Előadó érkezikValaki azt mondta, vágjon át a töltésen. Valaki azt mondta, hogy aztán jobbra az első utca. De hát ez egy tér. Megint csak egy tér. Biller úgy érezte, hogy már nagyon régóta kering a terek között. Nem baj, majd Margitkának elmondom az egészet. A héten nem jött be a presszóba. Az egyetemre se. A Ráday utcába egy este bekanyarodott valakivel. Valakivel?! A mérnökkel. Jól láttam én a sötétben is. Rendben van. Semmi vész. A jövő héten nem megyek be a presszóba. Tanulok, kollokválok. Talán hétfőn még bemegyek. Benézek. Ott egy pad. – Jó estét kívánok. – Biller meghajolt. – Édes fiam… – Öreg néni hunyorgott felé a padról. – A Péti-telep, a tanulóotthon… Nézte a nénit. Nem sürgetően, ó, dehogy! Ez is olyan rézbőrű, mint Margitka mamája. Tiszta indián. Persze azt hiszi, hogy megveszek a lányáért. Múltkor is mit mondott! – Nézze, Sándor, miért ácsorog maga a kapu előtt? A néni, ott a padon, kinyújtotta a kezét. Cipőpertli lógott az ujjáról. – Van gyufám. És hajcsat is. – Köszönöm. Biller továbbment. Vén fecsegő! Egy óráig beszélt volna a hajcsatjairól. Velem ezt nem lehet. Rúgjon ki Margitka, rendben van, nem szóltam egy szót se. De így ugratni az embert? Megállt. Mintha egy kutya hideg orra ért volna a lábához. Még ez hiányzott! Nem volt mellette senki. Ronda, sötét tér. Ha bekerülök valahová, nem jövök többé ilyen helyekre. Hova kerülök én be?! Még jó, hogy a kis Kürtivel összeakadtam akkor a Zokogó Majomban. Kürti felöltője a földet söpörte, ő meg valósággal rácsavarodott a pultra. – Puskin nagy költő! Öt előadás Puskinról! Öt! Kimegyek a lőrinci vasalónőkhöz, és sírok előadás közben. Agyonlőtték az ifjú Puskint! Sírnak a vasalónők, meghalt az ifjú… Majd téged is behozlak a Központhoz, ne félj, öregem! Dögivel lesz előadás! Biller fölkapta a fejét. – Lehet, hogy körbemegyek? Nem, azért még nem hülyültem meg. De ez a sár! Ha elmerülnék a sárban… – Szinte hallotta, ahogy majd mondják. – A Péti-telep felé tűnt el az előadó, még látták a téren. Kürti és Csulak Ervin isznak a Zokogó Majomban. Bejön Ambrus, éppen valami előadásról. – Hát Biller? – Azok csak legyintenek. Margitka? Á, törődik is vele! Tőle ugyan… Anyja, az öreg rézbőrű, felnéz a horgolásból. – Hol a Sándor? – Margitka meg ott ül a mérnökkel. – Ja – bólint a mérnök –, akivel egyszer itt találkoztunk a kapuban? Petőfi és Bem. Majd levágok erről valamit. Jó kis előadás lesz. Nagy barátság volt. A költő és a tábornok. Fiam, mondta Bem. Nem is tudott magyarul. Mon fils, mon fils… Szuronyt szegezz! Szemben az ágyúk, a császári lovasok. Ki volt az az orvos, aki utoljára látta Petőfit a segesvári csatában? Nem említjük meg. Név nem fontos. Úgyis elfelejtenék. De azért nagy piszokság volt, hogy nem vette fel a lóra. Nincs ezekben bajtársiasság. Mi tudjuk a kötelességünket, más fából vagyunk faragva. – Biller, a dandárjával átkel a folyón! – Igenis, tábornok! – Az ellenség tüzel a túlsó partról. Biller összeharapja az ajkát. Toporzékol a lova. – Nem tud átkelni a dandár – mondja Margitka –, a Biller-dandár. Csak valami őrültséget ne csináljon ez a Sándor! – És akkor ő, Biller, lovastól bele a folyóba! A többiek utána! Az orvos? Ki volt az orvos? Nem jövünk zavarba. Az első előadás persze más volt. És mindjárt vetített képekkel Gorkij életéről. Sötétben ültek a fiúk, ő meg a kép alatt. – Az ifjú Gorkij – mondta. Rámutatott az öreg Tolsztojra. Ott álltak egymás mellett az ifjú Gorkij és az öreg Tolsztoj. Tolsztoj kezét az övébe dugta. Megrovóan nézett Biller Sándorra. Itt is milyen sötét van, ebben az utcában! Alig lát az ember. Akárcsak valami ostrom alatt. Margitka egy teremben áll, körülötte égnek a gyertyák. – Egyre szorosabb az ellenség gyűrűje. – magyarázza a mérnök. – Nem tudunk kitörni. – Kivágódik az ajtó. Ott áll Biller. – Kitörni, kapitány? Ezzel már elkésett! Csapataim felmentették a várost. Ön gyáva! – Egy pillantást sem vet Margitkára. Bevágja az ajtót, lerobog a lépcsőn. Mellette a szárnysegédje. Lóra! Lóra! Egy tábla előtt állt. Vasvári Pál tanulóotthon. Becsöngetett. A borozót közölték először Petőfitől. Vörösmarty és Bajza voltak a szerkesztők. Vörösmartyval később összeveszett, vagy ha nem is veszett össze… Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért! – Mit mond az elvtárs? Nyurga fiú állt előtte, kék overallban. – Én vagyok az előadó. – Már vártuk. Szürke pulóveres gyerek a lépcsőnél. Kezében bögre. Oldalt kivágódott egy ajtó. Klottnadrágos fiú szánkázott végig a kövön. – Készüljünk, elvtársak – mondta az overallos. – Előadás lesz. Biller a bögrés gyerekre mosolygott. A bögrés nem mosolygott. Ahogy fölfelé mentek a lépcsőn, éneket hallottak.
– Énekelnek a fiúk, de mindjárt kezdhetjük. – Csak énekeljenek. Az overallos közelebb hajolt Billerhez. – Múltkor volt itt egy előadó! – Aha, előadó… – Könyvet ismertetett, a Csapajevet. Ha Csapajevet meg akarjuk ismerni, meg kell ismernünk a Háború és békét. Ezzel kezdte. Ha a Háború és békét meg akarjuk ismerni… – Ugyan, ugyan! – A végén az Ószövetségnél kötött ki. – Akadnak ilyenek. Beléptek a terembe. Az ének megszakadt. A fiúk fölálltak. Az overallos egy hosszú asztal felé mutatott. – Hát akkor Petőfiről? – Egyórás, félórás, rövid kis előadás, inkább megbeszélés, hogy majd együtt a fiúkkal, mert ez a cél, nem egy merev előadás… De igazán még énekelhetnek. A fiúk énekeltek a traktorról. A nyírfáról a réten. Csönd lett. Biller felé fordultak az arcok. A fiúk előtt füzetek. Ceruzák várták, hogy jegyezzék a szavait. Egy gyerek, az első sorban, rázuhant a padra. A társa oldalba bökte. Lábak kalimpáltak az ablakokból. Megszólalt az overallos. – Kérjük az elvtársat, tartsa meg előadását Petőfi Sándorról. Biller az asztal mögül a gyerekekre mosolygott. Közben arra gondolt, mégiscsak olvashatott volna valamit Petőfiről, legalább az Illyés könyvét. Margitkának megvan. – Állt, mint az ifjú nyírfa a réten. Majd váratlanul: – Szelíd szemű tót asszony volt az anyja. A fiú, ott elöl, megint ráborult a padra. – …méla, borongó tekintetében a szláv bánat. És ezt a bánatot megőrizte, ez a bánat benne maradt mindvégig… meg a lobogás, ami átvilágítja egész költészetét ennek a viharmadárnak… nem, nem, az igazi Petőfit nem a könyvtárszobában kell keresnünk, bár volt idő, amikor egyesek szívesen betuszkolták volna. Elakadt, mintha maga is meglepődött volna ettől. – Hohó, ismerjük őket, az ilyeneket! De az igazi Petőfi a harctéren, a honvédek között. Bemre szegezi a tekintetét, a tábornokra, erre a félelmetes, kis öregre. – Mon fils – mondja Bem. – Mon fils… Arrébb tette a vázát az asztalon, valahogy, mintha kézilabdázni akarna. – Gondoljuk el, micsoda pillanat volt! Ahogy ott állnak egymással szemben. Micsoda barátság! A barátság, ez az érzés betöltötte Petőfit. Mert nem irigykedett ő Aranyra se, ki becsülte volna nála jobban Arany János költészetét?! Ide-oda rakosgatta a vázát. – Persze más volt Petőfi, és más volt Arany. Az egyik csupa lobogás, a másik csendesebb. De Petőfi, a lánglelkű barát, mindig buzdította ezt a visszahúzódó, ezt a magába forduló… roskadó… – Elhallgatott. Még egyszer a váza felé nyúlt, de nem érintette meg. Belekiáltotta a terembe. – Elvtársak! Petőfit elsikkasztották! Lezuhant a székre. Valaki köhintett. Egy ceruza fölemelkedett. Több ceruza is fölemelkedett. Mintha rohamra indulnának. Az ott mindjárt Billerre ugrik az ablakból. A többiek fölállnak a padokból, és rárontanak. Biller ujjával az asztal szélét radírozta. Fölnézett. – Nem jött el. – Micsoda? – kérdezte az overallos. – Ki nem jött el? Biller egy mozdulatot tett. – Hetek óta ígérgeti… várjam itt, várjam ott… hetek óta… Margitka. Úgy hívják. Egy szeplős fiú fölemelkedett. – Valami nő? Az overallos előrejött. – Ne röhögj, Cimbalmos! – Én is ismertem egy Margitkát – hallatszott az egyik padból. Biller felállt, előjött az asztal mögül. – Legyek kemény. – Mi az, elvtárs? – Azt mondják a barátaim, hogy legyek kemény. Ne mutassam Margitkának, hogy mennyire… Az overallos bólintott. – Tiszta dolog. A nő ne érezze, hogy nyeregben van. – Nyeregben? De ha egyszer… – Biller elcsuklott. – Dobni a nőt! Menjen a jó, édes… – Ticska! Micsoda hang ez?! – Az overallos megfogta a pad szélét. – Azért lehet, hogy a nő is szereti – hallatszott hátulról. – Az a Margitka. – Mit mond? – Biller fölkapta a fejét. – Csak nem akarja mutatni. Azért ugratja magát. – Vannak ilyenek. Vannak. De megmondhatom, hogy ezt utálom a legjobban. Ne vacakoljon az a nő, ha egyszer… – Persze, miért csinál ilyesmit? – bólogatott Biller. – Miért kellett neki a mérnökkel jönni? – Kivel, elvtárs? – kérdezte az overallos. – Új fiú! – nevetett valaki. – A mérnökkel. – Biller felkuporodott az első padra. Állát tenyerébe dűtötte. – Két órája vártam abban a rohadt presszóban. Akkor megjelent… de nem egyedül. Hát most, elvtársak?… – Micsoda egy nő! – Dobni! Dobni! – Mással jött? – Az overallos megfogta Biller vállát. – Nem köszöntem. Mintha nem is láttam volna őket. Margitka integetett, hogy üljek le. – Még hogy integetett! – Előbb kimentem a mosdóba – mondta Biller. – Aztán, mintha éppen csak úgy véletlenül… Egy hang az ablakpárkányról: – Nem kellett volna odamenni! – Nem kellett volna. De azt mondta, nem szereti a mérnököt. Unja. Meg hogy hozzám fűzi valami. – Mi fűzi az elvtárshoz? – Azt maga se tudja. – Hát maga se tudja… – De hát unja a mérnököt, akkor minek jár vele? Egy érzés, az fűzi hozzám, egy olyan ködös, homályos… Körülnézett. Senki se szólt. Hallgattak a fiúk. Hallgatott az overallos. Megint Biller: – A mérnök persze viszi mindenhova. Nem sajnálja a pénzt. Egyik mulatóból a másikba… itatja Margitkát. Ismerjük az ilyesmit. Nekem meg lapokat küldözgetnek. Lapokat? Sörösplatnit. Számolócédulát, és micsoda rajzokkal! Nő fürdik pezsgőspohárban. Előtte egy teve. Csorog a nyála. A teve, elvtársak, a teve, én vagyok. Az overallos dermedten bólintott. – Menjenek csak bárokba, mulatókba. Vacak helyek. Én inkább kiskocsmákba, ahol énekelhet az ember, mert mi szeretünk énekelni a barátaimmal. – Mit énekelnek? – Beültettem kis kertemet a tavasszal. Azt nagyon szeretjük. – Ismerjük – mondta az overallos. A fiúk énekeltek. Biller eleinte csak sóhajtozott a pad tetején. Aztán ő is rákezdte. A Szúnyog úrfi következett. Egy induló, ahol menekülnek a veszett atamánok. Biller látta a mérnököt megvert atamánként robogni. Mellette Margitka papája. Az ének elhallgatott. Biller kifújta az orrát. – Szép volt, fiúk. – Nézze meg az otthonunkat – mondta az overallos. A folyosó hideg és homályos. Az overallos kísérte Billert, meg egypár fiú. Arcokat nem lehetett látni. Ajtók nyíltak. – Az ebédlő. – A könyvtár. – A betegszoba. Ágy a villanyfényben. Vézna fiú az ágy szélén, rövidnadrágban. Meztelen térdét bámulta. – Így ül naphosszat – mondta az overallos. Az ajtó becsukódott. Biller az overallosra nézett. De az még nem bocsátotta el. (Majd belök egy szobába. Már van ott egypár előadó. Rossz előadó, készületlen előadó. Ülnek az ágy szélén. Nem nyílik az ajtó.) Trombita szólt alulról. Az overallos megállt egy hatalmas tábla előtt. – A fogadalom. Alulról kapott valami fényt a tábla. Fehéren ugrottak elő egyes sorok. Biller hátranézett. Félkörben álltak mögötte a fiúk. Az overallos olvasni kezdte. – Szemet szemért, fogat fogért, halálért halált. Biller megismételte: – Halálért halált. Kint voltak a kapu előtt. Biller a földet bámulta. Egy lépés, és megmerevedett. Bent állt egy fában. Körülötte ágak, gallyak. Ő meg mozdulni se tudott. De hát, mi ez? Miféle fa? És hogy sétált be? Egy mozdulatot tett. A fa megelevenedett. A gallyak recsegni kezdtek, valósággal körülzárták. Majd kijönnek a fiúk, sorba kijönnek, és aztán… Állt mozdulatlanul, a gallyak között. Valahol a sötétben megszólalt az overallos. – Tudja, ismertem egyszer egy lányt… |