Vera mamája

Egy pillanatra még látta azt a csodálkozó arcot. A valószerűtlenül összehúzódó, majd kitáguló szemet, egy foltot a homlokból. Aztán mindez megperdült az utcával együtt, és akkor már futott. Kiáltást hallott, vagy inkább egy rikoltást, de már messziről. Arcokat lőttek fel előtte, vigyorgó, csodálkozó, döbbent arcokat! Valaki a falhoz húzódott, úgy nézte. Emeleti erkély ringott előtte, mintha le akarna ereszkedni, de aztán eltűnt.

Futott. Egy pillanat – és végigvágódik a járdán. Szinte érezte a járdát.

– Csókolom! – Ez megint egy vigyorgó arc, ahogy megemeli a kalapját.

A térde remegett, előrecsúszott. A térde fogja először cserbenhagyni. Aztán nem gondolt semmire, csak futott.

Végre megállt egy átjáróházban. Zihált, alig kapott levegőt. Az agyában csattogott ez az egész vágtatás.

Valaki megérintette a karját.

– Asszonyom, a táska.

A táska nyitva. Egy riadt mozdulattal becsukta.

Bent állt a kapualjban, borús, homályos üvegek között. Kirakat lehetett, csak aztán kiszedtek belőle mindent. Nem maradt más, csak ezek az üveglapok.

Beljebb az udvar, az átjáróház udvara. Elindult, talán hogy kijusson a másik utcára. De aztán megint csak visszament az üveglapokhoz.

Megint előtte volt az arc. Simanek Sacy arca, ahogy csodálkozva néz. Mereven és csodálkozva.

Simanek Sacy…

Elindult az udvar felé. Boltok, mindenféle kis boltok. Órás, köszörűs, szemfelszedő.

Mindig csak úgy összefut ezzel a Simanek Sacyval. Mindig kérdez a Simanek Sacy.

– Dezső? Hogy van Dezső? – És csak néz, azzal a merev, csodálkozó arcával. – Már nincs semmi baj a szívével?

Kis kút az udvar mögött. Miféle utca lehet, azzal a kis kúttal? Vagy inkább tér?

Közben valósággal hallotta Simanek Sacyt.

– És Vera? Régebben még összefutottunk egyszer-kétszer. Érdekes, mindig az iskola előtt. Valahogy éppen akkor mentem arra, amikor kijöttek. Hová is járt? A Varga Katába?

Aztán Vera mamája még azt is megmondta, hogy Vera a dekorációba került. Azt is, hogy aztán… De akkor egyszerre elhallgatott. Simanek Sacy közelebb hajolt, olyan furcsa érdeklődéssel. Egy darabig csak hallgatott, majd nagyon csöndesen.

– Már régen meg akartam kérdezni, miért küldtétek ti Verát ebédért?

– Verát? Ebédért?

– Ne haragudj, de többször is találkoztam vele, ahogy ment azokkal a lábasokkal, ahogy vitte az éthordót.

Az anya szólni se tudott. Állt ott az utcán, és semmit se értett az egészből. Vera meg éthordó…

– Tudod, Jákitelepen. Tíz vagy tizenöt éve… talán már több is. Akkor még élt Endre, és az a kis nyaralónk is megvolt. Ti meg talán valami beutalással… nem, nem beutalás.

– Egy rokon – mondta Vera mamája. És akkor már előtte volt az a nyár. Ahogy Vera ott állt mellette, a hátát dörzsölte, a lehámlott bőrdarabkákat. Ő pedig összerakta a lábasokat.

– Hosszú út volt – folytatta Simanek Sacy –, jó hosszú út volt, messze az üdülők mögött, még valami dombon is át kellett menni.

– Dombon?

– Vagy legalábbis olyan buckákon. Emlékszem, egyszer Endrével jöttünk a strandról, Vera meg felbukkant azzal az éthordóval. Várj csak, valami református étkezde volt, Vera legalábbis azt mondta. Meg hogy az apja, mármint Dezső, ismert ott valakit, abban a református étkezdében… és olcsó, mindenesetre olcsó.

– Olcsó – bólintott Vera mamája. Fürdés után készítette el az éthordót. Vera félig elfordult, és csak dörzsölte, gyúrta a vállát. Aztán fogta az éthordót, aztán…

– De hát Dezső nem is református!

Ez volt az a pillanat, amikor Vera mamája megfordult, és futni kezdett. Táskáját magához szorítva rohant, hogy ne kelljen hallania azt a hangot.

Kis boltok az udvarban. Órás, köszörűs, szemfelszedő. Ott a sarokban egy fodrász. Az órásnál valaki bent áll, zsebre tett kézzel magyaráz.

Miféle dombon kellett átmennie Verának?

Az éthordó a konyhaasztalon. Vera mereven előrehajolt, és a térdét dörzsölte. Mindig dörzsölt, gyúrt valamit. A térdét, a hátát, a vállát. Magára kapott egy könnyű kis ruhát. Egy olyan kifakult nyári ruhát, és már indult.

Dombok? Miféle dombok?

Vera kilépett a kertbe az éthordóval. Kis út a villák között. A kertekből kilógtak a faágak, árnyékot adtak. Elmaradtak a kertek, elmaradtak a fák.

Az anya, ahogy utánanézett, még láthatta. Ahogy úgy utánanézett.

Verát egyszer elkapta a napfény. Az a nyers, kegyetlen napfény. Egy pillanatra megállt, mint aki lépni se tud. Aztán mégiscsak elindult. Kis sapkája, kis fehér vászonsapkája, oldalt feltűrve. Az a könnyű kis blúz is véd valamit… hát igen, ott a nyaknál mindig lecsúszik. A nyaka, a karja, a lába. Valósággal záporozott rá a nap.

Mindjárt eléri azt a kis hidat. Átmegy a hídon, majd hirtelen eltűnik. Úgy tűnik el a túlsó oldalon, mint egy alattomos süllyesztőben. De addig még látja azt a fehér sapkás alakot, ahogy az éthordót lógázza.

Öt óra múlt tíz perccel. Régimódi, fekete számok a fehér óralapon. Valamikor egy konyhában lehetett, aztán idehozták javítani.

Odabent a sötét boltban valaki előrejött. Fehér sörényes, ráncos arcú férfi nézett Vera mamájára, időtlen kíváncsisággal.

Vera mamája arrébb lépett egy másik bolt felé. Majd megint a kapualj, az üveglapokkal.

Ami a híd után jött, az volt az igazi. Az út, a lehúzott redőnyű üzletek között. Talán csak az üresen tátongó cukrászda volt nyitva. Meg a szálloda vendéglője. Az üzletek bezártak ebben az átkozott hőségben.

Vera mamája is visszahúzódott a szobába. Az apa odabent feküdt. Nem is feküdt, inkább csak úgy eldőlt a sezlonon. Fölnézett, kábult tekintettel. Az anya meg tudta, hogy Vera most éri el azokat a buckákat. Most kel át a buckákon.

Arcok merültek fel a kirakat üveglapjai között. Elcsúszott, ferde arcok.

Vera mamája kint állt az utcán, belebámult az utcába. Megint csak az apa volt előtte, ahogy ott hever a lesötétített szobában. Úgy hevert, eldőlve, mint egy feldöntött bútordarab.

Vera mamája elindult. Buszra akart szállni, de mégis inkább gyalog. Senki se volt otthon. A ház előtt még úgy érezte, hogy talán Simanek Sacy sétál a gangon. Le-föl sétál és vár.

Senki se volt a gangon.

A lakás is üres, azokkal a reménytelenül becsukott ajtókkal. Egyedül a konyhaajtó nyitva. Bement, leült egy székre, felnézett az emeletekre.

De hát ez csak egy nyár volt ott Jákitelepen. Egyetlenegy nyár. Legfeljebb kettő. Ötvenben meg ötvenegyben. Dezső nem kapott üzemi beutalást. Valamiképpen mindig kihagyták, és hát nyaralni csak kellett. Már Vera miatt is. Dezső előhalászta azokat a rokonokat, Aranka nénit meg Ede bácsit. Előbb levelezett velük, aztán leugrottak hétvégén. Aztán… hát nem volt sok örömük. Az utak koszosak, de olyan kérkedően koszosak. Elszórt dinnyehéjak, ételmaradékok. És mennyit kellett gyalogolni, amíg elérték a Balatont! Amíg egyáltalán vizet láttak. Akadt egy hely, ahol nem kellett fizetni. Egy olyan ingyenes strand. Roskatag fabódé a kavicsos, homokos parton. Talán egy szétzüllött kabinsor maradványa. Vera vetkőzött elsőnek. Mindig Vera vetkőzött elsőnek. Már bent volt a vízben, amikor Dezső még a bódéban rángatta a nadrágját, lehetetlenül bele tudott bonyolódni a nadrágjába.

Dezső most Pécsett van, azokkal a külkereskedelmiekkel.

– Elvetettük a fekete koporsó gondolatát. – Tegnap este csak erről beszélt. – A fekete koporsó teljesen korszerűtlen. – Várt egy kicsit, majd hozzátette: – Ma már.

A lakásban járkált. A szobából indult, majd végig az előszobán, végül a konyhában kötött ki.

– Belénk rögződött, hogy a fekete a gyász színe. Nevetséges. Ezt többféle színnel is ki lehet fejezni. Egyelőre be kell érnünk a lilával, a vajszínűvel meg a zölddel. Mondom, egyelőre.

Úgy beszélt, mint azok a fiúk, akik valaha itt ültek. Csakhogy akkor filmekről volt szó. Filmekről, könyvekről, színdarabokról.

– Az is kétségtelen – mondta Dezső –, hogy egyelőre csak a külföldiekre gondolhatunk. Úgy értem, hogy azokra a honfitársainkra, akik külföldről térnek haza… hazai földbe.

Közben várta, hogy a felesége mondjon valamit. De az csak hallgatott.

Akárcsak ebben az üres lakásban. Az ajtók végig becsukva. Az ajtók mögött talán koporsók: lila, vajszínű, zöld koporsók.

Kint vacsorázott a konyhában.

Körözöttes kenyérrel a kezében, benézett a szobába. Felgyújtotta a villanyt, leoltotta. Majd megint felcsavarta. Felemelte a díványról azokat a szétszórt papírlapokat. Néhány papírlap, ceruzaírással. Olyan levélforma.

Kedves Zoli!

De ki írta a kedves Zolinak? Nincs aláírás. Talán Vera helyett? Egyáltalán, honnan kerülnek elő ezek a lapok? Mindig előkeveredik valami cetli, kitépett füzetlap, bejegyzés, üzenet, firkálás.

Vera mamája leült a dívány szélére, olvasni kezdte:

Kedves Zoli! Én nemigen tudok ma írni, mert vérengző feleltetés van matekból. Ami a matektanárnőt illeti, Múmiának meg Műemléknek hívjuk. Úgy is néz ki. Szóval, te nem vagy suttyó, és nem hordasz trapézbugyit? Ez fölöttébb dicsérendő. Szegény mamád, ha meglát az új nadrágban, biztos eldobja magát. Az egzisztencializmus kedvenc témám, de nem vagyok avantgardista. Az hülyeség. Na de hagyjuk a művészettörténeti értekezést, mert Műemlék folyton idestírel.

Műemlék talán oda is mehetett a padhoz, mert a levél abbamaradt. Vera éppen csak eldughatta valahova. De hát ezt nem Vera írta. Veráék nem Műemléknek hívták a matektanárnőt. Hogy is hívták?

Valamelyik barátnője írta. De hát hogy került hozzá? És miért nem adta oda annak a fiúnak? A Zolinak?

Verának is volt egy Zolija. Egy Zolikája. Mindig vele vetette meg a mozijegyet. Aztán valami történt Zolikával. Megverték, de nagyon csúnyán.

Ernyei Magda írhatta ezt a levelet. Egzisztencializmus meg avantgardizmus. Ez csakis Ernyei Magda lehetett. Vera is sokat beszélt ilyesmiről. A fiúk, akik idejártak.

Kit ismert Dezső abban a református étkezdében?

Az biztos, hogy először mind a hárman elmentek az étkezdébe. Azazhogy ők ketten Verával csak elkísérték Dezsőt.

– Megtudtam, hogy egy barátom vezeti ezt az egészet. Még a kollégiumból ismerem. Ti csak várjatok meg.

Kedélytelen, szürke épület, fekete rácsokkal. Valahogy még a kertet is sikerült teljesen sivárrá varázsolni azokkal az összenyomott virágágyakkal. Vera ásított, és felkapaszkodott a kerítés rácsára. Aztán Dezső kilépett a kapun. Meglehetősen mogorva volt a hangja.

– Vera holnap már eljöhet az ebédért. – Vera meg mintha nem is akart volna lemászni a rácsról.

Egy szót sem szóltak visszafelé. Valahogy olyan levertek voltak mind a hárman. Csak akkor csillant fel Vera papája, amikor egy kis kerti vendéglőhöz értek.

– Azért ma még itt ebédelünk?

Vera az apja nyakába ugrott, és aztán bevonultak.

Egy fa alatt volt az asztaluk. Tyúkok kapirgáltak a fűben. Az egyik odajött Verához, ismerősen nyújtogatta a nyakát. Egy öreg pincér is odajött, Vera elé tette az étlapot.

– Parancsoljon, kisasszony! – A végén az öreg kikísérte őket. – Legyen szerencsém máskor is, kisasszony. – Ők nevettek, és még az útról is integettek.

Sacy is ott nyaralt akkor az Endréjével? Érdekes, alig találkoztak. Ezek, úgy látszik, csak Verával találkoztak, amikor…

A lábasokat össze kellett szedni. Igazán nem hoztak le ilyesmit Pestről. Végül is azoktól a rokonoktól kaptak, meg egy szomszédtól.

– Szép kis összeállítás – bólintott Vera. – Ezzel aztán elindulhatok. – Vera papája ordított, pofonokkal fenyegetőzött, de közben nem mert Verára nézni. Vera mamája meg összerakta a lábasokat.

– De aztán cukrászdába mentünk!

Ezt mintha Simanek Sacynak mondta volna.

– Cukrászdába vittük Verát.

Szinte látta, ahogy Simanek Sacy gúnyosan rábólint.

– Cukrászdába! És aztán?…

– Fagylaltot kapott. Mi meg ketten ittunk egy szimplát Dezsővel.

A karját dörzsölgette, ahogy belekiáltott a szobába.

– Ketten – egy rohadt szimplát!

Felcsapta a rekamié fedelét, kezdte kihajigálni az ágyneműt.

Simanek Sacy ott állt mögötte. Igen, valósággal érezte, ahogy Simanek Sacy ott áll. Előrehajol, mintha meg akarná érinteni a vállát. Közben szinte hallotta a sértődött hangot.

– Faképnél hagytál az utcán… egy régi barátnőt.

Vera mamája lefeküdt.

Olvasni próbált, de néhány oldal után eloltotta a villanyt. Simanek Sacy meg a széken üldögélt. Egy mozdulattal odahúzta a széket az ágyhoz. Maga elé meredt a sötétben. Felállt, nesztelen léptekkel járkált. Az ablakhoz ment, kinézett az utcára.

Vera mamája feléje akarta fordítani a fejét, de úgy elzsibbadt.

Sacy otthagyta az ablakot, bement Vera szobájába. Aztán megint elsuhant az ágy mellett.

Az anya rá akart kiáltani. Kínlódva oldalt fordult, de akkor belezuhant a párnába. Még hallotta, hogy Sacy az előszobában mászkál, nyitja és csukja az ajtókat, nyitja és csukja. Aztán egyszerre csönd.

Hárman álltak a parton. Vera papája, Vera mamája és Vera. Szél fújt. Fülledt, lassú szél. A fabódé a parton, Vera papája a bódéra mutatott.

– Menj be, Vera, és siess, mi is szeretnénk fürödni.

Homokos part. Kedvetlen, szürke, homokos part.

– Siess, Vera! – hallatszott az apja hangja.

Vera megkerülte a bódét. Egyenesen a Balaton felé futott.

– Hová küldtétek? – hallatszott messziről egy hang.

– Ugyan, Sacy! – Anya hátra akart fordulni, de meg se tudott mozdulni. Nézte, ahogy Vera fut a víz felé.

Apa pedig egyre csak azt ismételgette:

– Siess, Vera, siess!

A víz lassan fodrozódni kezdett, majd egy tömegben felemelkedett. Fújt a szél, az a lassú szél, és hordta, hordta a homokot. Hegy volt a víz helyén. Borúsan csillogó hegy. A szél kavarta a homokot. Vera pedig most már a hegy felé ment. Hirtelen eltűnt.

– Mi lesz már?!

Ez Vera papája volt. Lefeküdt a földre, két könyökét belefúrta a homokba. És közben, valami gyerekes makacssággal:

– Meddig várjak még?!

Az anya a hegyet nézte. Tudta, hogy Vera most valahonnan a másik oldal felől jön.

A hegy füstölgött a szélben.

Feltűnt egy parányi pont. Vera állt a hegy tetején, félrecsúszott, fehér vászonsapkában. Füstölőt lóbált a kezében.

Az anya felkiáltott.

Csörömpölni kezdett körülötte a sötétség. Egy darabig mozdulatlanul feküdt. A telefon felé nyúlt, de valami dobozfélébe ütődött a keze. Dobozok zuhantak, egymást elsodorva.

Kiugrott az ágyból, de eléje lépett az állólámpa. Poharak koccantak egymáshoz, megcsúszott egy könyvállvány. Könyvet rugdalva jutott el a telefonasztalkához.

– Mannheim jelentkezik! – tört rá egy sértődött hang. Mindjárt magára is hagyta, recsegések, kattogások között.

Az utcáról felhallatszott a troli ajtajának csapódása. Elnyújtott kiáltás.

Egy mozdulatot tett a lábával, megint beleütközött a könyvbe.

A kagylóban búgás váltotta fel a recsegést. Mélytengeri búgás. Félénken hallózni kezdett. Szaggatott morzejelek verődtek át a búgáson. Hirtelen megszakadtak a jelzések. Nevetésféle hallatszott. Talán többen állnak az asztal körül, pohárral a kezükben, és belenevetnek a kagylóba.

Mannheim? Vera Hans Jürgennel átment Mannheimba? Egy olyan kis kirándulást tettek?

Most meg egy dal foszlánya: Föltettek egy lemezt, Vera föltett neki egy lemezt. Mindjárt ő is megszólal. Előbb még odaküldi Hans Jürgent vagy valaki mást a társaságból.

Csönd lett. Majd mintha valaki egy dobozban kapirgálna a körme hegyével.

Poros női hang. Veszekszik valakivel. Vera veszekszik valakivel, vagy csak magyaráz. Talán Hans Jürgen nem akar odamenni a telefonhoz. Hans Jürgen azt akarja, hogy előbb Vera beszéljen. Biztosan meg akarják tréfálni. Kieszeltek valami tréfát. Esetleg Vera elváltoztatja a hangját.

Az ajtó felé hátrált a kagylóval.

– Vera! – mondta alig hallhatóan. Várt egy kicsit, majd újra: – Vera!

A suttogó hangok elakadtak. Most megint mintha egy lemez forogna. De aztán az is leállt.

Az anya egy kis széken ült a telefon mellett. Belehajolt a kagylóba. Belebújt, rázogatta, kissé távolabb tartotta. Majd megint magához rántotta. Kiáltozni kezdett.

– Vera! Vera!

Elhallgatott. Egy lassú mozdulattal az ölébe eresztette a kagylót és várt.