A szülők

Apa ölbe eresztette az újságot.

– De most csak hallottad? Vagy most se?

A kislámpánál olvasott, házikabátban. A felesége hol itt, hol ott bukkant fel. Most éppen a díványra dobott egy pulóvert. Szétterítette az ujjait.

– Mi az, Dezső?

A férfi levette a szemüvegét. Intett, hogy pszt, csönd! Az asszony a pulóvert nézte.

– Eltolta a nyakát a Terike. Ezt így nem adhatom tovább. Múltkor az ujjával volt baj, most a nyakával. – Türelmetlen mozdulattal egymásra dobta a pulóver ujjait. – Mi az, amit nem hallottam?

– Valaki felkiáltott az udvarról. Azt kiáltotta, hogy: Vera!

– Még hogy Vera!

A férfi megint intett, hogy: csend. A felesége pedig megismételte:

– Még hogy Vera!

Kinagyított fényképek a falon. Alig látszott valami belőlük a homályban. Egy lány haja, ahogy ráhajol a kerítésre. A fekete hajzuhatag szinte teljesen eltakarja az arcát. Háztető. Aztán mintha többen állnának egy kerti úton.

Az asszony megkerülte a férjét, benyitott a kis szobába. Éppen csak megnyitotta az ajtót. Fehér bútorok odabent a sötétben. Magukra hagyott, fehér bútorok. Székek az asztal körül. Talán egyszer elkezdtek egy beszélgetést, de az már régen abbamaradt. A kis díványra, ott a sarokban, mintha rádobtak volna valamit. Sálat vagy kesztyűt. Valaki nagyon sietett. Színházba, moziba. Magára kapta a kabátját, aztán rohant. Végigvágtatott a szobákon, csapkodta az ajtókat, és már valahonnan lentről kopogtak a lépései. A sál meg itt maradt.

Az asszony odament a díványhoz. Kicsit előrehajolt, ahogy végigcsúsztatta a kezét. Különben oda se nézett. Mint aki tudja, hogy úgyse talál semmit.

– Most meg fütyültek – hallotta kintről a férjét. – Két rövid, egy hosszú. Ez volt a jelük.

– A jelük? – A férfi előtt állt. – Miféle jelük?

– Volt egy jelük. Te nem tudtad?

Anya a fejét ingatta. Nem, ő ezt nem tudta.

– Különben Vera utálta, ha csak úgy felfütyülnek neki.

– Hát azért nem mindig. – Valami megcsillant az apa tekintetében. Mintha a lányára hunyorítana. Majd hirtelen lesöpörte az újságot a térdéről, felállt.

– Hová mész? – nézett utána anya.

Ő meg csak nyomult kifelé.

Az ajtó nyitva, akárcsak odakint, az előszobában. Majd mindjárt bevágtatnak – gondolta anya. – Szabolcs, Csipesz és Kuku. Egyszer húsvétkor benyomultak. Még kora reggel lehetett, éppen hogy fölébredtek. De hát éppen a telefoncsörgésre ébredtek fel. Szabolcs telefonált, hogy mindjárt jönnek. És aztán jöttek.

Apa jött be, fázósan dörzsölgette a vállát.

– Csinálhatnál egy teát. Egy olyan jó, citromos teát.

– Egy kis rummal.

– Nem bánom, egy kis rummal.

Anya kiment a konyhába. Ahogy föltette a teát, beszólt a szobába.

– Terike azt mondta, hogy az arabokat drótsövény mögé dugták.

– Az arabokat? Hol?

– Hát ott… Izraelben.

– Izraelben… az arabokat? – A férfi a nyitott ajtókon át kibámult a konyhába.

A felesége a gáznál állt. Csípőre tette a kezét, fölnézett valahova az emeletekre.

– És hogy azért kezdődött az egész. A viszály.

Apa valahogy viszketni kezdett.

– És ezt a Terike mondta? Hogy az arabokat a drótsövény mögé… éppen a Terike! – Az újság megint a földön, és apa kivágtatott. – Hát ide figyelj, ha nem tudnám, hogy a Terike…

– De hát azért még lehet tárgyilagos.

– A Terike ne legyen tárgyilagos! Akit drótsövény mögé dugtak, és nem Izraelben! És mi az, hogy tárgyilagos?! – Elhallgatott. Felnézett ő is az emeletekre. – Csipesz találta ki azt a jelt, két rövid, egy hosszú.

– Csipesz alig volt itt egyszer-kétszer. – Kitöltötte a teát, szendvicseket készített. – Bevigyük?

– Á, nem! – Azzal a férfi leült a konyhaszékre. A konyhaasztal alatt hatalmas rézüst. Megérintette a cipője orrával. – Ki volt az, aki megkongatta ezt az üstöt? Kihúzta és megkongatta.

– Egyszer szilveszterkor.

– Nem, nem szilveszterkor. Tudom, hogy odabent ültem, talán egy kicsit el is bóbiskoltam, és akkor ez a hang.

– Az a filmes fiú. Vince, persze, a Lajta Vince. – Felnevetett. – Feri meg fülére tapasztotta a kezét, úgy kiabált, hogy: elég! elég!

– Feri! – Apa kedvetlenül vállat vont. A teát kortyolgatta, egyre csak az üstöt nézte.

– És akkor még azt is mondta a Feri, hogy ha nem hagyod abba, kirúglak.

– Mit mondott? – Letette a csészét.

– Kirúglak.

– De hát hogy jön ő ehhez? Az én lakásomból… egy vendéget. Mi az, hogy kirúglak? Hát mit képzel ez a… ez a?!…

– Annyira nem bírta azt a hangot.

– Nem bírta, egyáltalán, mit bírt, és mi az, hogy kirúglak? – Dühödten beleharapott egy szendvicsbe.

Anya, a konyhaasztal másik végén: – Tudod, kivel találkoztam a múltkor a Lukácsban?

– Hol?

– A Lukácsban. A Lukács uszodában.

– Te uszodába jársz?

– Reggel kimegyek egy kicsit. Persze csak ha nem alszom el. De hát múltkor is elaludtam, és az Ernyei Magdi hiába várt.

– Ernyei Magdival jársz a Lukácsba?

– Hát Vera nem nagyon szerette, inkább valahogy félt tőle. Mert hogy olyan rettentően művelt. Jól úszik, mindenesetre jól úszik. Nahát, tudod, az a szemüveges fiú, aki Verához hurcolta az irományait.

– Ja, a Bakacsi.

– Az, az, vele akadtam össze. Hát megnősül. És szeretné felhozni a menyasszonyát.

– Persze, csak hozza fel. – Apa még töltött magának egy kis teát. – Mióta jársz a Lukácsba?

Anya felállt. Megint felnézett az emeletekre.

– Né, a Kurtág Öcsi!

– Azt lecsukták.

– Most meg itt van.

Apa bólintott, és újra megkérdezte:

– Mióta jársz a Lukácsba?

– Már a nyáron is jártam. Bakacsi megírta Verának, hogy nősül, és most nagyon drukkol.

– Drukkol?

– Hát hogy mit szól majd Vera ehhez az egészhez. Mert Vera azt mondta, hogy ő egy olyan igazi agglegény.

Apa felnevetett.

– Egyszer nagyon lekapta ezt a Bakacsit. Valamit felolvasott neki a fiú, aztán Verának sehogy se tetszett, aztán meg már ilyeneket kiabált, hogy Bakacsi, te úgy lopsz, hogy az már nem is igaz!

– Bakacsi lop?

– Na szóval azt, amit írt. Vera mondta is, hogy kitől, valami amerikai írótól. Bakacsi meg a közös életérzésről beszélt, a nagy közös életérzésről, mire Vera azt mondta, hogy menj a fenébe, Bakacsi, a nagy, közös életérzéseddel.

– Akkor egy darabig nem is jött a Bakacsi.

– De jött, csak nem olvasott fel semmit. – Apa elgondolkozva bólogatott. – Nősül a Bakacsi. És mikor hozza fel azt a lányt?

– Azt nem mondta.

– Na menjünk be.

Az asszony bólintott, de azért nem mozdultak. A konyhaasztal két oldalán ültek, szemben egymással. Csönd volt körülöttük. Aztán az asszony megkérdezte:

– Te hallottad, hogy valaki felkiáltott?

– Hallottam.

– És azt, hogy Vera?

– Azt, hogy Vera.

Az asszony a férjét nézte. Aztán vállat vont és felállt.

Bementek a szobába.

A kislámpa égett. Az újság a földön, a pulóver a díványra dobva.

A férfi lehajolt, felemelte az újságot.

Nehezen hajol, gondolta az asszony. Most már egy kicsit nehezen hajol. De azért Terike mindjárt pislogni kezd, ha ránéz. Terike most otthon ül és vár.

– Terike felhúzza az orrát.

– Felhúzza az orrát? – Apa már megint belebújt az újságba.

– Ha nem megyünk át hozzá. – Felsóhajtott. – De hát azt hiszem, hogy nem megyünk át.

– Egész biztos.

– De hát tudod, hogy mennyire egyedül van.

– Még mindig haragszik a férjére, hogy nem megy le, és nem hoz fel neki sonkát meg sajtot. Volt pofája meghalni.

– Ugyan! Csak hát néha olyan fáradt. Hazajön az irodából, és akkor csak az üres lakás.

Az asszony megpillantott egy vonalzót az asztalon. Egy olyan háromszögletű vonalzót. Talán éppen most ejtette rá valaki az asztalra.

Fölvette, megnézte. Kicsit tintás. Elkenődött, bús foltok, a felső szára berepedt. Alul tintával: Várhegyi Vera. IV. b. Aztán egy szem, semmi más, csak egy szem. Mi lehet ez? Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát? De hát Veráék már nem firkálnak ilyesmit. Isten szeme…

A tenyerébe ütögette a vonalzót.

– Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát.

– Mi az? – Apa felnézett.

– Mit hurcolod ki? – Közelebb ment hozzá a vonalzóval. – Miért kell ezt kihurcolni?

– Én nem hurcolok ki semmit. – Csak nézte, ahogy a felesége ott áll mellette, és a tenyerébe ütögeti a vonalzót.

– A számozást már alig látni – mondta az anya. – Legalábbis húsz és harminc között.

– Milyen tintás, úszik a tintában!

– Csak itt, a felső szára.

– És ott alul talán nem? – Apa felállt. Mutatta, hogy ott alul is milyen tintás.

Anya a fejét rázta.

– Hát nem látod, hogy ez egy rajz? Mégpedig egy szem. – Felnevetett. – Isten szeme, csak egy kicsit el van mázolva.

– Nem, az nem Isten szeme.

– De hát akkor kinek a szeme?

Nézték a vonalzót. Apa egy pillanatra kivette anya kezéből.

– Vera szeme.

– Vera szeme?

– Nem is vitás. – Apa hangja enyhén diadalmas volt. – Azért rajzolta oda, hogy ő mindent lát, még akkor is, ha éppen nincs ott.

– És azt is látja, hogy ki lopja el a vonalzót?

– Vagy legalábbis, hogy ki akarja ellopni. De az illető nem meri ellopni, mert ez a szem…

– Nahát, attól még ellophatja.

– Azt hiszed, hogy ezt Vera nem tudta? De akkor is iderajzolta. És aztán csak legyen pofája az illetőnek ellopni.

– Csak legyen pofája!

– Az illetőnek!

Ezen jót nevettek. A vonalzót nézték, a számozást, a nevet, ezt a rajzot. Aztán anya:

– Miért kell ezt kihurcolni?

Apa sértődött képet vágott, nem is felelt. De a másik nem hagyta.

– Vagy talán magától került elő? Vagy azóta ott van az asztalon?

Elhallgatott. Majd megismételte:

– Azóta…

Apa valahová a kislámpa mögé húzódott. Majd egyszerre csak ott állt anya mellett, belenézett az arcába.

– A füzetet is te hoztad ki.

– A füzetet?

– A dolgozatfüzetet. Amiben azok a fogalmazások vannak.

– Nem is láttam. Fogalmazások? Nem is láttam. – Megkeményedett az arca. – A tornacipőjét mindenesetre ellopták.

– Nem lopták el, csak bent felejtette az iskolában, a tornazsákkal együtt. A tornazsákot később vissza is hozták.

– Csak éppen a cipő nem volt benne. – Mélységes szemrehányással nézett az apára. Aztán a vonalzóval a kezében körbejárt a szobában. – Ti is énekeltétek azt, hogy Árpád apánk?

– Árpád apánk?

– Árpád apánk, meg hogy hősi nemzetünk. Emlékszem, a bátyám körberohant a szobában, és ezt üvöltötte.

Apa maga elé nézett, majd kissé bizonytalanul elkezdte:

– Árpád apánk, ne féltsd hősi nemzetünk…

– Ez az! Ez az! Hősi nemzetünk!

– Nem vész az el, ha eddig el nem veszett!

– Ti is énekeltétek?

– Sej, haj, vígan élünk, vigadunk! Sej, haj… – Elakadt. – Most az jön, hogy valamit nem hagyunk, de mit nem hagyunk?… – Akárcsak egy bedöglött gramofon. A kezével meg olyan mozdulatokat tett, mintha vezényelne, de hát már nem is énekelt. A keze is lehanyatlott. Valahonnan messziről hallotta a feleségét.

– Ki volt az a fiú, aki egyszer felhozta a húgát, egy olyan kis…