A fiúkMegálltak ott a sarkon, egyszerre csak megálltak. Kifagyott arcok, gőzölgő leheletek. Az előbb még röhécseltek. Takács Tóni azt mondta, hogy menjünk a Zárórába és aztán az Orbánhoz. Egypár helyre már benéztek meg felugrottak. A Városmajorban kezdték, Lajta Vincénél. Na persze hogy Lajta Vincénél, aki most végre indulhat. Évekig loholt különféle kiöregedett, elhülyült rendezők mellett mint asszisztens. – Másképp nem megy, öregem – mondogatta. – A szakma! A kisujjadban kell hogy legyen a szakmai biztonság. – Aztán végre kapott egy könyvet, egy olyan saját forgatókönyvet. Az írója írta neki. Mert akkor már volt írója. Aztán stábja is lett (operatőr, első asszisztens, második asszisztens, sminkes, maszkmester), és akkor már igazán indulhatott. Ezt pedig meg kellett ünnepelni. Ott szorongtak, abban a városmajori kis szobában, Lajta Vincénél. Vince bort töltött, a könyvről beszélt, az írójáról. – El van ásva vidéken. Tanár, de én majd felhozom. – Izsmán Géza valahogy arra gondolt, hogy Vince többé már nem jön ki a Lukács uszodába, kimarad a nagy csatangolásokból, ácsorgásokból. Most még velük tartott. A Körtéren azt mondta, hogy az írója mégiscsak maradjon lent abban a vidéki városban. Az az ő világa, anyaga. – Hülyeség – dünnyögte Izsmán Géza –, ott egyszerűen nem kap levegőt. Bálint Kati is lekerült vidékre, már vagy két éve. Arról nem is szólva, hogy a fizetése rámegy arra az albérleti szobára, de hát az az egész… – Majd meglátom – bólogatott Vince –, lehet hogy mégis felhozom. Izsmán Géza csendesen megdühödött. Lehet, hogy felhozom, lehet, hogy lent hagyom. Hát ki ez a Lajta Vince? Az biztos, hogy a Lukácsban nem látni többé, és most is legszívesebben lekopna. De hát nem hagyhatja a fiúkat! Géza ettől úgy elszontyolodott, hogy a legszívesebben lelépett volna. De akkor valaki bedobta: – Nem ez levelezett Várhegyi Verával? – Várhegyi Vera… Csönd lett. Lajta Vince hümmögött, a vállát vonogatta. – Miért éppen ez? – Verának volt egy írója valahol vidéken. – Tanár? – Nem tudom, honnan tudjam? – Hol akadtak össze? – Hallod! Vera mindenkivel összeakadt. – Ha látott benne valamit. – Ez az, öregem, hogyha egyszer látott benne valamit. Ott álltak a sarkon. Velük szemben, a kirakatban, egy hatalmas tévékészülék. – Vera sokat járt vidékre – mondta egy szemüveges fiú. Hóna alatt könyvek, füzetek. Nagyon kellett vigyáznia, hogy ki ne pottyanjanak. – Az ám! „Most Pápán van egy kirakatom, kedden meg Dezsőházán.” – Nincs is Dezsőháza. – De kirakat, az volt. Neki mindenhol volt egy kirakatja. – Vera ugye olyan dekorációs – Lajta Vince körülnézett –, olyan reklámdekorációs?… Géza majdnem rávágta: Mintha nem tudnád! Mintha nem ücsörögtél volna annyit náluk! – Egyszerűen nem hagyta békén az embert – mondta a szemüveges. – Mindenáron írót akart csinálni belőlem. – Ne haragudj, Bakacsi, de ez nem nagyon sikerült. – Na, ne haragudj! – Na, ne haragudj! – Azért egyszer volt egy novellám… – Egyszer volt egy novellád, Bakacsi, de most már menjünk. – Ezt a rohadt hideget! – Indíts, Lajta. – Irány a Záróra. – Indíts! De valahogy ott ragadtak a sarkon. Fázósan topogtak. Takács Tóni megperdült a sarkán, megkopogtatta a kirakatüveget. – Azt a fiút meg kirúgta. Akivel járt… szóval, akivel utoljára járt. – Vera nem járt olyan sok fiúval. – Géza maga is meglepődött, hogy milyen ingerült a hangja. – De hát valakivel csak járt. – Tóni még mindig az üveget kopogtatta. – Ferivel. – Géza is az üveget kopogtatta. A tévé üres képernyője. Majd mindjárt feltűnik Vera meg Feri. Egyszerre csak itt állnak a képernyőn. – Hát akkor azt a Ferit rúgta ki. Szóval, a fiú mindenáron a filmhez akart kerülni. – Feri? – Az, az. A tévéhez sikerült is bejutnia, persze nem mint rendezőnek, valami olyan műszakinak, tudom is én. Az biztos, hogy Vera libabőrös lett ettől az egésztől. „Nekem ne művészkedj!” – Á, dehogy. Feri soha nem volt a tévénél. A Főiskolára akart bekerülni. Rajzolt, egész tűrhetően rajzolt. – Hát akkor rajzolt. – Tóni hirtelen Géza kezére nézett – Egész jó kesztyűd van. – Á, rövid. Sose tudok egy olyat kapni, aminek a hossza… – Miért? Mi van a kezeddel, Izsmán? – röhögött valaki. – Menj el a különleges méretek boltjába. – Azért a kötött kesztyű mégiscsak más. – Tóni előrenyújtotta kötött kesztyűs kezét. – Ki köt nekem kesztyűt? – Géza vállat vont. – A mamád nem tud kötni? – Tud, nagyon is tud, de hát esze ágában sincs. – Elgondolkozva bólogatott. – Vera mamája egyszer kötött valakinek. A Kézdi Lacinak. – Éppen a Kézdi Lacinak? – És mi van a Kézdivel? – Vidékre került valami gyógyszertárba. Takács Tóni eltűnt a sarok mögött, a másik utcában. De aztán megint a kirakatnál volt. – Akárhogy is, de kirúgta Ferit. – Szakítottak. – Jó, akkor szakítottak. – De az már nem itt volt – Géza az üres képernyőre nézett. – Hanem odakint. Troli kanyarodott be a sarkon. Egy egész csoport vágtatott utána. Lajta Vince is velük nyargalt. Felugrott, aztán leugrott, magával sodort egy reszkető fejű öreget. – Pardon! A bácsi egy reszketésben állt a sarkon. A troli után nézett. Rázta a kezét meg a fejét. Szólni nem tudott. Vince meg már a kirakatnál: – Úgy hallottam, hogy a fiú ment ki előbb. – Dehogyis! – Géza elfordult a kirakattól. – Vera még tavaly nyáron kiment. Valami rokonukhoz. Kölnbe. – De hát miért? – Miért? – Izsmán Géza széttárta a karját. – Nem kötötték az orromra. Talán, mert Feri anyja nem akarta ezt az egészet. – Mit nem akart? – Hát hogy Feri elvegye Verát. – Szóval Vera indított? – Feri meg utánament. Akkor még írt nekem egy-két levelet. – A Rozsda Bandi náluk lakott – mondta Lajta váratlanul. – Veráéknál lakott. – A Rozsda Bandi? – Géza elképedve nézett rá. – Legalábbis egy ideig, amikor elvált a feleségétől. Vera mondta nekem, hogy most van egy rendezőjük… – Antonioni! Összeugrott a Monica Vittivel, és akkor ideköltözött az Izabella utcába. – Csakis az Izabellába! – Hagyjuk ezt, jó? Mindenesetre, egy rendező. – Csak az nem a Rozsda Bandi volt. – Izsmán Géza felnevetett. – Dehogy! Egy olyan tévés pofa… hogy is hívták, pedig össze is akadtam vele. Gyuri, valamilyen Gyuri. – Nem a Rozsda Bandi? – Nem a Rozsda Bandi. Lajta Vince csalódott képet vágott. – Menjünk. Most már igazán menjünk. Takács Tóni meg Gézához hajolt. – És most mit csinálnak ott kinn? Vera mit csinál? – Kávét főz. – Micsoda?! Már éppen indulni akartak. Már éppen itt akarták hagyni ezt a sarkot a troliállomással, az üres fényű kirakattal. De most megint csak ott topogtak Izsmán Géza körül. – Kávét főz? – Azért ment ki, hogy kávét főzzön? – Most még csak azt mondd, hogy azért ment ki! Géza elnézett valahova a házak fölé. Majd mindjárt megjelenik Vera, amint éppen kávét főz. Egy csésze kávéval repül egyik országból a másikba. – Olyan bomba kávét főz? – Ő főzi a legjobb kávét abban a vendéglőben. A rokonáé az a vendéglő, vagy nem is a rokonáé. – Semmi mást nem csinál? – Ki mondta? Beiratkozott az egyetemre. Összehasonlító nyelvészet, de hogy milyen?… Pedig ösztöndíjat is kapott. – Nyelvészet? Itthon egész jól megvolt nélküle. – Hát én nem emlékszem rá, hogy valaha is… – Vera és a nyelvészet! – Még ha azt mondod, hogy irodalom vagy film. – Színház vagy színháztörténet. – De hogy nyelvészet! – Talán szanszkrit vagy indogermán. – Szanszkrit! – És Feri? Feri is kávét főz? – Átment Amerikába. Döbbent csend. Még csak nem is sziszegtek. – Még egy darabig ott maradt Kölnben – mondta Géza. – A szakítás után. – Szóval Vera mégis kirúgta. – És ezt Pesten nem lehetett? Csak Kölnben? – Álljunk meg! Álljunk csak meg! De hát éppen azért ment Vera után, hogy… – Mi volt az ábra Szabolccsal? – Izsmán megfogott egy vállat. – Szabolccsal? – kérdezte Lajta Vince. – Miféle Szabolccsal? – Akivel Feri előtt járt. – Vera nem járt semmiféle Szabolccsal – vakkantott közbe valaki. Ezen egy kicsit összeugrottak. Izsmán Géza határozottan emlékezett rá, hogy Verát évekig nem is lehetett mással látni, csak Szabolccsal. Odavolt Szabolcsért. Az pedig inkább mintha dobta volna. Egy időben legalábbis nagyon nyegléskedett. – Szabolcs! Szabolcs! – mondta Takács Tóni. – Hát persze, az a kis dugó alak! – Vera vitte neki a narancsot és a csokoládét, amikor katona volt. Alig lehetett narancsot kapni az egész városban, de Vera addig járt utána… – Nekem nem hoztak narancsot, amikor katona voltam! – sóhajtott fel egy fiú. – Se narancs, se csokoládé. – És még akkor se volt semmi baj, amikor Szabolcs leszerelt – folytatta Izsmán Géza. – Akkor még bőven együtt jártak. Aztán egyszerre felbukkant Feri. Felbukkant? Berobbant. – Feri? De hát az egy fáradt ló. – Ahogy te tévedsz! Először is ifjúsági bajnokságot nyert gátfutásban. – Akkor is csak egy fáradt ló. – Mindenesetre berobbant. És akkor Szabolcs már nem volt a pályán. Egyszerűen nem létezett. – Egyszer nekiugrott Ferinek – szólt közbe Bakacsi. – Kicsoda? – Hát Szabolcs. Megvárta a kapuban és nekiugrott. – Nem ugrott neki – mondta Géza –, csak kihívta az előszobába. Felment Veráékhoz, és persze Feri is ott volt, hajaj, de mennyire ott volt, és akkor Szabolcs azt mondta, hogy gyere, menjünk ki az előszobába, mert ezt meg kell beszélni. Vera meg azt mondta, hogy itt egyáltalán nincs mit megbeszélni. – És akkor egymásnak ugrottak. – Nem ugrottak egymásnak. Kimentek az előszobába, de nem ugrottak egymásnak. Beültek a társbérlőhöz. – Ahhoz a reklámfilm-rendezőhöz? – Tévés, mondom, hogy tévés. – Tökmindegy. És ahhoz csak úgy be lehetett ülni? – Még valami italt is kerített. Azt hiszem, odavolt Vera mamájáért. – Vera mamája! Vera mamája! – Neked kötött kesztyűt? – Dehogy nekem, a Kézdinek. De ez most nem érdekes. Most az az érdekes, hogy amikor Feri felmerült Veránál… – …vagyis berobbant. – Szabolcs megszűnt. – Izsmán Géza kis szünetet tartott. Majd valami csöndes, oktatófilmhangon: – És amikor Hans Jürgen… – Hans Jürgen? Miféle Hans Jürgen? – Akivel Vera odakint megismerkedett. Az egyetemen. – Összehasonlító nyelvészet! – Akárhogy is, de Vera beleesett. Feri meg ott állt, és nem értette ezt az egészet. Mert mi volt az alapállás? Itthon nem vehette el Verát, mert az anyja… – Ezt mondd másnak! – hajolt előre Bakacsi. – Mi? – Ferit igazán nem nagyon izgatta az anyja. Szögezzük le: nem is az anyjával lakott. Az apjával. – Mikor volt az?! – Tudod, mi volt az apjával? – Elvitték. Valamikor ötvenben vagy ötvenegyben. Lehúzott vagy négy évet. – Négy év! – Lajta elismerően füttyentett. Gyűrűbe fogták őket. Gézát meg Bakacsit. – Közben anyu szépen férjhez ment – magyarázta Bakacsi. – És akkor Feri elköltözött tőle. Aztán, amikor az apját kiengedték, felhajtott neki egy szobát. – Csakhogy aztán az anyja elvált attól az alaktól, és összeköltöztek. És akkor Feri is náluk volt. – Összeköltöztek. Újra elvette azt a nőt? – Talán nem vette el újra, de összeköltöztek. Tavaly halt meg az öreg. Tavaly vagy tavalyelőtt. – Érdekes, ezt nem is tudtam. De azért, hogy újra együtt tudott lenni azzal, aki… – Bakacsi elakadt. – Miért? – legyintett Lajta Vince. – Mi az, hogy miért?! Hát te együtt tudnál élni azzal, aki… – Ezek szavak. – Mi az, hogy szavak?! Lajta Vince Bakacsit nézte, és csúfondárosan énekelte: – Együtt tuhodnáhááál éhélniii?… – Kurtán felnevetett. – Ha egyszer valaki szeret valakit. – De ha az lelépett, és éppen akkor lépett le, amikor… – Ide figyelj, Bakacsi! – Vince hirtelen félbeszakította önmagát, és Gézához fordult. – Miért vitték el Feri apját? – Nem tudom, azt már nem tudom. Feri sose beszélt erről. – Nekem se – mondta Bakacsi. – Lehet, hogy ő se tudta. – Lehet, hogy az apja se tudta – bólintott Bakacsi. – De hogy együtt tudott élni azzal a nővel, aki… – Ide figyelj, Bakacsi – kezdte újra Lajta Vince. – Nem figyelek oda. – Légy észnél. – Nem vagyok észnél. Ha egy nő… ha egyszer egy nő… Közben elindultak. Közben valahogy mégis elindultak erről a sarokról. Lajta Vince fölényes orrhangon magyarázott valamit. Bakacsi meg már ordított. Takács Tóni pedig egyre csak azt ismételgette, hogy begerjedt a Bakacsi, begerjedt a Bakacsi! Senki se vette észre, hogy Izsmán Géza lemaradt. Ő pedig még mindig ott állt a tévé üres, szürke képernyője előtt. Majd mindjárt feltűnik Vera meg Feri. Egyszerre csak ott állnak, kissé zavart mosollyal, egymásba kapaszkodva. Senki se tűnt fel. Géza elindult. Bevágott egy kis utcába, aztán hosszú, szűk utcába. Kopott táblájú presszó a sarkon. Egy szilveszteréjszaka után itt ültek Verával. Különben éppen Veránál szilvesztereztek, aztán úgy hajnalfelé lejöttek ide. Valami fontosat akart Verának mondani, valami nagyon fontosat. Aztán csak a cseresznyeszártea. Igen, egyébről se beszélt, mint hogy gyerekkorában egyszer nagyon beteg volt, már mindenki lemondott róla, akkor jött Szerafin néni a cseresznyeszárteával. Ez lent volt Dunaföldváron, a szülei levitték Szerafin nénihez. Vera hátradűtötte a fejét, mosolygott és aludt. Bevágtatott Szabolcs. Nem tudni, honnan keveredett elő, nem is velük szilveszterezett. Egy szót se szólt, csak fölrángatta Verát, és vitte magával. Géza elment egy pályaudvar behavazott kerítése mellett. A kerítés megszakadt. Sínek, vasúti sínek a havas, fagyott földben. Egy-egy elhagyott vasúti kocsi. Sűrű, szürkésfekete füstbe borult minden, ahogy a vonat elrobogott. Kopár, téli fák. Játszótér üres padjai, a tömpe orrú autó a ház előtt. Benézett a kapuba. Lakók névjegyzéke. A kis kártyák, akár a szétszabadult inggallérok, amire ráfirkáltak. Mindjárt megtalálta azt a nevet. Várhegyi Dezső, II. 5. – Beljebb ment, az udvar felé. A hátsó lépcsőház mellett a házmester ajtaja. Onnan baktatott elő a Fillár, ha kapuzárás után jöttek le Verától. Krákogott, kulcsait zörgette. „Na mi az, fiatalurak?” Felnézett arra a saroklakásra. Sötét az ajtó üvegje, a konyhában se ég a villany. Elég sokat voltak a konyhában. Olykor valósággal kint táboroztak. Székeken, hokedlin, sámlikon. Vera mamája vacsorát készített vagy vasalt. Ő, Géza, éppen egy sámlin kuporgott. Hatalmas rézüst a konyhaasztal alatt. Feri enyhén remegő, hosszú lába. Géza felnézett Vera mamájára, aki hátravetette a fejét. – Mondja, Géza ki is játszott abban a filmben, ki volt az a nő, tudja, aki leutazik a férjével valahová a gyarmatokra? – Még mondott valamit, de akkor Vera kivágtatott a szobából. – Kézdinek el kell költöznie az apjától! Képzeljétek, utánament egy presszóba, ahol a Kézdi egy lánnyal ült, és azt mondta, hogy az ő fia még nem egy egzisztencia, és amíg nem egzisztencia, addig semmi keresnivalója egy ilyen helyen, hát ne haragudjatok, de azt nem lehet, ilyet nem lehet, és ha a Kézdi nem hagyja ott az apját… Izsmán Géza járkálni kezdett az udvaron. Mintha be akarna csöngetni a házmesterhez, hogy érdeklődjön. Hirtelen megállt. Fent az előszobai villany felgyulladt. Vera mamája most jön ki a szobából. Pillanatra benéz a fürdőbe, aztán már megy a konyhába. Közben csapkodja az ajtókat. Vera papája meg kiszól. – Na… mi van itt?! – Géza szinte hallotta ezt a hangot. Az ajtócsapkodást. Aztán, ahogy Vera papája dörmögve előjön a szobából. A konyhában nem gyulladt fel a villany. Az előszoba is elsötétedett. Az udvarban meg már nem volt senki. |