Magukra maradtak

Kővállak tartottak kőerkélyeket.

Sötét arcok. Megfeketedett arcok. Akárcsak a haj, a szakáll megfeketedett csigái. A kivájt szemüreg.

Az arcokon düh, fájdalom. Mélységes megalázottság. De mindez már rég megdermedt.

Hogy kerültek ide?

Elűzték őket a régi, kedves otthonból. Az árnyas ligetekből, ahol sétáltak, beszélgettek. De inkább hallgattak. Ők is, meg az asszonyaik is.

Valami aljas népség tört rájuk. Miért hagyták, hogy elkergessék őket? Valaha büszke férfiak. Nem rabszolgának születtek. Nem vették fel a harcot. Nem ismerték a harcot.

Mindegy. Most már mindegy. Nem emlékeznek semmire. És nem is akarnak emlékezni. A vállukra vették az erkélyeket végig a városon. Mélyen meggörnyedve, örök hallgatásban.

A nap sütött, de senki se jött ki az erkélyre. Egy lelket se lehetett látni odalent az utcán.

A lift a negyedik emeleten. Ajtaja félig nyitva. Senki se hívja. Senki se kongatja odalent a rácsot. Nem hallatszik az a dühös, ingerült hang.

– Liftet!

– Mi van a lifttel?!

– Liftet! Liftet!

Semmilyen hang se hallatszik. Mélységes csönd a házban.

Egy szürke szőnyeg a gang rácsára dobva. Senki se jön ki érte, hogy bevegye. De talán már nem is vár senkire.

Egy ajtó résnyire nyitva. A kulcs csüggedten lóg a zárban. Micsoda hanyagság! Elképesztő! Hiszen bárki beléphet a lakásba.

Senki se lép be a lakásba. Senki se megy végig a hosszú, szűk előszobán, hogy aztán benyisson a szobába.

Két öblös fotel az asztal mellett. Vendégekre várnak. A háziakra.

Nem jönnek vendégek. És a háziak hová tűntek?

A fotelek egy kéz érintését várták. Hogy egy kéz végigsimítson rajtuk. Hogy valaki hátradőljön az ölükben. Belesüllyedjen. Hiszen valaha családok süllyedtek el bennük! Soha többé nem kerültek elő a fotelek mélyéből.

Esernyő hever az ablaknál. Mit jelentsen ez?

Valaki éppen el akart indulni. Az ablaknál állt kabátban, kalapban. Kezében ernyő. Az eget kémlelte. Az egyre inkább elsötétedő eget. De most mintha kissé tisztulna. Akkor pedig mégse kell ernyőt vinni. Na, na! Azért ne könnyelműsködjünk!

Mozdulatlanul állt az ablaknál. Meredten nézte az eget. A gyanúsan gomolygó felhőket. A vékonyka napfényt. Várt. Még mindig csak várt, míg aztán…

a földhöz vágta az ernyőt. Bánom is én, ha ronggyá ázom! Nem vagyok cukorból!

Kirohant.

Csakis így történhetett.

Vagy mégse?

A férfi ott állt az ablaknál a fekete tokba bújtatott ernyővel. Nem vágta a földhöz. Egy ilyen elegáns ernyőt nem vágnak a földhöz.

Az ernyő leesett. Lehullott az üres levegőbe. Nem tartotta semmi.

A kéz eltűnt. Akárcsak maga a férfi az ablak mellől.

Egy nadrág az ágyra hajítva. Lassan csúszott lefelé. Öngyilkos, aki nehezen szánja rá magát.

Senki se nyúlt utána.

Magukra hagyott könyvek a poros polcokon. Eddig is utálták egymás társaságát, de most aztán!…

A padló megreccsent. Számonkérőn, ingerülten. Mi az? Hol maradnak

a lépések

a dobogások

a dobbantások

a futkosások

az ugrálások

a csendes, tűnődő járkálások

a tipegések, topogások

a surranások?

Hát hol maradnak?

A tükör egy arcra várt. Az ablaküveg, hogy egy homlok ráhajoljon.

Telefon egy kis asztalkán. Ostobán, értetlenül.

Senki se hív senkit.

Talán egy másik magányos telefon elfulladt, poros hangon. Mi történt ezekkel? Hová tűntek?

Szétszórt papírok az íróasztalon. Levelek, táviratok, számlák. Teleírva apró bolhabetűkkel. Olvashatatlan maszat. Kosz. Mocsok. Mi ez? Valaki rohamot kap, ha meglát egy levelet, egy táviratot? El se olvassa, fütyül rá, hogy mit üzennek neki. Feltépi a borítékot. És a levél sorai között megjelennek az ő aprócska betűi. Mindent ellepnek.

Hosszú kutyanyelv az asztal közepén. Néhány feljegyzés éppen csak odavetve. Olykor egy-egy név. Mindez valami kétségbeejtő gondossággal egymás alatt.

FUIT

egy sír a ligetben

Gerald

Bébé állatszelídítőnő

egy oroszlán leharapta a fejét (ez azért nem biztos)

Fernando

Royal Vio, kis mozi a ligetben, zugmozi

kis mozi, de nem zugmozi

a Royal Apolló távoli rokona

valaki a Royal családból, lepasszolt rokon

szégyellik, ki se ejtik a nevét

tábornok a hajóhintán

lefokozott, elűzött tábornok

minden csatát elvesztett

verklik

innen indulnak a verklik szerte a városba

Ivor Novello

Mit akart ezzel a szoba lakója? Éppen csak néhány emlék feljegyzése? Néhány régi emlék a Ligetről? Vagy talán távolabbi tervek? Egy elbeszélés? Esetleg egy regény?

Kivágás egy újságból.

Zsámboky János: Kis szálloda.

Zsámboky János Kis szálloda című regényét egy ember megírta, egy másik kiadta, egy harmadik elolvasta. Soha három ember feleslegesebb munkát nem végzett.

Ez bizony levágás. Alapos levágás. De hát mit keres itt az asztalon? Miért nem hajította ki Zsámboky János?

A szék hátralökve, ahogy felállt az asztaltól. Egy kis járkálás írás előtt. Vagy éppen csak felállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Erőt gyűjtsön. És aztán…

Nem ült vissza az asztalhoz. A cetlijeihez. Azok meg úgy maradtak szétszórva.

 

 

Egy labda gurult végig a gangon. Behorpadt, színehagyott labda. Valamilyen halott homok tapadt rá. Néhány apróbb kavics. Még azokból az időkből, amikor levitték a térre. Fejelőmeccseket vívtak vele. Egy kapura rugdosták. Nagyobb mérkőzésekről szó se lehetett. Ilyesmiről nem is álmodhatott. Két tér válogatott csatája? Ugyan, kérem! Tréningmeccsek. Csak éppen tréningmeccsek.

A fiúk eltűntek.

Ő meg a gangon, a hátsó lépcsőház mellett.

De most már elege lett ebből. A ház örökös csendjéből. Elindult. Nem éppen rakétasebességgel. Kissé döcögve, hektikásan.

Kidöcögött a lépcsőházba.

A lépcsők előtt várt.

Levetette magát.

 

 

A lift ajtaja becsukva. A börtönszürke levélszekrények. Bezárva.

Elmosódott írás a falon.

CICA

én!!!

Ki vagy te

vicces egyén?

Hát én!

Akkor is

KUTYA

De ZSIRÁF is!

Egy regény? A falak folytatásos regénye?

Nincs folytatás.

A mozdulat még benne a levegőben. Ahogy a kéz előrehajol. Előrehajol és eltűnik.

Villamosok sárga csíkja az utcán. Összetorlódott kocsik. Korlátjuk megadóan leeresztve. De nem száll le senki. Nem száll fel senki. Nincs utas, és nincs vezető.

A villamosok teljes tanácstalansága.

Miféle tréfa ez? Meguntak bennünket? Ezektől minden kitelik. Mindig kieszelnek valamit. Vagy csak elbújtak előlünk? Egy pillanat, és ellepik az állomást. Megindul a roham. Mindenki ülőhelyet akar. A terhes anya. A rokkant. A világtalan. És persze a tolakodók. Azok a kíméletlen alakok, akik áttörik magukat a tömegen. Könyökkel furakodnak előre. Könyökkel, vállal… De rúgni is tudnak, ha éppen arról van szó.

Csakhogy nincs tömeg.

A magányos ácsorgók is eltűntek.

Ez csakis valami átejtés lehet. Olyan bosszúféle. Megvárakoztatnak bennünket. Na persze, hiszen ők már annyit vártak ránk. Most törlesztenek egy kicsit. Micsoda gyerekes ostobaság! Jó, rendben van. Legyen meg az örömük. Várunk. De mégis… meddig?

A földalatti hosszú folyosója.

Mozdulatlan sötétség. Apró fénypontok valahol a folyosó mélyén. Egy elveszett kocsi jelzőlámpája. De hát kinek jelez?

A sötétség megmozdul. Lassú hullámzás. Árnyak merülnek fel. Árnyak süllyednek el. Árny omlik árnyba.

Egy arc emelkedik fel. Elhalványul. És már nem is arc. Egy retek. Egy dinnye. Szakállas hagyma.

Egy hát úszik a sínek felett. Egy váll. Mélyen lecsukló fej. Egymás körül keringenek. A parányi fénypont még élesebb. Könyörtelenebb.

Arcok a fényben. Foszladozó arcok. Szétrongyolt arcok.

A fény eltűnik. És most már csak a sötétség.

 

 

A tó egy tekintetre várt. Egy hangra.

Valaki végigsétál a parton a párás, gyöngyszürke fényben. Pillanatra megáll.

– A reggel! A tó reggele!

Mögötte alig hallható suttogás.

– És az esték! Vagy éppen az éjszakák! Azok a hunyorgó fények… a tó halk csobbanása…

– Na igen, igen! De mégis a reggel az igazi!

Csöndes nevetés. Ez a nevetés átszáll a tavon.

A tó erre várt.

Senki se sétál végig a parton. Hang nem hallatszik. És hogy valaki nevetne?!…

Mire vártak a fák? A part menti fák?

Távoli kiáltásra? Egy lány nevetésére? Öreges köhintésre? Talán hogy valaki felbukkanjon? Egy olyan hajnali madár. Meglépett a családi fészekből. Csöndben, nesztelenül. Csak fel ne ébredjenek! Csak aludjanak! Aludjanak! Majd előmásznak ásítozva, fejfájósan. Kibámulnak az ablakon. Milyen idő lesz? Tudunk fürdeni? Ki lehet menni a partra? Á, az olyan szeles! Pláne ilyenkor reggel. A víz meg hideg. És aztán elindulnak a gumimatracaikkal. Azokkal a felfújható matracokkal. Egyébről se beszélnek. Felfújt hülyék. Felfújt matracok.

De akkor ő már messze jár!

A fák jól ismerik a szökevényt. Jól ismerik, és befogadják. De mostanában nem látni.

És az a lány! Kibontott hajjal fut a fák között. Hirtelen megáll. Kisimítja a haját az arcából. Nekidől egy fának. Néz valahova messzire.

A pad vendége. Még az éjszaka felejtette ott azon a korhadt, öreg padon. Hátracsuklott fej. Két könyöke a pad támlájához préselve. Lába keresztbe vetve.

Megrázza magát. Előrehajol. Rámered a tóra. A párába burkolt tóra. Hangot hall? Szólítja valaki? A nevén szólítja? De hát nincs is neve.

Mégiscsak hallott valamit, hiszen félig felemelkedik. De milyen lassan… Mint aki időtlen idők óta meg se mozdult.

Lányok szállnak felé a tavon. Tenyérnyi bikiniben. Fehér matrózblúzban. Presszóslányok tálcával. Nővérek fehér fityulában.

Egy komoly tekintetű, barna hajú lány már majdnem a partnál.

– Megvártál? Hát mégis?…

– Mondtam, hogy megvárlak.

– De akkor is… Kedves… igazán.

A férfi félszeg mozdulata. Talán, hogy kisegítse a lányt a tóból. Kiemelje. Leültesse a padra.

– Látod, ez az én padom. De most már nem csak az enyém.

A lány arca megrándult. Repedések futottak végig rajta. Ő maga szétfoszlott. Apró részletekben, akárcsak egy szakadozott ruha.

Ő pedig a régi helyén hátravetett fejjel, félig lehunyt szemmel. Lepöccintett hamu egy szivarról.

Egyszerre csak eltűnt a padról, mintha lefújták volna.

A tó, a fák, a padok egy tekintetre vártak. Egy hangra. Egy mozdulatra.

És a nyaralók üres kertjei? Az üres nyugágyak? A fűre hajított stranding?

A kivilágított szoba az esti parton? Az egyetlen fénypont?

Az üvegfal mögött senki. A háziak égve hagyták a villanyt, és elmentek.

A szoba várja őket. A háziakat és a vendégeket. Hiszen társaság érkezik. Egy olyan vidám kompánia.

A bútorok derűs várakozása. Az öreg falióra. Vidéki körorvos, aki úgy lóg a falon, és mindig késik, és mindig három percet. Az ebédlőasztal, a magas támlájú, lapos fenekű székek, a parányi puffok a sarkokban. A kissé homályos tükör abban a megbízható, barna keretben. Majd csak felmerül benne egy arc. Egy nő, ahogy úgy elmenőben megigazítja a haját. Egy férfi végigsimít a bajuszán. Vagy csak éppen megáll előtte, és belenéz.

Mind várnak valamire.

Az óra, hogy egy kéz azzal a régi, megszokott mozdulattal megigazítsa. Az asztal, hogy megterítsék. A székek, hogy tologassák őket, miközben egy hang egyre azt ismétli:

– Asztalhoz, gyerekek! Miért nem ültök már le? Mi az, nem mertek leülni? (Türelmetlen taps.) Asztalhoz! Asztalhoz!

És akkor végre letelepednek a vacsoraasztalhoz. A háziasszony behozza a tálat. A tálban egy merev tekintetű, hatalmas halat. Csönd. Az áhítat csöndje. Felcsattan a taps.

– Uramisten, mi ez?!

– Mi lenne? Egy harcsa!

– Ugyan már! Ez egy bálna!

– Tengeri szörnyeteg!

– Még él!

– Miket beszélsz!

– Esküszöm, hogy megmozdult!

Ezekre a hangokra várnak a bútorok. A vacsora hangjaira. A vendégekére.

Ahogy jönnek a sötét parton, egymásba kapaszkodva, nevetgélve. A kavics megcsikordul a lábuk alatt. A házigazda befelé tereli őket. Befelé, gyerekek! Befelé!

Semmit se hallani. Se a házigazda hangját, se a kavics csikorgását.

Mi történhetett?

 

 

Az iskola kihalt folyosója. A falon érettségi tablók. Régi diákok és tanárok néznek le a hideg fényű folyosóra.

Mi ez a csend?

Egy folyosófelügyelő járja végig az emeleteket? Olykor megáll egy lépcsőfordulónál. És ha csak valami zajt hall… surranó lépéseket… elfojtott nevetést… Hát akkor tudja, mi a dolga. A kötelessége.

Senki se jár a folyosókon. Nincs semmiféle felügyelő. Nincs semmi, csak a csend. A lépcsők csendje. Az emeleteké.

Ugyan! De hiszen egy pillanat, és megszólal a csengő. A szünetet jelző csengő. A nebulók feltépik az ajtókat. Kitódulnak a folyosóra. Ellepik a lépcsőket. Megostromolják a pedellus fülkéjét. Két sóskiflit, Bakos bácsi! Zsemlét! Császárzsemlét!

Nem szólal meg a csengő. Nem nyílnak meg az ajtók. Na persze! Hiszen még odabent lapulnak a kis haszontalanok. Meghúzzák magukat a pad fölé hajolva. Még várni kell.

Senki sincs odabent.

Fekete tábla. Kiszáradt szivacs. A kréta csonkja a földön. Kulcscsomó a padsorok között. A tanár úr odahajította. Odavágta. Bizonyára felingerelték. Megcélzott valakit, de nem talált. Egy dührohamban vágtatott le a katedráról, hogy felképelje azt a fiút.

Eltűnt a tanár. Eltűntek a diákok.

Csak a padok. Azok az agyonfaragott padok. Nemzedékek dolgoztak rajta. Nemzedékek üzentek egymásnak.

Nevek… bevésett nevek… Karcolások, firkálások.

Fancsalszky Kálmán

Pereces Béla

Remete

Drégely László

Atkáry

Falcsík

Szerelem! Szerelem!

Már egy hónapja szerelem

És még mindig csöpög a csap!

Bőrösvirsli.

Rózsi! Szeretlek halálig!

Sztár vagyok!

Te nem!

Á. Á.

N. D.

K. I. R.

O. E.

Egyedi, te csontváz!

Gólem!

Mama-mia! Csak ma ne írjunk dolgozatot!

Csak ma ne!

Zöldkabát kapitány, segíts!

Zöldkabát kapitány… Az egész osztály hozzá fohászkodott. Ütemes térdcsapkodással kezdődött. Térdcsapkodás. Dobogás. Mormolás.

Zöldkabát kapitány! Zöldkabát kapitány!

Árnyak futása odalent a tornateremben. Körbe-körbe, kezüket mellükhöz szorítva, vagy éppen lelógatva.

Az árnyak eltűntek.

És most már csak a magára maradt bordásfal, a nyújtó, a korlát, a gerenda, a gyűrű, a tornaszőnyeg és a tornapad.

 

 

Üresen állnak a hinták a játszótéren. Földbe szúrt lapát a homokozó négyszögében. Egy lapát és egy fölfelé fordított vödör.

A kis cukrász egy horpadt, félig megfeketedett kartonlapon. Kedves fiúcska cukrászsüvegben, habverővel. Körülötte torták, tortaszeletek, sütemények.

A kis cukrász mosolya meghasadt. A cukrászsüveg maga a szutyok. Elkenődött, fekete foltok a torták és a sütemények.

Fiúcska! Cukrászfiúcska! Mi készül abban a ragacsos homokban? Miféle finomság?

 

 

Üvegek a pulton. Úgy ácsorognak szégyenteljesen, mocskosan. Nem fogadták be őket. Nem nyertek bebocsátást. És most így állnak hozzáragadva a pulthoz. Fölöttük a tilalom táblája.

Csak tisztára mosott üvegeket veszünk vissza!

Maguk a bírák eltűntek. Akik kitaszították őket. A fehérköpenyesek.

A megalázottak is eltűntek. Akik szatyrokban, hálókban, aktatáskákban, oldaltáskákban hozták ide őket. Szitkozódtak, átkozódtak, vinnyogva könyörögtek. Ezt még bevehetik! Ezt még igazán…

Eltűnt a végtelen menet.

De ők itt maradtak ebben az alvilági sötétségben.

Üvegek. Üres üvegek.

 

 

Esik az eső. Kedélytelen, rosszkedvű eső. Mitől lenne jókedve? Az utakat áztatja. A házakat. És ez oly érdektelen. Örömtelen. Ebben valahogy nem leli örömét.

Az utcán nem nyílnak ernyők. Elmarad az ernyők futása. Senki sem tűri fel a kabátgallérját. Senki nem ugrál akrobataügyességgel vagy éppen riadtan az eresz alá. Nem baktatnak megadóan, ronggyá ázva.

Hát akkor…?

Maradnak  a házak

az utcák

a terek

a futballpályák

a megfeketedett tribünök.

 

 

Esik eső.

Süt a nap.

A csillagok ragyognak.

 

 

Az asszonyok utánuk mentek. Nem hagyták magukra a hallgatag férfiakat. A száműzötteket.

Magas, egyenes tartású nők, hajuk kontyba tűzve, bő köntösben. A szél fújta a köntös redőit, ahogy elhagyták otthonukat. Nem volt könnyű útjuk. Csupa szőr majompofák törtek rájuk. (Honnan bukkantak elő?) Sátáni pofák ugrándoztak körülöttük. Eléjük vetették magukat. Mozdulatlanul feküdtek a sáros földön, a pocsolyákban. Rávetették magukat az asszonyokra. A nyakukra nyomták a pofájukat. A vállukba csimpaszkodtak. A karjaikon lógtak, himbálóztak. Koszos, kis tenyerük a hatalmas, büszke melleken. Az asszonyok egyetlen mozdulattal lesöpörhették volna őket. De nem… egyetlen mozdulatot sem tettek. Nem védekeztek. Kontyuk szétesett. Mellük megremegett. Valahová messzire néztek. Lebontott hajjal, leeresztett karral valahova messzire.

Ők meg körülfonták áldozataikat, mint a kúszónövények. Cinkosan egymásra sandítottak. Hunyorogtak. Közben az az örökös vihogás.

Asszonyok a házak homlokzatán. Kibontott hajuk egymásba fonódott. Hajfonatok lánca végig a házfalakon. Mosolyogtak, megkövült, távoli mosollyal. Az engedelmesség és az alázat mosolyával.

Pufók gyerekarcok a falakon. De ez nem a derű pufóksága. Megkeményedett sár ezeken az arcokon. Esőtől ázott agyagos utakon bukdácsolhattak keresztül.

Egy ideig még fogták a kezüket. Még vezették őket.

Akkor tört rájuk az a népség. Apró, szőrös majompofák. Kezüket kirántották az anyjuk kezéből. Végigsimítottak az arcukon. Kedélyesen nyakon verték őket. Meghuzigálták az orrukat. A fütyijüket. A fülükbe suttogtak.

Mi az? Csak nem akartok örökké az anyátokba kapaszkodni? Ilyen helyre kis legények! Valóságos vasgyúrók! Nem ám olyan anyámasszony katonái. Megálltok ti a magatok lábán. Önállóság, barátaim, önállóság!

Röhögve lökdösték őket, taszigálták a gyerekeket.

Egyszerre csönd.

Eltűntek a majompofák. Eltűntek az anyák.

Ők meg magukra maradtak.

Akárcsak itt a falon.

Legörbült szájak. Szürke arcok. Merev, koravén arcok. Nem tartoznak senkihez. Egymást se ismerik.

 

 

Leálltak a trolik. Az előbb már ráérősen, kissé álmosan baktattak végig az utcákon. Vagy inkább nagyon is éberen. Készen arra, hogy lecsapjanak valakire. Mondjuk, egy gyanútlan járókelőre. Az ipse úgy mászik az úttesten, akárcsak a járdán. Kényelmesen, otthonosan. Hát most aztán megkapja a magáét!

Mégis kicsoda? Ki lenne az áldozat? Miféle járókelő? Egy lélek sincs az utcán.

A trolik döccenése. Kissé még előrecsúsztak. Teljes mozdulatlanság. Úgy maradtak csordákba verődve.

Kopott homlokú busz a sarkon. Elakadt. Hová igyekezett? Már ő se tudja.

Kire várnak a kocsik a járda mellett? Szorosan, szinte egymásra préselve. Némelyik már alig tudott befurakodni. De valahogy mégiscsak sikerült. Bravó! Ehhez csak gratulálni lehet. Most aztán elálldogálhat. Senki se zavarja.

A gumi lassan leereszt. A kocsi megroggyan. Az ülés lesüllyed. Az orra behorpad. Az egész kocsi egy horpanás.

A vezető ajtaja kiesik. Tompa, zajtalan zuhanás.

A kocsi már csak egy váz. Egy roncs.

Kocsik roncsai. Várnak, még mindig várnak.

 

 

Az oroszlánok elkullogtak. Siralmasan, megszégyenítve.

Ki alázta meg őket? Hogy így kellett elhagyni a barlangjukat? De még a környéket is.

Állat nem tehette.

Ember? Valamiféle emberi lény?

Előcsalták őket a barlangjukból. És aztán valami olyasmit művelhettek velük!… Fegyverrel! Vagy nem is kellett hozzá fegyver?

Oroszlánok a kapuk fölött. Mélyen lehajtott fejek. Fénytelen sárgaréz karika az orrukban.

Egy zöldesfeketére kopott, öreg márki. Maga a méltatlankodás azzal a csigás, parókaszerű sörénnyel. Magasra tartott fej. Ostobán eltátott száj.

A többiek elnyúlnak mellette. Meghúzzák magukat. Mintha rá akarnának szólni. Ugyan már! Mit mutogatod magad! Feküdj vissza, öreg!

 

 

Előtte a kávé. Meg se szólalt, és már előtte a dupla fekete, a francia brióssal. Összemosolyognak a kisasszonnyal. Meghitt, otthonos mosoly.

A kisasszony nem mozdult.

– Később majd mesélek valamit. Remélem, nem rohan.

Ő meg csak a fejét rázza.

– Ugyan már! Miért rohannék!

A kisasszony elröppent.

A presszó álmosító zsongása. Valósággal belezsibbadt. És közben egy asztal felől.

– Én nem vagyok egy problémás nő…

Ez hiányzik nekem! Egy ilyen problémamentes nő! Amit az bead annak a szerencsétlen hólyagnak!

Kinézett az ablakon.

Kopott cégtábla a túlsó oldalon.

KULCSKIRÁLY

Kulcsai között ül a kulcskirály. Akad, akinek ad kulcsot, akad, akinek nem. Nehéz közel férkőzni hozzá. Valóságos testőrség védi. Nekem talán sikerülne áttörnöm a védőfalat. Talán beszélhetnék vele. Rávenném, hogy adjon néhány kulcsot. Néhányat? Sokat! Be kell jutnom a lakásokba! Csaknem valamennyi lakásba. Ó, nem! Semmi betörés. Igazán nem forgatok ilyesmit a fejemben. Csak hát a lakások. A szobák. Körül kell néznem a szobákban. Egyikből a másikba megyek. Milyen a tapéta? A festés? Az ebédlőasztal? Az éjjeliszekrény? Talán ledőlök a díványra. Szundítok egy félórácskát. És máris tovább! tovább!

A kávéscsésze felé nyúlt.

A mozdulat beleveszett a levegőbe.

Na de így eltűnni!

Mintha csak összebeszéltek volna. Egy pillanat, és otthagyták a márványasztalokat. Megléptek. Felszívódtak.

Mi lehetett olyan sürgős? A kávéjukat se itták meg. Vagy éppen csak belekortyoltak. A süteményhez hozzá se nyúltak. Egy-egy hamutartóból még felszáll a füst. Egy félig elnyomott cigaretta füstje.

Egy felöltő a szék támlájára dobva. Ridikül. Kendő. Szétnyitott könyv. Levéltöredék. Néhány ideges sor.

…azt hiszem, jogom van lemondani ezt a kiállítást, az anyaggal nem vagyok megelégedve, jól tudod, hogy évekig kórházban feküdtem, és az a néhány képem vagy vázlatom, ami a kórház után készült, egyáltalán nem reprezentál… vacakok… szemetek! Arra a kérdésedre pedig, hogy miért járok katonaköpenyben és bakancsban, csak azt tudom felelni, hogy

MINDEN KÉRDÉS TAPINTATLAN!

A nagy tükör!

Senki se fordul a nagy tükör felé.

Magára maradt a márványkandalló azzal a szoborral. Meztelen nő felemelt karral, talányos mosollyal. A szűz. Így hívták a törzsvendégek. A kisasszonyok megálltak előtte, nevetgéltek.

Senki se áll előtte. Senki se nevetgél.

A vendégek elhagyták a presszót.

És a kisasszonyok? Hová bújtak? Miért nem kerülnek elő? Mégis, nem kéne leszedni az asztalokat? Nem kéne egy kis rendet teremteni?

Az Alapítónak egy szava sincs? Mindezt csak így elnézi?

Az Alapító csontfehér arca odafent a magasban aranyrámában. Csontfehér arc, hófehér haj, hófehér szakáll. Egyik keze elegánsan zsebre vágva, ahogy úgy hanyagul nekidől egy asztalhoz. Nem, az Alapítónak egy szava sincs. Ezt soha nem tudta volna elképzelni. Ebből a cukrászdából még soha, soha nem lógott meg vendég. Jó, az utóbbi időben kissé hanyatlott a nívó. És ez már nem is cukrászda. Presszó. Eszpresszó. Nadehát akkor is! A vendégek! Az én vendégeim! És a lányok! Az én lányaim!

A lányok, az Alapító lányai, nem repültek elő tálcáikkal. Nem szaladtak végig az asztalok között. Nem ringtak át a termeken. Még csak fel se bukkantak.

A sorfal is eltűnt. A kisasszonyok sorfala a süteményespult üvegje mögül.

A torták, mignonok, édes és sós teasütemények, francia és magyar briósok? Mi lesz velük? Mi vár rájuk?

Megroggyannak. Szétesnek. Összeomlanak. Egymásba rohadnak.

A függönyök megsárgulnak, szétrongyolódnak. Tépett rongycafatok a szürke ablaküvegen.

 

 

Végig felszakítva az utca. Ők meg abban a mély árokban meghúzódva, meglapulva. Nem beszélgetnek. Egy szó se hangzik el. Egymás tekintetét is kerülik. Nincs is tekintetük. Arcuk sincs. Ahogy odatapadnak beleragadva a nedves, agyagos földbe. Egy télikabát lehetetlenül kopott háta. Hosszan lelógó sál. Kendő. Valamiféle szatyor. Lyukas gyerekcipő. Maga a láb néha rándul egyet. És az ujjak! Azok az elvékonyodott ujjak! Belefúrják magukat a földbe. Gödröt ásnak? Barlangfélét? Hogy mindenkinek meglegyen a maga külön kis odúja. Ahol aztán végképp eltűnhetnek.

Elhajított konzervdoboz gurult végig az utcán. Ki hajította el? Vagy csak úgy magától? Nekivágódott a falaknak, a lámpaoszlopoknak kérkedő, kellemetlen csörömpöléssel. A zaj. Az egyetlen zaj a városban.

Senki sincs az árokban. Szürke csövek. Hol előbukkannak, hol eltűnnek. Olykor, mint egy kiugró könyök. Messzire nyúló kar. Félig betemetett váll.

Zöldessárga zubbonyok az árok mellett, beléjük ragadt kavicsos por. Kockás ingek, atlétatrikók. Szétszórt csákányok, ásók az árok mellett. Elhajigált üres üvegek. Kézilámpa. Szájharmonika. Kisebb-nagyobb kőrakások. Megfeketedett kőrakások.

A kövek fölött kék üveglapon fehér betűkkel.

Bízza ránk magát! Szépségét megőrizzük!

 

 

Egymásra dobált deszkalapok. Züllöttek, szakállasak. Mogorva, félrekalapált vasszögek álltak ki belőlük. Vagy éppen mélyen beléjük fúródtak. Ledobálták őket ide a ház elé. Maga a ház fölállványozva. Ezek meg már csak olyan hulladék deszkák. Csorgott róluk az eső. A megfeketedett, szennyes hólé.

Valaki egyszer megállt előttük, és csak nézte.

 

 

Órák. Megállt bennük az idő.

Fél öt múlt négy perccel.

Háromnegyed hat.

Negyed egy.

Fél tíz.

Tizenegy múlt tíz perccel.

Órák. Utcai órák. Megállt bennük az idő, és ők megőrizték.

 

 

Kivénhedt szekrények a hodályszerű pincében. Szorosan egymás mellett. Mogorva szekrények. Félig szétesett asztalok. Fölfelé fordított székek az áthatolhatatlan sötétségben. Néha egy szék megcsúszik. Megindul az omlás. Aztán megáll az egész. Nem mozdul semmi.

Úgy! Úgy! Bennünket lehurcoltak ide. Szemétre dobtak, nem vitás. De ti odafent a szobákban! Az úriszobában, a dolgozóban, a hálóban! Mondhatni, lakosztályokban. Ahogy egyszerre faképnél hagytak benneteket, és most csak úgy abban a portengerben… Milyen érzés? Meséljetek erről!

 

 

A szoba emlékezik.

Szétbomlott ágy a lehúzott redőny mögött. A takaró a földön. Az összegyűrt lepedő félig lecsúszva. Az egész valami olyan gubancban.

A lány azon a vékonyka szőnyegen kuporgott. A fiú az ágy szélén.

A lány a fiú térdére hajtotta a fejét. Egy pillanatra felnézett. Elmosolyodott.

– Bízd rám magad. Hallod!

A fiú alig észrevehetően bólintott. Közben messziről egy másik hangot hallott. Messziről, de mégis olyan tisztán.

– Bízd rá magad a vízre!

Az a lány leguggolt az uszoda korlátjánál.

– Ússzál! Miért nem úszol?

De ő akkor már a part felé kapálózott. Nem bízta rá magát a vízre.

Nem bízta rá magát a szobára.

Se az utcára.

Se a térre, se az utcára.

Nem bízta rá magát a sétányokra.

Se a padokra.

Még a csöndre se.

És a halálra? Talán a halálra?

 

 

A lány kiflit rágcsál az ágyban. Nyelve hegyével megnyalja a kifli végét.

Egy könyv lecsúszik a takaróról. A lány utánanyúl, de nem emeli fel. Úgy marad előredőlve. A karja mélyen lelóg.

Valaki kopog, de nem nyit be. Kint álldogál egy padlóreccsenésben.

Valaki résnyire nyitja az ajtót. Bedugja a fejét, mintha beeresztene egy léggömböt.

Egy férfi szivarozik a fotelben. Eltűnődve fújja a füstöt. Hirtelen felugrik. Úgy áll a szoba közepén csípőre tett kézzel.

Ketten teáznak az asztalnál.

Zongora a szomszédból.

Köhögés a lépcsőházból.

Egy férfi meghajol a tévé képernyőjén. Enyhe gúnnyal mosolyog.

A lány hason fekve a szőnyegen. Dühödten megrázza a fejét. Haja arcába csapódik.

Idősebb nő az ajtóban. Kezében csillogó, fekete revolver. Mégis, ha szabadna tudnom…

A lány feje visszazuhan. És most már csak úgy elnyúlva a szőnyegen.

Zizegnek a függönyök.

Vörösesbarna paróka a székre hajítva.

Sajtdarabok egy tányéron. Szalámihéj, felvágott, megzöldült tojás.

A fogsor éjszakája egy elszürkült pohár szürke vizében. Milyen reggelre ébredünk?

Egy pár cipő a szoba közepén.

Egyetlen sor egy levélpapíron. Karola, drága! Itt ülök. Magától mérgezetten!

Összeszáradt, megkeményedett citrom a konyhaasztalon. Mellette kés.

 

 

A lámpa megálljt parancsolt.

Egy keresztutca sarkánál váratlanul felgyullad a közlekedés jelzőlámpája. Mint aki mély álomból ébredt, és most be akarja hozni a mulasztást. Piros fényével megálljt parancsol. Kinek? A gyalogosok eltűntek. A járművek régen megálltak. Az autók, buszok, trolik szétszórva az utcákon, vagy kisebb-nagyobb csoportokba verődve.

A lámpa váltott és újra váltott.

Észre se vették.

Itt már senkinek se lehetett semmit se megtiltani. Se megtiltani, se megengedni.

Sárga fényt adott. A várakozás fényét.

Csakhogy senki se várakozott.

Makacsul dobálta fényeit. Egyre eszelősebben. Piros! Zöld! Sárga! És megint piros, zöld, sárga! És megint… és megint!

Mit akart ezzel?

Egyszerre gyulladtak fel a fények. Egyszerre hullottak a semmibe.

A semmibe hullottak. Kialudtak.

Ő pedig megvakulva. Szétszórta fényeit. Mindent eltékozolt. Nem maradt semmije. Szeme világát vesztett útszéli ácsorgó.

Mögötte egy kis könyvkereskedés a kirakat kínálatával.

 

HOGYAN RAKOTT FÉSZKET A GALAMB?

A KÖLES TOLVAJ. PONTOK, VONALAK, IDOMOK.

AZ ANTIK RÓMA.                                  JÓ JÁTÉK.

 

Sötéten vigyorgó majompofák a falon. Egyetlen rohammal foglalták el? Vagy alattomosan, észrevétlenül kúsztak fel?

Elöl egy hegyes szakállas öreg lándzsával a kezében. Szakálla lángol a dühtől. Egy pillanat, és eléri az asszonyokat. Azokat a hatalmas és szelíd asszonyokat. Tulajdonképpen már rá is vethetné magát valamelyikre. De még vár felemelt lándzsájával. Nem ezt döföm én belétek! A szakállamat! Lándzsámnál élesebb szakállamat! Egyelőre szemlét tart. Kiszemeli áldozatát. Azt kapja meg, akit akar.

Zöldesszürke békák a majompofák alatt. Ők is az óriásasszonyokra pályáznak. Sunyi, lapos tekintet. Hatalmas, erőszakos tenyerük elvékonyodott, felhúzott térdükön. (Ó, máshol pihennek majd ezek a praclik!) Behorpadt mell. Behúzott has. De ez a has egy pillanat alatt felfúvódik. Ha majd megindul a támadás. Ha majd a hegyesszakállas megadja a jelt. A többit bízzák ránk! Mindent a maga idejében!

 

 

Levelek és egy őrsi napló Zsámboky János íróasztalán.

 

 

 

Mit akart ezzel a levéllel Zsámboky? Talán fel akarta használni így, ahogy van? Nem vitás, Zsámboky tudott „hozott anyagból” dolgozni.

És az őrsi napló? Azt miért őrizte meg?

Beragasztott színes kép, kusza, tengeralatti növények, haragoszöld óriás hal és egy tengeralattjáró. Majd gyerekes, dülöngélő írással.

A Nautilus Nemo kapitány csodálatos tengeralattjárója volt. Jules Verne egyik képzelet szülte gépezete. Ez az ő korában csak fantazmagória volt. Nekünk már valóság.

Szi

SZI

    SZILÁGYI

   Eszter

Ebben az évben a hatodikosok azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek anyagot a vizek hasznával kapcsolatban. Mi Magyarország védett vizeit választottuk.

KOV

KOVÁCS

KOVÁCS KRISZTIÁN

Bajor Tünde

Misik András

Fleiner Tamás

Szi Szi SZILÁGYI ESZTER

 

 

Megírta szigorú véleményét Zsámboky János? Egyáltalán, válaszolt Tomka Magdolnának?

 

 

János bácsi! János bácsi!

Keljen fel! Keljen fel!

Zúgnak a harangok! Zúgnak a harangok!

Bim-Bam!

Bim-Bam!

 

 

Egy cédula Zsámboky írásával.

Köln megsértődött.

Csak ennyi. Semmi több.

Valaki köhögött.

Látni senkit se lehetett. Honnan jött a köhögés? A kövek közül?

A járda felpúposodott. Alásüllyedt. Szeszélyes hegyvonulatok. Szabályos kockák. Gömbök. Szerteágazó vonalak. Olykor találkoztak, majd elhagyták egymást. Megkövesedett lábnyomok, mélyen belesüllyedve a járdába.

Hirdetés a falon.

SZENTENDRÉN

eladó egy csodálatosan szép víkendtelek. Csönd. Nyugalom. Kényelem. Az egész Duna-kanyar látható.

 

 

Ki érti ezt?

A hegyes szakállas öreg elhajította lándzsáját. És most egy lámpást emel az óriás nők felé. Egy lámpást nyújt előre csontos karjával. Honnan ragadta fel? És mintha az a vad düh is enyhült volna. Egy kicsit lejjebb is húzódott. Mondhatni, meghátrált. Talán el akar vegyülni a majompofák között.

A békák odalent a mélyben még jobban összehúzzák magukat. A fejük oly lapos, mintha rátapostak volna. Nem néznek fel. Hogy is vetemednének ilyesmire. Szemhéjuk lassan lecsukódik.

Sisakos nők odafent a magasban. A padlásablakok felett. A város felett. A kőből pattantak elő ezek az arcok. A száj vékony, egyenes vonala. Félelmetesen szigorú tekintet. Egyetlen szemvillanással elűznek mindenkit. Azt az alja népséget a hegyesszakállassal. Hajítsd el lámpásodat, öreg! Pusztuljatok!

És az óriás asszonyok? A szelídek? Az engedelmesek? Hát ők se járnak sokkal jobban. Megkapják a magukét. Megleckéztetik őket. Ti szégyentelenek! Tudjuk, hogy mit műveltek veletek! Nagyon is jól tudjuk! És ti mindent hagytatok! Hát egy szemernyi büszkeség sincs bennetek! Ugyan! Ti és a büszkeség!

Az óriás asszonyok lehajtott feje maga a bűntudat. Ki tudja, mi lesz a büntetés? Mindenesetre azt kapják, amit megérdemelnek. Lehet, hogy letaszítják őket. Vagy rabszolgasorba kerülnek. Hiszen ha ezzel megúszhatnák! Ez a legfőbb vágyuk. Az örökös szolgálat.

A sisakos nők nem törődnek velük. Se velük, se a majompofákkal, se a békákkal. Egy pillantást se vetnek rájuk. Egy pillantásra se méltatják őket.

Sisakos nők.

A napfény váratlanul végigcsúszik az arcukon. Talán, hogy megmutasson egy nevetségesen pisze orrocskát

összenőtt szemöldököt

szűk homlokot

cseléddühöt egy cselédarcon.

    Cédula egy asztalkán.

    Lementem sétálni!

    Sétálok egyet!

    Messze-messze idegenben,

    Mesebeli tündérkertben!

 

 

Cigarettásdobozok szétszórva a szőnyegen. Különféle márkák, különféle színek. Betöltötték a szobát. Magát a gyűjtőt is kiszorították. A dobozok gyűjtőjét. Ki lehetett? Egy gyerek? Egy kislány vagy egy kisfiú. Dobozokat kunyerált az ismerőseitől. Nem szállt le a nyakukról, amíg meg nem kapta a zsákmányt.

Vagy inkább egy öregúr?

Vagy csak egy olyan magányos alak? Akire úgy rászáradt a magány. Már semmi se maradt neki, csak ezek a dobozok. A szőnyegen csúszkált, és a gyűjteményét szortírozta. Kiállítást tervezett. Hiszen olyan ritka márkákkal kérkedhetett!

Csakhogy egyáltalán nem akart kérkedni. Fütyült a nyilvánosságra. Egyedül akart maradni a dobozaival. Országok szerint rendezgette őket. Márkák szerint. Egyáltalán nem rendezgette őket. Lehasalt közéjük. Ó, nagyon is óvatosan! Soha egyetlenegyet se lapított össze. Ezt sohase bocsátotta volna meg magának. Még érezte a régi cigaretták illatát, ahogy úgy a szőnyegre heveredett.

Hirtelen felült. Valami olyan izgatottság kapta el! Megszámolta a dobozokat. Darabról darabra. Mintha valaki beosont volna, hogy elemelje a legértékesebbeket.

Megint csak úgy nézte őket. Nem, nem, semmi sznobizmus! A ritka példányok mellett akadtak egészen közönséges darabok. Azokat is magához emelte a szőnyegen térdelve. A nevükön szólította őket.

Peer!

Rothmans!

Cigarillos!

Goldens Smart!

Embesgy!

Belvedere!

Astor!

Camel!

Memphis!

Dobozok szétszórva a szőnyegen. De a gyűjtő? A dobozok szenvedélyes gyűjtője? Ő hová tűnt?

 

 

Lehúzott redőnyök. De már senkit se kell, hogy megvédjenek. Se a hidegtől, se a kegyetlenül tűző napfénytől. Örök sötétségben a szoba.

Ujjak nőnek ki a sötétből. Vékonyka gyermekujjak. Úgy hajtanak ki, mint a virágok. Eltávolodnak egymástól. Megmerevedve kinyúlnak a levegőben. Felröppennek. Egymás körül keringenek. Elsiklanak egymás mellett. Egy fotel mélyében kotorásznak. Végigsiklanak az asztalon. A párnák alá csúsznak. A foszladozó paplan alá.

Keresnek valakit?

 

 

Egy villanykörte szétcsattan váratlan kétségbeeséssel.

Mire jó ez?

Gyermeteg ötlet.

 

 

Az ablaküveg felragyogott az emeleti folyosón.

Színek robbanása. Színek lángolása. Szikrázó vörös, kék, sárga körök, félkörök, vonalak. Egy-egy szín eltűnt, majd ismét fellobbant. Várni lehetett, hogy arcok pattannak elő. Régi lakók arcai. Szentek. Háziszentek.

Ragyogott az üvegablak valami olyan pazarló adakozással.

A lépcsőház nem fogadta be ezt a ragyogást.

 

 

Hull a vakolat. Sárgás foltok bukkannak elő a ház falán. Kiütés? Ragály? Tovább terjed végig a házakon.

Szürkésfehér foltok.

Hosszú, fehér csík.

Tapasz egy megrepedt homlokon.

 

 

Fekete fejű kosok. Komor, leszegett fejű kosok. De azért nagyon is jól látják, mi történik odaát a szemben levő ház falán.

A békák! Azok a lapos fejű békák! Tenyerük a térdükön. Horpadt, beesett mellük lassan felfúvódik. Lehunyt szem. Sunyi pofa. Ezek kifőztek valamit. Egy pillanat, és rávetik magukat azokra a hatalmas nőkre. Micsoda mellek! Micsoda combok! És akkor ezek a békák!…

Az a szakállas öreg! Mit lóbál a kezében? Lámpást? Miféle sereg gyülekezik mögötte? Majmok? Nem, ezek nem majmok. Olyan szőrös alakok. Förtelmes társaság.

Sisakos nők a magasban. Minden támadást visszavernek. Ki tudja? Az egyik nő mosolyog. Felénk mosolyog. Ha rohamot indítanánk… Igen, igen… mi, a fekete kosok! Elsöprő rohamot. Előbb az óriás nők… aztán a sisakosok.

Mit vigyorognak a békák? Mi ez a vigyorgás?

 

 

Családi hangulat, ahogy úgy magukra maradtak. A mozi vászna és a széksorok. Talán mindig is erre vártak. Úgy! Miféle ostobaság! Hiszen mindenkit befogadtak. Mindenkinek otthont adtak. Csak aztán a közönségük cserbenhagyta őket.

Üres, végtelenbe nyúló széksorok a vászon előtt. Meglehetősen öregek. Rokkantak, ahogy úgy egymás vállához dőlnek. Akad, aki összeesik. Finoman, előkelően. Nem akarja zavarni a többieket. Hiszen vetítés kezdődik. De hát mit vetítenek? Milyen filmet?

Az biztos, hogy egyre több szék összecsuklott. Reccsenéssel vagy reccsenés nélkül. De néhányan még tartották magukat.

A mozi vászna megajándékozta őket. Mindenki megjelent előttük. A legnagyobb filmcsillagok. A szupersztárok. A mellékszereplők. Az örök epizodisták. Akik éppen csak egy nyúlfarknyi szerepet kaptak.

De nemcsak a színészek tűntek fel. A rendezők. A rendezők, a vágók, az operatőrök, az asszisztensek, a forgatókönyvírók. Mosolyogtak, integettek.

Valaki kivált közülük. A vastag nyakú, monoklis Erich von Stroheim. Előrejött. A monokli kipottyant a szeméből. Felemelte a kezét. Mint aki egy kis figyelmet kér. Lehet, hogy el akar mondani egy történetet. Egy ősrégi történetet a film világából ennek az ősrégi mozinak. Beszédet intéz hozzájuk. Olyan búcsúbeszédfélét.

Nem tartott semmiféle búcsúbeszédet. Egyáltalán nem búcsúzott. Alakja betöltötte a vásznat. És csak nézett azzal a megvert, hűséges kutyatekintetével.

 

 

Előrehajló hát a súgólyuk.

Csillámló porszemek szállnak fel a színpadról. A függöny félrehúzva. A reflektor két oldalról bevilágít bágyadt, sárgás fénnyel.

Maga a színpad berendezve. Hosszúkás asztal megterítve. Körülötte székek ünnepélyesen és elhagyatva. Tükör a szélesre tárt ajtó mellett. Valaki belép. Egy bizonyos valakinek be kell lépnie.

Üres széksorok. Üres páholyok. És a karzat? Nem, hát a karzat közönsége is eltűnt.

De mégis… valami dobogás onnan fentről. Sikoly tör fel egy páholy mélyéből. Elfojtott köhögés.

A reflektor hunyorgása.

Egy pillanat, és a súgólyuk hátrafordul. Arctalan arcával az üres nézőtér felé.

Még mindig nem lép be senki a színpadra. Szürkés porszemek keringenek a levegőben. Örvénylik a por.

Alig hallható, tiszta hang a súgólyukból. Lágyabb a suttogásnál. És mégis kissé szigorú.

– Ó, végre, végre! Miért parancsolta rám, hogy három szörnyű napig ne lássam? Három nap óta futkosok gépemmel az országutakon.

(Pillanatnyi szünet.)

Lementem egész a tengerig, többször is őrült iramban, mintha ezzel a szédületes gyorsasággal meg lehetne kurtítani az időt és rohanásra lehetne kényszeríteni a perceket.

(Pillanatnyi szünet.)

(Megismétli.)

…kényszeríteni a perceket!

(Pillanatnyi szünet.)

Mondja, miért kényszerítette rám, hogy három napig ne lássam? Jól tudta, hogy ezzel meggyötör engem!

(Hosszabb szünet.)

Hallgasson! Nem akarok tudni semmiről semmit! Nincs joga rá, hogy így beszéljen velem! Nem használt, amit mondtam önnek. Maga mindennap őrültebben, eszeveszettebben jön ide.

(Megismétli.)

…eszeveszettebben jön ide!

(Pillanatnyi szünet.)

Maga nem tartotta meg a szavát. Emlékszik, miben állapodtunk meg? Maga ezt a megállapodást nem tartotta tiszteletben.

(Megismétli.)

…tiszteletben.

(Pillanatnyi szünet.)

Olyanokat mondott és mond napról napra, amik nem tartoznak rám, és amikről hallani sem akarok többet! Amióta ilyen módon jár hozzánk, sose számol azzal, hogy ebben a házban milyen fojtó, elviselhetetlen légkört teremtett.

(Megismétli.)

…légkört teremtett.

(Pillanatnyi szünet.)

Kérem! Nagyon kérem! Vessünk ennek véget! Nem akarom többé magát látni!

(Megismétli.)

Nem akarom többé magát látni!

(Egyre halkabban.)

…magát látni

nem akarom

többé magát…

A hang belevész a csendbe.

 

 

Két szfinx az Operaház előtt. Az egyik jobbról, a másik balról. Nem fordulnak egymás felé. Valami ősrégi, mély sértődöttség. Talán nem is tudnak egymásról. Titokzatos mosollyal fekszenek a kőtalapzaton. Szemhéjuk lezárva. Nem néznek fel.

Valaha még hallottak hangokat. Nevetést. Szitkozódást. Ezek megvesztek? Mikor nyitják már a kapukat! Régen elmúlt fél hét! Lehet, hogy elmarad az előadás?! Ezektől minden kitelik! Autók apró, ideges dudálását. Pökhendi tülkölést.

Egy fiú hangját.

– Sakiamuni!

A fiú lecövekelt a jobb oldali szfinx előtt.

– Kelj fel, Sakiamuni!

– Honnan tudod a nevemet? És mit akarsz?

– Kelj fel!

– Miért keljek fel? Én nem kelhetek fel és nem nézhetek fel. Egyetlen pillantásomtól leomlanak a házak. Minden elpusztul. Ha tudnád, hány várost tartottam rettegésben. Eredj innen, te fiú, és felejtsd el a nevemet.

A fiú csak nézte, belezsibbadva valami olyan borzalomba!

Átment a másik szfinxhez. Nem szólította meg. Az mintha nem is lenne olyan hatalmas. Nem is emeli olyan magasra a fejét. Inkább úgy meglapul.

Visszafordult a retteneteshez. Az igazihoz. Még egyszer kiejtette azt a nevet.

– Sakiamuni!

Kissé közelebb hajolt. Majd alig hallhatóan.

– Pusztíts el mindent, Sakiamuni! Pusztíts! Pusztíts!

 

 

Imádkoznak a lányok. Két kezüket összetéve imádkoznak. Koszorúba font hajjal, kezüket kislányosan összetéve imádkoznak végig a falakon.

 

 

Odadőlt egy fához. Fejét az alsókarjára hajtotta. Még hátraszólt úgy lehunyt szemmel.

– Húszig számolok, és aztán jövök!

Hozzátapadt a fához. Mintha abból nőtt volna ki. Egy furcsa, görbe ág.

Suttogás, nevetés a háta mögött.

– Ez leskelődik!

– Hé, te! Mit leskelődsz?

Elmosolyodott, kissé lenézően. Mit képzelnek ezek?

Lezárt szemhéján átsütött a nap. Az alsókar pihéi az orrát csiklandozták. Orra végigsiklott a karján. Le-föl, le-föl. Bódultan keringett a pihék között.

Váratlanul beleharapott a karjába, úgy oldalról. Akár egy ragadozó.

Ráhajolt a karjára. Ráfektette az arcát szelíden, engesztelően.

Valaki állt mögötte. Belehajolt a nyakába. Érezte azt a forró leheletet. Alig hallható kuncogás. Talán hívja valahova. De hát mit akar? Tudja, hogy nem mehetek el innen! Most hív?! Éppen most?!

Kéregdarabkák hullottak a vállára. Az egyik belecsúszott a nyakába.

Közben már benne a számolásban.

– Kilenc!

   Tíz!

   Tizenegy!

   Tizenkettő!

A hang elakadt. A számolás abbamaradt.

Csönd. A tér közönyös csöndje.

A hunyó nem indult el körútjára. A hunyó eltűnt.

Akárcsak ők, akik olyan nagyszerű rejtekhelyet találtak. Akik úgy elbújtak a bokrokban, a kukákban, a padok mögött. Hogy senki meg ne találja őket.

A bokrok riadt hajladozása.

A padok sivársága. Észrevettek egyáltalán valamit?

A kukák döbbenete. Ezt egyszer még megbeszélik maguk között.

A fa érthetetlen elhagyatottsága. Ő nem beszél meg semmit senkivel.

 

 

Egy léggömb lóg a levegőben. Mozdulatlanul, megmerevedve. Egy pillanatra megbillen, mintha megrázná magát. Megint az a dermedt mozdulatlanság. A vékonyka spárga szánalmasan lelóg a mélybe. Ő pedig maga a döbbent csodálkozás. De hát ez lehetetlen! Ez képtelenség! Az előbb még egy kislány nevető arca odalent. Fogta a spárgát. Engem hol feljebb eresztett, hol lejjebb. Talán, hogy együtt szálljunk át a téren. A homokozó fölött, a csúszda fölött. Át a városon, messze, messze…

És akkor tessék!

Egyszerre elengedett. Eltűnt. El se búcsúzott. Még annyit se mondott, hogy eredj utadra! Nem érdekelsz. Meguntalak.

Nem unhatott meg!

Egy magamfajta léggömböt nem lehet megunni. A kislány énekelt, ahogy végigfutott velem a sétányon. Közben felnézett rám. Egyszer meg is botlott. De még akkor se engedett el. Egyik kezével a térdét porolta, a másikkal engem tartott. Igen, igen! Saját magával nem is törődött. Csakis velem!

A nagy körben megállt. Többen körülvették. Mind engem bámultak. Az egyik kis barátnője valósággal könyörgött. Add ide! Hadd tartsam egy kicsit! De igazán csak egy kicsit!

Csakhogy ő nem adott ki a kezéből. Ilyesmiről szó se lehetett.

És mégis!… Elengedett. Magamra hagyott.

Jó, a többiek eltűntek. Ezt értem. Megsértődtek. Hazamentek. De ez a kislány!

Ki tudja, talán csak tréfál. Előrefutott. Kirohant a térről. Elbújt valahol a házak között. Bújócskát játszik velem. És most azt várja, hogy megkeressem. Szép kis tréfa, mondhatom!

Tűnődve lóg a levegőben. Önmaga körül forog lassan, nagyon lassan. Arra vár, hogy a gazdája előbukkan? Nem, ez reménytelen! Nos hát akkor!

Tétován lebeg. Tétován és valahogy ravaszkásan. Rád bukkanok, kicsikém!

A tér fölött kering. A csúszdánál leáll. De éppen csak egy pillanatra.

Elhagyja a teret. A házak felé távolodik. Alacsonyan repül. Ez már mélyrepülés. Persze, hiszen a kapualjakba is benéz. Átsuhan egy udvaron. Kissé dülöngélve hagyja el az udvart. Olykor nekiütődik a kapualj falának, mintha ittas lenne.

Megint fönt a levegőben.

Parányi pont a hatalmas égen.

És most hová? Merre?

Hallod-e, buta vicceid vannak, te lány! Mások kapkodnának utánam, te pedig…

Mások! Hol vannak? Melyik utcában? Melyik téren? Melyik házban?

Senkit se látni odalent.

Kitárt ablakok mellett száll el.

Egy függöny méltóságteljes hullámzása. Maga az elutasítás. Jobb, ha elkerüljük.

Állólámpa az egyik ablak mögött. Feladta előkelőségét. Előjött a szoba mélyéből. Híreket vár onnan kintről. Híreket akar hallani.

A léggömb nekiütődik egy hirdetőoszlopnak. Az már régen nem hirdet semmit. Tépett plakátfoszlányok lógnak le róla.

Egy tér, finom kis sétányokkal. Nem, itt hiába is keresné azt a kis huncutot. Ide soha nem jártak gyerekek. Párok sétálnak a sétányokon kart karba öltve. Csakhogy most nem sétál senki.

Kopott kőtábla a tér közepén. Azon cirádás, fekete betűkkel.

Szépülj, te tér!

Virulj, te nép!

Átsuhan a téren, végig az utcákon.

Kiégett mező. Megfeketedett fű. Agyonázott szénakazlak.

Megbillen. Megmerevedik.

Rátapad a csend. Az üres levegő csendje.

 

 

Miért nem szólalnak meg a harangok? Legalább egyetlenegy harang?

Egy kis városban.

Egy faluban.

 

 

Egy szobor földre borulva a pályaudvar mellett. Szakállas, szalonkabátos férfi. A Vasutak Atyja. Valaha ő bocsátotta útjára az első vasutat. Valaha… valaha. Homlokán horpadás. Megkeményedett sárcsomók a szakállában. A szalonkabát megfeketedett. Akárcsak az az összegöngyölt pergamentekercs. Az a hódolatteljes okirat. Milyen görcsösen szorongatja! Ünnepélyes keretek között nyújtották át neki a pályaudvar üvegcsarnokában. Azon a bizonyos napon, amikor az első vonat elindult. Beszédek hangzottak el. Felköszöntők.

Szobrot emeltek a Vasutak Atyjának. Ott állt a pályaudvar előtt. Kezében az okirat.

A szobrot ledöntötték. De hát miért? El akarták költöztetni? Mégis hová? És miért? Vagy talán mást terveztek? Valami egészen mást?

Kik tették ezt vele?

Tökéletesen mindegy.

A Vasutak Atyját mindez nem érdekli. Eltűntek, akik ünnepelték. És eltűntek azok is, akik…

Most hát ott fekszik a pályaudvar mellett egy romos, kiégett mozi közelében.

Vonatok a pályaudvar üvegteteje alatt súlyos mozdulatlanságban. Magukra hagyták őket ebben a csarnokban.

Szétszórt bőröndök, szatyrok, hátizsákok, kézitáskák a vágányok mellett szétesve vagy félig szétesve. De hát a leszállók? Eltűntek, akárcsak a várakozók. Egyetlenegy vasutast se látni. Elhallgatott a hangosbemondó. Nem jelzi a vonatok érkezését. Se az érkezését, se az indulását.

Mikor futott be ide vonat?

Ki állt utoljára a peronon leszállásra készen? Mellette a bőröndje, a hűséges útitárs.

Ki szállt le utoljára?

Ki ölelt át egy nőt?

Egy régi jó barátot?

A csarnokra rátelepedett a csönd. A vonatokra valami komor düh. A vágányokra a pusztulás.

Egy tábla szemben a mozdonnyal.

ILLATSZERBOLT

Ezt nézhette. Ezt bámulhatta a csarnok üvegfalai közül. Olykor közel került hozzá. Átkelt az üres úttesten. A kirakat előtt ácsorgott. Vásárolni akart? Vagy csak úgy bámészkodni?

Egyébként soha senki se nyitott be. A kék köpenyes eladók is eltűntek. Azok az örökké fecsegő, nevetgélő kisasszonyok. Maga a bolt egyre kopottabb, koszlottabb. A homályos kirakatüveg beleveszett az utca szürkeségébe.

A mozdony se nagyon dicsekedhetett. Nem, ezt igazán nem lehet mondani. Egyre rozsdásabb, egyre mogorvább, ahogy nézi azt a táblát.

ILLATSZERBOLT

Hová vezet a sínek útja? Végtelenbe nyúló sírdombok a vasúti töltések.

 

 

Egy levél Zsámboky íróasztalán. Gyűrött, tépett szélű levél. Mintha most került volna elő egy fiók mélyéből. De hiszen ez az ő írása!

Tudni akarom, hogy ki lesz a díszlet- és jelmeztervező. Erzsihez ragaszkodom. Senki más nem tervezhet jelmezeket. Erzsihez ragaszkodom, és még sok mindenhez. És többé nincs visszaút. Nem lehet visszavonulót fújni.

Zsámboky darabot írt? Hová adta be? Melyik színházhoz? Hol volt a bemutató? Lehet, hogy sehol? Hiszen ezt a levelet se küldte el. Mindenesetre Erzsihez ragaszkodott.

Egy reggeli menükártya.

Gyerekrajzok.

Hogy kerültek Zsámboky asztalára?

Indián férfi tolldíszben. Tolldísz és magas nyakú pulóver. Letört törzsfőnök. Állást kapott valamelyik cégnél alacsony beosztásban.

Kókadt bajuszos apóka. Pálmaágak hajtanak ki a füléből.

Öreg nő. Bánatos, lágy toka. Egy kisfiú kapaszkodik a tokájába.

Kemény, hegyes áll, belenyomva egy öregember fejébe.

Elvékonyodott kéz az ablakpárkányon. Aprócska arcok egy formátlan, széles arcban. Lánykák, fiúcskák, öregek. Otthont leltek abban a hatalmas arcban.

Néhány sor egy füzetlapon.

Olvasok egy nagy, fehér szobában. Hatalmas, öblös karosszék. Fehér fátylak lebegnek, úsznak körülöttem. Előttem az ajtó. Felállok, hogy kimenjek. Az ajtó nincs sehol. Már nincs lebegés. Már semmi sincs. Fal, mindenütt fal.

 

 

Egy papírlap lebegett a levegőben. Tiszta, hófehér papírlap. A felső szélén enyhe gyűrődés. Nem is olyan enyhe. És mintha kissé be is lenne tépve. Igen, ezt már elkapta egy írógép. De hát onnan nincs menekvés. Egy írógép nem engedi el a foglyát. Talán csak egy olyan odvas, züllött gép. A gazdája elhanyagolta, egyszerűen nem törődött vele. Hát akkor ő meg miért törődjön egy papírlappal? Miért ne engedje el?

A papírlap elszállt az utcák felett, a házak felett. Olykor megpördült önmaga körül. Eszébe jutott valami? Talán az öreg írógép?

Kissé gyorsabban szállt. Szinte már repült.

Hová repült?

Távoli hegycsúcsok felé? Sivatagok felé?

Messze tengerekre?

A végtelenbe?

 

 

Székek nézik a Dunát. Duna-parti székek a szállodák előtt. Vendégei elhagyták. Újabb vendégekre pedig nem számíthat. Senki se sétál a Duna-parti korzón. Senki se jön fel a rakpartról.

Valaki üldögél a rakpart lépcsőjén. Elvékonyodott hát, fekete kalap. Levegőből szőtt árny. Eltűnik, szertefoszlik.

Vízcsobbanás. Ez a halk hang betölti a Duna-partot. Utána még mélyebb a csend.

A Duna-parti székek nézik a Dunát. Az elhagyott kikötők elhagyott hajóit. Az elkorhadt csónakokat. Nem várnak vendéget.

De mégis! Mintha hirtelen gyanút fognának. Valaki elsurran mögöttük. Egy pillanatra megáll. Attól tart, hogy a székek észreveszik. Hirtelen feléje fordulnak. Na, mi az? Mit sündörögsz itt? Hová igyekszel? Már annyi időd sincs, hogy egy pillanatra leülj?

Kopott padok a rakparton. Semmi közük a korzó székeihez. Nincs bennük semmi ellenségeskedés. Ó, dehogy! Csak éppen semmi közük azokhoz az előkelősködő, ostoba…

Hajók a part mellett. Sétahajók, teherhajók, uszályok, vízibuszok, evezősök. Alkalmilag összeverődött társaság. De most már együtt maradnak.

Négy oroszlán rátelepedett a hídra. Ketten az egyik hídfőn, ketten a másikon. Párviadalra készülnek? Megverekednek egymással?

Miért verekednének? Az nagyon is közönséges lelkületre vallana. Alantas lelkületre. Egész más foglalkoztatja őket. Vonósnégyest alakítanak. Előadnak egy kamaradarabot. Csak még nem találtak megfelelő művet. De hát csak akad köztük egy zeneköltő, akiben már régen motoszkál valami. Majd megszólal a zene. Borús hangulatú zene. De mégis felemelő pátosszal. Csakhogy erre még várni kell. És miért ne várnának?

A túlsó part a Várral kékesszürke párába húzódott. Eltűnt.

Három fekete télikabátos alak gördült végig a rakparton. Három fémhenger. Lassan görögtek. Nehezen szánhatták rá magukat erre az útra. Hosszas megbeszélés előzhette meg az indulást. Talán még egy kissé össze is szólalkoztak. Összezördültek. Végül is megindultak.

De hát hová? Mi dolguk lehet? Miféle elintéznivaló?

Felkeresnek valakit? Egy régi ismerőst? Egy barátot? Kassák Lajost?

 

 

Homokos föld összetapadt csomókban. Iszapos víz tör fel a mélyből. Elsüllyedt villamossínek. Kerékpárnyomok. Külvárosi házak. Valaha különböző színűek. Az egyik kopottságában is riasztóan rózsaszínű. Mellette egy citromsárga. De akad kék is, meg halványzöld. Kivénhedt, kültelki kurvák.

Szürke házak tisztes szegénysége.

Lerongyolódott falak. Végighasadt falak.

Egymásra rakott téglák. Itt még készültek valamire? Terveztek valamit? Miért ne? Hiszen egy bádogtábla még hívja

a kőműveseket,

az ácsokat,

a szerelőket,

az asztalosokat,

a lakatosokat,

a hegesztőket,

a mázolókat,

a burkolókat.

Sehonnan se bukkannak elő. Se a szerelők, se a kőművesek, se az ácsok, se a többiek.

Futballpálya megfeketedett kerítése. Odabent az üres pálya a kikopott fűvel. A két kapu egymással szemben. Olykor beszélgetnek. Átszólnak egymáshoz. Vagy már semmi?

Meghatóan tiszta, kis templom. Ajtaja nyitva. A fehérre meszelt falak azért már nem olyan fehérek. A padok megreccsennek. Mintha felállnának a hívők. Felemelik a fejüket, ahogy felzendül a zsoltár.

Tebenned bíztunk eleitől fogva!

Uram, téged tartottunk hajlékunknak…

De hát hol vannak a hívők?

Uram! Uram! Kinek tudsz te még hajlékot adni?

 

 

Egy szék a ház kapuja előtt. Valami olyan türelmetlenség fogta el odafent. Csoda? Hiszen csúnyán magára hagyták. Akkor már mégiscsak jobb az utcán. És ki tudja? Talán egyszer csak feltűnik valaki azok közül.

 

 

Ajtók egymásra fektetve a lépcsőház folyosóján. Lakók lepréselve az ajtók között. Furcsa gyűjtemény. De aztán a gyűjtő elfeledkezett róluk. Ők meg eltűntek, mint a lehelet párája.

Az ajtók egymásra fektetve. Szobákból kiszakított ajtók. Mellettük a kilincsek.

Mi történhetett velük?

Törések, sérülések, meglazult zárak. Semmiség. Majd jönnek értük, és elszállítják őket. És megint vissza a szobákba. Szóval éppen csak egy kis időre lerakták őket ide a sarokba. Éppen csak egy kis időre.

Jó tréfa? Pokoli tréfa!

Hiszen már azt se tudják, mióta hevernek itt. Senki se jön értük. A lakásból kiszorultak. Oda többé be nem jutnak.

Különben egész szépen berendezkedtek. Mi tagadás! Eddig észre se vették egymást. Mondjuk, egy hálószobaajtó egy vécéajtót! Vagy akárcsak egy konyhaajtót. Ugyan már! És még hogy egymás mellé kerüljenek! Vagy éppen egymásra! Egyszerűen elképzelhetetlen. Méltatlan helyzet. Megalázó. De most teljes az egyetértés.

És odabent?…

A szobák még emlékeznek. Még hallják egy kislány hangját. Azt a kétségbeesetten csúfondáros, sírásba csukló hangot.

– A Zsuzsi! A Zsuzsi! Mindig csak a Zsuzsi! Nektek nincs senki más, csak a Zsuzsi! Vagy talán nem ezt hallom egész nap?

Jaj, szegény Zsuzsi, mi lehet vele?

Jaj, szegény Zsuzsi, mit csinálhat?

Most aztán megtudta, milyenek az emberek.

Most aztán kemény leckét kapott!

Jaj, szegény Zsuzsi, de jó, hogy hazajöttél! De jó, hogy itthon vagy!

Na milyen volt azok között?

Nem! Ne is beszélj róluk!

Ne is törődj velük!

Felejtsd el őket!

(Pillanatnyi csend.)

Mondjátok, hogy nem így van! Merjétek azt mondani!

Most hallgattok, ugye?!

A szobák még hallják egy öreg nő hangját. Azt az elvadult rikácsolást.

…mit beszéltek nekem a tavaszról?! Hogy majd jön a tavasz, és akkor nagyokat sétálok! Kivel sétálok én nagyokat? Azt mondjátok meg?

Tavasz! Nyár! Ősz! Tél! Ostobaság! Mit érdekel ez engem?

Addig jó, amíg az ember fiatal és hülye! Aztán a semmi!

Szivarfüst száll fel egy fotel mélyéből. Alkonyi felhők lebegése a bútorok felett.

Egy férfi hangja.

– Te ismerted a Szalóky lányokat? Mind a kettőt? Vagy csak az Ilonkát?

Taps tört fel egy öreg rádióból. Egy megfeketedett őslényből. Kik tapsolnak? Kik gyűltek össze erre a hangversenyre? Ki áll a pódiumon? Egy énekes? Zongorista? Hegedűművész?

A tapsvihar lehalkult.

Zavaros bugyborékolás. Élesen hasogató, kíméletlen recsegés.

És mindezen át vékonyka női hang.

– Bravó! Bravó!

 

 

Szétszórt újságok szerte a szobában. Idejétmúlt hírek. Idejétmúlt? Ostobaság! Hiszen már nincs is idő. De azért azok a pársorosak még tartják magukat a lapok hasábjain. Szerényen, megfakulva, de mégis… Miben reménykednek? Hogy valakivel még közölhetnek valamit? Egy lelkiismeretlen fráterról, ahogy a kocsijával belerohant egy iskoláscsapatba. Egy adócsalóról. A napenergia hasznosításáról. Egy vén kóklerról, aki még a saját aláírását is eladta. Új sugárforrásokról. A sárga esőről. Hogy egyszer sárga eső hullott a földre. Egyszer egy csütörtöki napon.

Hatalmas szőnyeg a szoba közepén. Úgy hever ájultan, elszürkülve. Valaha rá se mertek lépni. Elosontak mellette félénk tisztelettel. Szolgai alázattal.

Körülállták, mint egy tavat. Átintegettek egymásnak egyik partról a másikra. Sétálgattak kart karba öltve. Szerelmes szavakat suttogtak. Csókot váltottak. Mi tagadás! Olykor még különb dolgokat is műveltek.

Most pedig…

 

 

A fiú eltűnt.

Az előbb még ott kuporgott a dívány sarkán, mint aki örök időkre berendezkedett. Mellette egy könyv. Feléje se nyúlt. Meztelen, vékony lábszárát dörzsölgette. A szemben levő falat nézte.

A szobát átsütötte a nap. A nyári délután aranybarna napja. A fal kopottas mintái megnőttek, összefonódtak. Elnyúlt, hosszú szárú virágok. Egy pillanat, és elborítják a szobát.

A fiú keze lesiklott a lábáról. Előrehajolt. A könyv leesett a díványról. Észre se vette. Nem érdekelte. Semmi se érdekelte. Csak a fal. Várt valakit? Egy bizonyos valakit onnan a falból? Vagy éppen egy társaságot?

Előjöttek.

A délutáni társaság kisétált a szoba csendjéből. Egymásba karolva, suttogva, csendesen nevetgélve. Nők virágos kalapban, lebegő, bő ujjú ruhában. Napernyők, elemózsiás kosárkák. Férfiak színes mellényben. Fehér ing, karjukra vetett zakó. Egy kirándulásról kerülhettek elő.

Egy fekete hajú, sárga ruhás nő hirtelen megállt. A dívány felé fordult. Arcán tétova riadtság.

A fiú sehol.

A társaság a dívány körül. Tudták, hogy a fiú várja őket. Várja, hogy elsétáljanak előtte. És akkor tessék! Nincs sehol. Csak az a lecsúszott könyv a dívány mellett.

– A földhöz vágta, és elment. Elege volt az egészből.

– De hiszen tudta, hogy jövünk.

– Talán nem akart találkozni velünk.

– Ugyan már!

– Nem tudod elképzelni?

– Nem tudom elképzelni! Igenis, hogy várt bennünket! A dívány sarkán ült azzal a könyvvel.

– Amibe bele se nézett! Semmi más nem érdekelte, csak a japán ernyőm!

– Miért éppen a japán ernyőd!

– Az volt a kedvence! Mindig megforgattam előtte.

– Megemeltem a kalapomat, úgy hanyagul. Nem fordultam felé, csak megemeltem a kalapomat.

– Könnyed meghajlás. Lehet, hogy neki szólt, lehet, hogy csak a falaknak.

– Egy szót se váltottam vele.

– Egy pillantást se vetettem rá.

– Éppen ez az!

– Mit akarsz ezzel!

– Talán néha mégis beszélni kellett volna vele.

A dívány körül keringtek. Átmentek a másik szobába. Majd megint vissza.

– Leszaladt a pajtásaihoz.

– Nincsenek pajtásai.

– Leküldték valamiért.

– Őt ilyenkor sehova se lehet leküldeni.

– Hát akkor…

A dívány! Az a rozoga dívány tudhat valamit. A sarkán bemélyedés. Valóságos gödör. Talán elnyelte a fiút. A délutániak nem mozdultak mellőle. Vallatóra fogják? Vizsgálat alá vetik?

A sárga ruhás nő rádobta magát. Hirtelen elgyengült, ahogy végigdőlt rajta. Lehunyta a szemét, karját lustán lelógatta. Hová bújtál, te kis hülye? Elmosolyodott álombeli mosollyal. Kezét végigcsúsztatta a mellén, a derekán. Aztán már csak úgy feküdt mozdulatlanul.

– Sötétedik – hallatszott egy hang.

A hölgy felült. Kissé zavartan körülnézett. Megpaskolta a díványt.

A többiek már indultak.

Ő meg rándított egyet a vállán. Ment a társaság után.

Lassan szétszéledtek az üres szobákban. Mintha egymást is csak úgy futólag ismernék. Olykor még visszanéztek a díványra. De már csak úgy elmenőben.

 

 

Az apja szivarozott. Zsámboky János soha rá se gyújtott. De örök életében szivarfüst gomolygott körülötte.

 

 

Félig leszakadt cédula a kapu mellett.

Stúdium nyelvoktatás 14 hetes őszi szemeszter kezdők és haladók részére.

ANGOL

FRANCIA

NÉMET

OLASZ

SPANYOL

Az a lecsukló lófej a kapu fölött!

Csontsovány, sárgásbarna. Haja csapzottan lóg a homlokába. Ritkás szálú, seszínű haj. Talán a hólé pusztította el. A rácsorgó hólé és az eső.

Mindig ilyen lehetett?

Beszorítva a falba. A fal repedésébe.

Soha nem nézett fel. De hát mit is nézne?

Lovak vágtatását az égi mezőn? Ahogy előbukkannak a felhők közül? Lábukat hosszan előrenyújtják. Lassan visszahúzzák kissé behajlítva. Fejüket magasra emelik. Szájukból pára tör elő. Kitágult, remegő orrcimpájukból. Eltűnnek. Majd megint felbukkannak. Továbblebegnek a tépett felhőrongyokkal. Lovak az égi mezőn.

Ő meg a járdára mered. Az agyonkoptatott kövekre. Egyszer majd erről kell számot adnia? Hol? Mikor? És kinek?

Eső áztatta ritkás, kopott haját. Rácsorgott a hólé. Kiégette a nap.

Ha akadna valaki, aki kisimítaná a haját a homlokából! Feléje hajolna, és elsimítaná…

 

 

Elengedték a kezüket.

Átfutottak a ligeten a fák között, a reggeli fényben. Táncoltak. Közel hajoltak egymáshoz. Eltávolodtak. Majd megint oly közel. Szinte érintették egymás arcát. Hangtalan nevetéssel felnéztek az égre. És akkor egyszerre csak elengedték azt a hármat. Simán, észrevétlenül. Véletlenül? Vagy előre megbeszélték? Kitervelték?

Az a három lány még mindig abban a szédületben. Valahogy észre se vették az egészet. Hiszen olyan hihetetlen. Olyan elképesztően hihetetlen.

Csönd vette őket körül. Semmi más, csak a csönd.

Bódultan körülnéztek. Még egy-két tétova lépés. Az egyik lány megbotlott. A társa kapta el. Közrefogták. Szorosan egymáshoz simultak. Nézték a liget fáit. Azok talán tudnak valamit. Elárulnak valamit. Mintha feltűnt volna egy nevető arc. Kissé csúfondárosan nevető arc. Hát persze! Egy pillanat, és a lányok csapata előfut a fák közül. Átölelik őket. Ó, hogy megijedtetek! Pedig csak tréfa volt! Tréfa! Tréfa! Vagy semmit se mondanak. Csak megint beveszik őket a körbe.

Hát erre várhattak!

Senki se bukkant elő.

Ők meg úgy maradtak mozdulatlanul. Talán leheverednek. A föld majd lassan befogadja őket. Az arcukat, a hajukat, a karjukat.

Lassan elindultak.

A középső hátranézett kétségbeesett esdekléssel. Várjunk még! Csak néhány percet!

A másik kettő szorosan fogta a karját. Egy pillanatra se engedték el. Vitték magukkal.

Pára tört elő a fák közül. Sűrű, tejfehér pára. Kuncogások ebből a párából. Gonosz, kis nevetések. Megszólalt egy kürt.

A hangok szétfoszlottak. És már csak a pára gomolygása.

A ház homlokzatán.

Két lány átfogja egymás derekát. Gyengéd elragadtatással néznek egymás arcába. Elfelejtették, honnan jöttek. A megaláztatást. Ahogy kihullottak a körből. A társnőik köréből. Már semmi se érdekli őket. Csak ahogy így összehajolnak.

És a harmadik? Aki ájult bódulattal hagyta el a ligetet? A boldogság honát. Akit úgy kellett magukkal hurcolni. Egy pillantást se vet a másik kettőre. Rájuk se hederít. Az ég felé néz. Köntöse lehullott róla. Két hegyes melle belefúródik az égbe. Úgy áll ott kihívóan, diadalmasan.

 

 

Szakállas óriás a ház sarkán. Ő maga a ház sarka. Valaha hófehér szakálla elszürkült. Kezében hatalmas, nyitott könyv. A könyvek könyve. Minden benne van, amit valaha is írtak a világról. Az emberről. Erről a szerencsétlen teremtményről.

Kik írták ezt a könyvet? Kik a szerzők? Próféták? Apostolok? Vallásalapítók? Vagy még náluk is bölcsebbek?

Soha senki nem ejtette ki a nevüket. Soha semmit nem lehetett tőlük olvasni. Csak éppen ebben a könyvben. Könnyen meglehet, hogy néhány próféta kiszorult innen. Mondanivalójuk sekélyesnek bizonyult. Méltatlanul szerepeltek volna.

Kik lehettek a mellőzöttek? Mindegy. Név nem fontos. Mindenesetre iszonyú haragra gerjedtek. Mindent elkövettek, hogy ez a könyv soha senkinek ne kerüljön a kezébe. De ez a szutykos öreg mégis megkaparintotta. Soha meg se mozdul. Fel se néz. Nem is lapoz. Egyetlen oldalt olvas időtlen idők óta. Meddig tart, amíg átrágja magát? Ötven évig? Száz évig?

Mikor jut a könyv végére?

A mozdulat, ahogy becsukja a könyvet! Milyen lesz az a mozdulat?

Roncshegyek. Csaknem felnyúlnak az égig. A szégyen hegyei. Ahogy úgy egymásra dobálták azokat az elhasznált, kiselejtezett

vaskályhákat

vízcsapokat

fűtőtesteket

vaskazánokat

vízmelegítőket

tűzhelyeket

ereszcsatornákat

síneket.

Kisebb dombok a hegyek mellett. Elhajigált kalapácsok, csavarhúzók, főzőedények. Megtűrt személyek.

Szeméttelepek. Egymásból nőttek ki. Egymás hulladékából. Szeméttelepből szeméttelep.

 

 

A halottak már nem is várják őket. De azért néha még beszélnek róluk valami gunyoros sajnálkozással.

– Ez aztán sikerült! Így eltűnni!

– Már sehova se járnak!

– Még moziba se.

– Miért éppen moziba járnának?

– A színházak konganak az ürességtől.

– A kávéházak!

– Már régen nincsenek kávéházak. Presszók!

– Hát akkor presszók!

– És a börtönök?

– Mit akar a börtönöktől?

– Nincsenek rabok, és nincsenek őrök. Ami pedig a kivégzéseket illeti…

– Most meg kivégzések! Hát nem érti, mi történt?

– Elköltöztek. Mindenki elköltözött.

– Mi az, hogy elköltöztek?! Eltűntek! Még hányszor ismételjem? El-tűn-tek!

Csönd a temetőben. A szétesett koszorúk, a rothadó virágok, az olcsó kis mécsesek csonkjai alatt.

 

 

A halottak benéznek egy kapualjba. Végigsétálnak a gangon. Lebámulnak az udvarra. Beülnek a szobába. Kinyitják a szekrény ajtaját. Végigsimítanak egy öreg kabáton.

Valaki megkérdezte… fölvetette a kérdést.

– Mégis… nem kéne megkeresni őket?

A többiek hallgattak.

Egy gúnyos hang.

– És hol akarja megkeresni őket? Meg tudná mondani? A halálban? Abban a másféle halálban?

– Másféle halálban? Mit akar ezzel? Mi az, hogy másféle halálban?

 

 

Szétszórt papírlapok Zsámboky János íróasztalán. Levelek, levéltöredékek, őrsi napló, gyerekrajzok. És egy hosszú kutyanyelv.

FUIT

egy sír a ligetben

Bébé állatszelídítőnő

egy oroszlán leharapta a fejét (ez azért nem biztos)

Fernando

Royal Vio, kis mozi a ligetben, zugmozi

kis mozi, de nem zugmozi

a Royal Apolló távoli rokona

valaki a Royal családból, lepasszolt rokon

szégyellik, ki se ejtik a nevét

tábornok a hajóhintán

lefokozott, elűzött tábornok

minden csatát elvesztett

innen indulnak a verklik szerte a városba

Ivor Novello

Feljegyzések. Futó feljegyzések. Hohó! Várjunk csak! Néhány sort aláhúzott az író.

Tábornok a hajóhintán. Lefokozott, elűzött tábornok.

Ezt kétszer is aláhúzta. Ez fontos lehetett. Ez a lezüllött tábornok. Egy nő alighanem ráakaszkodott. Egy olyan kis ligeti nőcske. Aki még felnézett rá. Akinek jelentett valamit. Mégis… egy tábornok! Talán még pénzt is csúsztatott a zsebébe. A tábornok elfogadta? Vagy visszautasította? Még megőrzött valamit régi méltóságából?

Talán éppen ezt akarta kibontani az író.

De hát már nem bontott ki semmit.

 

 

Nézték az utcákat. Mintha csak most érezték volna meg azt a csendet. Az utcák csendjét. Az óriás asszonyok tehetetlen szeretettel hajoltak feléjük.

A majompofák is feléjük fordultak. A hegyes szakállas öreg alig észrevehetően meglóbálta a lámpáját. Jelt adott. Valamiféle részvét jelét.

A lapos fejű békák lapos tekintetében olyan aljas kajánság!

A kivénhedt oroszlánok elhülyült tekintete.

A fekete fejű kosok értetlensége.

A sisakos nők merev, szigorú tekintete mintha megenyhült volna.

Lányok körtánca.

Lányok imádsága. A kihalt utcákért, a terekért, a városért.

Kerek gyerekarcok. Koravén, elszürkült gyerekarcok. Tört mosolyok. Legörbült szájak.

A szakállas óriás kezében a könyvvel. A könyvek könyvével. Maga a mélységes levertség. Hát semmit se talált abban a könyvben? Nincs egy vigasztaló sor? Egy odavetett megjegyzés? Valami utalás? Észrevétel? Semmi?! Semmi?!

Az a sovány, csapzott hajú lófej a kapu felett!

Beleszorítva a falba. Belepréselve. Felemelte a fejét. Messze elnézett az utcák felett. Tört fényű, fájdalmas sugárzás az arcán.