A társbérlő

Azt mondta Ilonka:

– Ricardónak megy egy filmje.

Mit csináljak? Nem túlságosan érdekelnek Ricardo filmjei. Egyébként nemigen találni manapság olyan színészt, mint Ricardo. Azt hiszem, mindent el tudna játszani. De hát amiket eljátszik!

Meglógtam a film elől.

Ahogy úgy elnéztem Ilonkát, abban a kifakult pongyolában! Tudtam, hogy mindjárt elkezdi: Lassan már december közepe, és a gyerekének még mindig nem tudott narancsot venni. A gyereket nem tudja magához venni, mert Béla rendszertelenül küldi a pénzt, vagy egyáltalán nem küldi. A gyerek a nagymamánál van, és el fog vadulni tőle. Béla is elvadult tőle.

– És te?! Még egy jó kis tévéfilmet se nézel meg velem. – Rám nézett, és aztán úgy bizalmasan. – Persze, talán te ezt már láttad odabent.

– Nem láttam odabent.

– Ugyan! Nektek ezt már régen levetítették.

– Nem vetítették le. Legalábbis nekem nem.

– Csütörtökön is műsorban voltál. (Ezt már tudja, ezt már így mondja: műsorban voltál.)

– Az igaz! Én aztán műsorban voltam.

– Mit akarsz ezzel? – Gyanakodva pislogott. Gyanakodva és sértődötten. – Talán nem veled indult az egész? Sínek, üres vasúti sínek. Kiszáradt fűcsomók a sínek mellett. Egyszerre rázkódni kezdett a töltés, mindent elborított a vonat füstje, a füstből betűk szálltak fölfelé: a rendező neve…

– Hát akkor szervusz.

– Sínek, vonatok. Verses, zenés összeállítás. Rendezte…

– A hét elején felhívlak.

– Igazán nem várod meg Ricardót?

– Igazán nem várom meg.

Odakint a behavazott udvar. Egy hosszan lelógó rongy a gang rácsán. Kint felejtették. De talán még a múlt télen.

– Akkor felhívsz?

– Felhívlak! – Levágtattam a lépcsőn.

Beültem egy duplára. Egy olyan gőz nélküli duplára. Gőz nélküli dupla, kis konyak, és a levegőbe bámultam.

Aztán haza. Ez az, hazamegyek, és benézek Veráékhoz. Nem bújok be mindjárt a szobámba, hanem benézek Veráékhoz.

De hát Veráékhoz nem is kell benézni. Örökké úton vannak a lakásban. Közlekednek, mint a buszjáratok. Ajtócsapkodások jelzik az utat. A mama vágtat át az előszobán, karján a frissen vasalt fehérneművel. De azért beszól hozzám. – Mondja, Gyurikám, az a kis nő… na, tudja, az új bemondónő, milyen Panni? Valaki azt mondta, hogy tanárnő volt, és egy tanítványával… – Ugyan, anyu! – hallatszik Vera a fürdőből – te már megint valami regét szövögetsz. – Kapom már az ingeket? – vágódik ki apa a szobából. – Tudod, hogy el kell utaznom. – Jó, jó, ettől még nyugodtan elutazhatsz, tudja, Gyuri, hogy nekem nagyon ismerős ez a Panni, de milyen Panni? – Az inget! Az inget! – Az inget apunak, az inget! – Vera nevetve előrohan, kikap egy halom inget a mama kezéből. – Már megint vasaltad, milyen keményre, apu nem egy Gacsaj Pista! – Ide figyelj, Vera, én nagyon szívesen lemondok a vasalásról… – Apa kétségbeesett hangja: – Ne potyogtassátok el az ingeket, Vera! – Majd én újra kivasalom, és az egész másképp lesz kivasalva.

Kigomolyognak a konyhába.

Feri a hokedlin ül, vajas kenyeret rágcsál zöldpaprikával. – Olyan filmeket kell csinálni – néz rám –, amiket az egyik bolygón éppúgy megértenek, mint a másikon. A nagy áramkör… – Előrenyomul a vajas kenyérben. – Mindnyájan beletartozunk a nagy áramkörbe. – Kicsit tétován állok előtte. Mit akar a nagy áramkörrel? – Egyelőre semmiféle filmet se csinálok. – Anya és Vera valahogy egyszerre vasalnak. – Tudod mit, Vera, én inkább itt szeretnék egy jó mozit, egy jó lakást, ahol nincs beázás. – Beszűkülés, anyu! – Anya úgy néz rá, hogy azt hiszem, hozzávágja a vasalót. Apa a vasalóasztal körül topog. – Az biztos, hogy végtelenek a lehetőségek. – Feri a gépekről beszél, a gépek idegérzékenységéről.

Feri? De hát mi van Ferivel?

Erre gondoltam, ahogy mentem hazafelé.

Feri eltűnt. Egyszer még összeakadtam vele a gangon. Megállt előttem, arca kihegyesedett. Talán megint letol a tévéfilmek miatt, hogy provinciálisak vagyunk meg ilyesmi. De aztán csak annyit mondott, hogy tiszteletem, és azzal elporzott.

Vera odabent a kályhát vakarta egy késsel. Ócska pulóver volt rajta, az ujja egészen kinyúlt.

– Levakarja. – Anya összefont karral állt a falnál.

– De hiszen… – Majdnem kibukott belőlem, hogy együtt festették be Ferivel. Néztem Verát abban a pulóverben, aztán bementem a szobámba.

Összekaptak valamin. Ezek aztán alaposan összekaptak valamin.

Talán a nukleáris fegyverek?…

– Szóval, csak gyártsák a bombákat?! – kiabált Vera az előszobában. – Ki mondta? – Feri széttárta a karját. – Én csak azt mondtam, hogy a nukleáris fegyvereket igenis tudomásul kell vennünk, és azt is tudomásul kell vennünk… – Nem veszem tudomásul! – …hogy meg kell tanulnunk velük élni. – Nem tanulom meg, és nem veszem tudomásul! – Ez pedig realitás, Vera. – Fütyülök a realitásra!

Visszhangzott a lakás. Visszhangzott a ház.

Feri aztán megint csak vajas kenyeret evett a hokedlin. Hát akkor?

Ricardónak megy egy filmje. Ilonka egyedül ül a tévénél. Lehet, hogy áthívott valakit a szomszédból.

Veráék körülülik a tévét. Feri is ott van. Miért ne? Felszívódott, aztán megint csak előkerült. Talán már le is ment a film. És most ott állnak a kályhánál.

Senki se állt a kályhánál.

Égett a villany az előszobában. Az ajtók nyitva, de mintha senki se lenne a lakásban. Csak a magukra maradt bútorok a villanyfényben. Aztán mégis fölfedeztem őket. A mamát a konyhaasztalnál, körülötte a szétszedett kávéfőző. Furcsa, idegen arccal nézett ki a konyhából. Mintha éppen csak betévedtem volna ide. Az apa odabent olvasott a kislámpánál. Az asztalkán konyakosüveg, poharak meg valami aprósütemény. Akkor már a hangot is hallottam.

– Nem, nem, Feri, ennek most semmi értelme. – Vera felém bólintott a telefon mellől. Már nagyon régen beszélhetett ezen a csöndes, kissé szigorú hangon. – Szó se lehet róla, hogy most fölgyere.

Apa kezében megzörrent az újság.

Anya beljebb jött.

– Fel akar jönni?

Vera intett, hogy csönd. Várt egy kicsit, felhúzta a vállát. Egyik kezével olyan mozdulatot tett, mintha cigarettát keresne.

– Ágyba bújsz. Azt mondtam, ágyba bújsz, és alszol egyet. Esetleg igyál előbb egy jó forró teát.

– Meghűlt? – Apa felnézett az újságból.

– Fel akar jönni?

Gyönge, távoli hang a vonal túlsó végéről. Bágyadt kattogás. Aztán a kattogás is abbamaradt, és akkor Vera:

– Itt nincs mit tisztázni, mi már mindent tisztáztunk. Nem haragszom, tudod jól, hogy nem erről van szó.

– Vera nem haragszik? – Apa megint fölnézett az újságból.

Vállat vontam, a mamát néztem. Az meg se látott. Csak a telefonra figyelt, Vera meg folytatta.

– És légy szíves, ne csinálj cirkuszokat, tudod, hogy mindig utáltam az ilyesmit. Mi az, hogy beülsz a Palackba? Lehet, hogy van, akit meghatsz ezzel, de az nem én vagyok.

– Vera! – Anya közelebb jött.

– Jó, jó, anyu! Semmi, csak anyu mondott valamit, persze hogy itt van, miért ne lenne itt? Apu olvas, Gyuri most jött meg, le se tette a kabátját, szóval összefutott egy kis közönség, szóval nem jössz fel, ezt már leszögeztük, kirúglak, ha feljössz.

– Azért most nem kell vele így beszélni.

– Anyu azt mondja, hogy most nem kell veled így beszélni, mert hogy te most valamilyen állapotban vagy, tudod, anyunak feltevései vannak, azt nem mondtam, hogy soha többé nem találkozunk, mit akarsz ezzel a soha többével, még egy soha többé, és…

– …légy te boldog mindörökké, ha néked így könnyebb! – Apa a térdére tette az újságot.

– Na, apu elkapta a hangot! Tessék? A Ciklon? Mi van a Ciklonnal?

– Ciklon? – Most szólaltam meg először.

– Az a szőke lány – mondta a mama.

– Az a nagydarab szőke lány. – Apa nyújtózott egyet.

– Nem is olyan nagydarab.

– Micsoda? Persze hogy hallom. Csak apu és anyu megbeszélik, hogy nagydarab-e Ciklon? Gyuri meg olyan képet vág, mint aki soha nem hallotta ezt a nevet. Már kétszer is elkérte a telefonszámát, nem hiszem, hogy sikere lenne nála, ezt ő se hiszi.

– Nem – sóhajtottam –, tényleg nem hiszem.

– Tényleg nem hiszi, és nagyokat sóhajt. Szóval Ciklont felvették a főiskolára. Egyhangúlag. Ti csak röhögtetek rajta az Ernyei Magdival, csak hát az a baj, hogy egy kicsit korán röhögtetek, és majd megnézhetitek a Ciklon kiállítását… na jó, nem most, majd egypár év múlva, te meg, öregem, csak ne művészkedj. Lehet, hogy van, akinek imponál az ilyen művészkedés, de az nem én vagyok.

– Vera, ha azt hiszed, hogy…

– Anyunak se imponál, hát akkor meg igazán… Micsoda?! – Kezében a kagylóval arrább lépett. – Hogy valaki közénk állt? Ki állt közénk? Na, most már aztán feküdj le. Egyáltalán, mi az, hogy közénk állt? Mi ütött beléd? Azelőtt sose mondtál ilyeneket. A Palackban ragadt rád? Tesséééék? – Rám nézett, ugrálni kezdett a homloka. – Gyuri?

Mind rám néztek. A mama ijedt csodálkozással. Apa felállt, átfogta a vállamat, mintha biztatni akarna.

– Te beteg vagy. – Vera le nem vette volna rólam a tekintetét. – Mégis, hogy képzeled? Hogy te már régen megfigyelted?

– Mit figyelt meg? – kérdezte apa.

– Mit figyelt meg? – kérdezte anya.

Nem mozdultam. Mosolyogni próbáltam.

– Apura nem vagy féltékeny?

Most már igazán mennem kéne.

– Miért? Tudod, mit mondott Rápolti Kati? Hogy Gyurival el se tudná képzelni, de apuval!

– Most már aztán elég volt, Vera! – Anya mintha ki akarná tépni kezéből a kagylót.

Rápolti Kati? Ki lehet az a Rápolti Kati? Biztosan egy olyan kis hülye. Nem érdekes.

– Mi van, Gyurikám?

Nem is tudom, mikor ültem le. De mindenesetre leültem, úgy télikabátban, sállal. Előttem apa, egy pohár konyakkal.

– Dobja le, Gyurikám.

– Szóval, apura nem vagy féltékeny?

– Fejezzétek be, Vera.

– Anyu azt mondja, hogy fejezzük be, és én is azt mondom. – Csönd, majd alig hallhatóan. – Mi az? Mit akarsz? Mi van az éjszakával? Félsz az éjszakától?

– Fél az éjszakától? – kérdezte anya.

Apa közelebb ment a telefonhoz. Kezében a konyakospohár, mintha Ferit is meg akarná itatni.

– Fél az éjszakától? – Félig felemelkedtem.

Megint az az elveszett kattogás, búgás. Aztán Vera letette a kagylót. Úgy állt a telefon mellett. A másik kettő se mozdult. Én meg, belepréselve a télikabátomba, a dívány szélén. Á, Feri majd mindjárt jelentkezik. Mindjárt csörög a telefon.

A telefon nem csörgött.

Nem volt más, csak a csönd. És akkor anya:

– Csak nem gondolod, hogy?…

Vera ránézett, nem felelt. Hirtelen elkezdett kiabálni.

– Mit nem gondolok? Mit nem gondolok?!

Elhallgatott, és csak állt a telefon mellett.

Apa letette a poharat. Valahonnan a szekrény mélyéből kivett egy kopott, sárga dobozt.

– Sakk – mondtam a díványról.

– Még valamikor Károlyvárosban vettem. Tudja, Károlyvárosban ismertem meg Vera mamáját.

– Károlyváros! – Vera mamája megrázta a fejét. Furcsa mosoly jelent meg a szája körül.

– Károlyváros – mondta Vera, valami távoli hangon. – Hol van Károlyváros?

Aztán megint csönd. Apát néztük, ahogy lassan öltözködik.

– Elég rozoga. – Nyakkendőt kötött. – A fehér király elveszett, és most egy összeszáradt borotvapamacs a fehér király. Az egyik bástyát valaki körülbélelte ragtapasszal. Talán Feri.

– Feri? – nézett rá Vera.

– Kétszer kihúzta döntetlenre.

– Patt – szólaltam meg váratlanul.

– Kétszer pattot csinált.

– Ti sakkozni szoktatok?

– Csak ha rád várunk, Vera. – Nagykabátban volt. – Bármikor adok neki egy bástya fórt. Különben úgyis kocsival megyek.

Ott állt a sakkal a hóna alatt. A figurák megzörrentek, ahogy felém fordult.

– Remélem, nem kezdi megint azt az autós öntudatot! Feri a fejébe vette, hogy nekem autós öntudatom van. Autós öntudat ezzel a tragaccsal! – Megigazította hóna alatt a dobozt, lassan indult kifelé. Még egyszer visszanézett, aztán eltűnt.

A felesége olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná kísérni, de aztán megállt az ajtóban.

Vera köröket vont a telefon körül az ujjával. Egyre kisebb köröket.

Az asszony elfordult az ajtótól. Belebámult a szobába.

– Egyszer még el akartunk utazni Károlyvárosba, csak aztán…