Egy kávéház

Belebámult a tükörbe, jólesően ásított. Egy pillanatra kiment, de aztán már ott volt a felesége előtt. A két kezébe vette az asszony arcát. A két keze közé fogta.

Az a díványon ült. Levelet olvasott, Vera valamelyik levelét. Néha csak úgy előkapott egyet, nem is éppen a legutolsót. Beleolvasott. Vagy éppen csak az írást nézte, azokat a gyerekesen kusza betűket. Most pedig behunyta a szemét, mosolygott. Mit akarhat az öreg? Már jó ideje járkál a lakásban. Nem is járkál – csatangol. A gangra is kiment, lebámult az udvarra. Az utóbbi időben néha rajtakapta, ahogy így áll a rácsnál.

A férfi elengedte a felesége arcát. Felemelte Vera levelét. Belenézett, majd visszaejtette.

– Lemegyünk a Zárórába. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Leugrunk.

– Hova?

A férfi kibújt a házikabátjából, öltözködni kezdett.

– Tudod, összeakadtam Csontival. Vera nem nagyon szerette, pedig egész rendes fiú.

– Csonti… Csonti…

– Csúnyán otthagyott egy lányt, Vera valamelyik barátnőjét.

– Ja, a Littassy Gabit.

– Csonti nekem ezt később elmagyarázta.

– Neked? – Az asszony is öltözködött. Mit lehet felvenni a Zárórába? Régebben Verával meg a fiúkkal lementek abba a kis kávéházba. Akkor felkapott egy pulóvert meg valami nyakláncot. Nem, a Záróra nem nagyon változhatott.

– Feljött az irodámba. Elmagyarázta, hogy ő még nem tart ott, hogy bárkit is elvehessen. Nem is éppen anyagilag. Inkább érzelmileg.

– Érzelmileg… a Csonti?

– Azt mondta.

Lefelé a lépcsőn az asszony megkérdezte:

– Kocsival megyünk?

– Á, minek! Közel van a Záróra. – Kicsit előrement, majd hirtelen visszafordult. – Csonti levelet kapott tőle.

– Verától?

– Ő csodálkozott rajta a legjobban. Azt mondta, hogy nem is számított ilyesmire, és hogy ez irtó kedves.

– Lehozza a levelet?

– Biztosan lehozza.

Ronda, alattomos szél fújt. Az egész utcából csak a pályaudvar foltját lehetett látni. Elmentek a kocsijuk mellett. Megkerülték azt a tömpe orrú kis kocsit, aztán otthagyták.

– Valaki meg panaszkodott, hogy Vera egyáltalán nem ír neki. – Úgy menet közben a férjére nézett.

– Ez már így van.

– Mi van így?

– Nem írhat mindenkinek. (Ez aztán sikerült! Ezzel aztán elindítottam valamit!)

Az asszony megállt. Valósággal lángolt a tekintete.

– Azt én is tudom, hogy nem írhat mindenkinek! – Ropogtatta a szavakat. Furcsa, idegenszerű kiejtéssel beszélt, mint mindig, ha dühös volt. – De hogy éppen a Tóth Bálintnak ne írjon, na ne haragudj! A nyakába borul a Lukács uszodában…

– Vera senkinek se borul a nyakába. Vera nem olyan nyakba borulós.

– Akkor is. – Az anya váratlanul megenyhült. Múltkor felszaladt az a fiú. „Tessék mondani, csak nem haragszik rám valamiért a Vera?”

Az apa olyasmit dünnyögött, hogy ő nem is ismer semmiféle Tóth Bálintot, és Vera annak ír, akinek akar.

Feltűntek a zöld fénybetűk. Záróra. Kávéház a Körút és egy mellékutca sarkán. Oldalt taxiállomás. A kocsikban mintha mind aludnának a sofőrök.

– Sofőrkávéház – mondta az apa. – Igazi sofőrkávéház.

– Ne haragudj, de én még egy sofőrt se láttam itt.

– Elöl, a pultnál megisszák a kávéjukat, és aztán már mennek is. Mi meg Verával ott hátul szoktunk…

– Szoktunk? Na ez azért túlzás.

Hátramentek abba a nagy, lovardaszerű helyiségbe. Apa makacsul megismételte, hogy Verával igenis ide szoktak jönni. Füstben törtek előre. Füstben és székekre dobott kabáttornyok között.

Apa megállt egy asztalnál. Anya is megállt. Egy pillanatra lehorgonyoztak.

Ébresztőóra az asztalon. Hatalmas, rozsdás kulcs. Mögöttük egy lány, valószerűtlen fehér arccal.

– Itt alszik, és ébreszteni kell – mondta anya, ahogy továbbnyomultak.

– Ugyan! – nevetett apa. – Ezek csak olyan dolgok.

– Dolgok? Miféle dolgok?

Fehér pulóveres, idősebb kisasszony merült fel. Szinte eléjük tolt egy asztalt.

– Régen tetszett itt lenni, persze, mióta a kislány…

Apa is elmosolyodott, valahogy nagyon hálásan. Két duplát kért, gőz nélkül. Úgy emlékezett rá, hogy Vera egy barátja, talán Izsmán Géza, mindig gőz nélkül kérte a kávét.

– És két kis konyakot.

A kisasszony bólintott. Nem mozdult el az asztaltól.

– A férjem fél évig volt Svédországban. Igazán nem panaszkodhat, már ami az anyagiakat illeti, de azért egyelőre nem engedem el.

– Ne engedje el. – Az apa mosolya bizonytalanná vált. Ez a nő talán azt hiszi, hogy Vera Svédországba ment? Vagy összekeveri Verát valakivel?

Ahogy aztán a kisasszony elment, körülnézett.

– Még mindig ott a biliárd.

– Nem nézed meg Csontit?

Apa egy lányt nézett. Az két fiú közül intett feléje.

– Ismered?

– Vera valamelyik barátnője. A ruhatár… na várj csak.

De nem indult el, mert egy fiú megszólalt a szomszéd asztalnál.

– Nem, János már semmi egyebet nem csinál, csak Simone Weilt fordítja, teljesen beleesett Simone Weilbe.

Többen ültek az asztalnál, és mind mellényben. Az apa kissé megdöbbenve nézte. Csíkozott mellények, és sötétkékek, bordók és világosak, aztán olyan lötyögős, lehamuzott nagypapamellények.

– Az a biztos, hogy Simone Weilhez képest… kit említsek neked? Említsem Sartre-t?

– Ne említsd Sartre-t. – A másik mellény rosszkedvűen elfordult.

– Azt hiszem, megkeresem a ruhatárat. – Apa fölnyalábolta a kabátokat.

Elindult a kabátokkal. Nem volt könnyű útja az asztalok között. El is tévedt. Valahogy kikeveredett a pénztárhoz. Megint elment az ébresztőóra és a kulcs mellett. És aztán végre megtalálta azt a pultot. A ruhatár pultját. Vézna kis híd az üres fogasok alatt. Kopaszos fej emelkedett fel, a kéz rácsúszott a pultra.

Állhatatos vízcsobogás a háttérből. Ajtó nyílt. Az ajtóból tükör, a tükörből mosdó. Abból egy vörös hajú nő lépett ki. Előrejött, rákoppintott a pultra.

– Mi van a Simivel? Még mindig beteg?

– Beteg? – A kopasz kis öreg recsegve nevetett. A vendégre nézett, kissé döbbenten. A pultra dobott kabátokra. De azért bevette a kabátokat, számot is adott.

A kabátok a fogason, mint két deportált. A fogasok egy kicsit meglódultak, a kabátok hátrébb csúsztak.

A ruhatáros rákönyökölt a pultra. Méla szomorúsággal kezdte csavargatni a fülét. Nagyon magára maradt azzal az elsárgult füllel.

Visszafelé valaki ráköszönt az apára. Egy magas homlokú, szemüveges fiú. Beékelődött két asztal közé. Egy mozdulatot tett. Mögötte az asztalon meglódultak a sörösüvegek. Különben türelmesen álldogált, mintha itt beszéltek volna meg valamit.

– Azt hiszem, most már rendben lesz ez a dolog. Nehéz tészta volt, de azért most már… – Megigazította a szemüvegét, és akárcsak jelentést tenne: – Utánamentünk a papuskának, beszéltünk vele.

Apa hümmögött, bólogatott. (Ismerem, persze hogy ismerem ezt a fiút. Vera társaságából. Talán fent is volt nálunk.) Közben valahogy szeretett volna áttörni az asztalok között.

A szemüveges egy hallatlanul könnyed mozdulattal arrébb csúszott. A sörösüvegek ismét meglódultak.

Az apa bólintott, és ment tovább. Nyomában a másik. Olykor úgy látszott, hogy leragad valamelyik asztalnál. Köszöngetett is, de azért csak mondta, mondta:

– Párnás ajtók mögött csücsült a papuska, onnan üzent ki, hogy most nem ér rá, de mi meg beüzentünk, hogy talán mégis jobb, ha ráér. Akkor aztán beengedtek bennünket, hát nem lehet mondani, hogy túlságosan örült volna, de hát ez igazán nem érdekes.

Az apa közben megérkezett. A fekete meg a konyak az asztalon várta.

– Jéggé hűlt – mutatott az asszony a feketére.

– Igazán megihattad volna.

– Tudod, hogy mindig konyak után iszom a kávét.

– Erről van szó – hallatszott az apa mögül. – Feketét csakis konyak után. Vannak, akik beleöntik a feketébe, de hát ez dilettantizmus. Ez maga a dilettantizmus. Én különben csak sört iszom.

Az asztalon megjelent egy sörösüveg, és akkor már együtt ültek. Vera papája, Vera mamája meg ez a szemüveges fiú. A fiú Vera mamája felé hajolt.

– Mégis… hogy valaki egyszerűen tudni se akarjon a lányáról!

– Az édeslánya? – kérdezte Vera papája.

Csönd. Majd Vera mamája éles, felháborodott hangon:

– Hallod, Dezső! Mit akarsz azzal, hogy az édeslánya? Mintha nem lenne teljesen mindegy. Sőt! Ha a mostohalányával bánik így, hát akkor az még…

– De hát én csak…

– Mit akarsz azzal, hogy az édeslánya?!

A szemüveges fiú hátrahúzódott a sörösüveg mögé. Távoli, jóindulatú fölénnyel hallgatta ezt a vitát. Nem szólt közbe. Majd, ahogy rágyújtott egy szivarra:

– Azért az öreget is meg lehet érteni, a papuskát. Mert nézzük csak, mi a helyzet Líviával.

– Líviával? – kérdezte az apa.

– No igen, Líviával. – A szemüveges kissé rosszallóan ingatta a fejét. – Azt most kapcsoljuk ki, hogy az iskolát abbahagyta, arról egyelőre ne is beszéljünk. De hogy kiröppen a családi fészekből! Egy teljesen lehetetlen alak miatt! Akitől persze gyereke lett.

Zúgott körülöttük a kávéház. Biliárdgolyók csattogtak. Egy bánatos képű sofőr közeledett, málnáspohárral a kezében. De mindjárt el is tűnt.

– Ne haragudjon, kedves Ali – most Vera mamája hajolt a szemüveges felé –, azért egy apa akkor is felelősséggel tartozik a lányáért.

Szóval, Ali, gondolta a férfi. Méghozzá, kedves Ali.

Ali, szinte védekezve:

– Lívia gyerekével nincs baj. Elhelyeztük. Csepelen egy néninél. Persze nem teljesen ingyen, és hát Lívia bizony nem mindig tudja előteremteni azt az összeget.

– Honnan is tudná előteremteni?

– Honnan is tudná? – visszhangozta az apa. Valaki fölmerült előtte. Az a fiú, aki feljárt Verához az irományaival. – Bakacsi!

– Nem – ingatta fejét Ali –, Bakacsi mostanában nem jár ide. A Karkosák Klári nem engedi. – Elhallgatott. Talán azon tűnődött, hogy is van ez Bakacsival meg Karkosák Klárival. – Azért egy dologban mindig lehet számítani Bakacsira. A Lívia dolgában. Ha össze kell dobni egy kis pénzt Líviának.

– És az az alak? – kérdezte az apa. – Aki Líviát, hogy is mondjam, megszöktette?

– A kérdés jogos. De hát ő lelépett.

– Ahogy már az ilyen alakok le szoktak lépni – mondta az asszony.

A férfi kicsit csodálkozva nézett a feleségére. Mit tud az ilyen alakokról? Hány ilyen alakot ismert?

Tisztán és élesen megjelent előtte egy asztal. Mintha hirtelen eléje tolták volna, azzal a cserépkalapos nővel. A nő hímzés fölé hajolt. Olykor a vizespohár felé nyúlt.

– Lívia rendszeresen látogatja a gyerekét. Mi is többször kint voltunk nála.

(Mi is? Mégis, kicsodák? Ez valami egylet?)

– Nincs is semmi baj a gyerekkel, és már ott tartunk, hogy Lívia is rövidesen lábra áll.

Az asszony helyeslően bólintott. A férfi újra rendelt. Megismételte a két kis konyakot a duplával. A szemüveges Alinak egy üveg sört.

De Ali intett, hogy nem.

– Köszönöm, de már megkaptam az adagomat. Mára már megkaptam. – Majd, ahogy körülnézett. – Egyáltalán senki se tudná megmagyarázni, hogy Lívia miért ne dolgozhatna. Ezt senki az égvilágon nem tudná nekem megmagyarázni. Hiszen, ha jobban meggondolom, Lívia szinte már mérlegképes könyvelő.

– Mérlegképes könyvelő! – Apa ledobta a konyakot, várakozóan nézett Alira.

– A papuskával azért foglalkozunk, hogy mégse érezze magát páholyban.

– Mérlegképes könyvelő! Már megbocsásson, de hát abbahagyta az iskoláit.

– Csakhogy mi beírattuk egy tanfolyamra. Azazhogy többre is. Először csak egy olyan gyorstalpaló esti tanfolyamra. Izsmán Géza bátyja volt az igazgató.

– Izsmán Géza! – Anya fölragyogott. – Maga ismeri Izsmán Gézát?

– Persze hogy ismerem. Ő bukkant rá Líviára, valahol a pályaudvaron szedte fel.

– Bejár ide Izsmán Géza?

– Mostanában nem láttam. Irtó pipa volt, amikor Líviát behozta ide. Hogy valakivel ezt lehet csinálni! – egyre csak ezt hajtogatta.

– Egy héten legalább ötször fönt volt nálunk – mondta anya.

– Még azután is, hogy Vera elment.

– Még azután is.

– Az biztos, hogy letolta Líviát, kegyetlenül letolta. Akkor mindjárt el is határoztuk, hogy kezelésbe vesszük.

– Aztán egyszerre csak elmaradt, de úgy elmaradt! – Anya vállat vont, majd újra megkérdezte. – Bejár ide?

– Líviát elvittük a Wessely bácsihoz, tetszik ismerni a Wessely bácsit?

– Wessely bácsi…

– Itt volt pincér, tavaly ment nyugdíjba. Vele mindig lehetett beszélni, pláne ha még egy kis pénzt is adott neki az ember. Csakhogy aztán mégse maradhatott a Wessely bácsinál, mert a Wessely néni…

Az apa felállt.

Vonulás indult az ajtó felé. Felgyűrt kabátgallérok, sapkák, kucsmák, gubancos, hosszú hajak.

Apa egy zsokésapkás fiú után vetette magát.

– Bandi! Redő Bandi!

– Redő Bandi? – nézett utána Ali.

– Együtt dolgozott Verával – bólintott anya. – És akkor most hol lakik ez a Lívia?

– Egész jó helye volt a Markosnénál, csak hát az történt… – Elhallgatott. Az apa utána bámult.

Az nem érte utol a zsokésapkás Redő Bandit. Úgy elfüstölt az az egész társaság! Ő meg ott maradt az asztalok között. Aztán előbbre ment, még az utcára is kinézett. Redő Bandi sehol. Visszafordult.

– Szóval, Antonioni Pekingbe megy?

Néhány lány és fiú az asztalnál. Pulóverek. Bús, kinyúlt pulóverek. Az egyik fiú nyakában hatalmas kereszt. Mint egy pópa, gondolta az apa. Egy pillanatra majdnem leült, de aztán csak úgy állva hallgatta.

– Dokumentumfilmet csinál? Pekingben?

– Ezeknek elment az eszük, ezeknek a nyugati…

– Egyszerűen nem tudják, miről van szó.

– Vagy nagyon is tudják. Irtó dörzsöltek.

– Frászt. Olyan naivak…

– Antonioni Pekingbe megy? És azt hiszi, hogy ott csak úgy filmezhet?

– Megnyugtatlak, jó filmet fog csinálni, becsületes filmet.

– Megnyugtatlak, senki se fogja látni azt a filmet.

– Az nem olyan biztos, az egyáltalán nem olyan biztos.

Az apa be akarta dobni, hogy ő is ismer egy rendezőt. Lajta Vincét. De aztán mégse. Egy darabig még elácsorgott annál az asztalnál, aztán továbbment.

Biliárdgolyó csattogott. Valaki a dákóját krétázta.

Ali éppen valami írógépről beszélt.

– …már rendeztük azt a dolgot, valahogy kiváltottuk az írógépet, de hát Lívia persze nem maradhatott tovább Eperjesiéknél.

– Eperjesiéknél?

– Hát akinek a gépét…

– Eladta a gépét? Másvalakinek a gépét? (Anya kemény, éles hangja.)

– Azért meg lehet érteni.

– Ne haragudjon, kedves Ali, de ezt nem lehet megérteni.

Ali bűntudatosan lógatta a fejét. Egészen összezsugorodott.

– Antonioni Pekingbe megy. – Apa visszaült. – Az a híres rendező.

Kissé megütődve néztek rá. Aztán Ali, még mindig úgy összezsugorodva:

– Mindössze néhány napról van szó, legfeljebb egy hétről. – Feljebb csúszott a széken. – De ez is mit jelent?

– Mit jelent?

– Lívia legfeljebb aludni megy haza.

– Aludni?

– Hát, ugye, nappal dolgozik. Nappal őt nem is látni.

Vera papája és mamája összenéztek. Mi az, hogy nappal nem is látni Líviát?

– Egyébként elárulhatom, hogy Lívia rövidesen találkozni fog a papuskájával – folytatta Ali. – Már mindent előkészítettünk. Meggyúrtuk az öreget, alaposan meggyúrtuk.

– Meggyúrták – bólintott Vera papája –, de hol nem látni Líviát nappal?

Csönd volt a kávéházban. A biliárdgolyó csattogása se hallatszott. A kisasszony egy pillanatra felbukkant. Feléjük mosolygott, majd elfordult.

– Ha pedig valami baj lenne vele, csak tessék szólni. – Ali megint az anya felé hajolt. – Nem lesz vele semmi baj, de ha mégis…

Az anya hallgatott. És most már az apa se kérdezett semmit. Ali meg, alig hallhatóan:

– Természetesen látogatni fogjuk. Ellenőrző látogatásokat teszünk. Senkit se vihet fel, és későn se járhat haza.

– Haza? – tört ki az anyából.

– Ha valamit észreveszünk, repül. Ezt ő éppen olyan jól tudja, mint én. Ellenőrző látogatásokat teszünk. A Lakos, a Zimányi meg én.

Apa gyanakodva körülnézett. Lívia talán már itt ül mellettük. Az asztalnál áll. Vagy ez a szemüveges Ali egyszerűen belenyúlt a zsebébe, és ideteszi az asztalra. De előbb még kicsomagolja valamiből. Aztán megismétli azt a borús fenyegetést az ellenőrző látogatásról.

Ali az ujjait ropogtatta. Talán az asztal alá szórja azokat a hosszú, csontos ujjakat.

– Elkísérem. Az csak természetes, hogy most azért én is elkísérem. Nem mintha nem lenne bizalmam…

Vera papája csak hallgatott. El se tudta képzelni, hogy valaha még felálljon erről a székről.

– Mindjárt ide is hozom. – Ali felemelkedett. – És ha valami haj lenne, csak tessék szólni nekem vagy a Zimányinak.

Ali eltűnt az asztalok között.

Ők meg ültek és hallgattak. Valahogy kerülték egymás tekintetét. Az anya végre megszólalt.

– Azt hiszem, ágyneműt kell húzni.

A biliárdgolyó végiggurult a zöld mezőn. Előbb a két fehér, aztán a piros. A dákó utánuk nyúlt, majd visszahúzódott. A golyók ott maradtak. Két fehér és egy piros. Majd mindjárt megjelenik két lágytojás pohárban. Kávé, vaj, dzsem. Komplett reggeli egy régi kávéházban. Aztán hozzák a lapokat. A belföldieket meg a külföldieket. Az újságos körbejár. Hegyes szakállas, görnyedt hátú öregurak vágtatnak utána. Körbekergetik a kávéházban, a hóna alól kapkodják ki a lapokat.

A dákó előrenyúlt, a golyók csattogva szétugrottak.

Vera papája az üres feketéspohár felé nyúlt.

– Melyik filmjét is láttuk?

– Kinek?

– Annak az Antonioninak.

– Nem tudom.

– Pedig együtt láttuk.

– Nem tudom, nem emlékszem.

– Biztos, hogy együtt láttuk. Pekingbe megy az Antonioni.

– Pekingbe.

Üres feketéspoharak, konyakospoharak, sörösüveg. Valahol az üveg mögött feltűnt a szemüveges fiú meg egy lány.

Az apa kissé felemelkedett. A felesége csak őt nézte, ahogy felemelkedik, majd visszasüllyed. Aztán ő is megfordult. És csak nézte, ahogy az asztalok között jön feléjük a szemüveges fiú meg egy lány.