Locsolók

Csörgött a telefon. Az apa úgy ugrott fel, mint akire hirtelen ráhúztak egyet. Aztán már ott állt a telefonasztalkánál hosszú hálóingjében, borzasan, álmosan.

– Tessék? Szabolcs? Miféle Szabolcs?

Az apa elakadt. A szoba túlsó végébe nézett.

A szoba túlsó végében takaró emelkedett, takaró hullámzott, megjelent egy talp. A talp pördült egyet – és a lány már leugrott a rekamiéról. Pizsamájában a telefonhoz szaladt.

– Apu! Add már ide.

Apa bólintott. – Igen, itthon van. – Átadta a kagylót a lánynak, ásított. Egy darabig még a telefon körül ácsorgott, mint aki már végképp nem tud mihez kezdeni.

– Szabolcs… – Vállát vonogatta. – Ki ez a Szabolcs, hogy kora reggel idetelefonál?

Anya feje is fölbukkant az ágyból. A lányát nézte, aki ott állt a telefonnál, és egyik fülét befogta, a férjét, aki az ablakhoz sétált, aztán megint visszajött a szoba közepére.

– Semmi baja nem lesz a Szabolcsnak, ha egy kicsit később telefonál. – Anya csak egy mereven tartott fej volt. El se lehetett képzelni, hogy teste is van a takaró alatt.

– Komolyan? – A lány felnevetett, egy kicsit arrébb táncolt a vonallal. – Akkor kimegyünk oda? Szabolcs, te igazán drága vagy! – Egyik kezével az anyjának intett, hogy hallgasson, aztán valósággal belebújt a telefonba.

– Kimennek… oda? – Apa leült az ágy szélére, a térdét dörzsölte. – Hova, oda?

Az asszony még mindig olyan mereven tartotta a nyakát. – Vagy visszafekszel, vagy felöltözöl.

Apa a térdére nézett, aztán visszabújt az ágyba. Most már két fej nézte a lányt.

A lány ide-oda táncolt a kagylóval.

– Feljöttök?

– Feljönnek – mondta apa az ágyban.

– Hát a Szabolcs. – Anya hunyorogni kezdett, mintha kirázná az álmot a szeméből. Aztán felsóhajtott. – Ó, Istenem!

– Ó, Istenem! – Az apa felé fordult. – Ezzel még nincs elintézve. Az ember végre pihenhetne, és akkor reggel felcsöngetik. – Pillanatra elhallgatott. – Megkérdeztem tőle a telefonban, hogy miféle Szabolcs.

Az asszony visszahanyatlott a párnára. Szeme lecsukódott, ahogy megismételte. – Miféle Szabolcs?

– És mit gondolsz, mit mondott? – A férfi rákönyökölt a párnára. – „Ha megmondom, akkor többet tud?” Ezt mondta! Ja, ha te alszol…

Az asszony aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mintha az előbb is csak álmodta volna ezt az egészet a telefonnal.

– Mind a hárman jöttök? Kedves, igazán kedves. – A lány letette a kagylót. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy végignézett a szobán. – Beteheti ide egy ember a lábát?

– Tessék? – Apa egy úszómozdulattal előrehajolt.

A lány végignézett a szobán. Oly szigorúan, mintha ki akarná cserélni a bútorokat, a szőnyegeket, a szülőket. – Egy ól.

Apa kibújt az ágyból. – Ide figyelj, Vera… – kezdte lassan tagolva.

– Apuci, tudod, hogy élnek kultúrlények? – A lány a párnáját kezdte paskolni. Kikorcsolyázott a konyhába. Aztán amikor visszajött, egy vajas kenyér lógott a szájából. – Légy szíves, borotválkozz meg. Csak nem akarod így fogadni őket?

Apa végigsimított az arcán.

– Vera, ha tudni akarod, én egyáltalán nem akarom fogadni őket.

Vera már nem törődött vele.

– Jaj, Istenem, és anyuci még alszik!

Anya lehunyt szemmel megrázta a fejét a párnán. – Nem, Vera, nem alszom, ó, gondoskodsz te arról, hogy ne aludjak!

– De anyuci, hát jönnek a fiúk! Húsvét hétfő… locsolnak.

– Aztán elrohantok! – Az anya felült az ágyban, és most megint olyan mereven tartotta a nyakát.

– Megint nem ebédelsz velünk? – Apa közelebb jött. Arca már szappanhabos, vállán törölköző. – Vasárnap reggel kezdődött az edzéssel! Kora reggel elvágtattál. Aztán a hajmosás. A hajcsatok az ebédlőasztalon. – Apa ordított. – Kikérem magamnak, hogy hajcsat legyen a levesestányér mellett!

Vera félig lehúzott lepedővel állt a szoba közepén. Úgy nézte az anyját.

– Te vadítod.

– Én vadítom?! – Anya is kiugrott az ágyból. – Azt hiszed, apádat még vadítani kell? Mikor kerültél haza tegnap este?

Ezt már akkor kérdezte, amikor apa kiment a fürdőbe. Onnan lehetett hallani, mint a vízcsobogást.

– …mert motorral jönnek érte! Ez a Szabolcs, vagy mit tudom én, kicsoda. Leáll az iskola elé, és motorral várja a kisasszonyt… Aztán persze hogy intőt kap.

A lány bevágta az ágyneműt a rekamiéba. Aztán amikor megfordult, azt mondta:

– Ne vedd fel a barna pulóvert. Múltkor abban voltam, és nem szeretném, ha Szabolcs most rajtad látná.

Anya csak nézett, mint aki nem kap levegőt. Aztán nagyon halkan megkérdezte:

– És én mit vegyek fel? Megmondanád, hogy mit vegyek fel?

– Likőr van? – Vera el akart siklani az anyja mellett, de az megfogta a karját.

– Mert ugye nekem már mindegy, hogy mit veszek fel? – Anya arca merev volt és szürke. – Elég, ha varrok meg takarítok. Különben üljek a konyhában.

– Mindig eljártok apával.

– Aki egész héten vidéken van.

– Most is elmentek valahová.

– Most is! – Anya felnevetett. Úgy hangzott ez a nevetés, mintha poharat törnének.

Apa megint bejött, kezében kistányérral. Azon sonka meg kalács. – Ezt is nekem kell elkészíteni.

Anya végigsimított a homlokán, mondani akart valamit, de akkor Vera az ágyra mutatott.

– Szedd rendbe.

Csöngettek.

– Itt vannak! – Vera a szüleire nézett, aztán kiszaladt az előszobába, és már onnan lehetett hallani. – Szabolcs! Nahát, igazán… Csipeszt is elhoztad? Árpád? Vera vagyok!

Apa, odabent a szobában, a tányérral a felesége felé intett. – Az ágyat! És aztán adj nekik valamit.

– Jó, jó, tudom. – Az asszony takarót dobott az ágyra. – Szedd rendbe, tedd rendbe… – Dühös, kis mozdulatokkal rángatta a takarót.

– Mit beszélsz? – A férfi csak forgott körülötte a tányérjával.

– Á! – Az asszony legyintett, aztán pongyolát kapott magára, és kivonult az előszobába.

Utána a férfi.

Három fiú ugrált az előszobában Vera körül. Az első pillanatban meg se lehetett őket különböztetni. Csikófrizurák, színes sálak, vállban kissé hátradobott zakók. Apró üvegekből locsolták Verát.

– A mamát is! – vezényelt az egyik fiú. Vöröses haja volt, és kék zakója.

– Apuci, Szabolcsot már ismered! – Vera ázottan nevetett.

– Árpád vagyok. – Egy belapított orrú fiú kezet rázott az apával. Közben egy félfordulattal leverte a vázát.

– Tündérek! – nevetett Vera.

Anya a falnál állt. A mosoly megakadt az arcán. Fél kiflit rágott, és a váza romjait nézte. A fiúkat, ahogy a cserepek között ugrálnak. Közben észre se vette, hogy locsolják.

A fiúk locsoltak, a cserepeket rugdalták és kiabáltak.

– Vera! Ital van?

– Tojás van?

– Pénz van?

– Tessék, kérem, beljebb – mondta az apa. Ebben a pillanatban Vera a nyakába ugrott. – Ugye, milyen helyes apucim van? Anyucihoz mit szóltok? Ugye, milyen csinos? Anyuci, Szabolcsot már ismered, a másik kettő is nagyon rendes fiú.

Anya a falnál állt, és csak bólogatott azzal az elakadt mosolyával.

– Bocsánat! – Apa bevágtatott a szobába, és fölkapta a zakóját.

De akkor már utánanyomult az egész társaság.

A belapított orrú fiú ráült a fűtőtestre. Cigarettára gyújtott, és a képeket nézte a falon. – Arabok vonulnak a sivatagban.

– Ronda képek – intett Vera. – Ki is cseréljük.

– Tessék, kérem, az asztalhoz. – Apa egy mozdulatot tett. Úgy érezte, hogy már a lámpán is lógnak. Tekintetével a feleségét kereste.

Az ott ült az asztalnál, fekete pulóverban, gyöngysorral a nyakában (mikor öltözött fel?), cigarettázott, beszélgetett, társalgott.

– Hát mi újság, Szabolcs? Mit csinál az édesanyja?

Szabolcs vakkantott egyet. Kezét dörzsölte, lapos pillantásokkal nézte Verát, mintha az asztal alatt akarna odacsúsztatni valamit. Aztán kihúzta magát, és azt mondta:

– Nem is láttam ezen a héten. Tetszik tudni, éjszakai műszakban dolgozom.

– Parancsoljatok! – Apa likőrt töltött. Ahogy az utolsó szavakat hallotta, megállt kezében az üveg. Éjszakai műszak? Ez a fiú éjszakai műszakban?…

– Akkor is megiszom, ha teletölti – nevetett rá alulról a belapított orrú fiú.

– Parancsolj.

Fölálltak, koccintottak. Apa végignézett az arcokon. A vörös hajú a Szabolcs. Mikor volt itt? Lehet, hogy a többiek is idejárnak? A belapított orrú, meg az a hórihorgas, aki örökké vigyorog.

– Ki kell inni, anyuci!

– Nem, nem, Vera, tudod, hogy én…

– Egészségünkre!

Aztán még úgy álltak egy darabig, üres pohárral a kezükben. A hórihorgas fiú ült le elsőnek.

– Tessék csak! – Egy otthonos, barátságos mozdulatot tett. – Nem szeretem, ha állnak körülöttem.

– Aranypofa! – nevetett Vera.

– Vera, nekünk apáddal lassan készülnünk kell – mondta anya, ahogy leültek.

– De hát csak nem bontjátok meg a társaságot! – És még mielőtt anya szólhatott volna, Szabolcshoz fordult. – Ilyenek! El tudnának menni, csak hogy tönkretegyék a hangulatot.

Szabolcs a kezét dörzsölgette az asztal alatt.

– Látják! – Anya arcán megjelent az a rozsdás, csikorgó mosoly. – Az előbb még édes, drága anyuci, most meg… – És mert a lánya még mindig olyan mogorván nézett. – De Vera! Hiszen alig várod, hogy… – intett, hogy „sicc ki innen!”, és Szabolcsra nevetett.

Ivott, gondolta a férfi, ahogy mögötte állt. Fejébe szállt az ital. Ki kéne pofozni ezt a társaságot. Kora reggel felcsöngetik az embert.

Szabolcs hosszú, száraz mozdulatokkal dörzsölte a kezét.

– Csinos a mamád, Vera. Vagy ezt mondtam már?

Anya felnevetett. Megrázta magát, kiszaladt a konyhába, és három piros tojással tért vissza.

– Tessék, kérem! – Kirakta a tojásokat a fiúk elé.

– Hova megyünk, Szabolcs? – kérdezte Vera. Hátranézett az anyjára, és roppant hangsúlyosan, minden szót aláhúzva: – Anya! Eldöntöttétek már, hogy ti hova mentek?

A férfi pohárral a kezében állt a felesége mellett. Közben Szabolcsra bámult. Szemtelenül beszélt a telefonba. Hogy mert velem szemtelenkedni?

– Hova megyünk? – Az asszony a férjére nézett, és azt gondolta. „Éppen olyan szűk homloka van, mint Verának.”

– Mit nevetsz? – A férfi letette a poharat az asztalra.

Az asszony a fejét rázta, megfogta a karját, és csak nevetett. – Dezső… hova is megyünk?

– A Casinóba. – A férfi vállat vont. – Jól tudod.

– Lepratelep. – A belapított orrú hátradőlt a széken, cigarettára gyújtott.

– Mert senki se gondoskodik cigarettáról – bólintott Vera.

Anya átszaladt a másik szobába, és a következő percben már az asztalon volt a cigaretta.

– Lepratelep? – Az apa egyik kezével megfogta az asztalt, szétterpesztette az ujjait.

– Be nem tenném oda a lábam. – A fiú álmos tekintettel nézte az apát. Aztán elfordította a fejét, mint aki nem akar magyarázkodni.

– Évek óta odajárunk. – Apa leült. – Én meg a feleségem nagyon szeretjük. – Hirtelen hátranézett. A felesége mögötte állt, és lehunyt szemmel rázta a fejét. Közben mosolygott.

– De hát te is azt mondtad, hogy Ádler Tibor nagyon finoman játszik.

Az asszony mosolygott, és fejét rázta.

– Ádler Tibor! – Szabolcs felnevetett.

– Zongorista – kezdte magyarázni apa.

Szabolcs a fejét ingatta, a hórihorgas fiú a mennyezetre bámult, és fogán keresztül fütyörészett.

Apa még mondani akart valamit, de Vera közbevágott.

– Ti majd meghallgatjátok Ádler Tibort.

Anya az asztal fölé hajolt. – Egy kis sonkát? Na, Szabolcs, egy kis sonkát? – Kivágtatott a konyhába.

Szabolcs fölállt.

– Szedelőzködjünk.

Fölálltak a többiek is. Valaki halkan fütyörészett, valaki megkérdezte:

– Vera, nálatok nincs rádió?

Egy reccsenés – és már tánczene szólt.

– Veni, vidi, vici! – énekelte Vera. – Ezt úgy szeretem!

Egyedül az apa ült az asztalnál. Súlyosan, mereven, mint egy ledöntött szobor.

– Sonka – mondta –, várjátok meg a sonkát.

– Nem nagyon érünk rá. – Szabolcs az apát nézte az asztalnál, aztán odafordult a belapított orrú fiúhoz. – A mamát elvihetnénk, mit gondolsz, Árpád?

Árpád vállát vonogatta, vihogott, hümmögött, hogy hát, öregem, és az apa felé bökött a fejével. A hórihorgas Csipesz zsebre dugta a kezét, némán rázta a röhögés. Egymás vállát lökték, az apa felé integettek.

– Veni, vidi, vici! – Vera Szabolcshoz táncolt. Az arca megmerevedett, ahogy a fiúra nézett. – Mit akartok? Hogy ők is jöjjenek?

Szabolcs rátette kezét Vera vállára.

– Miért ne vihetnénk el a mamádat?

A férfi fölnézett az asztalnál.

Ebben a pillanatban megjelent a sonka.

– Tessék, kérem! – Az asszony meghajolt, pörgött, forgott.

A fiúk körülötte álltak. Gyűrűbe fogták, ahogy villára döfték a főtt sonkadarabokat. Hajlongtak, nevettek.

– Köszönjük!

Az apa fölállt. Két kezével ellökte magát az asztaltól. A fiúk sonkadarabokat döfködtek a villájukra. Valahol közöttük az asszony. Vagy már csak az üres tányér?

– Mehetünk – mondta a férfi.

A fiúk szétrebbentek. Az asszony meg ott állt a férfi előtt. Kipirulva nevetett.

– Előbb még koccintunk.

– Nem lesz sok? – kérdezte a férfi.

Az asztal körül álltak, ahogy még ittak egy pohárral. Aztán kitódultak az előszobába. Egy csoportban, kezüket egymás vállára téve. Mintha azt játszanák, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”

Anya belebújt a kabátjába, pördült egyet, meghajolt a fiúk felé, mint az előbb a sonkás tányérral.

– Hát akkor, kedves Szabolcs!

Mosolygott, két karját széttárta, fejét előredűtötte.

Vera eléje állt, és mint aki egy napiparancsot olvas fel. – Anya! Legfeljebb tíz perc… remélem, nem maradtok tovább.

– De Vera! – Kinyitotta az ajtót. – Hát akkor induljunk! – Nevetett, topogott, toporzékolt, aztán dobogva kivágtatott a folyosóra.

Utána Vera, majd sorban a fiúk. Egymás után léptek ki az ajtón: Csipesz, Árpád, Szabolcs.

Apa maradt utoljára. Ahogy ki akart lépni, Szabolcs gyöngéden hozzáhajolt.

– Kopj le!

Behúzta előtte az ajtót.