Fabulya feleségei
Egy üres feketéspohár és egy cetli az asztalon. Zsámboky a papír fölé hajolt, de csak a levegőbe írt láthatatlan sorokat. Letette a ceruzát. Pufók, kissé sértett arca megnyúlt, ahogy körülnézett az üres presszóban. – Elég ócska hely az Átjáró, ezzel a fáradsággal akár otthon is írhatnék a konyhában. Örökös félhomály, hull a fal, mögöttem egy hátsó udvar. Ki jön be ide? Olyan helyre kéne járnom, ahol arcokat látok. Fontos, hogy arcokat lásson az ember. – Legyintett magában. – Arcokat? Minek nekem arcokat látni? Hogy hangjátékot írjak az Ifjúsági Rádiónak? Ismertetést az Egri csillagokról?
„Kedves gyerekek! Ki ne ismerné közületek Gárdonyi Géza halhatatlan regényét?…”
Megakadt. Örökbecsű. Ez talán mégis jobb. Örökbecsű regényét. Örökbecsű… halhatatlan, mindegy.
Kint a pultnál alakok keringtek. Berta, a kávéfőzőnő. Azt mondják, otthagyta azt az asztalost, új fiúja van. Múltkor könyvet kért tőlem. – De ne hozzon akármit! – Hiába, válogat.
„Örökbecsű regényét. Vagy inkább páratlanul izgalmas regényét? Nem, azt majd az örökbecsű után.”
Negyedik elemiben az öreg Ligeti felolvasta nekünk az Egri csillagokat. Folytatásokban, óráról órára. Vonítottunk a gyönyörűségtől. Schreck azt mondta, hogy ő a Dobó kapitány. Schreck egy évvel előbb még azt mondta, hogy Harry Pielnek a fia.
Zsámboky állát vakargatta a ceruzával.
Ki voltam én? Persze, Mekcsey, a derék, hűséges Mekcsey. Jumurdzsák is én voltam, az áruló. Egyszerre Jumurdzsák és Mekcsey… hm…
Újra el kellett volna olvasni. Bokor Joli ideadta a könyvet, hogy olvassam el újra a Rádiónak. Olvassam el a Rádiónak, írjam meg a Rádiónak.
Holnap megkérdi Bokor Joli:
– Behozta az ismertetést?
– Behoztam.
– Adja ide.
Kiveszem a papírt, kiterítem előtte, aztán összehajtom, összetépem, miszlikre tépem, és megeszem ott előtte, ő meg szólni se tud, és nincs műsor, nincs Rádió, nincs reggel, semmi sincs.
„Ki ne szeretett volna közületek Bornemissza Gergely helyében lenni?”
Árnyék esett az asztalra.
– Dolgozol?
Zsámboky fölnézett. Olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tolni magától az asztalt.
Egy lehetetlenül elnyűtt, kiázott kabát állt előtte. Ebből a kabátból nőtt ki a vékony, karószerű kéz, a tüskés, pattanásos arc. Az orr gyanakvóan megremegett, erre az arc is hullámzani kezdett, az egész alak átvette a hullámzást. És a kalap… kerek és belapított, belenyomva a fejbe, akár a töviskoszorú. Nem, hát aki ilyen kalapot feltesz, az meg se próbáljon semmit.
– Turcsányi – mondta Zsámboky. A kézirat fölé hajolt, és bekarikázta azt, hogy „Kedves gyerekek”.
Turcsányi újra megkérdezte:
– Dolgozol?
A hullámzás abbamaradt, és az alak, ha lehet, még soványabb lett. Beállt az apály.
Zsámboky egy mozdulatot tett.
– Összeütök valamit a Rádiónak.
Nem mondta, hogy menj a pokolba, Turcsányi, azt se mondta, hogy ülj le, Turcsányi – és amikor Turcsányi megkérdezte, hogy nem zavarlak, csak rándított egyet a vállán.
Turcsányi beleszimatolt a kéziratba.
Félni lehetett, hogy belepottyan a sorok közé, és aztán ott ragad.
– Öregem – Turcsányi roppant szigorú képet vágott –, tudsz fizetni egy szimplát?
Zsámboky bólintott, és a Bornemissza Gergely után beszúrta azt, hogy deák. Így mindjárt más. „Bornemissza Gergely deák.”
Bejött egy pár. Kopaszos férfi, fekete nővel. Utánuk barna köpenyben a hintalófenekű Juci.
– Parancsolnak?
Fölvette a rendelést, Turcsányiékhoz oda se ment.
– Kapsz rendesen munkát a Rádiótól? – Turcsányi közel hajolt.
– Nna – mondta Zsámboky, és kissé arrább húzódott. Egyebet nem is mondhatott. Ki tudja, mi lesz a jövő héten, talán már föl se engedik, talán lent várja egy cédula a portán, hogy többé már föl se mehet.
– Öregem – Turcsányi széttárta a karját –, semmi. Egész héten semmi.
– Megtörténik.
– Az Irodalmi Osztály ígért egy összeállítást. Hajnali versek. Odaadták másnak. De miért?
Zsámboky a szeme sarkából nézte. Eszébe jutott, amit egy lektor mondott. Turcsányi már két összeállítást elrontott, ezt mégse lehet. Megbízhatatlan, nem hozza be időre az anyagot.
Zsámboky nézte Turcsányit, és egyszerre megtelt szeretettel. Ez az ember készen van, ez többé nem kap munkát.
Turcsányi lelógó kabátujja az asztal fölött lebegett.
– Amikor a múlt hónapban külön is megdicsértek! Tudod, volt az a jelenetem, pap az ökör hátán.
Zsámboky mosolygott. Pap az ökör hátán, a múlt hónapban! Ki emlékszik arra? – Hirtelen elkomolyodott. – Turcsányi… ez is mióta ül mellette, hányszor akadtak össze a Rádiónál, mennyit csavarogtak végig a városon. – Elkezdte írni magában. „Dudva, bogáncs, kóró, elhajított villamosjegy… sehol se tud megmaradni, csak ránéznek, és már mondják: – Nem, nem, Turcsányira semmit se lehet rábízni.”
Megkérdezte.
– Hányan vagytok testvérek?
Turcsányi szempillája megrebbent, különben nem lepte meg a kérdés.
– Nyolcan.
– De egyszer mondtad, hogy valaki vízbe fúlt.
– Gráci. Ő volt a kilencedik. Színész akart lenni.
– Apád tisztviselő volt? – Könnyedén, hanyagul adta fel a kérdéseket, de minden szóra várt, lesett. Egy monológban kéne megfogni Turcsányit, ahogy elmondja az életét. Na, most arról beszél, hogy az apja galambokra lövöldözött, az volt a legfőbb mulatsága. Meg vendégeskedett. Az anya közben ki sem mozdult hazulról, húsz éve nem volt színházban.
– Áldozat, hidd el – mondta Turcsányi. – Az apám egyszer ököllel ment neki.
Ököllel, hm… és különben is, mikor tudom én ezt megírni? Mikor lesz hozzá időm?
Turcsányi meg csak beszélt egy anyáról, aki soha ki nem mozdult otthonról, egy apáról, aki még mindig úgy él, mintha sok pénze lenne, a testvérekről, akik egymás ruháit hordják, de legalább kettőnek még így is mindig otthon kell maradni.
Zsámboky egy mozdulattal megállította.
– Kinek adták oda a Hajnali verseket?
Turcsányi elakadt, mint egy félbemaradt mondat. Igen, úgy maradt befejezetlenül az apjával meg a testvéreivel. Egy darabig furcsán nézett a másikra.
– A kis Vajdának – mondta aztán. – Ismered?
Zsámboky bólintott. Ismeri, hogyne. De hiszen a kis Vajda eddig csak dramatizált, mindent, ami csak eléje került. – Mikszáth–Vajda, Móricz–Vajda, Thury–Vajda.
– Micsoda alakok – ingatta fejét Zsámboki. – Ott van Sármai Gyugyi. Humorista, az, az! Egyszer éppen bent voltam, amikor letette a jelenetét. – Kispajtás – mondta az öreg Bakk Bercinek –, egy dédelgetett írásművemet nyújtom át.
Ezen nevettek. Turcsányi pattanásai felragyogtak, ő maga úgy hajladozott, akár egy szélverte kóró.
Zsámboky följegyezte magában. „Szélverte kóró.” – Áthúzta. – Csak felejteném el ezeket… hasonlatok meg minden!
Meghallott egy nevet.
– Fabulya – mondta Turcsányi –, a Rádiónál összeakadtam Fabulyával.
– Tudsz egy helyet, ahol nem akadsz vele össze? – Kelletlenül csikorgott a hangja.
Turcsányi hátrább hajolt, ingani kezdett a széken.
– Mi bajod vele? A barátod.
Zsámboky a vállát rángatta, legyintett. – A barátom… hagyjuk ezt. – Aztán még annyit mondott: – Azt se tudom, kicsoda!
Mintha kirántanák a széket Turcsányi alól. – Húsz éve ismered, legalább húsz éve!
Zsámboky apró köröket vont az asztalon, a bosszúság köreit.
– Ismerem… hm, aztán mit tudok róla? Semmit! Talán beszél magáról Fabulya, hallottad valaha, hogy ilyen vagy olyan munkát kapott, hogy ezen vagy azon dolgozik? Soha! Csak megáll előtted. „Mi van?”
Elnyújtott, sírós hangon kérdezte.
– Mi van?
Turcsányi megint nevetni kezdett.
– Akárcsak Fabulya, de igazán! Emlékszem, egyszer zuhogott az eső, valaki a túlsó oldalról sistereg, pisszeg. Fabulya! Átszalad hozzám, és megkérdi: – Mi van? – Aztán otthagy, és megy tovább.
Zsámboky behúzódott a sarokba.
– Rémes alak.
– Kedves fiú.
– Ugyan! Mert az utcán énekel, és mindenkivel leáll beszélgetni, a kedves pofa, az angyali csibész? Ezt csak úgy csinálja! – Zsámboky egész váratlanul elmosolyodott. – Igen, talán valamikor még igaz volt mindez. Egy éjjel a Kossuth Lajos utcán beleszánkózott egy matrónába. – Te vagy a fény az éjszakában! – Mikor is volt? Tíz éve talán, szilveszterkor. Valami mulatságról jöttünk. Bérkocsik álltak sorban a hajnali Rákóczi úton. A kékes hó fölött sötét házsorok, a hóból jött a derengés alulról megvilágítva az utcát. Fabulya odament az egyik kocsishoz, és a kedves, nyafogós hangján megkérdezte:
– Bácsi, szokott az a ló…?
Turcsányit rázta a nevetés.
– És… és… mi lett?
Zsámboky már nem is ebben a presszóban ült. Kint volt a havas utcán Fabulyával. Előtte a kocsisor, ordítás, ostorpattogás.
– Nyomd bele a pofádat, te piszok! Majd akkor megtudod!
Egy üvöltés volt a Rákóczi út. Sötét árnyak ültek a bakon, és üvöltöttek, ostorok emelkedtek. Zsámbokyék megpucoltak. Beültek egy kávéházba, ahol Fabulya ismerte a pincért, és nem is kellett fogyasztani. Aztán megint tovább az utcán. Fabulya mint árnyék lengett a házak között. Egy idegen háthoz tapadt, lehajolt egy kutyához, egy nő mögött csúszkált, mindenkihez beszélt, és mindenki beszélt vele.
Zsámboky egy templom oldalához dőlt. Úgy érezte, ismeri az egész várost, hiszen a Fabulya barátja. Akár lefeküdhet a járdára, vagy berepülhet egy ablakon, nem lehet semmi baja, hiszen a Fabulya barátja.
A végén Fabulya hazament az öreg Rózához, ahol lakott, Zsámboky meg utánanézett a sarokról.
Ez volt a szilveszteréjszaka.
Zsámboky egy pillanatra megint benne volt a havas csillogásban, de aztán elkomorodott.
– Lopta a süteményeket, tele volt a zsebe süteménnyel. Azt hiszem, egypár könyvet is elcsúsztatott. Mégis, az embert meghívják szilveszterre, és akkor… – Rándított a vállán. – Az egész könyvtárát így szerezte! Aztán üzletel!…
– Hogy pár fillért keressen.
– Pár fillért? – Szembefordult Turcsányival, úgy vágta az arcába. – Vagyonokat! Azért, mert örökké sír, hogy jaj, nem tudom, mi lesz? Ne félj, ő aztán kap munkát a Rádiótól, a kiadóktól, mindenhonnan. – Rázta a düh. – De neked nem szól, hogy nézd, itt lehetne valamit csinálni, éhen dögölhetsz tőle, még könyvet se ad, kölcsön se, ez az alak, aki…
– Nekem kabátot adott.
Zsámboky ránézett. Ezt a takarót, ezt a lópokrócot? Aztán legyintett. Eszébe jutott az az este karácsony másodnapján. El kellett mondani azt az estét, úgy, ahogy volt.
Nyomorultul érezte magát, amikor felment Fabulyához. Lötyögött egyik presszóból a másikba, semmi kedve nem volt hazamenni a szobájába. Útközben még mindig összeakadhat valakivel, de akkor már nincs más, mint a szoba. Cetlik, cetlik és cetlik… ezek lógnak ki a fiókokból, az éjjeliszekrényből, sorok egy rádiójátékból, bekezdés egy régi novellából, vakarások, amit már el se lehet olvasni.
Zsámboky nem akadt össze senkivel. Egyszerre csak ott ült Fabulyánál.
– Ismered a szobáját?
Turcsányi bólogatott a seprűfejével, vigyorgott. Ebből a vigyorból nyílt ki az a kis szoba ott valahol a hatodik emeleten. Az ember meg se tud mozdulni. Könyvek, körös-körül könyvek, az még rendben van, hogy végig a polcokon, a díványon, de a földön! Igen, a földön, mint a folyók, mint a füstölgő folyók. Fabulya a díványon ült sáljába, kabátjába tekeredve, letört egy darabot a diós beigliből.
– A dívány! – Turcsányi megrázkódott.
A dívány! Felettük lebegett a dívány Fabulyával.
– Középen óriási lyuk – mondta Zsámboky. – Törülközővel kibélelve, kabáttal meg azzal, aki benne ül. Ebben a lyukban lakik Fabulya, ebből a lyukból indul el végtelen körútjaira, könyvekkel megrakva, kézirattal, borotvapengével, pornográf képpel. Ilyen alak. Mondom, ott ült a díványon. A felesége nem volt otthon, a jó ég tudja, hol csatangolt. Fabulyát ez nem zavarta, mintha nem is lenne felesége.
– Várj csak – Turcsányi fölemelte az ujját. – Ki volt akkor a felesége? Cosette?
– Nem, az volt az első, de azt alig ismertem. Valahonnan vidékről hozta fel azt a koszladt kis nőt. Nem is Cosette-nak hívták, tudod, Fabulya mindig ilyen neveket adott a feleségeinek, Lorette, Nanette meg tudom is én – Zsámboky a fejét ingatta –, költőiség, na persze!
Kezdett megtelni a presszó. Párok jöttek, aztán egy magányos diáklány, táskával. Úgy robogott be, mintha oda akarná dobni magát Zsámbokynak, de ahogy megállt az asztalnál, hideg, üres arccal ránézett, aztán sarkon fordult, és kiment.
– Ismered? – kérdezte Turcsányi.
Zsámboky vállat vont, aztán bemondta a nevet.
– Adél. Igen, ő volt Fabulya második felesége. Verset is írt hozzá, hogy Adél kontyán a fény… – Elgondolkozott. – Fene tudja, mit csinál.
Turcsányi feje, mintha a tenger mélyéből bukkant volna fel.
– Néger nő. Huszonöt százalékban néger, nekem mondta, hogy az egyik őse…
– Á – legyintett Zsámboky. – A Liliom utcában lakott, minden őse a Liliom utcában lakott. Ott voltam az esküvői ebéden, tudod, hogy én voltam az egyik tanú.
– Megkefélted?
Zsámboky végigsimított az orrán, mintha előbb azzal beszélné meg a dolgot. – Én mutattam be Fabulyának a Károlyi-kertben. Nem, nem volt semmi, túl sovány volt, meg olyan cseresznyefejű, és azt se szerettem, hogy úgy tapadt az emberre.
– Tapadt?
– Mindenhova elkísért. Akkoriban varrodában dolgozott, úgy várt egy padon vagy egy előszobában különféle ruhákkal. De ez most nem érdekes. Hanem, akkor este…
Megint megjelent előtte Fabulya a kis szobában, a dívány lyukában, mint egy teljesen elhanyagolt regényalak, aki várja, hogy végre kezdjenek már vele valamit.
Zsámboky elkezdte írni Fabulyát. Nem tehetett róla, írta magában, ahogy elmondta azt az estét Turcsányinak. Azokat az alakokat, akik egymás után özönlöttek Fabulya szobájába.
– Alig ültem le Fabulya mellé, benyitott egy fekete szakállas fickó.
Benyitott és megkérdezte:
– Regős Feri nem volt még itt?
Fabulya közben már egy könyvárjegyzéket tanulmányozott. Egypár címet bekarikázott, egypárat kihúzott. – Fölnézett a jegyzékből.
– Regős Feri? Ki az?
– Azt mondta, itt várjam meg. – A szakállas egy türelmetlen mozdulatot tett. – Fabulya-lakás? – kérdezte ingerülten, mint aki tudni akarja, hol jár.
– Az – bólintott Fabulya –, várja meg. – Tovább böngészte a jegyzéket.
A szakállas az asztalon dobolt.
Nyílt az ajtó, egy szőke bajuszos fiú lépett be lovaglónadrágban. Kedvesen rámosolygott Fabulyára.
– Adél mondta, hogy ugorjak fel.
Fabulya föl se nézett. – Kérem, csak tessék.
Az első számú vendég felugrott. – Már azt hittem, nem is jössz, Ferikém! – Félrehúzódtak egy sarokba, és pusmogni kezdtek.
Aztán megjelent egy kosfejű alak. Nem ismerte Regőséket, de ő is Adélról mondott valamit. Le-föl sétált a szobában, olykor megbotlott egy könyvben.
Fabulya föl se nézett.
– Mi van veled? – Megint bekarikázott egy címet.
Zsámboky nem is tudta, mit mondjon. – Tulajdonképpen könyvért jöttem.
A kosfejű cigarettára gyújtott. Benézett egy penészpofa, de az csak a szomszédból.
– Fabulya úr, elintézte a fűtést?
– Az egész háznak alá kell írni, hogy rosszak a csövek – mondta Fabulya. – Majd ünnepek után megbeszéljük. – Zsámbokyhoz fordult. – Könyvért?
– Legalább legyen mit olvasnom – mondta Zsámboky. – Talán az Amerikai Dekameront. – Föltérdelt a díványra, a könyv után nyúlt.
– Nem tudom – mondta Fabulya.
Ez a hang megállította Zsámbokyt. Úgy nézett Fabulyára a díványon térdelve.
Újabb vendég futott be táskamagnetofonnal, lemezekkel.
– Adél? – Körülnézett.
– Várja meg – intett Fabulya. Aztán megint Zsámbokyhoz. – Tudod, sose hozzátok vissza a könyveket, elkoszoljátok.
– Mikor nem hoztam vissza? – Zsámboky alatt remegett a dívány. – Mikor piszkítottam be? (A pofájába vágni: Te beszélsz, te, aki az egész könyvtáradat összelopkodtad?!)
– Nem éppen te, de a múltkor is valaki… Elhatároztam, sajnos az ember végül is megtanulja, hogy senkiben se lehet bízni.
Zsámboky megpöckölte az egyik könyv sarkát, lemászott a díványról.
– Szervusz.
Akkor már füstben úszott a szoba. A füst kaparta a torkát, égett a szeme.
Fabulya térdén megcsúszott az árjegyzék.
– Elmész?
Jött Adél. A hidegtől csillogott az arca, ahogy körülnézett.
– Mi van itt? – Aztán ő is megkérdezte Zsámbokytól. – Elmész?
– Rohannom kell. – Nem mozdult.
Fabulya vállat vont a díványon. A szakállas előgomolygott a füstből.
– Hercegnő! – Meghajolt Adél előtt.
– Hülye! – nevetett Adél.
Föltettek egy lemezt. Adél ledobta a kabátját, és már a kosfejűvel táncolt.
Fabulya figyelmesen nézte a jegyzéket. Zsámboky nem mozdult.
Adél tánc közben, úgy a vállán keresztül:
– Könyvet akarsz?
– A férjed nem ad. – Zsámboky elmosolyodott. Kínosan, fáradtan lógott a mosolya.
– Mit törődsz vele! – Adél kibontakozott a táncból, kirángatott egy könyvet, még egyet.
Fabulya nem szólt. Potyogtak körülötte a könyvek.
– Köszönöm. – Zsámboky elfordult.
Adél fölkapott egy könyvet, a hóna alá nyomta.
– Köszönöm. – Zsámboky letette a könyvet, indult.
Fabulya megint bekarikázott egy címet. Adél Zsámboky után kiáltott.
– Rajtad nem lehet segíteni! – Tovább táncolt.
Becsukódott az ajtó. A kép a táncolókkal, a díványon kuporgó Fabulyával elfordult.
Turcsányi a tüskéket kaparta az arcán, úgy hallgatta.
– Hónapokig feléje se néztem – mondta kis szünet után Zsámboky. – Hogy nekem ez az alak…
Még motyogott valamit, de közben Fabulya feleségére gondolt. Két arca van, igen, két arca. Nagy nő, ha jó vastagon kikeni a száját. Pörögnek utána az utcán. Aztán, ha lekeni a festéket, egy gyerekarc. Az az imbolygó járása… mintha mindig azt várná, hogy valaki magához húzza. Ugyanakkor egy színes, kibomlani készülő női ernyőre emlékeztet.
Ezen kicsit eltűnődött Zsámboky. Tulajdonképpen miért emlékeztet női ernyőre? Kék ballonkabátban kéne leírni. Átmegy a téren, a ballon úszik utána. Dehogy! Inkább abban a fegyenccsíkos ruhájában, amiben megismertem.
Zsámboky a bejárat felé bámult. – Ha újra bejönne… Megáll az ajtóban, mosolyog azzal a durcás gyerekmosollyal.
Bozsik állt az ajtóban zsebre dugott kézzel, szivarral a szájában, Bozsik, a tulaj. Az ajtóból nézte az „anyagot”. Hol van egy nő, akihez érdemes odaülni? Úgy látszik, nem talált senkit, mert Zsámbokyékhoz ült.
– Holnap Züsszel elhozzátok a rumot.
Turcsányi bólogatva rázta tollseprűfejét. – Kösz, Bozsik bácsi. – Aztán Zsámbokyhoz. – Legalább lesz valami, ha már a Rádió is…
– Délelőtt menjetek – mondta Bozsik –, már odatelefonáltam.
– Züsszel mindig baj van – mondta Turcsányi. – Múltkor is összevesztünk útközben, hogy Bozsik bácsi buszra adott pénzt, én meg villamosra váltok. Valósággal dührohamot kapott. Otthagyott az út közepén a rumosüveggel.
– Dilis – bólintott Bozsik. Zsámbokyhoz hajolt. – Ide figyelj, te olyan ügyes tollú fiú vagy.
Zsámboky elvigyorodott. Ügyes tollú… nem rossz.
– Írhatnál a nevemben egy levelet. – Szivarját tologatta. – Tudod, hogy most az Ernával vagyok. Egy orvos felesége. Elvittem autózni, meg akartam csókolni, pofon vágott. Kidobott a kocsiból, utánam vágta a virágot.
Zsámboky a vállát vonogatta. Mit kezdjek ezzel az alakkal. Meg akart csókolni egy nőt, a nő kidobta.
– Azért én tudom, hogy Erna szeret. Az egész azon múlt, hogy rosszul volt időzítve a csók. A pillanatot kell eltalálni, a kellő pillanatot. – Bozsik a szék karfájára könyökölt. – Nem valami könyörgő levélről van szó, ohó, ott még nem tartunk! – Hirtelen fölállt. – Majd még beszélünk róla. – Fütyörészve visszament a pulthoz.
– Ismered azt az Ernát? – kérdezte Zsámboky.
– Egyszer bejött ide – mondta Turcsányi. – Egy szőke nő.
Egy szőke nő. Ez se tud többet mondani egy nőről, gondolta Zsámboky. Talán nem is kell. Egy szőke nő, egy fekete nő.
Turcsányi hirtelen megkérdezte:
– Hol ismerted meg Adélt?
Zsámboky nem is tudta, miért lett olyan dühös.
– Hol ismertem meg? Egy fogadáson! Hol? Az utcán! „Leesett egy gombom”, azt mondta. „Leesett egy gombom.” Akkor már jó ideje követtem.
Előtte volt a kép.
A nő előredőlve pörgött a sötét utcán, egyik kezét a blúzához szorította, a leszakadt gomb helyére, a másikkal a levegőt söpörte.
– Hol a csudában, de igazán, hol a csudában…?
Zsámboky feszesen és értelmetlenül állt mellette. Valahonnan a város másik részéből kísérte, utcák és terek voltak mögötte. Már nem is bízott a dologban, és akkor most ez a gomb. Meghülyült az örömtől. „Már csak éppen mondanom kell valamit.” Egy szédült ötlet. „Nem mondok semmit, továbbmegyek. Hanyagul, fölényesen. A nő összecsukódna a járdán.”
Remegett a hangja, ahogy kinyögte.
– Nehéz megtalálni így… ilyen sötétben.
Akkor már ő is alámerült, mintha az utcán úszva akarná megkeresni a gombot. Ami előtte volt a járdán, kicsit lehangolta. Piros körmök lógtak ki egy poros szandálból. Félelmetesen hosszú, poros lábujjak. – Gyerekesen náthás hang szólalt meg fölötte.
– Megvan?
Zsámboky még egypár úszómozdulatot tett.
– Nem, azt hiszem, nincs…
Fölbukott a mélyből, olyan bocsánatkérő arccal, mintha ő vesztette volna el a gombot.
– Hagyja! – A lány náthásan nevetett, aztán elindult.
Zsámboky hozzácsapódott. Hogy kezdje? A gomb, a gomb volt minden, amire „építeni” lehetett.
– Biztos, hogy ott vesztette el?
A lány menet közben hátrafordult, és az arcába nevetett. Furcsán nevetett. Szemöldökét összehúzta, közben az arca összezsugorodott. Pimasz kölyökarc.
– Fontos az magának? Vagy nem tud másról beszélni?
Nem tudok, bólintott rá magában Zsámboky. Atyaisten, milyen unalmas alak vagyok, semmi se jut az eszembe. – Elszomorodott. – Miért nem jut semmi se az eszembe? – Megpróbált könnyed lenni.
– Tudja, már régen meg akartam szólítani.
A lány arca úgy ingott előtte, mint egy lámpa, ahogy mentek előre a Körút sötétzöld fái között.
– Igazán? Nem is hittem volna. – A lánynak már a válla is nevetett, a háta. – Pedig talán gondolhattam volna. Amikor bementem a fagylaltoshoz, maga is bejött. Amikor bementem a Híradó moziba, maga is bejött. Igazán meg akart szólítani? – Rázkódott a háta és a válla.
Zsámboky elvörösödött. Kis hülye, mit gondol ez a kis hülye. Igaz, elég ostoba dolog volt, ahogy ott ácsorogtam a fagylaltosnál. Legalább vehettem volna egy tölcsérrel.
– Édes pofa! – A lány a fejét ingatta.
Zsámboky, az édes pofa, meg csak ment mellette. Aztán, nem is tudta, miért, egyszerre az iskoláról kezdett beszélni.
Hogy ötödik gimnáziumban abbahagyta az egészet. Kimaradt. Egyszerűen kimaradt.
– Én sem érettségiztem – mondta a lány –, pedig a szüleim akarták. Nem baj. Öcsi majd leérettségizik, aztán egyetemre megy. Öcsi irtó okos.
Szűk torkú mellékutcákon mentek. Alig lehetett látni. Zsámboky beleütközött egy sámlis nőbe. Az emberek végigülték a kapukat. Átkiabáltak egymásnak, kint éltek az utcán.
– Az anyámnak meg azt hazudtam, hogy iskolába járok – folytatta. – Egész évben hazudtam. Mert külön laktunk. Én az apámmal egy szállodában, anyám meg a nagynénjénél. Anyám fizette a tandíjat.
– Hazudsz? – kérdezte a lány.
Zsámbokynak föl se tűnt, hogy már tegezi.
– Nem, ez még régen volt. Most már unok hazudozni. – Aztán arról beszélt, hogy amikor kimaradt az iskolából, naphosszat otthon ült a szállodai szobában, és egy kemény fedelű füzetbe írt. Novellát meg drámát.
– Az apád jól le lehetett égve – mondta a lány.
Egy kis téren ültek, és Zsámboky keze lassan elindult a lány hosszú, fekete haja felé. Végighúzta a kezét, finoman, észrevétlenül, aztán az ujja köré csavarta a hajat, mintha a lányt is föl akarná göngyölíteni.
– Az én öregem mindig le van égve. – A lány arca hátrahanyatlott. – Lóversenyezik. – Nedvesen hullámzott az ajka.
Egy darabig nem beszéltek, ahogy továbbmentek. Zsámboky a száját törölgette zsebkendőjével.
– Rúzsos? – kérdezte a lány. Majd hirtelen. – Most már igazán bemutatkozhatnál.
Bemutatkoztak.
Egy üres telek kőfalánál megálltak. Adél a szemben levő házra mutatott.
– Ott lakom. Holnap megvárhatsz a sarkon, a csemegésnél. Varrodában dolgozom, de hatra itt leszek. Legfeljebb elkísérsz majd egypár helyre, tudod, ruhát kell vinnem.
Úgy nézett a fiúra, mint aki vár valamit.
Zsámboky átfogta a derekát. De Adél lekapcsolta a kezét. – Menjünk be inkább abba az utcába.
Erre ad, vigyorgott magában Zsámboky, hogy mégse a ház előtt. Az az utca is éppen olyan volt, mint Adélék utcája. A kőfal is elkísérte őket.
Nekidűtötte a kerítésnek. A keze egy régi mozdulattal megint a lány derekára csúszott. Megcsókolta, és közben arra gondolt: volt ez már valakivel, vagy még…? Az rémes lenne. Mindjárt meg kéne kérdezni. Nem, nem!
A szájuk elvált. Adél úgy maradt a falnál.
Zsámboky fél lépést hátrált. Elöntötte a forróság, de nem annyira a vágytól. „Mit akarhat?…”
Adél lehunyt szemmel nevetett a falnál.
– Kisöreg – mondta Zsámboky. Végigsimított az arcán. Kedélyesen, atyaian. (Csak már menjünk el ettől a faltól!)
A lány levált a falról.
– Akkor holnap a csemegésnél – mondta Zsámboky. Elkísérte a kapuig. Kéz a kézben mentek. Zsámboky igyekezett gyöngéden nézni, de közben csak arra gondolt: – Volt ez már valakivel? – Becsúszott utána a kapualjba, megint megcsókolta, és megint azt mondta: – Kisöreg. – Aztán nekivágott az utcának.
A kép ellobbant. Turcsányi volt előtte a presszóban.
Turcsányi kérdezett, Zsámboky felelt, de még mindig az a jelenet volt előtte a falnál. Miért nevetett Adél? Mit akart? Mit várt még? Talán, hogy mindjárt ott az utcán?… Nem, azt mégse. Hát akkor?
– Együtt jártatok? – kérdezte Turcsányi.
– Igen – bólintott Zsámboky. – Tele volt pattanással az arca.
– Hol mutattad be Fabulyának?
– Azt hiszem, a Károlyi-kertben, de lehet, hogy ebben a presszóban.
– És te?
– Mondom, hogy nem érdekelt. – Zsámboky elmosolyodott. Szinte hallotta Fabulya hangját. Te, Zsámboky, tudod, mióta akartam megismerkedni ezzel a nővel? Hetek, hónapok óta lesem, figyelem az utcán. Már kiszagoltam, hol lakik, hol dolgozik, és akkor egyszerre csak meglátom veled!
– Akkor már elvált az első feleségétől? – Turcsányi beletúrt a hajába.
– Mindenesetre egyedül lakott – bólintott Zsámboky –, de lehet, hogy már a válóper is befejeződött.
Az a homályos szoba! Az ember mindig azt hitte, hogy valaki ül a sarokban. Olykor gubbasztott is ott egy nő vagy egy pasas, aki Fabulya könyvei között válogatott. Macskák az ágyon, a széken, az asztalon, komor, nagy fejű macskák. Róza, egy rőt hajú, lófejű vénkisasszony behozta a levest.
– Tessék, Fabulya úr.
Fabulya a paprikás krumplit piszkálta, bort töltött magának.
– Mondd, hát hiányzik nekem valami? Főznek rám, behozzák az ebédet, a szobát rendben tartják, ha nőt akarok fölhozni, rendben van, ha megunom, kidobom, tudod, én olyan vagyok, hogy senki mellett se tudok megmaradni, egy napon Rita Hayworth mellett is ásítoznék, hát akkor meg minek, mondd, minek nősüljek?
Turcsányi hátradűlt, remegett a nevetéstől. Hirtelen elkomolyodott, és Zsámbokyhoz hajolt.
– Azért ne hidd, nagyon kínlódott. Családokat látogatott, órákat elüldögélt, anélkül hogy egy szót is szólt volna.
Zsámboky rábólintott.
– És a végén otthagyott egy könyvet. Szerényen, finoman. – Megszereztem, harminc forint. – Az üzletben utánad dobták húszért, de Fabulya a barátainak – megremegett a hangja –, érted, a barátainak!…
Csönd támadt. Zsámboky visszahúzódott a sarokba. Turcsányi halkan köhécselt, és a kezét tördelte.
– A barátaidat kell lóvá tenned? – támadt egyszer Zsámboky Fabulyára.
Fabulya ártatlan képpel:
– De hát kit?… Mégiscsak a barátaimat ismerem a legjobban.
Ez kimarad – gondolta Zsámboky –, ez az utcai beszélgetés. Nagyon is kiélezett. Vagy mégse?… – A kéziratai voltak előtte, az áthúzott, kusza sorok, a bekarikázott nevek. Ilyen bekarikázott név volt most Fabulya.
– A házasság – kérdezte Turcsányi – hogy történt?
Kinyitották a presszó ajtaját. Át lehetett látni szembe a vendéglőbe, a kis boltokra. Egy gumikabátos nő tejesüveggel a kezében elkacsázott az ajtó előtt. A presszó kinyúlt az utcára, Zsámbokyék akár kiülhettek volna a járda szélére.
Zsámboky kibámult.
– A házasság… Emlékszem, betegen feküdtem otthon, amikor megjelent Fabulya. A sáljába csavarodva, koszosan, csatakosan. Nem vetette le a kabátját. Itt kuporgott a széken, az ágy mellett, és akkor elkezdte. – Unom már ezt, most mondd, mindig másnál lakik az ember, újabb és újabb szobák, tulajdonképpen egyikhez sincs semmi közöm, aztán a családi képek, miért kell nekem a Róza halott vőlegényét néznem, érdekel engem a Róza halott vőlegénye?
Fabulya rám nézett, mint aki vár valamit, de én csak hagytam, hadd beszéljen.
– Az ételek is olyan egyformák, és a Róza morgott, amikor a múltkor feljött hozzám egy nő, meg aztán átjárnak rajtam, egyszer a Róza barátnőit találtam a szobámban, nálam teáztak, mert „Fabulya úr már családtag nálunk”. Az ember végül is torkig van az ilyesmivel… mi közöm nekem a Róza barátnőihez, az egyik később nyakkendőt küldött, a megboldogult férje nyakkendőjét, Róza meg volt sértve, hogy nem viseltem.
Fabulya a fejét rázta, behúzódott a kabátjába, úgy mondta, alig hallhatóan:
– Feleségül veszem Adélkát. – Pislogott, a vállát vonogatta.
Éreztem, hogy ide akar kilyukadni, de azért mégis meglepett a dolog. Azt is tudtam, hogy már együtt járnak, de mégis, hogy feleségül veszi… Én akkor már túl voltam rajta, de Adél megragadt ebben a presszóban.
Turcsányi arca hegyes lett, ahogy belebólintott a levegőbe.
– Igen, igen, igen.
Úgy hangzott, mint három komor óraütés.
Zsámboky néhány nevet mondott, fiúkat, akik tudnának egyet-mást Adélról, hogy csak a szakállas Ben Gunnert említsük.
– De olyan kedves volt. – Turcsányi egész váratlanul elmosolyodott, majd fölélénkülve. – Itt ültem, igen, éppen ennél az asztalnál. Ő meg bejött, megállt előttem. Egy darabig nézett, aztán sarkon fordult, és kiment. Visszajött, és letett elém egy csomag cigarettát. – Gyújts rá, Turcsányi – mondta. – Gyújts rá.
– Mégis – Zsámboky egy mozdulatot tett –, mégis, hogy valaki feleségül vegye. Akár Fabulya is. Próbáltam vele beszélni akkor este. „Nézd, te állat, azért ez a nő nem éppen…”
Fabulya a sálját húzogatta. – Már beszéltem is az apjával. Édes fiam, hát vidd, mondta az öreg. Föl se nézett a Lósportból.
Fabulya elvigyorodott.
– Hol találok még ilyen családot?
Zsámboky legyintett.
– Ez volt azon az estén. Beszélhettem, amit akartam, Fabulya egyre csak azt hajtogatta. „Elveszem Adélkát.”
Zsámboky elhallgatott. Aztán feltört belőle a kétsoros.
– Ez mi? – nézett rá Turcsányi.
– A sírverse – mondta Zsámboky. – Egy időben sírverseket írtak az Átjáróban. Rólam is írtak valamit, de már elfelejtettem.
Az igazság az – gondolta Turcsányi –, hogy Zsámbokyról sohasem írtak sírverset az Átjáróban. Akkoriban mondta Zsámboky, hogy ilyen pocsék helyre nem érdemes járni, de azért mégiscsak idejárt.
– Hogy van Adél sírverse?
Zsámboky nem mondta el még egyszer. Arról beszélt, hogy az esküvő előtt felment Fabulyához.
– Különben is én voltam a tanúja. Akkor már otthagyta Rózát, egy kis szobában lakott a Károlyi-kert fölött. Egy bölcsész volt fent nála, a Pataki Pista. Pataki Pista sötétkék ruhájában esküdött meg Fabulya. Kicsit lötyögött rajta, az ujja majdnem eltakarta a kezét. A tükör előtt állt, és röhögött, akár egy bűvész azzal a bő ruhaujjal.
Szünetet tartott. Nem mondta el, mi volt az elöljáróságon, hogy álltak ott Adél szülei, a szeplős képű öccse. – Dzsó bácsi – mondta a fiú Fabulyának. – Öcsi remek fickó – hunyorított Fabulya.
– Micsoda zaba volt! – Zsámboky fölcsillant. – Igen, esküvő után, Adél szüleinél. Adél mellett ültem az ebédnél. A lakás oly bizonytalan volt. Itt voltak-e régebben is a bútorok, a tányérok, a székek? A vendégek nagy része is most ismerkedett össze. Az egész, mint egy vasúti váróteremben. Esküvő a Keleti indulási oldalán.
Zsámboky Adél mellett ült. Adél csúfondárosan mosolygott, mint első este, ott a falnál. Kezét lelógatta, az ujjak szétnyíltak, szétbomlottak tébolyodott mozdulattal a levegőben, hogy valaki beléjük kapcsolódjon.
– Nem tudom, mennyit ittam – mondta Zsámboky.
Otthon a székben ült, nem mert lefeküdni, forgott vele a szoba. Fejét lógatta, és a papucsa orrát bámulta. Vacak, öreg papucs. – Megcsalja – gondolta Zsámboky –, megcsalja Fabulyát. De most együtt vannak…
A repedezett orrú papucsát nézte. Lerúgta a lábáról, és bemászott az ágyba.
– Fabulya még azzal se törődött, hogy Adél szereti-e – mondta Zsámboky. – Megszerezte, és ez éppen elég volt.
Turcsányi egy pillanatra kiszaladt Bozsik bácsihoz. Lihegve jött vissza.
– Kértem tőle egy tízest. – Nem ült le mindjárt. A tükör elé állt, és a haját borzolta. Az orra félelmetesen megremegett, arca hullámzott, a vonásai megint űzték, kergették egymást. Aztán egyszerre abbamaradt a remegés, és a fiú leült. – Velük voltam, amikor cipőt vett Adélnak. Mint két kölyök… azt a próbát végig kellett volna nézned!
Zsámboky legyintett.
– Mint két kölyök.
Turcsányi nem törődött ezzel a legyintéssel, azzal se, hogy milyen savanyú pofát vág Zsámboky. – Elkezdte.
– Te, ahogy Adél ott ült a boltban, ahogy a harisnyás lábát nyújtotta!
– Valami fáradt rózsaszínűre gondolok.
Ezt mondta Adél, és cipősdobozok hevertek körülötte.
Fabulya kabátban, sálban járkált körülötte. Már mindenkit ismert, vevőket, elárusítókat, felnőtteket, gyerekeket. Olykor leült egy idegen női láb elé.
– Kisasszony, a kegyed lába! Meghalok ezért a lábért!
Egy mozdulatot tett, mintha ő akarná felhúzni a nő lábára a cipőt. De aztán már megint valaki más előtt térdelt.
Adél meg valahol a bolt másik végében nyújtogatta a lábát.
– Rozsdaszínű is lehet, nem bánom.
Amikor a segéd ráhúzta a rozsdaszínűt:
– Maga ismer engem? Honnan ismer? Hogy hol lehet engem látni? Otthon! Jöjjön fel, megmondom a címet.
Elindult a rozsdaszínűben, egypár próbalépés. Átkiabált a férjének.
– Holnap otthon vagyunk? – Rámosolygott a segédre: – Ne haragudjon, de ezt a cipőt mégse vehetem fel.
Semmit se vettek, átvonultak egy másik üzletbe. Kezdődött elölről az egész, a próba, az ismerkedés, a cirkusz.
Fabulya mindenhol Adéllal volt.
– Csak olyat veszünk, ami tetszik neked.
Adél ránevetett, megszorította a karját.
Megvették a fáradt rózsaszínűt.
– Emlékszel, Zsámboky, mennyi ruhát vett Fabulya a feleségének? Én már akkor mindig velük voltam. – Turcsányi összehúzta szemöldökét, roppant jelentősen nézett Zsámbokyra, mint aki egy kérdésre vár. „Szerelmes voltál Adélba?”
Zsámboky nem kérdezett semmit. Zsámboky azt mondta.
– Ruhát vett, cipőt? Befektetés volt.
Turcsányi arca megrándult.
– Mit mondasz?
Zsámboky hátradőlt. Olyan képet vágott, mintha fogpiszkálót tologatna a szájában.
– „Amióta Adéllal vagyok, sokkal könnyebben megy minden.” Ki mondta ezt? Fabulya! Adéllal küldözgette a kéziratait, egyáltalán Adélt küldözgette mindenhová, a Rádióba, a filmgyárba. Azzal se törődött, ha a nő két napig nem jött haza.
Turcsányi a fejét ingatta, aztán valósággal suttogva.
– De hiszen megverte.
– Az már a Kalmár Béla-korszakban volt! – vágta rá Zsámboky. – Amikor Adél összeakadt Kalmár Bélával.
Turcsányi a fejét ingatta.
– Hogy eshetett bele, hogy eshetett bele egy olyan alakba!
Zsámboky rándított egyet a vállán.
– Ahogy a többi.
Kalmár Béla… – Ha megírnám – gondolta Zsámboky –, prémsapka-haj, ugráló homlok. Nem, nem így kezdem. Nem is vele kezdeném. Kaufrotter. Igen, így hívták. Az uborkaorrú Kaufrotter kibújt az Üllői úti presszóból, ahol Kalmár Béláék tanyáztak, és megjelent az Átjáróban. Már nem lehet tudni, kihez ült le. Tejeskávét rendelt, és beszélni kezdett róla – Kalmár Béláról.
– Holnap átjön Kalmár Béla. – Mintha az Átjáróban mindenki ismerné ezt a nevet, de talán a városban se akad egy valamirevaló ember, aki ne hallott volna róla. – Túloznék, ha azt állítanám, hogy szép fiú. – Kaufrotter akadozva nevetni kezdett. – Túloznék valóban. Azt mondhatnám, inkább csúnya, inkább egy kissé gusztustalan. – Szünet. – Jelent ez valamit? – Szünet. – Semmit. Az a fontos, van-e benne valami, ami megragadja az embert.
Akkor már ott ült körülötte Fabulya Adél, Pártos Gitta, Angyal Böbe. Kaufrotter végignézett rajtuk, és föltette a nagy kérdést.
– Megvan-e benne az a bizonyos plusz?
Nem, Adél, Pártos Gitta és Angyal Böbe semmit se tudtak mondani arról a bizonyos pluszról. Hallgattak áhítattal.
– Még nem volt nő, aki ellenállt volna Kalmár Bélának. Házasságokat rúgott szét, derék családanyák kifosztották érte a férjüket.
– Nem – gondolta Zsámboky –, Kaufrotterből „húzni”. Olyan, mint egy ligeti kikiáltó. De hát így mondta, ilyen vacakul. – Csúnya, de ellenállhatatlan. Az a bizonyos plusz. Két felesége volt Kalmár Bélának, az egyiket a börtönben ismerte meg.
Börtön… A lányok megborzongtak.
– Miért került böribe? – Kaufrotter a totószelvénye fölött hadonászott. – Lugano–Bologna? Ki ismeri az olaszokat, amióta a válogatottjuk lezuhant a repülővel?
Adélt nem érdekelte az olasz labdarúgás fekete napja.
– Miért ült a barátja?
Kaufrotter vállat vont.
– Ki tudja azt Kalmár Bélánál? Talán feketézés miatt, vagy házasságot ígért valakinek, és kiderült, hogy már nős volt. A Sármány Micu-ügyben is benne volt. – Olyan képet vágott, mint egy jóindulatú tanár, aki segíteni akar. – Ki volt Sármány Micu? Az a gyilkos bárzongorista. Kikészítette a Pommerániai Annit, aztán kirámolt mindent. Platinaszőkére festette a haját a Micu, hogy rá ne ismerjenek. A végén persze elcsípték. Szóval, akkoriban sokat írtak az újságok Kalmár Béláról. Ő volt az Anni fiúja, és állítólag együtt főzték ki a dolgot Micuval. Nagydarab nő volt az Anni, azért is hívták Pommerániai Anninak. Különben énekesnő volt. Béla verte, amikor együtt laktak. Emlékszem, egyszer beállítottam hozzájuk. Anni sehol. Béla egy bambuszrúddal hadonászik a szoba közepén. – Anni? – kérdem. – Béla nem szól, csak a szekrény felé döfköd a rúddal. Anni ott kuporog a szekrény tetején meztelenül.
Kaufrotter fölállt, széttárta a karját.
– Milánó–Spal?
Ment kifelé, és még mindig ezen morfondírozott. A nyitott ajtóban megállt, vékony, fekete alakján átsütött a napfény. Az ajtóhoz dőlt, és jelet tett az egyik kockába, mint aki eldöntötte az életét. – Eltűnt az ajtóból.
Zsámboky mindezt gyorsan mondta, mintha a földrajzleckét mondaná fel. „A Duna belép hazánkba…”
Turcsányi egy szédületben hallgatta. A bal arca megremegett. A másik fele nyugodt maradt, de a bal rángatózni kezdett, megindult valami láthatatlan cél felé, féloldalasan, mint a dunai propeller. Aztán ő maga is felugrott, vágtatni kezdett az asztalok között.
Arcok bámultak rá az asztalok mellől. – Mit ugrál ez az alak?
– Ezt csinálni! Hogy előreküld valakit, aki… Hát kinek jut ez eszébe? Az a bizonyos plusz!
– Másnap átjött Kalmár Béla – bólintott Zsámboky, és most már róla beszélt. – Prémsapka-haj, ugráló homlok.
– Ne is mondd, nem akarom hallani! – Turcsányi visszaült, fejét az asztal lapjára fektette, valósággal nyüszített. – Nem akarom hallani, hogy Adél azzal az alakkal!…
Pedig a prémsapka-haj már megjelent.
Azaz mégse jelent meg.
Egy magas, kurtára nyírt hajú fiatalember bukkant fel a presszóban. Megállt Zsámboky előtt, és azt mondta:
– Ön ír egy egyfelvonásost, piciknek!
Zsámboky félig fölemelkedett.
– Piciknek?
A fiatalember, mint egy izgatott léckerítés, hajladozott. Szólni nem szólt. A homlokát dörzsölte, két ujjal kopogtatta, akárcsak így közölne titokzatos jeleket. Egyáltalán, mintha már a város túlsó felén kezdte volna ezt az egészet, mintha már az utcán elmagyarázta volna Zsámbokynak az egyfelvonásost. És most már semmit, de semmit nem tud mondani. Meghajolt, és már kint volt.
Zsámboky Turcsányira nézett.
– Hát ez?… Soha életemben nem láttam.
Az idegen, mintha szélvihar fújta volna vissza, megint ott állt az asztalnál.
– Egy színen játszódjék!
Zsámboky felnyögött.
– De mi… mi játszódjék egy színen?
– Két hét múlva bejövök érte.
Még mielőtt Zsámboky szólhatott volna, az idegen eltűnt.
– Valami szerkesztő – mondta Turcsányi. Aztán hozzátette: – Hiába, tudnak rólad.
– Mondd mindjárt, hogy nevem van!
– Hát…
– Piciknek – Zsámboky maga elé bámult, mint aki eszét vesztette.
– Legalább öt darab százas – bólintott Turcsányi.
– Múltkor egy könyvtárból írtak – kezdte Zsámboky –, hogy a Károlyi-kertben barátkozzak gyerekekkel. „A mi népszerű Zsámbokynk.” Zárójelben: száz forint.
– Na látod!
– Mit na látod? – Zsámboky felkapta a fejét. Úgy nézett Turcsányira, mintha neki akarna ugrani. – Mi vagyok én? Mesemondó? Aranyszívű Zsámboky apó? – A terítő szélét tépkedte. – Hát meddig… meddig írok még gyerekeknek? – Elcsuklott. – Piciknek.
Turcsányi meg azt gondolta.
Abból él. Tőlem senki se rendel semmit. Ő meg egészen jól él. Most mindjárt elkezdi, mit szeretne írni. De mit? Egyszer írt egy kapualjról, egy öreg, külvárosi kapualjról. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt. A kapualj meg is szólalt, elmondta, milyen embereket látott. És erre Zsámboky roppant büszke volt. Aztán elkezdte ezeket a gyerekdolgokat. Ki is mondta, hogy most már nem is tudna mást?… – Nahát, az a Kalmár Béla!…
Meg is kérdezte:
– Öregem, hát mégis hogy volt? – Reszketett attól, amit hallania kell. – Tudod, amikor Kalmár Béla először bejött ide?…
Zsámboky akárcsak álomból ébredne.
– Kétszáz forint miatt… – Zsámboky megint úgy nézett, mintha fel akarná dönteni az asztalt. – Nyomorult kétszáz forint miatt nem adta ide azt a gyógyszert!
– Kalmár Béla?
– Dehogy Kalmár Béla! Ki beszél Kalmár Béláról? – Fabulya.
Turcsányi feje vállai közé esett. Akkor hát most se hall semmit arról, hogy amikor Kalmár Béla először megjelent az Átjáróban…
– Azt mondta, nyolcszáz. Nálam meg csak hatszáz volt. – Zsámboky széttárta a karját. – Hiába, nem tudtam többet összehozni.
– Persze. – Turcsányi úgy érezte, elvész, elúszik a presszóban. Aztán meg olyasmit érzett, mint régen, amikor egyszer nem talált haza. Igen, egyszerűen nem találta meg a házát, és egész nap járkált a városban. – Mégis – nyögte –, ha nem haragszol, miféle gyógyszert? Kinek?
– Á! – Zsámboky rándított a vállán. – Bársony Laci a tüdejével bajlódott, sztreptó kellett volna.
– Bársony Laci? – Turcsányi szédült. Megint egy név. De talán ez a Bársony Laci ismerte Kalmár Bélát, és akkor Zsámboky mégiscsak elmondja, hogy Kalmár Béla meg Fabulya Adél…
– Nyavalyás alak, szerencsétlen, nyavalyás alak – mondta Zsámboky. – Mindenféle összekötőszöveget írt, dalbetétet, népi dobbantót, vagy hogy a csudába hívják. Akkoriban munkája se volt, aztán még a tüdeje is, szóval pocsékul festett a dolog! Elhatároztuk, hogy összegyűjtjük a pénzt. Szilágyi Deske adott háromszázat, Kallós Feri kettőt – kicsit halkabban: – Én is egy százast. – Vállrándítás. – Engem se tömtek munkával.
Turcsányi orra gyanakodva megremegett. Turcsányi orra gyanakvó kis gyűrűkben hullámzott. (Nono, Zsámboky, a te százasod! Valaki azt mondta, hogy tőled még tíz forintot se lehet kapni. És akkor egy százast!…)
– Fabulya meg mindenféle gyógyszert kapott külföldről – folytatta Zsámboky. – Ikka-csomagokkal házalt. – Turcsányira nézett, mintha várná, hogy rábólintson.
Turcsányi nem bólintott. – Ikka-csomag – mondta mereven fölfelé tartott fejjel. – Úgy hallottam, Kalmár Béla is ilyesmivel üzletelt.
Zsámboky meg se hallotta.
– Nyolcszáz – mondta Fabulya. – Nyolcszáz, mondtam én. – Szünetet tartott. – De hát csak hatszázat tudtam összeszedni.
Zsámboky ott ült Fabulya szobájában, zsebében a hatszáz forinttal.
Fabulya a díványon kuporgott, előtte képes folyóirat.
– Nézd csak, te szereted az ilyen vastag nőket.
Zsámboky belehajolt a folyóiratba. – Megvan a gyógyszer?
– Ez a csípő… hm… hm… – Fabulya Zsámbokyra hunyorított, majd szinte dúdolva. – Megvan a gubus?
És akkor a kövér nő képe fölött Zsámboky leszámolta a pénzt. – Négy, öt, hat… – Fabulyára nézett.
– Hét, nyolc – számolt tovább Fabulya.
– Hat. – Zsámboky a díványon térdelt. Fabulyára bámult.
– Nna – Fabulya arrébb húzta a lapot. – Beletenyerelsz.
– Hat. – Zsámboky, mintha lassan belesüllyedne a díványba, az ócska kabátok, törülközők, pokrócok közé. – Nem tudtam többet…
– Hát, öregem… – Fabulya eltette a képeslapot.
– Elhozom – mondta Zsámboky –, elhozom azt a kétszázat, megkapod, ne félj.
Egymás mellett térdeltek. Így, mozdulatlanul ügettek a díványon.
– Hat.
– Nyolc.
Így, mozdulatlanul vágtattak egymás mellett.
Fabulya fölállt. Olyasféle mozdulatot tett, mintha korcsolyázni akarna. – Öregem, mit tudom én, az embert mindig átejtik.
– Mikor ejtettelek át?
– Nem rólad van szó.
– Hát akkor? – Zsámboky még mindig térdelt.
Fabulya az ablakhoz táncolt, dúdolt. – A krokodilus a Nílus partján, csücsül a farkán…
Zsámboky végignyúlt a díványon. Alulról nézte, hogy keringőzik Fabulya.
– De hát kell a gyógyszer, értsd meg…
– Már lekötötték. – Fabulya egy percre megállt. – Tudod, hogy van ez.
– Lekötötték?
– Sajna. Csücsül a farkán, és spekulál, a krokodilus…
– És már nincs is nálad?
Fabulya a nyakát dörzsölte, mintha szivaccsal mosná. – Ígéretet tettem. Az illető pontosan fizet. Nálatok meg nem lehet tudni.
– De lesz pénzem! Jövő héten megy a rádióban a „Három aranyalmácska”.
– Öregem! Azt még levehetik a műsorról. Tudod, hogy van az ilyesmi. A krokodilus csak vizet iszik, és ezért a neje rá nagyon haragszik! Nálam is volt már úgy, hogy leállították a műsoromat.
– Fulladj meg.
Fabulya vállat vont.
Zsámboky lemászott a díványról. Besöpörte a pénzt, lassan, egyik százast a másik után. Közben Fabulyára pislogott.
Az oda se figyelt. Az ablaknál állt, leintegetett valakinek.
Zsámboky mögéje állt.
– Fabulya… gondold meg!
Fabulya kinyitotta az ablakot, és most már úgy integetett.
– Bácsi! Bácsi! – Egy pillanatra megfordult. – Mit rángatod a vállamat?
Zsámboky keze lecsúszott Fabulya válláról.
– Holnap bent leszel a Rádiónál? – kérdezte Fabulya.
Zsámboky akkor már kint volt a folyosón.
– És hagyta, hogy elmenjél? – kérdezte Turcsányi.
Zsámboky összerezzent. Mint aki álomból ébred.
– Igen – mondta aztán –, ott állt az ablaknál, és hagyta, hogy elmenjek.
– Igazán ki akartad dobni az ablakból?
– Ki mondta? – bámult Zsámboky Turcsányira.
– Kérlek – Turcsányi vállat vont, és elhallgatott. Majd kis idő múlva, roppant óvatosan: – És Kalmár Béla?
– Ja! – Zsámboky az asztalra koppintott. – Kalmár Béla.
És az Ugráló Homlok végre megjelent.
De nem egyedül. Két nővel jött Kalmár Béla, két rikoltozó papagájjal. Minden pillanatban várni lehetett, hogy összecsapnak a férfi feje fölött.
Volt valami ragacsos azon a két nőn. Olajos bőrük gyanúsan barna. (Néhány mosás után lejön a barnaság?) Szalmasárga hajuk csutkára vágva. Alig különböztek egymástól. Talán az egyik kicsit vékonyabb és fiatalabb lehetett. Később megtudtuk az Átjáróban, hogy Mártának hívják, és egy tábornok lánya. Vacak előkelőség. A másik meg Teca, és autót vezet. Olyasmiről volt szó, hogy erre a napra mind a ketten szabadságot adtak Kalmár Bélának. Röviden: erre a napra békén hagyják. Befizették a Palatinusra, de nem mentek ki vele. Áztassa magát kedvére. Lötyögjön. Ha kedve támad megismerkedni valakivel – hát tessék! Közben ebéd, sör, fekete. Strand után menjen haza Béla, „heverjen egyet”, mert hát a nap kihúzza az embert. Később aztán presszó, mozi, és éjszaka is menjen csak oda, ahova akar.
– De te mégis ráakaszkodtál! – Teca előrehajolt, csőrét csattogtatta. Egy pillanat, és belerepül Márta arcába.
Márta hátrahajolt.
– Ugyan! Te már a Szigeten vártad, a Palatinus előtt.
Teca fölröppent egy láthatatlan karikára. Onnan rikácsolta.
– Én?! Amikor éppen csak véletlenül arra sétáltam? Még a Béla szólt rám, hogy menjek oda. Ugye, Béla, hogy te szóltál?
Kalmár Béla hallgatott. Hunyorgott és hallgatott. Időnként félszegen rángatta a vállát, mint aki igazán nem tehet semmiről. Inkább hasonlított egy ijedt kamaszhoz, mint a „diadalmas férfi”-hoz. Kaufrotter nem túlzott. Kalmár Béla csöppet se volt hódító jelenség. Örökös hunyorgásával, ugráló homlokával, prémsapka-hajával valóban kissé gusztustalan volt.
– Mindig rajta lógsz! – vágta oda Teca a másik nőnek.
Kalmár Béla cigarettára gyújtott. – Hagyjátok már abba.
Azok egyelőre nem hagyták abba. Tovább veszekedtek, hogy melyikük tette tönkre Kalmár Béla „pihenő”-jét. Teca végül – fáradt papagáj – visszahullott a tollai közé.
– Igyunk sört. – Ezt már nyafogva mondta. Oly kedvesen nézett Mártára, mintha sosem veszekedtek volna. A kezét is feléje nyújtotta, Kalmár Bélán keresztül.
Kezet fogtak. Nem is engedték el egymást. Kalmár Béla a karok lánca mögött füstölgött.
– Igyunk sört – nyafogta Teca. – Tudjátok, hogy a kocsin sosem ihatok. Senki se kívánhatja, hogy egész nap így üljek szárazon.
Akkor ment el előttük Fabulya Adél.
– Adél! – szólt utána Teca. – Még mindig a szalonban vagy?
Adél megállt, és a következő pillanatban Teca nyakába borult.
Kiderült, hogy még a ruhaszalonból ismerik egymást.
Kalmár Béla felállt. Várta, hogy bemutassák. Ez meg is történt. Kalmár Béla hunyorogva nézett Adélra, mintha nem volna benne biztos, hogy valóban itt áll előtte.
Átmentek ide szembe, a Suttogóba. Sörrel kezdték. Kalmár Béla már az első korsó után ázottan pislogott Adélra. Teca és Márta – a papagájok – megint egymásnak estek.
– Sose hagyod békén Bélát!
– Én? Te lógsz örökké a nyakán.
Vissza az Átjáróba dupla feketére. Aztán megint a Suttogó. Közben már este volt, ők meg az Átjáró és a Suttogó között lebegtek. Akárcsak valami légi híd. Egy ilyen vonulás közben feltűnt Fabulya. Dög meleg volt, de azért ballonkabátban, lemberdzsekben, megpakolva könyvekkel. Éppen csak odaköszönt Adélnak.
– Ki ez? – kérdezte Kalmár Béla, amikor ismét bevonultak a Suttogóba.
– A férjem. – Adél elkezdett nevetni.
Fabulya újra feltűnt.
A társaság akkor éppen az Átjáróban csücsült. Kalmár Béla Adél kezét fogta, félszegen, kisfiúsan.
Fabulya benézett az ajtóból.
– Mócika – mondta –, tudod, hogy el kell vinned a Virágok énekét az öreg Verebeshez.
Adél a száját csücsörítette. – Dzsó bácsi!
Akkoriban azt játszották, hogy Adél a szeleverdi Micimóci kisasszony, aki belekeveredik mindenféle butaságba, de aztán jön Dzsó bácsi, és nincs semmi baj.
– Menned kell.
Adél csak intett. – Jó, majd elviszem. – És amikor Fabulya eltűnt: – Vén szivar a Verebes bácsi, minden hülyeséget megvesz tőlem.
– Én soha nem küldeném sehová. – Kalmár Béla egy pillanatra se engedte el a nő kezét. Valami olyasmit motyogott, hogy gomb szeretne lenni Adél ruháján.
– Kedves! – Adél részegen, csibészesen fölnevetett.
A Suttogóban Teca és Márta újra összecsaptak.
– Hallod-e – rikoltozott Teca –, Béla most már igazán torkig lehet velünk.
– Főleg veled!
A papagájok egymásnak estek, aztán fölröppentek, és eltűntek.
– Mit akarnak magától? – kérdezte Adél, ahogy kettesben maradtak.
– Ne beszéljen róluk. – Kalmár Béla virágot hozatott, a virágot szétszórta a páholyban Adél körül.
– Mócika. – Fabulya állt a páholy mellett ballonban, könyves szatyorral. Kicsit meglepett képet vágott, mintha hirtelen egy virágos rétet terítettek volna eléje.
– Hagyj békén. – Adél fel se nézett.
Kalmár Béla intett, hogy csak üljön le. Fabulya leült. Kalmár Béla egy deci ürmöst hozatott. Fabulya a tenyerében forgatta, melegítette a bort. A feleségét nézte a virágok között.
– Virágos kert az én szívem – dúdolta Kalmár Béla.
Fabulya a fejét ingatta, egy csöpp bort a szájába vett, öblögetett. Előhalászott a szatyorból egy Nerval-kötetet, és átnyújtotta Kalmár Bélának.
– A nefelejcs, hogy el ne felejts – dúdolta Kalmár Béla. Elakadt. Hunyorogva belelapozott a kötetbe. – Nerval…
– Ráérsz a pénzzel, ha véletlenül nincs nálad. – Fabulya megint a szájába vett egy korty bort.
Kalmár a kötetet lapozgatta.
– Sajnos, sokat felejtettem… már nem érteném így, franciául.
– Belejössz. – Fabulya a feleségét nézte a virágok között. – Még a vacsorát is meg kell csinálnod.
– Hagyj a csudába!
Fabulya öblögetett, a vállát vonogatta, majd végül elment.
Kalmár Béla ott maradt Adéllal és a Nerval-kötettel.
A nő kikapta a kezéből Nervalt. – Rád sózta? Ilyen, látod, ilyen! – Elsírta magát. – Azt hittem, egy költőhöz megyek feleségül, és akkor itt van, egy kereskedő!
Kalmár Béla a terítőt bámulta, és dúdolt. – El ne felejts, mert elhervadok! – Adél vállán volt a feje.
A Károlyi-kertben virradt rájuk. Kalmár Béla odaadta a kabátját Adélnak. Úgy indultak el a szürkületben, Adél Kalmár Béla zakójában.
Így kezdődött. Így mondta el Zsámboky Turcsányinak.
Turcsányi a terítő szélét tépkedte.
– Ha akkor Fabulya nem jön Nervallal… – bugyborékolva törtek föl belőle a hangok. – És mit mondott Kalmár Béla Adélnak? Gomb szeretnék lenni a ruháján? Ilyen ócskaság!
– Mindegy – legyintett Zsámboky. – Ha egyszer megírnám, ha egyszer csakugyan megírnám ezt, a kabát visszatérne. Először így, hogy odaadja Adélnak a zakóját, aztán később amikor egy télen együtt ülnek az Átjáróban letörten, pénz nélkül. Semmi sincs előttük az asztalon, még egy szimpla sem. Bozsik bácsi rendes fiú, ha valaki nem fogyaszt, hát nem fogyaszt. Így hát ülnek egymás mellett, a levegőbe bámulnak. A presszó előttük is, mögöttük is végtelenbe tárul. Aztán egyszerre megszólal Fabulya Adél.
– Tudod, mi jutott az eszembe?
Kalmár Béla nem néz rá, Kalmár Béla a mennyezetre néz, és csak hunyorog.
– Málna! – Adél álmatagon felnevet. – Málnát ennék habbal.
Kalmár Béla nem szól semmit, mintha meg se hallotta volna. Félóra is eltelik, amikor unott, közömbös mozdulattal nyúl a kabátja után.
– Elmész? – néz rá Adél.
– Be kell ugranom valahova. – Azzal eltűnik.
Adél egyedül marad. Odamegy a süket Lajoshoz, aki citromba harapott arccal ül egy rejtvény fölött. Egy pillanatra Fabulya is föltűnik, beül Adéllal a fogas alá, hosszan magyaráz valamit, aztán elmegy, Adél megint egyedül marad.
És akkor jön Kalmár Béla. Nem szól semmit, egy csomagot csúsztat az asztalra. Leül, és megint a mennyezetet bámulja.
Adél hol a csomagra néz, hol a fiúra. Aztán nem bírja tovább, kibontja a csomagot.
– Málna! De hogyan?!…
– Bocsánat – Béla kiszalad Bertához, tányérral, kiskanállal tér vissza.
– Egyél te is! – Adél nevet, és eszik. Közben a fiút biztatja. – Egyél, de igazán…
Béla előrehajol. Látni, hogy reszket a válla, a háta. Az egész ember egy remegés.
– Te?… – Adél a fogasra néz. – Hol a kabátod?
Béla hunyorogva mutat a málnára.
Adél ezt később többször is elmondta Zsámbokynak. – És tudod, észre se vettem, hogy kiskabátban jön vissza. – Elakadt. – Hát ilyen volt.
Érdemes ezt megírni? – tűnődött Zsámboky. Hiszen nem ezért szerette Adél Kalmár Bélát. Jó, jó, eladta a kabátját. De ha arról volt szó, Adélról is lehúzta a kabátját. Futtatta a nőt szabályosan, aztán otthagyta gyerekkel együtt, mert azt is beakasztott neki.
De Adél mindig csak erről a málnáról beszél, mintha más nem is lett volna.
– Aztán? – Turcsányi áthajolt az asztalon.
– Mit aztán?
– Az övé lett? Mindjárt az első éjszaka?
– Mit tudom én! – Zsámboky rándított egyet a vállán. – Az első éjszaka vagy a harmadik éjszaka. Egy biztos: azóta mindig együtt jártak. Fabulya meg loholt a könyveivel, és mintha nem is törődött volna ezzel a dologgal.
Turcsányi arcán megfeszült a bőr, szája vékony vonallá préselődött, tekintete kigyulladt. Úgy nézett Zsámbokyra, mintha meg akarná győzni valamiről.
– Hát akkor én – mondta lassan, tagolva – bevetem magam.
– Mit csinálsz? – kérdezte Zsámboky.
– Bevetem magam Adélnál. – Turcsányi arca veszedelmesen remegni kezdett, a vonásai megint űzőbe vették egymást, várni lehetett, hogy az orra elvágtat erről az arcról. – Meg tudtam volna menteni a helyzetet: Adél belém szeret, és az még mindig jobb, mint egy ilyen…
– Csakugyan, még mindig jobb. – Zsámboky nem nevetett. Arra gondolt, hogy Turcsányi eljárt Adélhoz, amikor a nő visszaköltözött a szüleihez. Akkoriban nemigen látogatta más, mint Turcsányi. Naphosszat elüldögélt a gyerek mellett, vigyázott rá, ha kellett, tisztába tette. Két összetolt szék volt a bölcső, és Turcsányi el nem mozdult volna mellőle.
Turcsányi még mindig olyan képet vágott, mint a némafilmeken a végzetes férfi.
– Adél többször célzott rá, hogy… – Elharapta a mondatot, majd ismét belesöpört a levegőbe. – Nem lett volna reménytelen. És én tudom, hogy Fabulya féltékeny is volt. Olykor három szót sem válthattam Adéllal, a mondat közepén ragadta el Fabulya. – Így mondta: „a mondat közepén ragadta el” – ez megint olyan végzetesen hangzott. – Öregem, a plafonon voltam!
Zsámboky emlékezett egy ilyen elragadásra. Valósággal kirohantak a presszóból: Fabulya, Adél és ő, Zsámboky. Adél fuldokolt az utcán.
– Előbb is levakarhattad volna rólam ezt az őrültet! Egész este a nyakamon ült.
Nem – gondolta Zsámboky –, félő, hogy Turcsányi hiába vetette volna be magát.
– Ha mindjárt az elején lecsapok Adélra – Turcsányi arca a végzetes férfié a nagy jelenetben.
– Kalmár Béla mindjárt az elején lecsapott – bólintott Zsámboky.
Turcsányi arca lassan szétesett, és már megint olyan szánalmas, gyűrött volt az egész ember. Igen, mert megint hallania kell valamit Adélról meg arról a másikról, aki mindjárt lecsapott.
– A Duna-parton akadtam rájuk – kezdte Zsámboky. – Ők persze nem vettek észre, hogy is vehettek volna észre.
Szinte újra látta azt a két elnyúlt testet a part deszkái között. Komiszul tűzött rájuk a nap, de ők nem törődtek vele. Karok és lábak úgy egymásba csavarodtak, hogy már igazán nem lehetett tudni… Mögöttük egy hajó megfeketedett fedélzetén száradó ruhák. Hagymás rántotta illata terjengett a hajóról, és egy ócska lemez recsegett.
Zsámboky megállt Fabulya Adél feje fölött. Ítéletnapig is ott állhatott volna. Úgy érezte, hogy azok ketten a hajóhoz tartoznak, a száradó ruhákhoz, a hagymás rántottához. Éppen csak elhevertek itt a parton, aztán majd visszamennek a hajóra, és útra kelnek.
(A táj – gondolta Zsámboky –, milyen tájat húzzak föléjük? Forró, nyári délelőtt a Dunával, hegyek vonulásával. Hegyek vonulásával, ugyan! Mit láttam én ebből, mi volt nekem a táj… apró, kiszikkadt fűcsomók a kőlépcsőn, poshadt tócsák a repedésekben. Mindig utáltam a tájleírásokat. Ebben a históriában Kalmár Béla ugráló homloka a táj.)
– És… és… – nyögte Turcsányi – mit csináltak ott?
– Semmit. Feküdtek, mintha egyéb dolguk nem is volna a világon.
Hallgattak. Kint Bozsik bácsi elvitorlázott a szivarjával.
– Igen – mondta Turcsányi –, ebben a presszóban is úgy ültek, mintha ez volna az egyetlen feladatuk. Fekete pulóverben voltak mind a ketten, akárcsak valami artistapár.
Lecsúszott artistapár – tette hozzá magában Zsámboky. – „Mint egy lecsúszott artistapár, akik már kikoptak mindenhonnan.”
– Akkor Adél már kezdett gömbölyödni – mondta Turcsányi –, de mintha erről se tudna. Öregem, egyszerűen elment az esze. Kalmár Béla is, az a dörzsölt fickó, csak ült elandalodva, és Adél kezét fogta.
– Fabulya akkor már kirúgta Adélt? – kérdezte Zsámboky.
– Már sokkal előbb. – Turcsányi hátrább húzódott, fölemelte az ujját. – Ne mondd azt, hogy nem szerette! Láttad te akkoriban Fabulyát? Egyszerűen nem lehetett ráismerni.
Zsámboky elgondolkozva bólintott. – Láttam… igen…
Megjelent előtte Fabulya „azokból a napokból”. A különbség csak annyi volt, hogy akkor nem ebben a presszóban ült, hanem egy másikban, és nem Turcsányival, hanem Fabulyával. Zsámboky előtt – mint mindig – cetlik hevertek, és ahogy Fabulyát hallgatta, áthúzott egy sort, beírt valamit, hogy aztán megint kihúzza.
Fabulya arca szürkésfehér volt, szeme alja táskás. A hangja fakó, poros. Keze csomósan ölébe hullott. Körülötte szatyrok, táskák, megtömve könyvekkel. Ezek a táskák emlékeztettek csak a régi Fabulyára. És még valami. Ebben a presszóban se fogyasztott. – Köszönöm – mondta a kisasszonynak –, csak egy pillanatra ültem be. – Később kiment egy pohár vízért. Forgatta a poharat, olykor, mint akinek ez külön szenvedés, beleivott.
– Azt mondtam, csináljon palacsintát. – Zsámbokyra nézett. Szeme megnagyobbodott, előrecsúszott az orra hegyéig, mint azon a régi-régi rajzon, amit valaha róla készítettek. – Azt mondtam, csúsztatott palacsinta legyen vacsorára. Az ember egész nap kulizik, hát akkor legalább mikor este hullafáradtan hazamegy… – Szünetet tartott, vállat vont. – Nem volt otthon, vacsora se volt. Megcsinálhattam volna, jobban főzök, mint ő. De nem! Most ez egyszer megvárom, akármikor jön is haza. Az ágyat se vetettem meg, nem nyúltam semmihez, vártam. Nézd, engem nem izgat, hogy ezzel vagy azzal elmászkál, én nem is érek rá vele lődörögni, de Kalmár Béla más eset volt. Örökké róla beszélt, felhozta, egy délután úgy találtam rá, hogy a díványon aludt. Adél nem is volt otthon. Kalmár Béla a díványon feküdt, és olyan ronda volt, álmában is ugrált a homloka. – Hát nem, nem, ez azért túlzás!
Fabulya egy pillanatra elhallgatott.
Aztán tovább beszélt.
– Sose szerettem várni, de akkor vártam a dívány sarkán. Egyszer már ott voltam a palacsintasütőnél, de aztán megint visszaültem. Később a villanyt is eloltottam. Úgy vártam a sötétben. Recsegés a szomszédból. Itt a Micuka – gondoltam. Micuka erdőmérnök, és hétvégén megjelenik a szomszédnőmnél. A folyosó végén Bakonyi Bébi hegedült. Te is ismered azt a kis hegedűsleánykát a házból. Aztán lassan csönd lett, semmi se hallatszott. Nem tudom, meddig ültem így, amikor csörgött a kulcs. Felcsapódott a villany, és a fényben ott állt Adél. Virág a hajában, a szája elcsúszott.
Zsámboky nagyon jól el tudta képzelni. Adél lazán fésült hajában virág, az ajka nedves. Csillog az egész nő.
– Fölálltam a díványról. „Hol voltál?” Rám bámult. „Miért nem feküdtél le? Hülye vagy?” – nevetett. Megfogta a palacsintasütőt, és meglóbálta. Kivettem a kezéből, és visszatettem. „Hol voltál?” Olyan mozdulatot tett, mintha még mindig a kezében lenne a sütő. „Teniszeztem.” – Pofon vágtam.
– Megütötted? – kérdezte Zsámboky. – Te?
Fabulya kijavította.
– Megvertem. Visított, karmolt, aztán könyörgött. „Dzsó bácsi, ne bántsd Micimócit.” Pofon. „Micimóci finom csúsztatott palát csinál Dzsó bácsinak…” Pofon. Adél üvöltve, bőgve összekapkodta egypár holmiját, és elrohant. Másnap megjelent Kalmár Béla. „Figyelmeztetlek, egy ujjal se merj hozzányúlni Adélhoz.” Roppant jelentősen ugrált a homloka. Közölte, hogy elviszi Adél dolgait. Közöltem, hogy nem visz el semmit, ha Adél akar valamit, jöjjön érte. – Kirúgtam Kalmár Bélát.
Ezt mondta Fabulya, aztán elhallgatott. Zsámboky a cetliket tologatta, és megkérdezte:
– És most?
Fabulya arca lehetetlenül megnyúlt, mint egy kiázott cipő.
– Nem tudom, beszéltem vele többször is… nem akar visszajönni. – Bólogatott, a vállát rángatta.
Zsámboky érezte, innen megint csak Adélhoz rohan. De Micimóci fütyül rá, Micimóci fütyül Dzsó bácsira.
Fabulya váratlanul elmosolyodott.
– Tudod, hogy fent volt nálam Turcsányi. Ült, ült a díványon, és a vonásai megint száguldoztak az arcán. Hirtelen megkérdezte: „Mit szóltál volna, ha én szöktetem el Adélt?” Csak bámultam, ő meg orrát a levegőbe fúrva elkezdett járkálni a szobában. Aztán megállt előttem. „Ne félj, én tudom, mi a barátság.” Katonásan kezet szorított velem, és elment.
Fabulya elvakkantotta magát.
– Ha ő szöktette volna el Adélt! Turcsányi! – A mosoly eltűnt az arcáról, és megint csupa ránc volt, ahogy összeszedte a holmiját. Elindult a szatyrokkal, mint egy vándorbazár.
Zsámboky, ahogy most visszagondolt arra a találkozásra, a fejét csóválta. Aztán azt mondta:
– Semmit se adott vissza.
– Tessék? – kérdezte Turcsányi.
– Semmit se adott vissza Adélnak – bólintott Zsámboky. – Fabulya kint ült a Károlyi-kertben. Elment mellette Kalmár Béla. Valahogy úgy ringott, mintha vízen járna. Elmenőben odaszólt Fabulyának. „Fabulya! Adélnak még ott maradt két pár cipője.” Fabulya csak bólintott. Pár nap múlva megint ott ült a kertben. Az Ugráló Homlok elvitorlázott, és odaszólt: „Fabulya! Mikor adod vissza Adél kispárnáját? Tudod, hogy kispárna nélkül nem tud aludni?” Fabulya nem is felelt. Nekem mondta később. „Majd bolond leszek! Hogy Kalmár Béla mindent elúsztasson. Tudom, a könyveimet is meg akarja szerezni, de arra várhat. Egyébként, ha tudni akarod, Kalmár Béla a könyvtáram miatt kezdett ki Adéllal. A könyvekre utazott.”
Turcsányi arcán ismét megfeszült a bőr.
– A könyvtára miatt?
– Miért? Kalmár Béla ilyesmiből élt. Aztán, hogy Fabulya könyvtára mennyit ért, azt magad is tudod.
Turcsányi alig hallhatóan:
– Nemigen akadt olyan a városban, de hogy ezért kikezdeni egy nővel… tönkretenni! – És csak nézett. Olyan volt, mint a tükörre csapódó párás lehelet. Aztán fölállt, és kiment az utcára.
Hazamegy – gondolta Zsámboky –, hazamegy Kispestre, az anyjához.
De nem. Turcsányi csípőre tett kézzel megállt az ajtó előtt, lábujjain tornázott – műugró ugrás előtt –, aztán dühödten megrázta a fejét, és visszafordult.
– Most már értem – mondta, ahogy leült. – Most már értem, miért hagyta ott Adélt. – Belevágott a levegőbe, mint egy szalámiszeletelő gép. – Egypárszor még meglátogatta a kórházban, amikor a gyerek megszületett, aztán eltűnt. – Megint felcsattant. – De hogy Fabulya még azok után!…
– Mit csinált Fabulya azok után? – kérdezte Zsámboky.
– Itt… itt… ebben a presszóban… odament hozzá. „Te, Kalmár, volna egy könyv.”
Zsámboky felnevetett. Majd Fabulya kedvesen nyafogó hangján.
– Te, Kalmár, megszereztem neked a Faust kettőt.
– Szórul szóra! – Turcsányi ujjával a levegőt bökdöste. – Kalmár forgatta, nézegette a könyvet, egy kicsit ugrált a homloka, de aztán megvette. Akkor már nem Adéllal ült, hanem azzal a vöröskontyossal. Emlékszel arra a vöröskontyosra?
Zsámboky emlékezett. A szíve is elszorult, úgy tetszett neki a vöröskontyos. Ha a nő bejött, Zsámboky fölmerült a cetlik közül. A nő meg se látta, a nő Kalmár Bélát kereste, ha Kalmár Béla nem volt bent, megfordult és kiment.
– Mit tudhatott az a Kalmár… – morogta Zsámboky.
– Hogyhogy mit tudhatott?
– Ilyen ronda alak, és mégis minden nőt! – Bosszúsan legyintett. – Jó, jó, a trükkjei, de akkor is. – Elhallgatott, majd elmélázva. – Az a bizonyos plusz.
– Az a bizonyos plusz?
– Amiről a Kaufrotter beszélt. – Zsámboky kurtán fölnevetett. Aztán, hogy ne kelljen a vöröskontyosra gondolnia, Adélról beszélt. – Már mindennek vége volt, amikor egyszer fent voltam Fabulyánál. Jó kis társaságot találtam nála. Adélt Kalmár Bélával a karján meg a férjét.
Turcsányi zavartan hunyorgott.
– Mi az, mit beszélsz? Kalmár Bélával a karján?
– A gyerek kiköpött Kalmár Béla! A homloka is éppen úgy ugrál, csak talán valamivel öregebb az arca, mint az apjáé… bőgött, folyt a nyála. Fabulya meg csak nézte. Fabulya egyébként Adél férjével beszélt, azzal a grafikussal, azt hiszem, könyvespolcot adott el neki. Adél egyikkel se törődött, bekapcsolta a rádiót, a zenét hallgatta, mintha egyedül lenne a szobában.
– Várj csak – mondta Turcsányi –, mikor is tűnt föl az a grafikus?
– Még a kórházban. Egyszer csak ott ült Adél ágya mellett. Meglátogatott valakit, meglátta Adélt, aztán ott ragadt.
Arról beszéltek, milyen lehet Adél az ágyban.
– Vékony – mondta Zsámboky. – Sosem érdekeltek a vékony nők.
Turcsányi ránézett, és azt gondolta, Zsámboky sosem látta Adélt ágyban.
Szegény, hülye Turcsi – gondolta Zsámboky –, el se tudja képzelni, milyen lehet Adél az ágyban.
Aztán azon röhögtek, hogy Adél egy fél év alatt faképnél hagyta a grafikust, azt az áldott, jó fiút. Beteg volt a fiú, a szívével kínlódott, és ezt Adél egyszerűen nem tudta nézni. „Különben se kívánhatja senki, hogy ápolónő legyek”, visszament a szüleihez a gyerekkel.
Zsámboky megint úgy nézett az ajtó felé, mintha várná, hogy Adél egyszerre csak megjelenik. Mégis – gondolta –, mégis el kellett volna kapni. Azért nevetett a falnál első este, érezte, hogy én sose… én aztán sose… De miért? Micsoda maflaság ez?
Egyszer innen jöttek kifelé az Átjáróból, Adél meg Zsámboky. Adél hátrafelé lógatta a kezét. Zsámboky megfogta az ujjait. „Holnap felmegyek”, mondta Adél, anélkül hogy megfordult volna. Kint állt a presszó előtt. Adél a nap felé hunyorgott. „Hat felé felmegyek.” Kicsit hátrált, a nyakát nyújtogatta a fény felé, mintha napozásra akarna berendezkedni. „Hová mész föl?”, kérdezte a fiú. „Hozzád.” Adél elfordult a naptól, vizsgálódva nézte a fiút. „Gyufakutya.” „Mit beszélsz?”, kérdezte Zsámboky. Adél náthásan felnevetett. „Nagy a fejed, a tested meg vékony, és úgy is remeg, mint a gyufakutyáké.” Hirtelen elkomolyodott. „Holnap felmegyek.” „Ne hülyéskedj”, mondta Zsámboky. Adél eltűnt a fűszerüzletben. Egy óriáskiflivel jött ki. A kiflivel odaintett Zsámbokynak, azzal ellépett.
(Akkor már Fabulya felesége volt, talán Kalmár Béla is felbukkant…)
Tréfál – gondolta Zsámboky –, be akar lógatni, aztán majd jót nevet rajtam. Csakhogy ahhoz korábban kell ám felkelni!
Egy liter bort vett Zsámboky, azt beállította egy lavór vízbe. Kenyeret vagdosott. Most kenje rá a vajat, vagy majd később? Még kéne valami a vaj mellé. Minek? Adél nem jön. „Kereszthuzatot csinálok, rettenetesen fülledt a szoba.” Egy darabig kereszthuzatban ült, aztán megunta. „Úgyse jön.” Le-föl járkált a szobában, előkapott egy rongyot, és letörölte a székeket. Föltett egy ócska kalapot – mégse szálljon a por a hajára! –, úgy törülgetett. Aztán kiment a mosdóba, a borosüveghez. Megint kinyitotta a lakás ajtaját. Ott állt előtte Fabulya Adél. Fehér ruhában, nyakában medália fekete szalagon. Állt és mosolygott. „Ez a kalap!” Zsámboky megpillantotta magát az előszoba állótükrében. Pólóingben volt, és törött szélű, kifakult kalapban. Földobta a kalapot a fogasra. „Kérem!” Meghajolt Adél előtt. Mindjárt jön Fabulya meg a fél eszpresszó. Jót röhögnek. „Örülünk, hogy végre meghívtál bennünket, Zsámboky, még úgyse láttuk a lakásodat.”
Becsukódott az ajtó Adél után.
Egy mozdulat, ahogy az üveget kiemelte a lavórból. (Poharak? Mindegy, majd csészéből iszom.)
A díványon ültek. „Le akarsz itatni?” Adél belenyalt a borba, és megint olyan csúfondárosan mosolygott. „Mondd, itatod a nőket? Nőcsábász vagy?” Le kellett tennie a poharat, úgy nevetett. Aztán megsimogatta Zsámboky képét. „Drága Gyufakutya, drága buta Gyufakutya.” Ültek szótlanul. „Mostanában ritkán látlak”, kezdte Zsámboky. A csészét forgatta. Úgy érezte, mintha még mindig kalapban ülne.
Fabulya Adél az ablakhoz ment.
(Utána kéne menni, elkapni a derekát, miért nem mozdulok?!)
„Egy garázs, jé, itt szemben egy garázs!”
„Azért nem tudok éjjel aludni”, mondta Zsámboky.
Adél eltáncolt az ablaktól, aztán egy mozdulattal kibújt a ruhájából. A tükörhöz lépett, és a haját igazgatta.
Egy gyerek teste – gondolta Zsámboky. – Fehér és sima. Volt ez már egyáltalán?… Ostobaság, hiszen már asszony! Az istenért! miért ülök itt még mindig? – Fulladásszerű érzés fogta el.
Adél úgy meztelenül lehúzta a redőnyt. „Nem kell belássanak a sofőrkék!”
Egymás mellett feküdtek. A redőny résein rézsútosan vágott be a fény.
„Egyszer leutaztam utánad Pécsre”, mondta Adél. „Te nem is tudtad.”
„Nem, nem.” A fiú még kínosabban érezte magát. Leutazott Pécsre, ezért külön vár valamit. Milyen sovány…
„Forduljak meg?”
Zsámboky dörmögött valamit, egy kövér presszósnőre gondolt. Ha az volna itt…
Lehunyta a szemét, próbálta maga elé képzelni a presszósnőt.
„Mit tornázol?”, kérdezte Adél.
Zsámboky verejtékben fürdött. Fabulya ilyenkor már mindenen túl van – vagy az, akivel Adél mostanában?… – A nő fölé hajolt.
„Mit jelent ez neked?” (Jó kérdés!)
Akkor vette észre, hogy remeg Adél, külön remegett minden része, a lába, mintha el akarna vágtatni.
Úgy tapadt a verejték Zsámboky homlokára, mint egy sisak.
Adél is párából nézett fel rá. Nem látott semmit. Zsámboky a hajánál fogva fölemelte a fejét, aztán visszaejtette.
„Térdelj fel!”
Nem, az se használt. Később még azt mondta.
„Tedd a nyakadba a fekete szalagot!”
Adél feküdt, és a fejét rázta. Zsámboky látta, hogy könnyes a szeme.
„Ne butáskodj, mondta Zsámboky, tedd fel a szalagot.”
Adél a fejét rázta. Az ágy végébe csúszott, szembe Zsámbokyval. Összezsugorodott az arca. Mire gondolhat? Mindegy.
A dívány sütött, égetett. Adél lelógatta az egyik lábát, nézte, hogy lóg bele a semmibe. „Mégis fel kellett volna hívni a sofőrkét.” Elbőgte magát.
Zsámboky motyogott valamit. „Te olyan más vagy, te nekem olyan más vagy.”
Nem emlékezett rá, mi történt aztán. Nem emlékezett rá, hogy öltözött fel Adél, és hogy ment el.
Zsámboky úgy lógatta a fejét, mint akinek kirántották a fogát. Messziről hallotta Turcsányit.
– Legalább egy évig nem láttam Adélt, teljesen eltűnt. Aztán egyszer egy tejcsárdánál ácsorogtam. Tudod, pár éve teleszórták a várost azokkal a gomba alakú tejcsárdákkal, valami mozgalom is indult, hogy igyál több tejet… Öregem, ahogy ott állok, megjelenik előttem egy kakaósüveg szalmaszállal. Valaki nevet. Adél fehér köpenyben, fityulával. – Mit bámulsz, idd meg, rád fér.
Zsámboky még mindig a fejét lógatta. Aztán most ő mondta, teljesen megbutulva.
– Édes pofa.
Turcsányi arca gyanakodva rángatózott. És ezt Zsámboky mondja, éppen Zsámboky? Mit akar? Gúnyolódik? – Egy fillért se fogadott el, de igazán.
Zsámboky bambán vigyorgott, mintha úgy alattomban a sárga földig leitta volna magát.
– Mindennap odajártam, a tejcsárdához – folytatta Turcsányi. – Aztán egyszer csak valaki más volt Adél helyén.
– Ugrott a kakaó – mondta Zsámboky.
– Tessék?
– Nem volt többé kakaó. – Zsámboky tenyerével a térdét sikálta. – Adélt kirúgták, összeszűrte a levet valakivel. Én az Operában akadtam vele össze.
Turcsányi rábámult. – De hiszen te sose jársz Operába!
– Akkor jártam! Böske mindig elcipelt, opera… hangverseny. Leo Blech a Hetediket keményen vezényli, ilyeneket mondott Böske. Úgy ismerte a karmestereket!… Nahát, a harmadik emeleti büfében Adél! Előadás közben a felső lépcsőn ült, felém vigyorgott.
– Most is ott van? – kérdezte Turcsányi.
– Nem, azt hiszem, már nincs ott. Rém elegáns volt, amikor utoljára a Belvárosban találkoztunk. Kockás kabát, nejlonernyő. „Mögvagy?”, kérdi. Ránéztem, azt hittem, tréfál. De aztán még több mindent mondott így ö-vel. Az egyik üzletből kilibbent egy barátnője, éktelenül kifestve, az is így beszélt. – Kecskeméti – mondta Adél –, akárcsak én. – Beestem egy kirakatba, ők meg ellejtettek.
– Kecskeméti? – hunyorgott Turcsányi.
– Amennyire néger! Csak éppen összeakadt azzal a másikkal.
– Gondolod, hogy?…
– Bemelegedett? Lehet, nem érdekes. – És megint csak azt mondta. – Édes pofa. – Eltűnődve ingatta a fejét, majd hirtelen kitört belőle. – Fabulya meg… no, Fabulya már egy hónap múlva, hogy Adél otthagyta, így beszélt. „Most mondd, van egy jó lakásom, ha nincs Adél, még mindig a Rózánál vagyok, mert akkor sose lett volna erőm, hogy kiverekedjem, és most már egyedül is vagyok, hát nem jobb így?” Egy darabig még Fabulyát utánozta, aztán felnevetett: – Ilyen alak!
– Pacsmagok!
Bozsik állt előttük, harciasabban tologatta szájában a szivarját, mint valaha.
– Pacsmagok! Tudtok ti ilyen levelet írni?
Turcsányi hallgatott, és hallgatott Zsámboky is. Egyszerűen nem értették, mit akar az öreg, milyen levélről van szó.
– Ja, Erna – mondta aztán Zsámboky. – Az orvos felesége.
Bozsik egy levelet lobogtatott.
– Tudtok ti ilyet, hitvány pennarágók, ványadt tollforgatók? Ezt hallgassátok meg! Ha megversz is, imádlak én, te drága, rossz orvosleány. – Elhallgatott, és mellbe bokszolta Turcsányit. – Milyen?
– De Bozsik bácsi – fulladozott Turcsányi –, nem lány… asszony.
– Azt csak a vers miatt írtam.
– Tömör – mondta Zsámboky. – Mindenesetre tömör.
– Nna, erről van szó – Bozsik diadalittasan meglobogtatta a levelet, aztán otthagyta őket.
– Gondolod, hogy elküldi? – kérdezte Turcsányi.
– Nem vitás.
– Mit szól majd Erna?
– Semmit. Nevet rajta. – Zsámboky vállat vont. – Vagy talán meg lesz hatva. Ha megversz is, imádlak én… – Füttyentett. – Csak azt nem tudom, az orvosleányt hogy találta ki. Költői véna, hiába. Tudod, hogy novellát is írt?
– Bozsik?
– Kötelességének érezte. Mert már mindenki írt ebben a presszóban.
Ezen egy darabig elröhécseltek.
– Öregem, bebukott vidékről egy bölcsész, megivott egy szimplát, másnap megint bejött, egy hét múlva már verset írt valamelyik folyóiratnak – mondta Turcsányi. – Ki volt az a medika, akit te biztattál írásra?
Zsámboky nem emlékezett a nevére, a nyakára emlékezett, a telt, fehér nyakára. „Magában egy kritikus lappang, egy kegyetlen kritikus.” – Elhallgatott, majd egész váratlanul: – …Szóval Fabulya ezt se vette valami nagyon a szívére, az se rázta meg, hogy Adél otthagyta.
– Azért várj csak – kezdte Turcsányi.
Zsámboky nem nagyon biztatta, inkább olyan képet vágott, mintha Turcsányi belejavítana az írásába, a „láthatatlan kézirat”-ba.
De Turcsányit nem kellett biztatni.
– Öregem, egyszer felmegyek Fabulyához. Fabulya a szoba közepén ül, nyaka körül törülköző. Egy pattanásos arcú, vörös hajú kamasz csattog mögötte az ollóval. „A fülnél, irányítja Fabulya, még egy kicsit a fülnél.” A kamasz levesz egy kis hajat a fülnél, aztán körüljárja Fabulyát. „Azt hiszem, rendben van, Dzsó bácsi.” Megelégedetten csattog az ollóval. Fabulya föláll, kirázza magát, a fiú akkor már Fabulya kabátját veszi kezelésbe, fölvarr egy gombot, a nyakát stoppolja.
– Adél öccse – mondta Zsámboky.
– Az, az – bólintott Turcsányi –, mindennap följárt Fabulyához. Az ügetőnél dolgozott, a kifizetéseknél. Kockacukrot hozott nagy, barna staniclikben, engem is megkínált. „Tessék csak, holnap megint hozok.” Elhozta, amit a lovak nem ettek meg.
Zsámboky valósággal látta maga előtt, ahogy ott ülnek a díványon Fabulya, Öcsi meg Turcsányi, és ropogtatják a cukrot, amit a lovak nem ettek meg.
– Aztán Öcsi barátja is feljárt – mondta Turcsányi. – Alacsony, bikanyakú, szőke fiú. Cézár, igen, Cézárnak hívták. A Ludovika-kertben összeakadt egy tűzoltónővel, Gyöngyszemmel. „Dzsó bácsi – mondta, ahogy elhevert Fabulya díványán –, kéne egy vers Gyöngyszemhez.” Fabulya röhögött. „Miért? Akkor másképp locsolja a háztetőket?” „De nem, Dzsó bácsi, Gyöngyszem nagyon szereti az ilyesmit.” A végén aztán Fabulya megírta a verset. „Remélem, te is sokáig a szívedbe zárod, sírig hű Cézárod.” Így fejezte be. A fiúnak nem nagyon tetszett. „Sokáig, Dzsó bácsi? Hát nem örökké?” „Legyen örökké!” Mondom, ez a két kamasz egész nap fönt volt.
Zsámboky egy mozdulattal félbeszakította.
– Csak éppen azt nem mondod, miért. Csak éppen azt nem mondod, hogy Öcsi intézte a gázszámlát, ő cserélte be a rossz lemezeket.
– Fabulya Öcsi leveleit is megírta egy lóversenytéri kaszírnőhöz. Az volt Öcsi nagy szerelme. „Jól elbánt velem! Kedden forró csók, szerdán meg se ismer. A végén bevallja, hogy csak egy hű barátot keresett bennem, mert szerelmes volt valakibe.” Írd bele, Dzsó bácsi: „Az én kínjaimmal ne törődj, majd csak elviselem, mint ahogy tizenkilenc évig elviseltem néhány apróságot. Tudom, te még mindig abba vagy szerelmes!” Ezt is vedd bele, Dzsó bácsi: „A sötétben jólesett odaképzelni a helyembe.” A végére pedig: „Válasz nem fontos.”
Cézár felnyerített a díványon. „Hogy nem fontos? Egész nap róla beszélsz, nem is tudsz másra gondolni.”
Fabulya megírta a levelet, felolvasta, újra megírta. Aztán amikor Öcsi elindult, úgy mellékesen megkérdezte: „Adél? Nem járt nálatok?” Öcsi visszafordult. „Legalább egy hónapja nem láttuk, Dzsó bácsi.” Fabulya hümmögött valamit, aztán legközelebb megint megkérdezte. „Adél?”
Turcsányi szigorúan nézett Zsámbokyra. Zárt volt az arca, mintha Fabulya minden szenvedését magába rejtené.
– Így ment ez. Aztán egy nap fát hordtak föl Fabulyának, Cézár és Öcsi. A pincéből trógerolták, mert a lift elromlott. Cézár már előző este morgott, hogy Gyöngyszem faképnél hagyta. „Mert Dzsó bácsi kétszer küldte el ugyanazt a verset.” A lépcsőn szitkozódtak, megálltak minden fordulónál, félórás szüneteket tartottak. Öcsi az ablakpárkányon lovagolt, Cézár leszólította a nőket. Órákig tartott a dolog. A végén aztán Öcsi felfütyült az udvarról. Fabulya éppen borotválkozott. Úgy, szappanos pofával nyitotta ki az ablakot. „Mit akartok?” Azok ketten lent álltak a mélyben, álltak és hallgattak.
„Mi van?” Fabulya belepamacsolt az arcába. Végre aztán Öcsi megszólalt: „Dzsó bácsi, mi nem jövünk többet.” Fabulya nem szólt, de nem is tudott elmozdulni az ablaktól. Öcsi még egyszer felfütyült, aztán elindultak. Paccs! Egy szappanos folt az udvaron. Fabulya becsukta az ablakot. Nem szólt semmit, lemosta az arcát.
Turcsányi elhallgatott. Megint olyan zordul nézett Zsámbokyra, mintha azt mondaná. „Ezt tessék tudomásul venni!”
Zsámboky a vállát vonogatta. Most már igazán olyan volt, mint egy agyonjavított kézirat. „Úgy, hát ez volt Fabulyával?” Aztán, mintegy reménykedve megkérdezte.
– Fizetett Fabulya a fahordásért?
Turcsányi nem is hallotta.
– Akkor aztán igazán magára maradt.
Ezt mondta Turcsányi.
Zsámboky pedig most már egész határozottan:
– Nem fizetett a fiúknak a fáért. – De magában érezte, hogy mindegy, tökéletesen mindegy. Jó, nem fizetett, de akkor is… „Szappanhab az udvar kövén…”
Szünet állt be, kellemetlen szünet.
Zsámboky kicsit dühösen pislogott Turcsányira. – Jól belepancsolt Fabulyába! Mindegy. Mit is kezdjek Fabulyával? – Már bánta ezt az egész beszélgetést. Különben is itt van a Jó reggelt, gyerekek, most már igazán hozzá kell látni. Ennek a Turcsányinak sincs jobb dolga, mint hogy ráüljön az emberre.
Turcsányi nem mozdult. El se lehetett képzelni, hogy valaha is föláll. Hirtelen megkérdezte:
– Kalmár Béla? Mi lett Kalmár Bélával?
Zsámboky elsötétedett. Megint eszébe jutott a vörös kontyos nő. Annak ugyan már a kontya sincs meg, azon is túladott Kalmár Béla.
– Kiment Bécsbe. Azt hiszem, presszója van, legalábbis azt hallottam valakitől.
Turcsányi felvonított.
– Eszpresszója? Neki?
Zsámboky széttárta a karját.
– Gondolhatod, hogyan sikerült! Összeakadt egy nővel, aki eszpresszót szerzett neki. – Elhallgatott. Most már igazán úgy nézett Turcsányira, mintha ki akarná rúgni.
Turcsányi elnyúlt a széken.
– Nekem is nyithatna valaki egy presszót.
Zsámboky csak nézte. „Neked? Te bogáncs, te kóró, te lángoló pattanás, neked presszót?”… – Aztán azt mondta:
– Eredj a pokolba, Turcsányi! – Azzal a Jó reggelt, gyerekek fölé hajolt.
Turcsányi a lábát lógázta, és mintha az álom mélyéből röhögne fel.
– Megettük a kétszersültjét! Haha! Ott voltál, amikor megettük Fabulya kétszersültjét?
Zsámboky már megint benne volt a hurokban. Folytatnia kellett ezt a históriát.
– Ott voltam – bólintott –, ott voltam akkor este.
Úgy esett be oda, hogy Böskével akart találkozni. Azzal a lánnyal, aki Operába cipelte, meg hangversenyekre. Akkoriban már nem cipelte sehová. „Kifutottuk a formánkat egymás mellett, Pista, igazán semmi értelme tovább.” Így beszélt, ilyen kerek, jól megformált mondatokban. Arról is, hogy azért találkozhatnak. „Miért ne találkoznánk? Hiszen, ami érdekes volt közöttünk, a barátság, az úgyis megmaradt.” Zsámboky bólogatott, úgy érezte, mintha tömör, súlyos harangok konganának körülötte. Persze miért ne találkozhatnánk? Nincs semmi baj, csak éppen kifutottuk a formánkat. Megbeszélték, hogy kedd este Fabulyánál. „Fent lesz egy barátnőm, tudod, én mutattam be Fabulyának. Együtt járunk a Pedagógiai Főiskolára. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá.”
Igen, Böske a lelkére kötötte. „Hallani akarom a véleményedet Eszterről.”
Így aztán Zsámboky kedden este ott ült Fabulya díványán, az állólámpa fénykörében. Egyelőre nem Esztert figyelte, akiről meg kell mondania a véleményét, hanem Böskét. Böske egy csöppet se törődött vele. Egy fiatal, sápadt képű tanár arcába rázta szikrázó, szőke haját.
– Úgy gondolja, hogy a cseléd alakja Flaubert-nél lépett be az irodalomba?
A súlyos kérdés furcsa ellentétben volt a szikrázó, szőke hajjal. Nem lehetett hallani, mit felelt a fiú. Mindenesetre olyan képet vágott, mintha máris fejfájást kapott volna a lány csillagszórómosolyától. Aztán kissé hátravetette a fejét, úgy felelt. Böske előrenyomult, kérdezett és mosolygott.
Nem – gondolta Zsámboky –, itt nem lehet kitérni, ennek a nőnek válaszolni kell. Nincsenek félmondatok, homályos utalások. Ez a nő pontosan tudni akar mindent. Ki is mondta róla? „Úgy érzem, mintha beleállna az agyamba.”
Zsámboky, akárcsak egy magányos sziget. Nem szólt hozzá senki, és ő se szólt senkihez. Ez rendben is volt így. Nézhette, ahogy Fabulya a dívány sarkán pusmog azzal a lánnyal, akiről majd meg kell mondania a véleményét. Fabulyán sötét ing, félrecsúszott, ezüstszürke nyakkendővel. Fabulya kitalálta, hogy a sötét ing „kihozza az egyéniségét”. Le is fényképeztette magát. „Nézd ezt az elszánt arcot, akár egy szabadsághős.” Most is olyan elszántan nézett a lányra, mint egy felkelő, aki már hónapok óta a hegyekben bujkál, és most végre találkozik a szerelmével. Verseket suttog – gondolta Zsámboky –, meg arról suttog, hogy milyen magányos, de most úgy érzi, hogy végre talált valakit. Az orra hegyén lóg a tekintete. A szabadsághős helyett már inkább egy székrekedéses spánielre emlékeztet.
A lányból csak foltok látszottak. A füstszínű arca, a karja, ahogy átnyúl Fabulya feje felett, és új lemezt tesz fel. Mert közben szólt a zene. Böske irányította a zenét, miközben a tanárral beszélt.
Zenén ringott a kis szoba, a könyvek füstölgő folyójával, a partvisokra és kilincsekre döfött kabátokkal.
– Eszterke – Fabulya végigsimított a lány karján.
Eszterke Zsámbokyra mosolygott, ezüstös, elúszó mosollyal. A tekintete ködös és távoli, mint aki tulajdonképpen nem is tudja, hol van.
Zsámboky hátradőlt. Úgy érezte, mintha a hold ereszkedett volna be a szobába, hogy rámosolyogjon. De hát mégse a hold, és igazán kenhetne végre egy vajas kenyeret. Mert különben elég otthonosan mozog, mint aki már többször is járt itt. Tudja, hol vannak a lemezek, mint ahogy Adél is tudta.
Nyílt az ajtó, és mintha a huzat vágta volna be, megjelent Turcsányi. Állt az ajtóban fagyottan. A következő percben pocsolyává olvad ebben a meleg szobában. De nem olvadt el. Kibújt a kabátjából, sáljából és azt mondta Fabulyának:
– Öregem!…
Ebben az egy szóban benne volt, hogy már megint kidobták valahonnan, hogy nem kap munkát, és hogy otthon is elviselhetetlen már az egész a galambász papával meg a kilenc testvérrel.
Böske vette kezelésbe.
– Azt mondták magának a kiadóban, hogy ne jöjjön többet, hogy egyáltalán ne jöjjön többet?
Zsámboky a lány arcába tudott volna vágni. Mindent akar tudni… pontosan! Hogy dobták ki Turcsányit a kiadótól, miért nem kap többé korrektúrát. – Az az állat meg beszél, beszél!
– Azt mondták, sok hibát hagytam benne, és nagyon sajnálják. – Turcsányi egy mozdulatot tett.
Böske most ebbe a tüskebozótba lógatta bele a haját.
– És mondja, Turcsika, tényleg sok hiba volt? Milyen hiba volt?
Zsámboky megrázkódott. Turcsika!…
– Hát… – „Turcsika” újabb mozdulatot tett: – Két vers egymásba csúszott. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Nem tudok koncentrálni.
– Miért nem tud koncentrálni, Turcsika?
Zsámboky a lányra nézett, és azt gondolta: – Mégis jó, hogy nem vettem feleségül.
Böske sorra kikérdezte mindenről Turcsányit, hány testvére van, hányan laknak egy szobában, miért nem tud elköltözni hazulról, és a végén meghívta ebédre.
Majd ad neki egy nyakkendőt – gondolta Zsámboky. – Nekem dunyhát adott. – Elvigyorodott befelé. – Az még „szerelmünk hajnalán” volt. Akkor éppen az érdekelte, hogy alszom, mivel takarózom. – Nincs dunyhája, Pista? – Legközelebb, amikor elbúcsúztak, a sarokba mutatott. – Vigye csak szépen haza. – Tekintélyes csomaggal utaztam a buszban. Nem kérte vissza. Akkor se, amikor már „kifutottuk a formánkat”.
– Az apja verekszik? – Ezt Eszter kérdezte. Egész váratlanul fordult Turcsányihoz, egy lemezzel a kezében. Mosolygott. Így térdelt a díványon, lemezzel a kezében, Fabulya fölött.
– Tegnap nekiugrott az anyámnak. – Turcsányi leesett Fabulya mellé. – De nem hagytam.
– Ó – mondta a lány –, az én apám mindig megver. Majd most is. Hogy későn megyek haza.
– Vigyázz a lemezre – figyelmeztette Fabulya.
Eszter föltette a lemezt, közben az apjáról beszélt, meg a verésekről.
Zsámboky Böskét figyelte. Mikor szól közbe, mikor kérdez valamit Eszter apjáról?
– Ordít is közben? Vagy csak hallgat, és úgy üt? – Nem, Böske nem szólalt meg. Igaz, hiszen már alaposan kikérdezhette mindenről. Meg aztán különben is újra „rászállt” a tanár úrra, akinek valahogy egyre sértődöttebb lett az arca.
– Kérem – mondta a tanár úr –, csak foglalkozzék mással, kérem. – Körbemutatott, megakadt a tekintete Zsámbokyn.
Zsámboky fölállt, a gramofonhoz ment. Nézte, hogy forog a lemez. Nna, ha Böske hozzámegy ehhez a sértődött tüskéhez…
Közben éhes lett. Már az előbb is eszébe jutott a vajas kenyér, de most majd elszédült. A csuda vigye el, igazán adhatna valamit Fabulya! Nem azt mondom, hogy valami nagy traktát, de mégis… Itt van ez a szerencsétlen Turcsányi… – Rándított egyet a vállán. – És itt vagyok én!
A függöny felé pislogott.
A függöny mögött az éléskamra. Néhány polc. Kenyér, vaj, konzervek.
A függöny meg se libbent.
Hirtelen nyekkent a dívány, Fabulya fölállt.
Na most!…
De nem, Fabulya csak a kis kulcsot emelte le a szegről. Sálját nyaka köré tekerte, télikabát, kalap, és indult a kulccsal.
Az ajtó becsukódott Fabulya mögött, és már a folyosón kopogtak a lépések.
– Most – gondolta Zsámboky –, most kéne kirámolni…
És akkor megszólalt a tanár úr:
– Nincs valami?
Mindenki feléje fordult.
Egy gyerekarc fogadta őket. Egy kedves, gonoszkodó gyerekarc. Úgy mosolygott, mint aki a szülők távollétében föl akarja gyújtani a függönyt.
– Szép, szép ez a Beethoven, de azért… – Az ajtó felé pislogott. – Reméljük, kint marad egy darabig.
Eszter lemezt cserélt. Felbúgott az orgona, és a függöny félrelibbent. Eszter eltűnt a függöny mögött.
A következő pillanatban, mintha önmagát varázsolta volna elő, újra felbukkant. Egy csalódott mozdulattal kifordította a tenyerét.
– Csak kétszersült.
A tanár úr a térdére csapott.
– Akkor jöjjön a kétszersült!
A függöny újra remegett, hullámzott, és kirepült egy csomag kétszersült. Aztán még egy, még egy.
Amikor Fabulya újra megjelent, egy recsegés-ropogás volt a szoba. Potyogtak a morzsák, Böske fuldoklott a nevetéstől, egy kétszersültdarabkával Fabulya felé intett.
– Tartson velünk! Megkínálhatom?
Fabulya visszaakasztotta a kulcsot, és meghajolt.
– Köszönöm. – Elmosolyodott. – Valahogy nincs étvágyam.
Ők meg ropogtattak, akár a lovak. Beszélni se tudtak, úgy tele lettek kétszersülttel. Néztek egymásra – és ropogtattak valami tehetetlen önkívületben. – Turcsányi lecsúszott a díványról, úgy nevetett.
Fabulyáig nem ért el a nevetés. Visszamászott a díványra, és hallgatta, hogy ropogtatnak a többiek.
Turcsányi még most is úgy nevetett, mintha Fabulya szobájában lenne.
– Mind megettük! Legalább öt zacskóval. Öregem, már fájt a fejem, minden egyes harapásnál úgy éreztem, mintha főbe lőnének.
Zsámboky hátrakulcsolta kezét a szék támláján.
– Tudod, mi volt aztán?
– Aztán?
– Amikor mi elmentünk, és Eszter magára maradt Fabulyával. Böskének elmondta később. – Zsámboky egy kis szünetet tartott. – Fabulya egy darabig nem szólt, csak ült a díványon.
Mereven, lesikált arccal nézte a lányt. Az elindult feléje, végigsimított a haján. Fabulya hátrarántotta a fejét.
– Talán hagyjuk.
– Valami baj van?
– Semmi. – Fabulya olyan képet vágott, mintha öblögetne. Aztán meg, mintha kiköpné a vizet. – Igazán semmi, csak azt szeretném tudni, mikor rendezel megint társasvacsorát.
A lány arca megrándult.
– Társasvacsorát? Kétszersülttel?
Akkor Fabulya már lerúgta a takarót. A szoba közepén állt a könyvek folyosójában.
– Igazán sajnálom, hogy nem volt más itthon! Majd legközelebb gondoskodom franciasalátáról. Megfelel?
A lány dadogott valamit, de Fabulyát nem lehetett megállítani.
– Én tudom, hogy mikor mit lehet adni, és ebbe, légy szíves, ne szólj bele! Senkit se tudok megkínálni, nem vagyok abban a helyzetben. – Elkezdte bizonygatni, mennyivel kevesebbet keresett ebben a hónapban, mennyivel drágább lett az élet. Számadásokat ráncigált elő. Eszter orra alá dugta. – Látod! Látod!
Eszter elindult a szobában, és az ujjával szedegette a morzsákat. Egy szót se szólt. Füstszínű arcával végigment a szobán, és az ujjával szedegette föl a morzsákat.
– Ez volt – bólintott Zsámboky – azon az estén, amikor megettük a kétszersültet Fabulyánál.
– Ilyet csinált? – kérdezte Turcsányi. – Ilyen jelenetet?
De Zsámboky nem törődött Turcsányival. Fabulya volt előtte, Fabulyát indította. – Indulj, indulj el ezzel a lánnyal! Kezdjétek, csináljátok végig az egészet.
Egy kerítés tövénél indult el Fabulya. Kalapban, lebegő ballonban ment a kerítés mellett. Olykor hátraszólt.
– Hoztál tízórait?
Papír zörgött a háta mögött. Eszter hozott tízórait, igen, ahogy Fabulya megrendelte.
– Nyulam-bulam – mondta Fabulya –, nem kívánhatod, hogy éhen haljon a te Kis Gazdád a kiránduláson. Ugye hozol valamit a kirándulásra? – Föladta a rendelést. – Sonkás zsemle… csak arra vigyázz, hogy vékonyra szeleteljék a sonkát, tudod, milyen gyöngék a beleim, a vajat is hajszálfinoman kend rá. Gyümölcs? Nem, nem, én valahogy nem bízom az ilyesmiben, de egy kis kompót nem ártana, mondjuk, cseresznyekompót. – Pénzt nem adott. – Tudod, hogy pillanatnyilag milyen nehéz helyzetben vagyok, meg aztán a te kedvedért van ez az egész kirándulás. – Nyulam-bulam a maga fillérjeiből bevásárolt, hazulról hozott egy üveg befőttet.
És most így vonultak a rekkenő hőségben az állomástól a kis kertes házak mögött a rét felé. Fabulya egészen elveszett a kalapban és a sálban. Mögötte Eszter szatyrokkal megrakva.
– Nem vennéd le a kabátodat?
– Most? – Fabulya felháborodva beleharapott egy zsemlébe. – Amikor így izzadok? Jön egy szélroham, és kész…
Úgy ment, mint egy sötét sátor. A kertek ragyogása meghalt körülötte, semmi se látszott a rét zöldjéből. – Egyszerre megállt.
Eszter is megállt mögötte a szatyrával, befőttesüvegjével.
– A héja – mondta Fabulya, anélkül hogy hátrafordult volna – rajta maradt a sonkán.
A héj, mint egy elpattant gumi, lelógott a sonkáról. Eszter előrement, és leszakította. – Nem ülnénk le?
– Mit gondolsz! A föld hideg, és ha így átizzadva leülök…
– Egy fa alá!
– Az mindegy.
– De csak amíg eszel.
– Nem, nem!
Így történt aztán, hogy Eszter menet közben vágta, kente a kenyeret, feltörte a tojást, átnyújtotta Fabulyának. Valósággal szteppelt körülötte, Fabulya evett, és ment, ment a ballonjában, kalapjában.
Folyóhoz értek, kompon kellett átkelni. A víz egy kicsit meglökte a kompot. Fabulya mélyen behúzódott a ballonba, Eszterre nézett. „Meg akarsz gyilkolni?” Ez volt a tekintetében. A víz csobogott körülöttük, Fabulya hallgatott. Akkor se szólalt meg, amikor ismét szárazföldre értek. Haragszik? – gondolta a lány, ahogy menet közben Fabulya hátát nézte. – Megbántottam valamivel?
Nyári vendéglő mellett mentek el. Fabulya ballonja valósággal beitta magát a tájat, a ballon sötétjében tűnt el a nyári vendéglő. Újra a „kompon való átkelés” következett. Aztán egyszerre csak megint ott álltak az állomásnál. Fabulya a lányra nézett. Most – gondolta a lány –, most mond valamit, hogy ezt vagy azt csináljuk, hogy eddig csak tréfa volt az egész, de tud egy csodálatos helyet!
– Üljünk be – mondta Fabulya. A vasúti kupéra mutatott.
A kupé üres volt, és dög meleg. Gonoszul, alattomosan ontotta a meleget. Fabulya behúzódott egy sarokba, a lány szinte félve lépkedett utána. A torkát szorongatta valami, egyre kínzóbban. Legszívesebben elbőgte volna magát. Fabulya berendezkedett a sarokban. A kabátját magára terítette, oly otthonosan, mintha most már ebben a vasúti fülkében akarná leélni az életét. A lány melléje telepedett, még mindig úgy nézett rá, mint aki nem hiszi el ezt az egészet, mint aki még várja, hogy egyszerre csak egy csodálatos kert nyílik ki a kupéból.
– Van még befőtt? – kérdezte Fabulya. Megelégedetten és kissé csodálkozva csóválta a fejét, hogy „ilyen pompás étvágya van”, de hát, hiába, a „kirándulás”!
Fabulya evett, a lány a poros fákat nézte az ablak mögött.
Rajtuk kívül egy lélek se volt a fülkében. Aztán mégis bejött a kalauz, de oly tétován, oly bámész képpel, mint aki csak éppen betévedt ide. Kiderült, hogy a vonat négy óra múlva indul. „Úgy, jó négy óra múlva.” Fabulya a befőttet kanalazta. Eszternek meg már szava se volt. Ki kéne menni – gondolta –, kimenni és járni egyet. Nem mozdult. Eltette a befőttesüveget.
Fabulya kinyújtotta a lábát, elszundított. Igen, elaludt ott a sarokban. A kabát remegett a térdén, ő meg derűsen fújtatott. A feje egyszerre csak ráesett Eszter vállára. Eszter egy reménytelen mozdulatot tett. Hiába, Fabulya egyre jobban ránehezedett. A vonat állt, a fülke üres volt, Fabulya egyre súlyosabb. Eszter lehunyta a szemét. Csak indulnánk már, csak indulnánk már végre! Fölnézett. Egy kövérkés néni ült vele szemben. Szelíden, megértően mosolygott. Lassan megtelt a fülke. Fabulya Eszter ölében volt, Fabulya gőzölgött Eszter ölében.
A vonat megrázkódott, Fabulya is megrázkódott. Fölébred – gondolta Eszter. Nem ébredt föl. Aludt, amikor a vonat zötyögve, rázkódva megindult.
Eszter nézte, ahogy Fabulya haja kétoldalt lelóg a füle mellett. Aztán nem nézett semmit, elveszett Fabulya alatt. Belelapult, belepasszírozódott az ülésbe. Nem tudta, meddig tartott az út, nem tudta, mikor állt meg a vonat.
Kosarak, táskák emelkedtek. Eszter megrázta Fabulya vállát. Fabulya morgott valamit, a szeme, mint egy iszapos tó, megcsillant. Dörmögve felkászálódott, belebújt a ballonjába, aztán visszanézett a lányra.
– Mi van?
Eszter bágyadtan mosolygott. – Semmi. – Egyszerűen nem tudott felállni. Levált róla a lába, a karja, egész testében elzsibbadt.
Fabulya a kezét nyújtotta, és azt mondta:
– Hopp!
Ahogy leszálltak a vonatról, megveregette Eszter képét.
– Pompás kis kirándulás volt! – Belekiáltotta egy idegen arcba. – Pompás kirándulás! – Lehajolt egy kutyához. – Kutya!
A kutya megigézve nézett Fabulyára, és hátrafelé kezdett futni. Fabulya ugatva, csaholva utána!
Késő este volt, Eszter nem mert hazamenni.
– Az apám agyonver.
Fölment Fabulyához. Közben látta, hogy az apja az ablaknál áll, és kinéz az utcára. Mögötte az anyja. – Ne bántsd, ha hazajön. – Az apa hallgat, de el nem fordul az ablaktól. – Ne verd, azért nem mert hazajönni! – Anya sír, könyörög, de apa meg se hallja. Áll és vár az ablaknál.
– Tulajdonképpen mi az apád? – kérdezte Fabulya.
– Lokálban táncolt – mondta Eszter. – Engem is ő tanított, senkivel se tudok úgy táncolni, mint vele. Most könyvel. De ha jókedve van, táncolunk. Ó, akkor valóságos mulatságokat rendez. Azt játsszuk, hogy egy lokálban megismerkedik velem.
– Na? – hajolt fölébe Fabulya.
– Egyszer egy ilyen ismerkedés közben nekem ugrott: – Te, te! – ordította. – Ezt úgy csinálod!… Ismerkedsz, ugye, mondd, kit szedtél fel, kivel akadtál össze? – Anyám sírt, könyörgött, hiába, nem tudott kiszedni a kezei közül.
Fabulya megcsókolta a lányt.
– Vigyáz rád a Kis Gazdád.
Lefeküdtek, és Nyulam-bulam elaludt az ő Kis Gazdája mellett. Arra ébredt, hogy a vállát rázzák. Kerek, izgatott folt hajolt föléje a holdfényben.
– Kelj fel! – A dívány recsegett, mozogtak a párnák és a takarók. – Te alszol? Te tudsz most aludni?
A lány nyitott szemmel feküdt, semmit se értett ebből a recsegésből. Egy kattanás – felcsapódott az állólámpa fénye. A dívány megint hullámzani kezdett, és Eszter a párnák tetején, mint egy halálra sértett dombot, megpillantotta Fabulyát.
– Nem kapok levegőt.
Ezt mondta Fabulya.
Eszter az álmosságtól szédelegve lemászott a díványról. Ki akarta nyitni az ablakot.
– Nem! – intett Fabulya. – Onnan éles levegő jön! Az ajtót! A folyosón is!
Eszter rábámult. – A folyosón?
A férfi tekintete sötéten megcsillant. – Eredj, és nyisd ki az ajtót.
Eszter végigimbolygott a folyosón, elment a lakások előtt, és kitámasztotta az ajtót. Olyan csönd volt a folyosón, mintha senki se lakna a házban. Egy parányi fényfolt figyelmeztette a lányt. Az egy pillanatra nekidőlt a falnak. De a fényfolt várta.
Fabulya mozdulatlanul feküdt. Mintha észre se vette volna a lányt. Úgy mondta, szinte hang nélkül.
– Meg akartál gyilkolni?
A lány a dívány szélén ült, azzal a füstszínű arcával, nem mondott, nem kérdezett semmit.
Fabulya beszélt, lehunyt szemmel, merev, fölfelé fordított arccal.
– Azért mondtad, hogy üljünk kompra. Az a rázkódás, amikor a víz meglökte a kompot… emlékszel? – Elhallgatott. Elnyújtott mozdulatokkal simítgatta a takarót. Aztán végrendeletet készített.
– Mert fulladási érzésem van. Sosem lehet tudni…
Eszter előkotorta a papírt és a ceruzát. Írta, amit Fabulya diktált, pontról pontra kellett hogy írja.
– A Levelezések Könyvének első példányát elviszed a múzeumba, a második és a harmadik példányt Kulcsár Dodóhoz.
A könyvtára felől is hagyatkozott. Úgy volt, hogy az egyik öltönyét Turcsányi örökli, de aztán visszavette tőle.
– Tönkretenném. Senki se hinné el többé, hogy nyomorog.
Egy svájcisapkát hagyott Turcsányira.
Kijelölte azt a személyt, akinek majd beszédet kell mondania a temetésen. Nagyjából elmondta a beszédet is. „Sokan talán azt hiszik, hogy Fabulya János költészete korán kiégett, de a kevesek, a barátai, mindig tudták, hogy dolgozik.”
Kijelölte, hogy milyen sorrendben vonuljanak a halottaskocsi után.
– Te jössz közvetlenül a kocsi után, bár (szemrehányó tekintet) neked köszönhetem a halálomat. Melletted Lányi, a tanár, az ő arca elég ünnepélyes, Zsámboky maradjon a végére azzal a savanyú ábrázatával. Adélnak is ott kell lennie, a második feleségemnek.
Meghagyta, hogy utána üljenek be valahova, de ne igyanak nagyon sokat. Különösen Adélra kell vigyázni.
– Kéne egy lányiskola. Ezt majd Lányi elintézi.
Szó esett még a sír gondozásáról, aztán elaludt.
Eszter kezében megakadt a ceruza. A felpuffadt, szuszogó arcra nézett. Nem feküdt le. A dívány szélén virradt rá.
Turcsányi már többször félbe akarta szakítani Zsámboky előadását, de most aztán fölpattant.
– Akkor gyűlölte meg! Hidd el, hogy akkor gyűlölte meg Fabulyát!
– Meggyűlölte? – nézett föl Zsámboky.
Ott ült a dívány szélén, nézte azt a szuszogó, felpuffadt arcot. Alszik, tud aludni. Ígért egy kirándulást, sétát, kertet, ahol majd zenét hallgatnak. Fülledt vasúti fülke lett az egészből, akkor is így aludt, beléfúródva, ilyen kitelt, öntudatos arccal. Ha kiflire kér tőle, azt mondja, anyagi helyzete nem engedi, a villamoson bliccelnie kell, reszket a kalauztól, de ő azzal nem törődik.
A hajnal beáradt, lágy, szürkés rózsaszín fénnyel. Szemközt megcsillant a háztető, odalent megcsikordult egy kapu.
A lány végigsimított az arcán, mintha ezzel lesikálna minden érzést, fölállt, és az alvóhoz lépett. Nézte egy darabig. Keze rátapadt a torkára, az ujjak összefonódtak.
– Aludj, most már csak aludj.
Kirándulás – gondolta Zsámboky –, az egésznek ez lehetne a címe.
– Nem csoda! – trombitált Turcsányi a magasban. – Nem csoda, ha meggyűlölte. Így bánni egy lánnyal!
Ez a hang kijózanította Zsámbokyt. – Miért? Hogy bánt vele? Ide figyelj, egyszer elkapott az Átjáróban.
Elmondta Turcsányinak, hogy cipelte fel Fabulya a lakásába. Rejtélyes képet vágott, és az egész úton nem árulta el, hogy mit akar. – Gyere csak, majd meglátod. – Ahogy fönt voltak, Fabulya bezárta az ajtót, és a könyvespolchoz lépett. Rám akar sózni egy könyvet – gondolta Zsámboky. Kicsit elcsodálkozott. – De amikor tudja, hogy sohasem veszek könyvet.
Fabulya egy szürke füzetet emelt le a polcról. Még mindig nem szólt, csak leült a díványra, szemben Zsámbokyval.
Zsámboky elég furcsán érezte magát. – Felolvas. Évek óta most írt először verset, és felolvassa. Jó nagy vacak lehet, de azt persze úgysem mondhatom meg.
– Azt hiszem, kicsit meglepődsz majd – kezdte Fabulya.
Zsámboky kínosan elmosolyodott. Essünk túl rajta, csak minél előbb essünk túl rajta.
– Eszter – mondta Fabulya – ideadta a verseit.
Zsámboky felállt. – Ír? Az a lány?
– Ugye nem hitted volna? – Fabulya komoran bólogatott. – És majd meglátod, mennyivel több érzés van benne, mint Ágnes verseiben, akivel olyan nagyra vagytok.
Zsámboky elhúzhatta a száját, mert Fabulya újra megfenyegette.
– Majd meglátod!
Elkezdett olvasni a szürke füzetből. Egy lányról, aki az ablaknál áll, és kibámul a hóesésbe, a csendről, a magányról. Zsámboky már nem is a versekre figyelt. Fabulya hangjára. Akár egy szavaló elemista. Olykor megbicsaklott, mintha a következő pillanatban sírva fakadna, aztán újult erővel…
A végén Fabulya ölébe eresztette a füzetet, úgy nézett Zsámbokyra, mint egy tankerületi főigazgatóra.
– Igen – mondta Zsámboky –, valóban… – Magában meg azt gondolta: Úristen, hát ennyire szereti?
Ahogy elindultak, Fabulya újra megkérdezte.
– Ugye igazán tehetséges?
Sisteregve, féloldalasan ugrált lefelé a lépcsőn, messze Zsámboky alatt csattogott a mélyben, aztán újra visszafutott.
– Még sokat kell tanulnia, persze hogy sokat kell tanulnia, de hát együtt olvasunk, aztán én adok neki könyveket!
Mielőtt Zsámboky bármit is mondhatott volna, perdült egyet, és levágtatott. A kapuban várta.
– Kezit csókolom, bácsi! – Széles mozdulattal lekapta a kalapját Zsámboky előtt, meghajolt. Végigfütyülte, énekelte az utcát.
Zsámboky, ahogy most ezt elmondta, Turcsányira nézett.
– És te azt mondod, hogy nem szerette?
Turcsányi nem felelt, de az arcán megint elkezdődött az „érzelmek hullámzása”. Ahogy a vonásai űzték, hajszolták egymást, és ahogy az orra egyre fenyegetőbben remegett, az mind egyet jelentett: Félelmetes dolgokat tudok. Akár szerette Fabulya azt a lányt, akár nem, félelmetes dolgokat tudok.
Zsámboky meg azt gondolta: – Teljesen megbolondultam. Miért mondom el ezt a felolvasást? Miért mondtam el, hogy izgult Fabulya Eszter verseiért? Ha így is volt, ki kéne hagyni, áthúzni. Igen, ez nem lehet benne ebben a történetben. Fabulya itt egészen más, mint ahogy elindult. Nem olyan vacak alak, nem olyan elsavanyodott kereskedő, akit már csak az izgat, mennyiért adhat el egy könyvet. Ebben a jelenetben szerelmes, az ám, lobogó szerelmes! – Eltűnődött. – De miért kéne kihagyni? Ha ilyen volt? Ha ilyen is volt?
Zsámboky úgy nézett Turcsányira, mintha ott jelenne meg Fabulya a rángatózó vonások között, ahogy újabb és újabb utakra indul.
Turcsányi arca váratlanul megkeményedett. Turcsányi arca olyan szigorú lett, akár egy rendőri jelentés.
– Mert tudod, mi történt aztán?
– Mi történt?
– Öregem! Fabulya kórházba ment, valamit éppen ki akart vizsgáltatni, ismered, milyen. Odaadta Eszternek a kulcsokat.
Zsámboky valahogy olyan volt, mint egy könyv, amelyben messze előrelapoztak, fejezeteket ugrottak át. Még szerette volna elmondani, hogyan találkozott Eszterrel a Rádióban, ahova Fabulya írásait cipelte, akárcsak valamikor Adél, aztán mikor tejet vitt fel Fabulyának, kis kannában, mint a mesebeli Piroska a nagymamának.
– Odaadta neki a kulcsokat! – Turcsányi ujja lecsapott. – Ő meg bevonult a kórházba. Eszter látogatta, mindennap bement hozzá. Süteményt vitt, mindent, amit csak Fabulya akart. Aztán… – Turcsányi szünetet tartott, megvillant a tekintete. – …Fabulya hazajött.
Turcsányi Zsámbokyra nézett, mintha annak kéne tovább mondani a történetet, egyáltalán, mintha ő felelne az egészért.
Turcsányi hátradőlt, mélyet lélegzett, levegőt pumpált magába.
– Egy este Fabulya valami könyvet keresett. Blake-et, Blake-nek egy igen ritka angol nyelvű kiadását. A könyv nem volt a helyén. Szétdobálta a polcokat. És mit látott, mit kellett látnia? (Drámai mozdulat.) Még több kötet hiányzott! (Hatásszünet.) Ügyesen csinálták. Hol innen, hol onnan emelték ki a könyveket. Alapos munkát végeztek. Elmondhatjuk, alapos munkát végeztek.
Zsámboky hátradőlt.
– Ja, hát a Nyulam-bulam kirámolta.
Turcsányi fölállt. Kezét rázta, fejét rázta, haját rázta.
– Ez a lány, akiről az ember azt hitte, hogy kettőig se tud számolni, hogy maga az ártatlanság, Fabulya egész könyvtárát….
– Nem az egészet, hogy mondhatsz ilyet! – Zsámboky elgondolkozott. – Így terjednek a legendák. Még hogy az egész könyvtárát!… Legfeljebb tizenöt-húsz kötetet.
Turcsányi a kabátujját rázta fölötte.
– De mind ilyen ritkaságokat, mint a Blake!
– Veszett volna oda az egész!
– Mit beszélsz? – Turcsányi leült, és Zsámbokyra bámult.
Zsámboky a széken hintázott, de az arca csöppet se volt vidám, ahogy azt mondta:
– Hordták volna szét az egész könyvtárat! Darabonként szerte a városba, hogy sose tudja összeszedni, hogy üres szatyorral járja az utcákat, aztán meg csak üljön a járda szélén üvöltve és sírva. „Most mondd, az ember egy életen át gyűjt, és akkor ilyet!!” – Így üljön ez az alak, aki még kölcsönbe se adott könyvet… még nekem se, érted?!
– Jó – hunyorgott Turcsányi –, ezt már elmondtad, hogy akkor karácsonyeste hiába mentél fel hozzá.
Zsámboky rándított egyet a vállán.
– Mit gondolsz, újra el akarom mondani? – Kis szünetet tartott, legyintett. – Különben, összeszedte a könyveket, úgy nyomozott, mint egy detektív, mozgósította a fél várost.
Igen, Fabulya felgöngyölítette azt az ügyet, mint egy összeesküvést. Mindenki tudott valamit, egy apró adatot, amin aztán el lehetett indulni. Juhos Bandi, a Múzeum körúti antikváriumból, emlékezett arra az emberre, aki a Modern Német Költőket megvásárolta. Medve, az öreg zugárus elindult a cukrászdák mélyéből, hogy Blake-et visszaszerezze. Fabulya több islert fizetett Medvének, merthogy az volt a kedvence. Bergman, aki „valaha császár volt a Körúton”, az Ezeregyéjszaka után vetette magát. Nyomoztak az elárusítók, az elárusító-kisasszonyok, a könyvtárosok, a láncolók, akik éppúgy kereskedtek könyvvel, mint autógumival. Magát Fabulyát a legkülönfélébb helyeken lehetett látni: könyvesboltok hátsó helyiségeiben, mozik előcsarnokaiban, villamosremízben, ahol éppen megbeszélése volt valakivel, sötét lépcsőházak odvában. Lakásról lakásra vándorolt, hogy visszavegyen egy-egy kötetet. Visszavegyen? Visszasírjon! – Uram, ön megérti helyzetemet, nálam a könyv az életet jelenti. A számtól vontam meg a falatot, hogy vásárolni tudjak, és akkor most ez a csapás!
– Visszasírta – ismételte Zsámboky.
– De azért nem ment mindenhol olyan könnyen – mondta Turcsányi.
– Nem, volt, ahol fizetni kellett. Nyögött, sóhajtozott, de végül is előguberálta a pénzt.
– De még így se tudott mindent visszaszerezni – bólintott Turcsányi. Hirtelen elröhögte magát. – Pleskó Barnabás!
– Pleskó Barnabás? – nézett rá Zsámboky.
– Kis szemüveges alak, zálogházi becsüs. – Turcsányi nevetett, megint úgy rázta a fejét, mint egy portörlőt. – Még mindig feljár Fabulyához, és verseket olvas. Egy kötet Pleskóhoz került. Megtudta, hogy Fabulyáé, és tüstént fölkereste. „Uram! Régi tisztelője vagyok költészetének, engedje meg, hogy visszaadjam ezt a könyvet, és csak arra kérem, hallgassa meg néhány versemet, aztán ha kell, mondjon kemény ítéletet!” – Fabulya meghallgatta. Azóta minden héten meghallgatja. – Turcsányi még egyszer kirázta a fejét, aztán megkérdezte. – Mit morogsz?
– Veszett volna oda mind – ismételte Zsámboky –, akkor talán vége lenne az örökös üzletelésnek, akkor talán megint verseket írna. – Megdörzsölte az orrát. – Még ha rosszakat is.
Zsámboky Turcsányira nézett, és elhallgatott. Tőlem is megkérdezheti – gondolta –, igen, tőlem is megkérdezheti, hogy miért nem írok semmit évek óta.
Turcsányi mást kérdezett.
– Eszter? Mi történt akkor Eszterrel?
– Egyszerűen nem jelentkezett – mondta Zsámboky. – Csak amikor Fabulya magához hívatta. Fabulya úgy rendezte meg az egészet, mint egy bírósági tárgyalást, Böskétől hallottam.
– Igen – bólintott Turcsányi – (Hogy örül ez a Zsámboky, ha Böskéről beszélhet, ha csak úgy véletlenül megemlítheti a nevét. De miért nem vette el? Ő hagyta ott, vagy a lány?…)
Zsámboky elmondta, amit Böskétől hallott.
Úgy volt megrendezve, hogy Eszter csak később érkezzék. Amikor megjelent, már együtt ültek ők hárman: Fabulya, Böske és Lányi, az a tanár, aki a kétszersültet ropogtatta. Fabulya föl se állt, csak intett Eszternek.
– Ülj oda!
Eszter bólintott, és leült a dívány sarkára. Böskére mosolygott, és cigarettára gyújtott.
Fabulyáék az éjjeliszekrény mögött ültek, amit előretoltak a szoba közepére. Fabulya előadta az ügyet. Merev volt az arca, és hamuszürke.
– Azt hiszem, mindenki tudja, miről van szó.
Kitálalta az egész históriát. Hogy mennyire megbízott Eszterben, amikor átadta a lakáskulcsot, hiszen úgyszólván már hónapok óta együtt voltak. Ő, Fabulya, úgy érezte, végre megtalálta azt, akit keresett, a társat, akinek az oldalán élni lehet. Igen, most itt mindenki előtt megmondhatja, arra gondolt, hogy feleségül veszi Esztert. Tehát senki se csodálkozhat azon, hogy amikor kórházba ment, Eszterre bízta a lakást. És mit kellett tapasztalnia?
Ennél a pontnál Fabulya szünetet tartott. Egy listát húzott elő, és olvasni kezdte a könyvcímeket. Az eltűnt könyvek címeit. Minden egyes darabnál megállt, és Eszterre nézett. Megtörlek, összezúzlak. Ez volt a tekintetében.
Eszter hallgatott és cigarettázott. Egykedvű arccal fújta a füstöt. Áradt belőle a füst, hogy elborítsa a kis szobát.
Fabulya belebámult ebbe a gomolygó, föl-fölcsapódó arcba.
– Lamb: Shakespeare-mesék. Emlékszel, együtt olvastuk ezeket a meséket? – Ez a hang már nem a bíróé volt.
Eszter arca mozdulatlanul szállt a füstben.
– Hogy tudtad eladni? – Fabulya elcsuklott. – Hogy tudtad eladni azt a könyvet, amit estéről estére olvastam fel neked?
Eszter hallgatott.
– Mondd, beszélj! – könyörgött Fabulya. – Hogy tehetted ezt? Hát mindent, mindent elfelejtettél?
Eszter hallgatott. Megint csak Fabulyának kellett beszélnie.
– Miért tetted? Mire kellett a pénz? Miért nem szóltál, ha pénzre volt szükséged? – Fabulya krákogott, kifújta az orrát, aztán olyan hangon, mintha egy távoli szobából beszélne: – Ezek után beláthatod, közöttünk mindennek vége. Érted? Vége.
Szünetet tartott. Egy hangra várt, hogy Eszter végre megszólal, könyörög, hogy nem, azt nem lehet!…
De csak a füst gomolygott.
– Hiába – bólintott Fabulya, mintha közben Eszter kérte volna valamire –, ezt így nem lehet tovább folytatni. – A másik kettőre nézett, a bíróság tagjaira. – Azt hiszem, nektek is ez a véleményetek. Majd szinte könyörögve. – Bár gondoljátok meg, Eszter családi körülményei… hiszen tudjátok… borzalmasak. Ki tudja, talán az apja adósságokba verte magát, és arra kellett a pénz.
Elfordította tekintetét a „bíróság tagjairól” Eszter felé.
Eszter hallgatott a füstoszlop mélyén. Vagy talán már régen elszállt ebből a szobából?
– A szüleidnek kellett a pénz? – Fabulya szipákolt, reménykedve pislogott Eszterre. – Mert az más… akkor mindjárt más világításba…úgy értem, más fényt kap az ügy.
Eszter végre megszólalt.
– Nem a szüleimnek. Nekem magamnak.
Ennyit mondott, és aztán megint elhallgatott, hogy többé már meg se szólaljon ezen az estén.
– Neked magadnak – ismételte Fabulya. Felállt, kezét egy lassú, csüggedt mozdulattal végighúzta az asztalon. – Akkor hát vége, te ide többé nem jöhetsz. – Elakadt, majd megint reménykedve: – Éheztél? A suliba kellett a pénz? Télikabátra gyűjtöttél? – A „bíróság” felé. – Ebben a pontban engem terhel a vád, megígértem, hogy télikabátot veszek, és mind a mai napig… tudjátok, az ember körülményei, de hát azért csak megvettem volna. – És mert Eszter felől nem jött válasz. – Különben mindegy, most már mindegy, mi nem találkozunk többé.
A bírák felfigyeltek. Böske és Lányi felkapták fejüket az asztalnál. Árnyék dőlt a füstön, és már ott volt Eszter előtt.
– De ha az utcán találkozunk, ha csak úgy véletlenül összetalálkozunk. – Szárazon kopogott a hang. – Akkor továbbmegyünk? Szervusz! Szervusz! Vagy még annyi se… egyszerűen csak továbbmegyünk? De mégis… ismertük egymást… azért, ugye beülhetünk valahová?
Az árnyék belezuhant a füstbe. Fabulya Eszter ölébe fúrta a fejét, úgy motyogta.
– Azért még beülhetünk valahova?
Eszter belebámult a levegőbe, és Fabulya feje fölött újabb cigarettára gyújtott.
Zsámboky talán még mondott volna valamit erről a bírósági tárgyalásról, de Turcsányi megint fölpattant.
– Még ő könyörgött! Még ő könyörgött, hogy találkozzanak! Nem, öregem, hogy valakiben ennyi férfiasság ne legyen… ha megdöglök azért a nőért!
A szomszéd asztalnál egy nő riadtan fölkapta a fejét. Valaki csöndesen röhögött a sarokban.
Turcsányi úgy állt az asztalnál, mint egy katona, aki sisak nélkül rohan bele a golyózáporba.
– Pusztuljak el! Verjem a fejem a falba, de ezt nem, ezt aztán nem!
– Jó, jó, ülj már le.
– Gerinc – mondta Turcsányi, ahogy leült –, az kell az embernek.
– Gerinc, persze – bólintott Zsámboky. – Azért ez nem olyan egyszerű, ha valaki szeret valakit.
– Akkor is! – Turcsányi végigmérte Zsámbokyt egy olyan „megsemmisítő pillantással”.
– Jó, akkor is. – Hólyag – gondolta Zsámboky –, mit tudja ő, mi ez?
Turcsányi hallgatott. Csak a szája mozgott, mintha önmagával vitatkozna. Majd hirtelen kitört.
– És tudod, kinek kellett a pénz?
Zsámboky vállat vont. – Egy pofának. Mert Eszternek már régen volt valakije.
Turcsányi egy mozdulattal félbeszakította.
– Valakije?! Hogy az valaki? Az a koszladt, kis segédszínész? Segédszínész? – Turcsányi megrázkódott, felcsapódott, mint a tajték. – Jó, ha statisztálni tudott a Bán Tibor! – A hullámzás abbamaradt, Turcsányi visszahúzódott az asztal mögé. – Én még Kispestről ismertem, ott lakott mellettünk egy nőnél. – Megmerevedett az arca. – Érted? Egy nőnél!
Turcsányi elhallgatott, várt egy kicsit, de mert Zsámboky nem szólt, nem kérdezett semmit, előrehajolt, úgy suttogta:
– Nőkből élt, akárcsak Kalmár Béla.
Zsámboky felnevetett. – Nem, nem, ez vacak kis figura volt! Semmi stílus, semmi… á, hol volt ez Kalmár Bélától! Tudod, milyen leveleket írt Debrecenből, amikor éppen ott statisztált? – Összehúzta a szemöldökét. – Várj csak, azt hiszem, még emlékszem, Böskétől hallottam, és…
…megjegyeztem, hogy egyszer majd felhasználjam valahol – tette hozzá magában. De eddig ez a levél is csak úgy lógott benne, nem tudott vele mit kezdeni. Talán most ebben a történetben.
Közben már mondta.
– Mókuskám! Eddig nem akartalak zavarni, de most már igazán itt az ideje, hogy egy kis dohányt küldjél, mert rémesen le vagyok égve, és az öreg nyanya zörög a pénz miatt, mármint a háziasszonyom.
Zsámboky megakadt.
– Na? – kérdezte Turcsányi.
– Azt hiszem, itt pontos felsorolás következett. Lakbér, koszt és ital a vendéglőben, mosás, fillérek, érted, fillérek! – Bosszúsan rándított egyet a vállán, és megint csak azt mondta: – Hol volt ez a Kalmár Bélától! Egy biztos: ide kellett a pénz. Egy biztos: ezért kellett Fabulya könyveit eladni.
Turcsányi hátradőlt a széken, kifeszült az arca.
Rejtély jön – gondolta Zsámboky –, most megint valami olyat közöl, valami olyat!…
Csakugyan, Turcsányi előrelendült a székkel.
– Öregem! Egyszer Kispesten lelépek a villamosról…
Elmondta, hogy valósággal megmerevedett, ahogy lelépett, és csak nézett a túlsó oldalra, ahonnan ketten jöttek a megálló felé, egymásba csavarodva: Eszter és Bán Tibi. Őt, persze, észre se vették. A fiú előrehajolt, elkapta Eszter száját.
– Öregem! – Turcsányi visszalendült a székkel. – Azt hittem, elszédülök. Aztán többször is láttam őket.
Turcsányi Fabulyával is beszélt. „Kötelességének tartotta”, hogy beszéljen Fabulyával.
– És Fabulya?! – Turcsányi megint belelógott Zsámboky arcába, úgy kérdezte: – Mit gondolsz, mit mondott erre Fabulya? „Hát tudod, én egyedül úgyse bírnám.”
– Micsoda?! – Ez sok volt, ez még Zsámbokyt is mellbe vágta.
– Igen, igen – harsogta Turcsányi –, azt mondta, még jó is, hogy van valakije Eszternek.
Nem bírná… Ezen egy kicsit elgondolkozott Zsámboky. – Hogyhogy nem bírná? Idővel? Vagy mással se? – Megvillant benne valami. – Hohó, mintha az első feleségénél ez is válóok lett volna. Fabulya nem teljesítette férji kötelességét. Igaz, egy olyan ronda nővel… De akkor miért vette el? Miért? Nagyszerű! Hogy éhen ne haljon az infláció alatt. Vidéken szedte fel a nőt, valaki látta is őket a vonaton tyúkketrecek között. Fabulya kecskefarmot is akart abban az időben. Infláció… A népkonyhából mentek az esküvőre. Fabulyán tréningruha, kanál a zsebében. De hát ilyen alak!
Zsámboky valósággal dühbe jött, és most már ő kiabálta:
– Ezért vesz el egy nőt, hogy legyen mit zabálnia!
Turcsányi riadtan pislogott. – Mi… miről beszélsz?
– Az első feleségét csakis azért vette el! Aztán kirúgta, felvonultatott egy csomó hamis tanút, hogy az a szerencsétlen nő megcsalta! Kirúgta, érted, teljesen tönkretette… és Cosette-nek hívta! Cosette! Nagyszerű!
Turcsányi csak hunyorgott. Cosette? Hogy kerül ide Cosette?
– Azért szerette – mondta aztán csendesen.
– Kit szeretett? – Zsámboky úgy nézett rá, mintha fel akarná öklelni.
– Esztert – bólintott Turcsányi. – Igaz, nem volt benne gerinc meg tartás, de azért szerette.
Most megint úgy fordult a dolog, hogy Turcsányi védte Fabulyát, Zsámboky tajtékzott. – Szemét! Piszok! – Pörögtek Fabulya körül, mint két búgócsiga.
Zsámboky még mindig Fabulya első feleségéről beszélt. Nem engedte el Fabulya első feleségét, beleragadt.
– A szülei nem is fogadták vissza! Még most is itt kódorog Pesten, Vargha Kálmán azt mondja, nem lehet ráismerni.
– Sebes volt a lába – mondta Turcsányi.
Zsámboky megakadt, mintha hirtelen eléje toltak volna valamit. – Kinek volt sebes a lába?
– Fabulyának – bólintott Turcsányi. – Akkoriban egész nap az utcát járta. Egyszerűen nem tudott otthon maradni. Esztert leste az iskola előtt, a villamosmegállónál, Kispestre is kiment.
– Beszélt a lány apjával? – kérdezte Zsámboky.
– Megkérte Eszter kezét. Az apa csak bámult, mint aki nem érti a dolgot, aztán rándított a vállán. – Vigye, ha éppen ez kell magának.
Zsámboky a fejét csóválta. Valahogy úgy, mint egy ősz ezredes, aki kandalló mellett emlékszik vissza a régi csatákra. – Ez házasság… – Félbeszakította magát. – Különben én is összeakadtam Fabulyával, amikor az utcán loholt. Kétoldalt felkantározva, tudod, olyan bőrszíjakon vitte a könyveit.
Igen, úgy állt ott az utcán Fabulya felkantározva. Csüggedten lógtak a szíjak, csüggedt volt a hangja is, ahogy megszólalt.
– Mi van? – És mindjárt ő felelt. – Én aztán semmit se veszek többé komolyan. Senkit és semmit… ha az ember végül is ezt kapja.
Zsámboky behúzódott egy kapualjba. Most aztán mi a csudát kérdezzek? – gondolta. Fabulya még nem mondta el ezt a könyvügyet, még nem adott ki „hivatalos jelentést”. Talán nem is kell tudnom róla. – De aztán csak kibukott belőle.
– Sikerült visszaszerezni a könyveket?
Fabulyából mintha egyszerre kieresztették volna a levegőt. Egyre jobban összezsugorodott. Félni lehetett, hogy a végén csak egy üresen fityegő gumikrokodil marad Zsámboky előtt.
– Á, nem, mit gondolsz! – Tekintete elszűkült. – Azért ne hidd, hogy ilyen olcsón megússza, a nyomában vagyok, örökké a nyomában vagyok. – A nevet nem mondta ki. – Elkapom az utcán, becipelem egy cukrászdába vagy egy moziba.
Zsámboky rábámult.
– Mire jó ez?
– Mire jó? – Fabulya rántott egyet a kantáron. – Hogy mellettem legyen, hogy minél többet legyen mellettem. Érezze, mit tett! Elmondom neki az egészet, attól kezdve, hogy megismertem… Hallgassa csak! De az se jobb, ha moziban ülünk. Igaz, akkor nem szólok egy szót se, még perecet is veszek, de aztán csak nézem a sötétben. Egyszer sikongatni kezdett, és kirohant. Akkor csak napok múlva akadtam rá. Kinyomoztam, hova jár, megvártam lent a lépcsőházban.
Zsámboky valósággal megborzongott.
– És ő ment veled?
Fabulya rábólintott, aztán lelépett a járdáról, és elindult a fityegő szíjaival Eszter után.
– Drakula – mondta Turcsányi, ahogy Zsámboky elhallgatott. – Tisztára olyan, mint Drakula. – Felemelkedett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Egyszer közvetlenül a könyvhistória után találkoztam vele. Megállt előttem, és csak nézett. Azt hiszem, legalább három napja nem borotválkozott. Én még nem tudtam semmit. – Eszter? – kérdeztem. – Megcsalt? – Fabulya legyintett. – Nem, nem, olyasmit követett el, amit nem lehet megbocsátani. Ennek az ügynek vége, befejeztük. – És kipakolta az egészet. Közben egyre csak azt ismételte. – Kész, befejeztük. – Hirtelen elakadt. Fölnéztem. Eszter ment el mellettünk. Oly közönyösen, mintha sose ismert volna bennünket. Fabulya cipője orrával a falat kezdte rugdalni, aztán egyszerre csak pördült egyet, és… „ss… ss!” sistergett, pisszegett, fütyült, majd Eszter után vágtatott. Berángatta egy kapualjba. Ahogy arra mentem, benéztem. Fabulya magyarázott valamit, Eszter a falhoz dűtötte a fejét, és hallgatott.
Ezt már ismerjük – mondta magában Zsámboky. – Ez a jelenet nagyjából benne van a „tárgyalásban”, amikor Fabulya össze akarta roppantani Esztert, aztán abban is, amikor én találkoztam az utcán Fabulyával. De mit vág olyan meghatott képet ez a hülye Turcsányi! Amikor elmondtam a „tárgyalást”, dühöngött, hogy Fabulyának nincs gerince, tartása, most meg egyszerre…
– Szegény fiú – bólintott Turcsányi. – Akárhogy is, nem tudott nélküle élni.
– Hagyjuk! – Zsámboky fölemelte a kezét. Hirtelen eszébe jutott, hogy formálta át ezt az egész ügyet Fabulya.
Akkor megint csak az utcán akadtak össze. Fabulya egy reklámoszlopot döngetett, egy reklámoszlop körül keringett, úgy magyarázta:
– Rémesen el volt kenődve, mert valaki azt mondta neki, hogy én még mindig Adélt szeretem.
Villamosok csörögtek, karavánok vonultak el, de ez egy csöppet se zavarta Fabulyát. Rátekeredett az oszlopra.
– Beadták neki a mérget. Azt is megmondhatom, kicsoda. – Arrább csúszott az oszlopon. – Böske… igen, ő volt. – Olyan szemrehányóan nézett Zsámbokyra, mintha az felelne Böskéért.
Zsámboky a vállát vonogatta. Legszívesebben otthagyta volna Fabulyát. Mi a ménkűt akar?
– Igazán nem csoda, ha úgy elkeseredett. – Fabulya átlendült az oszlop másik oldalára, a megálló felé.
Fabulya helyett egy krumpliorrú színésznő képe volt Zsámboky előtt. Zsámboky közelebb lépett hozzá. – Egy rádiódarabomban játszott, Huck Finn volt a Tamás úrfi kalandjaiban. Miben is filmezik? – Úgy nézett a plakátra, mintha csak véletlen volna, hogy nem az ő filmjében szerepel.
Fabulya visszamászott, és a színésznő eltűnt.
– Bármit elkövethetett volna abban az állapotban.
Zsámbokyt egyszerre elfutotta a méreg. „Milyen állapotban? Milyen állapotban?” Egy darabig csak nézte Fabulyát, aztán odavágta.
– Mondd mindjárt, hogy azért lopott!
Fabulya valósággal rátapadt az oszlopra, karját hátracsavarta, teste kifeszült.
– Lopott. És akkor talán nem szeretem?
Zsámboky nézte, nézte, mint egy plakátra tekeredett jelenést. Aztán lassan hátrálva otthagyta, majd, maga se tudja, miért, egyszerre futni kezdett.
– Állat! – kiabálta az utcazajba. – Ilyen állat!
Turcsányi végighallgatta, és a levegőbe bökött.
– Akkor vette meg a télikabátot, meg befizette a Kárpátiába húsos menüre.
Turcsányi többször látta őket a Kárpátiában ebédelni. Fabulya magyarázott, Eszter unott, füstszínű arccal evett.
Aztán megrázta a fejét Turcsányi.
– De régebben még villamospénzt se adott neki!
Zsámboky széttárta a karját.
– Talán mert most már futott utána. Különben, fene tudja.
– Jó – mondta Turcsányi –, de a lány miért ment hozzá? – Úgy fordult Zsámbokyhoz, mint aki titkot közöl. – Utálta, akkor már utálta. Lehet, hogy valamikor szerette, de akkor már… Öregem, pár nappal az esküvő előtt mondta, hogy senkit se utál úgy, mint Fabulyát! Te! – Turcsányi megint emelkedni kezdett. – Azt is mondta, hogy megveti… igen, igen, megveti, és egy csöppet se bánja ezt a könyvügyet. – Turcsányi visszaereszkedett. – Aztán tessék… hozzámegy!
Zsámboky a vállát vonogatta. – Nincs ebben semmi különös. A lány el akart kerülni otthonról. Azt se akarta, hogy valami tanyára küldjék. Mert akkor már elvégezte a Főiskolát, és mint tanítónőt valahová az isten háta mögé dugták volna. De mégis, ha férjnél van… Aztán lehet, hogy egyszerűen megunta Fabulya nyavalygásait, és inkább hozzáment.
Zsámboky elhallgatott. Turcsányi se kérdezett semmit.
Az üres szimpláspoharat bámulták.
– Annak a házasságnak nem voltam tanúja – szólalt meg Zsámboky.
Aztán hozzátette.
– Igaz, hogy nem is hívtak, mint ahogy később se hívtak meg soha.
Turcsányira pislogott. Mit szól ehhez? Hogy őt, Zsámbokyt, a régi barátot meg se hívták, hogy ha találkoztak is az utcán vagy a Rádiónál, Fabulya éppen csak odaköszönt, és legfeljebb annyit mondott: „Mi van?”
Turcsányi elnézett az asztal fölött, és egyre csak azt ismételte:
– Hozzáment… hát mégis hozzáment. – Egész váratlanul megkérdezte. – Ő hívta Nyif-Nyaf hercegnek Fabulyát?
Zsámboky bosszúsan morgott: – Ne haragudj, de igazán nem tudom, ki hívta Nyif-Nyaf hercegnek Fabulyát, csak azt tudom, hogy Fabulya egyszer se mondta: mikor tolod már fel az orrod? – Zsámboky kezdte befonni a terítő rojtjait. Oly komor képpel, mintha ezzel valamiképpen Fabulyát büntetné. Aztán apró, dühös mozdulatokkal széttépkedte a csomókat. – De arra jó voltam, hogy a Rádió pénztáránál levágjon kétszáz forintra! Igen, igen, amikor új lakásba költöztek, mert a régi már nem volt jó a nagyságos úrnak.
– Az is ugyanolyan volt, mint a másik, ahol Adéllal lakott – bólintott Turcsányi –, legfeljebb valamivel nagyobb. Még a könyvek is úgy hevertek szétszórva a padlón.
Zsámboky bizalmatlanul pislogott Turcsányira. Ezt felhívták, ezt a bogáncsot. Eszter kedvelte persze, mert Turcsányi apja is olyan vadállat, mint az övé, vagy az ördög tudja, miért? De én… no igen, ha véletlenül összeakadtam Fabulyával, olyan képet vágott, mintha én emeltem volna el a könyveit.
Zsámboky hirtelen felnevetett.
– Mi az? – nézett rá Turcsányi.
– A könyvek! Már a költözködésnél eltűnt néhány kötet. Amikor berakodtak a taxiba. És aztán később is, végig az egész házasság alatt… – Zsámboky arca valósággal kisimult. Mintha ez kissé megvigasztalta volna azért, hogy soha nem hívták meg az új lakásba.
Turcsányi meg csak nézte. Örül, hogy örül. Na, hát ezért nem hívják sehová, hát ezért nincs egy barátja se. Mindenkiről csak rosszat tud mondani. Persze hogy nem hívták meg Fabulyához. – Ha csak meglátom ezt a barátodat – mondta Eszter –, elmegy az étvágyam. Savanyú alak.
Turcsányi csak nézte Zsámbokyt, aztán azt mondta:
– Meg kéne házasodnod.
Zsámboky felkapta a fejét.
– Hülye vagy?
– Miért? Böskét igazán elvehetted volna.
– Igazán? – Zsámboky felnevetett. – Már legalább egy tucat gyerekünk volna, mert Böskével az úgy van…
Lehet, hogy Böskével az úgy van – gondolta Turcsányi –, de azért nem vagy te a falu bikája, Zsámboky.
Zsámboky közben arról beszélt, hogy Böskének mindjárt gyereke lesz, az ember jóformán hozzá se nyúl, és mégis.
Ezen egy kicsit elmorfondíroztak, hogy hát hogy is van ez a nőknél, aztán Zsámboky kibökte:
– A szülei se akarták hozzám adni.
– Mi bajuk volt veled?
– Fene tudja. – Zsámboky a vállát vonogatta. – Talán nem láttak elég megalapozottnak. Mármint anyagilag.
A hintalófenekű Juci megállt az asztaluknál. Az üres tálcáját lóbálta.
– Te, Zsámboky, mi lesz már azzal a színházjeggyel?
– Jövő hétre! – Zsámboky felemelte a kezét, mintha esküdni akarna.
– Mióta mondod!
Juci szelíden fejbe kólintotta Zsámbokyt a tálcával, aztán elment.
– Színházba viszed? – kérdezte Turcsányi.
– Már hetek óta ezzel nyúz. – Zsámboky fanyar képet akart vágni, de mosoly ömlött el az arcán, boldog, diadalittas mosoly.
Turcsányi valahogy elszomorodott ettől a mosolytól. Már ennek is örül, ennek az elhízott, kiszőkített nőnek?
– Milyenek voltak otthon? – kérdezte Zsámboky.
Turcsányi összerezzent. – Otthon? Kikről beszélsz?
– Róluk – mondta Zsámboky –, Fabulyáról meg arról a nőről. Te tudod, hogy éltek, téged meghívtak.
Turcsányi a szeme sarkából pislogott Zsámbokyra. – Meggyűlöl, most aztán örökre meggyűlöl. – Hangosan meg azt mondta. – Azért én se voltam náluk valami sokat.
Igaz is, ha volt is náluk, akkor se úgy, hogy: na gyere már fel, Turcsányi, ejnye, de régen láttunk! Nem, nem, inkább padlópasztát hozattak Turcsányival, meg mosóport. Egyszer egy óráig ácsorgott az ajtó előtt.
– Vagy még tovább is. Nem nyithattak ajtót, mert odabent, no, szóval, tudod… Hát én meg csak vártam a padlópasztával.
– Moziba is elmehettél volna – legyintett Zsámboky. – Fabulyánál kissé lassan megy az ilyesmi.
Ha tudnád, miket beszél rólad Fabulya – gondolta Turcsányi –, hogy te már legfeljebb csak a nő haját simogatod, ha elkap a „féktelen szenvedély”.
Turcsányi hallgatott, aztán kis idő múlva.
– Csak tudnám, mire kellett a padlópaszta. A padló mindig koszos volt, és mindig tele volt könyvvel. Fabulya a díványon feküdt, akárcsak a régi lakásban, írt vagy olvasott. Eszter a szoba másik végében ült, mint egy idegen. Igen, mint aki éppen csak leült egy pillanatra, hogy aztán már menjen is tovább. Akkor már itt tanított Budán, ezt elintézte Fabulya.
Zsámboky rábólintott.
– Elintézte. Arra mindig vigyázott, hogy a feleségei keressenek. Az első feleségét is bedugta valahová, azt a Cosette-et. Később persze kirúgták a nőt, de az már nem izgatta Fabulyát. Adél, hát az más volt. – Zsámboky kis szünetet tartott, aztán valami olyasfélét dörmögött, hogy senki se hozott annyi pénzt Fabulyának, mint Adél.
– Eszter tanított – folytatta Turcsányi. Hirtelen térdére csapott. – Megvan! Tudom már, ki hívta Nyif-Nyaf hercegnek Fabulyát! Fru!
– Fru?
– A negyedik felesége: Fruska.
Zsámboky egy pillanatra megszédült.
– A negyedik?
– Ha tudnád, milyen bájos lány volt! Szinte még az iskolából vette el. Azért is hívták Fruskának, Frunak. A szülei nem akarták hozzáadni.
– Nem csodálom – bólintott Zsámboky –, azt aztán nem csodálom.
Kicsit arrább húzódott Zsámboky, mint aki ezt már nem is akarja hallani. Nem, nem, hát negyedik felesége nem lesz. Három éppen elég ebben a történetben. Az első is csak úgy egy-két vonással odavetve, de hogy még egy negyedik?!… Micsoda, mit motyog Turcsányi? Hogy Fru egy presszóban könyveket és egy ébresztőórát adott át Fabulyának? Tessék? Miért állt Fabulya egy biedermeier asztal mögött a Szentkirályi utcában? Az is a lányé volt? Aztán később hozták a székeket, a lány meg a bátyja, Fabulya leült az asztal mellé, ott az utcán. – Foglalj helyet, Turcsányi – mutatott a másik székre. – Fru mindjárt fordul egyet. – Fru fordult egyet, és állólámpával tért vissza. – Tudod – mondta Fabulya –, egy-két holmit elhoz hazulról, mégis a gyerekkor emléke. A szülők nincsenek otthon, és Fru meg a bátyja… Mindjárt itt lesz a kocsi. – Körülnézett az utcán, mint a szobájában. – Feketét nem parancsolsz? – Rémült arcot vágott. – Jaj, elromlott a kávéfőzőm! – Turcsányi az állólámpa alatt ült, lábát lelógatta a kocsiútra, és röhögött. Aztán jött a kocsi, és felpakoltak. – Majd látogass meg bennünket! – integetett Fabulya.
Zsámboky majdnem felordított. Elég Fabulya feleségeiből! Különben is még Eszternél tartunk, Eszternél, aki úgy ül Fabulya lakásában, mint egy idegen.
– Mondd – kezdte Zsámboky –, nem jártak fel Eszterhez?
Turcsányi ránézett.
– Kik jártak volna fel?
– Fiúk. Úgy értem, nem volt ilyen körforgás, mint Adélnál?
Turcsányi a vállát vonogatta. Nem, nem tud róla, hogy valakit is látott volna odafent. Eszter járt Bán Tibihez, amikor a fiú feljött Debrecenből. Nem, Tibi se volt fent a lakásban, de a Kovács cukrászdában többször is lehetett őket látni, Esztert, Bán Tibit és Fabulyát. Igen, igen, Fabulyát! Összeültek mind a hárman, hogyan lehetne segíteni Bán Tibin, aki örökké le volt törve. Fabulya be is hozta a Rádióhoz, egy mókust játszott Tibi valami gyerekdarabban, de aztán ivott, nem járt próbákra, és kitették a szűrét. Mindenesetre Fabulya segíteni akart rajta.
– Hogy lehetőleg minél kevesebb könyvébe kerüljön – mondta Zsámboky.
– Aztán Bán Tibi megbolondult. A fejébe vette, hogy Eszter költözzön hozzá.
– De hiszen akkor még Fabulya felesége volt.
– Azt akarta, hogy váljon el! – Turcsányi elhallgatott, aztán mintha megelőzne egy kérdést. – Eszter elájult a boldogságtól, egy pillanatig se akart Fabulyával maradni.
– Fabulya?
– Megpróbált beszélni a fiúval.
Turcsányi a Fabulya sírós hangján:
– Mondd, miért kell hogy Eszter elváljon tőlem, úgyis találkozhattok éppen eleget. Neked is jobb, ha nem lakik nálad, hidd el, megunnád, én nem bánom, ha följár hozzád, de hát azért még csak maradjon az én feleségem.
– Te! – Zsámboky fölemelte a kezét, és Turcsányi elhallgatott. – Csak tudnám, melyik feleségét akarta Fabulya rásózni Pataki Pistára.
– Pataki Pistára?
– Tudod – mesélte Zsámboky –, Pista mindig panaszkodott, mennyi zűrje van a férjekkel, hogy mindig éppen akkor jönnek, amikor nem kéne… már idegbaja van. Fabulya meg félrevonta egy sarokba. Itt… itt, ebben a presszóban!
Szinte hallották Fabulyát.
– Miért? Az én feleségem is van olyan csinos, mint akikhez fölszaladgálsz, és tudod, hogy nálam jól fűtenek, liften mehetsz fel, aztán senki se zavar, mert itt én vagyok a férj, addig majd moziba megyek, azt persze külön megfizeted, meg ha még mondjuk, be kell ülnöm egy cukrászdába, te csak szép nyugodtan… van egy lemezjátszóm, azzal is elszórakozhatsz, csak a könyveket hagyd békén.
Zsámbokyt és Turcsányit rázta a nevetés. Bozsik bácsi is bejött kintről, a fejét csóválta. Zsámboky csuklott és rugdalózott a nevetéstől, Turcsányi fölállt, nekiesett a falnak, aztán kitámolygott.
Amikor Turcsányi visszajött, Zsámboky már nem nevetett.
– Egyszer együtt írtunk hangjátékot az Ifjúsági Rádiónak, mert Fabulya már sírógörcsöt kapott ezektől a hülyeségektől, és én, igen, hát én is úgy éreztem, hogy nem lehet egyedül. De ha együtt dolgoztunk, majd megfulladtunk a nevetéstől.
– Miket írtatok? – kérdezte Turcsányi.
Zsámboky maga elé bámult.
– Bátor és Sanda. Ez volt az egyik darab címe. Két kutya története. Beosztottuk a szerepeket. Én voltam Bátor, Fabulya meg Sanda. Sanda elaludt a nyáj mellett, de Bátor szembeszállt a farkassal. Fabulya ráfeküdt az asztalra, én pedig megugattam a pincért. Az Örök barátokat is együtt írtuk. Tudod, sorozatban ment, elég szép pénzt is hozott Petőfi meg Arany, Patroklosz meg… már nem is tudom, kicsoda. Akkor azt mondta Fabulya, hogy velünk kéne befejezni a sorozatot, hogy a végén mi szólaljunk meg: Fabulya és Zsámboky. Mondjuk el a frászainkat, hogy futkostunk nők után, hogy rohadunk, és hogy azért a mi barátságunk is ér annyit, mint Patrokloszé meg a másiké…
Zsámboky elhallgatott. Megint a terítő rojtjait kezdte befonni, aztán megint csak szétrántotta a csomót.
– Semmit se ér! Semmit, ha egyszer se tudott meghívni, amikor feleségül vette Esztert.
(Elhajított, ázott papírdarabka a konyhaasztalon, még látszik rajta az írás. Fabulya írása: Sanda, Bátor… A többi elúszik egy vizes foltban.)
Turcsányi lehajtotta a fejét, mély bűntudattal motyogta.
– Én is csak egyszer-kétszer voltam náluk. – Aztán, hogy egy kicsit megvigasztalja Zsámbokyt: – Borzasztó rossz házasság volt, sokkal rosszabb, mint Adéllal. Adél mégis szerette, de ez a nő…
– Ez a nő – ismételte Zsámboky. Hirtelen arra gondolt, hogy milyen lehetett Eszter az iskolában. Milyen lehetett, amikor füstszínű arcával ott állt a gyerekek között abban az alvilági zsivajban? És a gyerekek recsegtették-e a padot, papírrepülőket dobáltak feléje? Vagy féltek tőle? Lehet, hogy egyszerre csak félni kezdtek ettől a merev, közönyös arctól? Fabulya mintha beszélt volna erről. Igen, ő is valami ilyesmit mondott, hogy Eszternek félelmetes hatása van. „Tudod, ahogy ránéz valakire.” Fabulya azt is mondta, hogy Zsámboky csináljon Eszterről rádióriportot az iskolások műsorába. Fabulya megadta a címet is. „Egy tanítónő, akit mindenki szeret.” Zsámboky morgott valamit, hogy jó, jó, majd kimegy a magnóval, de aztán valahogy semmi se lett a dologból. Aztán megint csak Turcsányit hallotta, ahogy csobogott, csobogott, mint az emlékek kútja.
– Igen, Eszter hallani se akart róla, hogy Fabulyával maradjon. Öregem, valósággal megveszett, amikor Bán Tibor feleségül akarta venni. Azt se engedte, hogy Fabulya hozzáérjen.
Zsámboky vállat vont.
– Csak azt a Bán Tibit nem értem. Mi ütött belé, hogy egyszerre feleségül akarta venni Esztert?
Turcsányi hátrább húzódott. Olyan képet vágott, mintha most őt is meglepné a dolog.
– Öregem! – Széttárta a karját, és szünetet tartott. – Majdnem kidobta Fabulyát, amikor az egyezkedni akart. Asszony kell, mondta Bán Tibi, aki várjon rám.
Zsámboky a homlokára csapott.
– A tanárnői fizetés! Eszter tanárnői fizetése, az kellett Bán Tibornak!
Turcsányi aztán arról beszélt, hogy megszakadtak a tárgyalások Fabulya és Bán Tibor között. Igen, végül is Fabulya beadta a derekát, nem tehetett mást. És akkor Fabulya (Turcsányi hangja megremegett) még lakást is szerzett nekik, Fabulya, aki – te mondtad, Zsámboky! – valaha még villamospénzt se adott Eszternek. Szobakonyhás lakást, Fabulya, aki – te mondtad, Zsámboky! – még az ennivalót is Eszterrel vetette meg arra a kirándulásra.
Turcsányi arca megkövült a csodálkozástól. Aztán mélyen beszívta a levegőt.
– Milyen nemesen viselkedett Fabulya a válóperben! Először is tudnod kell, Zsámboky, hogy úgy intézték el a dolgot, hogy Fabulya hibájából mondták ki a válást. Hűtlen elhagyás Fabulya részéről! Érted? Fabulya részéről!
Zsámboky, mintha semmit se hallana az egészből. Megrázkódott, mint egy tűzhányó.
– Rám akarta sózni Jimenezt!
Turcsányi elakadt. Turcsányi arca felborult, mint egy tálca, amit alattomosan fellöknek. Szólni se tudott. Valósággal megfélemlítve ült. Persze – gondolta –, már régen erről a Jimenezről lehet szó, csak én nem figyeltem… – Csüggedten hajolt Zsámboky felé.
– Bocsásd meg, kit akart rád sózni?
Zsámboky lángolt. Dühösen lökte magából a szavakat.
– Jimenez költeményeit! Méghozzá angol kiadásban! Hát tudok én angolul?!
Turcsányi végtelen alázattal.
– Nem, kérlek, úgy gondolom, valóban nem tudsz angolul.
– És akkor a Pilvaxban, amikor egy lánnyal ültem, odajön hozzám Fabulya, nem is köszön, be sem mutatkozik a lánynak, csak letesz egy könyvet.
Igen, Fabulya letette a könyvet az asztalra. Olyan mozdulattal, mintha Zsámboky már régen erre várt volna, mintha megbeszélték volna, hogy itt, a Pilvaxban, ebben az időpontban megjelenik Fabulya, és átadja a könyvet.
Zsámboky hol a könyvet nézte, hol Fabulyát.
– Elhoztam – mondta Fabulya.
– De hát… – Zsámboky belelapozott a könyvbe.
Mire Fabulya szemrehányással:
– Azt mondtad, szereted Jimenez verseit.
Zsámboky nem is tudta, mit szóljon. A könyvet lapozgatta.
– Angol kiadás – mondta Fabulya.
Zsámboky valahonnan az asztal alól.
– De hát én nem tudok angolul.
Fabulya felragyogott.
– Nem baj! Majd összeülsz valakivel, aki tud.
A lányra nézett, mintha annak kéne összeülni Zsámbokyval, hogy Jimenezt angol kiadásban… Egyáltalán, mintha most már Zsámboky és a lány egyebet se csinálnának, mint Jimenezt angol kiadásban.
Zsámboky reszketett a dühtől, ahogy most eszébe jutott ez a jelenet.
– Miért kell nekem összeülni valakivel, hogy Jimenezt angol kiadásban olvassam?! Miért?
Turcsányi próbálta csillapítani, valóban, ő is úgy gondolja, teljesen fölösleges, hogy Jimenezt ilyen módon…
Zsámbokyt nem lehetett megállítani. – Hülyének tart… Nyilvánvalóan hülyének, állatnak! Meg merte volna tenni különben? Meg merte volna tenni valaki mással? Dehogy! Csakis velem! – A barátjával. De nem ülök össze senkivel! Senkivel!…
Zsámboky még fújt egyet, de már csak legyintett. Többször is legyintett.
Turcsányi is hallgatott. Nem merte folytatni Fabulya válóperét. Széttép – gondolta –, széttép, ha elmondom, milyen rendesen viselkedett Fabulya.
Turcsányi váratlanul beleütközött Zsámboky tekintetébe. Valahonnan nagyon messziről nézett rá Zsámboky, talán egy erdő mélyéről. Az arca is olyan gyötrelmes volt, mintha összevagdosták volna az ágak.
– Mi volt a tárgyaláson? – kérdezte Zsámboky tompa, színtelen hangon.
Turcsányi gyanakodva pislogott. Mit akar ezzel? Megint valami beugratás? Egy-két mondat után lecsap rám, egy-két mondat után megint eszébe jut, hogy Fabulya ezelőtt tíz évvel el akart neki adni egy ócska borotvapengét, vagy tudom is én…
Turcsányi kifeszítette a derekát. Valami dac támadt fel benne, esztelen szembeszegülés. Úgy kapta el, mint a szédület. Lehunyta a szemét, és tisztán, jól érthetően ezt mondta:
– Százötven forint segélyt hajtott ki. (Szünet.) Nekem. (Szünet.) Amikor egyszer kórházban feküdtem. Ő maga hozta be a pénzt, és letette az éjjeliszekrényre. (Nagy-nagy szünet, majd egy sóhajban felröppent a név.) Fabulya.
Turcsányi még mindig nem nézett fel. Várt. Talán arra, hogy Zsámboky ráborítja az asztalt.
Semmi ilyesmi nem történt. Zsámboky csupán annyit mondott:
– Fabulya rengeteget jár kórházakba. Szereti látni a roncsokat. – És mert Turcsányi arca rángatózni kezdett, gyöngéden még hozzátette. – Az neki mindent megér.
Turcsányi arcán megindult a hullámzás. – Hát ezért – dadogta –, hát ezért kellett hatszor is elmondanom a betegségemet?
Zsámboky vállat vont, és újra megkérdezte: – Mi történt a tárgyaláson?
De Turcsányi még nem tért magához. Olyasmit motyogott, hogy Fabulya órákig ott ült a kórházi ágynál, és még a többiek betegségét is elmondatta vele. (Az a sárga csont, ott a sarokban, meddig húzza?)
Zsámboky türelmetlenné vált. Gyerünk már azzal a tárgyalással! Ha egyáltalán valaha is kezdeni akarok valamit ezzel a történettel, a válóperi tárgyalást be kell vennem. – Majd azt gondolta: – Mindenekelőtt rendet kell teremtenem ebben a bozótban, tudnom kell, kinek mi a szerepe Fabulya mellett, kit hova tegyek.
Turcsányi végül is kibökte.
– Hát elváltak.
Zsámboky majd felrobbant. Ennyi az egész! Tessék – és most kezdjek vele valamit! Talán írjam oda a történet végére. – Hát elváltak.
– De hogy váltak el? De milyen volt a tárgyalás? Ha lennél szíves…
Turcsányi belebámult a levegőbe. Milyen is volt az a tárgyalás?
– Böske egy sortnadrágot mutogatott mindenkinek.
– Böske?
– Ő volt Eszter tanúja – bólintott Turcsányi. – Éppen akkor vett egy sortnadrágot, és a tárgyalás előtt azt mutogatta. Olyan cippes sortnadrág volt, fel lehetett húzni, meg le lehetett húzni, egy mozdulat – mutatta is –, fel-le!
Úgy látszott, végképp belegabalyodik a sortnadrágba, de Zsámboky félbeszakította.
– És Bán Tibor?
– Félrehúzódott az előcsarnokban, mintha nem is tartozna a többiekhez. Amikor Eszter hozzá akart bújni, eltolta magától. „Még nem vagy az én asszonyom.”
– Fabulya? Hallotta, amikor Bán Tibor ezt mondta?
– Nápolyit evett stanicliből, és röhögött, de én láttam, hogy reszket az arca. – Turcsányi megint olyan „drámai” arcot vágott. – Öregem, én láttam, hogy Fabulyának már nem sok kell ahhoz, hogy… Félre is húzta Esztert, valamit pusmogtak, de Eszter csak a fejét rázta, még a nápolyiból se vett.
Bán Tibor, Fabulya, Eszter… Valahogy úgy voltak Zsámboky előtt, mint a panoptikumfigurák. Mereven, mozdulatlanul. Egyik se akart életre kelni. Még az a kép se jelent meg előtte, ahogy Fabulya le-föl sétál Eszterrel, még egyszer megpróbálja visszatartani, és közben a nápolyis zacskót nyomkodja az orra alá.
Fullasztó szárazságot érzett Zsámboky. Tekintete megint az előtte heverő papírlapra tévedt. – Jó reggelt, gyerekek! – Azt nézte, és már alig hallotta Turcsányit, aki közben már a tárgyalásról beszélt.
– Fabulya úgy állt a bíró előtt, mint egy megszeppent diák – mondta Turcsányi.
Zsámboky fölcsillant. – Hogy mondtad? Mint egy megszeppent diák? – Ez jó – gondolta –, ezt fel lehet használni.
De Fabulya egyedül állt az egész teremben. Zsámboky nem tudta mellé képzelni a bírót, Esztert és a tanúkat. Fabulya egyedül állt, mint egy megszeppent diák.
– Igen, igen, megrótták Fabulyát, hogy ilyen ártatlan kis teremtést, mint Eszter, megcsalt – folytatta Turcsányi. – Aztán, amikor kimondták a válást, a bíró Fabulya nehéz anyagi körülményeire és magas intelligenciájára hivatkozott. Talán hatszáz froncsiba került a válóper Fabulyának, de azt is részletekben fizethette. A végén az egész társaság bevonult egy cukrászdába.
A cukrászda…
Zsámboky megpróbálta betuszkolni Fabulyáékat a cukrászdába. Ahogy nagyokat nevetve beülnek egy páholyba, ahogy Fabulya még utoljára franciakrémest rendel Eszternek. Böske beszél, beszél, kötelességének érzi, hogy szóval tartsa a társaságot. Bán Tibor fél rumot iszik, cigarettázik, és olykor Turcsányinak mond valamit, akivel „még Kispestről ismerik egymást”. A színházról beszél, hogy végre szerződést kapott, „elindult”.
A kép remegni kezdett, az arcok szétfoszlottak, és a kis társaság eltűnt Zsámboky elől. Csak egyvalaki ült a páholy mélyébe húzódva. Ült a páholyban, és Zsámboky nem tudta elűzni. De hogy került ide, mit keres itt Fabulya első felesége? Mert ő volt itt, Cosette (Yvette? Nanette?), soványan, esőköpenyben. Kifeszítette tenyerét az asztal lapján, és azt mondta:
– Tiszta voltam, amikor lefeküdtem a nászéjszakán, amikor felkeltem mellőle, piszkos voltam.
Zsámboky, egyszer, talán a Károlyi-kertben, a nő mögé került, és a nyakát nézte. Cosette (Yvette?) hirtelen megfordult, és ezt vágta az arcába, ezt, amit most ebben az elhagyott cukrászdában.
– Én nem tudtam, hova hoz, milyen koszfészekbe, miféle emberek közé. – A nő egy pillanatra le nem vette tekintetét Zsámbokyról. – Én nem tudtam, hogy így rám ragad mindez…
– Az istenért, menjen innen! – akarta mondani Zsámboky.
– Maguk tudták, mit akar velem tenni. – A nő el nem fordította volna az arcát. – Tudták, mit készít elő azon a válóperen, és hogy én soha, soha meg nem csaltam… és nem szóltak, egyikük se szólt.
A nő végre eltűnt, de vele együtt eltűnt a cukrászda is.
A presszóasztal volt Zsámboky előtt a papírlappal. „Jó reggelt, gyerekek!”
– Amikor hazamentem – mesélte Turcsányi –, anyám azt mondta, valaki vár. Éppen nagymosás volt, és a konyhában, a kifeszített ruhaszárító kötél alatt ült Fabulya, lekváros kenyeret evett egy hokedlin, két összecsavart ingujj között. Felállt, az összekötözött ingek és gatyák között, és felém intett a lekváros kenyérrel. „Tudod, édesanyádnak is mondtam, hogy az ember nem élhet így egyedül, és Eszter után nagyobb lakás is maradt, bár az jó, ha az ember a maga ura, de mit csinálok, ha egy foghúzás után éjjel fölszakad a seb, és vérezni kezd, tessék mondani, néni kérem, ugye azt mégse lehet, akkor már mégis jobb, ha van valaki az ember mellett, és tessék mondani, egy kis tészta nem maradt tegnapról?”
Zsámboky ujjával a homlokát nyomkodta. Azt hitte, megőrült. Mi ez? Miről beszél Turcsányi? Fabulya újabb házasságáról? Hányadikról? Elég! Elég legyen már ebből!
A világ elpusztult, atomjaira hullott, de egy szárítókötél alatt ott áll Fabulya, és mondja, mondja a magáét.
– Nem érdekel, Turcsányi! – Zsámboky válla megrázkódott.
Turcsányi hátrakapta a fejét, Zsámbokyra nézett, és megkérdezte:
– Mi bajod van?
Zsámboky előregörnyedt, és megismételte:
– Nem érdekel az egész.
Érezte, oly tisztán és világosan érezte ebben a pillanatban, hogy soha nem tudja ő ezt megírni. Se Fabulyát, se a feleségeit, se ezt a barátságot vagy mi a csudát. Két mondat után elhal az egész, nemhogy még „kibontaná az anyagot”. Gyávaság fogta el már az írás gondolatára. Valami olyan rettenetesen megalázó érzés, mint amikor tériszonya volt, és nem mert átmenni az utca egyik oldaláról a másikra. Mióta nem írt semmit? Hány éve?
– Jó reggelt, gyerekek!
– Mit mondasz? – kérdezte Turcsányi.
Zsámboky nem felelt, fel se nézett. Előregörnyedve hintázott a székével. Abbahagyta a hintázást, fölemelte a ceruzát, és belepiszkált a kéziratba. Aztán megállt a keze, ő meg csak bámult a papírra, mint aki többé már föl se akar nézni. Várt valamire, talán egy moccanásra, hogy Turcsányi mégiscsak föláll, és elmegy. Az ördögbe is, miért nem hagyják egyedül?! – Egyáltalán, mintha Turcsányi tanúja lett volna egy kellemetlen, megalázó jelenetnek. – Menjen, és hagyja, hogy behúzódjon ebbe a sarokba, hogy lassan beszője a pókháló, és aztán már semmit se kelljen csinálnia, mint gubbasztani a sötétben.
Megint elfogta az a megvert érzés. Legszívesebben az asztalhoz dűtötte volna a homlokát. – Hagyjatok! Hagyjatok!
Reccsenés, de ez nem Turcsányi volt. Inkább még egy harmadik széket lódítottak az asztalhoz.
– Mi van?
Zsámboky fölemelte az arcát. Fabulya ült előtte ballonban, kalapban, mintha valahonnan az asztal mellől gőzölgött volna fel. Maga elé húzta a kéziratot. – Jó reggelt, gyerekek! – Elfintorította az arcát. Többet nem szólt, csak megint olyan pofákat vágott, mintha teleszívta volna vízzel az arcát. Hol a jobb, hol a bal képe dudorodott ki, odatette az ujját, és a buborék szétpattant.
Még csak ez kellett – gondolta Zsámboky. – Talán legjobb, ha fölállok, és megyek. Hogy most még ezt az alakot nézzem?… nem, nem!
Nem állt fel. Maradt, mert ezt az alakot kellett hogy nézze.
Fabulya lehajolt, féloldalasan az asztal alá bukott. Aztán, amikor újra felmerült, egy pici kis gömböt tartott a szájában, azt felfújta, fújta egyre nagyobbra. Közben hol Zsámbokyra, hol Turcsányira sandított. Olykor hátrafordult, odabólintott valakinek, szájában a hólyaggal.
Turcsányi előrehajolt. Széles vigyor húzódott végig a képén, ahogy megkérdezte:
– Mi az ördögöt talált ki már megint?
– Mi a fene ez? – kérdezte mogorván Zsámboky. Van kedve hülyéskedni! – gondolta. Ahogy nézte Fabulyát, el se tudta képzelni, hogy felesége van, otthona. Olyan volt, mintha tíz évvel ezelőtt rohant volna be Fabulya a Károlyi-kertből, hogy egy pillanat alatt fölborítsa az egész presszót.
Fabulya fújta, fújta a gömböt, valóságos kis léghajó emelkedett fel.
Turcsányit rázta a röhögés. Többen is feléjük fordultak.
Fabulya elkapta a száját a léggömbről, lassan kiengedte belőle a levegőt. Furcsa színe volt, tulajdonképpen nem is volt színe, és az egész olyan, olyan…
– Nahát – mondta egy nő.
Zsámboky újra megkérdezte: – Mi a fene ez? – El nem tudott volna mozdulni. Csak ült, és várta, mit csinál Fabulya.
Fabulya az üres hólyagot lengette.
– Lufi. – Ravaszkásan hunyorított egyet. – Tudod, Amerikából küldték valakinek. Ott ezt használják. – Megint elkezdte fújni.
– Nekem hoztad? – Bozsik állt mögöttük, szétvetett lábbal és zsebre tett kézzel.
Fabulya fújta a lufit, és a fejét ingatta. Kételkedve ingatta a fejét, mint aki nem nagyon bízik benne, hogy Bozsik bácsinak erre még szüksége lehet.
Fabulya vékony kis szalagot halászott elő a zsebéből, két gyors mozdulattal bekötötte a léggömb nyílását.
– Nna! – A hólyag nekiütődött Zsámboky arcának. Zsámboky roppant ingerülten nézett Fabulyára, de aztán mit tehetett! – visszapofozta a lufit.
– Ne hülyéskedjetek – mondta Bozsik. De akkor már az ő arcába szállt a léggömb.
– Lufi – mondta Fabulya –, kedves kis lufi.
Bent volt a kövér Berta, a hintalófenekű Juci, Jani, a pincér is átszaladt az étteremből, itt állt a kopasz Lukács, a borbély, Weigl bácsi is előkerült, a házmester.
– Hű! – Weigl bácsi csak ennyit tudott mondani.
Fabulya fölállt, s keze fején táncoltatta a léggömböt. Léggömb volt, lufi, csak kicsit furcsa a formája.
Állt a másik kettő is. Turcsányi meg Zsámboky, mint két kézilabdacsatár, akik leadást várnak.
Zsámboky meglehetősen buta képet vágott. Nézte a két előrenyújtott kezét, mint két idegen kezet. Egyáltalán, mintha a teste elszakadt volna tőle. Mi ez az egész? Az előbb még föl se akart nézni a kéziratból, úgy érezte, többé meg se tud mozdulni, és most labdázik ezzel a… De hát miért?
Nem sokáig gondolkozhatott, a labda az arcába repült.
– Leadás! – mondta Turcsányi, és Zsámboky továbbjátszott Turcsányinak.
– Passz! – mondta Bozsik, és Turcsányi Bozsikhoz passzolt. Csak éppen rosszul, mert a lufi Weiglhöz repült, és most már ketten kapkodtak felé a levegőben ugrálva, Bozsik és Weigl. Közben prüszköltek a nevetéstől.
– Ez a labda!
– Dobd már!
– Hallatlan – mondta valaki a sarokból. – Ez mégiscsak felháborító.
– Vonuljon kolostorba! – Bozsiknak végre sikerült Weigl elől elpofozni a labdát.
Fabulya belenyúlt a levegőbe, és már az ujjain táncolt a léggömb. Fabulya a léggömböt táncoltatva lassan kifelé lebegett. Zsámboky magára kapta a kabátját, és megindult Fabulya után. Az csak természetes, hogy Turcsányi se maradhatott le. Egy darabig a többiek is velük tartottak. Bozsik, Weigl, Lukács és Jani. A kis utcában a Károlyi-kert felé még Lukács kopasz fején volt a lufi, de mire kiértek a kertbe, már csak hárman voltak: Fabulya, Turcsányi és Zsámboky.
Fabulya átrepült a sétányon a gömbjével, egy nevelőnő és egy gyerekkocsi fölött, aztán megállt a fák között, és magasra tartotta a lufit.
A nap átsütött a leveleken, és igazán várható volt, hogy Fabulya elszáll a labdával.
Zsámboky egy padnál állt, és nézte.
Ki ez? Tündér? Uzsorás? Varázsló, aki ebben a gömbben utazik utcák és városok fölött? Mindegy, menni kell vele, mint azon a régi szilveszteréjszakán.
Fabulya még mindig úgy állt, magasra tartott kezében a lufival. Kinek dobja? Turcsányinak? Zsámbokynak?
Zsámboky végre megelégelte, és azt mondta:
– Na mi lesz!?
Fabulya feléje lendült, de valahogy a hóna alatt Turcsányinak dobta a lufit, Zsámboky meg az üres levegő után kapkodott. Aztán mégiscsak Zsámbokyhoz került a labda, aztán megint Turcsányihoz, Fabulyához. Emberek, padok, gyerekkocsik fölött dobálták egymásnak, ahogy kitáncoltak a kertből.
Zsámboky a kert végében még egyszer felemelte a kezét.
– Ide! No mi lesz?
A léggömb remegve, imbolyogva felszállt, és ők hárman egymás körül keringve eltűntek a sarkon.