Arnold, a bálnavadász

Csúnya ügy volt ez, csúnyább már nem is lehetett volna. Valakit zsákvarró tűvel összevarrnak, és éppen egy spanyol táncosnő előtt!

Arnold feje bepréselve az anyja ölébe, két karja előrelógott. Valahol ott hátul dolgoztak rajta azzal a félelmetes tűvel. Félelmetes tűvel és félelmetes öltésekkel. Arnold olykor úgy érezte, mintha kardot forgatnának benne. De egy pillanatra se vette le tekintetét (meggyötört, fátyolos tekintetét) Rosita Rántotta spanyol táncosnőről. A táncosnő a kis dívány sarkán ült, a reggelizőasztal mellett. Nem lehetett tudni, látja-e Arnoldot, hallja-e azt az akadozó hangot.

– Kérem, ne ítéljen meg! Kegyedet talán megtévesztik bizonyos körülmények. Meglehetősen kétségbeejtő körülmények. Ezek a derék teremtések megpróbálnak rajtam segíteni. A kislány, aki rám akadt azon a bizonyos helyen, és az édesanyja, aki fáradságot nem ismerve vállalta ezt a kényes műtétet.

Elhallgatott.

Az anya hátulról előretolta a fejét, és most már csakugyan elsüllyedt a térdek között.

– Érdemes ezt még összevarrni? – nézett fel anya. – Te is mindenfélét összeszedsz.

Csimu, ez a szőke, sápadt homlokú lány a reggelizőasztalnál csücsült. Kanalával bögréjét kongatta. Vajas kenyér lógott ki a szájából.

– Te is tudod, hogy nem hagyhattam ott!

– Igazán nem tudom, miért ne hagyhattad volna ott. – Anya kezében megállt a tű. – Miért kell egy vendéglő mosdójából felszedni mindenfélét? Egy olyan meglehetősen gyanús mosdóból.

– Hát a törülköző nem volt éppen a legkifogástalanabb! – Csimu meglengette a vajas kenyeret.

– A legkifogástalanabb! Azt hiszem, nem is volt törülköző. Ezt utálom az ilyen vasárnapi kiruccanásokban. A vendéglőket és a mosdókat a vendéglőkben. Egyáltalán: a mosdóban találtad, vagy pedig…?

Csimu letette a kenyeret. Belenevetett az üres bögrébe, akárcsak valami üres barlangba. Búgott. Félelmetesen búgott. Talán hogy jelt adjon távoli bögréknek, csészéknek, kanalaknak.

Ez volt az a pillanat, amikor Rosita Rántotta megszólalt:

– Azért most már mégiscsak szeretném tudni, hol találták meg önt! – Kissé élesebb hangon: – Egyáltalán: honnan került elő?

Arnold megpróbált előbukkanni a térdek közül. Megpróbálta fölemelni a fejét.

– Barátom, doktor Titkos Pál visszautasítaná ezt a kérdést. De hát én nem vagyok doktor Titkos Pál, bár bizonyos tekintetben a példaképének tartott, ó, igen, a példaképének.

Elhallgatott. Talán arra várt, hogy a táncosnő megkérdezi: „Milyen tekintetben?”

A kérdés nem hangzott el. A zsákvarró tű ismét belehasított Arnoldba.

Arnold egy ideig nem tudott megszólalni. („Kiugrik az agyam! Az eszem elhagy! Rosszullét környékez. A hölgy dolgozhatna egy kissé kíméletesebben!”)

– Ha azt mondanám, hogy a helyzet szerencsétlen, akkor keveset mondtam. Egyszer elhagytak, úgy is mondhatnám, elvesztettek. Abban a bizonyos mosdóban. Talán az volt a baj, hogy a kis Ági egy pillanatra sem tudott megválni tőlem.

Arnold elcsuklott. Majd meglehetősen náthás hangon:

– Meg kell értenie, ha némi meghatottság fog el. Hogy ki volt nekem a kis Ági, és hogy ki voltam én a kis Áginak, azt így röviden el se lehet mondani!

– Ez nagyon regényesen hangzik.

– Kegyed rátapintott a lényegre: ez csakugyan regényes, és egyszer talán meg is írom a történetet a kis Ágival. A nevét mindenesetre megváltoztatom. Hiszen ha a férje kezébe kerülne a könyv, igazán nem szeretném, ha miattam…

– Úgy érti, hogy a férje féltékeny lenne ön miatt?

– Valahogy úgy értem, kisasszony.

A zsákvarró tű megint belehasított, és ő megint lebukott a térdek közé. Majd ahogy előkerült:

– Ági édesapja erdei sétát javasolt. Úgy találta, hogy Ági keveset van levegőn, keveset mozog. Ági édesapja kiváló férfiú. A filmtudományok doktora. Magam is szívesen elbeszélgettem vele. Remélem, lesz még alkalmam…

– Mi történt az erdei sétán?

– Ági természetesen nem indult el nélkülem. Úgyhogy vele tartottam, mint általában mindenhova. Irány a Hármashatár-hegy. Ági mamája úgy gondolta, hogy arrafelé azért mégse lesz olyan nagy nyüzsgés. Ági mamája utálja a nyüzsgést, a tolongást. Akárcsak én. Nem tévedtünk. Szinte csak mi négyen bolyongtunk az erdei utakon, tisztásokon. Mi Ágival előreszaladtunk. Utánunk a szülők. Ági édesapja nagyban magyarázott valamit, talán a filmről. Ági édesanyja gondterhelt arccal hallgatta. Mindig olyan aggodalmasan nézett, ha valaki magyarázott. „Nem, gyerekek, azért ez nem olyan egyszerű.” Különben is mintha örökös veszélytől tartana. Kellemes, tavaszi nap volt. Én mindig is szerettem a napot. A víz, a nap…

– Nem látszik magán, hogy sokat napozott volna.

– Lekoptam… kissé lekoptam. Meg aztán ilyen körülmények között… Egy biztos: nem a szobában neveltek engem. De ezt most hagyjuk. Maradjunk a sétánál.

Csimu otthagyta a reggelizőasztalt. Kinézett a kertbe. A nagy üvegajtón túl nedves, langyos fényben ázott a kert. Kék inges fiú bukkant fel az egyik fa mögül. Fél kézzel a fa derekát fogta. Megpördült. Csimu felé intett.

– Gyere már!

A lány nem törődött vele. Anyával se törődött, ahogy megszólalt a zsákvarró tű mögül:

– Befejezted végre a reggelit?

Közelebb húzódott Arnoldhoz. Talán, hogy meghallgassa azt a történetet.

Arnold úszómozdulatot tett a táncosnő felé.

Anya rákoppintott a fejére.

– Maradj veszteg!

– Kérem, kérem.

Rosita Rántotta némi türelmetlenséggel:

– Hallhatnék végre valamit arról a sétáról?

– Nem könnyű nekem arról beszélni, kedves kisasszony! – Arnold szünetet tartott. Aztán szinte vidáman: – Zsuzsi, a szép boltoskisasszony! Ezt láttuk előző este a színházban, és most megbeszéltük a darabot. A kis Zsuzsi boltja tele volt szürke mellényes urakkal. Mind ott tolongtak a szép boltoskisasszony körül. Énekeltek, a kalapjukat lengették. Akadt, aki felült a pultra. Közben az üzlet tele volt szétszórt cipőkkel. Zsuzsi egyre-másra hozta elő a cipősdobozokat. Megpróbált eladni. Csakhogy a szürke mellényes urak inkább udvarlók voltak, mint vásárlók. Valósággal belehabarodtak a kis Zsuzsiba. De még csak egy pár papucsot se vettek. Az egyik szürkemellényes kibújt a cipőjéből, lábujjait ropogtatta a csíkos zokniban.

– Ostoba darab lehetett.

– Meglehetősen ostoba darab volt, bár a zenéje… – Arnold olyan mozdulatot tett, mintha táncra akarna perdülni, de aztán visszahanyatlott. – Egyébként nem kétséges, hogy soha nem adtam volna elő a színházamban.

– Önnek színháza volt?

Arnold nem tudott felelni. A zsákvarró tű beleakadt. Az anya türelmetlenül rángatta.

– Legszívesebben abbahagynám ezt az egészet, és kihajítanám!

– Kihajítanál egy színházigazgatót? – Csimu elképedve nézett anyjára.

– Színházigazgató? Hol van itt színházigazgató?

Arnold sértődötten: A kedves mama, úgy látszik, soha nem hallott Arnold revüjéről.

Rosita Rántotta: – Önnek revüszínháza volt?

– Arnold revüszínháza még külföldön se volt egészen ismeretlen.

– Ha még egyszer felléphetnék egy revüben!

– Kisasszony, ha előbb összeakadunk… Sajnos a gazdasági igazgatóm csődbe sodorta a színházat. Visszaélt bizalmammal. Én magam, ugye, csak a művészeti ügyekkel törődtem, és így aztán igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy…

Csimu Arnold körül ugrált.

– Gazdasági igazgató! Gazdasági igazgató!

– Az előbb színházigazgató, most meg gazdasági igazgató! – A tű ismét elindult Arnoldban.

Arnold ismét alábukott. És valahonnan a szoknya ráncai közül:

– Ebben a helyzetben természetesen nem tehetek könnyelmű ígéreteket, de biztosíthatom, kisasszony, hogy a Rosita Rántotta név ott lesz a plakáton! Egyébként Ágival is erről beszélgettünk, hogy milyen szerepet kap a legközelebbi Arnold-revüben. Arra kértem, adjon le néhány kilót. Nem vitás, a kislány ügyesen mozog, és ami még ennél is fontosabb, ellenállhatatlan báj van benne. De kissé dundus. A kilókra pedig vigyázni kell.

– Nem ismerem Ágikát, de ami engem illet…

– Ó, kegyed egészen más eset! Valamilyen fantasztikus zenés játékban szeretném felléptetni. Musical… így hívják mostanában az ilyesmit.

– Musical… – ismételte eltűnődve a spanyol táncosnő.

Már majdnem azt mondta: „Köszönöm, Arnold, ez igazán kedves magától.” De aztán semmit se mondott. Váratlanul dühbe gurult. Olyan belső düh fogta el. „Micsoda ostoba liba vagyok! Behozzák ezt az ágrólszakadt alakot meglehetősen gyanús körülmények között. Meglehetősen gyanús históriákkal traktál. És én mindezt szóról szóra elhiszem! Mindent beveszek ettől a jöttment alaktól! Még azt is, hogy színháza volt. Sőt! Hogy színháza lesz! Revü… Arnold revüje! Szerepet kapok… a hónom alá nyúl!”

Egyszerűen nem tudott megszólalni. A reggelizőasztal fölött kinézett a napfényben lángoló kertre. „Most mindjárt megmondom neki, hogy jobb lesz, ha abbahagyja az egészet.”

És akkor egy lágy, selymes hang:

– Úgy gondolja, kedves Arnold, hogy a musicaljében én leszek a sztár?

„Ez én vagyok? Ez az én hangom?”

– Az egész darabot kegyedre építjük.

Rosita Rántotta teljesen elbódult. „Rám építik az egészet!”

A zsákvarró tű emelkedett és süllyedt.

Csimu pillangóként röpködött körülötte. A fiú ismét megjelent az ablak előtt. Orrát odanyomta az üveghez. A körme hegyével kocogott.

– A Horgos! – Anya egy pillanatra se hagyta abba a varrást. – Már megint itt a Horgos!

Csimu meg se hallotta. „Pillangó vagyok, és a testvéreim eltűntek az esőben!”

Anya felsóhajtott, és belevágta a tűt Arnoldba.

Arnold felnyögött. „Csakugyan nem lehetne kissé gyengédebben? Ez a derék asszonyság a bálnavadászok hajóján is megállta volna a helyét.” Visszakapcsolt a sétára. Az utolsó sétájukra Ágival.

– „Arnold – mondta Ági –, azért ezt nem hagyhatod annyiban! Egyszerűen nem hagyhatod, hogy az az alak így megússza a dolgot. Az a gazdasági igazgató vagy kicsoda… szóval, aki így tönkretette a színházadat.”

Mit felelhettem volna ennek a kedves teremtésnek? Hogy az a sötét fráter úgy eltűnt a szemem elől! Valaki azt mondta, hogy átkelt az óceánon, és most Amerikában próbálkozik. Hogy mivel próbálkozik, azt már nem mondta, és én se kérdeztem. Az Arnold-féle revüszínházat úgyse tudom feltámasztani, legalábbis egyelőre, a többi meg… Á, ne is beszéljünk róla!

„Kedves Ági, az én helyzetem különben se volt olyan egyszerű. Ellenségeim voltak a színház világában. Félelmetes ellenségeim. Irigyelték a sikereimet. Az is ingerelte őket, hogy valami mást akarok, valami újat. Nálam mutatták be az első zenés játékot, az első musicalt. Elegem volt a szirupos operettekből! Nem, barátaim, ezt már nem nyúzhatjuk tovább! Itt jön ki a könyökömön! Egyszerűen émelyítő. Gondolhatod, hogy meggyűlöltek azok az elhülyült, totyakos alakok, kivénhedt primadonnák. Meggyűlöltek? Nem is vitás. Csakhogy már sokkal régebben gyűlöltek. Még színházi kritikus koromból. Még abból az időből, amikor a legtekintélyesebb napilap nyitotta meg előttem hasábjait. Felkértek, hogy bíráljam meg a bemutatásra kerülő darabokat. És én eleget tettem ennek a kérésnek.”

Az én kis barátnőm ugyanúgy nézett rám, mint most kegyed, Rosita Rántotta. „Arnold, te színházi kritikus voltál?”

„Mégpedig olyan, aki előtt csak egyvalami számított. A tehetség. Igen, engem csak egyvalamivel lehetett megvesztegetni. A tehetség varázsával. Éppen ezért súlya volt a szavamnak. A bemutatókról írt bírálataim Arnold aláírással jelentek meg. Míg apróbb írásaimat nagy A.-val jegyeztem. Sajnos kritikusi működésem se tartott sokáig. Mint már említettem, megvesztegethetetlen voltam. Engem egy csinos arcocskával nem lehetett meghatni. Hohó, azt már nem! És ha valaki pénzzel próbálkozott… ha valaki meg akarta vásárolni a tollamat, hát azt lapom hasábjain szégyenítettem meg. Ebben az időben mondta valaki: Arnold, te valósággal gyűjtöd az ellenségeidet. – Hát igen, azt hiszem, az illetőnek igaza volt. Ellenségeim tábora összefogott ellenem.”

– Ellenségei tábora! – sóhajtott Rosita Rántotta.

– A kis Ági is így sóhajtott fel. Majd hozzátette: „Arnold, én leszámolok ellenségeiddel!” Nevetnem kellett. „Hogy gondolhatsz ilyet, kedvesem? Ezek az alakok láthatatlanok, egyszerűen nem lehet a közelükbe férkőzni. Ügynökeik útján intézkednek. Mindenhol vannak embereik.” Mi több! Az egyik éppen a lap helyettes szerkesztője volt. Igen, igen, annak a lapnak a helyettes szerkesztője, ahol bírálataim napvilágot láttak. De aztán a helyettes szerkesztő átszólt a főszerkesztőnek. A főszerkesztő kihajított, és akkor bírálataim már nem láttak napvilágot. „Arnold – mondta a főszerkesztő –, ön nem bírál, ön sérteget. Ön semmi egyebet nem tud, csak sértegetni. Az én lapomban nem kaphat teret az ilyesmi!” Kitették a szűrömet.

Amikor a kis Ági ezt meghallotta, egyszerűen nem kapott levegőt. Odarohant velem az apjához.

– Apu, tudod mi történt Arnolddal?!

A kislány édesapja, a filmtudományok doktora, egyébként személyes jó barátom, éppen valamilyen előadást tartott a kislány édesanyjának. Megállt egy fánál.

– Nem, kislányom, sejtelmem sincs, mi történt Arnolddal.

– Kirúgta a főszerkesztője.

– Ez már mással is megtörtént.

– Úgy rúgta ki a főszerkesztője, hogy hatot bokázott.

– Nekem is vannak élményeim.

– De hát nem érted? Segítened kell Arnoldon!

A filmtudományok doktora megkövült. Odafordult nagy Ágihoz. Szóval: a mamához.

– Mit gondolsz, csakugyan segítenem kell Arnoldon?

Nagy Ági fölnézett az égre.

– Esik.

Csüggedt, kissé vádló tekintet. („Vihar lesz. Becsaltatok ide az erdőbe, pedig előre tudtátok, hogy vihar lesz. Ezt jól kifőztétek.”)

– Ági, drágám! – De akkor már esett. Gonosz, szúrós cseppekben. Tűlevelek hulltak a tűlevelű fákról.

Rosita Rántotta eltűnődve:

– Tűlevelek…

– Tűlevelek a tűlevelű fákról. Az égből is tűlevelek hulltak. Apró, gonosz kis tűlevelek. Valósággal elborították a nagy Ági arcát, ahogy ott állt vacogva a rémülettől. Most már ő is egy nedves, ázott fa az erdőben. Hirtelen megrázta magát, és félvakon, botladozva futni kezdett.

– Ági, drágám! – A filmtudományok doktora utánarohant. Valamilyen módszerről kiabált. Hogy ki kell alakítani valamilyen módszert, nem lehet csak így belerohanni az erdőbe.

A nagy Áginak nem volt kedve kialakítani semmiféle módszert. Már el is tűnt előlünk. De akkor már mi is futottunk. Kis Ági megcsúszott egy nedves gyökérben. Az apja elkapta a karját.

– Jó lenne, ha a lábad elé néznél!

– Jó lenne, ha nem tartanál előadást!

Magam is majdnem orra buktam.

(„Ó, istenem! – gondolta Rosita Rántotta. – Hiszen nincs is orra. Vagy akkor még volt?”)

– Az a futás! Egyik fától a másikhoz rohantunk. Akárcsak valamilyen rémületes ipiapacsot játszottunk volna. Az eső abban az erdőben! Talán ha nem kap el bennünket, minden másképpen alakul. De elkapott. Szörnyűségesen elkapott.

A kertből beáradó napfény átvágta a szobát. A reggelizőasztal magára maradt. Az áttetszően fehér, hasas porcelán cukortartó. A citromtartó a szétnyomott citrommal. A horpadt fejű, mézszínű Mézes Mackó. Már alig állt a lábán, hiszen már alig volt benne méz. Kétségbeesetten támaszkodott a kenyérkosárhoz. Tudta, hogy ha orra bukik, senki se állítja fel.

Csimu fázósan összehúzta magát.

– Esik.

– Mit beszélsz?

– Behozom az ernyőt.

– Nahát, most már elég legyen! Hová mész?

Csimu kiszaladt az előszobába. Világoskék ernyő alatt futott vissza. Az anyja fölé tartotta.

– Téged úgyis mindjárt elkap a nátha!

– Csukd már össze azt az ernyőt!

– De hát ha megázol, mindjárt elkap a nátha. Neked egy-két csepp is elég.

Anya eszméletlen tekintettel nézett rá. Várni lehetett, hogy az ernyővel együtt csukja össze Csimut. De nem mozdult. A zsákvarró tű magától indult el a kezében, magától folytatta útját Arnoldban.

Csimu mereven állt az anyja fölé tartott ernyővel. Kedvesen rámosolygott.

– Ó, velem ne törődj! Engem nem izgat az eső!

Csuklásszerű hang tört fel az anyából. Még egyszer Csimura nézett. Aztán előregörbedt, és csak varrt az ernyő alatt.

Arnold pedig mondta a magáét:

– Nem is tudom, hogy értük el a vendéglőt. Ha ugyan annak lehet nevezni azt az istállót. Régebben mindenesetre istálló lehetett. Agyonázva ácsorogtunk a falnál, merthogy leülhettünk volna… Agyonázva egy agyonázott tömegben. Az asztalokat nem is láttuk. Lehet, hogy nem is voltak asztalok. Akadt, aki elszántan elindult a terem közepe felé. Néhány lépés után visszakullogott. Belepréselődtünk a falba. Nem is mertem a nagy Ágira nézni. A filmtudományok doktora se mert ránézni.

Hát ez nem volt luxusvendéglő, és mi se voltunk luxusvendégek. Olykor felbukkant egy pincér, koszladt kabátban, tálcával. Öten is utánavetették magukat.

– Maga asztalt ígért nekem!

– Tudja, mióta várok?

– Akik később jöttek, már a tésztánál tartanak!

– Mikor kapok asztalt?

– Hát ide figyeljen!

Kis Ági megérintette az apja karját.

– Azt hiszem, körül kell néznem.

– Még csak ez hiányzott!

– De apu, igazán nem kell velem jönnöd. Egyedül is megtalálom. Meg aztán Arnold különben is velem tart.

Csimu összecsukta az ernyőt.

– Azt hiszem, ki kell mennem.

– Miért jelented be? És miért vagy ilyen ünnepélyes?

Csimu az ernyőt lóbálta. Nem mozdult a szobából. A tű útját figyelte, ahogy emelkedik és süllyed.

– Két kopott, sárgás ajtó a folyosó végén. Az egyiken egy fiú bodros, fekete feje, a másikon egy lányé. Össze is lehetett volna téveszteni. De hát a kis Ági mégse tévesztette össze, és benyitott a…

– Jaj, Arnold, kérem, kíméljen meg a részletektől!

(„Nem – gondolta Rosita Rántotta –, azért ezt talán mégse kell végighallgatnom.”)

– Mellőzzük a részleteket.

– Magam is úgy gondoltam. – Kissé sértődött hang. – Csak azt szerettem volna elmondani, hogy a mosdóban vártam rá. A csapok fölé hajolva. Az egyik csap nem működött, a másik csapot nem lehetett elzárni. Kedélytelenül csordogált a töredezett csempéjű, szutykos mosdókagylóba. Kézmosásra nem is gondolhattam.

(„Azért nem hiszem el, hogy mániája lenne a kézmosás! – tűnődött Rosita Rántotta. – Ahogy én azokat a kezeket elnézem… Az egyik ujja mintha hiányozna.”)

– Szappannak nyoma se volt. A törülköző pedig… hát ahhoz hozzá se lehetett nyúlni. A tükör olyan homályos, hogy ha az ember belenézett, egyszerűen nem találta az arcát.

(„Istenem, milyen arcát?! Vagy akkor még volt arca?”)

– Az ablaküveg éppoly homályos, mint a tükör. Különben se volt valami nagy kedvem kinézni. Szakadt az eső. Végigfolyt az ablaküvegen. Mintha fölfelé fordított kerti székeket láttam volna az udvaron.

Kedélytelen hely. Csak jönne már Ági! Már ott is volt mellettem. A csapokat csavargatta. – Reménytelen! – A bánatosan folydogáló csap alá tartotta az ujjait. Lespriccelt. – Hogy neked is jusson valami! De most már aztán menjünk. Remélem, apáék kaptak asztalt.

Éppen indultunk volna, amikor csilingelés hallatszott. Villamoscsilingelés.

Rosita Rántotta elképedve: – Villamos? A vendéglő kertjében? A nyári vendéglő kertjében?

Csimu Arnold fölé hajolt.

– Furcsa, azért ez mégiscsak furcsa.

– Mit motyogsz? – kérdezte anya.

Csimu nem felelt. Arnold fölé hajolt, és várt.

Arnold pedig szelíd, megbocsátó mosollyal:

– Igen, ez valóban kissé különös. Mint mondtam, villamoscsilingelést hallottunk. De aki csilingelt, az nem volt senki más, mint Benda Gyuri. Ez a meglehetősen kövér fiú a fejébe vette, hogy ő a 44-es villamos. Ha meglátogatott bennünket, ült a széken, és búgott. Búgott meg berregett. Különben csöndes fiú. A májas szendvicset kedvelte. „Tankolok – mondta. – Üzemanyagot veszek fel.” Ha jókedvében volt, megkérdezte: „Nem jössz velem? Kiviszlek a végállomásra. Új végállomásom van, igazán kedves.” Mondják, hogy különjárata volt az iskolából hazafelé. Olykor megváltoztatta a járatát. Forgalomkorlátozás, átirányítás meg ilyesmi. Valaha autóbusz volt.

– Valaha autóbusz? – suttogta Rosita Rántotta.

– Apa sohase volt autóbusz? – kérdezte Csimu.

– Még hogy apád autóbusz!

– És Benda Gyuri biztos volt benne, hogy egyszer még ismét olyan fehér homlokú, kék busz lesz, és sokáig, nagyon sokáig várnak majd rá a megállónál. De akik várnak, nemhiába várnak. Mindenki nyugodtan fölszállhat. Őt nem lehet idő előtt lecsengetni.

Benda Gyuri, aki autóbusz volt, de még egyszer autóbusz lesz, de egyelőre 44-es villamos, kint állt az esőben az udvaron, és csöngetett.

Ági lekapta ujját a vízcsapról. – A 44-es! Itt a 44-es! – Kirohant a mosdóból.

Kis csönd. Majd Rosita Rántotta félénken:

– És fölszállt arra a buszra… vagyis villamosra?

Redőny zuhanása. Élesen csikorgó hang a redőny rácsai közül.

– Fölszállt a villamosra, és búcsút se intett!

A napfény egy pillanatra eltűnt. Por szállt fel az ablak felől. Ebből a porból hallatszott a hang:

– Fölugrott a 44-esre, és a barátunknak még a nevét is elfelejtette.

– Nem, azt nem! – nyögte Arnold. – Ne mondjon ilyet, Lim-Lom Jolán!

Mert ő volt az, Lim-Lom Jolán. A redőny zuhanásából szállt fel, rozsdás zárak csikorgásából, fiókok mélyéből, varróskatulyák kacatjaiból, kirázott törlőrongyból, szobák porából, ajtócsapódásból, huzatból. Szállt, szállt a porral. Por volt ő maga is. Olykor gúnyos arc hajolt ki a porból, egy száj elgörbült vonala, kedvetlenül lelógó hajtincs, éles tekintet. Vagy semmi, csak az a reszelős hang.

– A drága kis Ági otthagyta Arnoldkát a kloziban. A klozi-moziban!

– Ezt nem akarom hallani! – Rosita Rántotta legszívesebben befogta volna a fülét.

– De hát nem is igaz! A mosdóban… a csap fölött…

– Ahol megtaláltalak – mondta Csimu. – Rád bukkantam, és hazahoztalak.

– Főnyeremény! – kacagott a por és a porból Lim-Lom Jolán. – Arnoldka aztán egy igazi főnyeremény ezzel a szétesett…

– Kikérem magamnak! És ne arnoldkázzon engem! – Elcsuklott, ahogy belevágták a tűt.

Anya belevágta a tűt Arnoldba. A redőnyhöz rohant.

– Most honnan kerítsek valakit, aki ezt rendbe hozza?!

Valósággal föltépte az ablakot. A redőny még lejjebb csúszott.

Egy fiú guggolt a kertben, a veranda alatt.

– Jön már a Csimu?

– Ide figyelj, Horgos!…

Csimu kiszaladt mellette. Egy pillanat, és fönt volt a veranda rácsán. Aztán már kint a kertben.

– Csimu! Ki engedte meg neked, hogy…?!

Távoli nevetés.

Anya a leszakadt redőny alatt. Visszafordult a szoba felé.

– Kivágom – mondta, ahogy Arnoldra nézett. – Úgy kivágom ezt a…

– Magát kivágják, barátom! – Lim-Lom Jolán elszállt Arnold fölött. – Tud valami imát? Mondjuk, a bálnavadászok imáját? Hiszen állítólag bálnavadász volt. Vagy tévednék?

Arnold lehunyta a szemét. Mozdulni se mert. Nem is tudott, hiszen a zsákvarró tű…

Anya az ablaknál. Lassan elindul befelé. Elmegy az asztal mellett. Még néhány lépés, és…

Valaki beugrik az ablakon, szinte a redőny rései között.

– Talán éppen a kis Ági? Hát persze hogy a kis Ági! Hiszen mindig megérezte, ha veszélyben vagyok. Különben is régóta nyomozhatott utánam. Most aztán hazamegyünk. Ó, Ági, drága kis barátnőm!

– Mit nyögdécselsz itt? – Csimu dühös, sértődött arca hajolt föléje. – Miféle Ágikáról nyögdécselsz?

– Szóval ez az? – Most egy fiú arca jelent meg Arnold fölött. – És így akadtál rá? Ezzel a tűvel az ülepében?

– Kikérem magamnak!

– Á, dehogy! Miket beszélsz, Horgos?! Csak anya kezelésbe vette. – Megforgatta Arnoldot a napfényben. – Különben Kukunak hívják.

– Szó sincs róla! Arnold vagyok. Teljes nevem Arnold Paskál.

– Kukunak hívják, és egy kicsit össze kell drótozni.

Úgy tartotta magasra emelve a napfényben.

Majd visszavitte a szobába. Letette Rosita Rántotta mellé.

– Kézcsók! – mondta Arnold, ahogy hasra fektették a díványon.

– Örülök, hogy látom. Már azt hittem, vissza se jön többé.

– Könnyen megtörténhetett volna – szólalt meg a szoba finoman szitáló porából Lim-Lom Jolán. – Ezt mindenesetre megúszta a barátunk. – Elhallgatott. Majd azzal a kedélytelen, prüszkölő nevetéssel: – Egészen jól mutat ezzel a zsákvarró tűvel.

– Ide figyeljen, Jolán! – Arnold fel akart emelkedni a díványról.

– Ne törődjön vele! – szólt közbe a spanyol táncosnő.

– Igaza van.

Arnold visszahanyatlott.

Lim-Lom Jolán pedig a porban keringett.

– Csak arra szeretném figyelmeztetni, kedves Rosita, hogy a mi Arnoldkánkat most már Kukunak hívják.

– Szó sincs róla!

– Ne kapálóddzon, barátom! A Kuku talán nem hangzik olyan előkelően, mint az Arnold, de hát akit így otthagytak egy lefolyóban…

– Semmi lefolyó! És nem hagytak ott! Ott felejtettek. Megengedem, de hát azért a kis Ági… – Ellágyult a hangja. – Ha tudnák, mit jelentettem én neki!

Rosita Rántotta mondani akart valamit, de Lim-Lom Jolán közbevágott:

– Hát ez aztán csakugyan érdekelne. Ezek után!

Arnold, ráborulva a díványra, magába szívta azt az elviselhetetlen díványszagot, elbódulva, félájultan elkezdte mondani:

– Két karosszék szemben egymással. Az egyikben Ági, a másikban én. Különben jól megfértünk mi egy széken is. Ő a székben, én a karfán. De most egyszerűen nem engedte, hogy mellé üljek.

– Nem, Arnold, erről most szó se lehet! Iszonyú náthás vagyok. Még elkapod.

Mindjárt le is adott egy sorozatot. Bele egy papírzsebkendőbe. Micsoda nátha!

Agyonkínzott, szétlapított, vörös orr az elúszó arcban. Bedagadt szem, fájós fül. Senkit se tűrt meg maga mellett, csak engem. Éjszakánként ott ültem az ágya mellett. Vágtatott a láz a nátha tengerén.

– Arnoldka, ön valóságos költő!

(Lim-Lom Jolán megjegyzése.)

– És aztán a reggelek! Azok a kihűlt, kedélytelen reggelek! Ági bebugyolálva egy széken, ködös, fátyolos tekintettel. Én vele szemben, mint már említettem.

– Mint már említette.

(Lim-Lom Jolán megjegyzése.)

– Közöttünk egy kék szódásüveg. Nem zöld, és nem fehér. Kék. Így merült fel barátnőm álmában, mint maga a tenger. Reggel közölte az anyjával. Az anyja közölte az apjával, a filmtudományok doktorával. István, azt hiszem, egy kék szódásüveget kéne kerítenünk. – Az apa arca elborult. „Utoljára a nagyapámnál láttam ilyet.” – De azért elindult a kék szódásüveg után. Meglehetősen kimerülten tért haza. De a kék szódásüveggel. Letette Ági elé. – Csak közöld az álmaidat! Csak meséld el, mit álmodtál! Mégis hogy tudjam, mit kell még hoznom! Félfülű kengurut? Barlangi medvebocsot? Hadd halljam! Máris indulok!

A kék szódásüveg mindenesetre itt volt. Egy darabig csak néztük.

– Akár a tenger – bólintott Ági.

Mire én, kissé megrovóan: – Nem akár a tenger. Ez maga a tenger!

Buborékok törtek fel a tenger mélyéből. A tenger lélegzése. Egymásból pattantak ki a buborékok. Egyik a másikból, ahogy szálltak fölfelé. Kuszán indázó tengeri növényzet. Kagylók a mélyben. Sötét, megfeketedett kagylók.

– Hajóroncs! – Ági a tenger fölé hajolt.

A tenger mélyén feküdt a hajóroncs, féloldalra dőlve. Benőtte a moha, valósággal szakállt eresztett. Halak keringtek a fedélzeten. Halak nyüzsögtek a ledőlt főárboc roncsa körül. Egyáltalán: ki-be jártak rajta a halak. Oly otthonosan közlekedtek.

– Kalózhajó – mondta Ági.

– Nem hinném. Inkább fegyvert szállíthatott. Fegyvert, pénzt meg mindenféle kincseket. És éppen a kalózok támadták meg.

– Elvitték a kincseket?

– Azért még maradt néhány ládával. A kalózok gyors munkát végeztek. Alighanem rajtaütéstől tartottak. Meg aztán tudod, milyenek a kalózok. Mindig hagynak egy láda kincset a hajón. Ez olyan íratlan törvény. Különben a hajó feljön a hullámsírból, és örökké a nyomukba szegődik. Kísértethajó jár a nyomukban. Ködből, szélből, viharból támad fel a kísértethajó.

– És ha nyugodt a tenger?

– Néha még akkor is. Egyszerre csak kiemelkedik a mélyből a szétrongyolt vitorláival, beszakadt fedélzetével.

– Ez is ilyen kísértethajó?

– Nem hinném. Alighanem akad még néhány láda kincs valahol a kapitány kabinjában. Legalábbis azt gyanítom.

– Gyanítod?

– Meg is győződhetünk róla.

– Hogyan?

– Azt hiszem, alá kell ereszkednem.

– Aláereszkedsz, Arnold?

– Aláereszkedik, Arnoldka? Hová ereszkedik alá? Árulja el nekem!

(Közbeszúrás Lim-Lom Jolántól.)

Arnold meg se hallotta. Mit is törődött az ilyen rosszmájú megjegyzésekkel!

– Előttem a végtelen tenger! Belevetem magam, és aztán búvármerüléssel le a mélybe! Csakhogy mit látok! Füstölögni kezdett a tenger. Valóságos tölcsér támadt. A halak riadtan menekültek. Bálnaveszély! Itt a bálna! Mégpedig az a félelmetes, ferde pofájú.

– Látod a bálnát? – kérdeztem Ágitól.

– Látom.

– Ez maga Nagy Géza.

– Nagy Géza?

– A tengerek réme. Régi ismerősöm még bálnavadász koromból. Jó néhány szigonyom nyomát őrzi.

Nagy Géza lassan emelkedett fel a mélyből. Patakzott róla a tenger vize. Különben akárcsak egy bérház merülne fel. Egy háztömb. Az Üllői út 26/28. Elvigyorodott valami olyan iszapos vigyorral. Fogsora, mint a gang rácsa.

– Vért szagolt. Megérezte a vér szagát.

Néztük, ahogy Nagy Géza felmerült, majd ismét alásüllyedt. Olykor csak egy tenyérnyi folt látszott belőle. Majd szinte egészen kiemelkedett. Valóságos szökőkutat lövellt ki magából.

– A bálna támad. Sose tévesszen meg, hogy olykor egészen eltűnik. Azért a nyomodban van.

– A nyomomban van?

– Csak olyan ráérősen dolgozik. Alattomos fickó. Jól ismerem én Nagy Gézát. Ő is jól ismer engem. Most is tudja, hogy figyelem. Hogy itt vagyok a közelben, és szemmel tartom. Egyszer még leszámolok vele. Ez a leszámolás nem maradhat el. És ezt ő is tudja.

– Mikor jön el a nagy leszámolás?

Közöltem barátnőmmel, hogy ezt egyelőre magam se tudom. A nagy leszámolás elkerülhetetlen, de hogy mikor?

Arnold szünetet tartott.

– Hát igen. Nagy Gézáról kellett beszélnem. Erről az alattomos és kegyetlen fickóról. És arról a mi régi mérkőzésünkről. Valamelyik kettőnk közül csúnyán végzi. De hogy melyikünk… A tengerekről kellett beszélnem. A viharokról és a szelekről. Ó, a szelek! A bömbölő 40-es, az üvöltő 50-es. Amit a halásznak oly jól kell ismernie. A halásznak és a bálnavadásznak.

Arnold elhallgatott.

Csönd volt körülötte.

A reggelizőasztal eltűnt.

Eltűnt a hasas porcelán cukortartó. A citromtartó a szétnyomott citrommal, a horpadt fejű Mézes Mackó, a kenyérkosár a kenyérszeletekkel. Na meg a kockás abrosz.

Mintás terítő az asztalon, komor faburkolatú dobozzal.

A napfény elfonnyadt.

A kertből behallatszott Horgos hangja:

– Csimu! Hol vagy, Csimu?!

Csimu távoli nevetése.

Zömök, szemüveges férfi a leszakadt redőny alatt. Ujja hegyével óvatosan megérintette az alsó lécet.

– Nem hiszem, hogy nekem kéne megjavítanom. Nem hiszem, hogy ez az én feladatom lenne.

– Mindenesetre keríthetnél valakit, aki…

Anya odakint a kert ferde útján. Onnan nézett befelé a szobába. Arra a szemüveges férfira.

Az csüggedten bólintott.

– Keríthetnék.

Nem mozdult a redőny alól. Mintha ez lenne az egyetlen biztonságos hely.

Arnold megjegyezte:

– Egész értelmes fickónak látszik. Van benne valami, ami Ági édesapjára, a filmtudományok doktorára emlékeztet. Magam is szívesen elbeszélgetnék vele.

Lim-Lom Jolán:

– Jobb, ha nem bizalmaskodik vele. Ez a családfő. És ugye, a maga helyzetében valahogy…

Rosita Rántotta pedig azt gondolta: „Istenem, az ő helyzetében! Olyan kopott az arca, hogy nincs is arca. Az orra eltűnt. Valaha revüszínháza volt. Bírálatokat írt darabokról. A nagyobb tanulmányait Arnold néven, a kisebb írásokat A.-val jegyezte. Azt mondta, egyszer még összeszedi magát. Megnyitja az Arnold-féle revüszínházat, és rólam se feledkezik meg. Hát nem tudom… De talán nem lökik ki. Talán itt maradhat éjszakára.”

A családfő eltűnt a redőny alól.

A szoba elsötétedett.

– Egyszer még eljutok a tengerekre… – szólalt meg Arnold.

– Hova jut el? – Lim-Lom Jolán gúnyos nevetése.

– Hova jut el? – kérdezte Rosita Rántotta. És mert Arnold még mindig csak hallgatott. – Miért nem beszél azokról a tengerekről?

De Arnold most már nem szólalt meg.

Valaki felkattintotta a villanyt.

– Este van – mondta Arnold.

– Pazar megfigyelő! – Lim-Lom Jolán megperdült a levegőben. Elszállt Arnold fölött. És mintha egy ajándékcsomagot pottyantana le: – Ön egy csatornatöltelék.

Arnold nem törődött vele. Arról a délelőttről beszélt, amikor kint üldögéltek a konyhában Ágival.

– Tudnia kell, kedves Rosita, hogy Ágika nagyon szeretett a konyhában üldögélni.

– Én nem tudom, hogy van ez Ágikával, de engem nem érdekelnek a konyhák. Úgy is mondhatnám, nem sok időt töltöttem ilyen helyeken. – („Ági! Örökké csak Ági! Ha egyszer megnyitja a színházát, akkor is ő lesz a csillag!”)

– A konyhában üldögéltünk. Áginak iskolába kellett volna mennie, de ez valahogy elmaradt. Talán megint a nátha vagy valami ilyesmi.

– A maga Ágikája örökké náthás.

– Szó sincs róla, náthás alkat. Legalábbis az orvos szerint. Szóval egy üres teásdobozt szagolgatott a hokedlin.

– Nem mondom!

– Nagyon szerette az üres teásdobozokat. Szinte belebújt egy ilyen dobozba. – Te Arnold – mondta, ahogy előkerült a dobozból –, tudod, hogy ott van India?

– Természetesen! Hát hol is lenne India? Ha vársz egy kicsit, mindjárt feltűnnek az elefántok. Ormányukat himbálva ballagnak végig az ösvényen.

– Úgy érted, hogy az őserdei ösvényen?

– Természetesen az őserdei ösvényen. Kissé totyakosan vonulnak, mintha éppen lecsúszna a nadrágjuk. És amikor már elvonultak, akkor lassan, méltóságteljesen feltűnik a fehér elefánt. A fehér elefánt nagyon ritkán jelenik meg, és akkor is mindig egyedül. Olykor hosszú évekig nem lehet látni. Akadnak, akik csak azért utaznak Indiába, hogy egyszer, egyetlenegyszer megpillanthassák. Átkelnek az óceán túlsó feléről. Felfogadják a legjobb vezetőket. Éveket töltenek a dzsungelben, a rejtekhelyeket kutatják. Hiába! Soha nem bukkannak a fehér elefánt nyomára. Már-már azt hiszik, hogy az egész csak szóbeszéd, kitalálás. Egyáltalán nincs is fehér elefánt.

– Gondolod, hogy én megpillanthatom? – kérdezte Ági.

– Hát ha egy kis szerencséd van. Ki tudja?

Kis barátnőm belehajolt a dobozba. Eltűnt Indiában.

– Megjelent előtte a fehér elefánt?

– Ostobaság! – szólalt meg Lim-Lom Jolán. – Miféle fehér elefántról fecsegnek itt?

– Na persze, egyesek el se tudják képzelni, hogy…

– Ide figyeljen, Arnoldka!

– Különben is nem a fehér elefántról akartam beszélni.

– Miről akart beszélni, Arnoldka?

Arnold hallgatott. Mintha elfeledkezett volna Ágiról meg a konyháról. Majd úgy eltűnődve:

– Csakugyan! Mit is akartam ebből kihámozni?

A távolban egy csap csöpögött. Megerősödött, akár a vízesés zuhogása, majd elhalkult.

Az apa kezet mosott, lassú, ráérős mozdulatokkal. Mintha többé ki se akarna jönni a fürdőből. Közben belemeredt a tükörbe. Megrázta a fejét, mintha nem akarna megbarátkozni az arcával.

– Ez egy bolond nap volt.

Anya a szobában járkált. Összeszedegette Csimu holmijait. Széthullott lapokat egy képeskönyvből, félig széttaposott színes ceruzát, fél pár zoknit. A zoknival a kezében megállt, mint aki teljesen eltévedt ebben a lakásban.

– Azt hiszem, csak bolond napok vannak.

Csönd.

– Megint itt volt a Horgos.

Apa (a csap fölött): – A Horgos?

Anya: – Az ablakon át közlekedik. Talán még nem hallott róla, hogy ajtó is van a világon.

Apa: – Majd beszélek vele.

Anya: – Nem beszélsz vele. Sose beszélsz vele.

Apa: – Nem hiszem, hogy az én feladatom lenne.

Anya: – Mi a te feladatod! (Sóhajt, meglengeti a zoknit.)

Arnold, a díványon a zsákvarró tűvel a hátsójában: Mit is akartam én ebből az egészből kihámozni?

Az apa még mindig nem hagyta el a fürdőt. Az anya még mindig nem engedte el a zoknit.

– Figyelem! Műsor kezdődik!

Csimu egy bádogkanállal ugrált a szoba közepén. Úgy tartotta a kanalat, mint egy mikrofont. Rázta magát, és énekelt.

– Megmondták előre, tönkre fogsz tenni…

Hirtelen abbahagyta. Dühödten körülnézett.

– Ti egyáltalán nem figyeltek!

Kirángatta az apját a fürdőből, lenyomta egy székre. Az anyja kezéből kirántotta a zoknit.

– Anyu, igazán!…

A szoba közepén ültek, mint két elkapott szökevény. Apa és anya.

Csimu rákoppintott Arnold vállára.

– Azért te is figyelhetnél.

– A maga helyében nagyon figyelnék, Arnoldka! (Lim-Lom Jolán.)

Csimu énekelt. Arnold megpróbált figyelni. „Rázza magát a kislány, de azért ez még nem az igazi.”

Rosita Rántotta meg azt gondolta: „No, szépen vagyunk! Arnold revüje Csimu revüje lesz!”

Csimu elrepült a bádogkanalával.

Két üres szék a szoba közepén.

Csönd lett a lakásban. Lefekvés előtti csönd. Már csak egy távoli szobában égett a villany. Onnan hallatszott Csimu álmos nevetése.

– Apu, ugye te busz voltál?

– Busz? Miféle busz?

– Hát autóbusz. Vagy csak villamos? Vagy inkább pótkocsi? Egy villamos pótkocsija?

– Hallod!

– Pótkocsi! Pótkocsi!

Párnába fojtott csúfondáros nevetés. Majd hirtelen alig hallhatóan:

– Eljön értem a 44-es. Úgyis tudom, hogy egyszer eljön értem a 44-es villamos. De arra senki más nem szállhat fel, csak egyedül én, és elvisz egészen a végállomásig és még tovább egy megállóval…

A hang elakadt. Eloltották a villanyt.

Most már csak a hold világított be a kert fái közül. Furcsa, valószerűtlen árnyak emelkedtek fel a kertből.

Lim-Lom Jolán elszállt Arnold fölött.

– Ezt a napot még csak megúszta, barátom! De holnap! Mi lesz holnap? Mit hoz a holnapi nap?

Arnold, belefúródva a sötét díványba:

– Ki tudja? Talán nem is hoz napot.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Rosita Rántotta. – Különben pedig el akart valamit mondani. Tudja, mielőtt még Csimu előállt volna a magánszámával. – Elhallgatott. Várt egy kicsit. – Talán a színházról? A revüjéről? Hogy kiket akar szerződtetni? Hogy ki lesz a primadonna?

Arnold nem felelt. Majd megismételte:

– A holnapi nap talán nem is hoz napot.

Lim-Lom Jolán Arnold fölött röpködött.

– Összevissza beszél. Teljesen megzavarodott. Amit meg is tudok érteni a maga helyzetében. Azért valamit megsúghatok. A holnapi nap hoz napot, de azt maga nem köszöni meg.

A nevetése hallatszott. Az az éles, gonosz nevetése. Egyik sötét szobából a másikba repült. Ő volt az éjszakai padló csikorgása, az éjszakai bútorok recsegése. Megzörgette a zárakat. Mintha sorra ki akarná nyitni a szekrényeket, a fiókokat. Mintha mindent ki akarna rámolni.

– Kirángatni! Kirámolni!

Kiröppent az ablakon. A ház körül keringett.

– Miket tud mondani! – sóhajtott Rosita Rántotta. – Hogy ez a Lim-Lom Jolán miket tud mondani!

– Nem kell vele törődni. Az a legegyszerűbb. – Feljajdult: – Ez a zsákvarró tű!

– Kellemetlen?

– Á, nem olyan vészes! Ne is beszéljünk róla. Szóra sem érdemes. Különben nézze csak!

Két kéz röppent ki a fürdőszobából. Az apa kezei. A csap alatt felejtett kezei. Még kissé nedvesen a víztől szálltak át a sötét szobán. Csillogó gyöngyszemeket ráztak, a levegőt verdesve.

– Nagy kézmosó lehet az öreg – mondta Arnold. – És most azért próbáljunk aludni.

A reggelizőabrosz felröppent a reggelizőasztalra. Vidám, fehér vitorla. A reggel derűs vitorlája. Ahogy szétterült az asztalon, tele lett olyan elkenődött, bizonytalan foltokkal. Megöregedett a levegőben.

– Ha lehet, cirkusz nélkül. – Anya Csimura nézett. A hang szigorú, de a tekintetében némi könyörgés. – Szeretnék egyszer egy reggelit cirkusz nélkül.

Csimu hangtalanul ránevetett az asztal túlsó feléről. A lábát beakasztotta a székbe, és úgy a székkel együtt dőlt előre. Lassan, két karját széttárva. Mintha bele akarná vetni magát az abroszba. Mintha fürdőt akarna venni.

– Kezdődik! – sóhajtott anya.

– Ügyesen mozog a kislány – szólalt meg Arnold.

Rosita Rántotta, meglehetősen epésen:

– Tegnap nem volt túlságosan elragadtatva tőle.

– Hát hangilag még nem elég képzett.

A spanyol táncosnő elnémult.

Hangilag még nem elég képzett! Ilyet csak egy olyan színház igazgatója mondhat, aki valaha színikritikus volt. Hát igen, lehet, hogy nincs orra, meg talán már arca sincs, de azért nem akárki. Egyéniség. Jelentős egyéniség.

Közben mind előjöttek. A hasas, fehér porcelán cukortartó elfoglalta helyét az asztal közepén. Körülötte az udvartartása. Csészék, csészealjak, kiskanalak. A reggeli szertartásra várakoztak. Addig is a cukortartót hallgatták.

– Emlékszem, egyszer rendkívüli eset történt a nagyapámmal. Nem cukrot töltöttek bele, hanem…

Anya kitöltötte a teát. Közben egy oldalpillantás Arnoldra.

– De anya!

– Én nem is tudom, de szinte biztos voltam benne, hogy mire reggel kijövök… Csalódott sóhaj. – De hát itt van!

– Miért? – kérdezte Arnold. – El kellett volna tűnnöm? – Szinte derűsen: – Ne aggódjon, kedves Rosita, az ilyesmit nem szabad komolyan venni. A kedves mama azért derék teremtés. Igazán mindent megtesz, hogy rendbe hozzon.

Anya a térdére szorította Arnoldot. A zsákvarró tű ismét elindult a maga útján.

Csimu az asztal fölött lebegett, és énekelt.

– Utálom a mézi-bézis kenyeret! Látni se tudom a mézi-bézis kenyeret!

– Tegnap még szeretted!

– Tegnap? Hol van már a tegnapi nap?

– Milyen igaz! – vágta rá Arnold. – Egyébként éppen erről akartam beszélni.

– A tegnapi napról?

– A tegnapiról, a holnapiról, a holnaputániról. Emlékszik, kedves Rosita, amikor azt mondtam, hogy a kis Ágival mennyit üldögéltünk a konyhában?

– Emlékszem! Emlékszem!

– Kegyed pedig megjegyezte, hogy távolról se töltött annyi időt a konyhában, mint a kis Ági.

– És üres dobozt se szagolgattam. Se kávésdobozt, se teásdobozt.

– Persze, persze! Nos, ahogy így üldögéltünk Ágival, egyszerre csak mit látok a hokedli alatt? A tegnapi napot.

– Micsoda?!

– Így, ahogy mondom! A tegnapi napot. És éppen Ági hokedlija alatt. Kissé sápadt, kissé fonnyadt, de mit lehet várni a tegnapi naptól? Nem vitás, Ági meglehetősen furcsán nézett rám. – De Arnold! Miért lenne a tegnapi nap az én hokedlim alatt?

– Úgy látszik, odagurult. Elhajították, és éppen oda gurult. – Kissé sápadt, kissé fonnyadt. De hát a tegnapi nap mégiscsak a tegnapi nap.

Csimu a bögréjét kongatta. Megint elkezdődött a nagy bögrekongatás.

– A tegnapi nap! A tegnapi nap!

– Egészen más persze a holnapi nap – folytatta Arnold. – A holnapi napot egyszerűen össze se lehetett hasonlítani a tegnapi nappal. Hatalmas, lángoló gömb, ahogy ott lógott a konyhaasztal fölött. Önmaga körül forgó tűzhányó. Várni lehetett, hogy mindjárt szétpattan. És mégis… egy csöppet se volt félelmetes. Ági még mondta is:

– Lehet, hogy egy kicsit lejjebb csavarom. Mit gondolsz, Arnold?

A szerdai napra az előszobában bukkantunk rá. A gázóra fölött lógott. A többiek odabent a szobában, a székeken. Csütörtök, péntek, szombat. A vasárnap az állólámpa helyén ünnepélyesen, méltóságteljesen.

Ági lehajolt a tegnapi naphoz. Olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná pofozni a hokedli alól. Váratlanul azt mondta:

– Jó napot kívánok!

A válla fölött előrehajoltam. Fölfedeztem azt a kövérkés, bánatos tekintetű férfit. Ott állt sokgombos öltönyben, cilinderben a tegnapi napban. Olyan arcot vágott, mint akit rajtakaptak valamin. Leemelte a cilinderét, mélyen meghajolt Ági előtt. Mögötte egy zsoké fényes szőrű, fekete lovat vezetett elő.

Mosolyognom kellett.

– De hiszen ez Halmágyi Lajos operaénekes!

– Halmágyi Lajos?

– Operaházunk büszkesége. Ha azt mondom, hogy külföldön is ismerik a nevét, akkor keveset mondtam.

– Jó csengésű neve van Halmágyi Lajosnak?

– Nagyon jó csengésű neve van. Csak egy a baj. Minden pénzét kihordja a lóversenyre.

A jó nevű, de meglehetősen könnyelmű operaénekes szívére tette a kezét. Mint aki valamilyen eskütételre készül. „Kisasszony! Többé a színemet se látják a lóversenyen!”

– Ne dőlj be neki! A feleségének minden héten megfogadja, és mégis…

– És sohase nyer?

– Soha. Mindig rossz lóra tesz.

Halmágyi Lajos, aki mindig rossz lóra tesz, ott állt előttünk, leszegett fejjel.

– Ne beszéljek vele? – kérdezte Ági.

– Fölösleges. Teljesen fölösleges. És ami a legnagyobb baj, mindenféle fellépést vállal, hogy némi pénzt összekaparjon. Ó, Halmágyi Lajos nemcsak az Operaház színpadán lép fel. Olcsó kis kávéházakban, kocsmákban, zugkocsmákban. És miket énekel!

A szemébe néztem Halmágyi Lajosnak, és dúdolni kezdtem:

 

…minden álmot összetörtél szívemben! Felejtsd el, hogy szerettelek, hogy én téged…

 

Ez volt a pillanat, amikor Halmágyi Lajos összecsuklott.

– Arnold, ez nem volt szép tőled!

Ági megrovóan nézett rám, de aztán elnevette magát. Én meg csak dúdolgattam. Felejtsd el, hogy szerettelek…

Rézbőrűek tánca a holnapi napban. Tolldíszes indiánok körtánca. Tüzes gömbök szálltak körülöttük. Egymásból kipattanó labdák.

Ági megfogta a konyhaasztal szélét, ahogy fölfelé bámult a holnapi napba. Egy pillanatra rám nézett, majd megint fölfelé.

– Arnold Paskál, nem te ugrálsz odafönt?

Elnevettem magam.

– Már hogy ugrálnék odafönt, amikor idelent vagyok!

– Tőled sok minden kitelik.

– Na azért ez túlzás!

– Azért nézd csak meg.

Kissé fölágaskodtam. Csakugyan, az egyik rézbőrű azzal a kedves, kopottas orrával! Az orránál már csak a tomahawkja volt kopottabb. És a tolldísze se éppen az a törzsfőnöki tolldísz. Egy-két toll, úgy sebtében beleszúrva a hajába. Egyébként alig volt haja. Vészesen kopaszodott. És ahogy úgy csetlett-botlott…

– Ottó bácsi!

– Kicsoda?

– De hiszen ez senki más, mint Ottó bácsi, a nagybátyám! Félelmetes világcsavargó. Soha nem tudott egy helyen megmaradni. Nem, nem, Ágikám, Ottó bácsi még mellőled is meglépett volna. Hűség… barátság… ez neki semmit se jelentett. Azt még tudtuk róla, hogy kikerült Amerikába. De hogy keveredett az indiánok közé?

– Nem akarsz beszélni vele?

– Nem, azt hiszem, inkább nem. Akkor valahogy kiderülne róla, hogy azért nem olyan igazi indián. Lehet, hogy megskalpolnák, vagy tudom is én… Szóval, az ilyesmi nem tenne jót Ottó bácsinak.

Szürke ruhás, ősz néni a szerdai napban.

Hegyes orrú fiú bukfencezett a csütörtöki napban.

A pénteki nap az előszobából átgurult a konyhába. Nekiütődött a holnapi napnak.

Ági tapsolt és nevetett, ahogy a napok között ugrált. A szombati napot már majdnem elkapta, de aztán mégiscsak kicsúszott a kezei közül. Visszaült a hokedlira. Nézte, nézte az egymás körül keringő napokat.

– Te Arnold, ha ezt megírnám egy szabad fogalmazásban!

– Egy micsodában?

– Jaj, ne vágj olyan buta képet! Mindenki csak az én dolgozatomról beszélne. Gizi néni felolvasná az osztály előtt. Ki tudja, talán az egész iskola előtt. Még a Kerényi Ági dolgozatát se olvasták fel az iskola előtt, pedig a Kerényi Ági…

Elgondolkozva lógázta a lábát.

– Lehetne valamit kezdeni ezekkel a napokkal.

– Nem ajánlanám.

Nem tudom, miért, de nem tetszett nekem a dolog. A napokat bevinni az iskolába? Minek?

Ági nem hallgatott rám. Talán már említettem, hogy meglehetősen makacs volt. Mondhatnám, önfejű. Bevitte a napokat az iskolába.

Mit mondhatok még?

Nem olvasták fel a dolgozatot az iskola előtt. De még az osztály előtt se. Gizi néni keresztülhúzta az egészet, és ráírta: Péntek, szombat és a többi a naptárban, a nap pedig az égen van!

Hogy Ági milyen képet vágott a dologhoz? Arról talán ne is beszéljünk.

Hát, igen, Gizi néni mintha bevágtatott volna a konyhába. Leakasztotta a napot a lámpáról, kipofozta a hokedli alól, leszedte a székekről. Odakint pedig megállt a ház előtt. Fölnézett az égre. Ingerülten pislogott. Még azt az egyet is?

Arnold még mondott volna valamit a napokról meg Gizi néniről, de Rosita Rántotta közbevágott:

– Bánom is én a napokat! De hát a revü? Mi lesz a revüvel? És szeretném, ha elárulná végre, milyen szerepet szán nekem abban a revüben.

Arnold meg se hallotta. Az anya térdén, azzal a félelmetes tűvel a hátsójában, még mindig kis Ágival beszélt:

– Ági, kis barátnőm, ne törődj vele! És megmondhatod annak a Gizi néninek, hogy a lépcsőházban is van nap! Sőt! A hátsó lépcsőházban! A pincében! A padláson!

– Reménytelen! – sóhajtott a spanyol táncosnő. – Arnold egy reménytelen eset.

– Csimu! – hangzott a kertből. – Csimu, gyere ki!

Anya fölemelte a fejét.

– Ez a Horgos.

Horgos fönt ült a fán, mint aki végképp odaköltözött. Tekintete sötéten csillogott a levelek közül.

– Gyere ki, mert megöllek!

– Mit beszél ez? – Anya félig fölemelkedett.

Csimu az asztal körül ugrált, és énekelt:

 

Sajti-bajti! Mézi-bézi! Utálom a sajti-bajtit! Utálom a mézi-bézit!

 

Orron pöckölte Mézes Mackót, és már Arnoldnál volt.

– Mondd, Kuku, ha egyszer összeakadnál egy bálnával, de egy olyan igazi bálnával, megküzdenél vele?

– Először is hagyjuk már ezt a Kukut! Én nem vagyok Kuku! Ami pedig a bálnát illeti…

Arnold elhallgatott. Kopogást hallott. Mégpedig vészesen közelről.

– De hiszen ebben szögek vannak! – Az anya ingerülten kopogtatta Arnold fejét. – Szögek!

– Nagyon örülnék, ha ez a kopogás abbamaradna! Nem vagyok ajtó. Se előszobaajtó, se szobaajtó. De ha éppen arra kíváncsi, hát itthon vagyok. Tessék! Lehet velem beszélni.

Anya megrázta Arnoldot.

– Hogy zörögnek! Miféle szögek lehetnek?

– Szögek! Szögek! – énekelte Csimu.

– Még kiráznak belőle mindent! (Rosita Rántotta.) Különben se lenne szabad így rázogatni.

– De ha egyszer szögek vannak benne! – Lim-Lom Jolán bukfencet vetett a levegőben.

Persze hogy előkerült Lim-Lom Jolán. Tulajdonképpen mindig is itt volt valahol a szobában. Csak eddig szótlanul szállt a porban. És várt. Igen, várta, hogy történjen valami.

– Mondja, Arnoldka, miket dugdostak a maga fejébe?

– Visszautasítom! – Arnold a levegőben kalimpált. Meglehetősen leverő látvány. Vézna, kificamodott lábak, félig lecsúszott nadrág, azzal a tűvel! Közben az a zörgés a fejében. Árva fillér zörgése árva bádogperselyben.

– Nem! – tiltakozott Rosita Rántotta. – Ezt nem csinálhatják vele!

– De miért? – nevetett Lim-Lom Jolán. – Lehet, hogy az egész nem más, mint pilótakiképzés. Arnoldka pilóta lesz. Meghódítja a levegőt. A levegő hőse. Talán éppen űrrepülő. Miért ne? Mit szól ehhez, barátom?

Lim-Lom Jolán egyre vadabb bukfencet vetett. Egy darabig még Arnold körül keringett, aztán elszállt.

Arnold a díványon feküdt. A szoba lassan homályba borult.

– Szögek! – suttogta kimerülten. – Csak tudnám, honnan vették ezt az ostobaságot!

– Felejtse el – mondta Rosita Rántotta. – Jobb az ilyesmit elfelejteni.

Apa a szoba túlsó végéből:

– Egyszerűen nem tudnak elkészülni a gépeléssel! Pedig ha hét végéig nem adom be a tanulmányomat…

– Jelentős tanulmány lehet – bólintott Arnold. – Magam is szívesen belenéznék. Tudja, kedves Rosita, Ági édesapja is összeütött néhány könyvet. Nem állítom, hogy mindenben kikérte a véleményemet, de néhány részletet felolvasott Áginak és nekem. Megtettem észrevételeimet. Bár filmekben nem vagyok olyan otthonos, és Ági édesapja főleg filmekről írt, de azért volt néhány észrevételem. Ó, azok a felolvasások este a lámpa mellett!

Arnold elhallgatott. Belemeredt az éjszakai szobába.

Csimu hangja valahonnan messziről:

– Kuku! Ha egyszer összeakadsz egy bálnával…

Rosita hangja a díványról:

– Arnold! Ha egyszer megnyitja a revüszínházat…

Lim-Lom Jolán, ahogy elsuhant:

– Azért még ne bízza el magát, Arnoldka! Itt nem fog megmelegedni.

Kőbe dermedt lábnyomok a ház körül. Kőbe dermedt lépések veszik körül éjszaka a házat. Akik valaha itt jártak, és megálltak egy pillanatra. Akiknek itt volt az otthonuk. Régi lakók. És kedves vendégei a régi lakóknak. Akik előtt még mindig nyitva állt a ház kapuja.

Az apa az előszobában állt és búgott. Magányos, éjszakai villamos, ahogy utasra vár az állomáson. Éjszakai utasra, aki még el akarja kapni az utolsó villamost.

Apa ott állt pizsamában, borzasan az előszobaszőnyegen, és búgott.

Az éjszakai utas nem került elő, de azért a villamos még nem indult. Álmatagon búgott. Hiszen talán nem is villamos. Nem, akárhogy is, nem ő a 44-es. Inkább csak a 44-es pótkocsija. Semmi több, csak egy pótkocsi. A 44-esé, a 23-asé vagy éppen a 6-osé. Olykor hozzákapcsolják egy villamoshoz, olykor lekapcsolják. Most éppen lekapcsolták. Azért egy éjszakai vendéget még el tud vinni a végállomásra.

– Hol késik az éjszakai vendég?

A 44-est persze még az éjszaka közepén is megrohamozzák. De hát nem lehet mindenki 44-es. Vagy éppen autóbusz. Úgy ám, egy busz! Ahogy fényes, fehér homlokával előretör a forgalomban. Aztán ahogy éjszaka csatangol. Az éjszakai buszt senki se meri megállítani. Jön valahonnan, és megy valahova. Senki se meri megállítani.

Egy pótkocsira még a gyerekek is felugrálnak.

Talpfákat dobálnak fel a pótkocsira.

Hol késik az éjszakai utas? Hát nem, tovább azért nem várhatunk!

Az apa csöngetett. Elindult a szőnyeg sávján – át a sötét szobákon. Az ebédlőasztalnál elkanyarodott, betért a hálóba. Elsiklott az ágyak mellett – át az erkély félig nyitott üvegajtaján.

Odakint kanyargott a kert bokrai között, hol eltűnve, hol ismét felbukkanva, valamilyen végállomás felé.

Rosita Rántotta utánanézett a díványról.

– És ha nem kerül elő többé a végállomásról?

Lim-Lom Jolán az éjszakai kert fölött röpködött. Leszállt azokhoz odalent. – Akartok valamit hallani?

Nem, azok már semmit se akartak hallani. Ott feküdtek a fűben, a bokrok mellett, a homokos földben. Akadt, akire kavicskupacot raktak. Fürge ujjak, egész kis kavicskupacot. De a többiek se jártak jobban, akik csak úgy hevertek.

Babák…

Kitört karok és lábak, benyomott homlokok, belapított orrok, behorpadt, hátracsavart fejek, kopasz és félkopasz fejek. A szétzilált haj valahol a füvön. Kóctömegek beleragadva a földbe.

Lim-Lom Jolán belefújt egy kóctömegbe.

– Rövidesen új vendég érkezik! Ő még talán nem is tud róla. Egyelőre nagy szövegeket vág le odabent, hogy valaha bálnavadász volt, de revüszínházat is igazgatott. Ugyan, kérem! Nevetséges! A neve mindenesetre rém előkelő. Arnold! Egy bizonyos Ági hívta így. Arnold! Arnold Paskál! De most már csak Kuku. Vagy éppen Kukkantyú, és néhány nap múlva itt lesz köztetek. Fogadjátok szeretettel!

Valaki fölszólt a bokor mellől:

– Ha még azt mondanád, hogy az ő fejét is hátracsavarják…

– Ha még azt mondanám! – Lim-Lom Jolán élesen felnevetett. Majd hirtelen: – Ja igaz! Hallottam egy versikét. Figyeljetek csak! – És elkezdte: – Két kis kezét kiforgatja, / két kis lábát beforgatja… – Elgondolkozott. – Vagy azt is kiforgatja? A két kis lábát? Lackó és a mackó. Ez a címe. Kedves kis versike. Lackó egy kicsit elintézi a mackót. Kezelésbe veszi és elintézi. Két kis kezét kiforgatja, / két kis lábát kiforgatja… Nem akarjátok megtanulni? Majd holnap elmondom az egészet. Többször is elmondom. Addig is jó éjszakát!

A bögrék csöndje a konyhaszekrény üvegje mögött. A cukortartóé, a citromtartóé. Kanalak, kések, villák a konyhaasztal fiókjában.

Ki járkál odakint a kertben? Ki áll az ablak alatt?

Kőbe dermedt lábnyomok a ház körül. Kőbe dermedt lépések veszik körül éjszaka a házat.

Egy hang szállt át az álomba zuhant szobákon:

– Kuku, alszol?!

Feléje fordultak.

A reggelizőasztal kis családja. A hasas, fehér porcelán cukortartó, a kissé ütődött, kedves, öreg Mézes Mackó, a kenyérkosár, a csészék és a csészealjak. Csimu a csészék mögött félig lebukva az asztal alá. Rosita Rántotta spanyol táncosnő a díványon. Arnoldot nézték, ahogy felemelkedik a levegőbe. Egy léghajó utasa, aki valahogy kipottyant a léghajóból, és most a levegőben úszik. Még kissé tétován, bizonytalanul, de azért…

– Kurázsi! – mormolta Arnold. – Az most a legfontosabb.

– De hiszen ön valóságos légtornász! – Lim-Lom Jolán dupla szaltót vetett. – És ennek igazán örülhet. Mert most aztán repül! Biztosíthatom!

– Jaj, nem!

– Hölgyeim! – Lim-Lom Jolán elsiklott Rosita Rántotta mellett. – Őrizze meg nyugalmát, és ne sikoltozzon! A mi kedves Arnoldkánkat kihajítják. A tűt kiemelték belőle, mint az egyetlen értékes darabot, és így aztán…

Anya meglengette Arnoldot.

– Nem hiszem, hogy jobban össze lehetne varrni.

– Nem is kell! – kapálózott Arnold. – Tökéletesen megfelel. Csak ne tessék engem lengetni, nem vagyok én zászló vagy ilyesmi.

– Zászló! – tapsolt Csimu. – Tűzzük ki az ablakba!

– Ezt a rongyvázat?

– Na, na! – tiltakozott Arnold. – Azért ez egy kissé erős. Kétségkívül hálával tartozom önnek, asszonyom, de azért hogy rongyváz lennék…

Anya a két lábánál fogva lógatta lefelé. Elmosolyodott. Mintha hirtelen rátalált volna egy régi játékra.

– Egész kedves. És ha már ennyit vesződtem vele…

– Túlságosan sokat. (Lim-Lom Jolán.)

– …akkor igazán elüldögélhet még egy darabig a díványon. – Visszatette Rosita Rántotta mellé.

– Arnold, kérem – suttogta a táncosnő –, azt hiszem, ön szerencsés csillagzat alatt született. Most már a revüszínházban is hiszek.

– Egész tisztességesen helyrepofoztam. – A mosoly eltűnt az anya arcáról. – Már úgy-ahogy…

Lim-Lom Jolán megismételte:

– Már úgy-ahogy! Arnoldkánkat úgy-ahogy összedrótozták. Úgy-ahogy oda is lehet ültetni az asztalhoz. Azért persze nem kell vele dicsekedni. Inkább el kéne dugni a díványpárna alá. Arnoldka egy olyan úgy-ahogy Arnoldka.

Arnold hanyag fölénnyel:

– Nézze, Jolán! Én az ilyesmit meg se hallom. Egyik fülemen be, a másikon ki.

– Ne mondja! Most már csak azt szeretném tudni, hogy hol az egyik füle, és hol a másik? Szerintem vagy egyáltalán nem is volt füle, vagy pedig időközben…

– Hagyják abba! – könyörgött Rosita Rántotta. – Kérem, hagyják abba! – Szünet. Majd olyan csöndes, kérlelő hangon: – Meséljen valamit, Arnold!

– Az igazán nem ártana – bólintott Csimu az asztal túlsó feléről.

– Mit beszélsz? – kérdezte anya. – Egyáltalán kivel beszélsz?

– Kivel! Kivel! – legyintett Csimu.

Horgos megjelent az ablaknál. Integetett. Bekiáltott:

– Csimu! Csimu!

Csimu áthajol az asztalon Arnold felé.

Arnold pedig mintha szivarra akarna gyújtani. Igen, reggeli után még egy jó szivar, és akkor elkezdi.

– A születésnap!

– Jó cím.

– Jó cím? Azt mondja, kedves Rosita, hogy jó cím?

– Egy olyan zenés játéknak. Amit az Arnold-féle revüszínházban bemutatnak. Micsoda szerepek! Ami pedig a női főszerepet illeti…

– Az Áginak jutott. A kis Áginak.

– Áginak… a kis Áginak! – Fátyolos, csalódott hang. – Már megint a kis Ági! Örökké a kis Ági!

Rosita Rántotta úgy érezte, hogy megint kelepcébe esett. „Hiszen ha Arnold még egyszer talpra áll (úgy-ahogy!), akkor is csak a kis Ági! Soha senki más, csak a kis Ági! Azt hiszem, máshol kéne próbálkoznom. Így sohase jutok színpadra!”

– A születésnap – folytatta Arnold. – Ági nyolcadik születésnapja volt. Nyolc gyertya a tortán. És a nyolc gyertyát nem lehetett meggyújtani. Azt kérdi, kedves Rosita, hogy miért?

– Nem hiszem, hogy kérdeztem volna valamit. („Fulladjatok bele a nyolcgyertyás tortátokba!”)

– Ott ültünk a torta körül. Ági, a szülők és csekélységem. Szóval a szűkebb család. Vártuk a pillanatot, vártuk a csöngetést. A csengő valahogy nem akart megszólalni. A vendégek? Hol késhetnek a vendégek?

Ági valóságos listát állított össze. Kádár Jutka, Filcz Panni, Frank Jancsi, Pánczél Péter, Szimat. A 44-es villamosról se feledkezett meg, aki valaha autóbusz volt, és talán majd még egyszer… De hát hol késhetnek?

– A 44-es talán bent ragadt a megállóban! – nevetgélt Ági.

Mondom, nevetgélt. De én láttam rajta, hogy rövidesen… Ó, ismertem én a kis barátnőmet! Arról nem is beszélve, hogy ha valami ilyesmi éri, mindjárt náthás lesz, és szörnyen megfájdul a feje.

(„Essen szét a feje! Essen bele a születésnapi tortájába, a nyolc gyertya közé!”)

– „Csak nem történt velük valami?” – kérdezte a nagy Ági.

A filmtudományok doktora rábólintott.

– Tömegszerencsétlenség. Mindnyájan felültek a 44-esre, és a 44-esbe belerohant egy busz.

Ági elmerengve: – Mégpedig egy olyan busz, amilyen ő szeretett volna lenni.

Kint voltunk az előszobában. Igen, egyszerre csak kint voltunk az előszobában.

Most fordulnak be a kapun, Kádár Jutka, Filcz Panni, Frank és a többiek. Most vágtatnak fel a lépcsőn. Bekanyarodnak a gangon. Egymást lökdösve, nevetve rohannak az ajtóhoz. Ki csönget be előbb?! És már szól a csengő!

Nem szólt a csengő.

Az előszobában ácsorogtunk, de a csengő nem szólalt meg.

A filmtudományok doktora sétálni kezdett. Hátrakulcsolt kézzel sétált a szőnyegen. Akárcsak egy kerti úton. Várni lehetett, hogy mindjárt eltűnik előlünk. A nagy Ági utánanézett.

– Nem gondolod, hogy telefonálni kéne?

– Nem gondolom.

– De István, ez azért mégiscsak…

– Nem telefonálok.

Egy pillanatra az ajtó felé fordult valami olyan dühvel… Ha most belép valaki, hát annak mindjárt lemázol egyet. Vállat vont. Tovább folytatta útját a szőnyegen.

Ismét odabent a torta körül.

Apa elszántan: – Meggyújtjuk a gyertyákat!

Anya egy sóhajban: – Igen, az lesz a legjobb.

Ági lehajtotta a fejét, mintha lassan belecsúszna a születésnapi tortába, a nyolc gyertya közé.

Csöngetés!

– Itt vannak! – ugrott fel Ági.

Kádár Jutka röppent be. Magas, barna lány, fényes, sisakszerű hajjal. Ragyogott a bőre, a tekintete. Perdült egyet. Csodálkozva körülnézett.

– A többiek?

Nem várt választ. Odaugrott a tortához. Ujja hegyével megérintette az egyik gyertyát.

– „Csak azért jöttem, hogy közöljem veled, hogy nem tudok eljönni.”

Csimu felugrott. Átvetette magát az erkély korlátján. Kint volt a kertben. Odafutott ahhoz a fához, ahhoz a lábhoz.

A barnára sült, poros lábszár úgy nyúlt le a fáról, hozzátapadva, mint valami gyökér. Sötéten vigyorgó arc odafent az ágak között. De ez a vigyorgás egyszerre eltűnt, ahogy meghallotta:

– Ide figyelj, Horgos! – Csimu megrázta a lelógó lábat a kopott szandálban. – Én nem bánom, ha nem hozol konyakmeggyet a születésnapomra. A banán se érdekel, a narancs még kevésbé. De ha megígéred, hogy eljössz, és valahogy elfelejtesz eljönni!…

Rosita Rántotta odabent a szobában:

– Kedves Arnold, talán ha folytatná! Ha már egyszer elkezdte…

– Kedves Rosita! Talán majd ha ismét mindnyájan együtt leszünk az asztalnál.

Odakint Horgos lecsúszott a fáról. Úgy pottyant le az ágak közül, akárcsak valami gyümölcs. A fa törzséhez támaszkodott. Elképedve meredt arra a fehér ruhás alakra, ahogy előtte ugrál, és dühödten kiabál.

– Akkor aztán meg se lássalak többé, Horgos! De még itt a kertben se!

Csimu odahajolt a fiúhoz. Megcsavarta az orrát.

– Csak úgy előlegbe!

Felugrott a rácsra – azzal be a szobába.

– És ha leesel a rácsról?! – Anya az asztal mellett állt, túlvilági dermedtségben. – Mi lesz, ha egyszer leesel?!

Csimu átmászott az asztalon. Megkopogtatta Arnold vállát.

– Ja igen! Szóval, most már folytathatom?

– Mivelhogy mindnyájan együtt vagyunk. (Rosita Rántotta.)

– És égünk a kíváncsiságtól! (Lim-Lom Jolán.)

Arnold még várt egy kicsit. Hatásszünetet tartott.

– Kádár Jutka bent állt a szobában, és azt mondta: – Csak azért jöttem, hogy közöljem veled, hogy nem tudok eljönni.

Döbbent csönd.

Kádár Jutka ujja a torta fölött, mintha valamilyen tálba mártogatná. Olykor egészen mélyen leeresztette, majd visszarántotta. Közben szinte dalolva:

– Megjött a győri Bözsi! Anyu nénje, aki Győrbe ment férjhez egy postáshoz. Sose tudnék férjhez menni egy postáshoz. Te hogy vagy ezzel?

Ági a torta fölött gubbasztott. Egy szót se tudott kinyögni. Az édesapja hátradőlt a széken, két kézzel masszírozta a tarkóját. Ezt jól ismertem. Ha elkapta a fejfájás, akkor dőlt így hátra, és kezdődött a masszírozás. Most pedig cudarul elkapta a fejfájás. Az édesanyja döbbent, távoli hangon:

– Mit akarsz ezzel a postással? Ezzel a győri postással?

– Váratlanul állított be a győri Bözsi, és rémesen felpakolva. Tudod, Ági, én vagyok a kedvence, és meg kell értened, hogy…

– Elmész? – Ági megrázta magát. – És most elmész?

– Miért nem telefonáltál? – kérdezte a nagy Ági. – Hogy ez a néni… meg egyáltalán…

– Telefonálni? – Jutka valósággal elkomorodott. – Ne tessék haragudni, de az nem műfajom.

– Nem műfajod?

Kádár Jutka úgy állt a szoba közepén, mint akit mélységesen megbántottak. Lehorgasztotta a fejét.

– Viszlát! Csókolom!

Azzal eltűnt.

Megint magunkra maradtunk. Később azért meggyújtottuk a gyertyákat.

– Hát akkor, kislányom! – A filmtudományok doktora feltápászkodott a székből. Megpróbált mosolyogni. Még valami beszédfélét is tartott. Még rólam is megemlékezett, mint a család hű barátjáról.

(– Azért hagyták ott a klotyóban! – Lim-Lom Jolán a levegőben szaltózott.)

– Korai fekvés!

Nagy Ági korai fekvést ajánlott.

– Ágyba, de minél előbb!

– Igazad van, kedvesem. Az utóbbi időben egyszerűen nem tudok sokáig fent maradni. Nincs jobb a korai fekvésnél! – Ezt mondta az apa, de valahogy nem látszott túlságosan boldognak.

Ági se látszott boldognak.

Kék hálóingjében az ablakban állt, kibámult a sötét utcára. Én mögötte egy széken. Az ajtórésen át vékonyka fény szűrődött be a másik szobából. Pusmogás hallatszott. Jövés-menés. Székek tologatása. Mintha el akarnák tüntetni azt a szobát. A születésnap ünnepi szobáját.

– Élénk, helyenként erős, viharos lökésekkel kísért északi-északnyugati szél – hallatszott egy hang a falakon keresztül. – Szokatlanul hűvös idő várható.

– Szokatlanul hűvös idő – szólaltam meg a székből.

Ági is megismételte:

– Szokatlanul hűvös idő.

Búgás hallatszott lentről. Csöndes, átható búgás, berregés.

A 44-es! Itt a 44-es!

Kis barátnőm föltépte az ablakot. Kihajolt. (Tudnotok kell, hogy az első emeleten laktunk.)

– Tudtam, hogy eljössz!

Felkapott, odacipelt az ablakhoz.

– Nézd… hát itt van!

Hát igen. Ő állt odalent, a 44-es. Búgott és berregett. Az arca, akár egy kivilágított számlap. Kicsit hátratolatott. Rácsöngetett egy figyelmetlen éjszakai járókelőre. Oldalt kanyarodott, megállt.

– Gyere fel! – szólt le az ablakból Ági. – Miért nem jössz fel?

Az meg se hallotta. Pedig becsúszhatott volna a kapun. Az Ipar utcai házmester mindig késik a kapuzárással. De hát a 44-es nem mozdult. Bent ragadt a megállóban.

Kettőt csöngetett. Elkanyarodott a ház mellett. Lassan, komótosan húzott végig a sötét utcán. Eltűnt a sarkon.

Valósággal kilógtunk az ablakból. Hiszen majd csak visszakanyarodik. Majd csak felhangzik az a furcsa búgás, berregés. De nem. A 44-es eltűnt.

– Elterelték. – Ági visszahúzta fejét az ablakból.

– Forgalomkorlátozás vagy ilyesmi. – Magam is éreztem, hogy ez ostobaság, de valamit csak kellett mondanom.

– Hát akkor…

Ági becsukta az ablakot. Indult az ágy felé. Már majdnem becsúszott a takaró alá, amikor megszólaltam:

– Csak nem akarsz lefeküdni?

– Mégis, mit csináljak? – Az ágy szélén ült felhúzott térddel.

– De hiszen ma van a születésnapod!

– Ide figyelj, Arnold Paskál!

Ott ültünk egymással szemben az ágy szélén. Csönd volt körülöttünk. Az ajtórésből is eltűnt a fény. A szülők lefeküdtek. Az utcáról se hallatszott be semmi zaj. Na persze, elment az utolsó kocsi, az utolsó 44-es.

Ági, mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok:

– A kocsik már mind bent vannak a remízben, és alszanak.

Én meg szinte láttam barátunkat, a 44-est, ahogy odabent áll a sötét remízben két másik villamos között.

Ági, úgy, felhúzott térddel, oldalt dőlt az ágyon.

– Mind alszanak a kocsik.

Én meg vártam egy kicsit, majd megismételtem:

– Ma van a születésnapod.

Ági egyszerre felült.

– Hallod-e, Arnold Paskál!

– Ünnepélyt rendeztek a tiszteletedre.

– A tiszteletemre? És kik rendeztek ünnepélyt a tiszteletemre?

– Mindjárt megtudod. Csak induljunk már! Hiszen várnak rád.

– És mégis, hol várnak rám?

– Mindenesetre kukkantsunk ki az előszobába.

Ez a kukkantsunk ki valahogy rosszul hangzott. A sötétben is láttam, hogy Ági arca elborul. Attól féltem, hogy kihajít az ablakon. Egyszerűen kivág. De aztán fölsóhajtott, és lecsúszott az ágyról.

– Hát akkor kukkantsunk ki, Arnold Paskál!

Egy galamb fogadott bennünket az előszobában. A szőnyeg közepén, kissé félrehajtott fejjel. Régimódi zsebórát húzott elő a szárnya alól.

– Mindjárt éjfél.

– Ez azt jelenti, hogy sietnünk kell valahova? – kérdezte Ági.

A galamb eltűnt.

Mi meg ott maradtunk az előszobaszőnyegen. Bársonyos, kékes fény áradt be az emeleti gangokról. Ági megszorította a karomat. – Nos, Arnold Paskál?

– Induljunk!

És elindultunk az előszobaszőnyegen. Ági meglehetősen tétován lépkedett. Hirtelen felkiáltott:

– De hiszen itt fák vannak! Fák meg bokrok!

Fák és bokrok között vezetett az út. Fényreklámok a lombok között. Kék, vörös, lila, narancssárga fényreklámok. – Dióhéj presszó; Cukrászda; Teri néni vendéglője; Tánc Sacynál!

– Nos, hová menjünk? Mindenhol rád várnak.

Fehér harisnyás lányok futottak el mellettünk, karikát kergetve. Ahogy meglátták Ágit, megálltak, és összesúgtak:

– Ez ő! Hát mégis eljött!

Ajtó nyílt a lombsátorból. Kövérkés, pirosmellényes férfi, magasra emelte a kezét.

– Ági, kedvesem!

Ági rám nézett.

– Te Arnold! Honnan ismer ez engem?

– Ne törődj vele. Téged különben is mindenki ismer.

– Lefogadom, hogy először is fagylaltozni szeretnél! – mondta a pirosmellényes. – Eper-málna keverék, ha nem tévedek.

– Nem téved.

Bent ültünk a cukrászdában. A pirosmellényes hátradőlt a széken.

– Már feladtam a rendelést.

Ági előtt az eper-málna keverék. Én pedig csak kávéztam. Természetesen kuglófot is kaptam a kávé mellé.

– A kisasszony az én vendégem! – hajlongott egy fehér pofaszakállas tengerészkapitány a szomszéd asztalnál.

– Kedveském – jött felénk egy idős néni –, meg kell hogy látogasson! El kell hogy jöjjön hozzánk.

– Feltétlenül.

Ági eltűnt a fagylaltban. Egy pillanatra kidugta az orrát.

– Csak tudnám, kik ezek.

– Hát nem mindegy?

Odafordultam a pirosmellényeshez:

– Egyáltalán nem lennék megsértve, ha megkínálna egy szivarral.

– Kérem! Parancsoljon!

Torpedó nagyságú szivart dugott a számba. Szolgálatkészen meggyújtotta.

Kis barátnőm fagylaltozott, én megelégedetten pöfékeltem. És akkor egy éles, panaszos hang:

– Mi az? Itt nincs kiszolgálás?

Ági letette a kanalát.

– De hiszen ez a Kádár Jutka!

Kádár Jutka állt ott az asztalnál. Vékony, hegyes orra sértődötten belefúródott a levegőbe. Fénytelen, fakó haja csapzottan lógott. Kardigánjáról hosszú szálon fityegett egy gomb. Akárcsak egy bevásárlásról rohant volna be ide, hogy végre kissé kifújja magát, de hát…

– Már egy félórája kértünk két kávét és két brióst!

– Kértünk! – Ági oldalba bökött.

– Ha nem látnád, nincs egyedül.

– Egy postás! De hiszen ez egy postás!

Vékony bajuszos postás üldögélt Kádár Jutka asztalánál. Félszegen, féloldalasan. Kopottas csákóját ölében tartotta. Aggodalmasan pislogott.

– Drágám! Minek ilyen jelenetet csinálni? Hát majd jön a kisasszony, miért ne jönne?

– Mert egy szemtelen perszóna! De nagyon téved, ha azt hiszi, hogy velem ilyesmit…!

– Kicsit harsány a barátnőd.

– De ez a postás! Lehet, hogy hozzáment egy postáshoz?

Fehér kötényes kisasszony jelent meg Kádár Jutka előtt, leeresztett tálcával.

– Hát ami a kiszolgálást illeti!… – ugrott neki Jutka.

– A lehető legkifogástalanabb.

– Maga szerint!

– Ez az általános vélemény.

– Általános vélemény! Fütyülök az általános véleményre, és ha két percen belül nem kapom meg a kávémat!…

– Jutkám, csillapodj!

– Nem csillapodok! És most már ne is hozzák a kávémat, nem érdekel az egész! Agyő! – Fölrántotta a postását, és elviharzott.

– Nahát ez a Jutka!

– Mindig ezt csinálja – bólintott a pirosmellényes. – A kisasszonyok réme.

– És mindig a postással jön?

– Ahogy mondod. Olykor felpofozza a postást. Főleg ha urasága felönt a garatra, és szétszórja a leveleket. Legközelebb be se engedjük őket.

Így mondta. „Be se engedjük őket.” És akkor már tudtuk, hogy a pirosmellényes itt a főnök.

Ahogy Ági végzett a fagylalttal, a pirosmellényes felállt.

– Most pedig nézzünk ki a nagyszőnyegi rétre!

Ó, a nagyszőnyegi rét! Mintha csillagokkal lett volna teleszórva.

Mintha? Azt mondtam, mintha? Semmi mintha! Csillagokkal volt teleszórva!

Igaz, ezek a csillagok egy körhinta csónakjai. Mindegyiken egy-egy név. De a legfényesebb Ágié. Fölötte pedig:

 

A MI KEDVES VENDÉGÜNK

alatta pedig:

NYOLCADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA

 

Az, hogy köszöntjük, kimaradt. Egyszerűen kimaradt.

Kis csoport az ÁGI alatt. A várakozók kis csoportja. A fehér harisnyás lányok nyakukba akasztott karikával. Szalmakalapos lány hajolt ki közülük.

– Már azt hittük, hogy bent ragadsz a cukrászdában!

– Filcz Panni!

– Már azt hittem, hogy meg se ismersz!

Ági mereven bólintott.

– Megismerlek! Ó, nagyon is megismerlek!

Egy fiú lépett elő virágcsokorral.

– Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából…

Ági átvette a virágot. Lent állt a hinta alatt az ezüstös fényben. Valahonnan a sötétből megszólalt a zene. A piros mellényes főnök karját nyújtotta Áginak.

– Beszállás, kedvesem!

– És én lemaradok? – Filcz Panni megint előrefurakodott. – Mégiscsak én vagyok az első számú barátnője.

– Az régen lehetett – intettem feléje. – Most már helyezésre se számíthat, Filcz kisasszony!

Odafent ültünk a hintán. Ági kihajolt és integetett. Egy pillanatra elkomorodott.

– A Frank is idepofátlankodott. A Frank, a Szimat és a Povázsai Dénes.

– Nem kell őket észrevenni.

– Mi az, mi lemaradunk?! – kiabált Frank.

– Könnyen lehetséges – biccentett kis barátnőm. – Eljöttek! – súgta felém. – Mégiscsak eljöttek! Csakhogy most már…

A körhinta megindult. Lassan, méltóságteljesen. A szomszédos csónakokból felénk integettek. Mintha át akarnák hívni Ágit.

Minden csónakban egy-egy dúsan megterített vacsoraasztal. Sült, köret, torta. Egy palack bor, egy palack pezsgő. Nem kedvelem túlságosan a pezsgőt, no de ilyenkor!

Nevetés, palackok durrogása. Odalent pedig szólt a zene.

Ági kihajolt.

– Te Arnold, ezt nézd meg!

Ketten rohantak át a sötét réten. Kádár Jutka és a postás.

– Elkéstünk! – kiabált Kádár Jutka. – Hát persze hogy elkéstünk!

Lihegve megállt. Ráförmedt a postásra:

– Veled egyszerűen nem lehet elmenni sehova!

– De drágám! Hiszen oly sokáig öltözködtél.

– Hogy én?! Még azt mered mondani, hogy én?!

Kádár Jutka elfulladt. Lent állt a sötétben, és csak nézte, nézte a körhintát.

A körhinta egyre gyorsabban forgott. Ági belém kapaszkodott. – Azért ez mégiscsak túlzás!

A pirosmellényes felállt. Ősz sörényét fújta a szél, ahogy magasra emelte a pezsgőspoharakat.

– Talán fél valaki? Ki fél itt?

Azzal kirepült a hintából. Piros mellénye egyre távolabb lebegett. A pezsgőspohár parányi csillogása.

– Most legalább megint ketten vagyunk – bólintott Ági. – Azért intsünk neki búcsút, hiszen ő rendezte az egészet.

– Hogy ki volt a rendező, arról most ne is beszéljünk. Könnyen el tudom képzelni, hogy az illető a háttérben akar maradni. A háttérben kíván maradni, személy szerint.

– Arnold, csak nem azt akarod mondani…?

– Én semmit se akarok mondani. De ha egy kissé jól érezted magad…

– Egy kissé?! Még hogy egy kissé?!

Ági a nyakamba borult. A hinta megbillent. Kirepültünk. Elszálltunk valahova a pirosmellényes után.

Semmi vész.

Odalent állt a 44-es villamos. Mintha már várt volna bennünket.

Ági elragadtatva:

– Arnold Paskál! Ha azt mondod, hogy ezt is te rendezted!…

Arnold elhallgatott. Ez megint amolyan hatásszünet volt.

– Arnold Paskál! – suttogta Rosita Rántotta. – Hát ezt is maga rendezte?

– Egy szóval se mondtam, kisasszony! Egyetlenegy szóval se.

Ez volt az a pillanat, amikor az anya fölállt. Fölállt, és rámeredt Arnold Paskálra.

– Nem! Én ezt az arcot nem nézem tovább!

Megfogta Arnoldot, és a fal felé fordította.

– Senki se kívánhatja tőlem, hogy ezt az arcot nézzem reggelizés közben.

– Ahogy parancsolja! – mondta Arnold a fal felé fordulva. Összetűzdelt nadrágja csaknem szétesett. – Igazán nem tudom, hogy eddig kikkel ült egy asztalnál, és milyen arcokat nézett. De hát ahogy gondolja.

– Pedig meg lehet szokni a maga arcát. (Lim-Lom Jolán.) – A jó ég tudja, valahogy nem akarja megszokni, és nem is akarja látni.

Már az ebédlőasztalt is leszedték, amikor valaki megfogta Arnoldot, és visszafordította. Az apa a díványon térdelt. Meglehetősen szigorú, szemüveges arc nézett szembe Arnolddal. De mintha nem is látná. Mintha valaki másnak mondaná el az egészet. Talán éppen a délutáni szobának.

– Stardi! Igen, így hívták azt a fiút. Nagyon erős volt, de soha nem élt vissza az erejével. A gyöngébbek mindig számíthattak rá. Ha valaki bajba került, Stardi tüstént mellé állt.

Stardi… Garrone… Crossi… Egy Crossi nevű fiú is akadt köztük. A Szív. Írta Edmondo de Amicis. Még az apámtól kaptam, olyan nagyalakú könyv, albumszerű inkább, mint valami bélyeggyűjtemény… bélyegalbum. Eltettem. Meg kell hogy legyen valahol. Van benne egy történet a calabriai kisdobosról. Egyszer felolvasom. Stardi… Garrone… Crossi…

Elhallgatott. Majd mintha csak most vette volna észre Arnoldot:

– Ez meg miből lehet? Te, Csimu, meg tudnád mondani, hogy ez miből lehet? Fából. De milyen fából? Az arca meg, mintha…

Arnold meglehetősen sértődötten:

– Már megint mi bajuk van az arcommal?!

Az apa eltűnődve forgatta Arnoldot.

– Akárhogy is, ez kidolgozatlan. – Fölállt a díványról. – Egyszerűen kidolgozatlan.

Lim-Lom Jolán elszállt Arnold fölött.

– Ön kidolgozatlan. Hallotta.

 

 

A szoba úgy estefelé. Tányérok, szalvéták érkeznek az asztalra.

Arnold nézi a terítést.

– Ha akkor az erdőben nem kap el a vihar, minden másképp alakul.

 

 

Leszedték a vacsoraasztalt. Csimu odabújt Arnoldhoz. Belehajolt az arcába.

– Kuku… hallod? Ne törődj velük! Akárki akármit mond, az téged ne izgasson. Ha valami történik, beköltözöl a szállodámba. Érted? Fogod magad, és beköltözöl a szállodámba. Igaz, most kissé romos. A negyedik emelet beomlott. Hiába, nem kaptam rendes építőanyagot. És hát a vendégmunkások… Tudod, hogy olasz vendégmunkásokat fogadtam, és azok bizony… Nem, azt hiszem, olaszokkal nem tudok dolgozni. Te értesz valamit az építőanyagokhoz? Nem szeretném, ha megint átvernének. Rémes, hogy mindenre egyedül kell ügyelnem. Senkire se számíthatok. Hát talán majd te… A földszintre beköltözhetsz. Nem valami nagy szoba, de a kertre néz. Sok holmid van? Azt hiszem, neked nincs sok holmid. Egy lengyel grófnő lakik fölötted. A szomszédod egy félfülű egér. Verekedésben tépték le a fülét. Különben zenekarban játszik. Hegedül. Ó, azért nem zavar! Kikötöttem, hogy csak a tetőn gyakorolhat. Igaz, a tető most beszakadt. Hát akkor talán a kertben. Miért ne gyakorolhatna a kertben? Szeretsz kertészkedni? A lengyel grófnő örökké a virágokat öntözi. Éppen az a baj, hogy agyonöntözi a virágokat. Majd neked is mesél a férjéről, aki elől elszökött. Mindenfélét mesél. A felét se kell elhinni. Néha beülök hozzá, és csak hallgatom. De tudom, hogy a fele se igaz. Mikor akarsz beköltözni? Megvárod, amíg rendbe hozzák a harmadik emeletet? Azért inkább megvárod? Mikor adsz végleges választ?

 

 

Éjszaka.

Rosita Rántotta rátámadt Arnoldra:

– Beköltözik egy szállodába? Szóval fogja magát, és csak úgy egyszerűen beköltözik egy szállodába?

– De kedves Rosita! Hiszen még nem adtam végleges választ. Maga is tudja, hogy…

– És mindezt itt előttem… a fülem hallatára! Még annyi fáradságot se vesz, hogy…

– Biztosíthatom, kedves Rosita…

– Maga engem ne biztosítson! Szóval odaköltözik egy lengyel grófnőhöz? Egy meglehetősen kétes hírű lengyel grófnőhöz?!

– Ugyan már!

– Aki már régen összeszűrte a levet azzal a félfülű egérrel.

– Túlzás. Azért ez túlzás.

– De hát ön majd kiüti a nyeregből a Félfülűt.

– Rosita… ez méltatlan…

– Önhöz?

– Kegyedhez! Rosita, kérem – Arnold hangja oly halk és bársonyos, mint maga az éj –, ha egyszer úgy adódik, hogy elkerülök innen, akkor csakis magával.

– Csakis velem?

– Csakis.

„Széltoló – gondolta Rosita. – Elvetemült széltoló.”

– Hogy miket mondana most magának Lim-Lom Jolán!

– Ne haragudjon, Rosita, de nem érdekel Lim-Lom Jolán.

– Merre járhat?

– Még kevésbé érdekel. Talán egy zárat zörget valahol. Egy elromlott, ócska zárat. Vagy a padlóban recseg. Egy repedésben. A huzatban száll, két ajtócsapkodás között.

– Régen ismerik egymást?

– Túlságosan régen. De talán hagyjuk most Lim-Lom Jolánt. Hiszen oly ritkán vagyunk együtt, kedves Rosita.

– Csakugyan, Arnold. Tudja, mit? Énekeljen!

– Most? Éjszaka?

– Csak úgy halkan… dúdolgatva. Nem hiszem, hogy zavarna valakit. Talán egy régi számot az orfeumból.

– Orfeum? Miféle orfeum?

– Hát az Arnold-féle orfeum!

– Ja igen. Tudnia kell, hogy mindig a szünet előtt énekeltem. Én voltam az utolsó szám a szünet előtt. A közönség már tudta, hogy mikor lépek ki a függöny mögül. „A direktor!” (Mert így hívtak.) „Most jön a direktor!” Piros frakk, fekete cilinder. Így léptem eléjük.

– Jól mutathatott.

– Azt hiszem, egész tűrhetően. Hát akkor, kedves Rosita, talán az első hóról énekelek. Mert hát az maga a csoda. Amikor a városra lehull az első hó.

Arnold elhallgatott. Ki tudja, talán megigazította cilinderét.

Már majdnem elkezdte a kuplét az első hóról, amikor Rosita:

– Valaki figyel bennünket!

– Ugyan már!

– Valaki a szekrény tetején áll, és figyel bennünket.

Csakugyan. Mintha valaki hirtelen egy vázát tett volna a szekrény tetejére. Orvul. Az éj sötétjében. A sötétség leple alatt.

A váza megpattant. Hasadás futott rajta végig. Egy térd nőtt ki belőle. Buggyos, térd alá csúszott nadrág. Cipő orra. Harmonika-harisnya, ahogy ráborul a cipő orrára. Ráncos homlok. Homlokba nőtt haj. Riadt tekintet. A sötétségen is átsütött az a riadt tekintet.

– A váza nem váza – mondta Arnold.

– Nem váza?

– A váza Gonda Gyuri.

Rosita Rántotta hallgatott. Jobb, ha most nem kérdez semmit. Mióta álldogál nálunk a szekrény tetején Gonda Gyuri? Mióta és miért?! Miért?! Miért?!

Gonda Gyuri mozdulatlanul a szekrény tetején. Az orra megremegett. Mintha szipákolni szeretne, de nem mer szipákolni. Különben is beleütközhet valamibe. Egy vázába, ami ugye már régebben… Könyvkupacba. Ki tudja, mi lehet egy szekrény tetején! Keze rácsúszott a térdére. A térdét dörzsölgette. Majd csöndes, remegő hangon:

 

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk gyásztemetője, Mohács!

 

– Mit beszél? – suttogta Rosita. – Mi van a nemzeti nagylétünkkel?

– Pszt! Hagyni kell…

– Én hagyom… én igazán…

Gonda Gyuri elakadt. Újrakezdte, de most már furcsán tagolva, szinte széttördelve a sorokat. És egyre rémültebben.

 

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk gyásztemetője, Mohács!

 

Elakadt.

Csönd a szekrény tetején.

Távoli, bizonytalan hang:

 

 

– Elég, Gyuri! – szólalt meg Arnold a díványról. – Most már hagyd ezt az egészet. Ülj le nyugodtan. Lógasd a lábadat. Az most a legfontosabb, hogy egy kicsit lógasd a lábadat. Fújd ki magad. Ne félj, nincs itt a Károly bácsi.

Gonda Gyuri felnyögött.

Alig hallható reccsenés.

– Leült – mondta Rosita. – Ez most leült.

– Okosabbat nem is tehetne.

– Ki az a Károly bácsi?

– A nagybátyja. Ha azt mondom, hogy a család réme, akkor még nem mondtam semmit. Ő tette fel Gyurit a szekrény tetejére. De persze nem itt. Abban a sötét Thököly úti lakásban. „Gyuri, addig innen le nem jössz, amíg nem tudod a Mohácsot!”

– Abban van a nemzeti nagylétünk?

– Abban van. Károly bácsi családi ünnepélyt rendezett. Fejébe vette, hogy Gyuri ezen az ünnepélyen elszavalja a Mohácsot. És ha Károly bácsi egyszer a fejébe vesz valamit…

Siralmas reccsenés a szekrény felől.

– Gyuri a lábát nyújtóztatja – mondta Rosita.

Pihen. Végre egy kicsit pihen.

– És aztán nem vették le a szekrény tetejéről?

– A mamája szerette volna levenni, de nem merte. Mert Károly bácsi… „Nem, Gyuri! Még mindig nem megy ez a Mohács.” A papája meg a mamája ott álltak lent a szekrény alatt. Olykor feladtak Gyurinak egy kis vajas kenyeret zöldpaprikával. De azt is titokban.

Arnold szünetet tartott. Majd még halkabban, hogy Gyuri meg ne hallja:

– Egy éjszaka Gyuri benyomult a falba. Fölfedezett egy üreget, és elindult. Úgy ám, Gyuri elindult a fal alagútjában. Mindig egy szekrényen kötött ki. Mindig egy szekrény volt az állomás.

– Nem kéne neki valamit adni? Egy pohár vizet vagy tudom is én…

– Ó, nem! Gyuri már nem szomjas, és nem éhes. Gyuri csak egyvalamitől fél. Hogy Károly bácsi egyszer utánanyúl. A falon keresztül, a sötéten keresztül utánanyúl, és leemeli a szekrényről. „Na, Gyuri! Mi van a Mohács-csal?”

Nyögés a szekrény tetejéről.

– Meghallotta!

– Nem… nem hiszem. Talán elaludt egy pillanatra, és felriadt.

– Állva is el tud aludni. – Arnold elhallgatott. Majd lágyan, szinte ringatóan: – Aludj, Gyuri! Aludj!

– És ha reggel meglátják? Mondjuk, takarítás közben?

– Gyuri nem várja meg a reggelt. Szürkület előtt továbbmegy. Egy kicsit bóbiskol, aztán föláll, és tovább, tovább azon az úton.

– Mégis… nem lenne jobb itt a díványon?

– Nem, ő már nem jön le onnan.

– Akkor hagyjuk aludni.

– Hagyjuk aludni.

Nem is szólaltak meg többé. Csak Arnold még egyszer az éjszaka mélyén:

– Beszélhetnék még Károly bácsiról! Károly bácsi a térdére ülteti a kis Ancsát, és a kis Ancsa már fújja is a Méla tengerészt. Károly bácsi meghúzza Zsiga fülét. „Ejnye, te gézengúz, mi van a Karthágó elestével? Lekszi, miért bujkálsz? Előlem akarsz elbújni? Pattanj, Panni, Peti, Pisti!” Ohó, nincs lógás, mindenki verset mond, mindenki szaval! Ibi, Sári, Karcsi, Géza, Árpi, Jutka, Ági, de még a kis Eszti is, ha Károly bácsi arra jár!

 

Arnold a reggelizőasztalnál:

– Nem tudom, elmondtam-e már, hogy amikor Ági olyan rettenetesen náthás volt, és semmi egyebet se akart, csak egy szódásüveget, mégpedig egy kék szódásüveget…

A cukortartó, a csészék, csészealjak és kiskanalak kórusban:

– Elmondta! Elmondta!

– Arnoldka, én azt hiszem, hogy maga már mindent elmondott. (Lim-Lom Jolán megjegyzése.)

A gumikacsa Arnold feje fölött lelógott a szekrény tetejéről.

Hanyag fölénnyel lógatta lefelé sárga csőrét. Két fekete pötty a szeme. Azaz csak egy fekete pötty. A másikat benyomták. Egy bizonyos valaki úgy benyomta, hogy többé sohase ugrott vissza. Horpadás maradt utána. Sötét üreg. Az a sötét üreg meredt Arnold Paskálra.

– Valaha hullámlovasok lovagoltak rajtam hullámokon. Csimu volt az első számú hullámlovas.

Arnold nem fordult hátra.

„Úgy látszik, nincs kedve beszélgetni – gondolta a kacsa. – Ha nem, hát nem. Pedig mesélhetnék neki a vágtatásról a hullámok hátán! Hallhatna tőlem egyet-mást. Tátva maradna a szája.”

Várt egy kicsit.

Meglehetősen ingerülten:

– Maga egy radír! Hallja? Egy közönséges radírgumi!

Arnold meg se rezdült. Mintha nem is hallotta volna. Csak úgy magában:

„Radír? Miért volnék én radír? Miért mond ilyeneket? Mit akar tőlem?”

A kacsa hallgatott. Ez az úszókacsa, akit valaha Csimu mindig magával hurcolt a Balatonba. Berepítette a vízbe. Ráugrott. Valósággal rávetette magát. Kezdődött a hullámlovaglás. Közben a csőrét nyomogatta, a szemét. Ó, igen, a szemét!

Odakint a parton pedig alaposan kezelésbe vették. Csimu és barátnői. Pofozták, nyomkodták, facsarták. Ez volt a nagy kacsafacsarás. A végén megint behajították a tóba.

Aztán egy napon Csimu belefricskázott a képébe.

– De hiszen ez már teljesen szétment!

Felkerült a szekrény tetejére. Egy pillanat alatt megtelt porral. Meg valami rémületes bútorszaggal.

– Jó, jó, de azért néha még szóba lehet velem állni! Talán lehet velem egy-két szót váltani! Különösen egy ilyen közönséges, ócska radírnak! Egy ilyen lekopott, vacak radírguminak!

A kacsa, ha lehet, még mélyebben lelógatta a csőrét. Fenyegetően sziszegte Arnold nyakába:

– Ide figyeljen! Én ismerem magát. Én valahonnan ismerem magát.

 

 

Üresen gurult el a délelőtt. Üresen gurult el a délután. De aztán este, lefekvés előtt…

– Mi ez? Csak azt szeretném tudni, hogy mégis mi ez?!

Apa a fürdőből jött ki. A fürdőből keveredett elő, fürdőköpenyben. Kezében egy piros-fekete kockás zokni. Anya valahonnan az ágyazásból emelkedett ki, takarók, párnák, kispárnák közül.

– Mit rázogatod azt a zoknit? (Szelíd, szemrehányó hang.)

Csimu éppen Arnold felé vetődött a díványon. Mint egy futballkapus, ahogy az ujja hegyével tolja szögletre a kapura tartó labdát.

– Tényleg, apu! Mit rázogatod azt a zoknit? – A díványon végignyúlva pislogott az apja felé. – Ne haragudj, de nem valami gusztusos.

Az apa elfulladva:

– Nem valami gusztusos?! Azt mondod?!

Csimu hangtalanul Arnoldra nevetett. „Mindig így rumlizik. Rumlis fickó, de nem veszélyes.”

Arnold ebben nem volt olyan biztos. „Na, na, azért nem kell túlságosan ingerelni.”

Anya közelebb jött. Érdeklődve nézte a zoknit.

– Micsoda vad színek! Mióta van neked ilyen zoknid?

Apa nem felelt. Óvatosan rázogatta a zoknit. Mintha elő akarna belőle varázsolni valamit. De csak homokot pergetett. Finoman szálló homokot.

Anya megkövülten.

– Mit művelsz?

Apa lassan, szinte szótagolva.

– Benyúlok a zsebembe. Az ember, ugye, néha benyúl a zsebébe, csak úgy önkéntelenül. Érzem, valami puha.

Csimu, még mindig Arnold felé:

– Zsebkendő.

– Nem zsebkendő. A fürdőköpenybe sose teszek zsebkendőt.

– És ha tüsszentesz? Vagy fürdőköpenyben sose tüsszentesz?

Az apa még mindig pergette a homokot.

– Inkább mintha valamilyen kis állat lenne. Állatka… ahogy félve meghúzódik abban a zsebben.

– De te még jobban cidriztél, ahogy kihúztad!

Apa elakadt. Egy olyan megsemmisítő pillantást vetett Csimura.

De akkor anya:

– Meddig homokozol még? Már egész sivatagot szórtál a padlóra.

– Apu, egy-két pálmát is! Igazán odaszórhatnál egy-két pálmát is!

Apu meglengette a zoknit.

– És amikor kihúztam, látom, hogy egy zokni! Egy idegen zokni! Nem az én zoknim! Valaki másé! Egy idegené!

Anya már söpörgette a homokot. A kisseprű és a lapát odaröpült a kezébe. Fölnézett.

– Hát te nem is viselsz ilyet. Ilyen vadító…

– Kinek a zoknija van az én zsebemben?!

– Neked mindig olyan szolid dolgaid voltak. Nyakkendőben is, zokniban is.

– Ki tartja a zokniját az én zsebemben?!

– A homokos zokniját! – Anya kifelé indult a lapáttal.

– Ó! – Csimu felnevetett. Lecsúszott a díványról. Kikapta apja kezéből a zoknit. – Ez a Horgosé.

– A Horgosé?!

– A Horgosé?! – Anya megállt a lapáttal. Visszafordult Csimu felé. – Azt mondod, hogy a Horgosé?

Pillanatnyi csönd.

Arnold odasúgta Rosita Rántottának:

– Figyelje meg, kisasszony, hogy ennek is én iszom meg a levét. Valahogy úgy alakul a dolog, hogy ennek is én iszom meg a levét.

– Szóval a Horgosé? – Apa a zokni után kapott.

Csimu arrébb ugrott. És most már ő rázogatta azt a piros-fekete zoknit.

– Zöld zoknija is van neki, sárga stráffal. Aztán van, amelyik csak sárga. Van neki kék is, de azt nem hordja.

– És ezt mind nálam akarja tartani?

– Tényleg?… ezt mind apádnál? – Anya elbűvölten bámulta azt a fél pár zoknit. Váratlanul felcsattant: – Hogy került ide ez a zokni? Elárulnád?

Csimu elmélázva:

– Utálja az egyszínű zoknikat. Pedig van neki fehér is meg barna is meg kék is, azt különben már mondtam. A legtöbbször csak úgy ugrik bele a szandáljába, zokni nélkül.

– Csimu!

Csimu a dívány szélére pattant.

– Horgos lecsúszott a fáról. Potty! Egyszerre csak lent volt a földön. Egy csöppet se ütötte meg magát. De nem akart fölállni. Ott ült a fa alatt, és nevetett. Rázta a nevetés. „Nézd! Kiestem a szandálból, és kiestem a zokniból! De csak az egyikből! Miért csak az egyikből?”

Csimu Arnoldhoz fordult.

– Kuku! Történt már veled ilyesmi?

– Hajaj! Velem már annyi minden történt. – „Jobb, ha lenyelem ezt a Kukut! Kukuzzon csak, ha kedve tartja. Bánom is én!”

– Szóval ennek köszönhetjük, hogy csak a fél párat hoztad haza?

– Ott hagyta a fa alatt. Még mindig nevetett, amikor fölugrott. Fölkapta a szandálját, és elrohant. Utánakiáltottam: „Horgos! Horgos!” Nem is hallotta. Mit csinálhattam volna? Behoztam a zoknit.

– Behoztad? És mit hozol be legközelebb? Mire számíthatunk?

– Ugyan, apu!

– Fölszedted a földről. – Semmi harag se volt anya hangjában. Csimu mellett ült a díványon. Kezében a zokni.

– Úgy látszik, továbbadják egymásnak – mondta Rosita Rántotta. – Egyik a másiknak. Hogy lehet ennyit foglalkozni egy ócska zoknival? – Elhallgatott.

„Ki tudja, talán megbántom ezzel Arnoldot! Ócska zokni… ez valahogy úgy hangzik, mintha… Különben is lehet, hogy rokona ez a zokni.”

– Még mindig milyen forró! – Anya forgatta, nézegette a zoknit. – Ahogy áttüzesedett a naptól.

– Én meg azt hittem, hogy valamilyen madár. Ahogy úgy megbújt a zsebemben.

– Szinte benne érezni annak a fiúnak a talpát.

– A Horgos talpát?

– A Horgos talpát. – Anya elnevette magát. – Visszaadod neki?

Apa eltűnődve:

– De hogy is került volna egy madár a fürdőköpenyem zsebébe? – Kábultan megrázta a fejét. – Mi van a Horgos talpával? – Váratlanul fölkapta Arnoldot. – Ez meg mit keres itt?

Arnold, a levegőben kapálózva:

– Tudtam! Ugye, megmondtam, hogy rajtam csattan az ostor? Mit rázogat, kérem? És mit bámul? Most lát először? Most találkoztunk először? Hogyhogy mit keresek itt? Én?! A család régi barátja?! Hagyja már abba ezt az ostoba rázogatást! Nem vagyok persely! Belőlem egy fillért se tud kirázni.

Elakadt. Feje (ha ugyan annak lehet nevezni) előrecsuklott. Lába (ha ugyan annak lehet nevezni) összevissza kalimpált.

Felcsattant egy hang:

– Mi lesz az énekkel? Ma este talán elmarad? Ma este talán nem lesz énekóra?

Apa abban a pillanatban letette Arnoldot. Anya riadtan felállt a díványról.

– De Csimu… Bocsánat, tanárnő kérem…

Mire Csimu:

– Egy hangot se halljak! Egy pisszenést se!

Előttük a tanárnő. Jeges tekintet, frissen vasalt, kikeményített ingblúz-arc.

– Csimu… – suttogta anya. Mindjárt el is hallgatott.

Csimu hosszan elnyújtott léptekkel járkált körülöttünk.

– Ha valaki azt hiszi, hogy az énekóra elmarad, az nagyon téved! Leülni! Tessék leülni!

Két összetolt szék a szoba közepén. Két iskolás, kissé hátracsuklott fejjel. Előttük a tanárnő. Még egyszer végignézett rajtuk.

– A juhásznak jól megy dolga! Megadom a hangot!

Megadta a hangot. Ők meg engedelmesen fújták:

 

A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát, bú nélkül éli világát!

 

A tanárnő tapsolt.

– Megállunk! A végén egy kicsit melléfogtunk! Kérem elölről!

A tanárnő ismét tapsolt.

Ők meg kezdték elölről:

 

A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra…

 

Csönd. Az éjszaka csöndje.

Arnold meredten bámult az asztal felé. Talán azt várta, hogy abroszt dobjanak rá. Hogy apa, anya, Csimu előjöjjenek a sötétből, és asztalhoz üljenek.

Beleszagolt a levegőbe.

– Nekem valami nem tetszik.

Rosita fölrezzent.

– Mi történt már megint?

– Én csak azt mondtam, hogy nekem valami nem tetszik.

– Azt hiszem, maga nagyon rossz alvó.

– Bevallom, amióta itt vagyok, még nem volt egy jó éjszakám. De most nem erről akarok beszélni.

– Miről akar beszélni?

Arnold hallgatott. Már azt lehetett hinni, hogy mégiscsak elaludt. De akkor ismét megszólalt:

– Érzem a szelet. – Majd szinte ünnepélyesen. – Föltámadt a szél.

– Ó, a szél! Attól mindig fejfájást kapok.

– Fejfájás! Női dolgok…

– De Arnold!

– Hát nem érti, Rosita? Érzem a bömbölő negyvenest. Az üvöltő ötvenest! Föltámadt a szél! A bálnavadászok szele!

– Úgy beszél, mintha tengeren lenne.

– És hol vagyok?! Meg tudná mondani, kedves kisasszony, hogy hol vagyok?

– Ó, Arnold, de hát talán azért mégse…

– Valaha mindent tengerek borítottak. Igaz, később meglehetősen visszahúzódtak. De csak azért, igenis, kedves kisasszony, csak azért, hogy egyszer majd mindent visszahódítsanak. A tenger majd ismét visszafoglalja birodalmát.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy…?

– Csak azt akarom mondani, hogy érzem a szelet. A bömbölőt, az üvöltőt. A tengerek szelét.

– Azt hiszem, már én is érzem!

A bútorok is érezték, ahogy megreccsentek. A padló, ahogy felpúposodott. Mintha a repedések közül máris feltörne a tajtékos tenger.

– Kisasszony, én a helyemen vagyok! Lehet, hogy rettenetes percek következnek, de csak annyit mondhatok, hogy bízzék Arnoldban. Természetesen nem ártana egy csónak vagy valami ilyesmi. De hát talán ez a dívány is megteszi. Elkormányozom valahogy. Nem tudna egy szigonyt keríteni?

– Nem, Arnold, azt hiszem, nem tudnék.

– Pedig, ha nem csalódom, rövidesen összeakadok régi ellenfelemmel, Nagy Gézával.

– A bálnával?

– A bálnával, kisasszony.

– Itt az ebédlőben?

– Az ebédlő akkor már nem lesz ebédlő. Nagy Géza különben se törődik ilyesmivel. Egyszer egy hátsó udvarból emelkedett fel. – Tűnődve elhallgatott. – A kislányról természetesen nem feledkezhetünk meg.

– Csimura gondol?

– Mindent el kell követnem, hogy megvédjem. Ami a szüleit illeti… néha kissé furcsán beszélnek velem. Különösen az apa. Mit gondol, kedves Rosita, Csimu nagyon bánkódna, ha az édesapját… hogy is mondjam…?

– Ne is gondoljon ilyesmire! Csimu édesapját nem hagyhatja cserben!

– Igaza van, kisasszony. A bosszú különben is méltatlan hozzám. Akármi történt közöttünk, ezekben a nehéz órákban… Mondja! Az egész házban nincs egy szigony?

– Jaj, Arnold!

Elhallgattak. A bútorok recsegése is abbamaradt.

Mélységes csönd.

Halk fuvallat a díványról:

– Arnold!

– Kisasszony!

– Még mindig érzi azt a szelet?

– Mintha most kevésbé érezném.

– És a tengerek?

– Mi van a tengerekkel?

– Lehet, hogy visszahúzódtak?

– Legalábbis ma éjszakára. Még nem jött el az idejük.

– És akkor annak a bálnának se jött el az ideje?

– Nagy Gézára gondol? Egyelőre még az ő ideje se jött el. Talán megsejtette, hogy fegyvertelen vagyok. Hogy itt állok szigony nélkül.

– Kétségtelen…

– Nagy Géza rettenetes ellenfél, de nemes ellenfél. Nem akart megmérkőzni velem ilyen körülmények között.

– Ez igazán rendes tőle.

– Azt mondtam, nemes ellenfél? Meglehet. De ugyanakkor alattomos. Kegyetlen és alattomos. Erről nem szabad elfeledkeznem. Nagy hibát követnék el, ha erről elfeledkeznék. Tisztában kell lennem az ellenféllel. Nos hát én nyugodtan elmondhatom, kedves Rosita…

Elakadt.

Az a fehér ruhás alak az ebédlő állóórája alatt! Ruha? Hálóing? Vagy inkább köpeny, amit egy eszméletlen mozdulattal magára kapott, ahogy kiugrott az ágyból. A papucsát nem találta. Keresgélésre meg már igazán nem volt ideje. Úgy jött át kibomlott hajjal, magára rántott köpennyel, mezítláb a hálóból. Egyre csak azt a hangot hallotta: – Menj ki az órához! Anya, menj ki az órához, és vedd le a nagymutatót!

Most pedig ott állt az óra alatt hátracsuklott fejjel, félig lehunyt szemmel. Ujjai végigsiklottak az óra üveglapján. Aztán oldalt, mintha egy rugót keresne, valamilyen titkos rugót.

Sziszegő hang valahonnan a hálóból:

– A nagymutatót! Vedd le nekem a nagymutatót!

A nagymutató az óra üveglapja mögött. A nagymutató és a kismutató az elképedt számjegyek között. Megközelíthetetlenül és mélységesen megdöbbenve.

„Mit akar ez tőlünk? Az időt akarja? Magát az időt?”

Anya keze lecsúszott az óráról. Szétbomlott, fehér köpenyében rámeredt a mutatóra.

– Nem tudom… ezt most nem tudom!

Félig hátrafordult. Befelé figyelt a háló felé. De onnan nem jött hang. Se újabb parancs, se felmentés. Így hát csak állt ott a sötétben, az óra üveglapja alatt.

Horgos fent a fán. Összehorzsolt, hegyes térd, ahogy előtör a levelek és az ágak közül.

Béla bácsi kerek kis asztalkánál a fa alatt. Felemelte arcát a csészéből. Beszólt egy nyitott ablakon:

– Csak tudnám, miért nem reggelizel itt a kertben? Elza, hallod? Mit gubbasztasz odabent? Félsz valamitől? A levegőtől vagy mitől? Tudod, hol szeretnék úgy igazán reggelizni? – Gyanús reccsenés odafönt. – A víz mellett, mondjuk, valahol a Duna-parton. Ott szeretném elfogyasztani a reggelimet. – Valami megcsúszott odafent. Törmelék ágak, gallyak potyogása. Kéregdarabkák. – Mit szólsz ehhez? Elza, hallod?! Valahol a Duna partján. Az lenne az igazi. Velem tartanál, Elza?

A csészéjébe pillantott. Elhallgatott. Magányos fatörzs úszott a nagy vízen. Igen, akárcsak valami fatörzs a nagy vízen, úgy úszkált a gallyacska a teában. Egyszerre csak ott volt és úszkált.

Az öreg hátranézett.

Egy térd csúszott lefelé a fáról. Hirtelen megállt. Valósággal hozzátapadt a fa törzséhez. Lassan, nagyon lassan elindult fölfelé. Még látszott egy darabka a zokniból, a lazán fityegő szandálból. Eltűnt odafent a levelek között.

A fatörzs közben kissé szétázott. Szomorúnak tűnt. Koszladtnak. Szakállt eresztett. Sötétzöld mohaszakállt.

Béla bácsi fogta a csészét, fölállt.

Az asztalterítő a tányérral tele törött ágakkal, tépett levelekkel. Fű nőtte be az angolszalonnát.

Béla bácsi mindezzel nem törődött. Azzal se, hogy az ablakból kiszólt egy női hang:

– Azt mondod, menjünk ki a Dunára?

Béla bácsi az asztal előtt. Döbbenten bámult a teáscsészébe. Ujját óvatosan leengedte a csészébe. Megérintette a szétázott gallyacskát. De mindjárt ki is kapta onnan az ujját.

– Elza! – nyöszörögte. – Elza!

Kezében a csészével befelé iszkolt.

Arnold:

– Főhelyen ültem. Ági mellett mindig én ültem a főhelyen. Egyszerűen nem is engedte volna, hogy más üljön oda. Jó, hát természetesen az édesapja meg az édesanyja! Meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen erre is én figyelmeztettem. „Ágikám, már bocsáss meg! De mégiscsak édesapádat meg édesanyádat illeti meg az a hely.”

– Egymásra ültek? – szólt le valahonnan a magasból Lim-Lom Jolán.

– Hogyhogy egymásra?

– Hát azon a bizonyos főhelyen.

– Várjunk csak! Ha egészen pontos akarok lenni, a főhelyen maga Ági csücsült. De hát a második számú főhelyen…

– Olyan nincs.

– Hogyhogy nincs?

– Főhely csak egy van… éppen azért főhely.

– Na jó, hát szóval… Eh! Maga mindig összezavar, Jolán!

– Az a lehető legkönnyebb. Hiszen maga, kedves Arnoldka, amúgy is meglehetősen…

Rosita közbeszólt:

– Jolán, kérem, tudja, hogy nem szeretem, ha így beszél vele.

– Ó, a kisasszony érzékeny! Rettentően érzékeny! – Lim-Lom Jolán kiröppent a kertbe. – Utánanézek, mit csinál az én Horgos barátom.

– Ezek ilyen jóban vannak? – kérdezte Arnold.

– Jolánnál sohasem lehet tudni, hogy kivel van jóban.

– De hát ez nem vet valami jó fényt a fiúra. Arra a bizonyos Horgosra.

– Nem tudom, Arnold. De az előbb mintha akart volna valamit mondani.

– Semmi, igazán semmiség. Csak éppen, hogy kis barátnőm mennyire ragaszkodott hozzám. Mennyire megbecsült. A főhely, igen… Talán nevezzük továbbra is főhelynek.

– Nevezzük főhelynek.

– Mindig engem illetett. Még akkor is, ha valamilyen meghívást rendezett. Lehetett az névnap, születésnap.

– Arnold kérem, én igazán nem akarok akadékoskodni. Maga tudja a legjobban, hogy távol áll tőlem az ilyesmi. De hát ami a születésnapot illeti… Hiszen éppen magától hallottam arról a bizonyos születésnapról.

– Na igen! Az katasztrofális születésnap volt. Az maga volt a katasztrófa. Bár utána nagy magyarázkodások következtek. Bocsánatkérések. Telefonálások és levélváltások. De hát ami megtörtént, az megtörtént. Egyébként Pánczél Péter néhány nappal a születésnap után egy hatalmas tábla csokoládéval állított be hozzánk. Valósággal beesett az ajtón.

– Ági… – dadogta – nézd, én tudom, hogy az egész egy félreértés volt. És hidd el, én csak azért nem tudtam eljönni…

– Kérdezett valaki?

Pánczél Péter elakadt.

Ott álltak az előszobában. Mögöttük a nyitott ajtó. És igazán nem lehetett tudni, hogy…

Ági elnézett a fiú fölött, az emeletek, a gangok felé.

– Ki hívott? Egyáltalán hívott valaki?

– Én csak azt gondoltam…

– Te ne gondolj semmit! – Hozzám fordult. – Nos, Arnold, úgy is mint Arnold Paskál, beengedjük Pánczél Pétert?

– Hát ha már itt van…

– Arnold azt mondja, hogy ha már egyszer itt vagy! – Azzal intett, hogy befelé.

– Kösz, irtó rendes vagy.

– Nem vagyok irtó rendes, és menj már be! Talán még tudod, hogy hol a szobám. És úgy mellesleg: köszöntél Arnoldnak? Csak azért, mert valahogy nem hallottam.

– Jó estét, Arnold!

– Arnold bólintott. Érd be ennyivel.

Pánczél Péter beérte ennyivel. Odabent a kis szobában átadta a csokoládét. Átadta? Átnyújtotta.

– Ha nem haragszol…

– Nem haragszom. És Arnold?!

– Arnold? – Pánczél Péter meglehetősen bambán bámult.

– Neki nem hoztál semmit? Ő talán eszedbe se jutott?

– Igazán nem tudom…

– Mit nem tudsz? Ha Arnold az előszobában azt mondja, hogy kívül tágasabb, vagy valami ilyesmi, akkor te most… Az volt a szerencséd, hogy Arnold már elszívta a délutáni szivarját, és ilyenkor kissé engedékenyebb.

– Még jó, hogy elszívta azt a délutáni…

– Szóval Arnoldnak semmi?

– Nem is tudom…

– De azért ebből a csokoládéból megkínálhatjuk?

– Ó, hogyne! Parancsolj, Arnold, kérlek!

– Mióta tegeződtök?

– Nem is tudom…

– Mert azért lehet, hogy magázódtok, igaz?

– Lehet… az bizony könnyen lehet.

Pánczél Péter megrettenve pislogott felém. Talán ráförmedek. Vagy éppen kihajítom. De hát jókedvemben talált. Mint már Ági említette, túl voltam a délutáni szivaron.

Leültünk a kerek, barna asztalhoz. Pánczél Péter behúzta a nyakát, a térdét dörzsölgette.

– Mit művelsz az asztal alatt?! – szólt rá Ági. – Arnold sose sikálja a térdét. És egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tegeződtök. Na mindegy!

A csokoládé kibomlott az ezüstpapírból. Bútorbarna csokoládé. Mi meg körülültük. Pánczél Péter megint olyan bamba rémülettel pislogott felém. Meg tudtam volna nyugtatni. „Édes öregem! Engem nem kell megkínálni, ha esetleg arra gondolsz. Nagyon köszönöm, de lemondok a csokoládédról. Nem élek vele.”

Pánczél Péter most már csak a csokoládét nézte. Mintha valahogy meglepte volna. Talán hogy ilyen hatalmas tábla, vagy tudom is én… Föléje hajolt. Kezét összekulcsolta az ölében. Mélyet sóhajtott. Tökéletesen elfeledkezett rólunk. Szemét félig lehunyta, ahogy hátradőlve rágcsálta.

– Ha nem haragszol… – Ági is le akart törni egy darabot. De Pánczél Péter elhúzta előle a csokoládét. Ági keze a levegőben maradt. Az asztal fölött lebegett.

– Mit szólsz ehhez, Arnold?

Pánczél Péter egyik karját az asztalra fektette a csokoládé mellé. Akár egy kerítést. A kerítésen belül ők ketten a csokoládéval.

– Te Arnold, én ezt kihajítom!

De nem hajította ki. Lenyűgözve bámulta, ahogy Pánczél Péter az asztal fölé hajolva valósággal nekiesik a csokoládénak.

Nyílt az ajtó. Benézett a filmtudományok doktora.

– Vendéged van?

Ági elképedve hátrafordult.

– Te apu!

Az apa megállt Péter mögött. Aztán az anya is megállt Péter mögött. Aggódó rémület a tekintetében.

– Te István, ebből baj lesz.

– Mi baj lenne?

A nagy Ági üveges tekintettel nézte, ahogy Pánczél Péter tör egy darabot, végigsimít az ezüstpapíron, és megint tör egy darabot, és megint…

– Nem tennéd el a felét? (Elhaló hang.)

– Anyu! Azt hiszem, ő már nem teheti el a felét.

– Ja úgy! De legalább egy kis szünetet tarthatna. Pihenőt.

– Azt hiszem, nem tart szünetet.

– Elég jól bírja! – bólintott az apa.

Az anya jeges rémülettel:

– Én ezt nem tudom nézni!

A szülők visszahúzódtak.

Ági odament a zongorához. Egy kicsit pötyögtetett. Elővett egy könyvet. Egy kicsit olvasgatott. Visszament Pánczél Péterhez.

– Ez rekordra tör. Valamilyen rekordot akar felállítani. – Beleszippantott a levegőbe. – Ez a szag!

Nehéz, fullasztó csokoládészag. Meg bútorszag. A kettőnek valami olyan keveréke!

Pánczél Péter körül összegyűrt ezüstpapír, bús, elkenődött csokoládéfoltok. Ő meg csak ült előregörbedve, bezárva ebbe a szagba.

Ági rávert a vállára.

– Hallod-e!

Föléje hajolt. Úgy maradt föléje hajolva. Lassan, nagyon lassan felém fordult. Valami olyan döbbenet az arcán.

– Ez már az asztalnál tart! – Elcsuklott. Majd alig hallhatóan: – Te Arnold, ez már az asztalt…

És már én is láttam azt a mozdulatot, ahogy Pánczél Péter letör egy darabot az asztal lapjából. Nem is mohón. Ó, dehogy! Nincs ebben semmi mohóság. Inkább úgy eltűnődve.

És Ági? Az én kis barátnőm?

Az asztalnál ült Pánczél Péter mellett. De mintha már nagyon régen ott ülne. Meghitten. Csöndes boldogságban.

Ági egy álmatag mozdulattal letört egy darabot az asztalból. Lehunyta a szemét. Fejét hátravetette. Csöndesen eszegetett. Hirtelen felnevetett. De olyan furcsán, szinte hangtalanul. Odafordult Pánczél Péterhez.

– Mit nem adnék egy fiókos szekrényért! És annak is a legfelső fiókjáért! És annak is a gombjáért!

– Ették a bútorokat?

Nem lehetett tudni, mikor röppent be Lim-Lom Jolán, de mindenesetre itt volt.

– Ha jól hallottam, maguk úgy ették a bútorokat, mint a csokoládét.

Arnold hihetetlen fölénnyel:

– Talán említettem már, hogy sose kedveltem az ilyesmit. De Ágival megtörtént, hogy olykor letört egy-egy darabot. Tudja, Jolán, ahogy úgy elment a szekrény mellett.

Csimu Arnold fölé hajolva:

– Azt hiszem, kihajítom a Félfülűt! Nem tűrhetek meg egy ilyen alakot a szállodámban. Újabban éjszaka jár haza, holtrészegen. Olyan ricsajt csap! Megáll a lengyel grófnő ablaka alatt, előveszi a hegedűjét, és rázendít. Szerenádot ad. A lengyel grófnő ennek egy csöppet se örül. Már többször panaszt tett nálam. „Ez az alak állandóan felver. Különben is rossz alvó vagyok, és akkor a Félfülű megáll az ablakom alatt, és az éjszaka kellős közepén…! Nem, nem, ha ez még egyszer előfordul, el kell hagynom a szállodát.” Na, amit aztán a Félfülű kapott tőlem! Nem teszi ki az ablakba! Pedig neked megsúghatom, Kuku, hogy kevesen tudnak úgy hegedülni, mint ő. Éppen ezért szerződtették le egy rém előkelő éjszakai mulatóba. Ott kapott rá az ivásra. Azelőtt soha nem volt vele semmi baj. És azt is megsúghatom, hogy a grófnő tulajdonképpen örülhetne a szerenádnak. Na, de mindegy! A vendég az vendég, és ha a vendég panaszkodik…

– Igaz is, Kuku! Ha beköltözöl a szállodámba, mit rendelsz ebédre? Mi lesz az első ebéded? Mert azt mondanom se kell, hogy nem járhatsz más étterembe. Halljuk, Kuku!

(„Ez a Kuku! Jó, valahogy lenyelem, de azért mégis…”)

– Akár most is összeállíthatom a menüt. Erőlevessel kezdem. De nem tojással, és nem is tésztával. Üresen. Az az igazi. Tehát: erőleves üresen! – Arnold hirtelen elakadt.

– Mi az, Kuku? Már be is fejezted?

– Nem, nem, szó sincs róla. Csak éppen eszembe jutott valami. Csak éppen szeretnék valamit közbevetni. – Meghatottan pislogott Rosita Rántotta spanyol táncosnő felé. – Igazán kedves tőled, hogy meghívtál a szállodádba…

– Ugyan, Kuku! Szóra se érdemes.

– Nem is tudod, hogy én… hogy ez engem mennyire… és csak azt szeretném mondani, hogy ha megyek, hát akkor nem egyedül megyek.

– Nem egyedül? Hanem kivel?

– Hááát a kisasszonnyal!

– Miféle kisasszonnyal?

– Rosita Rántottával!

Csimu hol Arnoldra nézett, hol Rosita Rántottára. Szólni nem szólt. Elfelhősödött a homloka. Majd igen gondterhelten:

– Ez új helyzet elé állít.

– Új helyzet elé?

– Ezt azért meg kell gondolnom.

Otthagyta Arnold Paskált.

Rosita, ahogy magukra maradtak:

– Azt hiszem, ezt kár volt említeni.

– De kedves Rosita!

– Nem, nem! Kérem, higgyen nekem. Én láttam azt a tekintetet, azt a homlokot. Higgye el, ezzel csak ártott mindkettőnknek.

– Kisasszony!

– Sose tartoztam a kedvencei közé. Mondhatnám, valahogy sose szívelt. Azt hiszi, nem tudom? Egyetlenegyszer nem ült le mellém. – Szünet. – Maga igen… magát talán kedvelte. Meg is hívta a szállodába. Az a meghívás csak egy személynek szólt. – Sóhaj. – Bár lehet, hogy most már az az egy személy se…

– Rémeket lát, Rosita!

– Könnyelmű volt, Arnold. Túlságosan könnyelmű. Lehet, hogy mindent eljátszott.

Csönd. Arnold alig hallhatóan:

– Megadom magam! Elismerem, hogy olykor kissé könnyelmű vagyok. Nyílt kártyákkal játszom. Vagy éppen mindent felteszek egy lapra. De akárhogy is, tiszta helyzetet kell teremtenem. És azt hiszem, hogy tiszta helyzetet teremtettem.

– Hogy érti ezt?

– Kisasszony! Talán már említettem, hogy ha egyszer elmegyek innen, nem egyedül megyek.

– Ó, Arnold!

Lim-Lom Jolán dühödten röpködött körülöttük.

– Ó, Rosita! Ó, Arnold! Ó, Rosita! Ó, Arnold! Örökké ezt fuvolázzák. Kissé unalmas. És ha még olyan fiatalok lennének! De ahogy így elnézem…

Két ajtó jött be az ajtón.

Arnold azonnal feléjük fordult.

– Önök ugyebár az Ipar utcából? És ha önök utánam jöttek, akkor jönnek a szobák is. A lakás. A filmtudományok doktora. És ő maga is… az én kis barátnőm!

– Arnoldka, maga már megint elgaloppírozza magát! (Lim-Lom Jolán.)

A két ajtó meghajolt a levegőben.

Csimu anyja felsivított:

– Ez képtelenség! Mi nem rendeltünk semmit! Talán egy emelettel feljebb… talán a másik házba…

Az ajtók még egyszer meghajoltak.

Alámerültek a levegőben. Visszahúzódtak és eltűntek.

Csimu anyja hideglelős rémülettel nézett utánuk.

– Nem… nem… ez lehetetlen! Ez tévedés!

Arnold csüggedten megismételte. Porig sújtva, porrá zúzva.

– Tévedés.

Valamivel később:

– Különben is kisebbek voltak, mint az Ipar utcaiak. És az egyik csak úgy jött, kilincs nélkül. Hogy lehet így beállítani valahova?!

A zsiráf benézett az ablakon.

Leguggolt odakint a sötét kertben, betolta a nyakát a sötét szobába. A sötét asztal fölött lógott a nyaka, mint valamilyen vízszintes létra.

Rosita Rántotta spanyol táncosnő a díványhoz tapadt. „Ez álom! Ez nem lehet más, csak álom! Mégis, talán ha Arnold… igen, Arnold mit szól ehhez?”

Arnold hallgatott. A táncosnő pedig semmit se mert kérdezni.

A zsiráf állhatatosan lógatta a nyakát. Majd alig hallhatóan:

– Nincs itt senki.

– Még szerencse – szólalt meg mögötte egy fiú.

A fiú kint állt a kertben a fa alatt. Óvatosan körülnézett, mintha támadást várna a bokrok közül. Ő is odament az ablakhoz. Bekukkantott.

– Tényleg nincs itt senki. Talán lehorgonyozhatunk egy kicsit.

Egy hang a szoba mélyéből:

– Lehorgonyozhatnak. De azért ha előbb mégis körülnéznének…

Rosita rémülten:

– Jaj, Arnold! Most miért kellett ez? Most éppen ezzel bajlódik, hogy ez a létra… – elhaló suttogás – akarom mondani: zsiráf!

Arnold enyhe sértődöttséggel.

– Azért még köszönhet! Nekem már elefántok is köszöntek. Meg aztán miféle zsiráf ez így éjnek idején?

A zsiráf hallgatott. Legszívesebben talán visszahúzta volna a nyakát. De hát egy ilyen nyakat nem lehet csak úgy visszahúzni. Így aztán csak lógatta a sötétben az asztal fölött, kissé megrettenve. De mégis otthonosan, mintha tulajdonképpen hozzátartozna a szobához, akár a lámpa vagy a képek a falon.

A fiú feje eltűnt az ablakból. Legjobb lenne kisurranni a kertből, itt hagyni ezt az egészet! Meglógni! Eltűnni! Na nem, azért mégse hagyhatja cserben a barátját.

Fölemelkedett. Beszólt a szobába:

– Ez egy szökevény.

– Úgy? – Arnold hangja szinte barátságos. – Tehát egy szökevénnyel állunk szemben.

– Megáll az ész! – sóhajtotta Rosita. – Arnold egy kerti zsiráffal beszélget! Egy szökevénnyel!

A zsiráf csüggedt kétségbeeséssel:

– Én nem akartam megszökni.

A fiú:

– Mit tudja ő, hogy mit akar?! De hát csak nem hagyhatom ott?

Arnold:

– Gondolom, az Állatkertről van szó. – Csöndes nevetés. – No de hát hol is tartózkodhat egy zsiráf? Legfeljebb talán még a cirkuszban. Bár meg kell hogy mondjam, ez elég ritka eset. – Elmélázva: – Azokról persze ne beszéljünk, akik szabadon futkosnak. Ó, a zsiráfok futása!

– Arnold, maga látta a zsiráfok futását?

– Kedves Rosita, én már annyi mindent láttam! De hát hallgassuk meg a barátunkat.

A fiú váratlan dühvel:

– Mindent megtehetnek vele! A látogatók mindenfélét bedobálnak, ő pedig… Ha éppen tudni akarják, az elődje is úgy végezte!

– Meg annak az elődje! – bólintott Arnold. – Azért is nincs zsiráfja az Állatkertnek. Üres a ketrec.

– Vele is csak ez történt volna. Nem hagyhattam ott!

– Nem is vitás. Csakhogy azért ez kissé kockázatos. Most nem kérdezem, hogy léptetted meg. Gondolom, ebben az őrök hanyagságának is van némi szerepe. De mégis… a terveid? A további terveid?

A fiú hallgatott.

Arnold úgy érezte, kár volt ezt megkérdezni.

A zsiráf Rosita felé pislogott. Mintha csak most fedezte volna fel a spanyol táncosnőt.

Rosita meg csak annyit mondott:

– Ne féljen, kérem, én nem kergetem el.

– Köszönöm, kisasszony! – A zsiráf meghajtotta a fejét. Majdnem súrolta az asztal lapját.

„Szép a szeme – gondolta Rosita. – Az a bársonyos tekintet! És az a hosszú szempilla! Nem is tudtam, hogy a zsiráfnak ilyen hosszú szempillája van.”

A fiú bekönyökölt az ablakon.

– Cserbenhagytak.

– Megesik.

– Alaposan benne hagytak a pácban.

– Na igen.

– Egyvalakire építettem az egészet. Egy bizonyos valakire.

– Hallatlan könnyelműség.

A fiú hallgatott. Megsimogatta a zsiráf nyakát. Kimondta a nevét:

– Csutak.

– Csutak… – Arnold eltűnődött. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

Szél jött a fák közül. A sértődöttség mindent felborzoló, bosszús szele. Várni lehetett, hogy megnyílnak a bokrok. A bokrok közül előlép az a bizonyos Csutak. „Ne mondja, Arnold! Szóval mintha már hallotta volna ezt a nevet?!”

– Csakhogy őt nem érdekli ez az egész. – A kéz levált a zsiráf nyakáról. – Azt mondta: „Ide figyelj, Somló November! Ez a te ügyed. Ezt neked kell elintézni.”

– Bocsánat, de talán nem jól értettem. November?

– Nagyon jól értette. November. Somló November. Tessék csak nyugodtan nevetni. Haha!

– Semmi haha. Szóval November.

– Nem tetszik nevetni?

– Nem tetszik.

– Akkor maga a második, aki nem nevet. Meg kell mondanom, hogy Csutak se nevetett. De az osztályban! „November! Gyere ide, November! Te vagy a legpocsékabb hónap! Semmit se utálok jobban, mint a novembert!” De volt, aki Augusztusnak hívott, vagy éppen Februárnak.

„A nyaka! – gondolta Rosita. – Senkinek sincs ilyen karcsú nyaka, mint ennek a zsiráfnak. Még most is van benne bizonyos büszkeség. Méltóság. Légi híd. Lampionokat lehetne ráaggatni. Odalent megszólalna a zene. Taps. Megjelenek egy napernyővel. Kecsesen végigszaladok a hídon, könnyedén átugorva minden egyes lampiont.”

Somló November kétségbeesetten:

– Ő is el tudta volna rejteni! A Csutak! De hát lefeküdt! Egyszerűen lefeküdt! Bebújt az ágyba, fülére húzta a takarót. – Elakadt. – Hát akkor ezt most már nekünk kell végigcsinálni.

Elhallgatott ott az ablakban. Keze megint rácsúszott a zsiráf nyakára. Átölelte.

Egy darabig csönd. Aztán Rosita szinte felkiáltva:

– Arnold! Ezt nem nézheti tétlenül!

– Mit nem nézhetek tétlenül?

– Hát hogy ez a zsiráf… Nem hagyhatja a sorsára! Ezt egyszerűen nem teheti.

A zsiráf egy kissé felemelte a fejét. Egy pillanatra mintha November tekintetében is megcsillant volna valami.

Arnold Paskál hallgatott. Mélységesen hallgatott.

– Arnold! Hát egy szava sincs?

– Rosita… kérem! – A hang kétségbeesett, szinte könyörgő. – Ha tudná, mi játszódik le bennem! De hát a helyzet, a körülmények… Igen, a körülmények az utóbbi időben alaposan megváltoztak, sajnos nem éppen előnyösen. Hiszen ha meglennének a színházaim! Az Arnold-féle revüszínház! Fényes szerződést kínálnék a derék zsiráfnak és fiatal barátunknak, Somló Novembernek. – Szünet. – Vagy ha otthonom lenne. Meghitt családi otthonom. Kitárnám az ajtót, és azt mondanám: „Barátaim! Remélem, nem akarjátok elkerülni a házamat?”

A fiú az ablakból:

– Hát nem Arnold bácsi a házigazda?

Arnold a díványról:

– Nem, valahogy nem Arnold bácsi a házigazda. A bácsi egyébként elmaradhat. Sose ragaszkodtam az ilyesmihez.

Csönd.

Arnold, még fátyolosabb hangon:

– De még akkor se lenne semmi vész, ha Áginál laknék. Az én kis barátnőm azonnal átlátná a helyzetet. „Arnold – mondaná –, csak azt kérdezd meg a zsiráftól, hogy mit kér reggelire meg ebédre. De azt a világért se, hogy meddig akar maradni!” Ági mamájával már más a helyzet.

– Kitenné a szűrünket?

– Nem, nem éppen. Csak ő már egy kissé aggályosabb. Mégis, egy zsiráf az Ipar utcában! De Ági édesapja, a filmtudományok doktora, egyébként régi barátom, egy csapásra eloszlatná ezeket az aggályokat. „De kedvesem! Miért ne költözhetne be egy zsiráf az Ipar utcába? Azt hiszed, hogy észrevenné valaki? Ugyan! Értsd meg már végre, hogy soha semmit nem vesznek észre!”

November döbbenten:

– Nem vennének észre egy zsiráfot?

A zsiráf sértődötten:

– Engem nem vennének észre?!

– A filmtudományok doktorának az a véleménye, úgy is mondhatnám, az a nézete, hogy már régen nem vesznek észre semmit.

– De mégis: egy zsiráf!

– Na igen, egy zsiráf. Különben csak azt akartam vázolni, hogy valaha mennyire más volt a helyzetem. Nem mondom, Csimu, ez a kedves teremtés, befogadott. Otthon helyett otthont adott, de azért… Nos, ne szépítsük a dolgot. Megtűrt személy vagyok, és úgy hívnak, hogy Kuku; és mit tehet egy Kuku?

– Egy Arnold az mégiscsak más.

Ebben megegyeztek.

Somló November megérintette a zsiráf nyakát.

– Szedelőzködjünk.

A zsiráf megismételte:

– Szedjük a lábunkat!

Mintha egy ócska vödröt lógatna a nyakában. Mintha rozsdás vödröt eresztene alá egy sötét kútba.

– De hát azért Arnold egyszer megint csak Arnold lesz? – szólalt meg Rosita Rántotta. – Az Arnold-féle revüszínház mégiscsak megnyitja kapuját.

– Nem is vitás, kedves Rosita. Hiszen ezt az egészet magam is csak átmenetnek tekintem. Átmeneti állapotnak. Amihez még csak azt szeretném hozzátenni, hogy Arnold revüjében komoly szerepet szánok Somló Novembernek és zsiráfjának.

– Köszönjük – mondta Somló November.

– Köszönjük – mondta Somló November zsiráfja.

Rosita úgy érezte, hogy most már nincs messze a búcsú. Reménykedve pislogott Arnold felé. Hátha kitalál valamit? Talán éppen az utolsó pillanatban kisüt valamit?

De az egyre csak azt motyogta:

– Kényszerhelyzet… kényszerhelyzet…

Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Somló November elköszönt:

– Viszontlátásra, Arnold!

A zsiráf visszahúzta nyakát a szobából. Lassan, óvatosan, mint aki attól fél, hogy lever egy vázát. Közben a falhoz dörzsölte az orrát. Talán tapétát legelt.

– Viszontlátásra, kisasszony!

– Ó, zsiráf úr, azért mi még találkozunk!

– Remélem, kisasszony!

Ez már kintről hallatszott.

Két árny odakint a kertben. Egy lehetetlenül hosszúra nőtt növény. (Olykor nekiütődött a holdnak.) És egy törpe bokor. A zsiráf és a fiú.

A két árny lassan távolodott.

Ők meg csak ültek odabent a díványon. Alvásról most már szó se lehetett. Ültek egymás mellett, kifelé bámultak a kertbe. Rosita Rántotta felsóhajtott:

– Hová megy egy zsiráf ilyenkor éjszaka?

 

 

Egy hang a hálóból:

– A talpam! Simogassátok a talpamat!

Egyszerre ébredtek fel. Mintha zsinóron rántották volna ki őket az álom mélyéből. És most ott fekszenek kihajítva, partra vetve. Apa és anya. A párnához simulva, a lepedőhöz tapadva. Akárcsak valami fedezékben. De hát rövidesen szétlövik ezt a fedezéket.

Azért még nem mozdultak.

Anya sóhajtott. Talán még visszacsúszik az álomba. Hiszen nem is hallották a hangot. Nem is szólították őket. Mindenesetre csöndben maradni. Mozdulatlanul. Szótlanul.

Anya lehunyt szemmel feküdt. Ó, nem csúszott vissza az álomba. Talán nem is tud többé elaludni. Így, lehunyt szemmel is magán érezte az apa tekintetét. De hát mit akar? Hogy keljek fel? Hogy másszak ki az ágyból, és induljak el a sötétben? Menjek oda Csimuhoz? De hiszen nem is szólt. Senki se szólt.

És akkor újra hallatszott:

– Simogassátok a talpamat!

Megreccsent az ágy.

(Ki volt az? Ki recsegteti az ágyat? Ki az, aki nem tud rendesen feküdni?)

Egy árny felült. Mindjárt vissza is hanyatlott.

– Mit akarhat? (Apa hangja.)

– Hallgass! Hallgass! (Anya hangja.)

Egy darabig szótlanul feküdtek. Majd apa váratlanul:

– Odamegyek, és úgy felképelem…!

– Nem mész oda! Egyáltalán meg se hallottuk!

– Még hogy a talpát! Ilyenkor a talpát!

– Meg se hallottuk.

Átfordultak a másik oldalra. Két egymásra hajló deszkalap. Apa feje alól kicsúszott a kispárna. Egyszerűen eltűnt. Apa belenyúlt a sötétbe, mintha halászni akarna.

– Régebben is kellett simogatni a talpát. – Ez most anya. – De akkor mégis kisebb volt.

– Éjszaka… ha rosszat álmodott.

– Talán most is…

– Nem is aludt. Nem is aludhatott. Olyan tiszta volt a hangja. Egyáltalán: mikor alszik? Egyáltalán: mikor fekszik le? Mindig kitalál valamit, és persze…

– Talán most hagyjuk ezt.

– Persze, most hagyjuk!

Már úgy látszott, hogy felbomlik a front. Egymásnak esnek ott a lövészárok mélyén. De hirtelen elhallgattak. Meghúzták magukat.

– Régebben is inkább zokniban. (Apa hangja.)

– Mi az, hogy inkább zokniban?

– Úgy szerette, ha simogatom a talpát. A szobában rohangált, hirtelen megállt, és rám nézett. „Apa, fűzd ki a cipőmet, simogasd a talpamat!”

– Te persze simogattad.

– Nem mindig. De az mégiscsak más… nappal meg zokniban. Éjszaka nem csinált ilyen cirkuszt.

– Most se csinál. Különben is alszunk. Nem hallottunk semmit.

Apa ismét megfordult. Váratlanul szembetalálkozott anyával. Egymás mellett feküdtek, de ez mégis olyan váratlan találkozás volt. Két járókelő összeakad az utcán.

– Elvihetnél fagylaltozni!

Anya szemrehányó tekintete áttört a sötétségen.

– Fagylaltozni?! Most?!

– Hát most jutott eszembe. Régebben néha még beültünk valahova. Presszó, cukrászda. És akkor fagylaltot rendeltünk. Vanília, citrom… – suttogta, mintha eléje toltak volna egy tölcsérrel.

– Eper-málna.

– Csoki-puncsos.

Halk, lágy suttogások az éjszaka csöndjében. Fagylalttölcsérek röpködtek a levegőben. Vanília-citrom, eper-málna, csoki-puncsos.

Az apa hasra feküdt. Arcát belenyomta a párnába. Reggelre párnaarca lesz. Olyan gyűrött párnaarca. Megint arra a hangra várt. Semmi. Csönd. Elaludt? Lehet, hogy Csimu elaludt?

Most meg mintha a kertből…

– Igen, ez Csimu nevetése.

Vagy valaki más? Inkább egy fiú? Talán a Horgos? Ilyenkor is kint van a kertben? Odafent ül a fán, és a házat figyeli. Az ablakokat.

Gallyreccsenés. Lezuhant? Nem, akkor kiáltott volna. Horgos sose zuhan le. De hogy még ilyenkor éjszaka is!… Többen is lehetnek odakint. Egész kis társaság. Nevetgélnek, sustorognak.

Mi lehet ez?

Mulatságot rendeznek a kertben? Valamilyen éjszakai mulatságot? Akárhogy is, ez Csimu nevetése. Az anyja persze alszik!

– Az anyja persze nem alszik!

Párnák és takarók közül jött ez a sértődött hang. Anya föltérdel. Rámered apára.

– Azt hiszed, nem hallom, mit motyogsz?

Az apa is térdelt. Karját hosszan lelógatta, mint aki startra készül. Egy éjszakai futóverseny startjára.

– De hát odakint…!

– Mi van odakint?

Apa intett, hogy csönd, csönd!

Semmi se hallatszott a kertből.

– Vége a kerti ünnepélynek.

– Mit motyogsz már megint?

Apa nem felelt. Lehunyta a szemét, mosolygott. Még akkor is mosolygott, amikor a kis szobából ismét megszólalt a hang:

– A talpam! A talpam!

Anya nem mozdult mindjárt. De aztán egyszerre lecsúszott az ágyról. A sötétben állt az ágy mellett, olyan tétován.

– Oda ne menj! – Apa felült. – Eszedbe ne jusson!

Anya megrázta a fejét. Vakon tapogatózva elindult a sötétben. Mögötte az apa ingerült szuszogása:

– Hát persze, ha az anyja…!

– Mi van az anyjával?

Anya megállt. De apa nem volt sehol. Szétoszlott a sötétben. Anya még úgy állt. Talán hogy odadűtse a fejét a falhoz. Vagy megkapaszkodjon valamiben. De hát a fal is eltűnt. Semmibe se lehetett megkapaszkodni. Így hát tovább-botorkált.

Elmosódott, fehér folt lebegése.

Talp, talpacska csúfondáros lebegése mutatta az utat. Olykor egészen közel. Szinte meg lehetett volna fogni azokat az apró ujjakat.

A talp visszahúzódott. Majd megint kinyúlt. Akárcsak a falból nőtt volna ki, hogy ismét eltűnjön.

Anya nem is tudta, hogy ért oda az ágyhoz. Ott megállt. Rámeredt arra a pizsamás alakra.

Apa az ágy szélén. Hosszan elnyújtott mozdulatokkal simogatta azt a hanyagul lelógó talpat. Egy pillanatra fölnézett anyára. De nem látta. Semmit se látott.

Apa és anya az ágy szélén. Egyik az egyik talpat, másik a másik talpat. Olykor – ki tudja, miért? – cseréltek. Dörzsölték, masszírozták, simogatták. Majd egyszerre csak kipottyantották a kezükből.

Csimu félig fölemelkedett a párnáján. Nézte, nézte azt a két egymásra csúszott vállat.

– Elaludtak!

Arnold távoli, furcsa, felolvasó hangon.

– „…1962. márc. 3. Ma este eljött hozzánk doktor Kondor Keselyű. Ez apu egyik barátja. Zöld zakóban jár, amihez sárga nyakkendőt köt, és azt képzeli, hogy rém szívdöglesztő. Hunyorog, mintha valami baj lenne a szemével. – Eljött doktor Kondor Keselyű! Itt van doktor Kondor Keselyű. – Ezt hajtogatja. Közben a térdét csapkodja, úgy nevet. Én nem nevetek, mert már nyolc éve ezt mondogatja, amióta csak idejár.”

(Szünet.)

– „Márc. 8. A lépcsőházban találkoztam Sugár Jánossal. Azt mondta, főfakír lesz, de csak akkor, ha a dervis kellő mennyiségű rágógumit ad neki. Rágógumival akármikor beleül a szögekbe, de anélkül nem.”

(Szünet.)

– „Márc. 12. Itt volt Ella néni lámpaernyővel a fején, amiről azt hiszi, hogy kalap, és rengeteg süteményt evett, és azt mondta, hogy a mai filmek nem érnek semmit, akkor apu közbe akart szólni, de anyu…”

– Elég! Elég! – vágott közbe Lim-Lom Jolán. Az asztal körül röpködött. Egy darabig hallgatta Arnoldot, akárcsak a társaság többi tagja, de most már aztán… – Mi történt magával, barátom? Miféle előadást tart itt nekünk?

Arnold a hasas porcelán cukortartóra nézett. Mintha tulajdonképpen csak egyes-egyedül vele közölte volna ezt az egészet.

– Ezek naplórészletek. Nos, igen, néhány részletet hallottak egy titkos naplóból. És hogy kinek a naplójából…

– Lehet, hogy kitalálom – szólalt meg Rosita Rántotta. – A napló senki másé nem lehetett, csakis Ágikáé.

– Eltalálta, kisasszony! Ehhez még csak azt tehetem hozzá, hogy kis barátnőm senki másnak nem olvasta fel, csak nekem.

– Amit meg is tudok érteni! – Lim-Lom Jolán belerepült Arnold arcába. – Ha valamit meg tudok érteni, hát akkor ez az. Ha lenne titkos naplóm, én is csak magának olvasnám fel. Aki így tud titkot tartani!

– Hát azt éppenséggel tudok.

– Akkor mit fecseg itt? Most meg mit vág ilyen ostoba képet? Igen, igen! Locsog-fecseg, és bambán bámul.

– De hát én csak…

– Mindent kitálal!

– Kitálalok?

– Méghozzá az egész plénum előtt!

– Plénum…

– Ja persze! Arnoldka és a latin műveltség! Hát az bizony kettő. Abban bizony nem mozgunk valami otthonosan. Plénum az nyilvánosság. Nyilvánosságot akartam mondani. Hogy kis barátnője legféltettebb titkait a nagy nyilvánosság elé tárja!

– De Jolán! Hát csak nem képzeli?

– Hogy én mit képzelek, arról most ne is beszéljünk. De ha kis barátnőjének fülébe jutna a dolog… csak úgy véletlenül!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy…?

– Tőlem nem kell tartania. De tudja, hogy van ez…

– Jolán, könyörgök!

Arnold Paskál a reggelizőasztal alá csúszott.

„A hülye fejem! Kellett nekem fecsegni! De hát mit mondtam? Semmit se mondtam. Doktor Kondor Keselyű meg főfakír… ezek igazán nem olyan dolgok! És különben is figyelt valaki? Érdekelt ez valakit? Ugyan, kérem! Hiszen csak meg kell nézni őket! A kövér cukortartó! Talán arra vár, hogy behozzák a reggeli lapokat. Aztán majd felolvasást tart a többieknek. »Vasúti szerencsétlenség Zágrábban, száznál több halott. Őrizetbe vettek egy váltóőrt.« A Mézes Mackó már semmire se vár. Roskatagon odatámaszkodik a kenyérkosárhoz. De mindjárt lecsúszik és elvágódik. Rosita kisasszony pedig… Ó, az elragadó Rosita kisasszony sose szívelhette a kis Ágit! Hát akkor mire volt jó ez az egész? És a végén még eláztatnak! Úgy eláztat ez a…!”

– Jolán! Jolán!

Csimu hajolt föléje.

– Kuku, mi bajod van?

– Kuku?!

– Légy szíves, és maradj veszteg! – Csimu megfogta Arnoldot, és hasra fektette a díványon.

Ő pedig belefúródva, belepréselve a díványba, megint elkezdte:

– …ma este eljött hozzánk doktor Kondor Keselyű… doktor Kondor Keselyű… doktor Kondor! doktor Kondor!

Nem tudni, meddig feküdt így. Mindenesetre egyszerre csak egy hangot hallott. Rosita Rántotta döbbent, csodálkozó hangját.

– Látogatója van.

A táncosnő elhallgatott. Talán arra várt, hogy Arnold mond majd valamit. De hát mit mondhatott volna? Mit lehet erre mondani: látogató? Ugyan miféle látogató? Talán a kis Ági? Nevetséges.

Arnold szótlanul, mozdulatlanul feküdt. Körülötte az alkonyati homály. Mindenki elhagyta a szobát. Lehet, hogy a házból is elköltöztek?

Rosita Rántotta alig hallhatóan:

– Egy felhő.

Arnold Paskál egyszerre megfordult. Most már nem a hasán feküdt, hanem a hátán, és fölfelé bámult.

Sötétszürke, tépett felhőfoszlány a mennyezeten. Tétován és kissé megbántottan keringett a csillár körül. Megindult, mintha valamilyen vattával akarná kibélelni a szobát. Megállt Arnold fölött.

– Csakis magához jöhetett – suttogta Rosita. – Magához, és senki máshoz.

Arnold mozdulatlanul feküdt. Nézte, nézte azt a csüggedt, szakállas felhőt. Majd alig hallhatóan:

– Hát így kell találkoznunk!

A felhő összezsugorodott, mint egy bánatos szivacs.

„Csak el ne bőgje magát! – rémüldözött Rosita. – Istenem, csak azt ne!”

– Nem hinném, hogy engem akart meglátogatni – mondta Arnold. – Inkább csak úgy betévedt ide. Leszakadt a többiektől, vagy ki tudja? Hát igen, én is másképp festettem, amikor utoljára találkoztunk. Viharkabát, a csuklyát mélyen az arcomra húztam, kezemben szigony. Így álltam ott a bálnavadászhajón. Ez meg odafönt valósággal beborította az eget. A legfélelmetesebb viharfelhő, akivel valaha találkoztam.

A legfélelmetesebb viharfelhő levált a mennyezetről. A vitrin fölött lebegett.

– Nem számított erre a találkozásra. Nem számított rá, hogy olyan valakivel akad össze, aki valaha…

A viharfelhő mintha fölfedezett volna valamit a vitrinben. Egy porcelán pásztorlánykát vagy egy különös formájú kagylót.

– Úgy tesz, mintha nem figyelne. Pedig nagyon is figyel. Vén ravaszdi. De hogy kerülhetett ide? Mégis… a tengerekről!

– Magához jött.

– Ki tudja? Még az is lehetséges. Talán hallott valamit rólam. Mindenesetre észre kellett vennie, hogy eltűntem a tengerekről.

A felhő az ablak felé nyomult.

– Lám, már indul is. Benézett hozzám, de most már elég volt.

A felhő visszafordult.

– Hiába, barátság is van a világon. Mégse hagyod itt mindjárt a jó öreg Arnold pajtást.

De a felhő teljesen megfeledkezett a jó öreg Arnold pajtásról. Útra kelt a szobában. Fölfedező útra indult. Sötét léghajóként lebegett a reggelizőasztal felett. Senki se ült az asztalnál. De hát talán éppen ő lesz az asztal vendége. Eléje járul a porcelán cukortartó. A csészék és a csészealjak, a kenyérkosár. A horpadt fejű, öreg Mézes Mackó. Ő pedig elfoglalja helyét az asztalfőn. Lehet, hogy maga mellé ülteti Arnoldot. De lehet, hogy nem.

Elszállt a nagy komód fölött. A kis komód fölött. A pálma éles, szúrós levelei között megakadt. A hatalmas pálma a sarokban maga a dzsungel. Egyre terebélyesebb, egyre gőgösebb. Szinte már mindent kiszorít a szobából. És most fölötte a felhő. Esőt várt a dzsungel. Már régóta várta az esőt. És a felhő most meghozta.

– Pokoli – mondta Arnold. – Egyszerűen pokoli helyzet. Hogy tud onnan kikeveredni?

A felhő egyszerre csak ott volt Arnold előtt. Meghökkentően váratlanul és mégis oly otthonosan. Mintha tulajdonképpen csak őt kereste volna ebben a szobában. Mintha a vitrintől is csak azt kérdezte volna. A nagy komódtól, a kis komódtól: Hol van Arnold? Hová bújt előlem? Bújócskát játszik velem? – Most végre rábukkantam. Szolgálatkész léghajóként lebegett előtte. És kissé sürgetően. „Mi lesz már? Beszállsz? Indulhatunk?”

– Hm – morfondírozott Arnold –, nem is ártana egy kis léghajózás. Hiszen már valósággal berozsdásodtam. Nos, Rosita kisasszony! Mi a véleménye a dologról?

– Arnold! Ezt nem gondolja komolyan!

– Miért ne? Körül kell egy kicsit néznem. Körülszaglásznom. A tájékozódás, kisasszony! Gőzöm sincs róla, hogy például mit adnak a londoni színházakban. A párizsi kabarékban. Hogy mást ne is említsek.

– Arnold! Remélhetem, hogy bevezet a színházi világba?

– Ez csak természetes. De előbb még egy kis türelmet kérek. Egy icipici kis türelmet. A tengerek, kisasszony! El kell szállnunk a viharzó tengerek felett! Látnom kell a bálnavadászhajókat. A régi cimborákat. A bálnákat. Azt hiszem, nincs messze a találkozás régi ellenfelemmel, Nagy Gézával.

– Ez az életébe kerülhet!

– Sose féltettem az életemet. – Kis szünetet tartott. Majd váratlanul lágy, szinte meghatott hangon: – És ha megengedi, talán még az Ipar utcába is be kell néznem kis barátnőmhöz.

– Maga ott ragad az Ipar utcában.

– Szó sincs róla. Csak talán leülök egy pillanatra Ági mellé. Meg kell nyugtatnom azt a kedves teremtést, hiszen úgy váltunk el, olyan körülmények között… Talán az apjával is váltok néhány szót. Régi barátommal, a filmtudományok doktorával. De most indulás! Sürget az idő!

Belemeredt a levegőbe. Az üres levegőbe.

A felhő eltűnt.

– Nem láttam kimenni – suttogta Rosita. – Bejönni láttam, de kimenni nem láttam.

Arnold elképedve:

– Csak így eltűnni! Hogy valaki fogja magát, és csak így… Már bocsánat!

– Kiment, de nem láttam kimenni.

Egy darabig csöndben voltak. Belebámultak a levegőbe. Majd Arnold:

– Talán nem ment ki.

– Mit mond?!

– Meghúzódik valahol… a csilláron… az állólámpán a sarokban. Kiszivárgott az előszobába, és az esernyőtartón lóg.

– De Arnold, hát csak nem gondolja?

– Mit tudom én! Egy ilyen felhőtől minden kitelik. Egy ilyen vén széltolótól. Meghúzódik a csilláron, az állólámpán… kint lóg az esernyőtartón. Itt van… itt kell lennie valahol!

Csimu összehúzta a szemöldökét. A dívány mellett állt, és összehúzta a szemöldökét.

– Kuku! Mit izegsz-mozogsz? Ki engedte meg neked, hogy a hátadon feküdj?! Ha én egyszer hasra fektettelek, akkor légy szíves és… – Váratlanul elmosolyodott. – Látogatód volt? Valaki meglátogatott? Azt hiszed, nem tudom?

 

 

Csimu reggelizés közben előbújt a kávésbögréjéből.

– Ha beállít hozzánk egy felhő, mit kap reggelire? Mit reggelizik egy felhő? Anyu, tudod te egyáltalán, hogy mit reggelizik egy felhő? Mit nézel úgy?

Visszabújt a bögrébe. Belenevetett. Megint előbújt, és a szalvétáját rádobta Arnoldra.

– Köszönöm! – prüszkölt Arnold a szalvéta alatt. – Igazán köszönöm!

Csimu távoli nevetése.

Elakadt ez a nevetés.

Arnold a szalvéta alatt is látta, ahogy a felhő lassan felemelkedik a sarokból. Egy darabig a szekrény körül kering. Lassan, méltóságteljesen elfoglalja helyét a reggelizőasztalnál.

„Az ágyazás még csak-csak, de a beágyazás!”

Apa elveszve a párnák, kispárnák, paplanok hóbuckái között.

Az ajtók végig nyitva a lakásban. Teljesen magára hagyták a párnákkal, lepedőkkel. Pedig itt vannak valahol. Itt kell hogy legyenek. Csimu megbújva egy sarokban. A falhoz tapad, figyel. Szinte hallotta azt a csúfondáros suttogást: „Csak rajta, apu! Először a paplant szépen összehajtod…” Az anyja talán a kertből néz. Egyszer be is akart jönni, hogy megszabadítson a paplanoktól, de Csimu közbevetette magát. Igen, igen, valósággal közbevetette magát. „Csak hagyd! Ma ő a napos! Ez az ő napja!”

„Ez az én napom!”

Apa belenézett a nyitott rekamiéba. Akár egy rosszindulatú barlang. Gonosz hasadék, amiben csak elveszni lehet. Öreg, összegyűrt lepedők a mélyben, amiket már sose vesznek elő. Párnahuzatok. A beágyazóra várnak. Ahogy jön azokkal a frissen húzott párnákkal, kispárnákkal. Aztán majd a karjára és nyakára tekerednek. Soha többé nem engedik ki innen. Rajta, apu!! Ez a te napod!

Asztalka egy távoli kis szobában.

Az apa keze rácsúszott egy párnára. De csak azt az asztalt nézte. Szétszórt cédulák, könyvek, papírlapok. Távoli sziget! A csend és béke szigete.

„Már régen ott kéne ülnöm annál az asztalnál! Hiszen ha a héten nem adom le a kéziratot…! Legalább az első ötven oldalt…”

„Az első ötven oldalt.”

Félig öntudatlan mozdulattal fölemelte a párnát. Magához szorította.

Elindult a párnával.

De nem a rekamié felé. Hanem csak úgy útra kelt a szobában. A lakásban.

Elmosódott, sötét arc meredt rá a díványról. Nem is arc. Egy sötét folt. Csimu új barátja. „Kuku… valahogy így hívják. Csak tudnám, hol szedte fel. Az anyja ugyan említett valamit. Mi az? Köszön? Kuku köszön?”

– Jó napot kívánok!

Apa döbbenten állt a párnával. Ismét hallotta azt a hangot a dívány felől.

– Jó napot kívánok!

(– Nem köszönt vissza – mesélte később Arnold a spanyol táncosnőnek. – De hát ezt nem is várhattam. Túlságosan meglepődött, és ugye, éppen beágyazás közben… Bár tulajdonképpen nem tudom, miért lepődött meg. Köszönni illik, nem gondolja, kedves Rosita? Van egy ilyen szokás. Hallottam ilyesmiről. Na mindegy!)

– Kivágom ezt az alakot! – Apa még mindig úgy állt, a dívány felé fordulva. Tovább imbolygott a párnával. Olykor megállt és belepofozott. Elkezdődött a párnapofozás.

Úgy útközben felpofozta a párnát.

Meglehet, hogy elhagyják a lakást. Az apa meg a párna. Útközben összevesznek és kibékülnek.

Apa arca belefúródott a párnába. Éneket hallott. Valaki lábujjhegyen ugrál mellette, és énekel:

 

Megy a gyűrű vándorútra, egyik kézből a másikba, aki tudja, meg ne mondja, merre van a gyűrű útja!

 

– Csimu!

Nem Csimu volt mellette. Az a sötét képű alak bámult rá a díványról. Rákönyökölt a díványra, pedig nincs is könyöke.

(– Csak ment, ment azzal a párnával – mesélte később Arnold. – Összevissza járkált a lakásban, és énekelt. Egyszerre megállt mellettem, és megkérdezte: „Merre van a gyűrű útja?” De hát azt még én se tudhatom. Senki a világon nem tudhatja, merre van a gyűrű útja.)

Az apa megtorpant. A rekamié előtt állt. Hogy került ide? Mintha valami nagy utat tett volna meg a párnával, és egyszerre csak…

Nos hát akkor rajta!

Lehajolt a párnával. Befelé a rekamiéba! Benyomni abba az üregbe! Bepréselni! Bepofozni!

Ő maga is becsúszott. Saját magát is beágyazta.

Egy hang a lakás másik végéből:

– Apu! Ne a párnával kezdd! Előbb azért talán mégis a paplant!

Apa megmerevedett az üregben. Magához szorította a párnát. Az arcára szorította.

– Előbb a paplant összehajtva, apu!

A rekamié barlangja felrobbant, ahogy az apa kitört. Közben, mint egy megvadult biliárdgolyó, meglökte az egyik fotelt. Az egyik bolygó lábú, görgős fotelt. Az kissé sértődötten nekiütődött a társának. Egy darabig egymás körül keringtek. Mintha csak görkorcsolyáznának.

Az első számú fotel hirtelen észbe kapott. „De hiszen engem meglöktek! Itt lökdösnek engem! Márpedig mindent inkább, mint a lökdösődést! Köszönöm, nem kérek belőle!”

Elgördült a barátja mellett – át a másik szobába.

A barátja némi tétovázás után a nyomába eredt. Senki se állta útjukat. Senki se próbálta őket föltartóztatni.

Így értek ki az előszobába.

Az előszobaajtó kinyílt előttük. Ők pedig egyenes derékkal, gőgösen, sértődötten elhagyták a lakást. Eltávolodtak. Egyik a másik után.

Arnold a délután csöndjében:

– Tele volt könyvvel a szobája! Én még soha életemben annyi könyvet nem láttam, mint a kis Áginál! Dörmögő Dömötör, Mackó Muki utazásai.

– Az ugyanaz! – szólalt meg a magasból Lim-Lom Jolán. – Ha nem tudná, Dörmögő Dömötör és Mackó Muki egy és ugyanaz a személy!

– Még hogy ugyanaz!

– Csak más néven!

– …és fiai!

– Most mit akar ezzel?

– Mackó Muki és fiai.

– Na jó. Hát fiai. Mackó Muki utazásai és Mackó Muki fiai. Címeket én is tudok mondani. De Dörmögő Dömötör és Mackó Muki akkor is ugyanaz a személy. Említsem még magának Tányértalpú Barnabást?

– De Jolán! Csak nem akarja azt állítani, hogy Tányértalpú Barnabás és Dörmögő Dömötör?…

– Egy és ugyanaz a személy! Csak más néven.

– Maga csak egy mackót tud elképzelni?

– Most nem arról van szó, hogy én hány mackót tudok elképzelni, de akiről könyvet írtak…

– Az két különböző személy! Tányértalpú Zebulon pedig…

– Barnabás!

– Szerintem Zebulon. De akár Zebulon, akár Barnabás, mindenesetre egy harmadik személy.

– Egy és ugyanaz, csak három néven!

– Ide figyeljen, Jolán! Tányértalpú arról híres, hogy ki se mozdul hazulról. Mackó Muki pedig örökösen utazik. Arról egy külön könyvet írtak. Mackó Muki utazásai.

– Én is tudom a címét. Nekem ne soroljon fel címeket. Inkább próbáljon gondolkozni, ha ugyan egyáltalán… Mackó Muki fiatalkorában sokat utazott, de öregkorában behúzódott az odújába, és akkor úgy hívták, hogy Tányértalpú.

– Képtelenség!

– Miért? Én tisztán látom a dolgokat.

– Akkor meg tudná mondani, hogy Dörmögő Dömötör…?

– …amikor még nem hülyült el egészen, és olykor még kimozdult hazulról, akkor hívták Dörmögő Dömötörnek!

– Ugyan kérem! Magával különben se vitatkozom!

– Melegen ajánlom!

Lim-Lom Jolán elrepült.

Arnold elhallgatott. Majd valamivel később:

– Az öreg Urián… az is megvolt Áginak. Egy kutya története, aki kölyök korában a farkasok közé keveredett. Nem, dehogy! Inkább egy farkas, aki a kutyák közé… és sokáig nem is tudták, hogy ő tulajdonképpen farkas. Csak amikor egyszer megjelent egy farkascsorda, akkor kitört belőle a farkasvér. Elég elrongyolt példány, Ági mondta is, hogy újra be kéne köttetni. Már úgy vették valakitől. Ócska könyv, egy farkas a címlapon, az öreg Urián… saláta, tiszta saláta!

– Nem beszélhetnénk valami másról? – vágott közbe Rosita Rántotta. – Vidámabbat is el tudok képzelni, mint a maga öreg Uriánja.

„Vidámabbat? Miféle vidámabbat? Mire gondolhat a kisasszony? Mit vár? Miféle történetet?”

Arnold mindenesetre elnémult. Zavart, megszégyenült hallgatás. Legszívesebben elkullogott volna.

„Torkig vannak velem! – gondolta. – A drága Rosita már rám se tud nézni!”

De amikor mégis megszólalt, mintha lefújták volna róla a port.

– Kedves Rosita! Nem tudom, beszéltem-e már a házimuzsikusokról. Igen, igen, a mi házimuzsikusainkról, akik olykor meglátogattak bennünket. Éjszaka állítottak be hozzánk. Úgy is mondhatnám, az éjszaka mélyén.

Ági a hasára szorította kispárnáját, és begördült a fal felé. Már csak a szuszogása hallatszott. Egy darabig hallgattam ezt a szuszogást. Nem ébresztettem fel mindjárt. Kedélyes, kövér felhőcskék szálltak föl ebből a szuszogásból. A jó álom felhői. Mert hát bizony megtörtént, hogy borús, tépett szélű felhők gomolyogtak az ágy fölött. Mint később megtudtam, Ági egy fekete tábla előtt állt. Számokat meg jeleket kellett volna felírni a táblára. De ő csak állt, kezében a krétával. A kréta lassan szétporladt az ujjai között.

De azon az éjszakán pufók felhők lebegtek felette. Pökhendi, pufitos, puffancs felhők.

És mégis föl kellett keltenem. Mert valami olyasmi történt… Esemény. Igen, valóságos esemény. Pedig nem volt se születésnap, se névnap, egyáltalán semmi ilyesmi.

– Ági! Kelj fel! Hallod? Fel kell kelned!

Megpördült az ágyban. Lerúgta magáról a takarót. Rám bámult az álom mélyéből.

Föléje hajoltam.

– Nem ácsoroghatnak tovább az ajtó előtt. Ez teljesen lehetetlen.

– Kik nem ácsoroghatnak tovább az ajtó előtt?

– Majd meglátod! Csak menjünk már!

Ők pedig nem csöngettek,

nem kopogtak,

nem is zörgettek.

És én mégis tudtam, hogy ott állnak az ajtó előtt. Na persze, hiszen semmi, de semmi szükségük rá, hogy

csöngessenek,

kopogjanak

vagy zörgessenek.

Odabent úgyis tudják, hogy megérkeztek, már csak arra várnak, hogy az ajtó megnyíljon, és beengedjék őket.

– Menjünk már! Menjünk!

Ági szédelgett az álmosságtól, ahogy végigmentünk a sötét előszobán. De ahogy kinyitotta az ajtót! Egy pillanat alatt elszállt belőle az álmosság, ahogy meglátta a muzsikusokat.

A muzsikusok a gangon, az ajtó előtt, egymás vállára támaszkodva. Öt nagy fejű macska hegedűvel, fuvolával a nyakukban. A legalsó, akire a többiek támaszkodtak, kürttel.

Valósággal beestek az ajtón.

Zajtalanul, puhán zuhantak az előszobaszőnyegre. A hangszerek nem törtek össze. Még csak meg se sérültek. Egy karcolás se esett rajtuk.

– Már régen vártok? – kérdezte Ági.

Nem feleltek. Mondhatnám, válaszra se méltatták. Felálltak félkörbe. Félkört alkottak a szőnyegen.

A szőnyegen?

Hiszen kétoldalt sétány bokrokkal, középen pedig a hangversenydobogó. De nem is dobogó. Valóságos zenepavilon.

Mi pedig két támlás széken csücsültünk.

A zenészek elfoglalták helyüket a zenepavilonban. Csakhogy még előbb a trombitás – egy félszemű, vörös macska – mélyen meghajolt előttünk.

– Nahát! – suttogta Ági. – Az előbb még csak nem is köszöntek, most pedig…

A trombitás roppant méltóságteljesen felvonult az emelvényre. Egy karmesteri mozdulattal intett a többieknek.

– Kezdhetjük, Spitz!

Valamelyik zenészt hívták Spitznek? Vagy csak ezzel adták meg a jelt? Nem lehetett tudni. De mindenesetre megszólalt a zene.

Rövid nyitány után keringő következett.

A trombitás felém fordult. Fél szemével rám hunyorított, kedves rosszallással. „Mi az? Te késlekedsz? Vagy nem tudod, mi illik ilyenkor?”

Felálltam. Meghajoltam kis barátnőm előtt.

– Szabad egy fordulóra?

Keringőztünk.

Mi tagadás, valamikor a legjobb táncosok közé tartoztam. Azt hiszem, azon az éjszakán se vallottam szégyent.

– Arnold, sose hittem volna, hogy ilyen táncos vagy!

Egyik keringő a másik után. A sorozat csak egyszer szakadt meg. A sikersorozatom.

A hegedűk elhallgattak. A fuvolák elhallgattak. Egyedül a trombita szólt. A félszemű, vörös macska felénk fordulva szólózott. Borúsan és mégis oly büszkén, mint aki magára maradt, de ezt egy csöppet se bánja. Egyszerre csak letette a trombitát. Lejött a lépcsőn, lassan, ráérősen. Megállt Ági előtt. Meghajolt.

– Szabad egy fordulóra, kisasszony?

Megszólalt a zene.

Ági elröppent mellőlem. Valahogy mintha várta volna, hogy a félszemű trombitás fel fogja kérni.

Paff voltam! Így faképnél hagyni valakit!

El kell ismernem, hogy a trombitás legalább olyan jól táncolt, mint én.

Végiglejtettek a sétányon. Eltűntek a szemem elől. Már-már arra gondoltam, hogy utánuk nézek. Nem mintha a trombitást vetélytársamnak tartottam volna, de mégis!

Előttem álltak. A trombitás visszavezette hozzám Ágikát. De mintha mosolygott volna a bajusza alatt. Ismét meghajolt.

– Köszönöm, kisasszony! De a trombitás azért inkább trombitáljon!

Elfoglalta helyét a zenekarban.

Mi pedig tovább táncoltunk. Még akkor is, amikor a zene már elhallgatott.

A zenepavilon üres, elhagyatott.

Mikor tűntek el a muzsikusok? Mikor surrantak ki hangszereikkel?

Ági rám nézett.

– Te Arnold! Sétáljunk egy kicsit.

Sétáltunk egy kicsit.

Elhagytuk az éjszakai parkot. A mulatság véget ért.

Elárulhatom, hogy nem ez volt a trombitás utolsó látogatása. Többször is megjelent nálunk zenekarával. Mindig éjszaka, és mindig váratlanul. A trombitás és a többiek.

Soha nem csöngettek,

nem kopogtak,

nem is zörögtek.

Mégis mindig tudtam, hogy ott állnak az ajtó előtt.

– És ide is eljönnek? – kérdezte Csimu. Már régen ácsoroghatott a dívány előtt. Rámeredt Arnoldra. – Lehet, hogy ma éjszaka? Lehet, hogy éppen ma éjszaka?

Egy délután Arnold az ablakból megpillantotta a barátját. Mindjárt megismerte. Ahogy járás közben a karját lóbálta. Az a kedves, kissé zavart mosoly…

„Ez ő! Hát persze hogy a filmtudományok doktora! Tudtam, hogy eljön! Hogy egyszer mégiscsak…”

A filmtudományok doktora átjött a kerten. Ballonkabátban, sállal a nyaka körül. Megállt. Körülnézett. Az ablak felé intett. Megszaporította lépteit. Egy pillanat, és fölugrik a verandára. Aztán már bent a szobában! Igen, igen, mindjárt itt lesz!

„Ó, akkor majd másképp beszélnek velem! – gondolta Arnold Paskál. – Csimu apja és a kedves édesanyja. Ha látják, hogy ki jött el értem. Hogy milyen barátaim vannak. Szivarral kínálják a filmtudományok doktorát, de ő nem fogadja el. »Egy pohár konyak?« Kedves mosollyal elhárítja. Nem kíváncsi ő senkire és semmire, csak rám, Arnold Paskálra! Társalgásba kezdünk itt mindenki előtt.

Magasröptű társalgást folytatunk. És majd együtt távozunk. A filmtudományok doktora meg én.

Csak hát hol késlekedik?

A filmtudományok doktora eltűnt a kertből.

Eltűnt? Dehogy tűnt el! Hiszen nagy kópé. Tudjuk, hogy milyen nagy kópé. Egy fa mögé húzódott, és majd előbújik.

Hogy miket tud kitalálni!

De hát most már igazán előjöhetne! A legjobb tréfa is csak addig tréfa, amíg…

Hallod-e, mi lesz már?

Meddig várjak?! Meddig?!”

Lim-Lom Jolán hozta a hírt.

Hogy kitől hallotta? Talán egy repedt fejű babától. Talán egy összelapított díványpárnától. Vagy éppen valami öreg csengőtől, fésűtől, csattól, zsinegtől.

Lim-Lom Jolán repült a hírrel. Hármat bukfencezett Arnold fölött a levegőben.

– Ide figyeljen, Arnoldka!

– Mondtam már, Jolán, hogy torkig vagyok ezzel az arnoldkázással.

– Torkig? Még hogy torkig? Megkérdezhetném, van-e egyáltalán torka, na de hagyjuk. Most másról van szó. Hallottam valamit.

– Maga mindig hall valamit.

– Felröppent egy hír. És én elkaptam. Mondhatnám, a levegőben. Talán jobb lenne, ha magamba fojtanám.

– Fojtsa magába, Jolán.

Lim-Lom Jolán átröppent a másik szobába, majd vissza. Rosita Rántotta fölött körözött.

– Talán jobb lenne, ha először magával közölném, kedves Rosita. Aztán megbeszélnénk, elmondhatjuk-e a mi Arnoldkánknak? Hiszen őt olyan közelről érinti, mondhatnám, elevenébe vág.

– Mit akar ezzel, Jolán? – vágott közbe a spanyol táncosnő.

– Már meg is bántam az egészet. De ha már belekezdtem… – Ismét Arnold körül keringett. – Szóval, Arnoldka, a maga kis barátnője már nincs egyedül!

– Találkozott vele?

– Nem találkoztam vele. Bár ennek semmi akadálya. Hipp-hopp, ott vagyok, ahol akarok. Hiszen tudja. De most nem találkoztam vele. Csak éppen azt hallottam, hogy Ágika többé már nem jár egyedül színházba, moziba. Akad, aki elkíséri.

– Eddig is akadt kísérője. Az édesapja és az édesanyja.

– Bámulatos! – Lim-Lom Jolán felröppent a csillárra. – Valóban bámulatos! Maga mindig fején találja a szöget. Ez a bájos gyermek talán egy lépést se tenne az édesapja és az édesanyja nélkül. De úgy tudom, ha eddig színházba ment, valaki ült mellette a szék karfáján. Egy bizonyos valaki. Egy hű kísérő. A testőre.

Arnold pedig alig hallhatóan:

– Ez én voltam.

– Úgy van! Ez maga volt. Csakhogy egy sajnálatos esemény óta ez a hely megürült. – Szünet. – Csakhogy egy újabb esemény óta ez a hely ismét…

– Csak nem azt akarja mondani, hogy…?!

– Jobb, ha tőlem tudja. – Odaszállt Arnold mellé.

Hárman egymás mellett. Arnold Paskál, Lim-Lom Jolán és Rosita Rántotta.

– Szálljon le róla! – suttogta a táncosnő. – Nagyon kérem, szálljon le róla!

– Így aggódik Arnoldért? Megható!

– Jolán!

Ki tudja, még mit mondott volna, de akkor Arnold igen határozottan:

– Drága Rosita! Én már annyi mindennel szembenéztem. És ha most valami olyasmit kell hallanom, ami talán nem a legkellemesebb, hát majd csak elviselem. És most, Jolán, kérem, halljuk, mit akar mondani!

– Bravó, Arnold! Bravó! Tehát, hogy az elején kezdjem, Ágika meglátogatta Lakos Évikét. Természetesen az édesapja és az édesanyja társaságában. Nem akarom részletezni az eseményeket, de kis barátnője édesanyja egyszerre csak odalépett a vitrinhez, és felkiáltott: Arnold! Tiszta Arnold!

„Mit beszél? Még hogy tiszta Arnold?!”

– Azzal kiemelt valakit a vitrinből. Egy olyan zöld nadrágos…

– Soha nem jártam zöld nadrágban! Soha senki nem láthatott engem zöld nadrágban!

Arnold szinte teljesen megzavarodott. Összevissza kiabált:

– Mutassanak nekem valakit, aki engem zöld nadrágban látott! Talán maga, Rosita? Vagy maga, Jolán? És mit akar azzal a vitrinnel? Mikor üldögéltem én vitrinben? Még hogy vitrinben!

Lim-Lom Jolán elröppent Arnold mellől.

– Nem, hát magát aztán nehéz elképzelni vitrinben. De hát most nem magáról van szó.

– Éppenséggel rólam van szó!

– Nyugodjon meg, Arnold! – kérte a spanyol táncosnő.

– Hogyan tudnék megnyugodni, amikor…! Egyáltalán: kik ezek a Lakosék? Nem is ismerem Lakosékat!

– Ki mondta, hogy ismeri? Különben jobb, ha abbahagyom az egészet. Úgy látom, túlságosan felkavarta ez a hír.

– Nem! Nem! Hallani akarom! Ragaszkodom hozzá! Mi történt azzal az idétlen alakkal? Azzal a zöldnadrágossal ott a vitrinben? Azzal a vitrinfigurával?

– A kislány édesanyja kiemelte az üveg mögül. Odavitte a kislányhoz. Az egy darabig csak nézte, majd felkiáltott: „Arnold Paskál!”

Csönd lett a szobában. Nyomasztó csönd.

„Csak legyen vége ennek a délutánnak! – gondolta Rosita. – Csak legyen már vége!”

Arnold meg valami furcsa, elvékonyodott hangon:

– Ezt mondta? Arnold Paskál? Nemcsak hogy Arnold… Hanem Arnold Paskál!

– A többit talán hagyjuk. Úgyis el tudja képzelni. Miért részletezzem? Például azt a jelenetet, amikor Ági uzsonnánál maga mellé ültette Arnoldot.

– Arnoldot?!

– Bocsánat! Meg kell értenie, kissé zavarban vagyok. Ági, a mi kis Ágink uzsonna közben odafordult hozzá. „Te Arnold! Nem gondolod, hogy túlságosan begubóztál az utóbbi időben? Meg tudnád mondani, hogy mikor voltál utoljára moziban? Színházban?” Lakos Évike jót nevetett. Még semmit se gyanított. Nem tudta, mi készül. De Ági édesapja, a maga régi barátja, már a haját borzolgatta. Hátulról előrefésülte az ujjaival. „Kislányom, ha arra gondolsz, hogy…” „Arra gondolok, apu!” Lakosék hallgattak. Évike zavartan pislogott. Zavartan és segélykérően. Ági édesanyja felsóhajtott. „Ez a gyerek! István, ez a te műved!” A filmtudományok doktora hátrahanyatlott. „Az én művem!” A búcsúzásnál Ági fölkapta Arnoldot. Elnézést, Arnold II-t.

Arnold nem vágott közbe. Hallgatott. Valahogy mintha már nem is figyelne.

(„Magába roskadt – gondolta Rosita. – Még szerencse, hogy mellette vagyok.”)

– Tudja, milyen a mi kis Ágikánk! Ha egyszer a fejébe vesz valamit! Ha egyszer magával akarta vinni Arnold II-t! A derék Arnold II elbúcsúzhatott Lakoséktól. Búcsút inthetett a vitrinnek. Ági elrepült vele.

Lim-Lom Jolán két kört tett Arnold fölött. A hallgatag, összecsuklott Arnold fölött. Rosita valami olyasmit akart mondani, hogy „Menjen, Jolán! Jobb, ha most magunkra hagy bennünket.” De akkor Arnold, mint egy megpattant rugó:

– Doktor Dlugolinszky Károly! Úgy megyek vissza az Ipar utcába, mint doktor Dlugolinszky Károly.

– De hát…

– Nincs többé Arnold! Nem használhatom többé ezt a nevet! Doktor Dlugolinszky.

Rosita álmélkodva:

– Nem is tudtam, hogy maga doktor!

Lim-Lom Jolán csipetnyi éllel:

– Letette a doktorátust? Milyen doktor? Jogi doktor?

Arnold meg se hallotta őket.

– Egy napon majd benyitok abba a szobába. Megállok a kisasszony előtt. „Doktor Dlugolinszky Károly teszi tiszteletét.” És akkor majd azzal a másikkal is szembenézek. Azzal a vacak alakkal. Szavam se lesz hozzá. Szóra se méltatom. Csak végigmérem. De az a tekintet olyan lesz!…

Arnold néhány nap múlva:

– Miért dobnám el az Arnold nevet? Egy nevetséges vitrinfigura miatt? Egy vitrinarnold miatt? Ugyan, kérem! Egy Arnold Paskál van, és az én vagyok.

Rosita (magában): „Szörnyen lesújtotta a hír. Valósággal főbe kólintotta. De mintha összeszedné magát. Mintha azért kezdené kissé összeszedni magát.”

A cukortartó: Hallottam, milyen csapás érte, Arnold! Meg kell mondanom, férfiasan tartja magát.

Csimu Arnold fölé hajolva:

– A Félfülű megfogadta, hogy többé rá se néz az italra. Mit nézel úgy, Kuku? Talán nem tudod, hogy kiről beszélek? A félfülű egérről, akit majdnem kihajítottam a szállodából, mert örökké rumlizott. Én meg nem tűröm az ilyesmit. De most nagyon berezelt a Félfülű. Azt mondta, hívják Nádor Lajosnak, ha még egyszer ledob egy féldecit. És tudod, mi a legfurcsább? A lengyel grófnő egy délután bekopogott hozzám az irodába. Az igazgatói irodába. „Ne haragudjon, hogy zavarom, de az ügy nagyon fontos, nem tűr halasztást. Egy régi lakóról van szó. A Félfülűről. Ó, igen, magam is sokat panaszkodtam rá. Hiszen az utóbbi időben igazán úgy viselkedett! Ittasan járt haza késő éjjel. Danászva jött végig a folyosón. Minden ajtón bekopogott, dörömbölt. Hozzám be is tört egy alkalommal. Valóban botrányosan viselkedett. Ki kellett hajítanom. És most mégis arra kérem, legyünk türelemmel. Hiszen ha innen elkerül, ki tudja, hová veti a sors. Tulajdonképpen kedves fiú, soha nem feledkezik meg a névnapomról. Rossz társaságba keveredett. De talán még talpra áll. Igen, igen, én bízom benne! És ebben segítenünk kell, mellette kell hogy legyünk! Hiszen érti?”

– Te Kuku, a grófnő valósággal könyörgött. Azért ez furcsa. Nem találod egy kissé furcsának?

Csimu hirtelen elhallgatott. Arnoldot nézte. Volt valami fenyegető a tekintetében.

– Te nem is figyelsz. Azt se tudod, miről beszélek! És mit lógatod az orrod? Azt hiszed, nem látom? Te, vigyázz! Tudod, hogy ki nem állhatom az ilyesmit!

 

 

Néhány nap múlva:

– Vitrinarnold! Ott feszít Ági mellett a színházban, és ha Ági köszön valakinek, ő is köszön, egyáltalán: jobbra-balra köszönget. De ha felgördül a függöny, és elkezdődik az előadás, hát akkor már gőze sincs az egészről. Ásítozik. Félóra múlva már békésen szunyókál. Alig lehet felrázni a szünetben. De aztán kint az előcsarnokban megint kezdődik a köszöngetés. És Ági ezt az alakot viszi színházba! Ezzel jár színházba!

Mit tudhat a színházról egy vitrinarnold! Mit tudja, mi az, egy színmű! Egy olyan ötfelvonásos (kitör): Királynőm, meghalok érted!

Rosita (félénken): Ez egy darab címe?

Arnold: Nem, ez elhangzik egy darabban. Hogy ki az író? Talán én, talán valaki más. Mindegy. És most figyeljen, Rosita. Figyeljen úgy, ahogy valamikor az én kis barátnőm figyelt. A színház nézőtere lassan elsötétedik. Megszólalt az előadás kezdetét jelző gong. Hallja a gongütést, Rosita?

Rosita (rebegve): Hallom.

Arnold: Látja a színpadot? Ahogy felmegy a függöny?

Rosita: Látom

 

A színpadon felment a függöny.

 

Szín: Meglehetősen kopár trónterem, ahonnan már csaknem mindent kihordtak. Kivéve egy aranyozott szegélyű heverőt és magát a trónt. A királynő a trónuson, teljesen magára hagyva. Fiatal királynő sötétvörös bársonyköntösben, nyakán aranylánccal. Oly riadtan üldögél a trónon. Valósággal összehúzza magát. Félig felemelkedett, mintha zajt hallott volna kintről. Visszahanyatlott. Arcát kezébe temette. Válla megrándult, mintha zokogás rázná.

Lassan megnyílt egy eddig láthatatlan oldalajtó. Mintha vékony repedés futott volna végig a falon.

KIRÁLYNŐ (felugrik, arcán döbbent rémület): A bíboros!

(Fekete köpenyes, fekete kalapos férfi áll az ajtóban, mozdulatlanul.)

KIRÁLYNŐ (alig hallható suttogással): Ki vagy, idegen?

(A feketeköpenyes mozdulatlanul áll, nem felel.)

KIRÁLYNŐ (odarohan hozzá): A bíboros küldött? Tudtam! Tudtam, hogy ezen az éjszakán elküldi hozzám egy emberét!

(Vár, figyel, de a férfi még mindig hallgat.) Hát akkor rajta! Végezz velem! Húzd elő kardodat! Vagy tőrrel dolgozol? Miért nem mozdulsz? Meddig gyötörsz még?!

FEKETEKÖPENYES (földre veti magát): Királynőm! Meghalok érted!

KIRÁLYNŐ: Hát van még valaki, aki meghal értem?

FEKETEKÖPENYES: Bízzál bennem! Bíznod kell bennem!

(Megragadja a királynő csuklóját.) Percet se veszíthetünk! A bíboros emberei bármikor ránk törhetnek.

KIRÁLYNŐ: Ó, a bíboros! Ellenem ingerelte az udvart! Népemet!

FEKETEKÖPENYES: Nem! Népedet nem! De most már mennünk kell. Tudok egy titkos kijáratot. A föld alatti folyosón át egy utat.

KIRÁLYNŐ: Honnan ismered így a palotát? (Közelebb hajol hozzá.) Ki vagy te, mondd?!

FEKETEKÖPENYES: Erről majd később.

KIRÁLYNŐ (merően nézi).

FEKETEKÖPENYES: Szerelmem! (Átfogja a vállát, és még mielőtt a királynő mondhatna valamit, eltűnik vele az oldalajtón.)

 

(A trónterem fölemelkedik a levegőbe. Lassan lebegve eltűnik.)

 

– Mi volt ez? – suttogta Rosita. – Milyen színház, és milyen darab? Ki volt a királynő? Ki volt a feketeköpenyes? Arnold, kérem, ki volt a feketeköpenyes?

Arnold, ahogy végignézett a reggelizőasztal társaságán:

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha ő lett volna ott azon a nyáron! Ez a vitrinnövendék! Ó, az a nyár a Balatonnál!

Egy kamillateás bögre: ez volt a Balaton. Szétázott arc, gyulladt szem emelkedett ki a bögréből. Ez volt Ágika. Valamilyen összeragadt gézcsomóval borogatta a szemhéját. Árpa. Hát igen, már a második napon olyan árpát kapott!

Rosita Rántotta nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:

– Ne haragudjon, Arnold, de én még soha nem kaptam árpát. Egyáltalán most hallok először ilyesmiről.

A porcelán cukortartó meglehetősen titokzatosan:

– Előttem nem éppen ismeretlen. Egy orvosi szaklapban olvastam róla. Pontosabban ennél az asztalnál valaki felolvasást tartott arról a meglehetősen kellemetlen… Árpa! Árpa! Mintha valami latin neve is lenne, szóval olyan orvosi…

– Most éppen nem jut eszembe! – vágott közbe Arnold – Mindenesetre olyan gyulladásos.

– Mindenesetre olyan ronda! (Rosita Rántotta.) A maga Ágikája mindenfélét megkap. Nem is csoda. Ha valaki örökké náthás!

– Kedves Rosita, más az árpa, és más a nátha. Ági a bögre fölött még mondta is: „Inkább náthás lennék! Akkor legalább kimehetnék a partra.” Ott ült abban az átforrósodott szobában. Előtte a kamillásbögre. Abba nyomogatta a gézcsomókat. Csorgott az arca. Csorgott az asztal. Az egész szoba.

– Maga is, Arnold?

– Én is megkaptam a magamét. Kis barátnőm alaposan összefröcskölt. De azért nem mozdultam mellőle. Hiszen ha én is magára hagyom…

– Miért? A kedves papája és a kedves mamája?

– Na igen, azért ők ott voltak.

Arnold szinte látta abban a fülledt, kamillateaszagú kis szobában a kedves papát és a kedves mamát. Úgy merültek fel Ági mögött, mint két félig feleresztett léggömb. A filmtudományok doktora rövid ujjú, foszladozó ingben és még foszladozóbb nadrágban.

Ági, anélkül hogy hátrafordult volna, kiszólt a bögréből:

– Apu, te már megint horgásznak álcázod magad.

– Kislányom! – A filmtudományok doktora széttárta karját.

– Apu, te még soha egyetlenegy halat se fogtál. Kint ülsz a víz mellett, és elbeszélgetsz a halakkal. Csak tudnám, miről.

– Hát erről-arról. Egy biztos. Sose kérnek tőlem semmit. Még egyetlen halnak se kellett elintéznem semmiféle ügyét.

Ági kicsavart egy gézdarabot. Úgy illesztette a szemhéjára, mint egy monoklit.

– Egyszer egy ernyőt lógattál a Balatonba. – A monokli megcsúszott és csöpögött, csöpögött.

– Ernyőt! Még hogy ernyőt!

– Ott ültél egy öreg esernyővel, amikor kimentünk hozzád anyuval. Igaz, anyu?

Anyu nem felelt. Mintha semmit se hallott volna ebből az egészből. Mérhetetlen aggodalommal nézett a férjére.

– István! Azért ki kéne hívni Török doktort.

– Már kihívtuk Török doktort. Nagyszerűen megvacsorázott. Mindent bevágott, amit csak itt talált.

– De halat nem talált, apu, pedig azt mondta, hogy nagyon reménykedett a halban, de hát hiába reménykedett, mert te esernyőt lógatsz a Balatonba.

– Nem tetszik nekem a gyerek szeme. (Anya.)

– Török doktornak tetszett. (Apa.) Azt mondta, alig látott még ilyen jól fejlett árpát. Pompás példány.

– Pompás példány! – visszhangozta Ági. Belenevetett a bögrébe. A kamillatea hullámzott, mint a tenger. – Pompás példány! Valóban pompás példány!

Apa mögötte állt foszladozó dresszében. Elmosolyodott.

Anya halk, riadt suttogással:

– Ez a te műved, István!

– Az én művem?

– A huzatok! A te örökös huzatjaid! Az ember gyanútlanul olvas vagy beszélget, és egyszer csak bent ül a huzatban. Olyan észrevétlenül tudod csinálni, olyan fondorlatosan.

Apa akart valamit mondani, de aztán csak felsóhajtott.

– Azt hiszem, megnézem a halakat!

– Üdvözlöm a halakat – hallatszott a bögréből.

Apa eltűnt. Az ablakból még lehetett látni, ahogy beül a csónakba. Aztán ki a vízre!

Anya Ági körül járkált. Gondosan összegyűjtötte a szétázott gézdarabokat. Vadonatújakat varázsolt elő.

– Felolvassak valamit?

Ági intett a fejével, hogy nem, nem, anyu!

Anya még egy darabig mögötte állt. Csöndesen, észrevétlenül kiment.

Magunkra maradtunk.

Kis barátnőm egy újabb gézdarabkát nyomott a bögrébe. Ingerülten kifacsarta. A bús, sárgásbarna lé visszacsorgott.

– Ne adjak egy borogatást, Arnold Paskál?

– Nem, köszönöm.

– Biztos, hogy nincs árpád?

– Őszintén remélem.

– Hát nekem van, és nem is múlik el soha többé! És most már örökké ilyen leszek.

– Na, na…

– Semmi na, na! – Dühödten tologatta a borogatást a szemhéján. Fogta, és belevágta a bögrébe. – Hazamegyek!

– Haza! A Balatonról?

– A Balatonról? De hiszen te is tudod, Arnold Paskál, hogy még csak nem is láttam a Balatont!

– Ott van előtted.

– Ez a…? – Rámeredt a bögrére.

A gézdarabka a bögrében, mint egy gazdátlan, szétázott csónak.

– Nézd csak, már itt is a csónak. Kicsit öreg meg viharvert. Szóval olyan igazi csónak. Szállj be, és a többit bízd rám.

Előttünk a végtelenné tágult Balaton. Azon egy parányi kis csónak. Előbb én szálltam be. Fölnyújtottam a kezemet Áginak.

– Ugorjon, kisasszony!

Bent volt a csónakban. Ott kuporgott a csónak végében az összegubancolódott halászhálók között. Valamibe beleakadt a keze.

– Szigony! Arnold Paskál, ez egy igazi szigony!

Alámerítettem az evezőt.

– Az én csónakomban mindig akad egy igazi szigony. Erre lehet számítani.

– Bálnavadászszigony?

– Bálnavadászszigony.

A csónak önmaga körül forgott, mintha sose akarna elszakadni a parttól.

A parton egész kis csoport verődött össze. Az öreg vasutas unokái, akik itt laktak a mi vityillónk mellett egy kiszuperált vasúti kocsiban. A fagylaltos, aki kocsijával minden délelőtt és délután megjelent a parton. A palacsintaárus, az újságárus. Aztán Ági pajtásai.

– Hogy bámulnak! – Ági hátradőlt. A nap felé fordította arcát. – A te bálnavadászcsónakodat bámulják.

– Az biztos, hogy nemigen láttak még ilyet.

Közben a csónak már lassan eltávolodott a parttól.

– Lehet, hogy összeakadunk egy bálnával; talán éppen a te régi ellenfeleddel? Tudod, még bálnavadász korodból. Na, hogy is hívják?

– Nagy Géza.

– Igen. Nagy Géza. Muris lenne, ha összeakadnánk.

– Elég muris lenne. Bár a Balatonban ritkán lehet bálnákkal találkozni, de hát… Ki tudja, Nagy Géza talán már csak egy olyan balatoni bálna.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Tudod, olyan régen láttam Nagy Gézát. Fölötte is eljárt az idő. Talán kiszuperálták a tengerekről, és átkerült ide a Balatonba.

Ági lehunyta a szemét. Úgy mondta csöndesen mosolyogva:

– Egy öreg bálna… egy öreg balatoni bálna.

Ahogy fölnézett, az apja volt előtte.

A filmtudományok doktora egy fölfelé fordított esernyőn a Balaton közepén. Az ernyő nyelét fogta, mint valami kormányt. Derűsen lebegett a vízen. És mintha már régen hallgatta volna a beszélgetésünket.

– Igen, kislányom, a bálnák igazolványt kapnak. Igazolvánnyal látják el őket. Mégiscsak tudni kell, hogy ki honnan jött. A Jeges-tengerből vagy pedig…

– De apu, hát miféle igazolványt?

Apu nem felelt. Halak bukkantak fel körülötte. Vidáman fickándoztak. Szájukat tátogatták. Oly figyelmesen, akárcsak egy iskola növendékei.

– Lehet, hogy apu lefelelteti őket.

– Inkább csak beszélgetnek. Mindjárt elkezdődik egy beszélgetés. Egy nagy vízi beszélgetés.

Otthagytuk aput az ernyőjével a halak gyűrűjében. Csónakunk továbbsiklott.

– Lehet, hogy összeakadunk Uékkal – mondta Ági.

– Könnyen lehetséges.

Csakugyan, Uékkal mindig lehetett találkozni. De csak nyáron, és csak a Balaton vizén. Még soha senki se látta a kisfiúsan mosolygó, őszes szőke U papát a parton. Soha nem tűnt fel a sétányon a nyaralók között. A bronzbarna U mama is az Aquillo II fedélzetén sült le. A két U fiú pedig talán soha nem is járt iskolába. Egyébként U Karcsi örökké olvasott a hajón. (Azt ne merje valaki mondani, hogy az Aquillo II csónak vagy vitorlás!) U Karcsi szerint sehol se lehetett olyan jól olvasni, mint a hajón. A lányokkal se törődött, akik olykor felbukkantak. A lányokkal U Laci törődött. U Laci halászta ki őket a Balatonból. Különben honnan kerültek volna a hajóra? A lányok napoztak, főztek, énekeltek, olajjal kenegették U mama hátát, bedörzsölték U Karcsi vállát és lábát. Karcsi soha nem nézett fel a könyvből, soha nem tudta, ki dörzsölgeti a vállát meg a lábát. Aztán egyszerre csak eltűntek a lányok. Belevetették magukat a vízbe, és eltűntek. Egy lányt egyszer U papa behajított a Balatonba. A lány tízóraizás közben szétnyomott egy paradicsomot. A paradicsom csúnyán szétfröccsent a fedélzeten. U papa derűsen mosolyogva odament a lányhoz: „Kisasszony, ki kéne hogy kössem az árbocrúdra. De hát én utálom az ilyesmit.” Megfogta a lányt, és bedobta a vízbe.

Ahogy ott csónakáztunk kis barátnőmmel, mindez eszünkbe jutott. Uék, az Aquillo II, meg hogy mi lenne, ha egyszer télen becsöngetnének az Ipar utcába az U fiúk. U Karcsi és U Laci.

– Azt hiszem, kinyúlnék! – nevetett Ági. Elkomolyodott. – Csak tudnám, hogy apu hogy bukkant rájuk.

– Hát itt a Balatonon vagy még régebben. Talán nem is a Balatonon.

– Mire gondolsz, Arnold Paskál?

Jól ismertem ezt a gyanakvó pillantást. „Mit sütöttél ki már megint, Arnold Paskál? Nagy kópé vagy te, azt hiszed, nem ismerlek?”

Pedig hát nem találok én ki semmit. De igazán! Én még soha nem találtam ki semmit.

– Nem tudod, hogy apád valaha tengerész volt?

– Apu? Tengerész?

– A másodkapitányságig is fölvihette volna. Ismerte a tengert, a szél járását, az embereit. Igen, azt hiszem, senki olyan jól nem ismerte a legénységet, mint apád.

– És ezt te honnan tudod? Elmondta? Neked elmondta?

– Nem kellett hogy elmondja. Sosem szolgáltunk egy hajón, de azért tudtam róla egyet-mást. Mi tengerészek általában tudtunk egymásról.

– Ti tengerészek?

– Apád meg én meg U kapitány. Most már elárulhatom, hogy mi hárman még a tengerről ismerjük egymást. U kapitány valahogy mindig elkeveredett a viharban. Vakmerő volt, de semmi megfontoltság! Egy pillanat alatt döntött. Ez néha szerencsés volt, de néha… Apádnál más volt a helyzet. Apád maga a megbízhatóság. Mint első tisztnek mindig kikérték a véleményét. Apád felmérte a helyzetet. Ha abban a kikötőben nem bukik be egy moziba…

– Bebukott egy moziba?

– Bebukott, és bent is ragadt. Ő, aki maga volt a megbízhatóság, egyszerűen elfeledkezett a hajójáról. Ült abban a sötét lyukban, és a vászonra meredt. Meg kell mondanom, hogy apádat haditörvényszék elé állították. Nem kerülhette el a haditörvényszéket.

– De Arnold! – Ági fölugrott. Majdnem belepottyant a Balatonba.

– Ülj csak vissza! Apádat végül is nem állították a kivégzőosztag elé. Még attól is eltekintettek, hogy a nyilvánosság előtt fosszák meg tiszti jelvényeitől. Beérték azzal, hogy önként lemond. Elárulhatom, példátlan engedékenység! Még akkor is, ha figyelembe vesszük apád vitathatatlan érdemeit.

Közel hajoltam Ágihoz.

– U kapitánynak nagy szerepe volt ebben az enyhe ítéletben. U kapitány kiállt apád mellett.

– Ez igazán derék dolog volt U kapitánytól!

– Derék dolog? Sokkal több, mint derék dolog! U kapitány a tiszti becsületével játszott.

Ági eltűnődve:

– U kapitány… U kapitány… Merre járhat most U kapitány? Te Arnold, nézd csak!

Kádár Jutka napozott egy kertben. Mellette egy bársonyos bőrű, fekete ló.

– A Cigánylány – mondta Ági. – Ezen tanult lovagolni. Csakhogy sose tanult meg lovagolni, mert a Cigánylány többször ledobta. Egyszer a karját is eltörte. És most együtt nyaralnak. Igaz, hogy Jutka sohasem tudott megválni a Cigánylánytól, de azért hogy együtt nyaralnak!…

Együtt nyaraltak. Kádár Jutka és a Cigánylány. Jutka a veranda kőlépcsője mellett napozott egy nyugágyban. Napolajok, kenőcsök a kőlépcsőn. Üres kólásüveg, pohár. Egymásra dobált képeslapok a földön.

A Cigánylány szelíd szemrehányással ingatta a fejét. Így összegyűrni ezeket a lapokat! Különben pedig magam is belenézek egyikbe-másikba. De hát erre persze senki se gondol.

Kádár Jutka semmire se gondolt. Napozott.

A kert oly közel a Balatonhoz. Majdnem belecsúszott a vízbe. És végig a kertek szinte a Balaton tükrében. Az aprócska házak mintha a víz mélyéből emelkedtek volna fel.

A szomszéd kertben Pánczél Péter. A kerítés mellett ácsorgott. Álmosan hunyorgott. Ásítozott.

– Péter! Pánczél Péter!

Ági feléje intett.

Péter nem intett vissza. Rámeredt a csónakukra, de mintha soha nem ismert volna bennünket.

– Hát ezzel meg mi történt?

– Ki törődik vele!

Fehér hajú néni és fehér hajú bácsi lépett ki az egyik villa kapuján. A néni sötét ruhában, széles karimájú kalapban. A bácsi világosbarna öltönyben, szalmakalapban. Gondosan bezárta a kaput. A kulcsot zsebre tette. Karját nyújtotta a néninek. Elindultak a tó felé.

– Bikics bácsi és Bikics néni – mondta Ági. – Régebben náluk nyaraltunk.

Bikics bácsi és Bikics néni lassan, ráérősen belesétáltak a Balatonba. Az apró termetű Bikics bácsi tűnt el előbb. Bikics néni, mint egy tétova állólámpa, a széles karimájú kalapjában. Kissé meglepődve körülnézett. Megigazította karperecét. Aztán ő is elmerült. Két kalap a tó vizén. Két derűsen ringatózó kalap.

Ági rám nézett.

– Hallod-e, Arnold!

– Á, semmi! Leköltöztek a tó mélyére.

– Az Aquillo II! – kiáltott fel Ági. – Itt az Aquillo II! Jött, jött az Aquillo II fehér vitorlájával kissé féloldalra dőlve. Mint aki nem fél attól, hogy elmerül. Legfeljebb végigmossa a víz a fedélzetét. U kapitányt az árbocnál, a napozó U mamát, U Karcsit meg U Lacit. Lehet, hogy Uék egy pillanatra alámerülnek. De ez nem lep meg senkit. Ijedségről ne is beszéljünk.

U Laci a hajó orrában guggolt. Ahogy meglátta a csónakunkat, felállt, integetni kezdett.

– Ági! Arnold! Újjászervezem a mansaftot!

Nem túlságosan értettem, hogy miért kell újjászervezni a legénységet. Lázadás tört ki a fedélzeten? De hát ki lázadt fel? U mama? Mégis miért? U Karcsi egyszer bevágta a vízbe a könyvet? „Ezen az ócska ladikon már olvasni se lehet!”

Ez elképzelhetetlen. Hát akkor?

Egy biztos. Az Aquillón számítanak ránk. Nélkülünk egyszerűen nem lehet újjászervezni a mansaftot.

Ági integetett, kiabált. Én meg eveztem.

Egy ernyő elrepült mellettünk. Egy fölfelé fordított esernyő elrepült mellettünk a vízen. A filmtudományok doktora belekapaszkodott az ernyő nyelébe.

– Hahó, jövök már! U kapitány, öreg cimbora!

Bennünket meg se látott, pillantásra se méltatott, ahogy az Aquillo felé siklott.

U kapitány meglengette a sapkáját. A hajóról ledobtak egy kötélhágcsót.

A filmtudományok doktora egy pillanat alatt fent volt a fedélzeten. Meg kell mondanom, macskaügyességgel kúszott fel. Kezet rázott U kapitánnyal. Fölsegítette Ágit. Kis barátnőm után pedig én magam is felléptem az Aquillo fedélzetére. Lejelentkeztem:

– U kapitány! A mansaft készen áll!

Egy hang a part felől:

– István! Ez lehetetlen! Magad is tudod, hogy ez teljesen lehetetlen!

Dermedten álltunk a fedélzeten. Dermedten néztük, ahogy a part felől fehér ruhájában, mint egy aggodalmas felhő száll felénk nagy Ági.

Lim-Lom Jolán, ahogy elszállt Arnold fölött:

– Csak hallgatom, hogy miket fecseg itt összevissza, maga csatornatöltelék! Közönséges csatornatöltelék!

Egymás mellett ültek a díványon, Arnold Paskál és Rosita Rántotta.

Arnold hallgatott. Valahogy teljesen megfeledkezett a spanyol táncosnőről. Fölfelé bámult Lim-Lom Jolánra.

És ez így megy órák óta! Rosita Rántotta legszívesebben fölképelte volna Arnoldot. „Itt ül mellettem, és meg se szólal. Mintha a világon se volnék. Egyre csak Jolánt lesi. Mit akarhat Jolántól?”

Lim-Lom Jolán, mintha csak meghallotta volna:

– Aki akar tőlem valamit, könnyen megkaphatja!

Rosita, mint egy rémült iskolás lány:

– De Jolán, kérem, hiszen én egy szót se szóltam!

Jolán kedvetlen nevetéssel:

– Nem kell szólni! Egyetlenegy szót se kell szólni, én akkor is tudom, hogy például Arnold már órák óta szeretne tőlem valamit kérdezni. Vagy tévedek? Csak mondja meg, Arnoldka, ha tévedek.

– Igazán nem tudom, mire gondol! – tiltakozott Arnold. – Legfeljebb talán… szóval azon a bizonyos napon…

– Miféle bizonyos napon? Legyen szíves egy kissé világosabban!

– De hiszen tudja, mire gondolok, Jolán. Nagyon is jól tudja. – Arnold szünetet tartott. – Az a látogatás Siklóséknál.

– Lakoséknál.

– Siklósék, Lakosék, bánom is én! Mindenesetre azon a napon történt, hogy Ági észrevette a vitrinben azt a figurát, akit egyébként észre se lehet venni, mert olyan jelentéktelen!

– Arnoldka, egy kissé elragadtatja magát!

– Lehetséges… csakugyan. De hát gondolja el, azért ez mégiscsak képtelenség! Azt mondja arra a nevetséges vitrinfigurára, hogy Arnold! „Tiszta Arnold!” És aztán odaülteti maga mellé az asztalhoz!

– Mintha ezt egyszer már elmondtam volna!

„Elmondta! – gondolta Rosita Rántotta. – És Arnold most újra akarja hallani az egészet? De hát miért?”

Arnoldra pillantott, ahogy ott ült mellette abban a lehetetlenül összevarrt nadrágjában. Elmosódott, sötét folt az arca. A zakójáról hiányzik egy gomb, azt már nem varrták fel, annyira már nem törődtek vele.

Ó, ez az Arnold!

A táncosnő szíve megtelt szánalommal. „Butaság! Nem is kéne vele törődnöm. Különb legényekkel se törődtem. Bolondultak értem. Ha elsorolnám, hogy kik buktak rám! Ha elsorolnám a hódolóimat! Még egy tévébemondó is szemet vetett rám. Én meg elcsavartam a fejüket, és máris…! De hát ennek nem lehet elcsavarni a fejét, talán nincs is feje. Ó, Arnold, lehet, hogy te csavartad el az én fejemet? Akkor aztán szépen vagyunk!”

– Mondott valamit, kisasszony? – kérdezte Arnold.

– Nem, dehogy! Ne zavartassák magukat! Csak folytassák ezt a témát!

– Témát! – nevetett Lim-Lom Jolán. – Jól mondja, Rosita. Témánál vagyunk. Nos, Arnold, mit akar hallani? Mit akar még hallani?

Arnold Rosita felé pislogott. „Megbántottam valamivel?”

De mindjárt el is feledkezett a táncosnőről. Megint csak Lim-Lom Jolánt nézte. Azt az eszeveszett cikázást a porban. És megint csak rákezdte:

– Amikor ott ültek az uzsonnaasztalnál, akkor azért Ági talán mégse mondta neki, hogy Arnold? Ugye, azt azért már mégse? Inkább Artúr vagy ilyesmi? Miért? Artúr nagyon előkelő név. Ha valaki a vitrinben csücsül, nem is lehet más, csak Artúr. Legfeljebb Aladár. Mondjuk, Árpád. De semmi esetre sem Arnold. Nem, azt nem mondhatta neki! Jolán, figyeljen ide legalább egy pillanatra! Hová megy? Várjon! Várjon!

Lim-Lom Jolán elrepült.

Arnold kábultan nézett maga elé. Valahogy nem mert oldalt fordulni. Az a szemrehányó csönd a spanyol táncosnő felől!

Hangok a kertből:

– Kapd el! Keríts! Jobbról keríts! – Fodor… vigyázz! Most! Ez az, papikám!

Arnold csöndesen:

– Ez a Horgos. Megismerem a hangját.

Rosita hallgatott. Mélységes hallgatásba burkolózott.

Arnold nem adta fel. Újra próbálkozott:

– Nem tudom, megfigyelte-e, kedves Rosita, hogy Horgos sohase kiabál. Alig emeli fel a hangját. Inkább úgy sziszeg. Rondán, félelmetesen sziszeg. Mégis mindjárt meg lehet hallani. Fent csücsül a fán, én meg idelent, és mégis…

„Nem, hát Rosita meg se szólal. Mégiscsak megorrolt valamiért. De miért?”

Színes trikók villantak elő a fa ágai közül. Egy előrenyúló kar mintha spárgát gombolyítana. Talpak csikorgása a kavicson. Húznak, vonszolnak valakit?

– Ne hülyéskedjetek! – Elcsukló hang. – Mit hülyéskedtek?

– Mi nem hülyéskedünk, Boross. – Fenyegető hang.

– Mit akartok azzal a kötéllel? Engedjetek el!

– Ne rúgkapálj! Figyelitek, hogy rúgkapál?

Gonosz nevetés.

Sima, alázatos hang:

– Láttad, Horgos, hogy dobtam rá a lasszót?

Csönd. A várakozás csöndje.

Horgos a fa tetejéről:

– Hozzátok ide a Borosst.

Arnold odabent a díványon:

– A foglyot odaviszik a Horgos elé.

Rosita: – Mit közvetít? Felcsapott rádióbemondónak?

Horgos nem jött le a fáról. Kissé lejjebb csúszott, de esze ágában se volt lejönni. Csak éppen a lába lógott le.

A fogoly ott állt a lelógó lábszár előtt. Az összekarcolt, poros szandál előtt. Valaki hátulról megrántotta – majdnem orra bukott.

– Mi az, már meg se tudsz állni a lábadon? – hallatszott odafentről.

– Már meg se tud állni a lábán! – A kerten végighullámzott a nevetés.

– Nem kellett volna megkötözni – mondta Arnold odabent. – Azért ez ronda dolog. De hát a Horgos már ilyen.

– Nem is a Horgos kötözte meg.

– De az ő parancsára történt. Ő adta ki a parancsot. Ismerjük az ilyesmit!

Horgos nagylábujja félelmetesen rándult egyet a szandálban.

– Ide figyelj, Boross! Mi van azzal a trikóval?

– Miféle trikóval?

– Kinek az atlétatrikójával cseréltem el az én ócska, vacak, kinyúlt atlétámat? Kinek a vadonatúj atlétájával?

– De hát én sosem mondtam azt, hogy… én csak azt mondtam, hogy…

– Figyelitek a Borosst? Mit mondtál, Boross?

– Én csak azt mondtam… – Reménytelenül elhaló hang.

Száraz, homokos kavics csikorgása a fa körül.

– Kezdődjék már a büntetés! Mi lesz? Meddig várjunk?

Az egyik őr megint rántott egyet a kötélen.

Boross térdre esett. Egy másik őr a nyakára tette a kezét. Mint hóhér a bárdját.

– Állítsátok fel! – hallatszott a magasból. És mert a többiek nem mozdultak: – Azt mondtam, állítsátok fel!

– Lehet, hogy elengedi – mondta odabent Arnold. – Alaposan ráijesztett, de aztán elengedi. – Elgondolkozott egy kicsit. – Kell hogy legyen benne annyi nagylelkűség.

Borosst fölrángatták.

Horgos lejjebb csúszott a fán.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy mindenkinek elsírtad? „A Horgos elcserélte az atlétatrikómat! A Horgos! Igen, a Horgos! A vadonatúj atlétatrikómat!”

– Én csak azt mondtam, hogy elcserélték… Én csak azt mondtam! Én csak azt mondtam!

Horgos leugrott. Mintha liften ereszkedett volna le. Ott állt Boross előtt. Belehajolt az arcába.

– Csak az Atkárynak sírtad el, a Márk Skugónak, a Süpek Ottónak!

Ez mintha különösen dühítette volna.

– Elsírtad a Süpek Ottónak, vagy nem sírtad el?!

Nem várt választ. Sorolta tovább:

– A Remete Bélának, a Hunglin Palinak és Hingler Ádámnak, Tachauernak és Oldal Bélának, hogy csak éppen egy-két nevet említsek. De azt hiszem, ígértem is neked valamit. Még az évzárón. Ígértem, vagy nem ígértem?

– Ígértél…

– Látom, emlékszel. Akkor talán arra is emlékszel, hogy mit ígértem.

– Hogy számolunk…

– Mi az, hogy számolunk?!

Boross szinte szótagolva:

– Hogy te velem ezért még… – Elakadt. Csüggedten bámult a földre.

– Hogy én veled ezért még leszámolok! – Egy mozdulatot tett. Mintha le akart volna keverni egyet. De aztán csak megkérdezte: – Egyáltalán: mit keresel itt? Mit mászkálsz erre?

Boross lehajtott fejjel:

– Van itt egy barátom.

Horgos leírhatatlan meglepetéssel: – Egy barátod? Neked? Itt? – Végignézett az arcokon. – Ezek közül?

Senki se szólt. Merev, ellenséges arcok.

– Itt lakik ebben a házban?

Horgos végignézett az ablakokon. Talán az egyik ablakból kihajol egy fiú. A Boross barátja.

Senki se hajolt ki.

Odabent a díványon Rosita váratlanul odafordult Arnoldhoz.

– Véletlenül nem maga a barátja?

– Mit akar ezzel, Rosita?

– Csak úgy kérdeztem.

Odakint a kertben Horgos felütötte Boross állát.

– Megmondom én, hogy mit keresel itt! Leskelődsz. Kémkedsz.

– Mit képzelsz?

– Én nem képzelek semmit! Nagyon jól tudom, hogy leskelődsz utánam. Pogácsnik Olivér megbízásából.

A többiek kórusban:

– Pogácsnik Olivér! Pogácsnik Olivér!

– Nem is ismerem Pogácsnik Olivért.

– Nagyon jól ismered. És amit most kapsz, azt majd elmondhatod neki. Bocsánat. Nem mondhatod el. Nem találkozol többé vele. Se vele, se mással. Tudod, van egy gödör a kert végében…

A kötél ismét megrándult Boross derekán. A karját is elkapták, hogy odavigyék a kert végébe.

– Még nem adtam meg a jelt! – csattant fel Horgos. – Még várunk valakit.

Egy ugrással ott volt a veranda alatt. Egy ugrással átdobta magát a rácson. Arcát odanyomta az ablaküveghez.

– Csimu! Gyere ki! Csimu!

Várt egy kicsit. Megkocogtatta az üveget.

– Csimu!

– Mindjárt betöri az ablakot – mondta Arnold.

Horgos elhallgatott. Nem kopogott. Nem kiabált. Arnoldot nézte. Mintha most látná először. Mintha most fedezné fel.

Arnold odabentről:

– Már volt szerencsénk egymáshoz! Csimut pedig ne rajtam keresse. Lehet, hogy meglátogatta egy barátnőjét, lehet, hogy moziba ment. Mit tudom én!

Horgos összekuporodott az ablak előtt. Hallgatott. Figyelt. Közben csak Arnoldot nézte. Valami olyan sötét gyanakvással.

– Mi baja velem?!

Horgos halkan felnevetett. A körme hegyével megkocogtatta az üveget. Ez már Arnoldnak szólt. „Még találkozunk!” Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre nem jelentett semmi jót.

Elfordult. Két ugrással lent volt a többieknél. Letépte Borossról a kötelet. Kedvetlenül lódított rajta egyet.

– Tűnés innen! Hallod?

Arnold a díványon, meglehetősen borúsan:

– Na tessék! Egy ellenséggel több!

Behajították a sötét szobába. Az apa megfogta, és valósággal berepítette azt a vadul rúgkapáló kis méregzsákot.

A televízió fehér fényében ültek. Három szék a képernyő előtt. Csimu egészen közel, állát tenyerébe dűtve.

Tenger zúgott, a hajók féloldalra dőltek. Egy-egy szikár, csontos arc a csuklya alatt. Gumiköpeny és féloldalra csúszott csuklya. A tengerész megpróbált belekapaszkodni valamibe, de a hullámok átdobták a fedélzeten. Úgy csúszkált a hajó egyik oldaláról a másikra, mint valami játékbaba.

Akkor szólalt meg anya:

– Csimu! Nem gondolod, hogy ideje lenne fürödni?

És mert Csimu meg se rezzent, határozottabban: – Fürdés! Lefekvés!

De hát Csimu meg se rezzent. Füle botját se mozgatta.

Apa szivarozott.

Kékes füstkarikákat eregetett a viharba került hajó felé. Úgy szálltak a füstkarikák, mint megfoghatatlan, elérhetetlen mentőövek.

– Csimu még nem feküdt le?

– Ezt most miért kérded? – Anya félig fölemelkedett. (Talán bele akarja vetni magát a viharzó tengerbe.) – Hiszen nagyon jól tudod, hogy itt van. Előtted ül, esze ágában sincs lefeküdni.

– A kisbálna! – Csimu egy pillanatra hátrafordult. – Mindjárt jön a kisbálna.

– Miféle kisbálna? – Apa letette szivarját. – Nem látok semmiféle kisbálnát.

– Hát csak várjátok a kisbálnát! – sóhajtott anya.

Apa a képernyőre meredt.

– Nem, itt nincs kisbálna. – Váratlanul belenyúlt a homályba. Kihalászta Csimut. – Most már elég volt!

Csimu, félig a levegőben:

– Meg kell várnom a kisbálnát!

– Tűrhetetlen! – Apa magasba emelte Csimut. – Az egész családot terrorizálja!

Mintha mind itt lennének ebben a házi moziban. Nagyszülők, dédszülők, dédnagyszülők. Kimerült, összeroskadt öregek. Nagyapa kiskabátja csupa gyűrődés, ételmorzsa. Ő maga félig lecsúszva a székről. „Csimu! – hörögte. – Csimu!” A fekete ruhás dédnagymama, elnyúlva a padlón: „Csimu! Ó, Csimu!”

Csimu a levegőben kalimpált.

– Nem megyek fürödni! Nem megyek!

A televízió bemondónője elképedve nézte.

A viharzó tenger a hajóval együtt eltűnt. Megjelent ez a kedves, finom mosolyú kisasszony. Úgy kukkantott be, mint egy régi ismerős. Mindent tud a családról. Mindenkit ismer. De ez még őt is meglepte. Felborult székek. Az apa a szoba közepén, kezében Csimuval. Mögöttük anya, valami olyan rémült arccal!

A bemondónő meg se tudott szólalni. Nem mondott be semmit. Csak nézte azt a három egymásba csavarodott alakot. Majd finoman elmosolyodott.

– Kedves nézőink! A Híres szökések című sorozatból…

– A Híres szökések! – Csimu megperdült a levegőben.

– …Casanova szökését láthatják.

– Még hogy Casanova! (Anya hangja.)

– Éppen Casanovát kell neki megnézni! (Apa hangja.)

– Casanova! Casanova! – üvöltötte Csimu.

Fájdalom suhant át a bemondónő arcán. A fájdalom finom fátyla. „Kedves Csimu, én igazán segítenék, de hát…”

Nem, a bemondónő nem segíthetett.

Csimut berepítették a másik szobába. Abba a sötét kis szobába. Az ajtó becsukódott mögötte. Nekiugrott. Rúgta. A kilincset rázta.

Az ajtó úgy résnyire megnyílt. Bevágták Arnold Paskált.

– Hogy ne legyél egyedül!

Az ajtó ismét becsukódott.

Arnold átszállt a szobán. Lebukott valahova az ablak mellé.

– Üdvözletem!

– Várj csak! – Csimu fölnyúlt a villanykapcsolóhoz. Nem érte el.

Arnold valahonnan az ablak alól:

– Egy-két év múlva eléred. Megvárhatom. Miért ne?

– Ne hülyéskedj, Kuku!

Csimu elindult a sötétben. Útra kelt, félig négykézlábra ereszkedve. Nekiütődött valaminek. Felháborodott csörömpölés. Szekrény? Porcelánnal zsúfolt polcok?

Csimu megrettenve guggolt egy darabig.

Arnold pedig a fűtőtest mögül:

– Erre csörög a dió! Arra meg a mogyoró! Szóval mehetsz arra is. Én egész jól megvagyok itt… de igazán. És ha soha többé nem kotornak elő, akkor sincs semmi vész.

– Ne hülyéskedj, Kuku!

Csimu újra elindult. Előrenyújtott kezével söpörte a levegőt. Tolta maga előtt a levegőt.

– Az orrom! – jajdult fel Arnold.

– Mi van az orroddal?

– Megfogtad az orromat.

– Ne haragudj, Kuku, de nem éreztem semmit.

– Nem is érezhettél, mert nincs orrom.

– Hát akkor?

Arnold elmélázva:

– Mégiscsak lehet valami orrom, mert én érzem, hogy megfogtad. Akkor pedig mégiscsak lehet valami orrom.

Csimu meglehetősen ingerülten:

– Ne haragudj, de hogy lehet valakinek valami orra? Vagy van orra, vagy nincs, de valami!

A hold megállt az ablak előtt. Furcsa, hideg fényével átvilágította a szobát. Csimut, ahogy a földön guggolt, Arnoldot, ahogy a fűtőtesthez támaszkodott.

– Régebben határozottan volt orrom. Emlékszem, valaki még meg is jegyezte: „Ennek az Arnold Paskálnak milyen finom ívű orra van!”

– Finom ívű?

– Így mondta. Egy lány lehetett. Nem, nem a kis Ági. Talán egy barátnője. Vagy éppen a mamája. – Ettől valósággal megdöbbent. Egy darabig nem is jutott szóhoz. – Hát persze hogy a mamája! Aki pedig jóformán észre se vett. Látszólag! – Elhallgatott. Majd jelentősen megismételte: – Legalábbis látszólag.

Várt egy kicsit. Talán Csimu megkérdi, hogy Ági mamája a szíve mélyén mégiscsak kedvelte Arnoldot? Arnold a titkos kedvence?

Csimut csak Arnold orra érdekelte.

– És aztán mi lett az orroddal? Azzal a finom ívű orroddal?

– Lekopott. – Arnold Paskál ujjával végigszánkázott az orra helyén. Komoran hozzátette, mint egy öreg sarkutazó: – Az idők folyamán. – Hirtelen fölvidámodva: – De hát azért mégiscsak maradhatott valami!

– Őszintén örülök – bólintott Csimu. – És most mihez kezdünk ebben a szobában?

– Mindenekelőtt tájékozódnom kell. Ó, de hiszen ez… a pálma!

Előttük a hatalmas pálma, hosszú, hegyes leveleivel. Eddig mintha összehúzta volna magát a sarokban. Egyszerre kiterebélyesedett, szinte betöltötte a szobát. Olyan pökhendi, kérkedő. Mindjárt kiszorítja Csimut és Arnold Paskált. Átnyomul a másik szobába. A másik lakásba.

Csimu a pálma előtt térdelt.

– Nem is itt volt… nem is ebben a szobában.

– Hát most itt van. A dzsungel.

– A dzsungel?

– Nem akarsz sétálni a dzsungelben? Ne félj, engem mindenki ismer errefelé.

A karját nyújtotta Csimunak.

Elindultak, hogy sétáljanak egyet a dzsungelben.

Vastag törzsű fák között vezetett az útjuk. Egymásba csavarodott kúszónövények. Liánok fonták körül a hatalmas gyökereket. Megcsúszott függőágyak. Óriáskígyó lógott le az egyik fáról, lustán hintázva. Gonosz, alattomos sziszegés, ahogy a lány felé kapott.

– Idióta! – kiáltott rá Csimu.

Az óriáskígyó úgy maradt megmerevedve. Majd egyszerűen lezuhant a fáról.

– Ezt elintézted! – bólintott Arnold. Aztán, ahogy továbbmentek: – Tudod, azért ez egy kicsit erős volt.

– Mi volt egy kicsit erős? – Csimu előretört a függőágyak között. Meglehetősen otthonosan.

– „Idióta!” Egy óriáskígyónak mégse lehet ilyet mondani.

– De hát ha egyszer idióta! Mit sziszeg a képembe? Utálom, ha a képembe sziszegnek!

– Akkor is… Láthattad, egyszerűen kinyúlt. Egy hétig nem tér magához.

– Nagy a bánatom! – Félresöpörte a liánokat, ahogy előrenyomult.

– Hohó! – nyomult utána Arnold. – Azért nem kell úgy rohanni. Nem mintha én már nem bírnám szusszal. Persze régebben, amikor még elefántvadász voltam… Egyáltalán: tudod, hogy elefántvadász voltam? A két szeme közé kell lőni az elefántnak. Vagy az orrszarvúnak? Elefánt, orrszarvú… egyre megy! Különben elárulhatom, nem szívesen vettem kézbe a puskát. Nem lobogott bennem igazi vadászszenvedély. Úgyhogy átcsaptam az idegenvezetésre. Arnold, a dzsungelkalauz! Hogy én kiket kalauzoltam ezeken az ösvényeken! Talán elég, ha csak lord Lidletont említem, és bájos leánykáját.

– Azt hiszem, nem nagyon érdekel lord Lidleton és bájos leánykája! – Csimu egy banánfáról leakasztott egy banánt.

– A moszkitók sok bosszúságot okoztak nekünk.

– A moszkitók se nagyon érdekelnek. – Kissé unottan lehántotta a banán héját. – Sose rajongtam túlságosan a banánért. De ha véletlenül kókuszdióra bukkannánk…

Fegyencek futása a tisztáson.

Fekete-fehér csíkos zebrák futkároztak egymás körül. Csíkos pizsamás rabok. Némelyiken még vadonatúj csíkok, mintha most öltözött volna be. Akadtak kopottabb csíkozások. Kifakult, szürke stráfok, halvány rózsaszínűek. Ahogy meglátták Csimut, feléje kocogtak.

– Ez valóságos esemény! – kiáltott fel Arnold. – Mindenki tudja, hogy a zebrák meglehetősen bizalmatlanok. Nem is alaptalanul. Hiszen a zebrákat örökké foglyul ejtik.

Elnémult.

Csimu felpattan egy zebrára. A zebra önmaga körül pörgött a megdöbbenéstől. Csimu meghúzta a fülét. A zebra lehajtotta a fejét. Csöndesen poroszkálva elindult.

– Nem találok szavakat! – mondta Arnold. – Zebrán lovagolni!

– Jó, jó – intett Csimu –, hiszen én se akarom agyonnyúzni!

Beügetett a fák közé a zebrájával. Majd ahogy visszatért:

– Mit gondolsz, a Horgos milyen zebralovas lenne?

– Igazán nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam. De nem hiszem, hogy a Horgost valaha is elhoznám ide.

Csimu lecsúszott a zebráról. Megveregette a hátát.

– Jól van, öreg!

Tovább folytatták útjukat. Ismét bejutottak a fák közé. Forró, mozdulatlan levegő. Levél se rezdült.

Csimu hirtelen megállt.

– Egy zongora!

– Mi több: egy szekrény!

– De Kuku, hát mi ez?

– Mi lenne? Bútorfaerdő.

Bútorok vették körül őket. Szekrények, konyhaszekrények. Hatalmas családi ágy. És zongorák, zongoraszékekkel.

– Tulajdonképpen játszhatnék valamit – mondta Arnold.

– Tudsz zongorázni?

– Micsoda kérdés! Bár ebben a nyomasztó hőségben… Nos, azért megpróbálhatjuk. Talán nem vallunk szégyent…

Arnold Paskál leült a zongorához. – Bach Bé dur…

– De Kuku!

– Bocsánat, ez azért nem a Zeneakadémia. Inkább mégiscsak egy olyan szabadtéri hangverseny. Kezdjük egy könnyebb darabbal. Talán kupléval. Ez az! Kuplézzunk!

Azzal rázendített:

 

Az én babám, az én babám egy szerecsen törzsfő, ki elefánton lovagol, és buzogánnyal lő!

 

A zongora mögül belelőtt a levegőbe, akárcsak az a bizonyos szerecsen törzsfő.

Nem lehet mondani, hogy nem volt közönsége. Színes tollú madarak a fákon. Papagájok piros, zöld, sárga, kék tollakkal. (Ilyen kéket Csimu sose látott. Se ilyen zöldet, se ilyen sárgát.) Apró kismajmok rohantak a zongorához, akárcsak a vidáman hancúrozó gyerekek. Letelepedtek Arnold Paskál lábához. Egy hórihorgas csimpánz két félbevágott kókuszdiót helyezett a zongorára.

– Magam és családom nevében!

Sután meghajolt. Hátrább baktatott.

Arnold Paskál, úgy játék közben, kókusztejet hörpintett a kókuszcsészéből. Fejével intett Csimunak, hogy csak tessék a másik csészéből!

Közben már a zebrák is feltűntek. Kenguru ácsorgott egy konyhakredenc-fánál. Tekintélyes erszényével, akárcsak egy díjbeszedő.

– Kuku! Hogy neked milyen közönséged van!

Arnold pillanatnyi szünetet tartott.

– Nem szoktam üres házak előtt játszani. Abban az időben, amikor még hangversenyeket adtam, az Arnold Paskál név táblás házakat vonzott.

Elhallgatott. Nézte, nézte Csimut. Olyan könyörgésféle volt a tekintetében. Váratlanul térdre esett a lány előtt.

– Mondd, hogy Arnold Paskál!

– De Kuku!

– Nem Kuku! Kérlek, nagyon kérlek, csak most az egyszer mondd, hogy Arnold Paskál!

A zebrák, zebuk, majmok és színes tollú madarak pedig csak nézték, hogy térdel Arnold a lány előtt.

Csimu a fejét rázta.

– Nem, nem, ez butaság!

– De hát csak most az egyszer! Csak itt a dzsungelben! Aztán majd hazamegyünk, és elfelejtjük az egészet. Megint mondhatod, hogy Kuku… Kukkantyú! Igazán csak most az egyszer!

Csimu felnevetett. – Micsoda butaság!

Arnold még nem kelt fel. Várt. Még mindig várt. Talán mégiscsak elhangzik az a név, hogy Arnold Paskál.

Nem hangzott el az a név.

Ő meg mit tehetett? Megpróbált fölkecmeregni a földről. Elég nehezen ment. Többször is visszacsúszott. Végül is a csimpánz rohant oda hozzá, és a hónaljánál fogva fölsegítette.

Arnold üveges tekintettel, magába roskadva ült a széken. Csak akkor tért magához, mikor a csimpánz kókusztejet öntött belé.

– Köszönöm, fiam!

Egy pillantást vetett Csimura. Felsóhajtott. Belevágott a zongorába.

– Hát akkor még egy dzsungelkuplé!

És rákezdte:

 

Irigylem a kannibál nőt, ki éppúgy él, mint azelőtt!

 

A Kannibál nő után egy másik kuplé. Majd ismét egy másik. Ó, Arnoldnak aztán igazán bőséges repertoárja volt! Nem jött zavarba egy ilyen szabadtéri hangversenyen.

Egyszer csak abbahagyta. Maga se tudta, miért. Valahogy mintha mindenki meglépett volna. Eltűnt a közönsége. A zebrák, a kenguru, de még a hűséges csimpánz is.

Csimu rádőlt a zongorára. Olyan furcsán nézett. Nem is annyira Arnoldra. Inkább valahova Arnold mögé.

Arnold megfordult.

Egy oroszlán a konyhakredenc-fánál. Éppen ott, ahol az előbb a kenguru. De hát más egy kenguru, és más egy oroszlán.

Arnold, úgy eltűnődve:

– Csak tudnám, mi a kedvenc kupléja! Talán a Debóra nem lakik a Ritz-szállóban?

Az oroszlán felmordult.

– Nem, ez nem szereti a Debórát!

Az oroszlán feléjük indult, félelmetes lassúsággal.

– Hát akkor…

Arnold Paskál felemelkedett a zongora mellől. Csimura pillantott. Minden benne volt abban a tekintetben. „Nem tudom, mi következik. Egy biztos. Én melletted maradok. Felveszem a harcot.”

Az oroszlán legyezőszerűen himbálta a farkát, ahogy közeledett.

Arnold megmerevedett. Alig hallhatóan odasúgta Csimunak:

– Nem szabad elárulni, hogy félsz! Ha az oroszlán megneszeli…

– Mit neszel meg az oroszlán?

Az oroszlán megállt, mintha golyót kapott volna. Mintha golyót eresztettek volna belé.

És most Csimu indult el feléje. Kedvesen mosolyogva. Megáll előtte, meghajol. Pukkedlizik.

Az oroszlán hátrahőköl.

Már nem menekülhet. Csimu elkapja a szakállát, és magához húzza. Oly közel hajol hozzá, mintha a szájába akarná dugni a fejét. Az aranyszőke, buksi fejecskéjét. De csak úgy odasúgja:

– Milyen kopott a sörényed! Hogy lehet ilyen kopott sörénnyel mászkálni?

Arnold visszazuhant a zongoraszékre.

Az oroszlánból mintha kiengedték volna a levegőt. Oly sovány, kiállnak a csontjai.

– Zörögnek a csontjaid! – Csimu megcirógatja.

Az oroszlánból már alig maradt valami. Csak a körszakálla meg a bojt a farka végén.

Csimu szórakozottan rángatja az oroszlán körszakállát.

– Legfeljebb szőnyeg lehetnél nálunk. Összekötő szőnyeg… tudod, két szoba között.

– Összekötő szőnyeg! – Az oroszlán fájdalmasan elbődül.

– Ezt azért nem lett volna szabad! – mondja Arnold.

Az oroszlán összehúzza magát. A földet kaparva hátrál. Mélyen lehajtja fejét. Megtépázott körszakálla a porban. Így tűnik el összezsugorodva. Közben még egyszer elbődül:

– Elképesztő!

Egymás mellett álltak, Csimu és Arnold Paskál.

– Összekötő szőnyeg! – dörmögte Arnold. – Még ha csak azt mondtad volna, hogy szőnyeg. De összekötő szőnyeg!

– Mit motyogsz?

– És miért rángattad a szakállát?

– Mert jólesett.

– Egy oroszlánnak még soha senki nem rángatta meg a szakállát.

– Akkor én vagyok az első. És ez különben se egy első osztályú oroszlán.

– Honnan tudod, hogy milyen egy első osztályú oroszlán?

– Én csak azt tudom, hogy ez egy szőnyegoroszlán. Lábtörlőoroszlán.

Arnold elnémult. Eltelt egy kis idő, amíg meg tudott szólalni:

– Ági soha nem viselkedett volna így egy őserdőben.

– Kicsoda? Kiről beszélsz?

– Ágiról… jól hallottad.

– Ide figyelj! – Csimu szikrázott a dühtől. – Én nem tudom, hogy viselkedett Ági egy őserdőben, és nem is érdekel! De szeretném, ha valamit megjegyeznél. Én Csimu vagyok!

Sarkon fordult. Otthagyta Arnold Paskált.

– Csimu! Csimu! Hová rohansz? Még el akarlak vinni a kávéerdőbe! Az olajpálmák közé!

Csimu egy pillanatra visszafordult.

– Nem érdekel a kávéerdőd, Kuku!

Kirohant a dzsungelből.

Arnold magára maradt. De már nem is a dzsungelben. A sötét szobában, a fűtőtest mellett.

Valahol kinyílt egy ajtó. Fény csapódott fel a fürdőszoba felől. A mosdókagyló fehér foltja. Távolabb a kád. És egy meglehetősen fáradt hang:

– Légy szíves, hátul is… ott, ott a füled mögött!

Az ajtó becsukódott.

Ismét sötét lett.

Arnold a kihűlt, hideg fűtőtesthez támaszkodott. Kezével bizonytalan vonalakat húzogatott az arca előtt.

– Volt egy orrom! Akárhogy is, de nekem valaha volt egy orrom!

Lim-Lom Jolán a reggelizőasztal fölött körözött. Mintha ajándékot akarna lepottyantani. Ajándékot vagy valamilyen hírt. Felkapta valahol a hírt, ideröppent vele, és mindjárt leejti annak, akit illet. Friss hír a reggelizőasztal társaságának. Újság. Posta. Lehet, hogy mindenkihez szól, lehet, hogy csak egy bizonyos valakihez. Talán éppen a porcelán cukortartót üdvözli az unokabátyja. A kenyérkosarat egy másik kenyérkosár. Vagy éppen Csimut egy barátnője.

Lim-Lom Jolán az asztal fölött körözött. Váratlanul odaröppent Arnold Paskálhoz.

– Lehet, hogy untatom, de azért mégis elmondom. A maga régi barátai. Mit néz úgy, hiszen tudja, hogy kire gondolok. A filmtudós és kedves leánykája, Ágika, ha jól emlékszem.

– Jól emlékszik, Jolán.

– Elköltöztek.

Arnold egy ideig meg se tudott szólalni.

– Otthagyták az Ipar utcát?

– Miért? Maga szerint az Ipar utca egy olyan utca, amit nem lehet otthagyni?

– Igen – mondta Arnold csöndesen. – Az Ipar utca egy olyan utca, amit nem lehet otthagyni. Mondhatnám, hogy ott a Hengermalom! Mondhatnám, hogy egy kedves, poros kis tér nyílik az utcából. És a tűzfalak! Azok a kopott, öreg tűzfalak! De hát maga ezt úgyse érti, Jolán. Aki örökké csak ide-oda röpköd!

– Hát nem is szeretek egy helyben leragadni. Mindenem az utazás.

– Meg aztán magát ki is takarítják. – Ez Rosita Rántotta volt. A spanyol táncosnő úgy érezte, hogy most végre odaszúrhat Lim-Lom Jolánnak.

– Micsoda? Mit beszél? Hogy engem kitakarítanak?!

– Kirázzák a porrongyból. Egyáltalán, amint megjelenik, elkezdenek szellőztetni.

– De hát maga is tudja, hogy ez engem egy cseppet se érdekel. Tőlem szellőztethetnek! Huzatolhatnak! Semmit se kedvelek jobban, mint huzatban lovagolni! Ami pedig azt illeti, hogy kit takarítanak ki, hát csak vigyázzon, kedves Rosita, vigyázzon!

Arnold kissé türelmetlenül:

– Eltértünk a tárgytól. Tehát otthagyták az Ipar utcát?

– Miről van szó? – kérdezte a kenyérkosár.

A cukortartó unottan:

– Valami költözködési ügy. Költözködés, takarítás. Teljesen érdektelen.

– Már akinek! A mi Arnoldkánkat, úgy látszik, mégiscsak érdekli egy kissé.

– Nem tudja véletlenül, hová költöztek?

– Írni akar nekik?

– Arnold nem levelezik – szólt közbe a spanyol táncosnő.

– Téved, kedves Rosita! Egy időben meglehetősen kiterjedt levelezést folytattam. Mint orfeumigazgató. Ha például külföldről kellett lekötnöm valakit…

Rosita elbűvölve:

– Engem is le kell majd kötnie? És akkor levelet ír majd szerződésem ügyében?

– Természetesen, kedves Rosita. De mondja csak, Jolán: lehet, hogy a filmtudományok doktora valahova ide a közelbe költözött?

– Mondjuk, a város másik végébe. A Duna-partra.

– Értem! Értem! – Elhallgatott. Majd valósággal felragyogva: – Azért ezt szépen kitervezték, finoman csinálták.

– Miről beszél, Arnoldka?

Ő meg szinte diadalmasan:

– Teljesen tiszta képet kaptam a dologról.

– Tiszta képet? Ugyan! Ugyan!

– De Jolán, hát hallgasson ide! És maguk is, kérem. Ezt egyszerűen nem is lehet félreérteni. Miről van szó? Az egész család megunta vitrinarnoldot! Apa, anya, de főként Ági. Torkig vannak vele. Hányingert kapnak tőle. Meg akarnak szabadulni ettől az alaktól. Igen ám, de hogyan? Mégse akarják kilökni. És akkor az apának, a filmtudományok doktorának, az én régi barátomnak pazar ötlete támad. Igen, ez csakis az ő ötlete lehetett. Elköltözünk! Itt hagyjuk a lakást! És szépen itt hagyjuk vitrinarnoldot. Egyszerűen itt felejtjük. Abban a nagy zűrzavarban igazán megtörténhet. Ez volt a terv. Végre is hajtották. Vitrinarnold, ez a nyomorúságos kis figura ott maradt az üres lakásban.

Arnold szünetet tartott. Körülnézett, mint aki általános helyeslést vár.

Senki se helyeselt.

A cukortartó maga elé meredt. Legszívesebben reggeli újságjába süllyedt volna, de nem volt reggeli újságja. Hallgatott a kenyérkosár. Akárcsak a többiek a reggelizőasztalnál. Egyedül csak Rosita Rántotta kockáztatta meg:

– Hát igen, talán lehetséges…

Lim-Lom Jolán ide-oda cikázott a levegőben. Odaröppent Arnoldhoz.

– Ki kell ábrándítanom, barátom.

– Mi mond?

– A valóság egy kicsit másképp fest. Mit szépítsem a dolgot? Arnold II-t, vagy ahogy maga hívja, vitrinarnoldot magukkal vitték.

– Magukkal vitték?! De útközben elvesztették! Egy ilyen kis vacak olyan könnyen kipottyanhat.

– Nem pottyant ki. Nem veszett el útközben. A maga kis barátnője vigyázott rá. Egy pillanatra se vált meg tőle.

– Egy pillanatra se? Azt mondja, hogy egy pillanatra se?

– A kocsiban odaültette maga mellé. Együtt érkeztek meg az új lakásba.

Arnold egy mozdulatot tett.

– Ne folytassa!

Rosita fölnézett Lim-Lom Jolánra, és ő is megismételte:

– Ne folytassa!

Jolán egy kört írt le Arnold fölött. Mintha láthatatlan lasszót dobna rá.

– Nincs itt mit folytatni! – Kiszállt az ablakon.

A reggelizőasztal elcsendesedett.

A csészék és csészealjak lassan már tálcára szálltak, hogy elhagyják az asztalt, amikor Csimu felugrott.

– Mikor költözünk?!

Anya megrettenve:

– Mit beszélsz? Miért kéne elköltöznünk?

– De anyu, hát csak nem akarsz örökké itt maradni? Itt akartok megpenészedni apuval?

– Azt hiszem, mi egyáltalán nem akarunk megpenészedni apuval, és úgy gondoljuk, hogy ez a kis, kertes ház…

Csimu ezt már nem is hallotta. Úgy elandalodva elmosolyodott.

– Tudod mit? Költözzünk egy malomba!

Felfordult lakás fogadta apát.

A szőnyegek a falhoz sodorva. Gyűrött csomagolópapírok a szoba közepén. A székek ráborulva az asztalra. Az asztalon bőrönd. Ingek lógtak ki belőle. Könyvek, könyvek… szétszórva a padlón.

Apa dermedten az ajtóban. Mozdulni se tudott.

– Költözünk, ha nem tudnád! – Anya kifakult, kék pongyolában. Kezében kisebb dobozok. A dobozok tetején egy párja vesztett, félig széthasadt női cipő. – Csimu torkig van ezzel a lakással. Egyáltalán: mindennel torkig van.

– De hát te… – Apa bizonytalanul előrelépett. Mint aki nem is tudja, hová került.

– …hogy engedhettem?! – Éles, ideges nevetés. – Egyszer csak nekiugrott a szőnyegnek, kirángatta a fiókokat. De hát különben is…

Egy mozdulat a dívány felé.

Csimu a díványon ugrált. Egyik kezében sámfa. Dühödten rázta, mintha valakinek a fejét kalapálná. Másik kezében azt a szalmakalaproncsot tartotta. A költözködés viharában csapta a fejébe, úgy pattant fel a díványra.

– Költözködünk! Költözködünk!

Anya eszméletlen tekintete a dobozok mögül.

Apa elindult a dívány felé. Megbotlott valamiben.

Doboz? Cipő? Vagy éppen könyv?

Valahol messze egy női kalap váza. Sámfa csattogása. Csimu, ahogy fellövi magát a levegőbe. Belefúródik a mennyezetbe. Átszakítja a mennyezetet. Szétrobbantja a tetőt, az égboltot.

Apa megállt Csimu előtt. Úgy elfáradt ezen az úton. Megpillantotta a házikabátját. A házikabát széttárt karral ráborulva a díványra. Kirángatták, idelökték, és most már mozdulni se tud. Akárcsak maga az apa feküdne ott.

Vagy kint hever a lépcsőház szürke kőlépcsőjén? Széttárt karral, mozdulatlanul. Az öreg, elnyűtt házikabát rádobva a vállára. Mellette vaságy, fölfelé fordított matracokkal. Megfeketedett, eső áztatta kerti szék. Kihajigált holmik.

– Költözünk! Költözünk! – csattogott a sámfa. – Malomba költözünk!

– Malomba? – Felfénylett valami az apa arcán. Egy mosoly. Egy mosoly árnya. – Malomba?

Hátrafordult a szoba felé. Tekintetével az anyát kereste.

– Miért ne költözhetnénk egy malomba? Egy kedves, öreg malomba?

A lakás elcsendesedett. A szőnyegeket kiterítették. A bőrönd eltűnt az asztalról. Még néhány elpotyogtatott könyv, törülköző… Ez maradt a költözködésből.

Arnold a törülközőket nézte.

– Ha egyáltalán elköltözünk, akkor Csimu szállodájába költözünk.

Mire Rosita: – Elég régen hallottam arról a szállodáról. – Enyhe gúnnyal: – Maga talán valamivel többet tud. Hiszen annyit érdeklődik. Hiába, az a lengyel grófnő!

– Kedves Rosita, engem tökéletesen hidegen hagy a lengyel grófnő. De azért megtudtam egyet-mást. A második emeleten leszakadt egy erkély.

– Ó, leszakadt!

– Csimu panaszolta el nekem valamelyik este. Most aztán főhet a feje! Egyszerűen nem lehet kőműveseket kapni. Már arra is gondolt, hogy olasz vendégmunkásokat hozat. Egy biztos: tökéletes rendet akar a szállodában, mire beköltözünk.

– Beköltözünk, Arnold?

– Kedves Rosita, azt hiszem, elég világosan kifejtettem álláspontomat.

– Álláspont! – A táncosnő ettől teljesen meghatódott. – Magának álláspontja van! Mert ugye, azért nincs mindenkinek álláspontja? Egyesek csak úgy élnek, álláspont nélkül. És akkor persze nem is tudják kifejteni.

Arnold, elnéző mosollyal:

– Szóval világosan megmondtam, hogy maga nélkül ne számítsanak rám abban a szállodában. És ha megengedi, az étteremben majd én adom fel a rendelést. Erőleves Royal módra. Vagy inkább tojással? Esetleg üresen?

Arnold körülnézett a szobában.

– Hogy eltűntek! De igazán, hogy el tudtak tűnni! Csimu, az apa, az anya. Megcsinálják a felfordulást, aztán egyszerre csak nincsenek sehol!

Az apa később bekukkantott. Gyanakodva nézte Arnold Paskált. „Mit akar itt ez az alak? Ez az ütött-kopott, horpadt képű, aki csak úgy betolakodott ide?”

 

 

Éjszaka megjelent az arc.

Mintha maga a hold csúszott volna rá az ablaküvegre. Vagy legalábbis egy darabka a holdból. Fehér folt derengése az üvegen. Se szeme, se szája, se orra. Fehéren füstölgő holdarc. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha átsiklott volna az üvegen, és itt bent világítana a szobában. Lassan távolodott a kert felé. Egyszerre csak megint az ablaküvegen. De már akkor volt szája. Sőt! Mintha semmi egyéb se volna, csak egy gonosz hasadás a fehér kráteren. Az ajkak gúnyos hullámzása. Mond is valamit. Csak éppen nem érteni. Csak éppen nem hallani.

– Szívbénulást kapok! – suttogta Rosita.

– Nyugalom! – intette Arnold. (Magában pedig: „Azért ez nem csekélység. Senki se mondhatja, hogy ez csekélység.”)

– Most meg csak füle van.

– Csakugyan.

Úgy lógott a fül az ablak előtt, akár a hold félkaréja. Ringani kezdett. Mintha valaki hintáztatná.

– Arnold! Ez egy Mars-lakó!

– Látogatót kaptunk volna a Marsról? Manapság minden lehetséges.

A hintázás abbamaradt. A fül egyszerűen eltűnt.

Felfelé kunkorodó szemöldök. Hunyorgó szem a szemöldök alatt. Tétován, értelmetlenül pislogott abból a holdkráterből. A száj hasadt vonala, az áll. Az orr is előreugrott. Orrcimpák gyanakvó remegése.

Előttük az arc.

– A Horgos!

– De hiszen ez a Horgos!

Horgos merült fel a kert sötétjéből. Eddig talán egy fán csücsült. Egy fa tetején gubbasztott, meghúzódva az ágak között. Megvárta a sötétséget. Akkor lemászott. Elhagyta őrhelyét. De hát mit akar itt?

– Kissé szokatlan látogatás – jegyezte meg Arnold.

– Még jó, hogy be van csukva az ablak. Vagy ő akkor is be tud jönni? – Rosita elhallgatott. Újra megkérdezte: – Lehet, hogy akkor is be tud jönni?

Arnold Paskál pedig megismételte:

– Meglehetősen szokatlan időpont, ha látogatásra gondol.

Hogy Horgos mire gondolt, nem lehetett tudni. Arca, mint egy kissé hullámzó, fehér léggömb, hol feljebb, hol lejjebb csúszott az ablaküvegen. Közben az a furcsa, merev tekintet!

– Arnold, ez magát bámulja!

– Semmi kétség.

– Mint múltkor. Emlékszik?

– Persze hogy emlékszem. Csimut kereste, és közben…

– Csakhogy akkor nappal volt, most meg éjszaka van.

– Nappal vagy éjszaka… Mindegy ennek!

Fényes, csillogó pont röpködött Horgos körül. Apró, kis pont. Pontocska. Olykor egész közel a fiúhoz. Eltávolodott. Majd ismét a füle körül.

Rosita elképedve: – De hiszen ez a Jolán! És hogy kiöltözött!

– Felvette a nagyestélyit.

– Nahát! Így kicsípte magát! Ki hitte volna?

– Figyeli, Rosita? Mond valamit a Horgosnak.

– Az meg bólint. Arnold! Ezek ismerik egymást? Jóban vannak?

– Én már semmin se csodálkozom.

Lim-Lom Jolán egy darabig Horgos körül keringett. Belerepült a sötét kertbe. Egy pillanatra még felcsillant a levelek közül, aztán eltűnt.

– Estélyre ment nagyestélyiben – mondta Rosita.

Lim-Lom Jolán elrepült. Valamilyen estélyre nagyestélyiben.

Horgos ott maradt. A sajtkorong az rátapadt az üvegre.

– Csak tudnám, mit akar! – tűnődött Arnold. – Vagy lehet, hogy tudom? Lehet, hogy már ki is találtam?

– Kitalálta?

– De kisasszony! Éppen azt a bizonyos valakit keresi, mint a múltkor. Csimut. De hogy miért éppen rajtam keresi? Mégis mit gondol? Talán én dugtam el? Rajta ülök? Nevetséges! Arról nem is beszélve, hogy ebben az időpontban így rátörni az emberre! Mit jelentsen ez? Hohó! Hátrább az agarakkal.

– Agarakkal? Miféle agarakkal?

– Ez afféle szólásmondás, kedves Rosita.

Az arc eltűnt. Váratlanul lebukott az erkély alatt.

– Úgy látszik, meggondolta magát. Már azt hittem, be akar jönni.

– De Arnold! Még csak egyet áruljon el! Hová ment Lim-Lom Jolán? Milyen estélyre? Hol várják? Kitől kapott meghívót? Ki a házigazda? Lehet, hogy személyesen kíséri haza? Lehet, hogy fogaton repíti vissza, ha vége a mulatságnak? Ó, Arnold! Én már olyan régen kaptam meghívót!

– Kisasszony, biztosíthatom…

– Hagyja! Nem kell engem vigasztalni. Felfordul a gyomrom, ha vigasztalnak.

Rosita Rántotta gőgösen elfordította a fejét. Kinézett a kertbe.

– Lehet, hogy feltűnik egy fogat. Egy csillogó porszemekből álló fogat. Abban pedig fényes nagyestélyiben, kissé bágyadtan a tánctól: Lim-Lom Jolán.

A következő éjszaka elhozta Jonatánt, a teknőst.

Hatalmas, sötét folt a diófa alatt. Mintha valaki erre járt volna, aztán összecsuklott a fáradtságtól, és lezuhant. Semmi remény, hogy valaha is felkeljen. Földre roskadt hát a fa mellett. Esőverte, megfeketedett hát.

Arnold csak nézte onnan bentről.

– Tudtam, hogy eljön.

Rosita kissé riadtan:

– Már megint látogatót kaptunk?

Nem vitás, Rosita Rántotta az utóbbi időben nem nagyon kedvelte az éjszakai látogatókat. Egy bizonyos valaki, aki egyszer régen benézett – az más eset. A kedves, szomorú tekintetű zsiráf! A spanyol táncosnő egyszerűen nem tudta elfelejteni. Hol járhat? Mi lehet vele? Lekapcsolták, és visszavitték az Állatkertbe? Vagy pedig még mindig…? Nem, az lehetetlen! Egy zsiráf nem mászkálhat csak úgy összevissza a városban. Elkapták, és rács mögé dugták. Őt is meg azt a furcsa nevű fiút. November. Valamilyen November. Hogy hívhatnak valakit Novembernek? És mégis! A táncosnő szinte biztos volt benne, hogy egyszer még találkozik velük. Novemberrel és a zsiráffal. Egy éjszaka egyszer csak bedugja hosszú nyakát, létranyakát az a kedves, szomorú tekintetű…

– Jonatán – mondta Arnold.

A táncosnő felrezzent.

– Jonatán? Miféle Jonatán?

– A teknősbéka. Szerényen számítva kétszázhúsz éves. Tudtam, hogy egyszer meglátogat. Utoljára Korzika szigetén találkoztam vele.

– Korzika… nagyon messze lehet.

– A barátja halála után visszament Korzikára. Arra a földre, ahonnan a barátja valamikor elindult. Az a férfi, akit eleinte csak úgy hívtak, hogy a korzikai. Később a konzul nevet kapta. Majd eljött az a nap, hogy császárrá választották.

– Császár?! Annak a göröngynek odakint egy császár a barátja?

– Az nem göröngy, kedvesem, hanem teknős. A császár pedig senki más, mint a világhódító Napóleon, Bonaparte Napóleon.

A „göröngy” alig észrevehetően megmozdult a fa mellett. Vékony, remegő, öreg fej nyúlt ki a páncél alól. Kíváncsian és meglehetősen rosszallóan.

– Jonatán nem szereti, ha Napóleont császárnak hívják. Jonatánnak az a véleménye, hogy akkor kezdődtek a bajok. Le is akarta beszélni a barátját erről a koronázási hajcihőről, de hát Napóleonnal akkor már nem nagyon lehetett beszélni. Nagyon is a fejébe szállt a dicsőség. Megszédült, ahogy mondani szokták.

– De hát igazán ismerték egymást? Napóleon és ez a…?

– Már említettem, hogy jó barátok voltak. Azt, hogy császár, egyszerűen nem szabad kiejteni Jonatán előtt. Ő mindig is csak úgy beszél Napóleonról, hogy: a korzikai. Vagy: a konzul. Ha Napóleon megmarad konzulnak, semmi baj.

Jonatán a nyakát nyújtogatta. Helyeslően bólintott.

– Csakhogy Napóleon elvesztette a fejét.

Rosita mélységes megilletődöttséggel nézte Jonatánt. De közben azt gondolta: „Lehet, hogy ismerte Napóleont, de a zsiráf mégiscsak bűbájosabb volt. Igen, a zsiráfban határozottan volt valami báj, még abban a letört állapotában is olyan könnyed, elegáns…”

Hangosan pedig azt mondta:

– Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!

– A fején találta a szöget, kedves Rosita! Jonatán is mindig azon a véleményen volt, hogy húzzuk meg magunkat. Csak semmi rongyrázás! Na de hát más Jonatán, és más egy Bonaparte.

Rosita ezt nagyon is el tudta képzelni. Semmi kétség. Más Jonatán, és más egy Bonaparte.

Arnold bosszúsan:

– Közben pocakot eresztett a császár. Pocakot eresztett, és erősen kopaszodott. Lehet, hogy a korona miatt. Azt mondják, a korona nem tesz jót a hajnak.

A teknős visszahúzta a fejét, mint aki már éppen eleget látott.

– Elárulhatom – folytatta Arnold –, Jonatán még sok mindentől szerette volna visszatartani a korzikait. A hadjáratokra gondolok, kedves Rosita.

– Hadjáratok?

– Hát csak hallott a napóleoni hadjáratokról?! Ó, kezdetben nagyon is dicsőséges hadjáratok voltak ezek. Később maga a gyász és a pusztulás. És vér, mennyi vér, valóságos vérözön!

– Arnold, kérem, nem beszélhetnénk valami másról? Beláthatja, hogy az ilyesmi…

– Belátom, Rosita, belátom! Ez csakugyan nem gyöngéd női lelkeknek való. De hát csak azt akartam megvilágítani, hogy az én bölcs Jonatánom mi mindentől szerette volna visszatartani Napóleont.

Egy árny odakint a kertben.

Bonaparte Napóleon sötét, komor árnya Jonatán mögött. Mintha soha egy pillanatra se váltak volna el egymástól.

– Ha rád hallgattam volna, Jonatán…

Elba szigetén is ezt mondta Bonaparte, ahova bukása után száműzték, de ahonnan még ki tudott törni. Szent Ilonán is ez hangzott el a végső száműzetésben. És most itt az éjszakai kertben.

Arnold, ahogy úgy elnézte őket:

– Engem aztán keményfából faragtak. Egyszóval keménykötésű fickó vagyok. De ahogy így elnézem őket, szinte könnyek szöknek a szemembe. Igen, bevallom, ez a látvány könnyeket csal a szemembe. A korzikai és Jonatán. Azt hiszem, ez az igazi barátság.

Rosita magában: „Lehet, hogy ez az igazi barátság. De az biztos, hogy sohasem láttam még két unalmasabb alakot, mint ez az öreg teknős meg a fekete köpenyes korzikai. A zsiráf mégiscsak más! Miért is gondolok rá annyit ma éjszaka?”

– Mit sóhajtozik, Rosita? Valami baj van?

– Semmi! Semmi!

Együtt a társaság. A reggelizőasztal társasága.

Anya egy levél fölé hajolt. Olykor megcsóválta a fejét, kuncogott.

Csimu belebújt a bögre barlangjába. (Már elkezdődött a nagy bögrekongatás.) A pocakos porcelán cukortartó az asztal közepén még mindig a reggeli újságját várta. (Megkapja-e valaha?)

És hát ők is az asztal közelében. Rosita Rántotta spanyol táncosnő meg Arnold Paskál. A táncosnő feje rácsuklott Arnold vállára. Mintha nyugtalanul töltötte volna az éjszakát, és most elbóbiskol egy kicsit.

Lim-Lom Jolán szórakozottan röpködött az asztal fölött. De mintha mégis várna valamire. Egy közelgő eseményre, vagy ki tudja…

A verandaajtó nyitva. A kertből beáradt a nyári napfény. De nemcsak a napfény. Maga a kert. A fák, a bokrok, a virágok. A nyári reggel könnyed, párás remegése. És valami furcsa, félig elfojtott nevetés.

Csimu kezében megállt a kanál. Ő maga kibámult a bögréből.

– A Horgos!

– A Horgos? – Anya egy pillanatra fölnézett, de aztán ismét belezuhant a levélbe. – Nahát, ez a Béla! – Fejét ingatva olvasta: – „Kedves Pista és Éva! A vadas sertéshúspástétom receptjét, ha megkésve is, itt küldöm. Anyósom ugyanis főzés után mindig annyira sietett haza, hogy nem diktálta le. Mentségére szolgáljon, hogy Rákosszentmihályon lakik, és otthoni szabászati munkái mindig a körmére égnek. Mi meg nem voltunk elég energikusak, hogy a receptet kikényszerítsük belőle.”

Anya feje hátracsuklott, ahogy nevetve megismételte:

– …kikényszerítsük belőle! A pástétomreceptet!

Lim-Lom Jolán bukfencet vetett a levegőben. Beleröppent a levélbe. Hintázni kezdett a nagy M betűn, átlendült a nagy A-ra. A sorok között cikázott. Összehúzta magát egy kis betűn. Pötty az ó pocakján. Ráröppent egy pontra, egy vesszőre. Ő maga volt a pont, a vessző. A sor szélére ugrott, fellökte a sort. A sorok összedűltek, a betűk egymásra potyogtak.

Anya köhögött, szinte fuldoklott. A betűk táncoltak, ugráltak előtte.

– Valami lehet a szememmel. Meg kéne nézetnem. Egyáltalán: hol a szemüvegem? Csimu, hová dugtad a szemüvegemet?

Fölnézett.

Horgos mosolygott rá az asztal túlsó végéről. Ott ült vele szemben, kedvesen mosolygott. Mint aki arra vár, hogy kap egy csésze kávét. Csésze kávé vajas kiflivel. Nem lehetett tudni, mikor ugrott be az ablakon. Átlendült a veranda rácsán. Vagy éppen a fáról pottyant be.

– Horgos! – Anya feje hátracsuklott. – Nem lehetne néha az ajtón? És ha véletlenül csöngetnél?

Horgos megértően bólogatott. Közelebb húzta magához a cukortartót. Leemelte a fedelét, belebámult. Unottan eltolta. Megfricskázta a kenyérkosarat.

A porcelán cukortartó még mindig úgy állt lefejezve. „Mit művel velünk ez az alak?! És ezt lehet? Nincs senki, aki…?”

Nem, most már igazán senki se szólt rá.

Anya valósággal megdermedt. Csimu elbűvölve nézte. A bögrekongatást is abbahagyta.

Horgos felállt. Meghajolt az anya felé.

– Kijöhet a Csimu?

– Még reggelizik!

– Már régen befejeztem! – Csimu felugrott.

Nevetve szaladtak az ablakhoz, hogy kiröppenjenek.

De akkor Horgos visszafordult. Elengedte a lány kezét. Visszanézett. Mint aki itt felejtett valamit. Vagy éppen eszébe jutott valami. Megakadt a tekintete Arnold Paskálon. Lassan, szinte lábujjhegyen odament hozzá. Föléje hajolt.

– Már megint velem van baja! – Arnold legszívesebben elfordította volna a fejét. – Kívánjunk egymásnak szép jó reggelt, aztán ki-ki menjen a maga útján.

– Ki-ki! Ki-ki! – Lim-Lom Jolán Arnold fölött röpködött. – Ez az, ki-ki a maga útján! De hát merre van a maga útja, Arnoldka?

– Hagyja már, Jolán! – Rosita nem is mert felnézni.

„Ezek kiterveltek valamit. Horgos és Lim-Lom Jolán kiterveltek valamit!”

Horgos elképedt csodálkozással nézett Arnoldra.

– Ez még itt van? Ez még mindig itt van?

– Tudod, hol találtam? – Csimu csúfondárosan mosolygott Horgos mellett.

Arnold sértődötten:

– Talán nem kéne részletes felvilágosítást adni. Talán mellőzhetjük az ilyesmit.

Horgost egyáltalán nem érdekelte, hol találták Arnoldot. Horgost csak egyvalami érdekelte.

– Meddig kell ezt még néznem?

– Egyáltalán nem kell néznie! – Arnold majd felrobban. – Ki mondta, hogy néznie kell? Pimasz fráter!

De akkor már röpült.

Csimu felkapta a díványról, odarohant vele az ablakhoz, kihajította. Még úgy röptében látta, ahogy az anya felugrik az asztaltól.

– Hát ezért varrtam össze?!

– Ezért! – intett vissza Arnold.

Ezzel a mozdulattal búcsúzott Rosita Rántottától, a reggelizőasztaltól – mindentől. Átszelte a kertet.

Mellette Lim-Lom Jolán mint egy légikísérő.

– Hogy maga milyen iramot diktál, Arnoldka!

Arnold átrepült egy fejkendős nénikét, egy kutyát, egy kutyaólat. Megakadt egy bokorban. Két karja széttárva. Arccal belezuhanva az ágak közé. Kicsit lejjebb csúszott. Majdnem földet ért, de ismét megakadt.

– Jó útja volt? – Lim-Lom Jolán nem tágított mellőle. – Különben ne mondjon semmit. A maga helyzetében igazán…

– Mit akar az én helyzetemmel? – Megpróbált kapaszkodni. – Egy kis kirándulás, ennyi az egész. Kellett egy kis kirándulás. Nem vagyok vitrinarnold.

– Nem vitás. Vitrinarnold ki se mozdul onnan bentről. Ki se dugja az orrát. Legfeljebb néha egy kis színház, mozi… Hiszen tudja.

– Hiszen tudom. – Arnold lepottyant az ágak között a földre.

– Történt valami? Mintha reccsenést hallottam volna. De hiszen ön…

– …földet értem. Na igen. Ez így volt időzítve.

– Ahá, így volt időzítve. Hát akkor fújja ki magát, nem is zavarom.

Lim-Lom Jolán még leírt két kört. Elrepült.

Arnold körülnézett.

„Tájékozódnom kell. Föl kell térképeznem a helyzetet. Nos hát itt vagyunk a dombon. A domb pedig a ház mögött. A mögött a bizonyos ház mögött, ahonnan… Átrepültem egy nénit, egy kutyát, egy kutyaólat. Tehát akkor a kutyaól mögött. (Mögött, mögött! Valahol a világ mögött!)

Sajtpapír.

Ez itt mellettem egy összegyűrt sajtpapír.

Fölhasadt konzervdoboz. Törött fésű. Cérnaszálak a fűben. Meglehetősen furcsa. Talán még tű is akad, meg gyűszű.”

Egyszerre minden eltűnt Arnold mellől. A levegő is olyan üres lett.

„Elszakítottak tőle!”

Ott kuporgott a dombon, azon a világ mögötti dombon, és semmi másra nem gondolt.

„Elszakítottak Rosita Rántottától!”

És akkor nevetés hallatszott a ház felől. Csimu távoli, éles nevetése.

– Hogy ne unatkozz, Kuku!

Arnold megpróbált kiegyenesedni a sajtpapír és a konzervdoboz között.

– Nem vagyok Kuku! Nem vagyok Kuku! Nem vagyok…

A levegőből megérkezett Rosita Rántotta. Karját széttárta. Hajtincsei röpködtek. Szoknyája szétterült. Éppen Arnold mellé pottyant. Egy ideig meg se tudott szólalni. Majd, ahogy kissé magához tért:

– És ha belezuhanok a bokorba!

Arnold, alig hallhatóan.

– Vannak élményeim! Erről beszélhetnék!

Egyébként valahogy nem mert a táncosnőre nézni.

– Kedves Rosita – kezdte akadozva –, nagyon jól tudom, hogy ez a kínos helyzet, mondhatnám, szituáció, csakis miattam…

– Mit beszél? Miféle szituáció?

– Amibe belekevertem. Mert hát persze hogy én kevertem bele ebbe az egészbe.

– Elég! Nekem ne mondjon ilyet, hogy szituáció! Még hogy szituáció!

– Megbocsát? Meg tud bocsátani?

– Arnold! Még egy szó és…

– Kegyed nagylelkű.

– Ugyan hagyja! – Rosita a szoknyáját simítgatta. „Hogy összegyűrődött az a szoknya!” – Örülök, hogy kikerültem onnan. Tiszta bolondokháza.

– Mi történt azután, hogy én… szóval, hogy engem…?

– Csimu mamája az asztal körül kergette Horgost. Csimu közéjük ugrott, és közben lerántotta a terítőt. A reggelizőasztal felborult.

– És a társaság? A reggelizőasztal társasága?

– Képzelheti! Csészék, kanalak a földön. A porcelán cukortartó eltört. Lezuhant és eltört.

– Hát így kellett végeznie! Minden érdekelte! Mindig a reggeli újságot várta. Híreket akart hallani. Híreket! És akkor összetörve a földön…

– Azóta talán már össze is söpörték.

– Egy ilyen finom urat!

– Ne is beszéljünk róla!

– Igaza van, ne is beszéljünk róla. Egyáltalán: jobb elfelejteni ezt az egészet. Spongyát rá, ahogy mondani szokták. Az a fontos, hogy ismét együtt vagyunk.

Együtt voltak. Arnold és Rosita Rántotta spanyol táncosnő.

Körülöttük pedig… Hát nem éppen a legjobb társaság. Nem, ez nem a reggelizőasztal társasága. Sajtpapír, konzervdoboz, törött fésű.

A napfény elborította a dombot. A bokor alig adott árnyékot.

„Engem nem érdekel – gondolta Arnold. – Bálnavadász koromban éppúgy kellett tűrnöm a tűző napot, mint a vad viharokat. De hát Rosita…

Ó, igen, Rosita piros szoknyája megfakult a nyári napfényben. És nincs szomorúbb, mint egy színehagyott, megfakult szoknya. Ha elkapja az eső, összeázik. Akárcsak a haja. A vadító, fekete loknik szétáznak. És nincs szomorúbb a világon, mint egy pocsékká ázott női frizura. Akárhogy is, de el kell innen mennünk. Meg kell találnom a kivezető utat. Kiutat kell találnom.”

– Mit pusmog?

– Egyelőre be kell érnie egy vándortársulattal, kedves Rosita.

– Vándortársulattal?

– Elismerem, meglehetősen szedett-vedett népség egy ilyen vándortrupp. De hát kényszerhelyzetben vagyok. A fénypont mindenesetre Rosita Rántotta spanyol táncosnő!

– Ezt nem mondja komolyan!

– Miért? Mit gondol, meddig kuksolunk itt a fűben?! Csak amíg összehozom a truppomat!

Megpillantott egy törött nyakú sörösüveget.

„Hát igen, ez azért mégse olyan egyszerű. Ezt a sörösüveget mégse szerződtethetem. A konzervdobozra se építhetek. A sajtpapírról már ne is beszéljünk. Mondjuk, Rosita az attrakció. Reméljük, még nem felejtett el táncolni. Bízzunk benne. Én mint a műsor szellemi irányítója, Arnold, a konferanszié. Ugyanakkor mint zenebohóc. Van néhány olyan számom! Szóval Rosita meg csekélységem. Azért ez nem elég. Még kell valami a közönségnek.”

A táncosnő felé fordult.

– Még egy kicsit várnunk kell.

És vártak.

Napfényben lángoló délelőtt. Aranybarna délután. Lassan megfakultak a fények.

Megfakultak, eltűntek. A bokrokból előkúsztak az árnyak.

Rosita a szoknyáját simítgatta. Amióta idekerült, örökké a szoknyáját simítgatta.

Arnold meg csak nézte.

„Még nincs olyan nagy vész, még nem olyan gyűrött az a szoknya! Igaz, levelek hulltak rá, meg mindenféle gallyak. Mintha kissé ázott lenne. De hát nem is esett. Amióta itt vagyunk, még nem is esett. Hát akkor?”

Egyszer egy csapat gyerek futott el mellettük.

Egy szeplős képű fiú felemelte Arnoldot.

– Ez a Barcza Idáé.

– Kétlem! – tiltakozott Arnold. – Még csak nem is hallottam a Barcza Idáról.

– Valaki elemelhette tőle. – A fiú forgatta, nézegette Arnoldot. – Még mondta is akkoriban, hogy valaki elemelte.

– Többen is pályáztak rám, de azért most mégiscsak összekevernek valakivel. Barcza Ida! Még hogy Barcza Ida!

Rosita Rántotta maga a rémület. „Arnoldot elviszik innen. Elviszik ahhoz a Barcza Idához!”

A fiú lecsúsztatta tenyeréről Arnold Paskált.

– Nem hinném, hogy a Barcza Ida túlzottan örülne neki.

– Túlzottan! Túlzottan! – Arnold csöndes dührohamot kapott. – Mert én talán túlzottan örülnék annak a Barcza Idának!

Jött egy dagadt alak. Megállt Arnold előtt. Valósággal ráförmedt.

– A kulcs! Megvan a kulcs!

Arnold abban a kövér, meglehetősen izzadt tenyérben:

– Pompás! Csakugyan nem vagyok kulcs. Miből gondolta, hogy kulcs vagyok? És mégis miféle kulcs? Liftkulcs? Kapukulcs?

A dagadt sóhajtott. Elhajította Arnoldot.

Arnold, ismét a fűben:

– Erről van szó. Nem kell velem annyit foglalkozni.

Csimu az üres díványon gubbasztott. Töprengő, öreges arc. Ölébe húzta a lábát, nagyujját csavargatta.

Előtte apa és anya. Tétován álldogáltak, mint akik valamilyen utasításra várnak.

Csimu összeráncolta homlokát.

– Hozzátok el nekem Rizs Manót!

Döbbent csönd.

Azok ketten nem szóltak. Nem mozdultak.

Apa egy kis idő múlva:

– Rizs Manót? Miféle Rizs Manót?

Anya, mint aki megpróbálja tréfára venni a dolgot:

– Rizsből van Rizs Manó?

Apa kissé felbátorodva:

– Megmondanád, hogy hol találjuk? Esetleg megadod a címét? A pontos címet?

Csimu dühödten megtekerte a nagyujját, ahogy megismételte:

– Hozzátok el nekem Rizs Manót!

Odakint a dombon valaki elhajított egy égő szivarvéget. Bele Arnold képébe. A szivarcsutka tüstént kialudt; kis idő múlva Arnold is magához tért.

„Még jó, hogy nem Rosita kapta! Meggyulladt volna a szoknyája, vagy tudom is én…

Azt hiszem, ki kell tennem egy táblát, hogy nem vagyok sem kulcs, sem hamutartó, sem semmi egyéb, ha éppen arra gondolnak!”

Látogatójuk is akadt. Lim-Lom Jolán átröppent hozzájuk egy kis látogatásra.

– Rosita és Arnoldka! Örül a szívem, ha ezt a kedves párt látom. El se engedik egymás kezét, ahogy itt csücsülnek a bokor tövében. Megható! Igazán megható!

Rosita minden kertelés nélkül:

– Minek köszönhetjük a látogatást?

Arnold mogorván:

– Nem várják magát valahol, Jolán? Igazán ne vesztegesse itt az idejét.

– Hogy mondhat ilyet, Arnoldka?! – Jolán Arnold fölött körözött. – Már említettem, hogy repes a szívem az örömtől, ha magukat látom.

– Már említette.

– Csakhogy kissé aggódom.

– Aggódik? És miért aggódik, kedves Jolán?

– Nem nyúlik egy kissé hosszúra ez a kirándulás?

– Kedveljük a friss levegőt. A szabad természetet.

– Persze, persze, de hát semmit se szabad túlzásba vinni. Meg aztán ez a hőség! Idén aztán nem panaszkodhatunk a nyárra. Szóval nem tudom, hogy ez jót tesz-e Rosita Rántottának?

– Elfelejti, hogy spanyol táncosnő vagyok. És ha a spanyolországi nyarakra gondolok…

– És maga, Arnoldka, milyen nyarakra gondol? Az Ipar utcai nyarakra?

– Jolán!

– Jó, jó, hiszen tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Rosita és Arnoldka rövidesen beköltözik Csimu szállodájába.

– Csimu szállodájába?

– De kérem! Az igazán nem jelent semmit, hogy egy kicsit összezördültek. Az ilyesmi elsimul. Persze azt a szállodát még egy kissé rendbe kell hozni. Ez pedig manapság nem megy olyan könnyen. Még akkor se, ha Csimu olasz vendégmunkásokkal dolgozik.

– Nem érdekel Csimu. Az olasz vendégmunkásai pedig még kevésbé.

– Maga nagyon is forrófejű. Ami annál különösebb, mert nincs is feje.

– Hogyhogy? – Arnold majdnem legurult a megdöbbenéstől.

– Hát nem emlékszik? A maga fejét még az Ipar utcában lecsavarták. A bájos kis barátnője.

– Mit műveltek magával?

– De Rosita, biztosíthatom, hogy ez az én fejem! Nem mondom, lefekvés előtt csavartak rajta egyet, meg amikor bedugtak a kispárna alá, rám könyököltek.

– Magára könyököltek?!

– A kis Ági csak úgy tudott az ágyban olvasni, ha könyökölt. És csak úgy tudott könyökölni, ha bedugott a kispárna alá, és rám könyökölt, de ami a fejemet illeti…

– Az már régen nem a maga feje, Arnoldka! Az már legalább a harmadik feje.

– Micsoda ostobaság! Arra se érdemes, hogy megcáfoljam.

– Meg se próbálja! Különben is csak azt akartam mondani, hogy Csimu szállodája rövidesen megnyílik maguk előtt. Akkor aztán föladhatja a rendelést, Arnoldka! Erőleves…

– Erőleves! – Arnold Paskál elmélázva felsóhajtott. – Erőleves Royal módra, tojással vagy éppen üresen.

Megjelent előtte, ahogy Rositával a szálloda éttermében ülnek. Előttük a pincér. Ő, Arnold Paskál hanyagul hátradől, és feladja a rendelést.

– Erőleves után csemege sertéskaraj vegyes körettel. Tudja, a vegyes köret olyan megbízható, kedves Rosita. És ugyanakkor mindig rejteget bizonyos meglepetést. Vörösbort kérünk. Kis üveg burgundi. Kis üveg? Esetleg nagy üveg. Gyümölcsrizs? Hogy állunk a gyümölcsrizzsel, kedves Rosita? Nem tartozik a kedvencei közé? Inkább egy tortaszelet? Ebéd után pedig dupla fekete. Két méregerős dupla feketekávé. Gőz nélkül. Semmi szükség rá, hogy felgőzöljék. Tehát két dupla, gőz nélkül!

– Mit motyog? – kérdezte Lim-Lom Jolán, ahogy elröppent Arnold fölött.

Arnold megpróbált kiegyenesedni.

– Ide figyeljen, Jolán! Ha legközelebb erre jár, és véletlenül nem talál itt bennünket, ne csodálkozzon. Nagyon kérem, egy csöppet se csodálkozzon.

– Ezt megígérhetem!

A por tündére felnevetett és elrepült.

Rosita a dombon, estefelé.

„Már sötétedik, és Arnold Paskál itt ül mellettem. Azt mondta, rövidesen elkerülünk innen, csak még előbb összeszedi a truppot. De hát honnan? Kikből?

Néhány napja megjelent egy törött nyelű esernyő. Arnold szerint a felhőkből ereszkedett le. Szerintem kihajították valahonnan. Arnold szemet vetett rá. Azt hiszem, tárgyalásokba bocsátkozott vele. Egy esernyő az mégis egy esernyő. Azzal már lehet valamit kezdeni. Szerepet szánt neki a revüben. Csakhogy az esernyő másnap reggelre eltűnt. Akik meg itt maradtak körülöttünk… Reménytelen társaság!

Sötétedik.

Odabent a házban azt mondták, hogy innen a domb mögül bújnak elő az árnyak. Már nem tudom, ki mondta. Talán a cukortartó. (Az is hogy végezte!) Valahonnan a bokorból kúsznak elő az árnyak. Körülfonják a dombot, a kertet, a házat. Hogy rettegtem tőlük! Alkonyat felé szinte éreztem, ahogy bekúsznak a szobába, odatelepednek mellém a díványra. Körülfonnak, és én ájultan zuhanok közéjük.

Akkor még nem ismertem Arnold Paskált.

Tudom, hogy akármi is történik, nem mozdul el mellőlem. Látom az arcát (igen, én látom az arcát!), hallom a hangját, ahogy elkezdi valamelyik történetét a bálnavadászhajóról, a színházról, a revüről, Arnold revüjéről.

Sötétedik.

A bokorból előjönnek az árnyak. De én egy csöppet se félek tőlük. Hiszen már hallom is azt a kedves, rozsdás hangot:

– Nem tudom, Rosita, elmondtam-e már, hogy amikor az orfeumban szürke mellényben és szürke keménykalapban a közönség elé léptem…”

 

 

Besötétedett.

Az árnyak körülfonták a kertet, a házat. Apró, hunyorgó fények a távoli hegyen. Meglehetősen fenyegető fények.

Ők meg a kapuban álltak. Apa és anya. Úgy álldogáltak, mint akik nem tudják eldönteni, induljanak-e vagy inkább visszaforduljanak.

Anya végigsimított a ruháján, mintha zsebet keresne. Valamilyen zsebet, amibe ő maga is belebújhat.

– Csak tudnám, hol találom! Milyen utcában? Milyen házban? – Elhallgatott. Majd kitört belőle: – Egyáltalán: ki az a Rizs Manó? Rizsből van? Milyen a kabátja? A sapkája? Vagy nincs is neki?

Apa az ajkára illesztette az ujját. Hiszen Csimu még meghallhatja odabent.

– Megtudjuk! Rövidesen megtudjuk, hogy ki az a Rizs Manó. Vagy ha nem is rövidesen… – Megérintette anya kezét. – Én az Árnyas út felé megyek.

Anya rémülten:

– Nem együtt megyünk?

– Jobb, ha külön próbálkozunk. Hát akkor… – Megint anyára nézett. Elindult a kerti úton. Egy-két lépés, és eltűnt a sötétben.

Anya még nem mozdult. Lehunyta a szemét. Keze még mindig egy zsebet keresett tétova remegéssel.

Rádió szólt valahonnan. A rádióból egy gyerekkórus. Zűrzavaros hangok. De néhány szó tisztán és élesen kicsendült. Szinte fenyegetően:

– …vajon mit csinál?!

Ezt többször is megismételték. És egyre fenyegetőbben.

– Vajon mit csinál! Vajon mit csinál!

„Róla van szó – gondolta az anya. – Csakis róla, és senki másról. Rizs Manóról. Vajon mit csinál?”

Elindult. Előrenyújtotta a kezét, mintha utat fúrna magának a sötétben.

Útra keltek mind a ketten. Úton voltak. Apa és anya. Hogy valahonnan, valamilyen házból, emeletről vagy földszintről, esetleg a pincéből vagy a padlásról előkerítsék Rizs Manót.

Szürke mellény, szürke keménykalap. És persze az orfeum.

Ez volt Arnold története akkor este. Régi történet. Hiszen mikor állt Arnold Paskál a közönség előtt! Mikor énekelte (kirobbanó sikerrel) azokat a régi számokat! Esőcseppek. Ülj asztalomhoz egy félórácskára!

– És tudja, Rosita, ennek a számnak talán a címe a legjobb. És abban is az, hogy egy félórácskára. Meg se lehet magyarázni, de ennek varázsa van. „Ülj asztalomhoz egy félórácskára!”

– Maga írta?

– A szöveget?

– A szöveget is meg a zenét is.

– Nem, nem, Rosita! Nagyszerű komponistám volt Beregi Szilveszter személyében. Ő volt a házi komponistám. Ami a szöveget illeti, nem mondom, abban fel lehet ismerni a kezem nyomát. Például a cím eredetileg így hangzott: Ülj asztalomhoz! Öregem, mondtam a szövegírónak, ez így semmi! Ezzel nem léphetek a közönség elé. Meghittebbé kell tenni. Otthonosabbá. – Szünet. – Nem ment könnyen a dolog. Alaposan összeugrottam a szövegíróval. Nehéz fiú volt. De hát végül is beadta a derekát. – Szünet. – Sajnos elvitte az influenza. Azt is a makacsságának köszönhette. Még el se múlt a láza, de már nem lehetett otthon tartani. Így aztán nem csoda, ha szövődmények léptek fel!

– Ó, szövődmények!

Arnold még sok mindent tudott volna mondani az influenzás szövegíróról meg a szövődményekről, de akkor valahonnan a magasból leereszkedett egy létra.

Rosita felragyogva:

– A zsiráf.

Arnold felragyogva, de mégse annyira:

– Csakugyan, a zsiráf! És barátunk, Kovács November.

– Bocsánat, Somló November.

A fiú előlépett a sötétből. Mellette a zsiráf, mint egy leeresztett sorompó. Feje a fűben. Nedvesen csillogó tekintet nézett fel Rositára.

„Hol járhatott? Mi történhetett vele? Az biztos, hogy nagyon fáradt. Az ölembe kéne hogy vegyem a fejét, és csak simogatni, simogatni.”

Ezt gondolta a táncosnő. Hangosan pedig:

– Zsiráf úr! Tudtam, hogy találkozunk.

– Én ebben azért nem voltam olyan biztos – mondta Arnold. – Ahogy a mi Novemberünk elindult ezzel a zsiráffal, igazán nem lehetett tudni, hol kötnek ki.

November: – Talán a rács mögött.

Rosita: – Rács mögött? Miféle rács mögött?

– Az Állatkertre gondolok, kisasszony.

– Csak nem akarja visszavinni?

– Mi mást tehetnék? Én igazán, de igazán mindent megpróbáltam. Még a nagybátyámhoz is kivittem a telekre.

– Hol van telke a nagybátyjának?

– Érden.

– Poros hely – mondta Arnold. – Porfészek. Nem tenne jót egy zsiráfnak.

– De legalább kifújhatta volna magát. Ő is meg én is. De hát a nagybátyám pofákat vágott. Hogy mit kezdjen egy zsiráffal meg ilyesmi! Talán ha tatarozná a házát, akkor még befoghatná valamire. Vödröt akaszthatna a nyakába.

– Vödröt a nyakába! – jajdult fel Rosita. (Mintha ez lenne a legszörnyűbb, amit egy zsiráffal művelhetnek.)

A zsiráf föl se emelte a fejét. Mintha nem is róla beszélnének. Olykor lehunyta a szemét, olykor Rositára pillantott.

„Nem küldhetjük el – gondolta a táncosnő. – Most aztán ne mondjon olyanokat, Arnold, hogy nem tehet semmit, mert kényszerhelyzet meg átmeneti állapot! Most aztán süssön ki valamit!”

Arnold eltűnődve megismételte:

– Érdre? Egy zsiráfot? Abszurdum!

November váratlanul felnevetett.

– Egyszer beléptünk a sárgába! Hirtelen váltott a közlekedési lámpa, és mi beleléptünk a tilosba. Akkor majdnem nyakon csíptek. Engem, nem őt! De különben még csak észre se vettek!

– Hiszen mondtam.

– Egy csapat gyerek a nyomunkba szegődött. „Cirkuszosok! – kiabálták. – Itt vannak a cirkuszosok!” Aztán ők is lekoptak.

November leült a fűbe a zsiráf mellé.

– Ne haragudj, öreg, de igazán nincs más hátra…

– Nem! Azt nem lehet! – kiáltott fel Rosita. – Hiszen tudjuk, mi vár rá a rács mögött. Mindenfélét bedobálnak…

November térdére hajtotta az állát.

– Vissza kell vinnem. Csak előbb még be akartam nézni hozzátok.

Arnold borúsan:

– Hozzánk már nem lehet benézni. Hozzánk már senki se tud benézni. Mert mi már kint vagyunk. – És még mielőtt a másik mondhatott volna valamit: – Ha valaki azt hiszi, hogy csak éppen kiszellőztetjük magunkat itt a kert mögött, hát az nagyon téved. Nem, kedves Novemberem, ez nem egy esti séta. Nem egy kis kirándulás. Ne szépítsük a dolgot. Csak semmi kertelés. Bennünket kidobtak. Kivágtak. Kirepítettek.

– De Arnold!

– Igen, igen, Rosita, ezzel szembe kell néznünk. Meg azzal is, hogy helyzetünk pillanatnyilag nem éppen a legrózsásabb.

– Nem éppen! – A zsiráf felnevetett. Végigvágta magát a füvön. – Nem éppen a legrózsásabb! Nem éppen. Nem éppen!

Rázta a nevetés. Hempergett a nevetéstől. A föld rengett alatta. Kisebb földrengés.

Ők hárman meg döbbent ámulattal. Arnold, Rosita és Somló November.

A fiú a zsiráf fölé hajolt.

– Még soha nem hallottam nevetni. Hát így nevet egy zsiráf? Ilyen furcsa fejhangon?

„Ilyen gyerekhangon? – gondolta Rosita. – Inkább mintha csuklana. Csak ne rúgkapálna annyira!”

– Ez beadott neki – mondta Arnold. – Ez a nem éppen. Ettől becsavarodott.

A zsiráf elhallgatott. Még rázkódott egy kicsit, aztán felállt. Felegyenesedett.

– Csakhogy abbahagyta! – bólintott Arnold. – Már féltem, hogy idecsődíti a környéket. Egyelőre kerüljük a feltűnést.

A zsiráf szédelegve tett néhány lépést. Megállt. Fölfelé nyújtotta a nyakát, mintha le akarná akasztani a holdat.

Arnold figyelmesen nézte ezt a mereven fölfelé nyújtott nyakat.

– Van egy tippem. Egy ötletem. Talán szerény kis ötlet, de azért…

Végignézett a társulaton.

– Megvan a trupp! A társulat összeállt!

– Bekapcsoljuk a zsiráfot? – kérdezte Rosita.

– Bekapcsoljuk. Ő a társulat egyik erőssége. Mondhatnám, alappillére.

– Megcsináljuk a nagy zsiráfszámot? Napernyőt lóbálva felszaladok a zsiráf nyakára…

– Ó, tessék csak rohangálni a nyakamon! – hallatszott a magasból. – Akár napernyővel, akár esernyővel.

– És közben szól a zene. Halkan peregnek a dobok.

Rosita elhallgatott. Arcán révült mosoly. Mintha valahonnan az éjszakából már hallaná a zenét. A cirkusz zenéjét.

Arnold felállt. Körülnézett onnan a dombról.

– Még nem alakult ki bennem a dolog. Még nincs tiszta képem. Egyelőre még azt se tudom, milyen szerepet szánok Somló Novembernek.

– Lehet, hogy kimaradok az egészből?

– Ugyan! Ugyan! – Arnold elgondolkozva sétálgatott. Közben a derekát nyomkodta.

Rosita álmodozva nézte. „Jön, megy, sétál. És egyáltalán: talpra állt! Hiszen el sem tudtam képzelni, hogy valaha is…!”

– A rögtönzések! Legfontosabbak a rögtönzések! Egyébként is csupa ötlet vagyok. Most, hogy már senki se szólít Kukunak, patakzanak belőlem az ötletek.

– Más egy Arnold, és más egy Kuku.

– Erről van szó, kedves Novemberem. Persze Lim-Lom Jolán most a szemembe nevetne. „Mi az, Arnoldka, magából patakzanak az ötletek? Elárulná, hogy mire készül?”

Arnold Paskál elhallgatott.

A többiek is hallgattak, mélységes csöndben. Ők is arra vártak, hogy Arnold végre elárulja, mire készül ezen az éjszakán itt a kert mögött.

Arnold megint a zsiráfot figyelte.

– Csak le ne legelje a csillagokat! Annak most valahogy mérsékelten örülnék.

– Meglehetősen ritkán legelek csillagokat. Nem élek vele.

– Nem él vele – visszhangozta Somló November.

– Jó, jó, senkit se akartam megbántani. Csak úgy mondtam. – Szünet. Olyan hatásszünetféle. – Némi meglepetés vár Lim-Lom Jolánra, ha holnap erre jár. Na, csak éppen annyi, hogy nem talál itt bennünket. Tulajdonképpen szerettem volna elbúcsúzni tőle, de hát erre nincs már időnk.

– Nincs időnk? – kérdezte Rosita.

– Még az éjjel elmegyünk. Itt hagyjuk ezt a földet. – Várt egy kicsit. Majd szokatlanul ünnepélyesen: – Úgy is mondhatnám: a Földet.

Azok hárman meg se tudtak szólalni. A zsiráf valósággal megmerevedett. November meg egyszerűen leült a földre.

Arnold pedig ismét azon a könnyed, csevegő hangon:

– Egyelőre nem tudok jobb megoldást.

Fölnézett a csillagos égre.

– És azt se hiszem, hogy bárki más jobb megoldást tudna találni magam és társulatom számára.

A többiek még mindig hallgattak.

Rosita egy idő múlva:

– Arnold, én szédülök!

– Ne mondjon ilyet, kedves Rosita. Egy táncosnő sohasem szédül. Márpedig maga vérbeli táncosnő. – Szünet. – Nos, amire most készülök, arról egy Kuku nem is álmodhat. Hogy vitrinarnoldról ne is beszéljünk. Vitrinarnold, ugyan, kérem!

Arnold – ez a kopott homlokú, félig szétesett bábu – elmosolyodott.

– Te pedig figyelj ide. Ági, hallod? Akárhol is vagy, most figyelj ide!

– Kihez beszél? – kérdezte November.

A zsiráf, ahogy belefúrta fejét az éjszakai égbe, szintén megkérdezte:

– Kihez beszél Arnold?

– Hozzá – bólintott Rosita Rántotta. – Mindig csak hozzá. Ahhoz a bizonyos Ágihoz. Aki valamikor elvesztette, és aztán elfelejtette megkeresni.

– Arnoldot elvesztették?

– És nem akarják megtalálni?

Rosita Arnoldot nézte, akit elvesztettek, és akit nem akarnak megtalálni. És aki most itt áll, és vár valamire. Talán egy hangra. Hogy valahonnan messziről szólítja valaki.

Arnold Paskál odalépett Rositához. Megfogta a kezét.

– Lassan indulnunk kell. Nem, kisasszony, akárhogy is töröm a fejem, nem tudok más porondot találni. – Fölfelé intett a fejével.

– De Arnold Paskál!

– Hát igen… nevezzük mennyboltnak. Az egyetlen hely, legalábbis egyelőre.

Odavezette Rositát a zsiráfhoz. Hátraszólt a fiúnak:

– Gyerünk, November.

November lehajtott fejjel állt mögöttük.

– Ott legalább egy kicsit kifújom magam.

– Csakhogy addig még… Szóval most minden a zsiráfon múlik.

– Nem szeretem, ha valami rajtam múlik. Az ilyesmi általában nem jelent semmi jót. De azért lehet rám számítani.

– Egyszerű az egész – mondta Arnold. – Csak arra kérlek, hogy dűtsd oda a fejedet a holdhoz. Hanyagul, könnyedén.

– Létra vagyok.

– Valami olyasmi. Aztán ha mind fent vagyunk, téged is felhúzunk.

– Ez biztos?

– De kérlek! November, beszélj a barátoddal! Beszélj a fejével!

Még mielőtt November megszólalhatott volna, Rosita átölelte a zsiráf egyik lábát. Két kezével átölelte azt a hosszú, vékony lábat.

– Soha nem tudnék megválni tőled!

Arnold fél szemmel Rositára sandított.

– Ez az olthatatlan ragaszkodás! Nos, azt hiszem, ez már egy vallomással is felér.

– Nincs többé kétely a szívemben – hallatszott a magasból. – Egész más van a szívemben.

November Arnoldhoz fordult.

– Mi van a szívében?

– Majd elmesélem, Novemberem. Majd egyszer máskor.

Arnold megérintette Rosita vállát.

– És kegyednek is csak azt mondhatom, kisasszony! Majd egyszer, nyugodtabb körülmények között.

Úgy álltak odalent a zsiráf lábánál, mint egy végtelen magasba vesző hegyvonulat alatt. Turisták kis csoportja.

– Indultok? – hallatszott fentről.

– Indulunk – felelte Arnold.

Hirtelen elnevette magát. Szinte hallotta Lim-Lom Jolánt. „Mondja, Arnoldka, mióta mászkálnak zsiráfok a holdban?” – Megengedem, csakugyan kissé különös. Akárcsak az egész expedíció, de hát…

Egy darabig eltűnődve ingatta a fejét, mintha Lim-Lom Jolánnak magyarázna valamit. Lim-Lom Jolánnak, aki, ha holnap erre jár, nem talál itt senkit.

Hátrafordult, mintha keresne valakit. Talán nem is éppen Lim-Lom Jolánt. Talán valaki mást. Lehet, hogy Csimut? Miért ne? Csakugyan: miért ne rohanhatna ki Csimu a kertbe? „Arnold! Hol vagy?! Hallod? Arnold! Soha többé nem hívlak Kukunak! Még kevésbé Kukkantyúnak! Csak gyere vissza! Holnap nyit a szállodám! Te leszel a díszvendége. Úgy vonulsz be, mint a szálloda díszvendége. Arnold, hol vagy, Arnold? Arnold!”

Lehet, hogy a filmtudományok doktora bolyong a kertben. „Arnold, beszélnünk kell! Bizonyos jelenségek merültek fel a filmben… meg kell vitatnunk.”

Ági rohan fel a dombon. „Hol vagy, Arnold Paskál? Hol a csudában bujkálsz? Tudom, hogy itt vagy valahol. Valami bajod van? Légy szíves, ne játszd a sértődöttet! Ne húzd fel az orrodat! Ha tudni akarod, vitrinarnoldot kihajítottam. Nevetséges figura. Egyebet se tud, mint üveg mögött gubbasztani. Arnold, hol vagy? Haza kell jönnöd! Érted? Arnold!”

Csönd a kert mögött. A bokrok mozdulatlan, sötét tömbje.

Arnold még várt. Még mindig várt.

A zsiráf ismét megszólalt onnan fentről:

– Indultok?

Arnold megint csak azt felelte:

– Indulunk.

És most már csakugyan indultak. Láncot alkottak Arnold elgondolása szerint. Somló November mászott fel elsőnek a zsiráfra. Hátranyújtotta kezét Rosita Rántottának.

A zsiráf megremegett, ahogy a spanyol táncosnő rálépett. Remegés futott át rajta.

– Nyugalom! – intette Arnold. – Nem szeretem, ha a létra remeg.

A zsiráf felsóhajtott. Homloka nekiütődött a holdnak.

– Mindent összetör odafent! – aggodalmaskodott Arnold.

– Jövök már, zsiráf úr! – integetett Rosita. Legszívesebben felszaladt volna a zsiráf nyakán.

– Nem bánnám, ha idenyújtaná a kezét! – szólt utána Arnold.

– Ó, bocsánat! – A táncosnő hátranyújtotta kezét Arnoldnak.

Ő zárta be a menetet, Arnold Paskál. „Utóvéd vagyok. Ha visszazuhannak, agyonlapítanak. Mindegy. Megszoktam már, hogy enyém a felelősség.”

A zsiráf hátán megbeszélést tartottak.

– Odafönt egy kissé más a levegő – magyarázta Arnold. – Vigyáznunk kell a be- és kilégzéssel. Semmi esetre se kapkodva vegyük a levegőt. Mértékletesen, beosztással.

Ez félelmetesen hangzott.

November olyan kétségbeesett képet vágott, mint aki többé már nem is vesz levegőt.

– Arnold, maga odafent is járt? – álmodozott Rosita.

– Én már mindenfelé jártam. – Arnold hangjában egy kis sértődöttség.

„Ez a Rosita! Jön egy zsiráf, és ő egyszerre beleszeret. Mert erről van szó. Beleszeret egy jöttment alakba. Egy kerti zsiráfba. Egy kertekben kódorgó kerti zsiráfba. Egy csavargóba. Na jó, egy kedves csavargóba, akit meg kell menteni. De hát mégiscsak… Ott ülök mellette a díványon. Én, a hajdani bálnavadász. Orfeumtulajdonos. Színházigazgató. Mit igazgató! Színész és rendező egy személyben! A közönség bálványa! De ez még semmi. Színpadot teremtek Rositának. Siker. Világhír. És akkor egy zsiráf! Bandzsít a gyönyörűségtől, ha ránéz! Jó, rendben van, én nem állok az útjukba. Csinálják meg a nagy zsiráfszámot. Legyenek boldogok. Áldásom rájuk. De akkor is!”

Rosita, mintha megérzett volna valamit, Arnold felé nyújtotta a kezét.

Arnold pedig – mit is tehetett volna? – megfogta azt a kezet. Megfogta és megsimogatta. Majd felállt.

– Azt hiszem, most már kifújtuk magunkat.

Tovább… tovább…

A zsiráf nyakánál elengedték egymás kezét. Kúszás fölfelé. November olykor visszacsúszott. Rácsúszott Rositára, Rosita meg Arnoldra.

– Még jó, hogy én vagyok az utóvéd!

November sóhajtott egyet. Még szorosabban átfogta a zsiráf nyakát.

– Ne szorongassa annyira! – kérte Rosita. – Ne olyan görcsösen!

– Mit csináltál te tornaóra alatt? – szólt fel Arnold. – Fel voltál mentve?

„Legjobb lett volna odalent maradni – gondolta a fiú. – Velem mindig csak baj van. Hiszen már régen fönt lennének, ha én…”

– Nyugalom, Novemberem! És csakugyan nem ártana, ha lazítanál egy kicsit.

– Lazítsak?

– Lazíts!

Pillanatnyi szünet, ahogy a fiú kifújta magát. Aztán már nem szorongatta annyira a zsiráfot.

Kivilágított erkélyek és ablakok maradtak odalent.

Váratlanul egy felhő úszott Arnoldékra. Ragacsos vattacsomó. A levegő ritkulni kezdett. És akkor a fiú még egyszer megszólalt:

– Ha odafent leszünk, senki se fogja azt mondani, hogy itt a Somló Június? Somló Augusztus? Somló Február?

– Ettől ne félj! Egy rossz szót nem hallasz! Lehet, hogy jót se!

De Arnold ezt már csak úgy magában mondta. Meg azt is, hogy egyáltalán kikkel találkoznak majd odafent. Miféle alakokkal? Miféle lényekkel? Vagy éppen senkivel?

„Odafent megkapjuk a porondot – gondolta Rosita. – Miénk a porond. Megcsináljuk a műsorunkat, amit lentről nagyon is jól lehet látni. Mindenki láthatja majd azt a műsort.”

A levegő egyre élesebb.

Somló November mégse fázott. Pedig mintha kopár, havas tájat látott volna, ahogy egy kicsit fölnézett. Különben nem nagyon mert fölnézni. Legszívesebben behunyta volna a szemét.

Zsibbadás fogta el. Mintha nem is lenne súlya. Mintha kipottyant volna önmagából. Maga se tudta, miért, nevetnie kellett.

– Átszállok egy felhőre! Mindjárt átszállok!

Rosita: – A barátunknak megjött a kedve!

Arnold: – Azért lebeszélném erről az átszállásról. Kockázatos vállalkozás.

Magában pedig azt gondolta:

„Most már gyülekeznek odalent. Még éjszaka van, de az utcákon és tereken már gyülekeznek. Elterjedt a híre, hogy lehet látni valamit. Készül valami. Talán egy fiú fölfedezte a zsiráfot, ahogy a kert mögött mászkált. Egy fiú vagy egy lány. És akkor elterjedt a hír. Futótűzként terjedt. Az alvókat fölrázták. Kinyíltak az ablakok. Csimu is kihajol az ablakon. Álmosan pislog fölfelé. Horgos az ablak alatt. Ő is fölfelé bámul. A filmtudományok doktora magára kapta házikabátját, kirohan az utcára. Az csak természetes, hogy a kis Ági is vele tart. A nagy Ági se maradhat otthon. – Mit rohangáltok éjszaka? Meg tudnátok mondani? – A filmtudományok doktora semmit se tud mondani. Az én kis barátnőm felmutat az égre. – Anyu, hát nem érted? Mindjárt meglátjátok Arnold Paskált!”

Egyszerre csak Somló November előtt volt a zsiráf feje. De csak a feje. Ahogy úgy odatámaszkodott a holdhoz. Az éjszaka tépett felhői között úszva, azzal a bánatosan csillogó tekintetével.

November egy mozdulatot tett, mintha tovább akarna kapaszkodni.

A zsiráf rászólt:

– Talán mássz a képemre!

A fiú makogott valamit, hogy elnézést, meg hát ő igazán…

A zsiráf megint rászólt:

– Nyugodtan leszállhatsz rólam.

A fiú fél kézzel még a zsiráf nyakát fogta. Mint egy villamosmegálló oszlopát. A végállomás oszlopát. Lassan elengedte. Belépett az égbe.

Utána Rosita Rántotta.

A spanyol táncosnő odasimult a zsiráfhoz.

– Te kedves!

Könnyedén átlendült az éjszakai égbe. Bizalmatlanul körülnézett.

– Hát ez ilyen?

– Ilyen, kedves Rosita – szólalt meg mögötte Arnold. – Mással nem szolgálhatok.

Nem szolgálhatott mással. Ez volt az ő égboltja. Arnold égboltja. Szétgurult csillagokkal, lompos, éjszakai felhőkkel, lehetetlenül behorpadt holddal.

Akárcsak egy hatalmas kristályvizes üvegbe kerültek volna. Szétszórt csillagbuborékok közé. Valamilyen furcsán derengő fény világított.

A zsiráf még mindig a holdhoz támaszkodott, mint egy gázlámpához.

– Csak azt szeretném megemlíteni, hogy legalább háromnegyed részben odalent vagyok.

Arnold a fejét ingatta. „Ez a fanyar, kissé kesernyés hang! Meglehetősen átvette a stílusomat. Hiába, az én elsöprő egyéniségem!”

Rosita: – Talán hagyjuk most a maga elsöprő egyéniségét, Arnold, kérem!

Arnold: – Jó, jó, tudom mi a kötelességem! – „Milyen ingerült a kisasszony! Még sosem beszélt velem ilyen hangon.” – Természetesen nem hagyjuk cserben a barátunkat.

November a csillagok között ácsorgott. Nézte, nézte, ahogy a hold fénye átvilágította a zsiráf fejét. – Még sohasem láttam ilyennek!

Rosita elbűvölve: – Tünemény! Valóságos tünemény!

A zsiráf elveszetten: – Kisasszony! Ha valaha még egészben akar látni…

Rosita Arnoldra nézett. Egy pillantást vetett rá.

Arnold intézkedett:

– Novemberem! Megfogod a zsiráf nyakát, lassan, óvatosan felhúzod. Mint egy létrát.

Rosita némi szemrehányással:

– Azért ő mégse létra!

– Nem azt mondtam, hogy létra! Azt mondtam, mint egy létrát! Mint egy kihúzható és összecsukható létrát. – „Most már minden szavamba beleköt! A szerelem elvette az eszét.”

Megint csak láncot alkottak.

Somló November megfogta a zsiráfot úgy az álla alatt.

(Gyöngéden! Gyöngéden!) Arnold megfogta November derekát. Rosita meg Arnold derekát.

Arnold kiadta a jelszót:

– Húzd!

November húzta.

A zsiráf vicsorított, mint akinek eltörik az állkapcsa. Egyáltalán: mint aki darabokra esik szét. De aztán mégiscsak fent volt. Meglehetősen szédelgett. Novemberék nagy nehezen talpra állították. Majd ahogy még mindig támolyogva szétnézett a csillagok között:

– Hol a Dél Keresztje?

Arnold bosszúsan:

– Na tessék! Most keressem meg neki a Dél Keresztjét!

Gondterhelten hajolt előre, mintha a csillagok közül mégiscsak elő akarná kotorni a Dél Keresztjét.

– Jobb ötleted nincs?

– Csak a tájékozódás miatt.

– A tájékozódást bízd rám!

– Arnold, hát nem csodálatos?

– Mi olyan csodálatos, kedves Rosita?

– Hogy így ismeri a csillagokat! Azt hiszem, hogy a mi zsiráfunk mégiscsak egy széles látókörű zsiráf!

Arnold olyan sötét képet vágott, hogy a táncosnő elakadt. Majd szinte fuvolázva:

– Persze ami a tájékozódást illeti, hát azt rá kell bíznunk Arnold Paskálra!

Egy felhő csúszott Arnold alá. Ráült, hogy úgy hallgassa Rositát. De az már elhallgatott.

A zsiráf lehajtotta nyakát, azt a bánatos sorompót.

– Elnézést az előbbi okvetetlenkedésért! Dél Keresztje meg ilyesmi…

– Semmiség! – legyintett Arnold Paskál.

November végigsimított a zsiráf nyakán, mintha meg akarná nyugtatni.

Arnold a felhőn csücsült, és úgy nézte ezt a társaságot.

„A csapat… az én csapatom. Mégiscsak jó, hogy így együtt vagyunk. Akárhogy is, Rosita elragadó teremtés! Világszám lehet az én irányításom mellett. A zsiráfban van valami megható szerénység. Egyébként zsiráffal még nem dolgoztam. Az biztos, hogy komolyan kell foglalkoznom vele. Csak ne lenne olyan érzékeny. Túlságosan érzékeny. És a derék Somló November! Csak sajnálhatom, hogy az én kis barátnőm nem akadt vele össze. Bár ki tudja, talán még nem reménytelen. Ki tudja!”

Ahogy ott üldögélt a felhőn, egyszerre csak kibukott belőle:

– Árpát kapott… és éppen nyaralás közben, a Balaton mellett!

– Árpát? – kérdezte November. – Ki kapott árpát?

– Egy bizonyos Ági – szólt közbe Rosita. – Ó, én már annyit hallottam róla!

Arnold, úgy maga elé:

– Édesapja, a filmtudományok doktora, örökké huzatot csinált, ő volt a huzatok nagymestere, így aztán nem csoda, ha a kislánynak valósággal bedagadt a szeme.

– A szememmel még nem volt bajom. – A zsiráf elgondolkozva lógatta a fejét. – Nem mondom, a gyomrom kissé gyenge, de a szemem… És mi történt azon a nyáron?

– Régi história ez – Arnold felállt a felhőről. – Senkit se akarok ilyesmivel untatni. Csak úgy eszembe jutott. Fölmerült bennem. Nem fontos. Lényegtelen. Különben is körül kell néznünk.

– A porondon? – kérdezte Rosita.

– Igen, a porondon.

A zsiráf felemelte a fejét.

– És merre van az a porond? Bocsánat! Nem kérdeztem semmit.

– Hát akkor, főnök… – (Somló November, mintha utasításra várna.)

Arnold Paskál ránézett, és elmosolyodott.

– Itt nincs főnök, Novemberem! Nincs semmiféle főnök.

Elindult, hogy odafent az éjszakai égen megkeresse a porondját.

Utána a többiek. Rosita Rántotta spanyol táncosnő, a szökevény zsiráf és barátja, Somló November.

Csöndesen baktattak a csillagok fehér porában.