

– Meg moziba. Kávéházba meg moziba.

– Miféle moziba?

– A Roxyba. Tudod, az a kis mozi a pályaudvar környékén.

– Az a Honvéd.

– Hát nekem még Roxy.

– Neked Roxy, de most már Honvéd. És ott találkoztatok?

– Egy páholyban ült.

– Nem mondom! Jól megy neki!

– Ketyegett… de alig hallhatóan.

– Akárcsak most.

– Mit adtak abban a moziban?

– Volt egyszer egy Vadnyugat.

– Aha… az a western.

– Bukik a westernekre!

– Éli világát.

– Azért valahogy olyan vidékies.

– Hát vidékről került fel. Egy vidéki úr. A családját otthon hagyta.

– Látni se akarja őket.

– Benéz egy kávéházba… egy moziba. És most strandol.

Elhallgattak. Nézték azt a köpcös, kis öregurat, ahogy ott áll a strand homokján.

 

Páholy a strand mezőnye fölött.

Áznak a meleg vízben. Kihajolnak a korláton. Nézik a heverő testeket. A zsúfolt medencét. Belebámulnak a levegőbe.

Párolognak.

Gőzölögnek.

Szétfőnek.

Szállnak az arcok a gőzben. Léggömbök a strand fölött.

 

Elnyúlt a padon, elnyúlt a napon. Szemét lehunyta, lábát hosszan előrenyújtotta. Átadta magát a napnak. A strand sétányán. Azon a sziklák közé vájt sétányon. Hirtelen megborzongott. Borzongás futott végig rajta. Felnézett.

Szikár, csontos arcú férfi a pad előtt. Kopasz fej. Bozontos, fehér szemöldök. A Mogorva Aggastyán. Szótlanul nézte a lányt. Az félénken összehúzódott. Egy ártatlan gyermek félénkségével.

Mogorva Aggastyán előrehajolt. Ujjával rákoppintott a lány térdére.

– Nem fél?

A lány megrázta a fejét.

– És ezek a foltok a lábán?

– Foltok? – Végignézett a lábán. – De hát én nem látok semmiféle…

– De én igen! Nekem olyan szemem van! Vagy azt hiszi, hogy egy magamfajta öregember már semmit se lát?!

– Ó, nem, dehogy! És tessék leülni! Tessék helyet foglalni!

– Nem ülök le és nem foglalok helyet! Bár én bírom a napot. De maga, gyermekem…

A lány szája hangtalanul mozgott. Ő maga megmerevedett.

Az öreg megint rákoppintott a térdére: – Egyelőre még csak halványpiros foltok…

– Egyelőre?!

– Tönkremegy a bőre!

– Azt hiszi? Azt tetszik hinni?

– Nem hiszem! Tudom!

Egyetlen mozdulattal felrántotta a lányt.

– Az árnyékba! – Rávert a fenekére. – Mozgás! Egy-kettő!

A lány lehajtotta a fejét. Engedelmesen hagyta, hogy a csuklójánál fogva elvezessék.

 

Még hallotta a hangokat. A kiáltásokat. A riadt, kis nevetéseket.

– Béla! Béla!

– Apuuu…! Mi van?! Eltűntél?!

– Öregem! Hová bújtál?

– Gyere már elő!

– Béla!

– Apuuu…!

Ő csak futott felfelé a kanyargós, hegyi úton. Kifakult, barna fürdőnadrágban, kezét melléhez szorítva.

Mikor lépett le a sétányról? A strand sétányáról?

Egy ideig még együtt mászkáltak. Aztán egyszerre csak… Már régen készült erre? Vagy csak így hirtelen? Ahogy meglátta azt a szűk ösvényt a fák között? Mindenesetre nekiiramodott. Az első pillanatban észre se vették. Még most is azt hiszik, hogy valami tréfa. Hülye tréfa, de tréfa.

A hangok elmaradtak mögötte.

Kicsit lassított. Megint rákapcsolt.

De hát mi ez? Mit akart? Hová rohant abban a régimódi, lötyögős fürdőnadrágban?

Tovább! Tovább!

Soha ne hallja azokat a hangokat! Soha ne lássa azokat az arcokat!

Megállt.

Valaki köhög. Most meg valami vihogás. Olyan diadalmas vihogás. Hohó, öreg! Elcsíptünk! Mégis, hogy képzeled?!

Követik. A nyomában vannak.

Megfordult.

Nem, semmi… Alighanem feladták. Egy darabig még utána loholtak, de aztán…

Leült az ösvény szélén. Végigsimított a meztelen lábán.

A medence zaja. Messziről, de mégis tisztán. Nevetés, kiabálás. Rövid, rendreutasító sípszó.

– Nem labdázunk a medencében!

Megismételte, ahogy felállt.

– Nem labdázunk!

Álldogált egy kicsit. Bámészkodott.

Tovább futott a sziklatörmelékek között.

 

Sziklaüregben kuporog felhúzott térddel. Egy repedésben. Az üreg oly szűk, hogy fel se tudna állni. De nem is akar felállni. Úgy ül foszladozó úszónadrágjában mozdulatlanul.

 

Kagylók, kövek, tengeri csigák. Meghúzódnak a könyvespolc szélén. De valami olyan kínos szerénységgel! Az a csontarc az üres szemgödrökkel. Az ötágú rózsaszínű csiga, ahogy egy fehér lándzsa nyúlik ki belőle. A kávébarna kagyló halottat rejt magában. Elvékonyodott holttest a mozdulatlan bárkában.

Egy kéz átnyúlik felettük. Leemel egy könyvet.

Törlőrongy siklik végig a polcon. Körülöttük csapkod. Fojtott szitkozódás. A fenébe ezekkel!

Csapkod a rongy. Akit lever a polcról, azt kivágják. Kivágják, kihajítják. Repedt kagyló… törött kagyló… Ugyan kérem! Egyszer egy társukat összeragasztották. Elképesztő ötlet! Egy összeragasztott kagyló! Szemétre vele!

Jó lesz meghúzódni.

Csakhogy ez se olyan egyszerű.

Valaki felemelkedik a szoba mélyéből. Feléjük indul.

Unott, meglehetősen ellenséges tekintet.

– Hát nekem ebből elég!

Megkezdődik az áttelepítés. Egy kagyló a felső polcra kerül. Egy tengeri csiga az alsóra. Az íróasztalra. Az éjjeliszekrényre hamutartónak. Akad, aki csak úgy imbolyog a levegőben. Egyszerre csak a konyhában találja magát.

Röpködnek a kagylók, a kövek.

Szétszóródik a társaság. Messzire kerülnek egymástól.

Egy napon megint csak a régi helyen. A poros polcokon a könyvek mellett. Néhányan eltűntek. Tudjuk, hová. Nagyon is jól tudjuk.

A szoba homálya. A nappalok szürkesége.

Szürkék a nappalok. Egyhangúak.

De éjszaka!

Az éjszakai szobában felhangzik a kagylók éneke. Az a sötét, fájdalmasan mély búgás. A tenger zúgása.

 

Az a társaság! Ahogy ott állnak a tengerben!

Lichtmann úr, az úri szabó

A részeges falu bírája

A széles csípőjű kuplerosné

A táncosnő orr nélkül

A törpe kar nélkül

A horpadt homlokú gavallér

Havas úr, a könyvkereskedő megkövült vigyorral.

Hatalmas orr fenyegetően előrenyúlik.

Állnak a tengerben. Mélységes csendben. Örök hallgatásban.

 

Zsámboky az uszoda órája alatt.

A ködös, őszi levegő lebegése. Kékesszürke a medence vize. Hatalmas szalmakalap úszik a vízben. Alatta egy hölgy. A szalmakalap hölgye. Nyáron sose látni. Ilyenkor merül fel a mélyből.

Fürdőköpenyes férfi szivarozik a parton.

Bádogasztalnál üldögél a kabinos. Bádogasztalnál bádogszéken. Újságot olvas.

Női nevetés egy kabinból.

Lányok futása a medence körül.

Hullanak a levelek. Az uszoda fái hullatják leveleiket. Az uszoda kövére. A medence vizére. Nagy, zöldessárga levelek. Akár a békák. Belepottyannak a vízbe. Magányosan ringanak. Összeakadnak. Együtt keringenek.

Hangok a ködből.

– Idejár még?

– Kicsoda?

– A Vera. Azt hiszem, kirakatrendező volt.

– Már évek óta nem láttam.

– Elment? Már úgy értem, hogy…

– Kiment Stuttgartba.

– És ott is a kirakatok?

– Mit akarsz azokkal a kirakatokkal? Történész. Könyvet írt Jászi Oszkárról.

– Minden évben hazalátogat a lányával.

– Lánya van? És történész…

Zsámboky a kijárat felé néz. Egy pillanat, és itt a Vera! Átszalad a fürdő kertjén, nevetve pörög a lehullott levelek között. És már a bejáratnál integet. János! Jánoska!

Utána a többiek. Nádas Cili, az a filmes lány. Kiss Bandi. Az örökké mosolytalan Kiss Bandi. Adorján Antal. Verseket írt, meg novellákat. Az a novellája… Mi is a címe? Magyarok? Maroknyi kis csapat, ahogy vándorolnak. Közben mindig összecsapnak valakivel. Vagy éppen egymásnak esnek. Próbálnak valahol letelepedni. Egy darabka földön. Lecsapnak rájuk. Megtámadják őket. Megint a vándorlás. Magyarok. Megjelent valahol az a novella?

 

– Párizsba kapott szerződést a Váradi Magda.

– De Bukarestben lépett fel.

– Ugyan kérlek! Láttam a plakátját, amikor kint jártam Párizsban.

– Mikor jártál te Párizsban?

 

– Mi van a vörös Kolozsvárival?

– Mit akarsz tőle?

– Már évek óta nem láttam.

– Beadta a kulcsot.

– És Buda Ilona? Tudod, annak a baptista bádogosnak a lánya…

– Baptista bádogos!

 

Zsámboky előrehajol a félkör alakú korláton.

A falevelek lassan elborítják a medence vizét. Ott a sarokban összetorlódnak. Felpúposodnak. Valaki úszik alattuk. Mindjárt felbukkan. Egy fej, egy kar, egy váll. Nem, mégse. Úszik tovább a levelek alatt. Vagy már nem is úszik.

A levelek ringatózása, hullámzása.

Zsámboky elmozdul az óra alól. Elindul lefelé a lépcsőn. Megáll a legalsó lépcsőfoknál. Sután előrehajol. Egy pillanatra elmosolyodik.

– Zorilla verhetetlen!

Kezét belemártja a vízbe. Az őszi uszoda vizébe.

Odaszól valakinek.

– Zsoli! Te már elmész?