Tépett füzetlapok

„Kimaradtam” a Rádióból a Barabás-ügy miatt. Ennek is vége, ez is megszűnt, mint valamikor a tanárkodás. Az iskola, ahol évekig tanítottam, kint van Pestszentlőrincen. Hajnali villamosozás tartozott az iskolához, házak és kertek, utak, amik mind elmaradtak, megszűntek, amikor kitettek a pestszentlőrinci általánosból. Most megint eltűnt egy út, egy városrész – a Rádió környéke. Nem mentem többé végig a hosszú és egy kicsit örökké hűvös Sándor utcán, nem ültem be az eszpresszóba, a Rézangyal vendégei közé. Egy csomó ember is elmaradt. Fabulya, akivel közösen írtam néhány rádiójátékot, Turcsányi, akinek esküvőjén tanúskodnom kellett volna, de éppen akkor történt az az „ügy” a Rádióval. Ezek az emberek nem voltak a barátaim, mint ahogy sosem volt barátom, de megszoktam őket, és most hiányoznak.

Az első időben alig jártam ki hazulról. Azt gondoltam, figyelnek a Barabás-ügy miatt. Volt néhány följegyzésem az iskoláról, a gyerekekről, akiket tanítottam. Megsemmisítettem ezeket az írásokat, pedig nem volt bennük semmi egyéb, mint néhány életrajzi adat, följegyzés.

De nem figyelt senki, egyáltalán nem törődött velem senki.

Üres, halott nap. Semmi dolgom, nem is mehetek sehová. Egyelőre van egy kis félretett pénzem, hiszen Barabás „jól futtatott” a Rádiónál, de aztán?…

Lehunyom a szemem, de anyám már mozog körülöttem. Kezdi a napot, kezdi a napomat. Úgy teszek, mintha aludnék, közben a szemem sarkából figyelem görnyedt, törékeny alakját, hogy tesz-vesz a szobában. Tétován tapogatózik a bútorok között, kihúz egy fiókot, belebámul. Mióta a szemét operálták, nehezen mozog. Itt áll az ágyamnál. Figyeli, ébren vagyok-e már. Szólni nem szól, de addig áll itt, amíg megmozdulok. És akkor már érzem, hogy forró a testem, minden tagom viszket a dühtől.

– Anyám…

– Reggelizel, fiam?

– Még nem, majd később.

– Gondoltam, mész valahova.

– Miért mennék?

– Csak úgy gondoltam…

– Hova mennék?

– Nem tudom, fiam. Talán a Rádióba.

– Annak már vége, nagyon jól tudja.

– Akkor máshova.

– Mi az a máshova?

Áll az ágyamnál, hallgat. Aztán amikor megszólal, könnyes a hangja.

– Én nem tudom, hogy leszünk.

– Én se tudom! Miért kell azt nekem tudni? Különben is meddig akarja még ezt tudni?

– De fiam…

– Hatvanéves, és még mindig azon gondolkozik, hogy leszünk. Engem nem érdekel… Érti? Nem érdekel!

Lassan, botorkálva kinyújtja felém a kezét. Összehúzom magam.

Nem talál ide a keze.

– Ha akarsz valamit csinálni, fiam, valami olyat, hogy… Akkor szólj nekem, ne hagyj itt egyedül, tudod, hogy vak vagyok…

Lehull az ágy szélére, egyre azt motyogja. – Ne hagyj itt egyedül…

Én meg látom, hogy majd vakon bolyong az üres szobákban, megérint egy párnát, egy takarót. Ha itthagynám, ha egyszer meg merném tenni.

Anyám később ott ül egy kis széken a nyitott ablaknál. Szemüvege még sötétebb a napfényben, keze ölében összekulcsolva. A bőrét süti a nap. Nem szól, nem kérdez semmit, de az egész teste csupa várakozás. „Hova mész? Mit csinálsz?”

Egy feljegyzés akad a kezembe. Ákos Zoli írása, egy tanár ismerősömé. „Szabadság-hegy… Perlné.” Alatta egy telefonszám meg dátum. Ez az a gyerekotthon… kiskorú bűnözők meg hülye gyerekek, a jó ég tudja…

Anyám föláll, becsukja az ablakot. Abban a mozdulatban már benne van, hogy én elmegyek a Szabadság-hegyre, elmegyek Perlnéhez.

– Kikísérlek, becsukom az ajtót.

Az utcán is magamon érzem a tekintetét.

Elolvasom a cédulát, megyek, hogy elfoglaljam az állást. Gnadentürné azt mondja majd anyámnak: „Hogy magának milyen áldott gyereke van!”

Fogaskerekűvel kell fölmenni a hegyre. Odaülök az ablakhoz, nézem, ahogy lassan emelkedik velem a táj. Villák, kertek, ablakok emelkednek velem, majd süllyednek vissza. Az egyik ablakban dagadó párnák, a másikban egy kabátot porolnak.

A fogaskerekű csikorogva megáll. Fönt vagyunk a hegyen.

Kertek alatt visz tovább az út. Előveszem a cédulát. „Szabadság-hegy… Perlné…” Anyám azt mondja majd Gnadentürnének. „Egy szót se szólhatok! Az én fiam gondoskodik rólam…”

Roskatag, rácsos kapunál megállok. A kapu megvan, de a kerítést elhordták.

A kert üres, nincs benne senki. Nem véstek neveket ebbe a fába. A lehullott sárgászöld levelek belerohadnak a földbe.

A lépcső mellett egy nő áll, és néz rám. Feje bekötve, kezében lábas.

– Keres valakit?

– Perlné…

– Bent van az irodában.

Az iroda a lépcső mellett, ki is írták nagy betűkkel.

Magas homlokú, vöröses arcú, ősz nő fogad odabent fehér köpenyben egy írógép mögött. Kiflit eszik, és két ujjal pötyögteti a billentyűket. Előtte az asztalon félig üres tejesüveg. Ahogy belépek, leteszi a kiflit.

– Az elvtárs?

Ákos Zoliról mondok valamit, meg hogy miért is jöttem. Közben a falat nézem a nő mögött.

– Azt mondja, tanár?

– Utoljára Lőrincen tanítottam.

– És?…

– El kellett mennem, rám húztak valamit.

– Fegyelmivel ment el?

– Nem… azazhogy megállapodással… illetve önként…

– Értem…

Valaki ököllel veri az ajtót. Bebukik egy vékony, maszatos gyerekarc. A haj felkunkorodik a fülnél, mintha sokat ráncigálnák. Vigyorogva néz az asszonyra. Az feláll.

– Mi az? Te ma nem mentél iskolába?

– Betegen menjek?

– Miért nem vagy a betegszobában?

– Takarítanak.

– Mit keresel itt?

Vékony, gyűlölködő rés a fiú szeme. Perlné hozzálép, megfogja a vállát.

– Menj föl a szobádba.

– Ha még egyszer megüt… engem vagy a Sípost…

– Menj föl a szobádba.

A gyerek rám néz. Kifelé hátrál, mintha láthatatlan zsinóron lassan, részletekben húznák ki az ajtó elé.

– Sok baj van velük – mondja az asszony. – Szeretet kell ide, türelem.

Nesztelenül nyílik az ajtó, éppen csak egy résnyire. És ebben a résben megjelenik a gyerek lába. A kopott orrú cipő a lógó pertlivel, a lötyögő zokni. Vékony, meztelen lábszár, összeaszott, ráncos kis fej a térd.

– Csukd be az ajtót, Villányi.

A térd nem mozdul.

– Ha még egyszer megütik Sípost… – hallani kintről –, ha még egyszer megütik…

Perlné sovány vállát nekidűti az ajtónak. A gyerek hirtelen elkapja a lábát, kintről dörömböl.

– Ha még egyszer megütik a barátomat! Ha még egyszer megütik!

Perlnét mintha az ajtóhoz kenték volna.

– Az egyik nevelő megverte a barátját – mondja, ahogy felém fordul. Többet erről nem beszél. Felírja a címemet. Megkérdi, megvárom-e, amíg a gyerekek hazajönnek az iskolából. Nem árt, ha minél előbb megismerkedem velük.

Egyedül hagy a közös étkezőben. Homályos, sivár terem. Sötétzöld fal, kopott, barna asztalok, székek. A szürke ablak elfogja a napot.

Nyikorog az ajtó. Alacsony, zömök férfi áll előttem kifakult cserkészingben. Nyakában síp. Két keze a zsebében – idülten vigyorog. Olyan, mint egy kócos törpe ló, a fejét is úgy rázza, akárcsak ügetés közben.

– Zsámboky!

– Gráf Micu!

Aztán csak nézem ezt a törpe lovat, és még mindig nem hiszem el, hogy itt van. Az egyetemen láttam utoljára… elsikkasztott valami pénzt, lecsukták. Hallottam, hogy kiszabadult, hallottam, hogy át akart jutni a határon, hallottam, hogy…

Áll és vigyorog…

– Öregem, te itt?…

– Hát te?… Te?…

– Nevelő vagyok.

– Én meg már voltam odabent az irodában.

– Ide akarsz jönni? Ide?

– Miért?

– Tudod, kik vannak itt? Micsoda gyerekek?

– Az előbb láttam egyet az irodában. Megverték a barátját.

– Ja, a Villányi? Mit mondasz, hogy megverték a barátját? Az a felesége volt.

– Hogyan… a felesége?

– Úgy élnek, mint a házastársak. Az egyik nevelő megverte a Sípost, a Villányi meg fogja bosszulni. Nyugodt lehetsz.

Egy darabig hallgat, aztán azt mondja:

– Perlné elődjét elvitték.

– Elvitték?

– Na igen, a rendőrség. A gyerekek ellopták a takarókat, átcsúsztatták egy bandának. – Kis szünet után. – Az egyik fiú tagja volt a tizenkettőnek.

– Miféle tizenkettőnek?

– Akiket Sándor Béla fölvitt magához, és ott aztán… Tudod, Sándor Béla… Nem hallottál a vallomásáról?…

– Valamit hallottam. Egy barátom mesélte, aki a bíróságon…

„A fiú ott feküdt a díványon. Nem akartam megölni, rátettem a cipőjét a kályhára, hogy megszáradjon, elnyűtt, kis cipő volt… Összezsugorodott ott a kályhán. Mit csináljak? Nem engedhettem ki mezítláb… Bambit akart inni a fiú, egy üveg bambit…”

Erre emlékeztem a vallomásból.

Kintről gyerekhangok. Gráf Micu megfogja a karomat.

– Megjöttek az iskolából.

Kimegyünk a kertbe.

Gyerekek kis csapata jön az út felől – át a kerten. Hónuk alatt táska, könyvek salátája, kilógó füzetlapok. Kettős sorokban jönnek. Elöl egy nyurga, vörös hajú fiú barna svájcisapkában.

Gráf és Perlné a vöröshajú elé mennek. Két oldalról indulnak felé, mint egy küldöttség tagjai.

A vöröshajú fölemeli a kezét.

– Állj!

A csapat megáll. Ketten még egy kicsit továbbmennek.

Perlné és Gráf valami kínai mosollyal fogják közre a vöröshajút.

– Remekül hazahoztad a társaságot, Vendel!

– Tudtam, hogy rád bízhatom a többieket…

Gráf mozdulatlan arccal súgja. – Múltkor beültek egy üres kriptába zsugázni. – Aztán hangosan a vöröshajú felé. – A Vendelnek két alma jár!

Vendel eltátja a száját, fejét lógatja, alulról fölfelé néz Gráf Micura.

– Ferenc, kérem, foglalkozzon a fiúkkal.

Perlné ezzel visszamegy az irodába. Gráf foglalkozik a fiúkkal. Belefúj a sípjába.

– Sorakozó!

Vendel felnéz a földről.

– Sakkozzunk, papi.

Gráf szájából kiesik a síp.

– Sorakoztasd a fiúkat, Vendel! Te vagy a parancsnok… milyen parancsnok vagy, Vendel?

– Tud sakkozni a barátod, papi?

Azzal már vonszolnak egy pad felé, Gráf Micut ketten tolják hátulról. A padon kopott sakktábla. Vendel ül le sakkozni egy kis szőke fiúval. A figurák oly kopottak, mintha esőben áztak volna. A ló orra letörve, két paraszt helyett két fekete gomb. A kis szőke felállítja a két sereget. Vendel végignéz a táblán, aztán egy mozdulattal lesöpri az egészet.

– Ilyen hülye! Még nem is választottunk, és ő már felállítja nekem a feketét… Persze, mert ő akar kezdeni!

– Én nem azért állítottam fel, én csak azért…

– Ki kérdezett? – És mielőtt még a kis szőke egy szót is szólhatna, villámgyorsan arcul vágja. Az feljajdul, maszatos kezével arcához kap. A következő ütés a kezén csattan. Vendel fél kézzel elkapja a nyakát, lerántja a földre.

Egy fiút úgy vágnak fejbe, hogy ordítva rohan az iroda felé. De még útközben elgáncsolják, és a lábánál fogva vonszolják vissza.

Gráf áll a padnál, a feldöntött tábla mellett, és sípol.

Vörös Vendel maszatos ördögarca bámul rám a földről. Két térde között a kis, szőke, beszorult fej. Egy mozdulattal felrántom Vendelt – két pofon csattanása. Térden rúg, hogy hátratántorodok, aztán már ott áll a fánál, kezében kődarab.

Gonosz manóarcok fordulnak felém a kertben. Megmozdulnak a bokrok, elindulnak, fűcsomók csúsznak előre.

– Verekszik! A papi barátja verekszik!

Gráf sípol.

– Fa mögé! Ugorj egy fa mögé!…

Mintha élesen fültövön vágnának. Egy pillanatra elzsibbad a fülem, aztán érzem, hogy elönti a vér.

Állok a fa mögött, valaki fogja a karomat. Gráf Micu.

– Abbahagyják – súgja –, majd abbahagyják.

A fa törzsén még két kavics koppan, aztán csönd.

A kert túlsó végében labdát dobál egy gyerek. Perlné jön felém. Halványan elmosolyodik, ahogy rám néz.

– Azt hiszem, jó lenne, ha lemosná…

Visz a mosdó felé. Gyerekek futkosnak körülöttünk. Vendelt is látom… Gráffal beszélget. Gráf pénzt ad neki.

– Tíz Kossuthot…

– Egyet elszívhatok, papi?

– Egyet elszívhatsz.

Csöpög a csap, sikálom a fülemet. Perlné a szeretetről beszél.

– Türelem kell ide… türelem. Majd, ha jobban megismeri őket, itt lakik köztük. – A gyerekek után néz, ahogy bemennek az ebédlőbe.

– Sokat nem tehetünk értük.

Bádoghang szakítja meg a csöndet. Odabent az ebédlőben kanalakat vernek a tányérokhoz. Gráf idegesen remegő hangja.

– Tedd vissza az asztalra!

– Nem vettem el semmit, papi!

– Tedd vissza!

– Nem vettem el semmit!

Az ajtó fölpattan, Gráf Micu arca szürke, prémsapka a haja, mintha egy pillanat alatt átnedvesedett volna.

– Villányi eldugta a kést!

– Villányi?

– Megesküdött, hogy megbosszulja a barátját…

Perlné lehunyja a szemét, halálosan fáradt az arca.

– Azt hiszem, be kell mennem.

Egyedül maradok. Értelmetlen, alvilági zsivaj a teremből… földűl egy szék, a kanalak ütemesen csörömpölnek a tányérokon.

Kimegyek a házból, valósággal futok lefelé.

Soha nem térek ide vissza többé. Nem akarok emlékezni erre a helyre.

 

*

 

– Indulsz már, fiam?

– Igen, anyám.

– Ott fogsz lakni?

– Szombaton hazajövök.

Indulok, hogy elfoglaljam helyemet Perlné intézetében. Kezemben kis bőrönd. Csak éppen a legszükségesebb holmik, amennyi egy hétre elég.

Anyám jön utánam. Vak keze egyik bútorról a másikra siklik.

– Kikísérlek, fiam.

– Maradjon, anyám.

Jön mögöttem az előszobában, utánam néz az ablakból.

Perlné kilencre vár. Még ma elfoglalom a helyemet az intézetben. Felügyelek az ebédnél, amikor a növendékek leülnek bádogtányérjuk mellé. Ebéd után csendes pihenő, aztán szabad foglalkozás. Éjszakára egy kis fülkém van a hálóterem mellett.

Szombatonként hazajövök anyámhoz.