Vera

El van kenődve. Csudára el van kenődve, de nem anyu miatt. Azt mondta, megszokta az ilyesmit. Mármint, hogy ha valaki tetszik neki, az fütyül rá. De ha nem fütyül rá, az még rosszabb. Ezt sem nagyon értem. Néha mond ilyeneket, de különben egész rendes mókus. Már nem is tudom, mióta lakik itt nálunk, abban a kis szobában. Megünnepeltük az első estét. A lakásavatást, ahogy ő mondta. Anyu készítette el a szendvicseket, én is segítettem.

– Na öregem – mondta apu –, azt hiszem, egész jól megleszünk. Szóval te tévés vagy?

Akkor vágott először olyan hasfájós képet. Mosolygott, de az nem volt éppen vidám mosoly. Makogott valamit, hogy van egy kis műsora.

– De miért, Gyurika? – nézett rá anyu. – Én már többször hallottam a maga nevét.

Anyunak mindjárt Gyurika volt, anyu mindjárt rengeteget tudott róla.

– Az igaz! Meghitt sarok. Ez az én rendezésem. Négyszemközt a verssel.

– Ugyan, öregem, hiszen te mindenkit ismersz! – Apu kedélyesen hátba vágta, és otthagyta. Otthagytuk mi is, anyuval.

Nem tudom, mikor beszélt először a helyszínekről. Talán éppen a lépcsőházban.

– A gang reggele.

– A gang reggele?

– De hát nem érted, Vera? Ezt kell megcsinálni. Tévé- vagy akár egy nagyfilmben.

– Ne haragudj, Gyurika, de majdnem minden filmben van gang meg lépcsőház.

– De hogy semmi más ne legyen! Semmi mást ne pancsoljanak bele, semmiféle hülye történetet. Csak a gang úgy reggel, meg az üres lépcsőház. A lépcsőházon átsüt a nap.

– És akkor jön egy pofa.

– Nem jön. Képek a folyosóról, a lépcsőházról, emeletekről, ajtókról. Ezzel hozom a lakókat. Azokat, akik még most is itt laknak, és azokat is, akik már rég elköltöztek vagy meghaltak.

Maga elé bámult. Kalauztáskák, lyukasztók, megrozsdásodott lyukasztók, jegytömbök. Salakdombok a gyár mögött. Hirtelen vállat vont és otthagyott.

– El kellett volna, hogy vegye a Pankát – mondta anyu.

Anyu a konyhában vasalt, én meg egy kis széken hintáztam és olvastam. Legalábbis egy könyv volt az ölemben. Ezek olyan jó délutánok. Nincs senki a lakásban, csak mi ketten anyuval.

– Miféle Pankát?

– Évekig jártak együtt. Gyurika meg Panka. – Megspriccelt egy inget. – Aztán semmi se lett a dologból.

– Biztosan nem akarta elvenni.

– Á, azt csak úgy mondja. Eltolta az egészet. Panka közben férjhez ment. Azt mondja, nem érdekli a dolog, de én látom rajta…

– Csak van valakije.

– Majd az is otthagyja. Én mondtam neki, hogy fel is hozhatja. Miért ne? Erre meg mintha megsértődött volna.

– Döglik utánad.

– Mit csinál?

– Döglik utánad, anyu.

– Nahát, Vera! – Nevetett, és belespriccelt az arcomba.

Akárhogy is, de döglik anyu után. Anyuért Szabolcs is odavolt, akivel még régebben jártam.

Gyurika ilyeneket mond:

– Mindig tudom, hogy mikor jön a mamád.

– Éppen eléggé csapkodja az ajtókat.

– Te is csapkodod az ajtókat. Nálatok mindenki csapkodja az ajtókat.

– Ilyen család vagyunk.

– Nem vitás! – Felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott. – Károlyvárosban ismerték meg egymást. A mamád meg a papád. Te sohase voltál Károlyvárosban?

– Soha.

– Persze, hiszen itt születtél, meg hát különben is… – Elhallgatott. Az összekulcsolt kezét nézte, bólogatott. Aztán váratlanul: – Tudod, egyszer behívtak egy színházba. Úgy volt, hogy rám bíznak egy darabot, valami zenés játékot. A rendezőjük megbetegedett vagy összeveszett velük, már nem is tudom. És azt se, hogy miért gondoltak éppen rám.

– Ugyan, Gyurika!

– Semmi se lett a dologból, de az nem is olyan nagy vész. Hanem az irodából ki lehetett látni a teraszra. Nagy, üres tetőterasz. Két-három kopott szék. Mögöttük tűzfalak. Hatalmas, csupasz tűzfalak.

– Na és?

– Akkor gondoltam rá először. Ebből kell csinálni valamit. Terasz, székek, tűzfalak. – Valósággal kiabált. – Semmi más! Nem tűrök semmi mást!

– Nem tűrsz?

Elnémult. Félszegen elvakkantotta magát. De azért nagyon csöndesen megismételte.

– Hát nem tűrök.

Le-föl járkált a szobában.

– Ezeket a székeket akkor se veszik be, ha esik az eső vagy havazik. Senki se emlékszik rá, hogy mikor tették ki őket. Pedig valamikor nagy veszekedés volt. „Ne vidd ki azokat a székeket! Már megint kiültek napozni. Száradó ruhákat tettek rájuk.” Aztán semmi.

– És miért nem kaptad meg azt a darabot?

– Milyen darabot?

– Amiért behívtak a színházba.

Ott állt előttem, és a vállát vonogatta. Én meg egyszerre begurultam. Irtóra begurultam.

– Ezt azért mégse lehet! Ez azért túlzás! És igenis, hogy veled mindig is ki fognak tolni, mert te mindig csak a válladat vonogatod!

Kirohantam, bevágtam az ajtót.

Nem beszéltünk egy darabig. Valahogy még csak nem is akadtunk össze. Anyutól hallottam, hogy most jár valakivel. Komolyan jár valakivel. Jó, rendben van. Áldásom rájuk.

Valamelyik délután megjelent előttem egy sállal.

Nagyszerű, gondoltam, mit akar ezzel a koszladt sállal?!

Az előszobában álltam. Éppen le akartam dobni a kabátomat. Ő meg egyszerre csak kilépett bentről a sállal. A két karján tartotta, mint egy beteget. Már elég régen ácsoroghatott így odabent.

– Mit csináljak ezzel, Gyurika?

Meg se hallotta. Kissé magasabbra tartotta.

– A tied lehetett.

– Az enyém?

– Hát már régen. Most bedugtátok az ablakba.

– Hogy fogja a hideget – szólalt meg anya valahonnan a konyhából.

– Téli ablakokba dugnak ilyen holmikat. – Lejjebb engedte a sálat. – Ócska kendőt, szvettert, sálat, harisnyát.

– Harisnyát nem, Gyurika! – hallatszott anya a konyhából. – Harisnyát azért nem.

– Furcsa, de eddig észre se vettem. – Hol feljebb, hol meg lejjebb engedte a sálat. – Aztán egyszerre csak előttem volt az a befagyott téli ablak. Kendő, sál, harisnya…

Nem is tudom, miért, de hirtelen megkérdeztem.

– Nősülünk?

Majdnem lepottyantotta a sálat.

– Nem tudom, lehet.

– Felhozod egyszer azt a lányt? Miért nem hozod fel?

– Ki mondta, hogy nem hozom fel?

Anya távoli hangja:

– Igazán felhozhatná, Gyurika.

Ő meg egy darabig még ott állt előttem.

– Nem tudom, lehet. – Azzal visszabújt a szobájába.

Most már anyu volt mellettem.

– Mit akart azzal a sállal?

– Á, semmi! Azt hiszem, még valamikor apu vette …egyszer karácsonyra.

Anyu vállat vont, eltűnt. De én még ott maradtam az előszobában. Igen, apu vette ezt a sálat. Csudára izgult, hogy nem fog tetszeni. Kék sál, piros kockákkal. Egyszer utánam kiabált valaki:

– Az a kéksálas!

Gyurika fölhozta azt a lányt. Magas, szemüveges lány volt. Furcsán lehajtotta a fejét, mint aki szétnéz valamerre, és csak éppen azt nem találja, amit keres. Akkor mind ott voltunk Gyurika szobájában. Apu pezsgőt bontott.

– Hát elviszi tőlünk ezt a fiút?

A pezsgő pukkant. A lány nevetett, apu is nevetett. Gyurika süteményt rágcsált, elgondolkozva nézte anyut.

– Éppen itt az ideje – bólintott anyu. – Gyurika már úgyis olyan, mint egy igazi agglegény. Egy zsörtölődő agglegény.

– Egy zsörtölődő agglegény? – Gyurika a fejét ingatta. – Zsörtölődő?

– Mindenfélét kicibál az ablakból… múltkor egy sálat.

– Sálat? – A lány az ujja hegyével megérintette a szemüvegét.

Mindenki az ablak felé nézett. Az ablak valahogy sötétben volt azokkal a begyűrt, alaktalan holmikkal.

Odamentem az ablakhoz.

– Akarja valaki látni? Igen?

– Köszönjük, Vera! – intett anyu.

A szemüveges lány fázósan nevetett. Váratlanul a mamájáról kezdett beszélni.

– És tessék elképzelni, eddig egy barátnője se volt, és most meg egyszerre mindenkit ismer a házban. És moziba jár. És egyszer kapuzárás után jött haza.

– Kitaláljam, miről van szó? – mondta apa. – Kórházban volt.

– Csakugyan.

– A kórház átgyúrja az embert. Emlékszem, mikor tavaly…

– A mamával fognak lakni? – kérdezte anyu.

– Hát egyelőre. – A lány felsóhajtott, és ahogy megint úgy szétnézett. – Mit akartál azzal a sállal?

De akkor áthajoltam az asztalon Gyurika felé.

– A gang reggele? Mi lesz a gang reggelével?

Egyszerre csönd lett. A szemüveges lány tétován mosolygott, és megfogta Gyurika kezét.

Ő meg csak annyit mondott:

– Megcsinálom. Egyszer még megcsinálom.

Aztán megint ittunk. Aztán mindenki eltűnt a szobából.

Amikor legközelebb bementem, délelőtt volt. Az éles, téli nap valósággal kettévágta a szobát. A két ablaküveg között a holmik: sál, kendő, valami pamutsapka. Ki hordott nálunk pamutsapkát?

A szekrény nyitva. Nem lógott benne egyetlen ruha se. A székre se volt odadobva Gyurika zakója, nyakkendője. Az asztalról és a díványról eltűntek a folyóiratok meg a könyvek. És azok az apró papírszeletkék! Mikor lesz felvétel, milyen színészt kell behívni… Begyűrt kis fecni a hamutartó alatt. Ez volt minden. Parádi víz. Gyurika írhatta rá.

– Vera! – hallottam kintről anyut. – Vera!

Becsuktam a szekrényt, bezártam. De aztán megint csak kinyitottam. Megkopogtattam az üres polcot. Úgy alulról döngettem.

Egy darabig még néztem ezt a szobát. Az asztalt, a díványt, a székeket, az ablakot azokkal a holmikkal. Aztán kimentem, és becsuktam az ajtót.