Dolgozatírás

Nagyon szerettük azt a mozdulatot, ahogy Éva néni beadta a dolgozatfüzeteket, az már igaz. Az ember majd kiesett a padból. Vagy inkább megmerevedett, mintha elszállt volna belőle minden, és csak nézte a kezet a dolgozatfüzetekkel. Magát Éva nénit nem lehetett látni. Kint állt az osztály előtt.

– Magdalenics – mondta odakintről. Ezt is inkább csak suttogta. Mintha léghuzat vágott volna be az osztályba.

Előrenéztem a táblára, de láttam, ahogy az ablak mellől fölemelkedik Magdalenics Mária. Még azt is láttam, ahogy két tenyerét a padhoz szorítja, és valósággal ellöki magát a helyéről. Egy darabig áll, kicsit szédülten, de aztán már ott van az ajtónál.

Repültek a dolgozatfüzetek, én is megkaptam a magamét.

Éva néni még mindig nem jött be. Talán cigarettára gyújtott, talán kint marad egész óra alatt? Éva néni reggel kint áll a kapu előtt. Figyeli, kinek van lófarokfrizurája, tépett szemöldöke, ki jött hosszúnadrágban. – Te lófarkú Madonna – mondta, amikor egyszer elcsípett. Nem jelentett be az igazgatónőnek. Azt mondják, még senkit se jelentett be. Akkor miért csinálja ezt? Szemző Piri összeakadt vele a Pimpernelben. Piri igyekezett eltűnni, de Éva néni odahívta az asztalukhoz, pedig a férjével volt. Azt mondják, féltékeny a férjére. De néha meghív egy-két lányt, lemezeket tesznek fel, táncolnak. A férje olykor bejön érte az iskolába. Kerek képű ember, mindig vigyorog. „Te lófarkú Madonna.” Teca mondta, hogy Picassónak van egy ilyen modellje. Engem nem érdekel, mondhat Éva néni, amit akar. Azóta minden reggel egy copfba fonom a hajamat, a copf végére befőttesgumit teszek.

Éva néni végre mégis bejött az osztályba. A szája félig nyitva volt, amikor megállt a katedra mellett, mintha elcsodálkozott volna valamin. Talán, hogy tavasz van, és hogy az ablakok nyitva vannak.

– Építkeznek – mondta –, örökké építkeznek.

Az állványok, persze… Ő maga mondta egyszer, hogy úgy veszik körül az állványok az iskolát, mint valami ketrec.

Csüggedten nézte az állványokat. Egyik válla ferdén lelógott, szemöldökét furcsán felhúzta. És már megint minden úgy megcsúszott rajta. A köténye zsebe a hasára került, nyaklánca a vállára. Ráncos az arca. Minek jár a Pimpernelbe?

Éva néni nézte az állványokat, aztán vállat vont, és leült. Ahogy szembefordult, valamivel fiatalabbnak látszott. A csüggedtség is eltűnt az arcáról. Orrát fölemelte, a levegőbe fúrta.

– Bizonyára nagyon érdekel benneteket, hogy miről írtok dolgozatot. – Szünetet tartott. – Bizonyára alig vártátok már, hogy dolgozatot írjatok.

Mit akar ezzel? Csak éppen hogy odaszúrjon valamit, mint lent a kapuban a lófarokfrizura, a hosszúnadrág miatt. Nézett bennünket. Egyre keményebb lett az arca, valósággal megkövesedett. Szemző Piroska azt mondta, táncolt is akkor a férjével a Pimpernelben.

– A tavaszról írunk. – Széttárta a karját.

Elhallgatott.

Mintha arra várt volna, hogy valaki közbeszól.

Teca, az első padban, orrára tette az ujját. Teca megint olyan dolgozatot vág le, hogy Éva néni felolvassa az osztálynak. Teca újságírókkal jár. Ő legalábbis azt mondta az uszodában arra az ázott madárra, hogy író. Én ilyen alakkal nem járnék. Érzéskultusz… Igen, Teca azt mondta, hogy annak az embernek érzéskultusza van.

Az a fiú egészen más volt, aki odajött hozzám a napozón. Megállt mögöttem, felemelt nyugággyal együtt. Akkor elküldtem, de ő csak nevetett, s azt mondta, hogy majd visszajön.

– Bizonyára vannak élményeitek a tavaszról.

Éva néni felállt, az ablakhoz lépett, és megint kibámult az állványokra. Aztán szembefordult velünk, mintha pofon akarna vágni valakit.

– Önálló fogalmazás. Kinek-kinek tetszése szerint. Hát tessék!

Teca ujja lecsúszott az orráról, és már írt is. Valaki meglökte a karomat. Szemző Piroska.

– Te – suttogta –, írjam meg, hogy Éva néni férje presszóba hívott?

– Mi olyan mulatságos? – Éva néni fölemelte a fejét.

Szemző Piroska már nem kuncogott, mélyen belehajolt a füzetébe. Valami Jancsihoz jár föl. Azt mondja, nagyon rendes fiú, és hogy nincs köztük semmi. Jó, mondtam én, csak azt figyelem, mikor tűnnek el az arcodról a pattanások.

Éva néni a padok között sétált. Olykor megállt, mintha be akarna ülni az egyik padba.

Szép lassan fölírtam a címet.

A tavasz.

Aztán csak néztem a fehér lapot. Miről írjak? Kiről? Talán arról a fiúról az uszodából? De hiszen az nyáron volt. Ennek meg itt az a címe, hogy: A tavasz. – Legyen szíves és ne szemtelenkedjen – mondtam, ahogy a fiú a nyugággyal együtt visszafektetett a földre. Amíg a levegőben voltam, nem szóltam semmit. Csak nem teszem magam nevetségessé. A fiú egy darabig mellettem állt. Karját lógázta, mintha nagyon nehezek lennének az izmai. Akkor is a karját lógázta, amikor megfordult és elment. – Még találkozunk. – Alig ment el, egy vizes tócsa jelent meg a nyugágyon. Reszeg Ibolya. Most bújt ki a zuhany alól. – Adj egy kis helyet, és kend be a hátamat. – Aztán, ahogy olajat dörzsöltem a hátára. Te elküldted a Szőröstalpú Jupitert? – Felnevettem. – Jupiter! Miféle név? És még hogy Szőröstalpú? – Ibi elnyúlt az ágyon, karját lelógatta. – Így hívják a filmnél. – Meg is mondta, melyik filmben játszott. Meg hogy most nincs szerepe, de azért nem kell félteni. – Hát én nem is féltem – feleltem.

A tavasz.

Fölemeltem a tollat.

– Nos? – Éva néni ruhája súrolta a padot. – Hogy állunk az önálló gondolatokkal?

Tollal a kezemben utánanéztem.

A ruha zsebe még mindig elöl van.

Elkezdtem írni. „Az ember szívét örömmel tölti el az a szó, hogy tavasz. Napfényes reggel, madárdal…”

Egy iskolai rendezvényen találkoztam újra Szőröstalpú Jupiterrel. Akkor már tudtuk, hogy itt tanyáznak az iskola körül, az üres, beépítetlen telkeken. Délutánonként az iskola előtt ácsorognak, és leszólítják a lányokat. Az igazgatónő a rendőrségre is telefonált. Egy időre eltűntek a fiúk, de aztán megint előkerültek. A rendezvényre csak meghívóval lehetett bejönni. De nekik volt meghívójuk. Kitől kaphatták? Reszegtől? Vagy valaki mástól? Éppen elég lányt ismertek.

A Bakonyi-együttes játszott azon az estén. Zolikával táncoltam, egy esett vállú kisfiúval. Ő jött értem, akkor éppen nem akadt más. Különben a telefonban is letagadom magam előtte. Apának is megmondom. – Ha Zolika hív, nem vagyok itthon.

Már javában táncoltunk, amikor valaki odasodródott mellénk. – Szabad? – Ő volt, Jupiter. Rám nézett. Zolikát mintha meg se látta volna. Semmit se szóltam. Zolika elvörösödött, és azt mondta: – Tánc közben nincs lekérés. – Jupiter bólintott. – Az más, ha nincs lekérés, az más. Akkor megvárlak odakint. – Azzal eltűnt. Tovább táncoltunk. Éreztem, hogy remeg a derekamon Zolika keze. – Hagyjuk abba. – De miért? – Mosolyogni próbált. Tánc után kiment a büfébe, majd visszajött. Egypár barátjával beszélt. – Öregem – mondta az egyik –, most tűnj el. – Zolika a vállát rángatta, legyintett, de aztán eltűnt a ruhatárban.

A zenekar már játszott, és Zolika egyszerre megjelent az ajtóban. Télikabátban. Ahogy eltáncoltam mellette, azt mondta: – Lent állnak a kapunál. – Később levette a kabátját, és ő is táncolt. Aztán megint eltűnt. Aztán egy széken ült a ruhatárnál, mellette néhány fiú. – Csak nem hagytok cserben? – Felnézett rájuk, és hunyorgott.

Amikor elmentem Barabás Mikivel, még mindig a ruhatár mellett ült, de már nem volt körülötte senki. Fehér volt a homloka. – Itt alszol, Zolika? – Rám nézett, de mintha sose látott volna. Lehet, hogy sokat ivott.

Kint a kapu előtt megálltam és körülnéztem. – Nincs itt senki. – Barabás Miki felnevetett. – Egy árva lélek sincs sehol, Zolika nyugodtan hazamehet.

Zolikát aztán nem láttam.

– Megjelölték – mondta pár nap múlva Reszeg Ibolya. Csak bámultam. Ő meg elmondta az egészet. Zolikát elkapták akkor este. A saroknál kapták el. Kivitték a telekre, lenyomták a földre, és a bal arcán pengével megjelölték.

Zolika azóta nem telefonál.

Jupiterrel az iskola előtt akadtam össze. – Ne sajnálja a barátját, úgyse akart benevezni a szépségversenyre. – Mentem mellette, de egy szót se szóltam. – Még találkozunk. – Ezt mondta Jupiter, és azzal eltűnt.

„Erdő, mező fürdik a napfényben.” Azt hiszem, ezt beírhatom.

Fölnéztem.

Éva néni a katedrán ül, és olvas. Egyszer az uszodában is láttam Éva nénit, egyedül ült a nyugágy szélén, fejét tenyerébe lógatta.

Miért éppen velem kezdett ki Szőröstalpú Jupiter?

– Erre csak büszke lehetsz – mondta Reszeg Ibi. Mit nyüzsög Reszeg a Jupiter körül? Be akar kerülni a filmhez? De hát most a fiúknak sincs semmi. Egyáltalán, mit csinál Jupiter azon kívül, hogy a bandájával itt tanyázik?

Egy régi filmújságban rábukkantam a képére. Csavargó gyereket játszott. Háború után játszódott a film, gyerekekről szólt, akiknek nincsenek szüleik, nincs otthonuk, végigkóborolnak Európán, a kiégett, romos városokon keresztül. Vezérük – Szőröstalpú Jupiter. Innen hát a neve.

Azt már megint Ibitől hallottam, hogy filmezés után együtt maradt a társaság. – Mit gondolsz, Jupiter majd beül az iskolapadba, amikor már császár volt?

„Tavasszal kirándulunk, vasárnap kora reggel indulunk a lányokkal.”

Éva néni majd megint azt mondja, hogy nincs semmi összefüggés a fogalmazásban. Ide-oda ugrálok. Se füle, se farka az egésznek.

„A tavaszi kirándulásoknak már előre örülök, mert a tavaszi kirándulások…”

Árnyék esett a papírra, a padra. Rácsos árnyékok borították be az osztályt.

Nem tudtam, mi történt. Csak azt láttam, hogy mindenki abbahagyja az írást. Éva néni arca mozdulatlanul lebegett, mint úszópárna a víz fölött.

Az ablak felé fordultam.

Egy fiú nézett rám az állványról. Mellette egy másik, harmadik. Nem tudom, mennyien lehettek. A felhőkből ereszkedtek le csíkos trikóban, hogy figyeljék a dolgozatírást.

Éva néni összezsugorodott a katedránál, mintha becsavarták volna egy takaróba. Nem nézett az ablakra. Csak ránk – az osztályra.

A fiúk egy pillanatig mozdulatlanul álltak.

Jupiter lépett be elsőnek. Puhán, zajtalanul ugrott be. Megkerülte az első padsort, és mint egy kis utcán, bekanyarodott a második padsorba. Egyenesen felém tartott.

Mi ez? Itt akarja megbeszélni, hogy mikor találkozzunk? Vagy talán?…

Jupiter már ott volt előttem. Lehajolt, mintha szájon akarna csókolni.

Felemelte a dolgozatfüzetet. Közben belebámult az arcomba. Nem szólt semmit.

Én meg csak néztem azt a szögletes arcot. A befőttesgumi megpattant ott hátul. A copfom kibomlott.

Jupiter elmosolyodott.

Jupiter vállán keresztül láttam, ahogy a fiúk mind bent vannak az osztályban, szedik össze a dolgozatfüzeteket. Azt is láttam, hogy Nyerges Klári egyenes derékkal, hátratett kézzel ült, mint az elemisták. Teca félig kilógott a padjából, és csuklani kezdett. Ez volt az egyetlen hang.

Jupiter megfordult, hóna alatt a füzettel. Visszament a padsor kis utcáján. A katedra előtt kissé meghajolt, aztán már kint volt az állványon. De talán csak azért, hogy a következő pillanatban megint visszajöjjön. Egyáltalán, most már ki-be röpköd. Ettől olyan vidám lettem. Azt se bántam volna, ha kicsapnak. Csak ültem az ablak felé fordulva, kibomlott hajjal.

A fiúk mind kint voltak, aztán már senkit se lehetett látni. Csak éppen üres volt előttem a pad. Végig az osztályban üresek voltak a padok. Mintha Magdalenics már írás közben beszedte volna a dolgozatfüzeteket.

Éva néni még mindig mozdulatlanul ült a katedránál. Tekintete lobbant egyet, mint amikor az üvegen felfut a fény. Aztán előrehajolt, és akárcsak szilánkokká hasadna az arca.

– Nyomorultak!

Akkor már a csengő is megszólalt. Az egész iskolát betöltötte a csengetés. De én csak Éva nénit hallottam, ahogy lehetetlenül éles hangján rikácsolja:

– Nyomorult kis férgek!

Éva néni ideggyulladást kapott. Azt mondják, hetekig nem kelhet fel, hogy át akarja magát helyeztetni.

Igazán sajnálom, nem volt vele semmi bajom. Egyszer talán majd meglátogatom, viszek neki egy kis sütit.