Vera dolgaiRuhák a vállfákon. Csipkegalléros ruhák, matrózblúzok, egy bordó meg egy olyan ünnepélyes, fekete. Egy sor üres, kifosztott akasztó. Talán úgy rángatták le róluk a ruhákat. Néhány kötött ruha a felső polcon. Kötények, kék iskolás kötények. (– Ebben olyan vagy, Vera, mint egy tintapötty.) Nagy, üres foltok a polcon. Alul, a ruhák mögött, behajigált könyvek, füzetek, cipők. – Ezt egyszer rendbe kell tenni – mondta anya. – Ez mégiscsak lehetetlen! – De aztán nem nyúlt hozzá. Az iskolás könyvek, füzetek egyébként egy külön kis szekrényben. Könyvespolc a szekrény mellett. Anya egyszer rajtakapta apát, ahogy a polc előtt guggol. – Mennyi útleírás! Te tudtad, hogy Vera ennyire szereti az útleírásokat? Az iskolai bizonyítványok külön fiókban. Az egyikben orvosi igazolás: „Igazolom, hogy Várhegyi Vera influenzás megbetegedés miatt…” Apa az év végi értesítőt letette anya elé. – Most nézd meg! A harmadikos bizonyítványa! – Az igazgató neve áthúzva, fölötte pedig: Petri Szabolcs s. k. – Ez a Szabolcs! – nevetett anya – hogy miket tudott kitalálni! – Levelek? – kérdezte apa. – Nem, levelek nincsenek. – De hát én tudom, hogy félretette. Külön dobozban a fényképek, külön dobozban a levelek. – Nincsenek levelek. – Akkor talán magával vitte. – Lehet… az lehet. A fényképek egy konyakmeggyes dobozban. Budapesti Csokoládégyár. Ez állt a dobozon. Ciklon egyszer felrohant, és átnézte a képeket. Kirakta az egészet egy kis asztalra. Ujja hegyével tologatta a képeket. Ők meg mögötte álltak: Vera papája és Vera mamája. Régi színházi meg filmlapok egy kupacban. Külön fiókban a bérletek: korcsolyabérletek, villamosbérletek. Apa előhalászott egy buszbérletet. – Nekem meg azt mondta, hogy szédül a buszon! Hogy egyszerűen nem tud felszállni a buszra. Ez volt a szobában. A szülők nemigen jöttek be ide, vagy legalábbis egyre ritkábban. A raktárba meg szinte soha. Abba a raktárféle helyiségbe, a konyha mögött. Valaha talán lakott itt valaki. Talán egy festő. Mindenesetre találtak képeket. Szénrajz öregasszonyról. Parkrészlet oszloppal. Egy festmény. Barna kerti út, a fák meg kékek. A fák ágai mögött a kastély homlokzata. Az öregasszony meg a parkrészlet a fal felé fordítva. Mellettük egy kosár, amit soha nem nyitottak ki. A kosáron Vera megrozsdásodott háromnegyedes biciklije, korcsolyája. Elnyúzott iskolatáska, lekopott roller. Apa egyszer az előszobában tolta a rollert. Úgy ment mellette, mintha már hosszabb ideje sétálnának, beszélgetnének. Anya előttük állt. Szólni se tudott, ahogy úgy hirtelen benyitott. Csak nézte, ahogy a férje le-föl sétál a rollerral. – Még egész jó – bólintott a férfi. – Odaadom a Tukacséknak. – De aztán nem adta oda senkinek. A karikát se adta oda senkinek. A hulahoppkarikát, amivel Vera egy időben a Lukács uszodába járt. Vera hulahopp-bajnokságot is nyert a harmadik napozón. Valaki felhozott egy úszósapkát, amit Verától kapott. – Érdekes, a fiúk bemehetnek sapka nélkül a medencébe, a lányok meg nem, pedig a fiúknak sokkal jobban hull a hajuk. Nem volt nálam sapka, és akkor Vera azt mondta, vedd csak fel. Valaki feljött, és a teniszütőt kérte, amit kölcsönadott Verának. A szülők nem tudtak róla semmit. Nem tudták, hogy Vera valaha is teniszezett volna. Mindenesetre bementek a raktárba, és alaposan átkutatták a holmikat. Vera szobájába is bementek. Meg a társbérlő szobájába. Most éppen nem lakott itt senki, nyugodtan körülnézhettek. – Lehet, hogy éppen a társbérlő vitte el. – Gyurika? – Anya elképedve nézett apára. – Az igazán nem vitt el semmit. Anya kikísérte az idegent, apa meg bent maradt. A vonalakat nézte a falon. A vonalakat, strigulákat, bejegyzéseket. Egy hosszú, függőleges vonal, több apró, vízszintes. Egy-egy évszám.
Az apa keze végigcsúszott a falon, végigkísérte az emelkedő vonalakat. Aztán megakadt. Semmit se nőtt egy év alatt. Akkoriban ő volt a legkisebb az osztályban. Aztán egyszerre, tessék, itt van. 1955. VI. 10. Ugrásszerűen! Ez az utolsó dátum. 1955. VI. 10. Az utolsó bejegyzés. Egyszer még bejöttek, hogy odaállítsák Verát a falhoz, hogy megmérjék, de aztán egy fiú is bejött, és akkor már semmi se lett a dologból. Csak nevettek. De min nevettek annyira? Kis dugó. Úgy indult, hogy Vera egy kis dugó lesz. És volt egy év, amikor nem nőtt semmit. A szülők már valami gyógytornára is gondoltak. De aztán egyszerre!… Vonalak a falon. Vonalak, strigulák, évszámok, bejegyzések.
1955. VI. 10.
Ez az utolsó. |