Dada

Sütemény után nyúlt, lehajtott egy kis konyakot. Előtte Ricardo, egy magas, fekete, estélyi ruhás nővel.

Milyen fölényes, most egyszerre milyen fölényes. Ahogy úgy zsebre vágja a kezét. Az előbb még azt a forradásos nyakú lányt kergette, most meg ez az estélyiruhás. Ez, úgy látszik, odavan érte, belekarol, és közben úgy meresztgeti a szemét! Mind a ketten lehajolnak, mintha pénzezni akarnának.

– Bocsánat – szólalt meg valaki apa mögött.

Apa Ricardóra nézett, aki már a földön térdelt a lánnyal, aztán lassan, bizonytalanul megfordult.

– Bocsánat – mondta a magas, hajlott hátú fiú. – Azt hiszem, rosszul volt becsukva az ajtó.

Apát nem is ez a fiú lepte meg, aki fekete-fehér kockás szatyorral állt a szoba közepén. Hanem maga a szoba. Égett a villany. A székek valósággal szétrúgva. Vera pulóvere a díványon, a felesége pongyolája az ágyon.

– Visszahoztam a cuccokat. – A fiú a szatyorra mutatott.

– Milyen cuccokat?

– Amiket a Simongáti rám aggatott. – Körülnézett. – Aki persze nincs itt, miért is lenne itt, már miért is! – Majd, mint aki végre fölfedezett egy ismerőst. – Ricardo!

– Ricardónak megy egy filmje.

– Mikor nem megy filmje? – Kezében a szatyorral közelebb hajolt. – Így lehet aztán valakit kifacsarni.

– Kifacsarják? Jelzem, a lányom is említett valami ilyesmit.

A fiú úgy hajolt Ricardo felé, mintha még most az egyszer komolyan akarna vele beszélni. „Nézd, öregem, én aztán igazán utálom a lelkifröccsöket, de ez azért mégiscsak túlzás!”

Ricardo és a fekete lány tányéraljakat hajigáltak a padlón. Ügyesen csúsztatták a tányéraljakat, hogy össze ne ütközzenek.

– Olcsó dolog. – Elfordult Ricardótól, letette a szatyrot a díványra.

Apa is elfordult Ricardótól. Nézte, ahogy a fiú különféle holmikat húz elő a szatyorból. Mint egy bűvész. Mint Okito japán bűvész, aki egy zsebkendőből ötvenet varázsolt elő. A fiú egy vég nélküli harisnyát húzott ki, de az már valóságos zászlóerdő volt. Potyogtak a kombinék, majd végül egy bordó férfipulóver.

– Ezt elpasszolni! Nem tudom, hogy képzelte Simongáti?

Apa odament, felemelte a pulóvert.

– És ezt Rómából hozták! – A fiú a fejét ingatta. Hirtelen meghajolt. – Bocsánat, Dada vagyok.

– Hogy, kérem?

– Dada vagyok. Azt hittem, már találkoztunk.

– Dada?

A fiú bólintott. Csöppet se szemtelenül. Inkább türelmesen, kicsit alázatosan, mint aki várja, hogy jól lekapják. „Mi az, fiam, magának nincs tisztességes neve?”

De apa már annyi ilyen nevet hallott. Csipesz, Kuku, Ciklon. Egy időben még üvöltött, ha valaki így mutatkozott be, de aztán már…

– Simongáti szerint én mindent el tudok passzolni. Nem mondom, amit a Vera mamája adott!

– Mit adott a Vera mamája?

Némi érdeklődés csillant meg az apa hangjában. Úgy érezte, hogy Dada elég sűrűn közlekedik errefelé a szatyrával.

– Nem kéne eloltani a villanyt?

– A villanyt?

– Márminthogy a tévé miatt. – Dada megint Ricardo felé közeledett.

Ricardo és a fekete lány még mindig a földön. Körülöttük egész kis csoport: szmokingos urak, estélyi ruhás hölgyek. Nézték, ahogy Ricardo a cigarettatárcáját dobja előre, úgy laposan, csúsztatva.

– Nem nagy ötlet. Szerény kis ötlet. – Dada hirtelen hátrafordult. – Vera?

Apa éppen el akarta oltani a villanyt, de megállt a keze a kapcsolónál.

– Lement egy pillanatra, leszaladt. És a mamája is.

– A Vera mamája. – Dada elmosolyodott. Megöregedett az arca ettől a mosolytól, ráncos lett. Maga elé nézett, bólogatott. – Az semmi, hogy jó nő.

– De kérem!

– Mondom, az semmi, az nekem nem számít. Tisztázzuk, jó nő mindenki lehet. Már aki arra veszi a figurát.

Apa eloltotta a villanyt. Dada mellett ült, a tévé fehér foltjában. Ha még egyszer azt mondja, hogy jó nő!…

– De itt az egésznek tartalma, valódisága van. Úgy is mondhatnám, filozófiája.

Fehér fény hullt az arcukra, az összekulcsolt kezükre.

– Ha ismerte volna régen – kezdte apa.

– Nem ismertem régen.

– Na persze.

– Különben nem hiszek benne. – Dada éles pillantást vetett a másikra. – Vera mamája most futja ki a formáját.

– Most futja ki, na igen. Ezen már én is gondolkoztam… bár valamikor Károlyvárosban… tudja, ott ismertem meg. – Elbizonytalanodott a hangja, el is hallgatott. – Mindjárt jönnek – mondta végül. – Vera meg a Vera mamája.

– Vera ilyenkor már itthon szokott lenni. (Meglehetősen szigorú hang.)

– Üzenetet kapott. (Meglehetősen bocsánatkérő hang.) Feritől kapott üzenetet. Bizonyára ismeri Ferit.

– Félreértés. – Dada a tenyerébe ütögette öklét.

– Vesztettem. – Ricardo felkelt a földről, előrejött.

– Gyűlöli a sikert – mondta Dada –, Ricardo mindig tudta, hogy a siker nem neki való. Szóval, az egész Feri egy tiszta félreértés. Mert mi az ábra? Lehet, hogy zseni, és azért húzódik be a kuckójába, de lehet, hogy csak egy gyomorbajos, nyűglődő muki.

– Ez az, Dada kérem! Tavaly nyáron például levittük Boglárra autóval. Hogy mennyit nyavalygott már az úton! Semmi se volt jó neki. Engedjük le az ablakot, mert megfullad, húzzuk fel az ablakot, mert szétmegy a feje a huzattól… Valami autós öntudatról kezdett beszélni, hogy nekem autós öntudatom van, és attól ő kiütéseket kap. És akkor Vera: „Apunak nincs autós öntudata.” „De van, érzem a hátán, a vállán!” És ez így ment egész úton. Autós öntudat! És aztán, amit Bogláron művelt Verával!

– Tisztázzuk, Feri egyszerűen öreg Vera mellett.

– Öreg?

– Lelkileg.

– Aha… lelkileg.

– Szóval, az a legrosszabb az egészben, hogy megtöri Vera lendületét. Vera rengeteget táncolt. Valamikor Verát mindenhol lehetett látni. Valamikor. Semmi félreértés, én aztán igazán nem nagyon rázom magam. Szögezzük le: nem is tudok táncolni. De én megint másképp vagyok megszerkesztve, Vera is másképp van megszerkesztve. Meg Feri is. És Feri pont ezt nem akarja tudomásul venni.

– Ahogy mondja. Bogláron is mindig rászólt: „Hogy van kifestve a szemed? Ki volt az a fiú, akivel tegnap mászkáltál?”

– Ki volt? – Dada végigsimított az orrán. – Ugyan ki volt?

– Tudja, mit mondott Feriről Ernyei Magdi? Bizonyára ismeri Ernyei Magdit.

– Kapcsoljuk ki. – Dada keze lecsúszott az orráról. – Ernyei Magdit kapcsoljuk ki. Aki ilyeneket mond, hogy Fellini egy dokumentumrendező, merthogy Fellini filmjei nem egyebek, mint az emberi lélek dokumentumai! Akinek ilyen szövegei vannak, na nem!

Ricardo egy tálakkal, poharakkal dúsan megrakott asztalnál állt. Nyílt az ajtó, belépett a lány, sállal a nyakán.

– A forradásos! – Apa előrehajolt. – Azért van neki sál a nyakán, hogy eltakarják a forradást. Ricardo őt keresi, senki mást, csak őt.

Dada egy mozdulatot tett.

Apa elhallgatott, majd nagyon csöndesen.

– Azért tagadhatatlan, hogy azelőtt nem járt annyi tárlatra… tárlatra meg koncertre. Ismerjük el, hogy ebben Ferinek szerepe van.

– Ahhoz nem kell a Feri. Vitányitól mindig lehet koncertjegyet kapni.

– Vitányitól?

– Szóval, ahhoz nem kell a Feri.

Apa töltött, Dada elé tette a poharat. Az elmosolyodott, a fejét rázta. Az aprósüteményből vett, meg a pogácsából. Majd úgy elmélázva.

– Vera mamája egyszer tojásos kolbászt csinált.

– Talán tojásos sonkát.

– Tojásos kolbászt. – Révülten mosolygott.

– Megbocsásson, de ez itt volt? Úgy értem, hogy nálunk fogyasztotta el?

– Elfogyasztottam. Lehet mondani.

Az apa a fiú poharából is felhajtotta a konyakot. „Mikor volt nálunk tojásos kolbász? És mikor volt itt ez a fiú?” – Közel hajolt hozzá, aztán váratlanul:

– Nem akart lemenni a Ferihez.

– Nem akart lemenni?

– Talán már említettem, hogy összekaptak. Egy bizonyos probléma merült fel köztük. A fiú meghátrált valami elől, és hát Vera, hogy úgy mondjam, ezt nem tudja megbocsátani. A fiú eltűnt, hetekre eltűnt, aztán most egyszerre innen a Palackból üzent. De Vera nem akart lemenni.

– Akkor miért ment le?

– Az édesanyja, a Vera mamája. „Nem lehet egyedül hagyni!” Egyre csak ezt hajtogatta. Én meg azt mondom, hogy ilyesmibe nem szabad beleszólni. Ez az ő dolguk.

Dada felállt. Mintha egy füstoszlop emelkedett volna fel.

– Nincs megbocsátás a lányomban. – Apa fölnézett a fiúra. – Ha egyszer úgy érzi, hogy valaki… – Megint töltött egy kis konyakot. – Legalább egy pohárral.

Az meg se hallotta. Hátrament a szatyrához. A díványon matatott. Fölemelt egy harisnyát, visszaejtette.

– Vera mindjárt jön – mondta apa. – Vera meg Vera mamája.

Dada megint Ricardónál volt. Előrehajolt, kezét térdére tette.

Ricardo egy hatalmas parkban. Mellette a két lány: a fekete hajú meg a forradásos.

– Most kettő is van neki. – Apa Ricardóra nézett, majd Dadára. – Egyszerre kettő.

Dada még mindig úgy állt, előredőlve. Aztán nagyon szomorú hangon:

– Szánalmas kis ügy.

– De hát Ricardo?

– Ricardo!… – Dada legyintett, és visszahúzódott a fénytől. Még valami csoszogás hallatszott a sötétből, aztán semmi.

– Dada, kérem! – Apa fölállt. Senki se volt a szobában. A szatyor eltűnt a díványról. Csak a harisnyák, pulóverek, zsebkendők.

Apa fölemelt egy zsebkendőt, visszaejtette. Okito japán bűvész. A zsebkendőkről valahogy mindig Okito jutott az eszébe. Az orfeum. Közel ült a színpadhoz, szemben Okitóval. Kis, fekete sapkája volt Okitónak, bő ujjú köpenye, és egy zsebkendőből rengeteg zsebkendőt varázsolt elő. Lobogtak a színes kis kendők. Piros, kék, sárga, zöld, lila kendők lobogása.

– Mit akarsz azzal a harisnyával? – Vera állt apa előtt. Táskáját ledobta a díványra.

– Nem találkoztál vele? – Apa a dívány mellett, harisnyával a kezében.

– Kivel kellett volna találkoznom?

– Azzal a Dadával.

– Dada itt volt? – Valósággal lefújta apa kezéről a harisnyát. – És te hagytad elmenni?

– Konyakkal kínáltam.

– Dada nem nyúl italhoz.

– Nem nyúl…

– De azért nyugodtan ihatsz. Dada nem néz le senkit. – Felsóhajtott. – Most éppen ő kellett volna!

– Éppen Dada?

– Neki mindent el lehet mondani. Mindent!

– Művelt fiatalember, az biztos. Anyád? Hol van anyád?

Vera a tévé előtt. Összefont karral nézte Ricardót.

– Hazakísérte.

– Kit kísért haza?

– Ferit, mert hogy úgy elkenődött.

– Mi az, hogy hazakísérte?! – Megfogta Vera vállát.

– Benyomta egy autóba, és légy szíves, ne ordíts.

– Milyen autóba nyomta be?!

– A Bágyoni Félix autójába, és légy szíves, ne ordíts.

– Az a mérnök, akivel Bogláron ismerkedtünk meg?

– Az a mérnök. Éppen a Palackban vacsorázott a húgával. Persze nem ismerte Ferit, de aztán jött anyu, és akkor már mindenki ismert mindenkit. A Bágyoni Félix húga azt mondta, hogy Ferit ilyen állapotban nem lehet egyedül hagyni.

– Annyit ivott?

– Egyáltalán nem ivott. Miért engedted el Dadát?

– Mit akart ezekkel a harisnyákkal?

– Á, nem érdekes! Akármit csinál, nem érdekes. Lehet, hogy elvágja valakinek a torkát.

– Na hallod!…

– Hát nem érted? Nála ez nem érdekes. A csöndjei… nagy csöndek vannak benne.

– Nagy csöndek…

– Senki se tud úgy hallgatni.

– Azt mondta, ezek a Simongáti harisnyái.

– Simongáti? Miféle Simongáti?

– Akivel itt kellett volna találkozni. Meg volt beszélve.

– Simongátival?

– Te nem ismered Simongátit?

– Háát…

– Mi az, hogy hááát? Idehozzák a harisnyáit, egy vadidegen alak harisnyáit!

– Apu, neked egyszerűen nincs problémaérzéked.

– Micsoda?

– Ne haragudj, de most igazán nem érdekelnek ezek a hülye harisnyák. Ha láttad volna Ferit…

– Azért anyádnak nem kellett volna elmenni. Ide is fölhozhattátok volna.

– Ide? Soha! Érted? Soha! – Megfogta az apja karját, és lehúzta a székre. – Ugye, te nem vagy olyan… te nem hátrálsz meg?!

– Vera, kérlek…

– Vera, kérlek, mássz le apádról. – Anya úgy állt az ajtóban, mintha nem is akarna beljebb jönni. Fejét hátravetette, kabátja is hátracsúszott.

Ők meg a tévé előtt. Apa ki akart bújni Vera alól, de valahogy mindig beleütközött. A nyakába, a könyökébe, a derekába. Vera haja belelógott az arcába. Megtelt Verával.

– Ide figyelj, Vera – hallatszott az ajtóból.

– Sose értetted meg apát! Elszürkíted, igenis, hogy elszürkíted!

– Mit csinál velem?!

– Mit csinálok apáddal?!

Vera áthajolt az apja vállán, elgondolkozva nézte Ricardót.

Ricardo megint sziklák között futott. Sötét ruhában, nyakkendőben, kalapja a kezében. Arca, ha lehet, még gyűröttebb. Így is tűnt el a sziklák között.

Vera utánabámult, aztán kilépett az apja öléből.

– Miért engedted el Dadát?