Gyurika

Megszállták ezt a házat, alaposan megszállták. Huzalok, tekercsek a lépcsőházban. Eltaposott papírpoharak, szivar-, cigarettacsutkák. És hogy harsogott tőlük minden! Valaki a negyedikről üvöltötte.

– Meddig állunk még?!

Az öreg liftben néhány csecsemőarcú, szakállas fiú meg egy riadt tekintetű lány.

– Rendben van a dolog – mondta az egyik fiú –, már mindent megbeszéltem Zoltaival.

Nem tudom, mit beszélt meg Zoltaival, mert becsukta előttem az ajtót. Hát akkor majd fölmászok a negyedikre. Legalább nem élvezem azt a nyerítő társaságot. Éppen neki akartam vágni a lépcsőknek, amikor észrevettem Pál Gizit. Mindig örültem, ha láttam ezt a kissé megöregedett bohócarcot. Pál Gizi sose kapott nagyobb szerepet, de mindig olyan valódi volt. Valaki azt mondta, hogy nem korszerű a feje. Nem tudom, milyen egy korszerű fej. Szóval, mindegy. Különben olyan csodálkozó képet vágott.

– Mi az, Gyurika, talán átvette a produkciót?

– Dehogy, csak a Zsoldos Kálmán miatt jöttem. A színházban nem tudtam elérni, egyáltalán sehol se tudtam elérni.

– Nehéz elérni.

– Ebben a produkcióban benne van, és gondoltam, ez a legegyszerűbb.

– Megint valami összeállítás? – Mosolygott, de minden gúny nélkül.

– Latin-amerikai költők. Két verset kell elmondania.

– De hát maga sose szerette Zsoldos Kálmánt.

– Valakinek nyavalygott, hogy örökké kihagyom, közben lenézi az egészet, és nem is lehet utolérni.

A lift leereszkedett. Pál Gizi intett, hogy szálljak be. Intettem, hogy nem szállok be.

– Tudja, találtak egy házat. – Gizi körülnézett a sötét lépcsőházban. – Egy igazi pesti házat. Valaki azt mondta, hogy olyan atmoszferikus.

– Aha, atmoszferikus.

– Sipkei Tógyer berohant az udvarba, felhúzódzkodott a porolórúdra, mindenféle mutatványokat csinált. Az egész ház körbeállta.

– Most fent van?

– Fent van, és várja, hogy beszereljenek valamilyen égőt. Addig nem tudnak dolgozni.

– És Zsoldos Kálmán?

– Még nem láttam, de hát neki még nincs jelenete. – Felemelte a kezét. – Nézzen csak fel, Gyurika.

Már a lépcsőn voltam, amikor megkérdezte.

– Igaz, hogy megnősült?

Előttem a töredezett szélű lépcső. Azt néztem egy darabig. Aztán megfordultam, de sehol se láttam azt a kedves bohócarcot. Így hát a lépcsőháznak mondtam.

– Már úgy volt, de aztán mégse.

Fentről majdnem elsodortak. Kis csoport vágtatott lefelé. Egy nő a nyakamba borult, megcsókolt.

– Ne feledkezzen meg rólam!

Valami kis színésznő. Gőze sincs semmiről, de kell neki az a pár forint. Egy darabig még ott álltam a karfánál. Miért nem nősültem meg? Már úgy volt, hogy odaköltözöm Kamilláékhoz. Már éppen úgy volt. A szobámat mindenesetre feladtam Veráéknál. Az a szoba! Mindig bejöttek hozzám: Vera, Vera papája meg Vera mamája. Aztán a fiúk, akik Verához jártak. Az biztos, hogy mindig engem toltak le a filmek miatt. „Ide figyelj, Gyurika! Szeretnék végre látni egy házat, amiről elhiszem, hogy abban emberek laknak. Már olyanok, mint te meg én.” Hát erről a házról el lehet hinni. Hogy aztán Sipeki Tógyer mit varázsol belőle!…

Benéztem egy ablakon.

Öregasszony a konyhában vizet csorgatott a fazékba. Ez még valódi öregasszony, valódi konyhában, valódi csapnál.

Az ajtók végig nyitva a negyediken.

Férfi egy hokedlin, keze ünnepélyesen a térdén. Sötét gázóra az előszobában. Kefe a gázórán. Hosszú, poros szőnyeg.

Egész kis csoport az egyik ajtó előtt. A csoport közepén kalauznő kisbabával. Hozzáhajolt, gügyögött, az arcába nevetett. Olyan mozdulatot tett, mintha ringatni akarná.

– Milyen édes!

De hiszen ez a Lakatos Ancsi! Úgy látszik, kalauznőt játszik. Aztán a többiek: Szilágyi Géza, fáradt, törődött kisemberek alakítója. Már legalább húsz éve fáradt, törődött kisembereket alakít. Most éppen elnyűtt, koszladt pizsamában volt, és habverőt rázogatott a kisbaba felé. Fellner néni egy karosszékben ült a gangon, lehunyt szemmel napozott.

Nem vitás: Lakatos Ancsi, a kedvesen pimasz kalauzlány, Szilágyi Géza, a fáradt, törődött édesapja, Fellner néni, a házsártos, de alapjában véve jószívű édesanyja.

A huzalokat és a drótokat követtem.

Az ajtó mindkét szárnya nyitva. Az előszobában annyian álltak!… A ruhatervezőnő éppen egy sárga pulóvert próbált ráhúzni Vámos Böbére.

– Igazán nem tehetek róla, hogy meghíztál!

Az ajtók nyitva, a szobák egymásba nyíltak. Fiúk és lányok szorongtak egy díványon. Lökdösődtek, nevetgéltek.

– A Tógyer már majd felrobban – mondta az egyik fiú. – Három órája állunk, legalább három órája.

Nem láttam Tógyert. Biztosan egy másik szobába húzódott a vezérkarával. Zsoldos Kálmánt se láttam. Persze, neki csak később van jelenete. De lehet, hogy akkor se kerül elő.

A lakók? Lehet, hogy itt ugrálnak a színészek és színésznők körül. Lehet, hogy elmenekültek.

Éjjeliszekrény kislámpával, fényképekkel. Felemeltem az egyiket. Elszíneződött, sárgásbarna kép. Egy férfi a lugasban. Mellette boroskancsó, pohár, ő meg rákönyököl az asztalra.

Nyikorogva nyílt a szekrényajtó. Kinézett egy kopott vállú kabát. Becsuktam az ajtót. Mintha a lakóra csuktam volna.

– Mi van a Gyapaival? – kérdezte valaki a hátam mögött. – Tudod, aki abban a kiszuperált buszban lakik.

– Öregem! Végre bejutott a tévéhez, már be is osztották egy produkcióhoz, és akkor behívták katonának.

– Majd kezdheti elölről az egészet.

– Erről van szó. Ki emlékszik már rá, mire leszerel! Még azt a kiszuperált buszt se találja meg.

Hát ahol én lakom, az se sokkal jobb, mint egy kiszuperált busz. Vissza kellett volna menni Veráékhoz, de hát…

Veráék, na igen. Micsoda kedves pofák! Az egyik fiú novellákkal traktálta Verát. Bakacsi… azt hiszem, Bakacsinak hívták. Egyszer éppen a konyhában olvasott fel valamit. Én is elkértem néhány novelláját. Arról volt szó, hogy beviszem a tévéhez. „Mutasd meg nekik – mondta Vera –, ha igazán jónak tartod, mutasd meg nekik.”

Meghallottam Sipeki Tógyer magas, éles hangját.

– Hogy egy nyomorult égőt ne lehessen beszerelni! És akkor miért nem mondják meg nekem?!

Megcsúszott a hangja. Olyan könyörgővé vált.

Valaki csöndesen röhögött az egyik szobában. Röhögött és röfögött.

– Nem vagyok bohóc! – hallatszott Tógyer.

Porcelánfigurák az üveg mögött. Egy pásztor meg egy rokokó hölgy. Kutyák, hatalmas, fekete monoklival a szemük alatt. Bonzó. Azt hiszem, így hívták ezeket a kutyákat. Valamikor a képesújságok tele voltak ilyen bonzókkal. Meg volt egy Adamson úr is… azzal mindig baj történt.

Az ablakhoz mentem. És akkor egyszerre ott voltak előttem: Vera és Feri. Lent álltak az utcán, a festékesbolt előtt. Mintha éppen taszigálnák, lökdösnék egymást.

Vera kicsit előrement. Feri megfogta a karját, maga felé húzta, maga felé fordította az arcát. Hevesen gesztikulálva magyarázott. Vera megint elfordult, de azért ott maradt mellette.

Régen láttam Verát. Ő még biztosan úgy tudja, hogy megnősültem. Meg kéne magyarázni, hogy miért maradt el ez az egész. Hogy miért nem vettem el Kamillát. De hát ezt nem nagyon lehet megmagyarázni. Már arra se emlékszem, hogy Kamillának mit mondtam. Az volt a legfurcsább, hogy tulajdonképpen nem is haragudott. Mintha várta volna, hogy úgyse lesz semmi az egészből.

Vera és Feri egymás körül pörögtek. Egymás kezét fogták a festékes előtt, és pörögtek. Egy néni gyökeret eresztett a járda szélén, úgy nézte őket.

Vera odament a nénihez. Kedvesen rámosolygott. Talán mondott is valamit, mert a néni eltántorgott.

El se búcsúztam Verától. Ha jól meggondolom, el se búcsúztam tőle. Igaz, olyan kis ünnepélyfélét csaptak utolsó este. Ott volt a papája, a mamája és persze Kamilla, Feri nem tudott eljönni, akkor éppen valahol vidéken volt. Az asztalnál ültünk, Vera meg előttünk állt, és egy ócska sálat tartott a kezében. Az ablakból rángatta ki. De hogy miért?…

Feri, ott szemben, mintha észrevett volna valamit. Talán fölfedezte a televízió kocsiját. A ház felé mutatott. Vera is idenézett, bizalmatlanul összehúzott szemöldökkel. Majd mindjárt meglátnak itt az ablakban. Fölintenek, én meg leszaladok.

Egy darabig nézték a házat, aztán elfordultak. Vera hirtelen ellépett Feri mellett. Sietett, valósággal futott. A fiú a saroknál beérte, eléje ugrott.

Mi az? Csak nem üti meg?

Nem ütötte meg. Elkapta a vállát. Úgy tartotta, mintha vissza akarná tolni.

Elég sokat marták egymást. Feri nem nagyon szerette, hogy annyian járnak Veráékhoz. Nem volt éppen féltékeny, de nem szerette ezt a nagy forgalmat. Bakacsit egyszer kidobta a novelláival együtt. Vera irtó dühös volt. De Vera papája még dühösebb volt. „Hogy jössz te ahhoz, hogy az én vendégemet!…”

Feri lassan visszafelé tolta Verát. Az előredőlt, valósággal rádőlt, ahogy hagyta magát tolni. A haja hosszan előrehullott, szinte ráborult a kövezetre.

Megint a festékesnél voltak. Feri valamit előhúzott a zsebéből. Menetrendfélét vagy micsodát. De lehet, hogy műsorfüzetet. Mindenesetre gondosan tanulmányozták. Feri még jeleket is tett egy ceruzával. Most szinte egész közelről láttam azt a két gondterhelt arcot. Valósággal összezsugorodott az arcuk.

Mögöttem pedig Sipeki Tógyer.

– Egy egész stábot így váratni órák óta! Legalább mondják meg, hogy nem lesz semmi.

Egy emelt, de nyugodt hang:

– Ne ordíts velem, Tógyer.

– Beszerelitek ezt az égőt, vagy pedig…

– Semmi vagy pedig. Nem szereljük be.

– És ezt most mondod?

Elfordultam az ablaktól.

Tógyer aktatáskával csapkodta az asztalt.

– És ezt csak most mondod?!

Elfulladt. Csönd volt a lakásban. Valahogy mindenki felállt. Azt az alakot nem láttam Tógyer mellett. Csak a hangját hallottam.

– Az égőt egyáltalán nem lehet beszerelni.

– Reggel még azt mondtad, hogy be lehet szerelni.

Valaki felsóhajtott. A konyhából bejött egy kék pongyolás nő. Lakatos Ancsi is megjelent, kalauznői egyenruhájában.

– Majd megpróbálok valamit.

– Megpróbálsz valamit!… – Tógyer az aktatáskájával együtt leroskadt az asztal mellé. Valaki odalépett hozzá, megfogta a vállát.

Azok ott lent még mindig a füzet fölé hajoltak. Vera elvette Feritől a ceruzát, és most ő tett jeleket.

Fölfedeztek valahol egy régi udvart, templomkertet. Vagy kiállítást. Vera mindig mondta, hogy a legjobb kiállításokat vidéken rendezik. Egyszer én is lementem velük Fehérvárra.

Talán egy filmet hajkurásznak. Valahogy elpasszolták a környékbeli mozikban, aztán elkezdődött az üldözés. Gelénházán majd végre elkapják.

Vera a sarki cukrászda felé mutatott. „Nem lenne jobb, ha beülnénk?” Feri intett a fejével, hogy: nem, nem. Feri nem szerette a cukrászdákat meg a presszókat. Ha véletlenül egy ilyen helyen volt randevújuk, és Vera késett, Feri kivágtatott az utcára. Az utcát szerette. Többször felfedeztem, ahogy egy padon üldögél, és az elrobogó autók után bámul.

Feri szép lassan leereszkedett a lépcsőre, a festékes boltja elé. Mutatta Verának, hogy tessék, üljön le. De hát Vera nem ült le. Utálta az ilyesmit. Úgy állt a fiú mellett, azzal a füzetfélével.

Feri a két térde közül nézett fel rá. Fáradt, elhagyott arc. De mégis, mintha készülne valamire. Csakugyan. Hirtelen kidobta a lábát, Vera majdnem elvágódott. Vera hátrált egy kicsit, majd olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna rúgni a fiúba. Az meg felhúzta a térdét egészen az arca elé.

Vera letett valamit erre a térdre. Egy apró kis papírkockát. Megpöccintette az ujja hegyével. A kocka megremegett, kissé oldalra dőlt. Egyszerre olyan lett, mint egy harmonika. Vera kihúzta, és akkor már egy térkép volt. Összehajtható zsebtérkép. De lehet, hogy városképek, katedrálisokkal meg műemlékekkel. Innen a negyedikről igazán nem lehetett látni.

Vera rántott egyet rajta, meglobogtatta, mint egy szalagot. Hátrálva futott.

Feri felállt. Mondhatott valamit Verának, mert az nevetni kezdett. Hátrálva futott, nevetett. Rázta, rázogatta azt a szalagot.

Feri felnézett a házra. Egy pillanatra mintha észrevett volna. Felemelte a kezét, talán intett is. De akkor már Vera után vágtatott.

Röpködött a szalag, valósággal köréjük csavarodott. Ők már nem is látszottak. Csak az a furcsán lebegő szalag – aztán semmi.

Valaki megérintette a karomat.

– Menj ki a képből.

Kockás inges fiú állt mellettem. És mert kissé hülyén bámulhattam rá:

– Felvétel indul. Légy szíves, menj ki a képből.

Egy darabig még arrafelé néztem, amerre Vera és Feri eltűntek. Aztán kiléptem a képből.