Egy látogató

Az előszobában állt, mintha nem is akarna beljebb menni. Nézte azt a kissé régimódi fogast, a kabátokat az előrenyúló agancsokon.

– Nálatok nincs külön fogas a kalapoknak?

Nem volt semmi rosszallás ebben a hangban, de Vera mamája mégis neki tudott volna ugrani. Aztán, ahogy lesegítette róla a kabátot:

– A kalapokat oda, a polcra.

Ez valahogy élesen hangzott. Mintha ezt a szikár nőt is oda akarná felcsapni, arra a polcra. Az egy pillanatra hátra is kapta a fejét, de aztán csak a frizuráját igazgatta.

Azt ugyan igazíthatod! Vera mamája mögötte állt. Azt a kócot, azzal aztán egykettőre készen leszel.

Előrelépett, és akkor ő is megjelent a tükörben. Elfoglalta a tükröt. Talán hogy kilökje onnan azt a másik nőt, hogy kölcsönadjon valamit a hajából.

– A férjed?

– Nincs itthon – mondta Vera mamája. – Kiküldetésben van.

– Elég sokat van kiküldetésben.

– Elég sokat. (Mit rángatja a haját, mikor hagyja már abba? És nem tud írni, hogy jön, nem tudja felvenni a telefonkagylót? Egyszerre csak itt van!)

A másik nő végre abbahagyta a fésülködést. Felemelt egy képeslapot a ládáról. Ott volt a láda a fogasok alatt, tele színes fedelű képeslappal, folyóirattal, újsággal.

– Quick – bólintott a nő. – Vera küldi?

– Vera küldi.

– Ez meg valami divatlap. Vera anyósának divatüzlete van? Vagy csak egy divatüzletben dolgozik? Az se rossz.

– Nem – mondta Vera mamája –, nincs divatüzlete, és nem is dolgozik divatüzletben. Autóüzletben.

– Nem rossz! – Egy pillanatig még a lapot nézegette, majd hirtelen: – Azért bemehetünk?

Odabent körbejárta a szobát.

Mint egy cirkuszi ló! Mint egy öreg cirkuszi ló! – Vera mamája a kályhánál állt. Egyre dühösebb lett. Dühös volt erre a nőre, aki csak úgy feljön, aztán körbenyargal a szobában.

– Ez Vera legújabb képe?

– Nem, egy régebbi.

– Feri nem küldött képet. – Szembefordult Vera mamájával. – Mióta kint van, egyáltalán nem küldött nekem képet.

– Hát talán nem sokat változott.

– Azért még Verát is meg lehet ismerni. – Kurtán felnevetett. – Egy kicsit lefogyott. Nyúzott. Nem találod nyúzottnak?

– Nem találom.

A másik nő elment a képek alatt, figyelmesen megnézte a képeket.

– Ez az a fiú? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Hogy is hívják?

– Hans Jürgen.

– Hans Jürgen. Feri írt róla még akkoriban. Megírta, hogy van egy fiú, de a nevét nem említette.

Vera mamája lehunyta a szemét. (Csak kezdd el! Csak kezdd el ezt a Feri-ügyet! De hát te hallani se akartál Veráról, merthogy Vera komolytalan lány, merthogy…)

A vendég a fotelban ült. Mosolygott. Olyan érdesen mosolygott.

– Bocsáss meg, ha elfoglalom valakinek a helyét.

– Kinek a helyét?

– Mondjuk, a férjedét. Én tudom, hogy vannak szokások.

– Ugyan!

– De miért? Minden családban vannak bizonyos szokások. Úgy is mondhatnám, hagyományok.

Akkor már sütemény volt előtte. Vera mamája egy üveg konyakot is előszedett. Hagyományok! – gondolta közben. – Nálatok nem ülhetett senki a férjed székére, amikor a férjedet becsukták? Az az alak se ülhetett a székére, akihez hozzámentél? Mesélj nekem erről, mesélj nekem valamit a kedves családi hagyományokról!

Koccintottak, ittak.

– Erős – mondta Feri mamája. – Ez egy kicsit erős.

– Utálom azokat az édes pancsokat.

– Utálod, na persze. Jól áll neked ez a pulóver. Feri mindig azt mondta, hogy te nagyon tudsz öltözködni. Hogy is mondta? Vera mamájának érzéke van, stílusérzéke.

Vera mamája hallgatott, majd váratlanul kibökte:

– Hát nem vagyok egy kelkáposzta.

– Mi nem vagy?

– Én nem is tudom! – Hátravetette a fejét, nevetett. – Járt hozzánk egy író, legalábbis olyan íróféle. Az mondta egyszer valakire: ó, ez egy kelkáposzta!

Csönd. Aztán a látogató:

– Elég sokan jártak hozzátok.

Vera mamája bólintott. Kiment, hogy feltegye a kávét.

– Ne fáradj, miért fáradsz? – Utánament, nyomon követte. Körülnézett a konyhában. – Ez volt a tanyátok?

– A tanyánk?

– Feri mondta, hogy mindig itt gyűltetek össze. A férjed meg bent olvasott, de aztán ő is kijött az újsággal együtt, és külpolitikai tájékoztatót tartott.

– Nem emlékszem ilyesmire.

A másik meg se hallotta. Nézte, ahogy a kávéfőzőből lassan kicsöpög a kávé. Aztán, úgy elgondolkozva:

– Nálunk mindenki politizál.

Odabent itták a kávét.

– Tudod, mit mondott a férjem odabent? – Feri mamája letette a csészét. – Tudod, mit mondott az őrnek? Hogy benne volt abban a bizonyos összeesküvésben! Pedig hát…

– Akkor miért?

– Miért? Hogy ne ingassa meg az őr hitét a pártban, az eszmében! Ez volt a gondja odabent! – Felállt. Megint körbejárkált a szobában. Megállt Vera mamája mögött. – Azt mondják, van egy kép.

– Kép? Milyen kép?

– Valahol a Dohány utcában, egy kapu alatt. Vera és Feri, ahogy átfogják egymás vállát.

– A Dohány utcában?

– Nevetve átfogják egymás vállát. Azt mondják, mintha éppen akkor futottak volna össze, és csak úgy véletlenül. Felettük a nagy darab ég, a fa ágai, ők meg összekapaszkodva.

– Te láttad?

– Nem, még nem.

– Nem is tudtam róla. Dohány utca…

Feri mamája folytatta a járkálást.

– Tudod, hogy a fiam összeakadt egy reklámfotóssal?

– Nem hallottam róla.

A másik nő fölötte körözött, mint egy légi bombázó.

– Még Kölnben összeakadt egy amerikai reklámfotóssal. Vera nem írt róla?

– Nem, azt hiszem, nem írt róla. Reklámfotós…

– Magyar származású.

– Mindenki magyar származású. – Vera mamája kezdett bízni ebben a reklámfotósban. Ezzel talán megússza a dolgot.

De nem, fölülről potyogtak a bombák.

– Azért furcsa, hogy Vera még csak nem is említette. Hiszen ez mindjárt akkor volt, amikor Feri kiment. – Szünet. – Amikor Feri kiment Vera után. És akkor még nem szakítottak.

Vera mamája hallgatott. A másik pedig leereszkedett vele szemben a székre. Kinyújtotta a kezét. Mintha meg akarná fogni Vera mamájának a kezét.

– Én tudom, hogy Feri egy kicsit furcsa fiú. Tíz éve nem beszél az öccsével, legalább tíz éve.

– Ferinek van öccse?!

– Nem is tudtad?

Előrehajoltak, egymásra bámultak. Vera mamája egyszerűen megnémult. A másik meg, valami furcsa nevetéssel:

– Látod? Évekig idejár, és még csak nem is említi. Ez a hegedű miatt van.

– A hegedű miatt?

– Az apja vett neki egy hegedűt. Tizenhárom éves lehetett akkoriban. Aztán egyszer, amikor nem volt otthon, az öccse összetörte.

– Micsoda verekedés lehetett! Biztosan alig tudtad szétválasztani őket.

– Nem kellett őket szétválasztani. Feri egy ujjal se nyúlt az öccséhez. De nem ismerte meg többé.

– Azóta nem is beszélnek?

– A nevét se lehet kiejteni Feri előtt.

– Annyira szeretett hegedülni?

– Egyáltalán nem hegedült. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, teljesen botfülű.

Vera mamája valahogy elerőtlenedett. Úgy érezte, hogy már nagyon sok ilyen apró kis történetet hallott Feriről.

– Érzékeny fiú, nagyon is érzékeny.

– Azért nem kell félteni. – A látogató arcán ismét megjelent az a kedélytelen mosoly. – A reklámfotós mellett nagyon is megtalálja a számításait. A levelei legalábbis erről tanúskodnak.

– Sokat ír?

– Nekem csak egyszer írt Amerikából. – Kiegyenesedett. – Egyszer Kölnből, egyszer Bostonból. Két levél, ennyit kaptam tőle. Amit még tudok, azt a barátaitól tudom.

– Feljárnak hozzád?

– Hát nincs olyan nagy társasélet, mint itt.

– Társasélet? Itt?

Feri mamája, még mindig azzal a kedvetlen mosollyal:

– Kinek is jött fel a menyasszonya?

– A menyasszonya?

– És könyörgött neked, hogy ne vedd el tőle a fiút.

– Én nem vettem el semmiféle fiút. – Beletúrt a süteményestálba. – Senkitől sem vettem el semmiféle fiút.

– Hallod! Ez csak igazán…

– Senkitől semmiféle fiút! – Megrázta a tálat, dobálta a süteményeket. – Nem tudom, Feri miket mesélt.

– Semmit se mesélt. – Feri mamája megmerevedett. – Úgy kellett belőle kihúzni, ha meg akartam tudni valamit. – A kávéscsészét forgatta. – De az akaratomat tiszteletben tartja. Mégiscsak én vagyok az édesanyja, és erről ő soha nem feledkezik meg.

Vera mamája töltött egy kis konyakot. Aztán, ahogy újra töltött:

– Bárcsak elfeledkezett volna!

Mindjárt el is hallgatott. Akárcsak a szájára vágtak volna.

Feri mamája mosolygott. De egy csöppet se kelletlenül. Mintha tulajdonképpen erre várt volna. De hallgatott. Megint Vera mamája kellett hogy beszéljen.

– Mi bajod volt Verával?

– Nagy forgalmat bonyolított le. (Csöndes, barátságos hang.) Túlságosan nagy forgalmat.

– Honnan veszed ezt? Nem is ismered.

– Azért talán ismerem. Őt is, meg a mamáját is.

– Miket beszélsz?! – Elfulladva kapkodott levegő után. – És te… éppen te?! Azt hiszed, nem tudom, hogy Feri…

– …otthagyott, amikor hozzámentem Gönczöl Jánoshoz.

– Igazán nem tudom, hogy hívták azt az alakot.

– Nem alak. Rendes ember, nagyon rendes ember. Nem tehetett róla, hogy Feri édesapját elvitték.

– Hát én senkihez se tudnék hozzámenni, ha a férjemet… Se én, se Vera!

– Olyan biztos?

Feri mamája előrehajolt, és Vera mamája elhallgatott. Feri mamája úgy maradt, előrehajolva. Aztán visszahúzódott, és most már csak a kezét tartotta előre.

Két kéz lógott előre tolakodóan, fölényesen.

Vera mamája ráütött. Egy egész picit ráütött az ujjak hegyére.

A kéz nem húzódott vissza. Megint rá kellett csapni. Aztán megbillent, visszarándult, elkerülte az ütést.

És akkor Feri mamája azt mondta:

– Most te!

Nem volt mit tenni. Vera mamája előrenyújtotta a kezét. Nézte, hogy remeg a levegőben. A mozdulatlan, üres levegőben.

Kemény, száraz csattanás.

Vera mamája a kezét dörzsölte, sziszegett.

Nevetés az asztal másik oldaláról.

– Csak tartsd a kezed! Csak tartsd!

Megint oda kellett hogy tartsa. És a másik megint olyan hihetetlenül gyorsan, váratlanul csapott le.

– Nézz a szemembe, miért nem nézel a szemembe? Ne kapkodd a kezed, mit kapkodod?

Már nem is kapkodta. Egyenes derékkal ült, mint egy iskolás lány, és odatartotta a kezét.

– Milyet akarsz? – hallatszott a hang. – Kicsit akarsz?

Lehunyta a szemét. Mintha egyszerre ütnének rá alulról és felülről. Megingott a keze. Feri mamája igazította vissza. Valósággal beállította magának.

– Vagy inkább nagyot? Kicsit vagy nagyot?

Nevetés, csattanás.

Megrándult a keze, majd megint előrenyúlt. De nem jött ütés. Végre visszahúzta a kezét. Valami nyöszörgésfélét hallott.

– Őszibarackbefőtt… hát mi van abban, hogy őszibarackbefőttet akartam adni annak a fiúnak? Feljött, felhozta Feri levelét, és hát nekem nagyon jó befőttjeim vannak, és még csak úgy elrohan… a levelet otthagyta és elrohan.

Vera mamája a kezét nézte. Az ölében tartotta, mint valami idegen tárgyat. Mintha enyhén gőzölgött volna az a kissé megduzzadt, vörösre paskolt kéz.

– Kértem, hogy olvassa fel azt a levelet, de hiszen ez a maga levele, magának írta a fiam, olvassa fel, és közben majd főzök egy kávét, előbb a befőtt, aztán a kávé, maga meg olvas… de nem, neki még fel kell ugrani valahova… elrohanni, felugrani, aztán megint rohanni… de hát hova rohannak ezek?!

Egy darabig még hallatszott ez a távoli, panaszos hang. Aztán csönd lett.

Vera mamája fölnézett.

Senki se ült az asztal másik végén. Üres feketéscsészék, konyakospoharak, süteményroncsok. Ott egy kicsit kidőlt a konyak. A terítő felhajtva, szép rendesen felhajtva. Még egy papírszalvétát is odatettek.

Mikor tűnt el ez a nő? Vagy talán még itt van, csak kiment valahova?

– Ki volt itt?

Vera papája állt az asztal mellett, kalapban, kabátban.

– Vendéged volt? Miért dörzsölöd a kezed? Mi van a kezeddel?

Ő meg az ujjait masszírozta, ahogy megkérdezte:

– Te tudtad, hogy Ferinek van egy öccse?