Társszerzők

Nöller teát forralt. Kezét a kis lábas fölé tartotta. Kifeszített tenyere lassan átmelegedett. Vékony ujjai – úgy érezte – szétfoszlanak a gőzben. Kissé följebb emelte tenyerét. A gőz utánaszállt, arcába csapott. Még mindig az ujjait nézte. Zongorázni kéne ezzel a kézzel. Ezt Sári mondta, amikor lent ültek a téren. Sári Nöller kezét fogta. Az arcához húzta, és megkérdezte: – Miért nem zongorázik vagy hegedül? – Nöller hallgatott. Sári később azt mondta: – Fantasztikus, olyan csodálatos ez az egész. – Hirtelen fölállt. Nöller csak a kapuban érte utol. – Megbántottam? – Meg akarta fogni a lány karját, de Sári fölrohant a lépcsőn. – Mi történhetett? Mi volt olyan fantasztikus, olyan csodálatos?

Nöller roppant gondosan kitöltötte a teát. – Úgy, és most hagyom hűlni.

Bement a szobába. A szomszédból fölhangzott a zongora. Sári játszik, gyakorol. Tegnap este nem köszönt a lépcsőházban. Megállt, és nézett.

Nöller kibámult az ablakon. A homályos üvegben féloldalról látta csontos arcát. (Emlékeztet valakire – mondta Sári –, és ez nagyon lényeges. Nem is hiszi, milyen lényeges.)

Fehér ruhás férfi fordult be a sarkon. Nöller visszahúzta a fejét. Jön Bácsalmási, jön az ötleteivel. – Hátratett kézzel, kifeszített felsőtesttel állt. A csöngetésre lassan megfordult. Összefogva mellén a lötyögő pizsamakabátot, az ajtóhoz ment.

– Ejnye, kedvesem, milyen sápadt! De igazán, mintha beteg lenne.

Nöller egy elhárító mozdulatot tett. – A teám… azt hiszem, végképp kihűlt. – Kiment a konyhába, és még egy csészébe töltött. Közben kissé lelocsolta a pizsamáját.

Bácsalmási a szoba közepén állt. Fél szemét lehunyta.

– Remek munkát kaptunk!

– Honnan?

– A Rádiótól.

– Valami kolhoz?

– Ugyan!

– Traktorosok?

– Víz, víz… látom, nem találja ki. Életrajz, dramatizált életrajz Balassáról! Nos, mit szól?

Sári a Török indulót játszotta a szomszédban.

Bácsalmási közelebb jött.

– Van egy ötletem.

Nöller az íróasztalnál szürcsölte a teát. – Van egy ötlete …

– Nagy link volt a Balassa, mindenkinek tartozott, nőknek is. Ivott, verekedett. Csuda pofa! Hanem tudja-e, hogy az apját egy pap miatt üldözték?

Nöller már jegyzett. Föl se nézett, ahogy mondta.

– Ezt írjuk meg? A pappal?

– Itt kell megfogni. Világos.

– Egy év.

– Micsoda?

– Annyival megússzuk. Egy év. A maga ötlete volt, ne felejtse.

Bácsalmási megállt Nöller mögött. – Kopaszodik hátul, öregszik, barátom. Egy év, azt mondja? De mikor, mikor lesz már?

– Lassan mozognak.

– Az amerikaiak? Ráérnek, nekik ez sport. Mi meg addig itt szépen… De hát ez tény a pappal. Leveleket hamisított, eláztatta az öreg Balassát. És hogy az én ötletem? Maga írja?

– Protestáns vagyok.

– Mit mond? Á, mindegy! Hallja, micsoda vacak tea, azt hiszem, vizet forralt… Még hogy protestáns, hagyjuk ezt, édesapám, hagyjuk! Különben is brigádban írtuk. Bálint is ült, istenem, ülni kell. Azzal kezdjük, hogy az ifjú Bálint a börtönben… Várjon csak, megadom a szereplőket.

Megadta a szereplőket, aztán elbúcsúzott. – Tárgyalnom kell egy üzemi darabról. A papot ne hagyja ki. Történelem. – Széttárta karját. – Mit csináljunk, most mondja?

– Nem élezem ki.

– Ne élezze. Csinos szomszédnője van, hallja-e? Római arc, igazi római arc.

Nöller becsukta az ajtót.

Egy cetlin várták a szereplők.

„Bevezető: Két lovas menekül Pozsonyból, a halálos ítélet elől, Balassa János, a költő apja és Dobó István, az egri hős. A vád: felségárulás.”

Az asztalon elfogyott a napfény. Csönd volt a kis szobában, a zongora se hallatszott a szomszédból. – Nöller lába véznán kalimpált. Papucsa lecsúszott, két meztelen talpa egymást sikálta.

„Első hangkép: Lánccsörgés. – Börtönőr: Fiatalúr, fiatalúr, már megint ott maradt a vacsora.” (Ez meg úgy beszél, mint egy főpincér, egész kedélyes. A kis Rotter a Simplonból, vagy Sonnenschein.)

Nöller később megint teát ivott. – Mikor láthatta Bácsalmási Sárit? Bácsalmási még egy árva sort nem írt, soha egy sort se. Ötletei vannak. Mindig kifundál valamit. Aztán a nők, Bácsalmási női! Alig tudja lerázni őket, az utcán éppen csak odaköszön, beszélgetés közben lerakja a telefonkagylót. Nagyszájú, hülye, kérkedő… öntelt fráter! Most meg ezt a Balassát hozta…

„Bálint: Kiszabadulok? Igazán? De a vád, a bizonyítékok? – Rimay: Mind, mind fertelmes hazugság! – Bálint: És Anna, Losonczy Anna? Biztosan elfelejtett a sok széptevő között. – Rimay: Nem hiszem én azt, hoztam ám tőle valamit.”

(Kiirtani! Kiirtani! Így nem beszélhet, így nem lehet… Rimay mindent tud, Rimay mindent megmond, forduljon Rimayhoz!)

Sétálok egy kicsit – gondolta Nöller. Lemegyek a térre. Rimayt átdolgozom. Olyan jámbor állat lehetett. Ő is írt. Átdolgozom. Már az se jó, ahogy bejön. Bácsalmási üzemi darabról tárgyal. Mostanában sokat beszél egy lányról, valami egyetemistáról. Kint voltak a Szigeten. A Sziget így este… Ezen a téren még most is olyan dög meleg van!

– Tudtam, hogy találkozunk. Tudtam!

Sári állt előtte. Fejét hátraszegte. Hóna alatt táska. Arca úgy csillogott, mintha esőben futott volna fák között.

– Üljünk le, Béla, egy padra. Nem! Sétáljunk. Nem tudnék most ülni.

Körbesétáltak a téren. Sári beszélt, Nöller meg hallgatott, akárcsak az a táska félig kicsúszva a lány hóna alól.

– A tanítványomtól jövök – mondta Sári. – Tudja, akinek zongoraleckéket adok, már beszéltem róla. Egy kamasz! Rövidnadrágja van, és csupa horzsolás a térde. Sose tanul meg zongorázni, nem is akar.

– No lám, nem is akar. Akkor meg minek? – Nöller féloldalt Sárira nézett, s újra megkérdezte. – Akkor meg minek?

– De a szeme csodálatos! Zöld, olyan aranyos foltokkal. És ahogy hirtelen rám néz… Most is egyszerre csak abbahagyja a zongorázást, és rám néz. Beleszeretnék, ha idősebb lenne.

– Egy barátnőm férjhez megy, olyan boldog vagyok. Aki elveszi, tulajdonképpen belém volt szerelmes. Lebeszéltem. Én mint feleség? Ugyan, ugyan…

– Miért mondja ezt?

Sári nem felelt. Később leültek egy gázlámpa mellé. Távolabb, a sötétből, kuncogás hallatszott. Finoman ropogott a kavics.

Nöller hátrafordult.

Egy fiú futott mögöttük tréningnadrágban, melléhez szorított kézzel. Sári utánanézett.

– Micsoda akaraterő!

Aztán hirtelen.

– Láttam a barátját – mondta Sári.

– Miféle barátomat?

– Aki magához jár. Ment föl a lépcsőn, és rángatózott a szája. Félelmetes arca van. Lánykereskedő, csempész… Különös ember.

– Bácsalmási?

Nöller görcsösen kapaszkodott a pad szélébe. Mit is mondhat Sárinak, amikor az Bácsalmásiról beszél.

– Ezek az igazi kalandorok! Régen kalóz lett volna, karddal a szájában rohan át a másik hajóra.

A fiú megint elfutott a pad mögött.

– Győznie kell! – mondta Sári. – Ennek a fiúnak győznie kell!

Fölment a szobájába. – Semmi nem hallatszott a szomszédból. Sári már lefeküdt. Nyitott szemmel fekszik az ágyban. Látja Bácsalmásit kockás kendővel a fején, karddal a szájában átrohanni a másik hajóra.

Elöntötte a forróság. – Rimay csecsemő! Amikor Bálint fogoly, Rimay legfeljebb hároméves. Hogy visz ez levelet Losonczy Annától, hogy hozza a hírt? Dobó Ferenc hozza a hírt. És ő miért nem ül, amikor az atyus együtt szökik Bálint apjával? „Két lovas menekül Pozsonyból.” Hát majd egy lovas menekül. Dobó Ferenc hozta a hírt. Aztán Pándy Zsiga, a Balassáék tiszttartója. Ismét két lovas menekült.

Csöngettek.

Összerezzent. Egy darabig előrebámult, akárcsak a két menekülő lovast látná. – Az ajtóhoz ment.

Sári valósággal a nyakába esett. Mintha már régen ácsorogna az ajtónál. Égett a szeme, és alig tudta kimondani:

– Adja át neki!

Egy levél Nöller kezében. – A lány eltűnt – ő meg nézte, forgatta a levelet. Bevitte a szobájába, letette az asztalra. – Adja át neki! – A borítékon semmi címzés. Egyes betűk átütnek a levélből… tintával írta…

A lámpa felé fordította a borítékot. Látta a hajszálfinom betűket. Semmit se lehetett elolvasni.

Ha föltépném, vagy visszavinném Sárinak, adja csak át! Nem vagyok postás. Írhatott volna nekem is. „Kedves Béla! Már régen meg akartam mondani…”

Végigvágta magát a díványon. „Kedves Béla!” De hát azt mondta, hogy a kezem csodálatos, és az arcom is emlékeztet valakire. (Lényeges, nem is hiszi, milyen lényeges!) A tanítványába szerelmes. Abba a sihederbe, akinek zöld szeme van. (Az én szemem?) A tanítvány apjába szerelmes. Egyszer a színházban látott valakit. Egy férfi állt a vonat peronján. Amikor azt mondta nekem, amikor azt mondta…

Levelet írt Bácsalmásinak.

Holnap jön Bácsalmási, átadom a levelet. Majd éppen írok, és csak úgy mondom. – Van itt valami…

Fölkelt a díványról, eloltotta a villanyt. Vetkőzni kezdett a sötétben, aztán, úgy hálóingben, leült az ágy szélére. Olyan nehéz lett a szíve. Egy lányra gondolt, akit valamikor régen, egy vidéki városban látott. Ő, Nöller, ott ült a kerti vendéglőben, fogpiszkálót tördelt, és az elborult eget nézte. Az út is olyan füstszínű volt a vendéglő előtt. Akkor föltűnt a lány biciklin. De mintha nem is biciklin jönne, csak éppen valami lassú szél vinné előre. Úszott a levegőben a lobogó, szőke haja, a harang alakú szoknyája. Idenéz – gondolta Nöller –, most mindjárt elmosolyodik, és idenéz. Hanem a lány nem fordította felé az arcát. Lassan, részletekben eltűnt.

– Miért is jutott eszembe, mi ez? És akkor hova mentem a vendéglőből? Sári se fordult felém. Ha nézett is, és a kezemet fogta, hol volt ő tőlem? Beszélt, beszélt, de kinek? Kihez szólt? Hogy csak üljek a padon, és Sári meg valaki mással?… Ezt tőlem nem kívánhatja, milyen jogon, azt mondja meg, milyen jogon?

Nöller kifújta magát. Az ágy szélén kapirgált.

Bácsalmási, az más, persze! Csak beszéljen neki a tanítványról, a tanítvány apjáról meg a többiről.

Legyintett, és bebújt a takaró alá. Elaludt. Hirtelen fölébredt. Nem volt fala a szobának, a bútorok is eltűntek. Alig tudott lélegzeni a fullasztó sötétben.

– Nagyon szeretem.

Ez volt. Meg hogy holnap eljön Bácsalmási. – Nem, nem lehet tovább feküdni! – Kiment a mosdóba, és megfürdött. Idegen volt minden mozdulat. De meg kellett gyújtania a villanyt, kiengedni a vizet, beszappanozni a karját, a nyakát, a fülét. Hátul, a cimpánál. Lassan leguggolt, összekuporodott a kádban. Nyakáról, arcáról folyt a szappanos víz.

A csap panaszosan búgott. Távoli vízvezeték felelt. A házban fölébredtek a csapok és lefolyók, fölébredtek, hogy zuhogva, zakatolva szétvessék a falakat. Hirtelen elhallgattak. Ezüstös párájában karcsún remegve utolsót hördült a mosdó csapja. Aztán még nagyobb és mélyebb lett a csönd.

Nöller egy törülköző után nyúlt. (Bácsalmási biztosan énekel törülközés közben, indulókat énekel. – Fel, torreádor!

Szinte hallotta: Csinos szomszédnője van, hallja-e?!)

Szürke volt a reggel. Nöller Béla elhagyott vasúti kocsikra gondolt, ahogy félretolva állnak az üres sínpáron – feketén és mogorván. Az apjával sokat mászkáltak a pályaudvaron. Beszálltak egy ilyen kocsiba, leültek. A kupé meg, mintha fölébredne, hogy elinduljon a rozsdás sínpáron, messze elhagyva a pályaudvart, állomásokat, országokat, egyiket a másik után.

A pályaudvar hatalmas óráját látta Nöller a fekete számjegyekkel.

Egyszerre megtört az ég szürkesége. A következő percben már ragyogtak a háztetők.

Egy levél az asztalon. Nöller félretolta. Írni kezdett.

„Losonczy Anna: Bálint, ugye itt marad Egerben a férjem kapitánysága alatt? – Bálint: (Keserűen.) Nem tehetem, kapitányné asszony! – Anna: De Bálint!… Bálint: (Keményen.) Hall még rólam, kapitányné asszony!”

Délig írt, ebédelni se ment el. A füleki vár alatt aztán elhagyta Bálintot. „A zsold? Mikor jön Bécsből a zsold?” Ezt kérdezte utoljára.

Nöller széttárta az ablakot. Felemelt fejjel állt a zuhogó napfényben. Aztán azt gondolta:

Bácsalmási éhen hal – mit kezd majd az ötleteivel? Kirúgják mindenhonnan, nem kap megrendelést, nem tárgyalnak vele. Balassát se tudja befejezni, Balassa ott marad a füleki vár alatt, vigye így a Rádióhoz, vigye, ahova akarja! Teljesen lejáratja magát, észreveszik, hogy nem tud írni, egyáltalán nem tud írni. – Mit ágál itt, vissza a fűszerüzletbe! – Azért még tovább kilincsel a lapoknál, kiadóknál. Olykor elkap valakit. – Adok egy tippet, ezt írja meg! – De csak nevetnek rajta, félretolják. – Adok egy tippet! – Így hívják majd. A fiatalok röhögve hátba verik. Ott alszik egy kávéház sarkában, aztán mehet a híd alá, a Duna-part lépcsőjére. – Mert én többet egy sort se, ennek egy betűt se!…

– Hogyan?! Micsoda…

Lent a ház előtt állt Sári és Bácsalmási. A férfi a lány karját fogta. Sári a kapu felé lépett egy pillanatra, mintha el akarna szaladni, de aztán ment azzal a másikkal a tér felé. Fejét lehajtotta – úgy figyelt Bácsalmásira.

Nöller megkapaszkodott a párkányba.

Hát már ismeri, hát már együtt…

Átmentek a téren. Sári vállából még látszott valami, egy folt a barna szoknyájából – aztán eltűnt.

Nöller nem mozdult az ablaktól. Sári még visszafordulhat. Hirtelen kiszakítja magát, és faképnél hagyja azt a hólyagot. Sári olyan büszke. Visszafordul. Jön majd a téren, a fák között.

Töpörödött, fekete kendős asszony bandukolt a padok mellett.

Nöller lepöckölt egy gyufaszálat a párkányról. Hátralépett.

A szoba kihűlt mögötte.

És most itt maradjon, itt üljön, amikor azok ketten?… – Ha kiélezné a dolgot a pappal? A pappal, aki miatt Balassa apját üldözték… Bácsalmási nevén megy a dolog. Mennyit kapna érte? Ha jó zaftosan csinálnám a pappal. Két év, három év… Sári vinné az ételt. Éthordóban levest meg főzeléket. Még több zongoraleckét vállalna Bácsalmásiért, akit az ármány a rács mögé juttatott. Sári nem hagyhatja el. Hozzámegy feleségül. Esküvő a börtönben.

Mit vacakoljak a pappal? Á, minek!? Mit kell itt kiélezni, és miért?

Nöller az asztalnál ült.

Egy hajszál a kéziraton. Megtört, barna hajszál. Fölvette, forgatta, nézegette, mintha valami csoda lenne. Aztán elfújta – és írt tovább.