Egy esküvőElőször a tanúk jöttek – Zsámboky a Mária Terézia tér felől, Fabulya a Körútról. Csak Turcsányi és a menyasszonya nem voltak sehol. Zsámboky kiskabátban, napszemüvegben, ami kerek arcát még gömbölyűbbé tette. Zakója vékony, hosszú vonalban rojtosodott. Oly elegánsan, akár egy monokli zsinórja. Fabulyán felöltő, kalap, sálja körültekerve, hóna alatt könyvek. Szorosan a fal mellett jött, keményen kopogott szöges cipőjében, és mintha csak maga után húzná az utcát. Aztán ott volt Zsámboky mellett a tanács épületénél. Egy darabig figyelmesen nézte, aggályos, rejtélyes arccal, aztán kibukott belőle. – Na mi van?… Hallottad, mi történt a Rádiónál? A Barabást kirúgták. Zsámboky hallgatott, előrenyúló árnyékát nézte. Csak egy villamos csörömpölése zavarta meg a csendet. Zsámboky végre megszólalt. – A Barabást kirúgták? De hiszen a múlt héten adott egy regényt, hogy írjak belőle hangjátékot. – Mindegy, öregem. Tudod, hogy van ez?… Fabulya hirtelen körülnézett. – Hol van ez az állat Turcsányi? Mit gondol, meddig várunk?! – Talán meggondolta magát. Nevettek. Zsámbokynak megint eszébe jutott Barabás. – Sok munkát adott nekem, futtatott. – Hát, öregem… – Fabulya a sálját húzogatta. – A fene egye meg ezt a Turcsányit. Egyáltalán, miért nősül? – A nő akarja, beleszeretett. – Turcsányiba? – Megmérgezte magát, mert a szülők nem akarták a dolgot. Mi az, hogy nem akarták? Egyszerűen kirúgták. – Igaz, hogy Turcsányi volt a diliházban? – Flepnije is van, nekem mutatta. De már igazán jöhetnének! – De hát miből fognak élni? Abból a pár fordításból, amit Turcsányi összeüt a Rádiónál? Hallgattak egy kicsit. Fabulya egy poros fa körül keringett. Úgy kérdezte. – Hol akadtak ezek össze? – Télen, a Gellérthegyen. Lementek a sarokig. Turcsányi még mindig nem jött, sem a menyasszonya. Fabulya homlokára tolta kalapját. – Adj egy tippet. Bábjátékot kell írnom a színszappanról. Mit lehet írni a színszappanról? A szempontok! Hol is… hova is tettem a szempontokat? Ahá, itt van. – És egy cetliről olvasta. – Benne kell lenni a továbbtanulásnak. – Ja, meg a babahintőpor! Ez a másik bábjáték. Most mondd, öregem!… És délután meg kell írnom egy falvédőverset, aztán két Ronsard-fordítás a Világirodalmi Antológiának. – Te ilyet fordítasz? Ronsard-t? – Soronként hat forintért. – Ha én ilyet kapnék! De ezt nem lehet így, hintőpor meg falvédő között, ennek neki kell feküdni. – Ebből nem élek meg. – De hogy csak így lekend!… Nem, ezt azért nem lehet. Az iskolában is azt akarták, hogy Madáchot két órában adjam le. Képtelenség! Hogy gondolhatnak ilyet?! – Már megint ezek az iskolai dolgaid. Zsámboky felkapta a fejét. Akart valamit mondani, hogy ezek nem iskolai dolgok, itt másról van szó. De nem szólt semmit. Mit is mondhatna Fabulyának. Soronként hat forint, ez neki Ronsard. Aztán megint Barabásra gondolt. – És nem mondják, hogy nagyon is futtatott engem a Barabás? – Nem hallottam. – És hogy eltettek az iskolából, ahol tanítottam? – Arról se hallottam. – Rám húzták a vizes lepedőt. – Nem hallottam róla. – Tudod, ha a Rádió is bedöglik… Fabulya megint a fa körül keringett. Zsámboky nézte, nézte, és úgy meggyűlölte. Törődik is ez valakivel? Tőle ugyan kirúghatnak a Rádiótól, akár felfordulhatok. Új kabátja van, sálja… mindig kap munkát, meg az üzletei… Fabulya fél kézzel átölelte a fát. – Ott jönnek! Egymásba kapaszkodva jöttek. Turcsányi és a menyasszonya. Turcsányi lemberdzsekben, amiről lesírt, hogy mástól kapta, és barna nadrágban. Úgy rázta a fejét, mint egy portörlőt. A szemüveges, sovány lány valósággal hozzátapadt, mint akinek ezenkívül senkije és semmije sincs. Zsámbokynak elszorult a szíve. Ebbe kapaszkodik, ebbe a Turcsányiba! Turcsányi megállt előttük, kirázta a fejét. – Micsoda zűr! Valaki beköpte az Ilus szüleinek, hogy dühöngő őrült voltam. Hát ilyet… most képzeljétek… Pedig csak egy hétig voltam zárt osztályon. – Én mondtam anyusnak, hogy te csak egy hétig, és hogy ez az egész aljasság! – A szülők megvadultak. És még hogy esküvő?!… Velem! Le akarták kötözni az Ilust… – Miért nem téged? Te vagy az őrült. Turcsányi úgy nevetett, mint akit összeráznak. – Tényleg, miért nem engem? Hallod, Ilus, mit mond Fabulya? Miért nem engem?!… Ilus átfogta a fiú vállát. Nem nevetett, egy csöppet se nevetett azon, amit Fabulya mondott. Egyre csak azt ismételgette: – Aljasság… micsoda aljasság! Hanem most már sietni kellett. Hiszen Turcsányi csak úgy lejött Ilusssal, hogy „megbeszélik a dolgot”. De hátha a szülők gyanút fognak?… – Gyorsan nyélbe kell ütni a dolgot! Így mondta Turcsányi, nyélbe kell ütni. Közben vihogott, és az arca még borostásabbnak látszott. Aztán előrefutott Ilussal – fel a tanács széles, hatalmas lépcsőjén. Utánuk Zsámboky és Fabulya. Zsámboky megint látta, hogy fogja a nő a fiú karját. És ez most már így lesz – majd végigsimítja Turcsányi haját. – Borbélyhoz kéne menned… – Félszeg kis mozdulatok az őrület ellen. Bevágtattak egy homályos terembe. – Anyakönyvi hivatal. Onnan ajtók nyíltak, de hogy mögöttük szobák is voltak… Turcsányi benyitott egy ajtón, eltűnt Ilussal. Zsámboky és Fabulya kint maradtak a tanúk termében. Egy szék megreccsent, valaki felsóhajtott, és mintha egy sötét folyó zúgna körülöttük. Zsámboky és Fabulya felmásztak az asztalra, a lábukat lóbázták. Ahogy felnéztek, Turcsányi állt előttük, és mintha már régen beszélne hozzájuk átizzadt ingben, kopott lemberdzsekben és olyan, de olyan riadt tekintettel: – Fiúk! Rémes kátyúba kerültem! Harminc forint kell, anélkül nem megy… Valami adóról beszélt meg bélyegről, és hogy már kért az altiszttől, de annak nem volt pénze. De talán Fabulya ad, vagy Zsámboky? Fabulya lecsúszott az asztalról. – Hát nekem ebből elég! Nem, ezt azért nem lehet… itt nyavalygunk egész délelőtt, és most még… na nem!… – De értsétek meg! Holnap lejön az utalásom a Rádiónál, csak addig, csak most… Lehet, hogy még délelőtt lesz pénzem. Nem adott Fabulya, és nem adott Zsámboky. Zsámboky Fabulyát figyelte. Szép kis alak, tele van pénzzel, és nem ad. Amennyit ez keres, csak könyvekkel! Eladja mások könyvtárát… Egyáltalán, láncos volt az ostrom után… és ha ő nem ad, hát majd éppen én!… Turcsányi egyiktől a másikhoz táncolt. – Fiúk! Fél egyre szerzek pénzt… addig lejön az utalás a Rádiónál, kiharcolom… fél egyre… fiúk… Kérek a Vargha Kálmántól, átmegyek a könyvtárba… Szaporán beszélt, valósággal lökte magából a szavakat. Egyszerre elakadt, arca megmerevedett, kifeszült. Szemét félig lehunyta, és valahonnan nagyon mélyről szívta magába a levegőt. Az egész ember elsüllyedt. Aztán megint felbukkant, és újra kezdte, de most már akadozva, mint aki közben elfelejtett beszélni. – Elrohanok a… – Nem érdekel, Turcsányi! Nem érdekel! Otthagyták Turcsányit. Lent a kapuban Zsámboky megkérdezte: – Visszajössz fél egyre? – Talán, nem tudom, lehet, azt hiszem… És Fabulya elvágtatott a Körút felé. Zsámboky utánanézett. „Megint valami üzlet után fut, könyvet ad el, lemezt… hogy tud ez keresni!…” Egy villamos mászott elő a Mária Terézia tér felől, homlokán, ablakán feliratok, zászlók. Így jött a zászlódíszek és csokrok mögött sárgán, kopottan. Zsámboky aztán elment abba az eszpresszóba, közel a Rádióhoz. A Rézangyal vendégei – micsoda brancs! Írók, átírók, négerek, gegírók, csasztuskaszerzők… Döng a dob a dzsungelben: – Át kell írni! Át kell írni! Nem is írnak, szinte mindjárt átírják az „anyagot”, először úgysem megy át a kézirat, hatszor is visszadobják a szerkesztők, lektorok, szuperlektorok. „Hogy képzeli? Dolgozza át, barátom!” Fölöttük a Rézangyal előredől a csillogó eszpresszógépnél. Fortyog, bugyborékol a kávé, könnyű gőzben száll a nő arca. A bronzvörös haj fekete a választéknál, az egész nő egy kicsit vékony, lapos. De mégis, ahogy ott áll, vakító, fehér köpenyében, bronzvörösen!… – Esküvőről jövök. A Rézangyal alatt reszkető párában úszott a kis feketéspohár, a gép sistergett. Aztán csavart egyet rajta, és csend lett. – Esküvőről? Zsámboky elkezdte: – Turcsányi, az az őrült alak… Ismeri, ide is bejár, mindig borotválatlan, soha nincs pénze… és most megnősült! Már a kisasszonyok is Zsámbokyt hallgatták, de ő csak a Rézangyalt leste. (Elmegy a géptől a kasszához, de azért figyel. Kérdez is valamit.) Zsámboky a géptől a kasszáig kísérte, aztán megint vissza a kasszától a gépig… – így sétáltak a pult két oldalán. – Hogy milyen a felesége? Hát istenem… (Jövő héten délutános lesz a Rézangyal, esetleg haza lehet kísérni. Igaz, olykor bejön érte a férje, és ki az a férfi, aki újabban?…) – Mondja, Zoltánka, akad nő, aki egy ilyenhez hozzámegy? – Akad. – És hogy nem tudtak megesküdni? – Harminc forint kellett volna. Zsámboky mindent összekapart Turcsányiról, kimérte ezt az életet, a szegénységét, a tébolyát, és közben szinte látta, ahogy ott ül Turcsányi az albérleti szobájában. Hideg, szűk, cellaszerű szobában – magasra tartott fejjel, mereven bámulva valahova. Kabátban ül, gőgösen, magányosan, mint egy fogoly honvédtiszt Kiss Ernő vagy Pöltenberg seregéből. – Ne mondja, már az apja sem volt normális? – kérdezte a Rézangyal. – Egyszer a Turcsányi apja… De ezt már a kasszának mondta Zsámboky. A Rézangyal a gépnél sistergett. Előtte az a férfi, aki újabban… Valaki megfogta Zsámboky karját – a kis Vajda, a Rádiótól. – Menj fel a Szász Pipuhoz, fel kell dobni azt a jelenetet. – Miféle jelenetet? Mit kell feldobni? – Azt a rádiójelenetet a spanyol koldusról, nagyon lapos, Pipu mondta. Zsámboky beleköszönt a gőzbe a Rézangyalnak, aztán ment Szász Pipuhoz, hogy feldobja a jelenetet. Az utca egyszerre csak megtelt csattogással, mintha harci kocsik dübörögnének rajta végig. Zengett az aszfalt. – Zsámboky a falhoz húzódott. – Rollerosok vágtattak el mellette iszonyú csattogással. Elöl egy kék inges fiú, felsőtesttel a rollerhez tapadva, fél lába a rollerhez szorítva, a másik lába repült a kövezeten – mögötte a többi, akárcsak valami római kocsiversenyen. – Drugits!… Hajrá, Drugits… verd rá! A nézők, apró kis koszos szőrcsomók, piszkosan, mezítláb rohantak kétoldalt a járdán, és üvöltöttek. – Szorítsd, Drugits! Schwolik, ne hagyd! Zsámboky egy szédületben állt a falnál. – Drugits rollerje zúgott el előtte. A rolleren keresztbe téve egy papendeklidoboz, az oldalkocsi. Abból hajolt ki merész ívben egy kisgyerek. Fél arca szinte súrolta az utat – fül a flaszteren. Aztán, ahogy kitisztult a kép, Zsámboky Fabulyát látta a túlsó oldalon. Egy szemüveges lánnyal állt Fabulya. A lány valami földöntúli áhítattal nézett rá. Ő meg olyan komoly és bonyolult volt, mintha egy személyben lenne a jós és a sátra. – Élete válságos pillanataiban forduljon Allenhez – mondta a lánynak. – Az írás mindent elárul, ha megszeret valakit, kérjen tőle pár sort, és vigye el Allenhez, nem érheti csalódás. Tudja, jobb, ha az ember bebiztosítja magát. Közben észrevette Zsámbokyt. Intett, hogy várjon. Feldiktált a lánynak egy címet, és már ott volt a barátjánál. – Mehetünk! – Kit dűtesz be megint? – Miért? Allen remek írásszakértő, együtt dolgozunk. Tudod, egy napon kidobhatnak a Rádiótól, egyszer csak nem adnak munkát, az ember sosem tudhatja. Mi van Turcsányival? – Azóta nem láttam. Visszamész fél egyre? – Azt hiszem. Te most a Rádióhoz?… – Szász Pipuhoz. – Én is felnézek Pipuhoz, csak előbb még… – És Fabulya már a másik oldalon volt egy kopasz, szemüveges férfinál. – Mi van? – kérdezte, és mindjárt ő felelt. – Azt hiszem, meg tudom szerezni azt a Chestertont, már utánanéztem, persze nehéz, nem lehet tudni, mennyibe kerül… – Pengét nem vesz? Valódi amerikai. Darabja három forint. Vegyen legalább kettőt! Az egyik mellékutcából feltűnt Turcsányi Ilussal. Karonfogva jöttek. – Most megyek a pénztárhoz. Ezt mondta Turcsányi, Ilus meg csak mosolygott, bátortalanul, félszegen. A mosolya kezdte már megtanulni, hogy van pénztár meg utalvány, meg hogy Turcsányi kihajszolja a pénzt. Ilus mosolya kezdte már megtanulni, hogy várni, várni kell Turcsányi mellett, az utca padján, egy téren, a pénztár előtt. – Fél egyre a tanácsnál! – Fél egyre! Zsámboky otthagyta őket, és belépett a Rádió hatalmas, sárga épületébe. Magas homlokú, ősz férfi az üvegajtó mögül elveszi az iratait. A fényképet nézi, aztán Zsámbokyt, aztán megint a fényképet. – Hova megy az elvtárs? – És már írja a cédulát Szász elvtárshoz. – Egy öreg színész köhögött Zsámboky mögött. – Próbám van… Zsámboky belépett az üvegtetős pagodába. Színészek voltak itt, rendezők, rádiószerzők és olyanok, akikről senki sem tudta, hogy kicsodák. Ősz, remegő fejű férfi ereszkedett le a lépcsőn. A Bölcs Bagoly. Megállt Zsámboky előtt, kezét kissé előrecsúsztatta a karfán. – Képzelje, mi történt… – Mi a baj? – Képzelje, levelet küldtek be a gyerekek az Ifjúsági Osztályra, hogy a Bölcs Bagoly rossz adatokat közöl a vidám fejtörőben, hogy nem tudja a rézgálic fajsúlyát. – A rézgálic fajsúlyát? – Hát mondja! Bevallom, azt sem tudom, mi az, hogy fajsúly, de utána kell néznem, mert a gyerekek beírtak! Hogy ezért valaki levelet küldjön, ezért… Még egy ilyen levél, és úgy rúgnak ki, hogy füstölög! Mondja, nincs véletlenül egy Ásványtana? Bölcs Bagoly lecsoszogott a lépcsőn. A következő forduló egy hangjátékírót hozott. Bácsalmási jött lefelé barnán és kövéren, elegáns kis aktatáskájával. Megállt Zsámboky előtt, könnyedén a korláthoz dőlt. – Hova megy, kedvesem? Ja, a Szász Pipuhoz? Az előbb beugrottam hozzá, meg kellett ígérnem, hogy összeütök egy operettet. Zsámboky a száját sem táthatta ki. Így csak Bácsalmási beszélt. „Micsoda nagyképű, beképzelt alak! Azt mondják, nem is ő írja a dolgait, hanem valami ázott tanárjelölt. Kövér és zsíros, mint egy bizánci leánykereskedő. Mindig kap munkát, nagy pénzeket akaszt le.” – Nem győzöm, kedvesem, nem győzöm! Hangjáték az Ifjúsági Osztálynak, verses-zenés összeállítás az Irodalminak, és most még ez az operett! – Ne csinálja. – Nem lehet, kedvesem, hohó, mit gondol? Nem hagyhatom cserben Szász Piput! Vele ezt nem lehet megtenni, tudja, ő aztán érti a dolgát, csak belenéz egy kéziratba, olyan blikkje van a Pipunak… Aztán még valami nőről beszélt Bácsalmási. Egy zongoratanárnő. Imádja Bácsalmásit, de azért nem megy fel hozzá a lakására, mert akkor Bácsalmási elhajítaná. – Én vagyok a végzete… igen, kedvesem, ilyeneket mond, meg hogy haljunk meg együtt. Múltkor vettünk egy teafőzőt… Bácsalmási felsóhajtott, igen gondterhelt arccal, ott a lépcsőn – és akkor Zsámboky megkérdezte. – Mondja, igaz, hogy tériszonya van? – Tériszonya? Kinek, kedvesem, kinek van tériszonya? – A társszerzőjének, akivel együtt dolgozik. És az csak ül bent a szobában. Zsámboky pár lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett, hunyorogva nézett fel Bácsalmásira. Az végighúzta kezét bal arcán. – Nem tudom, kiről beszél. Van egy barátom, akinek néha apróbb munkákat juttatok. Szegény, beteg fiú. Ennyi az egész. – No, isten vele! – Isten, isten! – Bácsalmási Zsámboky mögé került, de akkor hirtelen megfordult, és elkapta a karját. Közel húzta magához, úgy súgta. – Nehéz lehet most magának… – Nehéz?… – Hát hogy a Barabás, akitől annyi munkát kapott… – Bácsalmási egy mozdulatot tett a kezével, aztán lerobogott a lépcsőn. Zsámboky meg ott maradt, mint akit a karfához kentek. Mozdulni sem tudott. „Már beszélnek róla, már tudják…” Bekopogott Szász Pipuhoz. Ott ült Szász Pipu a hatalmas szoba közepén egy kis asztalnál, kéziratok között. Magas homlokú, szemüveges fiú, az arcán szinte még ott voltak a pattanások. Egyáltalán, olyan hirtelen megnőtt „srác” – nemrég még Nagymaroson nyaralhatott a szüleivel, és lefutott a moziba jegyért. Aztán egyszerre idekerült a Rádióhoz, és már fel se néz, ha valaki benyit hozzá. Zsámboky, ahogy elindult az ajtótól az asztalig, tudta, hogy megint „beveti” Turcsányi esküvőjét, mielőtt még Pipu a jelenetét pocskondiázza. De Szász Pipu már kezdte. – Ez egy fáradt írás! Tudod, szív kell ehhez, szív… gondold meg, miről van szó… spanyol koldusgyerekek! Összeadják a pénzüket, hogy a kis Ineznek ruhát vegyenek. Pipu felállt. Oly meghatott arcot vágott, mintha ő maga akarna a kis Ineznek ruhát venni. Valósággal lejátszotta a jelenetet. – …elmennek a boltba, szutykos markukban az agyonizzadt fillérek, és akkor a boltos lecsap: Tolvajok! Loptátok a pénzt! – Pipu hátralépett. – Gondold el… az ilyesmit át kell érezni! Ezt nem lehet csak úgy lekenni… – Hirtelen közel hajolt Zsámbokyhoz. – Azt hiszem, túl sokat dolgozol, pihenned kéne, mondjuk, ha egy-két hónapig nem írnál… Zsámboky szinte megdermedt, már nem is hallotta, mit mond Szász Pipu. „Hogy ne írjak… pár hónapig ne írjak… Pihenjek… persze, nem akar velem dolgoztatni… a Barabás-ügy, igen, mindjárt arról beszél!” Zsámboky „bevetette” Turcsányit. Gyorsan beszélt, mintha itt még lehetne társalogni, jó eseteket mesélni. Hogy Turcsányi megnősült, és a leány szülei nem is tudják a dolgot, de még nem volt meg az esküvő, mert harminc forint… – Ne mondd! Nincs harminc forintjuk… – Egy utalványt hajszol itt a Rádiónál. (Nevet a Pipu, hogy nevet, akkor talán nincs olyan nagy baj, kicsit majd átpofozza azt a jelenetet.) – Nincs utalás, levették a jelenetét a műsorról. Nyílt az ajtó, és Turcsányi valósággal beesett a szobába. Zavart volt az arca, nyakkendője félrecsúszott. Megállt az asztalnál, Zsámbokyra nézett, Szász Pipura. – Öregem… – Azzal elakadt. Nem, ő már nem is hajszolja az utalványt, nem hajszol ő már semmit, csak legalább hagyják itt állni az asztalnál. De ahogy Szász Pipu hozzálépett, azon már látszott, hogy segít. Hát persze hogy segít. Aztán majd mondják a Rádiónál, meg odalent a Rézangyalnál, hogy rendes fiú a Szász Pipu. Mindenesetre még egyszer elmondatta Turcsányival az esküvőjét, hogy meddig volt annak idején tébolydában – és akkor aztán kivágta. – Kérek valakitől harminc forintot! Várjatok meg lent a kapunál. A többi aztán már gyorsan ment. Zsámboky és Turcsányi lerobogtak a lépcsőn. Most már semmit sem kell csinálni, Szász Pipu mindent elintéz. – Zsámboky egy pillanatra megállt. – De mi az, hogy kér valakitől harminc forintot?! Mintha neki nem lenne!… Persze, előttünk nem akarta mutatni, hogy mennyi pénze van. Összenéztek. Turcsányi mint egy szélverte bogáncs. Most még nyomorúságosabbnak látszott ezen a széles, előkelő lépcsőn. – Összeakadtunk az Ilus öccsével itt a Rádió előtt. Azt mondta, hogy az apja már fel is jelentett. Nem is tudom, miért. És közben egy jelenetet kell megírnom a Rádiónak. Negyvenperces novellából nyolcperces jelenetet. Egymásra bámultak, mint valami szédült álomban. – Te, mondd – kezdte Turcsányi –, majd egyszer, tíz, húsz év múlva, ha rólunk beszélnek… – Ki beszél rólunk? – De mégis, hát elhiszi ezt valaki, hogy voltak emberek, akik ezt csinálták? Negyven percből nyolc percet, hogy ez volt az életük? Turcsányi még állt egy darabig a lépcső szélén, ujja megroppant a vékony cipőben, aztán rántott egyet a vállán, és nekiiramodott. Zsámboky alig tudta utolérni. Ahogy kint voltak az utcán, Ilus jött feléjük a túlsó oldalról, éveket öregedett a mosolya, most már megtanulta a várakozást. Semmit sem kérdezett, odament Sándorhoz, megfogta a karját, és felnézett abba a gyűrött, borostás arcba. Turcsányi elkapta a tekintetét. – Most már nincs semmi baj, most már minden rendben lesz, mindjárt jön Szász Pipu. Ilus nem kérdezte, ki az a Szász Pipu, ezt a nevet is megtanulta, meg azt is, hogy ha Szász Pipu jön, akkor minden rendben lesz. Fabulya tűnt fel a Múzeum-kert felől, hóna alatt spárgával átkötött, hatalmas csomag. Úgy lépett hozzájuk, mint aki egy percre sem szakadt el ettől a kis társaságtól. – Mi van? Zsámboky nem felelt. Hülye kérdés! Mi van, mi van?… És ahogy ott állt, egyszerre olyan nyirkosság áradt el benne, a mocsár nyirkossága. Nem, most aztán érezte, hogy az a jelenet a spanyol koldusgyerekekről sose lesz jó, nem adja le Szász Pipu, és új munkát sem ad. „Pihenned kéne, mondjuk, ha egy-két hónapig nem írnál…” Fabulya jó üzletet csinál, látszik az arcán, Turcsányi is kap munkát a Rádiónál – de ő, mi lesz ővele? Azt érezzék, ahogy most itt áll, őt érezzék! Semmi, de semmi türelme nem volt Turcsányihoz, Fabulyához. A Rádiónak vége, a jelenetíró kilépett belőle, mint ahogy valamikor a tanár is elhagyta. Most aztán ki következik? Egyelőre megszűnt, észrevétlenül kirajzolódott a képből. Még ugyan említett valami olyasmit, hogy sós kifliért megy, de ezzel senki sem törődött. Különben is akkor jött Szász Pipu. Nagyon finoman Turcsányi felső zsebébe csúsztatta a pénzt, Ilusnak kezet csókolt. Azok meghajoltak, mint egy fényképen. Turcsányi megveregette Ilus karját, aztán hirtelen körülnézett. – Zsámboky? Fabulya vállat vont. – Az előbb még itt volt. – Na tessék! Most honnan vegyek egy tanút?… Szász Pipu legyintett. – Beugrik egy altiszt. Ebben megnyugodtak. És a kis társaság elindult a tanács épülete felé. Esküvő után beültek egy kis eszpresszóba a Harminckettesek terén. Hárman voltak, Turcsányi és Ilus, a fiatal pár, meg Fabulya, a tanú. Hátsó kis páholyba ültek. Fölöttük tükör, de a fal többi része homályban maradt. A sötét kis páholyok egymásból nyíltak. Elöl egy fehér csipketerítővel letakart zongora. Lenyalt hajú fiatalember felcsapta a fedelét, két ujjal ütögette a billentyűket, egy melódiát dúdolt. A zongora fedele lecsapódott, a fiatalember eltűnt. Turcsányi magához intette a kisasszonyt, és rendelt, szimpla feketét, süteményt Ilusnak, krémest Fabulyának. Aztán hátradőlt, úgy nézte, hogy eszik a másik kettő. Fabulya mohón, mint aki attól fél, hogy valaki elhúzza előle a tányért, Ilus félénken, és közben megfogta Sándor karját. – Kihűl a feketéd. Turcsányi nem törődött a feketével. Olyan megelégedett arcot vágott, mintha egy ünnepi lakomán ülne. Fabulyához hajolt. – Hitted volna? Hitted volna, hogy én egyszer valaha… A barátja nem felelt mindjárt, villájával igen gondosan kapargatta a krémet a tányérról. – Hát, öregem… – És hirtelen. – Hova utaztok? Úgy értem, hova lesz a…? – Szeme sarkából Turcsányira hunyorított. Ilus felelt. Nagyon komolyan, mint aki már jó előre elkészítette a tervét. – Átmegyünk Budára busszal, aztán sétálunk egyet a Városmajorban. – Busszal megyünk? – Turcsányi keze a zsebébe csúszott. Ilus megszorította a karját. – Igen, busszal. Fabulya Ilusról Turcsányira nézett, aztán csak annyit mondott: – Jól nősültél, Sándor. Turcsányi felnevetett, fél karral átölelte a feleségét. Fabulya tovább kérdezett. Szárazon, tanárosan adta fel a kérdést. – Hol fogtok lakni? Turcsányi hátrább húzódott a páholyban, tekintete riadttá vált. Ilus felelt. – Egyelőre külön, aztán ha Sándor „egyenesbe jön”, összeköltözünk. – Értem… – Ha rendesen kap munkát a Rádiótól, hiszen a Szász megígérte, ugye, Sándor. – Igen, Ilus, megígérte. Fabulya egy darabig nézte őket, ahogy úgy egymás mellett ülnek a páholyban, aztán hirtelen felállt, és elbúcsúzott. – Minden jót! – Köszönjük. – Köszönjük. Fabulya elment, Turcsányi és Ilus magukra maradtak. Ilus közelebb húzódott a fiúhoz. Ebben a pillanatban valóban úgy festettek, mintha lakás várná őket, ahova hazamehetnek, vagy pedig két vonatjegy lenne Sándor zsebében, hogy beüljenek a másodosztályú kocsiba. (Sándor a vonat ablakában borotválkozik, szappanos arccal szól hátra Ilusnak. – Azt hiszem, átmehetünk az étkezőbe.) Hallgattak egy darabig, hiszen jó volt így ülni a csendben, aztán Ilus megszólalt. – Tudod, Sándor, nem kell neked mindig a Rádiónak dolgoznod, sétálhatsz meg pihenhetsz… – Ilus! – De miért? Egész szépen keresek a gyógyszertárban. – Ilus! – Az a fontos, hogy minél előbb együtt legyünk, majd összeszedünk egy kis pénzt, és bútorokat veszünk. Ilus beszélt, próbálta elrendezni ezt az életet, tulajdonképpen nincs is semmi baj, csak most az elején még egy kicsit nehéz. Hirtelen felnézett a férje arcába. Turcsányi arca megfeszült, szeme összehúzódott, vékony, keserű vonás a szája. – Sándor! Turcsányi felállt. Az ajtó felé nézett, végig az asztalok felett, az ajtó felé. Kint a pultnál a kisasszony éppen akkor indult el a tálcával. És mellette ott állt egy vékony, szőke fiú, letűrt harisnyában. Egy pillanatra körülnézett, görbén előrehajolva, aztán sarkon fordult és kiszaladt. – Az öcséd! – Ülj le, Sándor… – Ideküldték, hogy utánam szaglásszon, az apád küldte… a Rádiónál is találkoztam vele. – Ülj le. Ilus belekapaszkodott a fiú kezébe, lehúzta maga mellé. Sándor még most is úgy nézett, azzal az űzött, tébolyodott tekintettel. (Mit lehet most mondani? Milyen szó jut el hozzá?) – Talán nem is ő volt, talán nem is az öcsém… – Nagyon jól tudod, hogy ő volt! – Mit törődsz vele, mit törődsz az apámmal meg a többiekkel?! – Utánam jönnek, követnek mindenhová… – Az a fontos, hogy mi… hogy mi ketten… – Fel akar jelenteni! Az öcséd mondta a Rádiónál, hogy az apád fel akar jelenteni. – Miért tenné? És aztán… Hiszen nem csináltál semmit. – Téged elvettelek. – Én akartam… – Nincs jogom hozzád, ő mondta, az apád. Amikor egyszer beteg voltál, be akartam menni, de nem engedett, ott állt az ajtóban, és nem engedett be… – Mit törődsz vele? – Az anyád is gyűlöl, az öcséd is. – Együtt vagyunk, akármit csinálnak. – Utánunk jönnek, akárhová megyünk. Újra és újra ezt hajtogatta. Arcbőre megfeszült, mintha el akarna repedni, hajjal benőtt nyakán vörösen égett egy pattanás. Horpadt, fénytelen kis dóznit rángatott elő a zsebéből. – Ilus cigarettát tolt elé, észre sem vette. – Sétáljunk egyet, Sándor, gyere, menjünk innen… – Sétálni?! Most… most tudnál sétálni?… – Úgy gondoltuk, hogy átmegyünk Budára, hiszen tudod. – Busszal, mi? És te megváltod a jegyet, mert nekem arra sincs pénzem, ezt a szimplát is te fizeted, a krémest, a minyont… – Majd lesz neked is. – Honnan, nem mondanád meg?! – Kapsz munkát a Rádiótól meg máshonnan is. Egyenesbe jössz. – Egyenesbe jövök?! Egyenesbe… – Turcsányi kurtán, élesen felnevetett. Minden szavával, minden mozdulatával távolabb került a másiktól. De az még nem adta fel a harcot, még beszélt, még fogta a fiú karját. – Te mondtad, hogy most már rendbe jövünk, hogy lassan rendbe jövünk. – Kérdezd meg az apádat meg a többieket, majd azok megmondják! Nincs jogom hozzád, nincs jogom, elállta az utamat, és nekem el kellett mennem… – Felejtsd el, ne törődj vele. – Azzal se, hogy minden lépésemet figyeli, hogy feljelent, lecsukat. De én ezt nem csinálom tovább! – Mit akarsz, Sándor? – Elmondok mindent az apádnak! Azt is, hogy nem akarok köztetek élni… engedjenek vissza oda! – De Sándor, hiszen én… Ilus elcsuklott. Fázósan összehúzta magát, és hallgatott. Csak nézte azt az embert, aki ott a páholy mélyéből beszélt. Könyökéről egy hosszú dohányszál lógott, mellette a cigaretta, az üres feketéspohár. Turcsányi felállt. – Menjünk. – Hova? – Hozzá – az apádhoz. Most már Ilus is állt, mind a két kezével fogta az asztal szélét. – Mit akarsz tőle? – Vitessen vissza oda, ahol voltam, majd ő elintézi, ne félj, elintézi… – Sándor… ezt nem lehet! – Majd meglátod… menjünk csak… Ilus nem tudta, hogy fizetett, nem tudta, hogy jutottak ki az utcára. „Igazán elindulnak az apához, hogy odaálljanak eléje, és elmondjanak neki mindent?” – Egy kicsit lemaradt Turcsányi mellett, féloldalról nézte a fiút, ahogyan megy szigorúan, előreszegezett állal, kezét zsebre vágva. Ég a tekintete. Magában beszél… már ott van az apánál, és beszél, beszél. (Visszamegy oda az intézetbe, pléhdobozban tart holmikat – ócska pamacsot, fogkefét, zsineggel átkötött pléhdobozban az ágya mellett, szikkadt sütemények az éjjeliszekrényen.) Hova megy ez az ember? Hova rohan? Ezért csinálta végig az esküvőt?!… – És hogy én… hogy énvelem mi lesz?! Erre megállt Turcsányi. – Hogy veled mi lesz?… – Arra nem gondolsz?! – Akad, akinek kimoshatod az ingét. Egy tűzfal előtt álltak. Szikár, fekete ruhás férfi napozott a falnál, lehunyt szemmel. Ennek a napozó arcnak mondta Turcsányi. – Egykettőre elválasztanak tőlem, erről is gondoskodik az apád. – De én nem akarom! – Mit tudod te, hogy mit akarsz? Rendes férjed lesz, gyerekek. – Elég, hagyd abba! – Miért? Hát milyen apa lennék én? A gyereked apja diliflepnivel a zsebében… ezt akarod? A napozó rájuk nézett. Furcsa madárfeje volt, csőrszerűen előreugró orral, rövidre nyírt sörtehajjal. – Nem szép dolog így beszélni egy nővel. Ezt mondta. Turcsányi felnevetett. – Látod, már lovagod is van! Az ott, a falnál, mélységes megvetéssel végignézett Turcsányin, kifeszítette arcát a nap felé, és többé nem foglalkozott semmivel. Turcsányi balra kanyarodott, Ilus utána. „Hát igazán odamegy?!… Nem, ez lehetetlen!…” Eléje ugrott, hogy útját állja, de az ellökte. Ilus megtántorodott, egy nő fogta fel. – Ne törődjön vele, jobb, ha magára hagyja! Biztosan ivott… Árnyék lódult át a házakon, az utca elsötétedett. Snúrozó gyerekek léptek el a faltól, és jöttek utánuk. Narancs- és citromszörpárusok kibújtak a napernyő alól, otthagyták a kis kék kocsijukat. Tippbajnokok, akik eddig a totóiroda kifüggesztett plakátját bámulták, most utánuk fordultak. – Egy ötösbe, hogy megveri a nőt! – Kibékülnek. Két kövér nő Ilusék mögött: – Hagyja… hagyja azt a férfit! – Mit akaszkodik rá, ha egyszer nem kell neki?… – Nézd, könyörög neki! – Lesülne a képemről a bőr… hogy én egy férfinak!… Csúfondáros hang énekelte:
Lángos- és palacsintasütő boltok következtek. Égett olajszaga volt az utcának. Aztán rétesboltok, diós rétes, mákos rétes, egy kisvendéglő a megfakult étlapjával. Ilus egy lángossütő asszonynak magyarázott. (Az arcát nem látta, egyáltalán egy arcot sem látott, csak ezt a tömeget és azt, hogy el akarják szakítani Sándortól.) – Nem hagyhatom! – De kedvesem… – Le akarja magát csukatni… Értsék meg! – Mit mond?… – Becsukják, mert az apám… – Szűzanyám! – Mi az?… Mi van, Szalai néni?… – Lopott valamit! – Tessék? Megölte a lány apját?… – A nővel együtt kifosztották! – Azért van úgy megijedve a kicsike! – Hagyni kell őket! Hadd menjenek! A tömeg kettévált, elengedte őket. Turcsányi ment elöl, semmi sem jutott el hozzá a zsivajból. Ilusból kivérzett minden, halálosan elfáradt, nem szólt, nem is gondolt semmire. Inkább csak sejtette, hogy a férfi ott megy előtte. Követte, mert kellett hogy kövesse. Még egyszer összeszedte magát, odaszaladt hozzá. – Ne menj! Tudod, hogy az apám… – Mit törődsz vele? – Ó, te… te!… – Hallgass! Hallgass! Ilus megint csak ott kullogott mögötte, merev, kihűlt tekintettel bámulva az utcaköveket. A kövek megőrizték, magukba zárták ezt a tekintetet. Ismerős ház következett, ismerős lépcsőn mentek fel. A második emeleti folyosó végén, mintha már régen állt volna mögötte valaki, megnyílt egy ajtó. Előbb Turcsányi lépett be rajta, aztán Ilus. |