Éjszaka az üdülőben…

– A bárból hívtak át bennünket – kezdte Zsámboky. – Együtt nyaraltunk, igen. Mondom, az üdülő bárjában néztük a táncolókat, amikor megjelent a kultúros, és valamit súgott Fabulyának. A zene szólt, néztem a párokat, de éreztem, hogy történt valami. Fabulya meglökte a karomat. – Nyitva hagytad az ajtót? – A bodros hajú kultúros elém siklott. Telefonáltak a portáról, hogy nyitva van az ajtó. – Azt hiszem, rém ostoba képet vághattam. – Miért hagytam volna nyitva? – De akkor már ingerült volt a hangom. – Dehogy hagytam nyitva! Különben is a kulcs – elővettem a zsebemből – itt van. Este nem adjuk le, csak reggel a takarítás miatt. Dehogy hagytam nyitva az ajtót!

Lementünk a hallba.

A portás várt bennünket. Vékony, szürke arcú férfi, hidegkék tekintettel. Már akkor is itt volt, amikor még… na, szóval az államosítás előtt. Látszott rajta, hogy utálja a beutaltakat, akik két hét alatt akarnak csokoládébarnára sülni, és egyáltalán két hét alatt akarnak mindent. Velünk úgy beszélt, mint akikről föl se tételezi, hogy be tudnak zárni egy ajtót.

– Tessék átjönni a pavilonba.

A kert végében volt a pavilonunk, akárcsak egy kis kastély. Csak éppen néhány helyen megrepedezett a mosdó medencéje, az előszoba deszkája kissé hiányos volt. Ez a kis kastély éppen úgy meg volt sértve, mint a portás.

Átmentünk.

A sötétben utánunk úszott a zene, egy részeg hang bömbölt. A portás nem beszélt, a lépések csikorogtak. A levegő lehűlt. Lámpák alá értünk, aztán megint sötétbe. Lent, az üdülő alatt, a völgy torkában a város remegő, ideges fényei.

– Furcsa, igazán furcsa – hallottam Fabulyát.

A portás nem mondott semmit.

Kivilágított folyosóra érkeztünk, a pavilon folyosójára. Az ajtónkból többen léptek felénk. A gondnok meg két ismeretlen férfi.

– Ahogy végigjárom a folyosókat – kezdte a gondnok –, látom, hogy az elvtársak ajtaja nyitva van. Meg hogy ég a villany.

Nem tudom, miért, ettől valósággal megrémültem.

– Égett a villany? A szobában?

– Igen – mondta az egyik ismeretlen férfi –, bizonyára az elvtársak…

Erre még dühösebb lettem. Még jobban, mint amikor az előbb azt kérdezték, hogy nyitva hagytam-e az ajtót.

– Én jöttem ki utoljára, és én sose hagyom égve a villanyt!

A gondnok a fejét csóválta.

– Hát akkor… – Elkérte a kulcsot, kezdte próbálgatni, lehet-e rosszul bezárni az ajtót. Egy-két hanyag mozdulat után abbahagyta. Ránk nézett, és azt mondta: – Nézzék meg, eltűnt-e valami.

És akkor nekünk, ott előttük, végig kellett kutatni a holmikat. Akárcsak meztelenre vetkőztetnének, a fene vigye el! Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy bármi is eltűnt volna, és mégis elkapott valami furcsa, nyomasztó érzés. Nem erről van szó. Valaki bent volt a szobában, valaki járt itt.

A szekrénnyel már végeztünk. Táskáinkban kotorásztunk. Azazhogy csak nekem volt táskám, Fabulya elegáns, világosbarna bőröndben matatott.

Stilizálást is kap – gondoltam, ahogy fél szemmel a bőröndre sandítottam. – Nem beszél róla, de stilizál az Orvosi Kiadónak.

Mögöttünk a gondnok, a portás és a két ismeretlen. Némán álltak a hátunk mögött. Egyáltalán nem az a kérdés, eltűnt-e néhány holmi. De talán inkább mi, igen, mi követtünk el valamit. Azok négyen talán már el is döntötték a dolgot. Talán már telefonáltak is valahová.

Egy csomó koszos, összegubancolódott zokni gurult ki Fabulya bőröndjéből. Zsebkendők, de olyan ragacsok!…

Fabulya visszanyomta a holmiját, fölegyenesedett.

– Nem hiányzik semmi.

Én is csak ezt tudtam mondani.

A gondnok meghajolt.

– Máskor vigyázzanak.

Elmentek mind a négyen. Magunkra maradtunk Fabulyával. Fabulya a karját lengette utánuk. Rám nézett.

– Hát, öregem…

Csak ennyit: hát, öregem. Baljós pofát vágott. Hm… hm… sosem lehet tudni, ez mindenesetre…

Leült az ágy szélére. Az arcát fölfújta, mintha tele lenne vízzel. Buborékok pattogtak az arcán, hol a jobb, hol a bal oldalon. Ujjával kipukkasztotta a buborékokat, és azt mondta:

– Ez kedves, ez igazán nagyon kedves.

Én is leültem az ágyamra, vele szemben. Akárcsak két elítélt. Mint aki tudja, mi történt, ismeri az ügyet, ismeri a bírót, míg én… Szóval, míg én nyakig benne voltam a pácban. Megkérdeztem.

– Járt itt valaki? Gondolod?

– Ki tudja? – A vállát vonogatta, aztán lecsúszott az ágyról. – Lehet, hogy valakinek nem tetszett a képünk.

Megint a táskám előtt voltam, megint átkutattam mindent.

– Nem hoztál magaddal semmi olyat? – kérdezte Fabulya.

– Olyat? – Megfordultam.

– Hát ami – ujjait tarkójára fonta, előrelendült, mintha így akarna kibukfencezni a két lába közül –, hát ami kínos lehet. – Szédítő gyorsasággal hajlongott tarkójára font kézzel.

– Ne tornázz! – kiáltottam rá. – Mi lehetne kínos?

– Tudom is én, mondjuk, egy kézirat. – Fölmerült a két lába közül. – Egy kézirat, amit nem szeretnéd, ha elolvasnának. Te tudod. – Végigvágta magát az ágyon.

A táskámban kotorásztam, a könyveim között. Ezek az én könyveim. De most mégis mások voltak, mint ahogy más volt minden. Valaki látta ezeket a dolgokat. – Kiemeltem egypár telefirkált papírlapot.

– Egy novella, nem veszélyes.

– Te tudod – mondta Fabulya az ágyról.

– Éppen csak elkezdtem. – Elmosolyodtam. – Meg aztán ismered az írásomat, nincs ember, aki elolvassa.

Fabulya az ágyról.

– Le lehet fényképezni.

– Fényképezni? – Elcsuklottam. Ezeket a kusza, vakarék betűket? Talán valaki már nézi, olvassa a fényképen? Engem is fényképeznek, ki tudja, mióta. Ahogy megyek az úton, ahogy ebédelek, megállok egy nővel, ezt mind, mind pergetik.

Fabulya közben már vetkőzött, aztán szvettert húzott egy ócska pólóingre, és bebújt a takaró alá. Ezen mindig röhögtem – a hőlégbántalmai! –, de most nem röhögtem. Eloltottam a villanyt, sötétben vetkőztem. A hold átvilágított a kerten, hideg, éleszöld fényt kapott a fák lombjaitól. Gatyában táncoltam az ágy előtt, amikor Fabulya megszólalt.

– Nyerges elvtárs.

– Mit akarsz vele?

Idősebb férfi volt Nyerges elvtárs, egy vállalat igazgatója. Velünk tartott, ha fölszedtünk néhány nőt, és leruccantunk a városba. – Csak a fiatalság ér valamit – mondta, miközben italt rendelt a társaságnak.

Erről a Nyerges elvtársról mondta most Fabulya.

– Revolvere van.

Végképp belegabalyodtam a gatyámba. Egyik kezemmel a falat kerestem.

– Revolvere… na és? (Ezt is honnan tudja Fabulya?)

– Kinek van manapság revolvere? Ki kap erre engedélyt?

Végre én is ágyban voltam, belebámultam a sötétbe. Mintha lassan, részletekben leválnának rólam a tagjaim, a kezem, a lábam.

– Különben, ki tudja. – Fabulya szinte tagolva ejtette a szavakat. – Vállalati igazgató, annak is lehet revolvere.

De ez úgy hangzott, mintha egyáltalán nem bízna a dologban. Meg is kérdezte mindjárt.

– Nem beszéltél előtte semmi olyasmit?

Nem tudtam mindjárt felelni. Csöndes, belső reszketés fogott el.

– Nem, azt hiszem, nem. – Majd szinte könyörögve. – De ugye egy vállalati igazgatónak is lehet fegyvere? Felelős beosztás.

Azt, hogy „honnan tudod, hogy van fegyvere?”, nem mertem megkérdezni. Ezt az egyet nem mertem megkérdezni.

Fabulya megint csak azt mondta, amiért akkor agyon tudtam volna verni.

– Hát tudod…

Mit akar ezzel? Beszéljen, ha tud valamit, ha meg nem, akkor fogja be a száját! És ne vonogassa a vállát, ne vonogassa.

Szél jött. A kertben megmozdultak a lombok, pálcavékony árnyékok estek a szobába.

Láng Jancsival is így volt. Éppen sakkozott, amikor lehívták, ketten várták a szobában, autóval vitték el. Az édesanyjánál még jártam. Semmit se tudott Jancsiról, hová vitték, hol van? Egyszer csak csomagot kapott: a ruháit. Nem, az nem Jancsival volt. Jancsi előkerült pár év múlva – vagy mégse? Valamit mondott a társalgóban. De én nem mondtam semmit, semmi olyasmit! Az más, ha valaki fecseg és éppen a társalgóban, de én… Nála másképp kezdődött, ketten várták. De hiszen itt is… vártak, aztán elmentek. Nem, az mégis más! Miért? Most elmentek, de aztán visszajönnek. És majd én is kimegyek az uszodába, azután egyszer, évek múlva? Ki tudok menni az uszodába? Kiheverni a napra, amikor… amikor…

Fabulya mocorgott, azt hittem, föl akar kelni. De nem, az éjjeliszekrény fiókjában kotorászott. Dobozok gurultak, aztán meg akárcsak golyók csörögnének. Ijesztően megnőtt minden zaj.

– Mi a ménkűt csinálsz?

A fiókot rángatta. – Altatót veszek be. – Ült az ágyban, de mintha nem is ő lenne, csak az árnyéka. Bedobott valamit a szájába.

– Adhatnál.

Vártam, hogy már dobja is. De nem, visszafeküdt.

Én ültem fel.

– Adj egy altatót, nem hallod?

– Hallom. – Feküdt mozdulatlanul.

– Hát akkor?

Semmi – meg se mozdult.

Lerúgtam a takarót, ráordítottam.

– Fabulya!

– Nna… – ez már az álomból hallatszott.

– Miért nem adsz egy port?

A holdfény lecsúszott Fabulyára, megvilágította a hátát, azt a mozdulatot, ahogy megigazítja a takarót.

– Hogy legyenek élményeid!

Ezt mondta. – Hogy legyenek élményeid. Többet nem szólt. Még úgy félálomban megpaskolta a párnáját, aztán már a szuszogását lehetett hallani.