RicardoEgy férfi futott a sziklák között. Sötét ruhában, nyakkendőben, kezében a kalapja. Apa kissé arrébb húzta a széket. Hátranyúlt a sötétbe, leemelt egy süteményt a tányérról. Közben valakibe beleütközött a keze. – Bocsánat. – A kéz a süteménnyel visszavándorolt. – Tudtam! – Kuncogás a szoba mélyéből. – Ahogy elkezdődik a műsor, neki enni kell. Apa morgott valamit, hogy azért ezt még nem lehet éppen evésnek nevezni. Aztán csak a férfit nézte, aki még mindig a sziklák között futott. A tévé körül ültek: apa, anya és Vera. Apa elöl, a másik kettő kissé hátrább. – Ricardónak megy egy filmje – mondta délután Vera –, meghívtam néhány barátomat. – Ó, Ricardo! – mondta anya. Apa még a műsor előtt megkérdezte: – Hol vannak a barátaid? Vera helyett anya: – Majd ha elkezdődik a film! Véletlenül se tudnak előbb jönni, még csak véletlenül se. A film már elkezdődött, de még mindig nem csöngetett senki. Verával valami baj van, gondolta apa. Azelőtt ilyenkor már telefüstölték a szobát, feldöntötték a poharakat. Most pedig még Feri sincs sehol. Feri ütötte ki a nyeregből Szabolcsot. Az ember hazajött, és akit először meglátott, az Feri volt. Feri vajas kenyeret evett a konyhában, Feri az előszobában járkált, befőttesüvegeket adogatott a konyhában, bent olvasott a szobában. És aztán sehol. Egymásra dobált sziklák. Sehol egy bokor, egy szál fű. Sziklák, sziklák és sziklák. És a sziklák között a sötét ruhás férfi. – Még mindig fut – sóhajtott apa. – Én nem tudom, hogy lehet ennyit futni. – És hogy tartja a kalapját! Vera a sötétből: – Hogy tartja? Mégis, hogy kell egy kalapot tartani sziklák között? Persze, ti csak ezeket veszitek észre! Csönd. A sértődöttség csöndje. Apa érezte, hogy anya körül gomolyog, füstölög a sértődöttség. A férfi megállt egy hegyesen előreugró sziklánál. És akkor anya: – Mi az a ti, és mi az, hogy ezeket?! Apa keze megint elindult a sütemények felé, de aztán visszahúzta. Nem, most inkább nem. – Lehet, hogy végigfutja az egész filmet? – Lehet – mondta Vera –, nagyon könnyen lehet. És én igazán nem is bánnám. – De Vera, azért talán mégiscsak… – Mit akarsz még? Sziklák, valaki fut a sziklák között. – A te Ricardód – szúrta be anya. – Az én Ricardóm? Ricardo váratlanul bent állt egy szobában. Nem is szobában. Egy olyan falusi kocsmában. Az asztaloknál mindenféle furcsa alakok. Bizalmatlanul méregették Ricardót. – Mindjárt nekiugranak – bólintott apa. – De akkor a fiú elkalapálja őket. – Azt te valahol máshol láttad, apa. Azt te valamilyen cowboyfilmben láttad. Ricardo valahogy nem szokott verekedni. – Szünet. – Mit akartál azzal, hogy az én Ricardóm? Anya hallgatott. Majd hirtelen: – Tölthetek? Azt hiszem, úgysem jön már senki. – Vártál valakit, anyuci? – Én nem vártam senkit, és nem is hívtam senkit. – Ricardo akkor se verekszik, ha behúznak neki egyet? – Nem tudom, apu, eddig még nem nagyon húztak be Ricardónak, valahogy erről nem volt szó. – De mégis, ha… Ricardo odament a pulthoz, nem is ment, vánszorgott. Most látszott csak, hogy milyen fáradt. Az arca is olyan gyűrött. Apa keze szerényen elindult hátrafelé a sötétben. Talán csak beleütközik egy pohárba. Egy konyakospohárba. Nem, semmi. Pusmogás hallatszott. A felesége hangja, de mintha hirtelen megnáthásodott volna. – És ha a Müller Icával jár a Tóni? Miért mondod ezt nekem? – Semmi, anyu, csak ha esetleg… szóval, rá már nem nagyon lehet számítani. Ki számít a Szakács Tónira? – Szakács Tóni?! – Apa még mindig a sötétben matatott. Az ujjai még reménykedtek, hogy majd csak beleütköznek egy pohárba. Náthás, sértődött suttogás: – Ki számít a Tónira? – Ó, csak éppen, ha ma este nem tudna feljönni. – Hát, ha a Müller Ica úgy ráakaszkodik. – Nem akaszkodik rá. Tóni nagyon örül, ha… – Minek örül a Tóni? – Apa visszahúzta a kezét. Ricardo a pulthoz dőlt, ivott. Hirtelen felnézett a kocsmárosra. – Nem látott itt egy lányt? Egy lányt, forradással a nyakán? – Azt hajkurássza – bólintott apa –, azt a forradásos lányt. – Á, ő már csak simogatni tud. – Vera nyújtózott egyet, előrehajolt. – Mit beszélsz? – Nyugalom, anyuci, nyugalom. Ez, azt hiszem, téged igazán… – Vera! – Vera! Vera mintha csak bele akarná pottyantani a fejét az ölébe. Nézte, hogy Ricardo lassan kimegy az ivóból. – Hát, a sok filmezés… és akkor még ott van neki a színház. Mit gondoltok, micsoda idegfeszültség! – Az biztos – dönnyögte apa. – Idegfeszültség. – Ricardo sose dobja a szerepet, még a legvacakabb szerepet se, és ez bizony kikészíti egy kicsit. Mire anya: – Csak tudnám, hogy ezt már megint kitől hallottad. Én meg úgy tudom, hogy Ricardónak felesége van, felesége és két fia. – Még régről. – Hogyhogy régről? – Apa féloldalasan felállt. Elcsúszott a tévé előtt, hátra a kis szekrényhez. Kiemelte a konyakosüveget. – Ne csörömpölj… Apa töltött, ivott. Ricardo felé pislogott. De Ricardo egyszerűen eltűnt. Egy lányt lehetett látni, ahogy megy az utcán. A nyakán sál. Biztosan a forradás miatt. Valamit mormol maga elé, úgy fojtottan. – Nem tudsz hitet adni, nem tudsz hitet adni. De hiszen ez a felesége! – Igen, igen, Vera, azért marad el mellőled mindenki. – Az asszony hangja felerősödött. – Mert az teljesen lehetetlen, hogy örökké csak… – Ne foglalkozz velem. – Aztán, tessék, a végén nem jön senki. – Hiányzik valaki? – No de hát, Vera. – Apa, kezében a pohárral, előrejött. – Semmi, apu, de hát anyu annyira szereti a társaságot. És ma este nagyon számított egy olyan meghitt kis tévétársaságra. – Ha jól emlékszem, neked ígérték meg. A te barátaid. – Fölnézett a férjére. – Mindenkit lehervaszt. Vera, anélkül hogy hátrafordulna: – Feri panaszkodott? – Nem panaszkodott, de ő se jön már legalább két hete. – Ez a legokosabb, amit tehet. Feltűnt Ricardo. Egy autóból integetett a lánynak. A lány nem intett vissza. – Hát ha egyszer Ricardo csak simogatni tud. – Apa a fejét ingatta. – Ugyan, ezt Vera csak úgy kitalálta. Majd éppen vele közlik az ilyesmit. Különben is őrzi Ricardo képét. – Nem őrzöm, csak megvan. Szeretem az intellektusát. – Az intellektusát! – Engedjétek el a magyarázó szöveget. – Elengedjük, Vera! Mert nekünk úgyse érdemes, mert mi úgyse… – Szóval, Feri hozzád jár panaszkodni? – Vera előregörnyedt. – Apa, legjobb, ha mindjárt magad mellé veszed az üveget. – Nem jár hozzám panaszkodni – mondta anya –, de azért, mert elbukott a felvételin… – Nem bukott el. Nem is indult. Nem is adott be rajzot. – Na és ha nem megy a Képzőművészetire?! – Oda akart menni? – Apa a konyakosüveggel bolyongott. – Nem ülnél le végre? És nekem is tölthetsz. Köszi szépen. – Elvette a poharat, ivott. – A Képzőművészeti nem érdekes. Marad kirakatrendező. Jó, rendben van. – Hát akkor? – Apa lassan leereszkedett az üveggel. – Nem érted? Igazán nem érted? Meghátrált! – Vera az apja felé fordult. Szikrázott az arca a tévé fehér fényében. – Meghátrált valami elől. Apa hallgatott, és anya se szólt. Ricardo autója bekanyarodott egy mellékutcába, aztán egy másik mellékutcába. – A nő nem ült be – mondta apa. – Az a forradásos. – Mindenki kerülhet olyan helyzetbe – kezdte anya nagyon csöndesen. – Apád is került már olyan helyzetbe. – De apa nem hátrált meg. – Honnan tudod, Vera? – Apa nem hátrált meg. – Honnan tudod? Apa ledöntött egy kis konyakot, a képernyőre meredt. Most majd mindjárt hozzá fordul a lánya, és akkor… Vera éppen csak megérintette a kezét, mire félszegen elmosolyodott. Anya pedig harmadszor is megkérdezte: – Honnan tudod? Ott ültek a televízió előtt. Elöl apa és Vera, anya valamivel hátrább. Mellettük konyakospohár, aprósütemény, pogácsa. Ricardo meg otthagyta a kocsiját, az utcán mászkált. Olykor megállt, visszafordult. – Azt a nőt keresi. – Apa töltött. – De hát egyszer már összeakadt vele, láthatta, hogy… Csöngetés. Vera félig fölemelkedett, de akkor anya már kivágtatott. Az előszobából hallatszott az éles, meglepett hangja. – Üzenet? Miféle üzenet? – Miféle üzenet? – Most már Vera is állt. Felcsapódott az ajtó. Anya, kezében egy cetlivel: – Lent van a Palackban. – Ki van lent a Palackban? – Hát a Feri. Égett a villany, és mintha szétdobták volna a szobát. Vera valami olyasfélét kiabált, hogy ezt utálja a legjobban. – Nem meri feltolni a képét! Lent iszik és szenved, nahát, ettől aztán igazán… – Nem hagyhatod egyedül… – Nem biztos, hogy egyedül van. Ilyenkor kell egy kis közönség. – Egyedül van. – Akkor egyedül is marad. – De hát nem hagyhatod. – Miért nem hagyhatom?! És éppen a Palack? Ki jár a Palackba? – Megrázta a fejét. – Szabolcs sose ült volna be a Palackba. – Szabolcs? – Csönd lett. Mintha egy őslény lépett volna be a szobába. – Mi akarsz Szabolccsal? – Ugyan, anya! Ricardo a vállát vonogatta a sápadt fényben. Egy terem közepén állt, szemben apával. Mondott is valamit, de csak anyát lehetett hallani. – Feri nem szokott inni, és ha ő egyszer beül egy ilyen helyre… – Ó, szegénykém! – Mit nem tudsz neki megbocsátani? Most azt mondd meg, hogy mit nem tudsz neki megbocsátani? – Az előbb már elmondtam, és különben is… – Nem mész le? – Ide figyelj, anyu… – Undok vagy, tudd meg, egy undok kis felfuvalkodott… – Felfuvalkodott?! – Vera nem felfuvalkodott. – Erre már apa is megfordult. – Hát, tudd meg, hogy ha nem mész le… – Ha fel mered hozni, ha ide mered hozni… anyuuu! Dobogás, vágtatás, ajtócsapódás. Apa felemelkedett, de már egyedül volt. Végig nyitott ajtók, az egész lakásban. Kiment az előszobába. Az ajtóból még látta a két nőt. Mintha egy megvadult liften ereszkedtek volna le. Aztán már csak a lépcsők. A sötét, üres lépcsők. És most? Felhozzák Ferit? Felhozzák Ferit, Müller Icát, Szakács Tónit, Ciklont, Palkovics Paját és a többieket? Vagy lent maradnak? Utánuk kéne menni. A sötét lépcsőket nézte. Becsukta az ajtót, visszabaktatott. Ricardo várta odabent, a szétlökdösődött székek, konyakospoharak, aprósütemények között. Ő meg leült, egy pogácsát rágcsált, és töltött. – Igyunk valamit. |