Előadó mondja…Egyszer korábban mentem az egyik tanulóotthonba. Könyvekről kellett beszélnem, persze. Hogy miről? Tudom én azt?! Olyan kolhozdolog, traktorosbrigád meg egy félkarú katona, aki egy szobrot néz a kertben. „Jó, jó, öregem, nem hallja senki. Az a pofa hullarészeg a szomszéd asztalnál. Igaz, mit lehet tudni…” Azt hiszem, villanyszerelő-tanulókhoz küldtek. Az otthonuk régebben garniszálló lehetett, a Körút mellett egy sötét kis mellékutcában. Nők sétálhattak arra, akik már meg sem szólítják az embert, csak néznek. Mint az ötvenfilléres nők a Ferdinánd híd alatt. Az otthon kapuja oly kopott és mord, mintha húsz éve nem nyílt volna meg senkinek. Fölötte a tábla. – Kulich Gyula Tanulóotthon. – Hát Kulich Gyula, amíg ide került, ebbe az utcába?… Elhurcolták, kivégezték? Nyurga, pattanásos arcú fiú volt a kapus. Ölében lábas, torka bekötve. Krumplit kanalazgatott. Fölötte a falon: – Példaképünk a hős lenini Komszomol. – A folyosón vékony dróton csüngött egy villanykörte. A kapus rám nézett. – Könyvankét? Vezessétek föl az elvtársat. És már egy zömök, kék inges gyerek ugrált előttem. Kanyargó csigalépcsőn vezetett föl az igazgató irodájába. Oldalt egy-egy vasajtó, de mintha semmi sem lenne mögötte. Sok mindent szerettem volna megkérdezni a gyerektől. Hol dolgozik? Honnan került ide? Mióta van az otthonban? – Úgy éreztem, nem szívesen felelne. Egy pillanatra megállt, visszanézett. – Árvaházi növendék, kinőtt ruhában. Egy ajtóra mutatott. – Az igazgató. Beléptem a szobába. A jól fűtött kis szoba, fikuszaival, szőnyegeivel, valahogy nem is tartozott ehhez az épülethez. – Szabadság! – Senki sem köszönt vissza. Üres volt a szoba. Aztán kinyílt egy oldalajtó, szinte a falból. Ketten jöttek be. A szőke bajuszos olyan kenetteljesen mosolygott, akárcsak egy fiatal református pap. A falu derék lelkipásztora. A másik megigazította szemüvegét. – Nem akar beszélni. Hazudik. Mögöttük, az ajtó résén egy vöröses, dagadt kezet láttam a szék támláján. Moccant a kéz, az ujjak fölemelkedtek. Aztán a lötyögő nadrág, ahogy ráborult az ormótlan cipőre. – Nem mondja meg, hogy ki vitte oda, a bibliakörbe. – És hogy ott nemcsak imádkoztak! Hirtelen rám nézett a szőkebajuszos. – Az elvtárs? Ja igen, a könyvankétra jött! De hiszen még korán van! Kicsit közelebb mentem hozzájuk. – Természetesen, még van időnk. Egymásra néztek. A szőkebajuszos megint mosolygott. – Vár az elvtárs, ugye? Vannak itt képeslapok. Voltak képeslapok. De nem sokat törődtem velük, ahogy azok ketten ismét magamra hagytak. A fikuszt néztem az ablakban, aztán az ajtóhoz léptem. Elég tisztán lehetett hallani. – A ruhát honnan kaptad, Szijjas, azt mondd meg, honnan kaptad? Lassan, tagolva jött a válasz. – Innen, az otthonból. – És akkor velünk akarsz kibabrálni? Hogy ott csak imádkoztatok… Azért néha másról is beszéltetek, mi? Megint akadozva: – Bibliát olvastunk. – Kiket vittél magaddal innen az otthonból, kiket vittél? – Felcsattant a hang. – Itt zabálsz, itt alszol, és közben… – Megint halkan. – Kiment veled Hrabovszky, Futó, Bán… látod, hogy tudjuk… hát még?… Csönd lett. Belelapoztam az egyik képeslapba. Láttam, hogy remeg a kezem. – Majd nyílik az ajtó, és megint az a vöröses, széltől kifújt kéz a szék támláján. Meg aztán mintha az a fiú tudna rólam ott a másik szobában. Ezt éreztem, Kürti. Nem tudtam, mi az a csönd odaát. Talán kimentek egy ajtón, és őt is elvitték? Vagy hirtelen behívnak, hogy én is lássam? Ott állok majd előtte. Milyen lehet az arca? A vallatók szemébe néz vagy lehajtja a fejét? Nem hívott senki. Álltam, könyvvel a hónom alatt. Fekete hajú fiatalember lépett a szobába. Összedörzsölte a kezét, felém hunyorított. – Tart még? Az ajtó felé biccentett. Minden olyan friss volt rajta. Sima, rózsás arcbőre, fehér inge, járása egy népi táncosé. Ragyogott a tekintete. Hozzám jött, és megint az ajtó felé biccentett. – Elkaptuk a tagot. Szép kis mese volt azzal a bibliakörrel. Egy lelkész vitte oda, egy angol lelkész. Lelkész, mi?… Nem rossz! – Fölnevetett. Bólogattam, mosolyogtam, és még mondtam is. – Elkaptuk a frakkját… igen, igen… – Elvtárs tartja az előadást? Rövidesen kezdhetjük. Már gyülekeznek a fiúk. Végigsimított az állán, aztán belépett a másik szobába a többiekhez, és már onnan hallottam a hangját. – Nem kell beszélned, Szijjas, dehogyis kell! Nem kényszerít senki. Valaki csöndesen vihogott – megreccsent a szék. Mindjárt ütik, az arcába vágnak… De nem, semmi sem hallatszott. Csak éppen, ahogy egy kocsi zörgött az utcán, és az üres kannák egymáshoz ütődtek. Megpillantottam egy képet. Ott lógott velem szemben, és az arc biztatóan mosolygott a keretből. Hány helyen láttam már ezt a barátságos, kövér arcot!… Ahogy munkásokkal beszélget az üzemben, aztán aratás közben búzakalásszal, gyerekek között, ahogy ölbe kap egy kislányt, kenyeret szel egy parasztház udvarán, és mosolyog, mindig mosolyog, mint most is, amikor a másik szobában… „Szépek a fenyők az ablak előtt, szépek a piros padok, tavasszal majd kiülünk és napozunk, ülünk a padokon, lehunyjuk a szemünket, és süt a nap…” „Mit szaglászott itt ez az alak?” Ott álltam a kép alatt. A kövér arcból derűsen rám hunyorított a két apró szem. – Mi baj lehet? Nincs semmi baj, amíg veletek vagyok. A fiú hangját hallottam a szomszédból. – Az utcán aludtam, amikor nem voltam az otthonban. Két éjjel aludtam az utcán. Akkor gondoltam, visszajövök. – Visszajöttél, Szijjas!… Szép tőled, valóban szép… Igazán kár, hogy nem rendeztünk neked egy kis ünnepélyt, mi, Szijjas, egy kis ünnepélyt? És megkérjünk, hogy vidd csak a fiúkat a bibliakörbe! – Én nem… én senkit se hívtam… Senkit se vittem. – Ne fáradj, Szijjas! Ezt már a Futó elmondta. Két éjszaka távol maradtál. Miért?! – Elmentünk egy kicsit a barátaimmal, aztán már nagyon későn volt… – Elmentetek a barátaiddal? Kétszer egymás után? Szijjas, hová vezet ez? – Szelíden dorgálóvá vált a hang. – Miféle hazugságba keveredtél?… Mi nem haragszunk rád, Szijjas. Mást mondok! Sajnálunk téged. Most el kell hogy menj innen, el kell hagynod az otthont. Olyan csöndes volt a hang, akárcsak egy betegnek olvasna fel valamit. Hirtelen felcsattant. – Ne hidd, hogy eltűnhetsz! Akkor már nem voltam egyedül a szobában. A szőkebajuszos állt mellettem, meg az a népi táncos. – Kezdhetjük az előadást! Mit tehettem volna… Egy ember, könyvvel a hóna alatt… „Megint itt sündörög ez az alak?… Láttad már őt a Zokogóban?… Ki lehet?” Az előadóterembe vezettek. Mögöttem maradt a szoba azzal a fiúval. Újra lépcsők és folyosók. Körülöttem dobogó lépések. A fiúk gyülekeztek az előadásra. Lent, a földszinten trombita recsegett. Sorakoztak a brigádok. A Ságvári brigád, az Oleg Kosevoj, a Táncsics brigád… És a fiú, akit vallattak? Most kísérik föl a szobájába? Talán a holmiját csomagolja. Mögötte pedig beszélnek. Turkálnak a táskájában, röhögnek rajta. El kell hagynia az otthont. – Vagy már jönnek érte? Elviszik? Ott áll a szobában. Ott áll, és vár. Megnyílt előttem a terem. Egy asztal odafönt a dobogón – vizeskancsó pohárral. Tölthetek, ihatok. A fiúk bevonultak, elfoglalták helyüket a hosszú fapadokon. – Felkérjük az előadó elvtársat… Felálltam, és az ajtó felé néztem. Látni akartam végre a fiút, aki ott áll kis táskájával. Üres volt az ajtó. Fönt, a magasban az arc. A derűs, kövér arc. Velem volt itt is. Mindenhová elkísért. Ceruza kopogott mellettem az asztalon, a kultúros ceruzája. A kultúros tenyerébe dűtötte a fejét, és oldalt rám nézett. Várt, figyelt. Aztán majd megírja a jelentést. Hogy valamit nem emeltem ki a könyvben, a párt vezető szerepét, a párttitkár szerepét… Több jelentést is megír. De akkor én már elkezdtem. – Barátaim, ez a regény… Közben az ajtó felé néztem. Miért ment ki az igazgató?… Már vissza is jött. Megáll a falnál, összefonja a karját, és rám néz. Milyen pici az arca. A terem végéről hallottam a hangom. Olyan idegen. Olyan poros. Csak ne értsem, mit beszélek, csak ne halljam!… Egyszerre ott állok, és tapsolnak. Előbb a kultúros ugrott fel. Ütemesen összeverte a tenyerét, mint egy varázsló, amikor szellemet idéz. A többiek is tapsoltak, valósággal dübörgött a terem. És az arc sem csalódott bennem odafönt, a mi szeretett apánk, ennek a nagy családnak az apja. Megtettem a magamét. Igen, igen, a mi előadónk, a mi derék előadónk. Az igazgató közelebb jött. – Előadásában helyesen mutatott rá az elvtárs a férfias bátorságra, az öntudatos fegyelemre. És itt meg kell említenünk, hogy otthonunkba befurakodtak olyanok is… Álltam az asztalnál. Az igazgató az ellenségről beszélt. Az ellenségről, aki befurakodott az otthonba. Felcsattant a hang. – Éberség, elvtársak! Megint csönd… Rám néztek. Lassú hullámzás a padok és a székek között. Mintha meghasadna a fal, kettéválna a mennyezet… – Kezem a vizespoháron. Ki ez, aki elém lép? Mit akar? – Máskor is jöjjön az elvtárs! Semmi baj, érted, Kürti, semmi! És az elvtárs megy, máskor is, persze… Viszi a könyvet a Magyar Pamutba, a Ganz Hajóba, a Kispesti Paplanba. Mindenhová megy az elvtárs. Az a fiú ott ült a széken. Csak ült előttük. Az övék volt, zabáltak belőle törvényt, igazságot! Azt mondták, állj fel! Azt mondták, lépj a falhoz, arccal a falhoz, szorosan a falhoz… – Berúgtál, Ambrus! Kürti fölrángatta a barátját. Ambrus, ahogy fölállt, egyszerre megmerevedett. Akárcsak megnémult volna, mint egy rossz, hamis próféta, akinek a szájára vertek. – Úgy kellett kicipelni. Dülöngélve, összekapaszkodva mentek a sötét utcán. Mintha most éjszaka indulnának kültelki tanulóotthonok, poros nőegyletek felé, hónuk alatt a könyvvel. Előre a sárban Kispest felé, Remetekertvárosba, Kelenföldre… Mennek az előadók, részegen, álmosan, elhülyülve – a sárba, az éjszakába… Egy rendőr nézte őket a sarokról. Elhúzta a száját, mintha köpni akarna. – Értelmiség!… |