Előadó hazamegy– Köszönjük az értékes előadást! A szűk, poros teremben kialudtak a fények. Az emelvény fölött homályba merült a tábla. – Hulladékgyűjtő. – Homályba veszett a rozoga hulladék asztal, eltűnt a hulladék hamutartó, oldalt a hosszú hulladék pad és a gázrezsó. A táblák a terem két oldalán: Adj be mindent a Hulladékgyűjtőnek! Jön a Hulladékgyűjtő! Egy lomha mozgású, szürke bajuszos férfi lejött az emelvényről. Megrázta Kürti kezét. – Derék, nagyon derék! Kürti ott állt az asztal előtt, akár egy poros arcú egér. Vékony felöltőjéből ócska prémek lógtak ki, bársonydarabkák. A kabátujj fakózöld bársonnyal körülszegve, mintha alul női kabát lenne. Kürti megkapaszkodott szép, sárga nyári kesztyűjébe. – Igyekszik az ember. Ezt mondta Kürti, és indult a kijárat felé. Egy kövérkés, ősz néni megfogta a karját. – És Gorkij elvette azt a nőt? Mondja, elvtárs, végül is feleségül vette? Kürti összeráncolta homlokát. Tekintélyes orra roppant fenyegetővé vált. – Elvette! Természetesen elvette. Kürti, a kis Kürti, kint volt az utcán. Átment a túlsó oldalra, egy fényképészüzlet elé. Lépések kopogtak mögötte. – Igazi szónok! Kívülről mondta az egészet. – Micsoda szufla… Kürti szerényen belevigyorgott a kirakatba. Aztán majdnem beesett az üvegbe, amikor meghallotta. – …jól odadörgölt az amerikaiaknak! Megadta nekik… Már csönd volt, de még mindig nem mozdult a kirakattól. – Kegyelmes Isten, mit mondhattam? Persze, amikor Gorkij Amerikába ment… Á, az ilyesmit elfelejtik, ki emlékszik erre? Jó ég tudja, aztán majd egyszer megszólal Amerika Hangja: Most pedig Kürti Béla aljas rágalmaira felelünk! Egy rendőr kerek, bajuszos arca mosolygott rá a fényképek közül. Kürti egy pillanatra megfeledkezett Amerika Hangjáról. A képeket nézte. Éltek ezek az emberek valaha? Odabent a keskeny, fekete ajtó mögött, vékony, kerti út vezet a bódéhoz. Odabent a szürke oszlop, a parkrészlet. (Vagy inkább vidám csónakázást parancsolnak?) Vili, Hudák Vili, fél karral átöleli a lányt ott a tengerparton, a római emlékműnél. Aztán sötétzöld vízben áznak a lemezek, Hudák Vili arca és a lányé. Kürti otthagyta a kirakatot. Ha erről beszélhetne… a kültelki boltokról, a házakról, az ablakokról… Az a nő, ott az ablaknál, nem tapsolt az előadás végén. Elhúzta a száját, amikor Amerikát említettem. Az ilyenek veszélyesek, figyelik az embert. Majd beköp, ha lesz valami, nem felejt el… Kürti már a tárgyaláson látta azt a sápadt női arcot, ahogy lassan feléje fordul, és a szemébe mondja: – Én hallottam, micsoda Amerika-ellenes előadást tartott, én hallottam magát, Kürti Béla, a Hulladékgyűjtőben! Kürti kihúzza nyakát a felöltőből. – Tekintetes Tanácselnök Úr! Tekintetes Királyi Törvényszék! Én csak azt mondtam, hogy Gorkijt nem engedték be a szállodába, mert nem volt megesküdve azzal a nővel, csupán ezt említettem, és harminc forintot kaptam egy előadásért, abból éltem, amikor mások… Egy vékony, rideg ujj fölemelkedik. – Figyelmeztetem, kedves Kürti… A kedves Kürti megtörölte homlokát. Szép dolog, mondhatom… Pattogatott kukoricát vett a sarkon. Szél jött, éles, pimasz szél. Felfújta a felöltőjét, a prémdarabok lebegni kezdtek. Kürti a templomot nézte. Kis téren állt a templom. Be kéne menni, és leülni hátul egy padba. Kinyújtanám a lábam, és ülnék az üres templomban. A pattogatott kukorica potyogott a stanicliból. – Bemehetnék a Zokogó Majomba, egy kupica rumra. Ambrus már biztosan megjött Kispestről, ahol az atomenergiáról adott elő. Mióta ért a fizikához? Hát én talán értek? Jövő héten atomban utazom, aztán megint Gorkij. Csulak az alkotmányt ismerteti Sashalmon, Alpár meg valahol Angyalföldön… Eldobta az üres zacskót. Álmosan hunyorgott az utcalámpa, túloldalt aludni készültek a boltok, akárcsak Sashalmon, Kispesten, Angyalföldön, ahonnan hazajönnek az előadók. Az előadásra már senki sem emlékszik. Elfelejtették a tanoncok, a házmesterek, a mosónők… – Még az a jó, hogy senki se figyel. Például erre az Amerikára. Na azért talán beszéljek azzal a nővel, aki az ablaknál ült?… Hol beszéljek? Mit beszéljek? Ugyan, kérem! De mindig elgaloppírozom magam… Múltkor is az egyházról. „Felszólítottuk a megegyezésre dolgozó népünkkel – de ha nem… (egy elsárgult csont felrezzent az első sorban) …de ha nem, úgy magára vessen a Vatikán! Eljátszotta szerepét Magyarországon!” Ezt azért nem kellett volna, mit akarok én a Vatikántól? A pápa palástjáról is mondtam valamit. Hogy többé senki sem fogódzhat a pápa palástjába! – Egyáltalán, milyen a pápa palástja? A pápa kertje? – Most meg Amerika… Jelzem, beengedhették volna Gorkijt abba a szállodába. Te édes isten, hogy az a nő nem volt a felesége – hát ezt kell úgy felfújni? Nem, uraim, nem szabad így gondolkozni, már megbocsássanak, de hová vezet ez? Akkor nem csodálkozhatunk, ha püfölik a négereket, ilyen mentalitással. Erről is beszéltem? A lincselésről? Szűzanyám!… Kürti villamosra szállt. Kint állt a peronon, a vezető mellett. Benézett a kocsiba. Ráncos képű férfi bámult rá a sarokból. Két lába között ormótlan zsák. – Hirtelen megszólalt. – Jó, hogy látom, de igazán, jó, hogy így összeakadtunk. Mert hát, mondja csak, elvtárs, mi van a zöld színnel? Úgy ám, a zölddel? Egypáran Kürti felé fordultak. Ő meg nem tudta, bemenjen-e a kocsiba, és egyáltalán… A batyus kijött a peronra. – Mert hogy a zöld szín bántja a szemet. A piros is. A kék meg jót tesz. Mi?… A kék jót tesz. – Hogyan? – kérdezte Kürti. – Az elvtárs mondta, amikor kint volt nálunk a Szappanfőzőben, és azokról a színes dolgokról beszélt, hogy vadítják az ember kedélyét… Ne üljünk sokáig a Vörös Sarokban, mert az fölingerel. Így mondta. Fölingerel. Kürti a vezető mellé lépett. Az egészen elveszett nagy, fekete kucsmája alatt. Egy nő is kidugta a fejét. – Semmit se magyaráznak meg… Nálunk is egy előadó… – Kérem – mondta Kürti –, én inkább irodalmi dolgokról… A batyus férfi legyintett. – Emlékszem én magára, nagyon jól emlékszem! Sok vizet ivott ott az asztalnál, csak úgy nyelte. Fekete ég rohant a kocsi mellett. Nem jött állomás. Egypár elszórt ház a távolban: ismeretlen, vad vidék. Kürti behúzódott a sarokba. – Könyvekről, elvtársak… – Átgyúrják a természetet – hallatszott a kocsiból. – Folyók helyén szántóföldek… – És hogyan hódítjuk meg a levegőt? Hogyan? A villamos megállt. Kürti leugrott. A kocsi csörömpölve továbbrohant. Ő meg mozdulni sem tudott. Remegett a térde. – Ki beszélhetett a színekről? A természetről? Biztosan az az állat Alpár!… Átvágott a síneken, aztán egy sötét réten. Megpillantotta a házat. A felső emelet kissé félrecsúszva, akár egy hosszú vasrúdon csüngne. Oldalt egy szoba kiégett három fala. A kapunál megállt. Bent a lépcsőházban várnak a hallgatók. A férfi, akit dühít a Vörös Sarok, meg a többiek. Ülnek a lépcsőn, és várnak. Sovány, fekete kalapos férfi állt a lépcsőházban, a faliújság táblája előtt. A fény megvilágította orrát és előreugró állát. Egy cikk fölé hajolt. – Kürti felé fordult. – Szerkesztő úr! Jöjjön csak ide… Látja, kérem? A cikkem, itt, itt alul. Békegyűlés Angliában. Ez a címe. – Aha, igen. – Olyan könnyed, gúnyos kis írás… hogy miért nem engedték be Sheffieldbe a békeküldöttséget. Megcsipkedem egy kissé Churchilléket. No nem nagyon, csak éppen odafricskázok. Alatta a nevem. Erős Gyula. Bevallom, nem is akartam odaírni, csak mondták. No már most, kérem, hajoljon csak ide… közelebb, úgy, úgy! Kürti közelebb hajolt. – Reszkess! – Reszkess! Igenis, kérem, ezt firkálták oda, hogy én, hogy engem… – Elcsuklott. Összenéztek. Víz alatti csönd volt a lépcsőházban. Elmerült a ház csonka, kiégett emeleteivel. Csak ők ketten, mint amikor két hal összeütődik. – Fölszólítottak, hogy írjak. A házmegbízott. A fiam pap Pécsen, hiszen tudja, szerkesztő úr. Most itthon van, és mindent kap a piacon. Tejfelt, cukrot. A cukor két hete megint eltűnt, és a fiamnak adnak. Őt küldjük bevásárolni. És akkor ilyet, hogy reszkess!… Így fenyegetnek. – Ki lehetett? – Nem tudom, de vannak itt olyanok, akadnak ebben a házban… – Amerika Hangja? – Mit mond, szerkesztő úr? Kis rádiónk van, és különben is… Nem akartam zavarni, bocsánat. Kürti visszanézett a lépcsőről. Erős Gyula még mindig a faliújság előtt állt. A negyedik emeleti fordulónál eltűnt a fal, és Kürti belépett az égbe. Nem élt alatta semmi. Sötéten gomolygó felhők kísérték. – Fönt, az ötödiken, kinyitott egy szürkészöld ajtót. Ahogy a kulcs megcsikordult, valaki felnyögött a lakásban. Konyha következett, ahol a csap bottal volt megtámasztva. Aztán egy kis szoba. Az ablakpárkányon összeszáradt borotvapamacs, mellette újságpapírba csavart kenyér. Egy Olcsó Könyvtár-füzeten szétvagdosott fogpasztástubus. Kürti a kályhára tette a kezét. – Úgy, tehát ma sem fűtöttek, és még mindig itt ez a bicikli. Kopogás a falon, aztán egy nyöszörgő női hang. – Béla, hát be se néz hozzám?!… Kürti visszakopogott. – Már megint nincs befűtve, és mi az én szobám, raktár? Kis csönd – aztán a nyöszörgés: – Mit csináljak, egyedül egy szegény özvegy. Rossz a kályha. – De a fűtést fölszámítja! – Béla, egy pohár vizet… – Az öccse itt tartja a biciklit, a csizmáját. A szobámba hozza a nőjét, múltkor nem tudtam bejönni… – Nem tűrhetem!… Így beszélni, micsoda szégyen… Ezt a hangot. – A szobáról beszéljen, a szobáról… – Azt hiszi, én nem fázom ebben az odúban? Istenem, mi jut nekem az életből? A férjem cipőjét is odaadtam magának. – Azt a csónakot. – Igazán nem jön át, Béla?… A szomszédban felnyögött az ágy, majd akárcsak a falon korcsolyázna az özvegy. Végre csönd lett. Mégis át kéne menni – gondolta Kürti. – Levest hozott, amikor beteg voltam, lefutott orvosságért. Átmegyek – dehogy megyek! Kürti levetkőzött. Aztán felöltözött. Szvettert húzott a jégeringre. Eloltotta a villanyt. Magára terítette a felöltőt, fázott az orra, fázott az orra és a homloka. Valami az arcára pottyant. – Bogarak, megint bogarak? Felkelek, és petróleummal leöntöm a falat! Felgyújtom az ágyat és a szobát. – Nem, ez fal. Hull a fal. Ez új, ez eddig nem volt. Hull a fal. Felgyújtom a villanyt. De ehhez már nem volt ereje. Még motyogott valamit a hullafalról, aztán elaludt. Álmában egy kör közepén állt, amelyből sehogyan sem tudott szabadulni. Újra és újra elmentek előtte az arcok. Az egyik férfinak batyu volt a hátán. – Emlékezünk, emlékezünk… – darálták, mint valami kórus. – Mindent meghallgatunk, és mindenre emlékezünk. – Recsegő hang tört át a kóruson. – Az Elnök elrendelte az atombomba használatát. Az első atombombát Amerika első számú ellenségére, Kürti Bélára dobjuk! Kürti már rohant. Hirtelen fölemelkedett, és repült, maga sem tudta, meddig. Homokos parton állt. A homok szikrázott a napfényben. A parton elszórtan kabinok, távolabb a tenger. Két férfi jött a sziklák felől. Megismerte őket. Az Elnök és Gorkij. Egymásba karolva jöttek, roppant barátságosan. Kürti feléjük intett. – Úgy, úgy… Reggel, ahogy a takarítónő bejött a szobába, egy megőszült aggastyánt talált az ágyban. Szuszogva feküdt a felöltő alatt, és a fal pergett az arcára. |