LevélBarátom! engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen ez fejezi ki leginkább kapcsolatunkat. Tegnap láttam Magát, és akkor tudtam, hogy írnom kell, mert nagyon, de nagyon megsajnáltam. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy nem vett észre, amikor este átmentem a Ludovika-kerten. Babihoz siettem, egy beteg barátnőmhöz, talán beszéltem már róla. A Földtaninál dolgozik, és van benne valami vadság, de ez a vadság szenvedést takar, fájdalmat… No de nem akarok elkalandozni! Hol is hagytam abba? A Ludowika-kertnél, ugye? Igen, igen, az volt a legfurcsább, hogy semmit se éreztem, amikor megláttam Magát. Pedig szakításunk óta hányszor elgondoltam, milyen is lesz az, ha valahol véletlenül megpillantom… Nos, ott ült azon a padon a tűzoltónővel, és egy stanicliból kockacukrot ettek. Kicsit továbbmentem, aztán leültem egy távolabbi padra, ahonnan jól láthattam Magukat. Nagyon kérem, ne higgye, hogy ez féltékenység volt! Hiszen tudom és érzem, hogy Maga hozzám tartozik, és kívánhatok-e ennél többet? Mit is mondott, amikor utoljára találkoztunk abban a kis presszóban, a Rádió mellett? Amikor közölte, hogy el kell válnunk, mert fél tőlem, fél, hogy felborítom az életét, mert még… még soha… soha így nem szeretett senkit… Bevallom, ez is eszembe jutott, amikor a téren néztem Magukat. A tűzoltónő Magához hajolt. Maga hallgatott, a lábát lógázta, olykor a zacskóba nyúlt, és kivett egy cukrot. És én még úgy embert nem sajnáltam, mint akkor Magát! Barátom, Maga szenvedett! Igen, ezt éreztem minden mozdulatában… szenvedett, de ezt önmagának se merte bevallani. A nő, az a nő, alig jelenthet Magának valamit. Mondjam, kell-e mondanom, hogy nem méltó Magához?… Ott a padon mindent megértettem. Maga menekül. – A tűzoltónőhöz, máshoz – mindegy. Menekül, egy érzéssel a szívében. Emlékszik arra a levelére, amiben azt írta nekem… „Itt ülök, Magától mérgezetten…” Miért is nem mer visszatérni hozzám? Többször mondta, úgy érzi, sosem vagyok egészen a Magáé. Emlékszik az estéinkre… amikor együtt hallgattunk zenét? Hogy dühöngött, amikor egyszer a díványon átnyúltam Magán, a rádióhoz, hogy felerősítsem a Hafnert Toscaninivel! Emlékszik az olvasmányainkra, sétáinkra? Amikor Leonidaszról és Themisztoklészről beszéltem Magának, mert egy rádiójátékához éppen ez kellett, és társszerzője, a mi szegény Nöllerünk, szakított Magával. (Nöller már nem is köszön a lépcsőn, de azért én köszönök neki, mert ő egy szent, higgye el!) Mindezt csak azért említem, hogy megkérdezzem: lehet-e két ember jobban együtt, mint ahogy mi voltunk? És akkor most ez a tűzoltónő! Ki jön még ezután? Kivel kell még látnom Magát?!… Csak magamat vádolhatom. – Miért is engedtem elmenni?! Magának feladata van, Bácsalmási! Írnia kell! És ha nem áll valaki Maga mellett… ki tudja, betöltheti-e hivatását?… Visszajön?… Tudom, mire gondol. Hogy én már biztosan nem vagyok egyedül. És valóban, olykor meglátogat valaki. Kömlei Bálint, egy fiatal erdőmérnök Bakonybélből. Még gyerek… Nincs senkije, beéri azzal, hogy mellettem lehet. Tudja, hogy reménytelen az egész, hogy én sose leszek belé szerelmes, de ez nem zavarja. És éppen ebben van valami csodálatosan megható. Oly tiszta lélek. Egyébként rettenetes gyerekkora volt, az anyja nem engedte strandra! Néha Magáról beszélek neki, egyszer együtt meghallgattuk egy rádiójátékát. A Napos Palkót. Utána azt mondta, fáj a feje, és el kell mennie… Megértheti, hogy nem engedhettem el abban az állapotban! Ne zavarja Magát ez a gyerek! Olykor talán majd feljön és feketét főz nekünk, mialatt mi a kis sarkunkban üldögélünk. Igen, érzem, hogy így lesz!… Írjon, Bácsalmási! Lehet, hogy sokat szenvedünk még egymás mellett, de ezt is vállalnunk kell. – És ezzel búcsúzom, Sári Hetek teltek el, hónapok, de Sári nem kapott választ a levelére. – Azt hiszem, örökre elüldöztem magamtól ezt az embert – mondta egy este. A nyurga, vörös képű Kömlei Bálint – az anyja gyerekkorában nem engedte ki a strandra! – bűntudattal kivett két mozijegyet a tárcájából. – A fél hetesre. |