Jó reggelt, gyerekek!Fabulya a díványon kuporgott, ócska, pecsétes télikabáttal letakarva. Térdén mappa, azon kis, fehér papír. A papíron nagy betűkkel: Janus Pannonius. – „Egy hízelgőhöz.” Fabulya keze fölemelkedett, belelapozott a latin nyelvű Janusba. Egy pillanatra fölnézett, ujja ott ragadt a könyvben két oldal között. Kitoltak velem – gondolta –, egyedül a Hízelgőt kaptam a nagy versek közül… azzal a pár epigrammával elmehetek a… A szoba kicsi volt, alig nagyobb egy hajókabinnál. Körös-körül könyvek, végig az állványokon, de lent a földön is, a mosdó mellett, a lekvárosüvegen, a rádióasztalkán. A kislámpa is könyveken állt halványsárga ernyőjével. Fabulya hátranyúlt egy kötetért. Hardy: A tiszta nő… „Balázs kért, hogy szerezzem meg neki, múltkor nagyon morgott, hogy túlságosan megvágtam a Musset-kötetért. Hardyt még én is elolvasom, Csulakhoz el kell vinnem azt a lemezt, a Bartók Concertót meg öt Tenisz pengét.” Megint a papírra nézett. Az üres papírra. Nem lehet így Janust fordítani, hogy aztán mindjárt beleugrok egy reklámversbe meg abba az összekötőszövegbe a Rádiónak. Több áhítat kell. Több áhítat… ki is mondta ezt? Valaki a Rádiónál. Fabulya fölállt, az ablakhoz lépett. Odalent a kaszárnya sivár, sárga épülete. Egy katona géppisztollyal, a fal mellett. Rövid, határozott kopogás. Aztán egy zsíros képű, kövérkés alak nyomult be az ajtón, hatalmas diplomatatáskával. A táskát ledobta a díványra, és mindkét kezét Fabulya felé nyújtotta. – Kedvesem! Fogadni mernék, hogy egészen megfeledkezett rólam. Ne is tagadja! – Bácsalmási! – Már azt hittem, meg se ismer. No miért, megtörténik az ilyesmi, és én igazán nem vagyok az az ember, aki megsértődik. – Mára beszéltük meg? – No lám, még ezt is elfelejtette! – Tréfásan megfenyegette az ujjával. – Mondja, nem szerelmes maga? Nem szeretem a szerelmes társszerzőket. – Tegye már le a kabátját! – A kabátomat… na igen… de hova tegyem le? Ne haragudjon, de sehol egy fogas, egy… – Döfje oda! Fabulya fölmutatott egy keresztbe fektetett partvisra. A partvis, mint valami légi híd, két könyvszekrényt kötött össze. Két ruha és egy kabát lógott rajta. Bácsalmási szuszogva megemelte a partvist, a könyvek lavinája veszedelmesen megcsúszott. Bácsalmási úgy tornázott a rúddal, akár egy artista. „A fene egye meg – gondolta –, miféle alak ez? Egyáltalán, hogy lehet így lakni? Ha még segítene, de csak áll és magyaráz. A fejemre zuhan ez a mindenség!” – Tegye a Karinthyra! – Karinthyra… miféle Karinthyra? Ja, hogy arra a könyvre? – Bácsalmási visszatáncolt a partvissal a szekrény elé, a rúd végét egy vastag könyvre tette. – Jó reggelt, gyerekek! – Azzal Bácsalmási leült a díványra. – Tessék? – Ugyan, kedvesem, hát ezen dolgozunk. – Jó reggelt, gyerekek. – Az ifjúsági rádiónak megy, Pálos Klárinak, ahogy megbeszéltük. – Bácsalmási hangja türelmetlen volt. – Persze. – Fabulya is leült. A dívány alól előhúzott egy újabb mappát. Arra papír került, aztán kicsavart töltőtollal nézett Bácsalmásira. – Ötperces bevezető a Sándor Mátyásból! – Magam is megcsinálnám, de hát ráérek én ilyesmire?! Össze kell ütnöm egy operettet Szász Pipunak. Maga pedig, kedvesem, mestere az ilyesminek, komolyan mondom, híre van a Rádiónál!… Fabulya elhúzta a száját. „Mennyit fecseg ez az alak! És közben hogy izzad…” – Egykettőre megleszünk. – Természetesen, kedvesem. Tudja, régebben egy filosszal dolgoztam együtt. No ez persze túlzás, mondjuk úgy, hogy apróbb munkákat juttattam neki. Nöllernek hívták, de ott kellett hagynom, mert szerelmes volt egy lányba, aki sajnos… nos igen, minek is tagadjam, belém esett. – Elhozta a könyvet? – Könyvet? Miféle könyvet? Ja igen, a Sándor Mátyást… itt van a táskámban. Tudja, eleinte elszórakoztatott az a lány, Sári… igen… volt benne valami szellemi… meg aztán csinos is volt, kétségkívül, csak később már torkig voltam vele! Először is az a zenerajongás! – Mikor kell leadni? – Mit mond? – Mikorra kérte Klári az anyagot? – Szerdára… szerdára, kedvesem. Még két napunk van. Addig még a falurádiónak is meg kell valamit csinálnom. Képzelje, fekszünk a díványon, aztán Sári egyszerre csak átnyúl rajtam, és fölkattintja a rádiót… Magam is kedvelem a zenét, de ilyenkor! Megvallom, ittam is egy pohárka konyakot, és tudja, kedvesem, ha iszom, nos igen, akkor félelmetes vagyok. – Félelmetes? – Hiszen érti. Ő meg felkattintja a rádiót. Különben is furcsa nő volt, meg akart halni értem, de aztán férjhez ment. – Az mégis jobb. – Mit mond? Ja igen… Egy tacskóhoz ment feleségül, merthogy az nem tudna nélküle élni… No de nem akarom untatni. Különben is éppen itt az ideje, hogy hozzákezdjünk! – Jó reggelt, gyerekek! – Jó reggelt, gyerekek! Leírta már? – Persze hogy leírtam – bólintott Fabulya. – Várjon csak! Most néhány sor Vernéről: „Bizonyára ismeritek és szeretitek Verne Gyula könyveit! Ki ne hallott volna közületek Némo kapitányról, a tengerek titokzatos uráról, vagy a tizenöt éves kapitányról? De legizgalmasabb regénye talán mégis a Sándor Mátyás, amelyből most egy részletet mutatunk be nektek…” – Ide be kéne szúrni, hogy egy érdekfeszítő részletet! – Minek? Az úgyis kiderül. – Kiderül? Miből derül ki? – A részletből… amit majd felolvasunk. – Fabulya kezében megremegett a töltőtoll. – Nem, nem, higgye el, nem kell semmit se beszúrni. – Ahogy gondolja. – Bácsalmási kissé hátrább dűlt, roppant gondterhelt arcot vágott. – …Sándor Mátyás a magyar szabadságért harcolt, erdélyi kastélyában szőtte az összeesküvés szálait az osztrák elnyomók ellen. Ebben a pillanatban lépések hallatszottak a folyosóról. Kemény, határozott lépések. Pillanatnyi csönd. Aztán három kopogás egy közeli ajtón. Fabulya kezében megállt a toll. Arca megdermedt. Bácsalmási ezt az arcot nézte, ahogy megkérdezte. – Mi az, mi történt? Fabulya csak intett a tollal. – Nyomozók… itt szemben. – Nyomozók? De hát kihez jöttek? Cipő csikorgott a folyosón. Érezni lehetett, hogy ott az ajtó előtt egy férfi kissé hátradűl és vár. Keze zsebébe csúszik, de mindez csak egy pillanatig. – Megint kopognak. Miért? Mit akarnak? – Szemben, az a nő… – Miféle nő? – A férjét keresik. – Fabulya lejjebb engedte a tollat. – Valami zűrje van… Megszökött, de tudják, hogy találkoznak az asszonnyal. – Politikai dolog? Fabulya bólintott. Oly merev volt az arca, mintha kifeszítették volna. Bácsalmási megvonta a vállát. – Végtére is… Akkor hát Sándor Mátyás… Fabulya nem hallotta. Meredten bámult az ajtóra, hirtelen lerúgta magáról a kabátot, és fölugrott. – Mindennap itt vannak! Tegnap már reggel ötkor verték az ajtót… van úgy, hogy éjszaka… Bácsalmási alulról fölfelé nézett. Egy darabig szólni se tudott, aztán valami furcsa, idegen hangon. – Üljön le… csillapodjék! – Ez így megy napról napra! – Feje előrecsuklott. – Most megint… hallja… megint kezdik. A kopogás felerősödött. Odabentről egy vézna, női hang. – Ki az? – Kinyitni! – Ágyban vagyok… – Öltözzön fel! – Port vettem be!… – Öltözzön fel! Bácsalmási még mindig Fabulya arcába bámult, mintha azon az arcon játszódna le az egész. – És most elviszik? – Mit tudom én! – Mi lesz, ha nem nyitja ki az ajtót? – Mit tudom én!? – Fabulya visszaült a díványra, magára húzta a kabátját. Minden mozdulata független volt tőle. Halk kaparászás azon az ajtón, kulcs csikordult a zárban. – Bementek – suttogta Bácsalmási –, bementek hozzá. Mit gondol, a férje is ott van? Fabulya nem felelt, mintha nem is jutott volna el hozzá a kérdés. Kezét végighúzta állán. Hirtelen a másikra nézett, fellobbant a tekintete. – Micsoda hülyeség! Már hogy lenne ott a férje! Majd éppen ide jön! Hogy gondolja?… – Na de… na de… – Majd itt randevúznak! Mit gondol?… – Hallottam már ilyesmit. – Pszt!… Megint csikordult a zár. Súlyos, nehéz lépések, aztán könnyebb női… Két gyors mozdulat, bezárták az ajtót. Fabulya a díványon dobolt. „A nő eszméletlen mozdulata, ahogy bezárja az ajtót, mögötte ott állnak ketten, hogy közrefogják és elinduljanak vele…” Kövér, zsíros arc hajolt a lámpafénybe. – És most hova viszik? – Eszpresszóba! Jó kérdés! Hova viszik? Hova viszik? Bácsalmási egy darabig tétován bámult Fabulyára, aztán mégis megkérdezte. – Mit gondol… visszahozzák? – Elfelejtették az orromra kötni! – Volt már úgy, hogy elvitték? – Igen… azt hiszem. – Látja! És aztán mégis hazakerült… lehet, hogy most is. – Bácsalmási közelebb hajolt. – Ismeri? – Kit ismerek? – Azt az asszonyt? – Egyszer kalmopyrint hozott, amikor beteg voltam, néha bejött telefonálni. – A férjének? Innen? Hallja, kedvesem, ez aztán, hogy úgy mondjam… – Mit tudom én, hogy kinek?! Nem érdekel! Az különben is már régen volt. Maga meg mit faggat?! – Gondolja el! A nő beköpi, hogy innen szokott telefonálni a férjének. Arról nem is szólva, hogy figyelik a telefonokat… – Ha be van tojva, elmehet! Bácsalmási a fejét ingatta. – Én nem… de maga… – Mit akar velem? – Könnyen lehet, hogy kihallgatják. Nem gondolt még erre? Fabulya nyelt egyet. – Hogy kihallgatnak? Bácsalmási könnyedén Fabulya térdére vert. – No, csak mint tanút. Persze az se kellemes. Volt egy ismerősöm… – Hagyjon békét az ismerősével! (Most meg hallgat… ezt utálom a legjobban… ha már egyszer elkezd valamit…) Mi van az ismerősével? – Nyolc óráig állt a falnál. – Falnál. Miféle falnál? – Hát odabent. – Ezzel azt akarja mondani?… – Jó lenne, ha megszokná. Mit lehet tudni?… – Bácsalmási várt egy kicsit. – Nem szabad megfordulni… – Nem szabad?… – Mindennap odaáll. Előbb egy órát, aztán… Fabulya fölállt, szemben a fallal. Bácsalmásira pislogott, aztán vihogni kezdett. – Egy óráig… Marhaság! (A fal… na istenem, milyen egy fal… Kopik. Festetni kéne. Egy óráig… így, egy óráig…) – Honnan ismerte azt a nőt?! – hallatszott a háta mögül. – Mi… mi az? – Ezt kérdik majd odabent. És legyen szíves, forduljon csak a fal felé! Kopott, kopott fal. És ezt bámulja órákig, napokig. Két aranyos csík… aztán egy kör, mint a bárányfelhő, dundi gyerekfej. – A nőt? Hogy honnan? Hát innen, az emeletről! – Mióta ismeri? – Két vagy három… (Lángol a nyakam, a testem!…) – Két vagy három!? – Inkább csak két… – Fabulya megfordult. – Miféle viccei vannak, hallja-e? Menjen a pokolba! – És mert a másik még mindig hallgatott. – Vegye a kabátját, és menjen! Különben is, mit akar itt? Bácsalmási most már fölállt. – Mit akarok? Igazán furcsa kérdés. Tudja, hogy a Jó reggelt, gyerekek… – Nem érdekel! És maga se érdekel … itt a könyve! Ez a fal… na hallja! Azért, mert maga begyulladt! Bácsalmási vállat vont. – Miért lennék begyulladva? Én mint a Rádió állandó munkatársa… a héten is műsoron vagyok. – Sokat számít! Bácsalmási megint vállat vont, de már nem mondott semmit. Fabulya meg eléje állt, és megkérdezte: – Mondja, leírt már maga valaha is egy sort?! – Hogy érti ezt? Már engedjen meg, de ez igazán furcsa… Fabulyát most már nem lehetett megállítani… – Leírt már maga valaha egy önálló sort?! Azt hiszi, nem tudom, azt hiszi, nem tudja mindenki, milyen író maga?! – Egy pillanatig elhallgatott, aztán beleordított Bácsalmási arcába. – Tegyen kölnit az aktatáskájába! Meg nejlonharisnyát! Bácsalmási egy pillanatra megnémult. Aztán nehézkesen szuszogva, mint aki alig kap levegőt. – Megbolondult, tisztára megbolondult… Mit akar ezzel? Inkább fejezzük be… – Mit… mit fejezzünk be? – Jó reggelt, gyerekek! – Jó reggelt, gyerekek! A Pálos Klárinak… hétórai adás… zenével… – Fabulya arca távolodott, aztán megint közel volt, oly közel, mintha bele akarna nyomulni Bácsalmási arcába. – Hát ki maga? Ki maga, és mit akar itt? És miért álljak a falhoz, azt mondja meg, miért?… – Mielőtt még a másik kitáthatta volna a száját: – Kotródjon! – Hogyan? – Kotródjon innen! Bácsalmási a rúdhoz kapott. Egy mozdulattal lerántotta a kabátját. Könyvek lavinája indult meg fölötte. Könyvek zuhanása elnyomta a hangját. – Nahát… nahát… ezt igazán nem hittem volna. – Kotródjon! De akkor már Bácsalmási kint volt a folyosón. Gyorsan távolodó lépései visszhangoztak a lépcsőházban. Fabulya ott állt a szoba közepén. A díványról lecsúszott a kabát, a földön füzetlapok… az egyiken a megkezdett írás: „Jó reggelt, gyerekek!” A szekrényről még mindig potyogtak a könyvek. Egy-kettő… még egy tétova zuhanás, aztán csönd lett. Fabulya fölemelt egy kötetet, majd visszaejtette a földre. Cipője orrával arrébb tolt egy füzetet. Állt mereven, mozdulatlanul. Megint a fal volt előtte. Azon árnyék, mint halotté atomrobbanás után. |