Előadás a VárbanElőadó: Kürti Béla, hozzászóló: Ambrus Endre. Ez állt a cédulán. Ferencné egy félszeg mozdulattal Kürti felé tolta a cetlit. Megigazította szürke köpenyét, szinte könnyesen nézett a fiúra. – Látja, már föl is írtam. A könyvtár rendezi az előadást. Építőmunkásoknak… ilyen még nem volt. Kürti a könyveket nézte a hosszú polcokon. A nő színtelen arcát, kutyatekintetét. (Jó pontokat akar szerezni egy ilyen előadással!) Aztán azt mondta: – Sosem beszéltem építőmunkásoknak. – Éppen ez az! Új embereket lát… gondolja el, micsoda feladat… Ezek faluról jöttek fel a munkástoborzásra. És csak látná, hogy laknak!… Ragyogó, tiszta fürdők! Könyvtár, rádióval… és ők maguk kérték ezt az előadást, igen, igen! – Sosem beszéltem ilyeneknek. – Nem járt falun? – Régen. – Szülei? – Anyámnak tejcsarnoka volt a Szondy utcában. A nő kibámult az ablakon, a tusszínű égre. Egy légy dongott az üvegen, visszapattant róla, majd megint ott volt. – Kint lesznek a tanácstól is, Kürti elvtárs. Meg kell rendezni az előadást. Ugye, nem hagy cserben? – Ötvenes? – És a hozzászólónak is fizetünk, az Ambrusnak. – Akkor eljön pénteken? Ötre? Aztán innen megyünk föl, a Várba. – Föltekintett az órára. – Mindjárt kezdődik a könyvtár. Jó, hogy ilyen nyugodtan tudtunk beszélni. Homályos folyosón kísérte Kürtit. – Tudja, Kürti elvtárs, hogy kiadják a regényemet? Mit szól, mennyi bajom volt vele? Egyik lektor a másikra tolta… Hogy mit műveltek!… Olvasta azt a novellámat a diáklányról, aki bejön a könyvtárba? – Olvastam, hogyne!… Hát akkor pénteken, elvtársnő! Kürti levágtatott a lépcsőn. Kint a ház előtt megállt egy pillanatra. A Vár felé nézett. Innen csak a szeszélyesen kanyargó, rozsdaszínű falat lehetett látni. – Ott lesznek az építőmunkások… Mit mondjak nekik az olvasásról? A tanácstól is kijönnek, már úgyis fúrnak. Otthon a háziasszony, a kúriai bíró özvegye, teát főzött Kürtinek. Aztán a vékony arcú, ősz nő pongyolában leült a díványra a fiú mellé. – Szeptember hat, Béla. – Szeptember hat? Mi az, hogy szeptember hat? – Akkor történik valami, majd meglátja… háború. – Ugyan, hagyjon a dátumaival. És miért éppen szeptember hat? – Az unokanővérem álmában megjelent egy angyal. Kezében tábla. Szeptember hat. Ez állt rajta. Kétszer is álmodta. Az őrnagynénál pedig egy szeánszon… – Most meg szeánsz!… – Tudom, maga ebben nem hisz, Béla. De megjelent Liszt Ferenc szelleme… – …ő is azt mondta, hogy szeptember hat? – Azt mondta. – Nagyszerű! – Tessék, Béla? – Nem adhatna egy vajas kenyeret? – Mindjárt kenek, Béla, csak ne legyen ideges, maga mindig olyan ideges. Mondja, elmehetnék arra az előadásra, a Várba?… Úgy szeretném már egyszer hallani…
*
Ambrus az eszpresszó ablakában ült, és Rilkét fordított. Magas homlokát tenyerébe dűtötte. Az apró, kocka alakú papírdarabokat nézte. Belelapozott a Rilke-kötetbe. Aztán egy pillanatig úgy maradt a keze a könyv és a kézirat között, az üres levegőben. Föl se nézett, amikor Kürti leült hozzá. Kürti maga elé pöckölt egy lapot. – Orpheusz, Eurydike, Hermes. És alatta: Rainer Maria Rilke. – A Kornétást miért nem fordítod? – Az még nem az igazi Rilke… olyan szecessziós. – Szecessziós, szecessziós! Szeretem az ilyen nagyképűsködést. – Kürti a fejét ingatta. Fölállt, szimplát rendelt szódával. Aztán megint ott volt Ambrus mellett. – Kinek csinálod? – Jó kérdés! – Hát igen… Ide figyelj! Pénteken előadásunk van. Fent, a Várban. Építőmunkásoknak. Ambrus fölmerült Rilkéből. – Tatám!… Tegnap egy moziban voltam. Igen, igen, a szünetben léptem fel az állástalan artistákkal. Mikszáthról beszéltem. És miért kell két előadó? – Nagy felvonulás lesz. Kijönnek a tanácstól. – Miről beszélünk? – Az olvasásról. Hogy milyen jó olvasni. – Erről már beszéltem egy menhelyen meg a kalauzoknak. – Nincs az a film, ami izgalmasabb az olvasásnál. Így kezdeném az előadást. Mert a regény hősei velünk élnek, amikor már becsuktuk a könyvet. – Az olvasás a lélek dzsungelébe vezet bennünket… – Megőrültél, Ambrus? A lélek dzsungele? Ezt akarod mondani? – Miért? A kalauzoknak is a nagy belső kalandról beszéltem, arról a csodálatos áradásról… – Azért nem ért téged senki. – Hogy engem nem értenek? – Nem hát! És a társadalmat is bele kell venni az előadásba. – Vedd bele a társadalmat! De én inkább a gyerekkorról, ahogy a lélek először ráeszmél… – Ráeszmél! – Miért? Múltkor a Hőlégpalackban valaki megkérdezte… – Nem, nem, Ambrus, ezt így nem lehet! Csütörtökön összeülünk, és komolyan megbeszéljük az egészet. Elhallgattak. Kürti megfogta a barátja karját. – Ide figyelj! A háziasszonyom el akar jönni az előadásra. Nem tud otthon maradni. – Egy pillanatra elhallgatott. Mereven az asztalra nézett. Úgy mondta. – Mert mindig azt várja, hogy mikor… – Most hol tartanak?… Nem hallottad? – Kilenc kerület és Újpest. Onnan vittek. – Buda? – Az mindig műsoron van. Kürti végigsimított az asztalon. Egészen kicsi volt, ahogy ott ült az ablak mellett. A nap rásütött, ritkuló haja alá világított. Most úgy szeretett volna valamit elmondani Ambrusnak. Hogy neki senkije sincs, csak ez az özvegy. Nincsenek szülei, senki, aki törődjön vele, aki két szót szól… Ez a nő meg olyan, de olyan… Nem, ezt el se lehet mondani. Se Ambrusnak, se másnak. Ambrus a pultnál fölhajtott egy kupica rumot. – Hej, tatám!…
*
Még egy hozzászóló akadt a pénteki előadásra. Boniváth Pali, az ezredes fia. Az ezredes nyugdíját már régen elvették, de ő azt mondta: – Minden körülmények között megálljuk a helyünket! – És megállta a helyét. Egy koporsókészítőnél dolgozott. Jobb családokhoz ő járt mértéket venni. Szabad idejében az Auguszt cukrászdában sakkozott Boniváth ezredes, és így május felé a Vérmező padjain vagy az utcán. Szabad idejében összeírta a volt katonatisztek nevét és címét. Telefonkönyvekből dolgozott, kapualjak címtábláiról. – Tudnom kell mindenkiről. Erre még szükségünk lehet. A fiát a nyavalya törte. – Mit gondolsz, apám, mi lesz ennek a vége? Most, amikor fölment a könyvtárba, szintén egy ilyen beszélgetés után volt. Kérte az apját, süllyessze el azt a névsort. Az ezredes mosolygott. Sakkozni ment a Vérmezőre, hóna alatt a tábla. Elkísérte a fiát a könyvtárig. Pali fölment Ferencnéhez. Sokan voltak előtte. Az ablakból látta az apja magas, kissé hajlott alakját, ahogy megy-megy a Vérmező felé, hóna alatt a sakktáblával. Egy férfi megszólítja, melléje lép. A fiú keze az ablaküvegre siklott. Úgy érezte, kifut alóla a padló. Nem, semmi baj! Azok ott ketten leültek egy padra, a járda szélén. Boniváth ezredes szétnyitotta a sakktáblát. – Régen láttuk, Pali. Ferencné állt előtte szürke köpenyben és olyan cserepes szájjal, mintha szélfújta mezőn járt volna. – Állás után futkostam. Segédmunkásnak is elmennék. – A nőre nézett. – Valami állás… Az asszony féloldalt dűtötte a fejét. – Tudja, hogy a fiam Inotán dolgozik, a Déneske. Regényt ír róla. Milyen tehetséges!… Sokkal tehetségesebb, mint én… de igazán… Megjelenik a regényem… Mit szól hozzá? – Nagyszerű, valóban… – Mi van a színházzal, Pali? Hiszen maga a Nemzetiben… – …statisztálok. Hát az kevés. Villamosra is kevés. – Rendező akar lenni, egyszer mondta. – Hát… – Boniváth egy mozdulatot tett. Ballonja megzörrent. Aztán zsebre vágta a kezét, és roppant szigorúan nézett a padlóra. – Magam se hiszem. – Nem hiszi? Fiatal ember, és ilyet mond? Boniváth nem felelt. (Mit akar? Persze, kihozzák a regényét… Már egy éve azzal nyúz mindenkit.) Az asszony megint az írásról beszélt, és hogy ahhoz élmény kell. Ismerni kell az életet. – Ismerni kell – bólintott az ezredes fia. Közben kisandított az ablakon. Az apja még ott sakkozott a padon. – Magának is ez kéne. Egy kis mozgás, egy kis élmény. – Hebbel drámáit szeretném kivenni. Ferencné visszament a pult mögé. – Hebbel?… Nincs bent, nem hiszem. Maga mindig ilyeneket kér. De jött néhány újdonság. Megnézi? – Köszönöm, akkor inkább… A fiú már ment kifelé, de Ferencné utánaszólt. Hogy pénteken előadás lesz a Várban. Könyvankét. És kéne még egy hozzászóló. – Tudja, nagy feladat egy ilyen ankét… Építőmunkásoknak. Két olyan előadóm van, két olyan rendes elvtárs!… Kürti és Ambrus. Ismeri őket? – Nem, úgy hiszem, nem… – Lelkes fiúk! De hát ide ilyenek kellenek. Nem hozhatok akárkit. – Persze, akárkit nem lehet. – Akkor ötre, Pali, ötre! Itt a könyvtárban! Aztán majd előkerítem magának azt a… – … Hebbelt! Négyen indultak a könyvtárból a Várba. Négyen vonultak fel az előadásra. Elöl Kürti Ferencnével, mögöttük Ambrus és Boniváth. Ambrus már valahonnan ismerte az ezredes fiát. Biztosan valami eszpresszóban akadtak össze – gondolta Kürti. Akkor megszólalt Ferencné. – Lehet, hogy kijönnek a filmgyárból. – Tessék? – Híradóra veszik az előadást, filmhíradóra. Lépcsőn mentek fölfelé. Kürti a nyeszlett nőt nézte maga mellett, ahogy a sárga kabátjában lépked. És hogy mosolyog… Hogy ez a filmezés amolyan meglepetés. Nem is akarta előre mondani. Nehéz, fullasztó lett a levegő. És minden olyan süket. Ferencné meg akár egy kereplő. – Majd aztán megnézzük a moziban. Milyen érdekes lesz! Kürti csak azt érezte, hogy elvörösödik. – Lerúgom ezt a nőt! Lerúgom a lépcsőn!… Piszok, szemét törtető… Mit talpalhatott ezért a filmezésért… De sikerült, végre is sikerült! Visszanézett Ambrusékra. – Hebbel a legdrámaibb alkat. Ezt mondta Boniváth – aztán megállt. Megállt Ambrus is. Mind a ketten Kürtire néztek, aki megfordult, és lefelé jött a lépcsőn. – Mi az? – Filmezés lesz, híradóra veszik az előadást. – Kürti ott állt a lépcsőn véznán lebegve Ferencné és Ambrusék között. Alatta a város villamosokkal, templomokkal, eszpresszóval, és fönt a magasban roskatag unalmában a kiégett, megvakult Vár. Fönt a magasban, megszólalt Ferencné. – Mi az, Kürti elvtárs? Kürti még mindig úgy állt Ambrusék felé fordulva. Ha elrohannék, vagy levetném magam… Ezt nem úszom meg, ezt a híradót… Még csak ez hiányzott!… Mindenki látja, külföldön is… – Mi az, Kürti elvtárs?… Kürti, akárcsak valami lassított felvétel, megfordult. Továbbment fölfelé. Még hallotta Ambrust. – Nekünk nem kell fölmenni az emelvényre. – Persze, a hozzászólóknak nem kell… Csak magukra gondolnak!… Menti a bőrüket. Hogy majd akkor, ott a tárgyaláson… Ők csak hozzászólók voltak… egy hang a közönségből… igazán nem is tudták, mi lesz… De azért Ambrus is bezsebeli az ötven froncsit! – Jól kiemelni a mai regényeket, Kürti elvtárs. Tudja, az a fontos. Domborítson! – Majd domborítok! (Várj csak, te rohadék, majd domborítok én neked, ne félj, majd domborítok! Kipakolok mindent! Ankét kell neki, filmezés, hogy fölfigyeljenek rá, és hogy mást bemártson!… Nincs egy rendes ruhám, és akkor a híradón, mint egy miniszter…) Mögötte Ambrus: – Azért én nem vagyok úgy oda Mauriacért, és általában az egész katolikus regény… (Most meg Mauriac!… Micsoda sznobok! Katolikus regény, na szép… Erről beszél Ambrus, erről tud beszélni, amikor én, amikor engem… Soha nem volt a barátom!) A lépcsők egyre közelebb vitték Kürtit. Úgy érezte, hogy már valahonnan filmezik. Kiértek az Úri utcába. Szél jött, porral és homokkal. Ambrus Kürtihez lépett, megfogta a karját. – Hordja a port a szél a királyi várból és az utcáról. Városok repülnek a szélben házakkal, kertekkel… Fák nőnek a szélben, bokrok virágba borulnak… Kürti úgy a szeme sarkából nézte a barátját. Rém gyanakodva nézte. – Mit akarsz ezzel? Valami van? – Azt hiszem, megírom. Nézd ezt az utcát! A tábornokok utcája… Hát nem? Mintha minden házban egy nyugdíjas tábornok lakna a parádi vizes üvegével. – A tábornokaid! Építőmunkások jöttek, overallban, vállra dobott kabátban, agyagos, sáros cipőben. Összemosott, megfakult arcok. Az első pillanatban nem is lehetett tudni, ki a férfi, ki a nő… Öreg? Fiatal? Aztán mégis kivált egy megkeményedett női arc, majd egy szőke bajuszos fiú, hóna alatt csomaggal. Mindegyiknek csomag a hóna alatt, mintha mindenüket magukkal vinnék. És a gyerekek!… Elszürkült, öreges arccal, foltos ingben vagy meztelen, barnára sült felsőtesttel. Az egyik gyerek fején szakadt ellenzőjű, német katonasapka. Ingje egy páncélos tigrisbőrje, ami közben már női hálóing is lehetett. Ő meg összesodort papírból fújta a füstöt. Úgy jött egy füstgomolyban. Ferencné megállította. – Nem árt ez neked? A cigaretta? A gyerekek mintha a nő lába között akarna átfutni. De aztán állt, leszegett fejjel. – És mit szólnak ehhez a szüleid? Apád?… Tigrisbőr erre fölkapta a fejét. – Kérdezze meg tőle! Menjen le utána… Pentelén van, ha tudni akarja… – Mit csinál? – Iszik! Már a jövő hónapot issza… A gyerekek arca még feketébb lett. Ferencné elakadt. És az előadók se szóltak. Tigrisbőr Boniváthhoz fordult. – Adjon egy cigarettát! Két cigarettája volt Boniváthnak. Úgy a tárcával együtt tolta a fiú felé. És látni lehetett egy összegyűrt, dohányszálas tízforintost. Tigrisbőr a tárcára bámult, aztán Palira. Az ezredes fia kivette az egyik cigarettát. – Tessék. Tigrisbőr a füle mögé dugta, és elvágtatott. Hirtelen visszafordult. A karját lengette Ferencné felé. Az asszony csak hápogott. – Akad még ilyesmi… akad. Boniváth rágyújtott utolsó cigarettájára. – Azért ez jó, hogy ebben az utcában ilyenek vannak… Az öreg Ruszwurmban is, igen… És a falon, a cukrászda falán, a régi metszetek között egy kép. Lenin és Gorkij sakkozik. Ferencné egy alacsony, kis házat nézett. A zöld kapu akárcsak homokzsákkal lenne kitámasztva. – Rá se lehet majd ismerni a Várra! Kollégium lesz a Várban, tudja, Béla, népi kollégium. – Úgy… Ferencné továbbvezérelte a társaságot. Föl az egyik házba, a pártirodába. A portás semmit se tudott róluk. Ahogy Kürti a szűk kis fülkét nézte, a kopott falat, úgy gondolta, talán mégse lesz itt filmezés. Ha megúszná… A pártirodában a titkár éppen telefonált. Csak úgy a szeme sarkából intett Ferencnének. Az asszony a három előadójával körülállta az asztalt. A titkár végre letette a kagylót. – Elvtársnő… Ferencné az előadásról beszélt. És hogy elhozta az ő fiait. Nem, ezt nem is lehet másképp mondani. Hiszen annyi szeretettel jöttek ezek a fiúk – az előadók. – Fiúk – mondta Ambrus. – Tessék, elvtársam? Ambrus széttárta karját a párttitkár előtt. Nem, neki igazán nincs mondanivalója. Ott álltak hát a fiúk az alacsony homlokú, kövérkés párttitkár előtt. Az Ferencnéhez hajolt. – Előadás, elvtársnő? Most? Itt?… A nő oly riadtan nézett. – Jönnek a filmgyárból, a tanácstól. – De ezeket a szavakat senki sem hallotta. Akkor aztán kitört. – Mi az, hogy most, Spányik elvtárs, mi az, hogy most?! Hát nem beszéltük meg a szakszervezettel? Megint el akarja halasztani? Már harmadszor, igen, harmadszor… Talán nem szervezték meg az előadást?!… – Hogy nem szerveztük meg?… Egész délelőtt szólt a hangszóró: Kürti Béla előadó, Kürti Béla előadó… Kürti Béla előadó megrezzent. (Egész délelőtt… az iskoláját! Nna, annyi vész, itt aztán igazán nem jegyzik meg az ember nevét!) – Kenyérjegy – mondta a párttitkár. – Ma jött be a kenyérjegy. – Ezt én is tudom, ezt mindnyájan tudjuk… – De a munkások nem tudták beváltani a jegyet. Hat után nem lehet. Nincs kenyerük, nem kaptak kenyeret. Érti, elvtársnő?… – De… – Ezeknek előadást?… Tudja, mi van itt? Forradalom! Tudja, mi volt itt délelőtt?… Megostromolták az irodát! Döngették az ajtót! Hogy berohadt a szalmazsák… – A szalmazsák? – Amin alusznak. Eldugult a vécé. És nincs kenyér, nincs kenyér!… Ebédre fánkot kaptak. Majd szétverték a termet… hogy fánk nem kell! Adjanak egy tányér babot… És kenyeret! Kenyeret! – A párttitkár a fiúk felé fordult. – Úgyis elég bajom van ezekkel. Most még csak ez hiányzott… És akkor maguk az előadással!… Ferencné megfogta a férfi karját. – Majd erről beszélünk! A kenyérjegyről! Csönd lett. Előadás a kenyérjegyről!… Az előadók hátraléptek, mintha utat engednének valakinek. – És akkor Kürti ott állt Ferencné előtt. Végigsimított hosszú szálú, ritkás haján. Remegett a hangja, ahogy megszólalt. – Nem, úgy gondolom, a kenyérjegyről, talán én mégse… Mellette kétoldalt Ambrus és Boniváth: – Nem tarthatunk előadást, ha éhesek… – Úgysem figyelnének! És megint Kürti: – Nem beszélek a kenyérjegyről! Én már voltam uszodában, hogy a sportolás az igazi honvédelem, előadtam halottasházban… hová küld még, miről kell még nekem?… – Elcsuklott. – Éhes embereknek nem lehet. – Semmi értelme!… Ferencné alig tudott szólni. – De hát fiúk, mi történt?… Mit akarnak… Hogy én magát az uszodába, Kürti elvtárs?… Hát nem maga kérte? Hogy kell a pénz… És most cserbenhagy? Cserbenhagynak? Azt akarják, hogy elmenjünk? És ha kijönnek a tanácstól, a filmgyárból?… Micsoda szégyen! Nem hagyhatnak itt, fiúk, ezt nem lehet… A párttitkár ekkor lehajolt Ferencnéhez. Megfogta a vállát. – Engem nem érdekel se a tanács, se a filmgyár! Tegyen jelentést, ahol akar… Itt ma nem lesz előadás. Érti? És most menjenek a pokolba! Négyen jöttek lefelé a Várból. Elöl Ferencné Kürtivel, mögöttük Ambrus és Boniváth. Az asszony beszélt, hol Kürtihez, hol meg hátrafordult a másik kettőhöz. – Ez maguk miatt volt! Igen, csakis maguk miatt… Így nem lehet viselkedni, ezt beírom a jelentésbe… Ezt nem hagyom! Ezt… maguk előre kitervelték… igenis! Megveszett ez a nő – gondolta Ambrus. – Majd jól eláztat bennünket, talán még… Soha nem kapom meg Hebbel drámáit, jobb, ha be se megyek a könyvtárba – így Boniváth. – És még csak az kell, hogy megpiszkáljon egy kicsit… hogy az apám… el kell süllyeszteni azt a névsort, a tisztek névsorát, még ma éjjel el kell süllyeszteni!… Szólni egyikük sem szólt. Mentek Ferencné mögött, és maguk sem értették, miért nem hagyják már ott. Az asszony meg egyre jobban feldühödött ettől a hallgatástól. – Nem szólnak? Nem beszélnek? Tudom én jól, mire gondolnak! Mire spekulálnak… Ismerem én magukat! Ismerem én magát, Kürti elvtárs! Kürti megállt. Égett benne a szégyen és a keserűség. Most, most a pofájába vágni ennek a nőnek, hogy utálja ezt az egész mocskot! – De egyre csak azt darálta valami hideglelős rémülettel, mintha már minden egyebet elfelejtett volna: – …arról én nem beszélek! Nem! Nem! |