Mi van Verával?

 

Locsolók

Csörgött a telefon. Az apa úgy ugrott fel, mint akire hirtelen ráhúztak egyet. Aztán már ott állt a telefonasztalkánál hosszú hálóingjében, borzasan, álmosan.

– Tessék? Szabolcs? Miféle Szabolcs?

Az apa elakadt. A szoba túlsó végébe nézett.

A szoba túlsó végében takaró emelkedett, takaró hullámzott, megjelent egy talp. A talp pördült egyet – és a lány már leugrott a rekamiéról. Pizsamájában a telefonhoz szaladt.

– Apu! Add már ide.

Apa bólintott. – Igen, itthon van. – Átadta a kagylót a lánynak, ásított. Egy darabig még a telefon körül ácsorgott, mint aki már végképp nem tud mihez kezdeni.

– Szabolcs… – Vállát vonogatta. – Ki ez a Szabolcs, hogy kora reggel idetelefonál?

Anya feje is fölbukkant az ágyból. A lányát nézte, aki ott állt a telefonnál, és egyik fülét befogta, a férjét, aki az ablakhoz sétált, aztán megint visszajött a szoba közepére.

– Semmi baja nem lesz a Szabolcsnak, ha egy kicsit később telefonál. – Anya csak egy mereven tartott fej volt. El se lehetett képzelni, hogy teste is van a takaró alatt.

– Komolyan? – A lány felnevetett, egy kicsit arrébb táncolt a vonallal. – Akkor kimegyünk oda? Szabolcs, te igazán drága vagy! – Egyik kezével az anyjának intett, hogy hallgasson, aztán valósággal belebújt a telefonba.

– Kimennek… oda? – Apa leült az ágy szélére, a térdét dörzsölte. – Hova, oda?

Az asszony még mindig olyan mereven tartotta a nyakát. – Vagy visszafekszel, vagy felöltözöl.

Apa a térdére nézett, aztán visszabújt az ágyba. Most már két fej nézte a lányt.

A lány ide-oda táncolt a kagylóval.

– Feljöttök?

– Feljönnek – mondta apa az ágyban.

– Hát a Szabolcs. – Anya hunyorogni kezdett, mintha kirázná az álmot a szeméből. Aztán felsóhajtott. – Ó, Istenem!

– Ó, Istenem! – Az apa felé fordult. – Ezzel még nincs elintézve. Az ember végre pihenhetne, és akkor reggel felcsöngetik. – Pillanatra elhallgatott. – Megkérdeztem tőle a telefonban, hogy miféle Szabolcs.

Az asszony visszahanyatlott a párnára. Szeme lecsukódott, ahogy megismételte. – Miféle Szabolcs?

– És mit gondolsz, mit mondott? – A férfi rákönyökölt a párnára. – „Ha megmondom, akkor többet tud?” Ezt mondta! Ja, ha te alszol…

Az asszony aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mintha az előbb is csak álmodta volna ezt az egészet a telefonnal.

– Mind a hárman jöttök? Kedves, igazán kedves. – A lány letette a kagylót. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy végignézett a szobán. – Beteheti ide egy ember a lábát?

– Tessék? – Apa egy úszómozdulattal előrehajolt.

A lány végignézett a szobán. Oly szigorúan, mintha ki akarná cserélni a bútorokat, a szőnyegeket, a szülőket. – Egy ól.

Apa kibújt az ágyból. – Ide figyelj, Vera… – kezdte lassan tagolva.

– Apuci, tudod, hogy élnek kultúrlények? – A lány a párnáját kezdte paskolni. Kikorcsolyázott a konyhába. Aztán amikor visszajött, egy vajas kenyér lógott a szájából. – Légy szíves, borotválkozz meg. Csak nem akarod így fogadni őket?

Apa végigsimított az arcán.

– Vera, ha tudni akarod, én egyáltalán nem akarom fogadni őket.

Vera már nem törődött vele.

– Jaj, Istenem, és anyuci még alszik!

Anya lehunyt szemmel megrázta a fejét a párnán. – Nem, Vera, nem alszom, ó, gondoskodsz te arról, hogy ne aludjak!

– De anyuci, hát jönnek a fiúk! Húsvét hétfő… locsolnak.

– Aztán elrohantok! – Az anya felült az ágyban, és most megint olyan mereven tartotta a nyakát.

– Megint nem ebédelsz velünk? – Apa közelebb jött. Arca már szappanhabos, vállán törölköző. – Vasárnap reggel kezdődött az edzéssel! Kora reggel elvágtattál. Aztán a hajmosás. A hajcsatok az ebédlőasztalon. – Apa ordított. – Kikérem magamnak, hogy hajcsat legyen a levesestányér mellett!

Vera félig lehúzott lepedővel állt a szoba közepén. Úgy nézte az anyját.

– Te vadítod.

– Én vadítom?! – Anya is kiugrott az ágyból. – Azt hiszed, apádat még vadítani kell? Mikor kerültél haza tegnap este?

Ezt már akkor kérdezte, amikor apa kiment a fürdőbe. Onnan lehetett hallani, mint a vízcsobogást.

– …mert motorral jönnek érte! Ez a Szabolcs, vagy mit tudom én, kicsoda. Leáll az iskola elé, és motorral várja a kisasszonyt… Aztán persze hogy intőt kap.

A lány bevágta az ágyneműt a rekamiéba. Aztán amikor megfordult, azt mondta:

– Ne vedd fel a barna pulóvert. Múltkor abban voltam, és nem szeretném, ha Szabolcs most rajtad látná.

Anya csak nézett, mint aki nem kap levegőt. Aztán nagyon halkan megkérdezte:

– És én mit vegyek fel? Megmondanád, hogy mit vegyek fel?

– Likőr van? – Vera el akart siklani az anyja mellett, de az megfogta a karját.

– Mert ugye nekem már mindegy, hogy mit veszek fel? – Anya arca merev volt és szürke. – Elég, ha varrok meg takarítok. Különben üljek a konyhában.

– Mindig eljártok apával.

– Aki egész héten vidéken van.

– Most is elmentek valahová.

– Most is! – Anya felnevetett. Úgy hangzott ez a nevetés, mintha poharat törnének.

Apa megint bejött, kezében kistányérral. Azon sonka meg kalács. – Ezt is nekem kell elkészíteni.

Anya végigsimított a homlokán, mondani akart valamit, de akkor Vera az ágyra mutatott.

– Szedd rendbe.

Csöngettek.

– Itt vannak! – Vera a szüleire nézett, aztán kiszaladt az előszobába, és már onnan lehetett hallani. – Szabolcs! Nahát, igazán… Csipeszt is elhoztad? Árpád? Vera vagyok!

Apa, odabent a szobában, a tányérral a felesége felé intett. – Az ágyat! És aztán adj nekik valamit.

– Jó, jó, tudom. – Az asszony takarót dobott az ágyra. – Szedd rendbe, tedd rendbe… – Dühös, kis mozdulatokkal rángatta a takarót.

– Mit beszélsz? – A férfi csak forgott körülötte a tányérjával.

– Á! – Az asszony legyintett, aztán pongyolát kapott magára, és kivonult az előszobába.

Utána a férfi.

Három fiú ugrált az előszobában Vera körül. Az első pillanatban meg se lehetett őket különböztetni. Csikófrizurák, színes sálak, vállban kissé hátradobott zakók. Apró üvegekből locsolták Verát.

– A mamát is! – vezényelt az egyik fiú. Vöröses haja volt, és kék zakója.

– Apuci, Szabolcsot már ismered! – Vera ázottan nevetett.

– Árpád vagyok. – Egy belapított orrú fiú kezet rázott az apával. Közben egy félfordulattal leverte a vázát.

– Tündérek! – nevetett Vera.

Anya a falnál állt. A mosoly megakadt az arcán. Fél kiflit rágott, és a váza romjait nézte. A fiúkat, ahogy a cserepek között ugrálnak. Közben észre se vette, hogy locsolják.

A fiúk locsoltak, a cserepeket rugdalták és kiabáltak.

– Vera! Ital van?

– Tojás van?

– Pénz van?

– Tessék, kérem, beljebb – mondta az apa. Ebben a pillanatban Vera a nyakába ugrott. – Ugye, milyen helyes apucim van? Anyucihoz mit szóltok? Ugye, milyen csinos? Anyuci, Szabolcsot már ismered, a másik kettő is nagyon rendes fiú.

Anya a falnál állt, és csak bólogatott azzal az elakadt mosolyával.

– Bocsánat! – Apa bevágtatott a szobába, és fölkapta a zakóját.

De akkor már utánanyomult az egész társaság.

A belapított orrú fiú ráült a fűtőtestre. Cigarettára gyújtott, és a képeket nézte a falon. – Arabok vonulnak a sivatagban.

– Ronda képek – intett Vera. – Ki is cseréljük.

– Tessék, kérem, az asztalhoz. – Apa egy mozdulatot tett. Úgy érezte, hogy már a lámpán is lógnak. Tekintetével a feleségét kereste.

Az ott ült az asztalnál, fekete pulóverban, gyöngysorral a nyakában (mikor öltözött fel?), cigarettázott, beszélgetett, társalgott.

– Hát mi újság, Szabolcs? Mit csinál az édesanyja?

Szabolcs vakkantott egyet. Kezét dörzsölte, lapos pillantásokkal nézte Verát, mintha az asztal alatt akarna odacsúsztatni valamit. Aztán kihúzta magát, és azt mondta:

– Nem is láttam ezen a héten. Tetszik tudni, éjszakai műszakban dolgozom.

– Parancsoljatok! – Apa likőrt töltött. Ahogy az utolsó szavakat hallotta, megállt kezében az üveg. Éjszakai műszak? Ez a fiú éjszakai műszakban?…

– Akkor is megiszom, ha teletölti – nevetett rá alulról a belapított orrú fiú.

– Parancsolj.

Fölálltak, koccintottak. Apa végignézett az arcokon. A vörös hajú a Szabolcs. Mikor volt itt? Lehet, hogy a többiek is idejárnak? A belapított orrú, meg az a hórihorgas, aki örökké vigyorog.

– Ki kell inni, anyuci!

– Nem, nem, Vera, tudod, hogy én…

– Egészségünkre!

Aztán még úgy álltak egy darabig, üres pohárral a kezükben. A hórihorgas fiú ült le elsőnek.

– Tessék csak! – Egy otthonos, barátságos mozdulatot tett. – Nem szeretem, ha állnak körülöttem.

– Aranypofa! – nevetett Vera.

– Vera, nekünk apáddal lassan készülnünk kell – mondta anya, ahogy leültek.

– De hát csak nem bontjátok meg a társaságot! – És még mielőtt anya szólhatott volna, Szabolcshoz fordult. – Ilyenek! El tudnának menni, csak hogy tönkretegyék a hangulatot.

Szabolcs a kezét dörzsölgette az asztal alatt.

– Látják! – Anya arcán megjelent az a rozsdás, csikorgó mosoly. – Az előbb még édes, drága anyuci, most meg… – És mert a lánya még mindig olyan mogorván nézett. – De Vera! Hiszen alig várod, hogy… – intett, hogy „sicc ki innen!”, és Szabolcsra nevetett.

Ivott, gondolta a férfi, ahogy mögötte állt. Fejébe szállt az ital. Ki kéne pofozni ezt a társaságot. Kora reggel felcsöngetik az embert.

Szabolcs hosszú, száraz mozdulatokkal dörzsölte a kezét.

– Csinos a mamád, Vera. Vagy ezt mondtam már?

Anya felnevetett. Megrázta magát, kiszaladt a konyhába, és három piros tojással tért vissza.

– Tessék, kérem! – Kirakta a tojásokat a fiúk elé.

– Hova megyünk, Szabolcs? – kérdezte Vera. Hátranézett az anyjára, és roppant hangsúlyosan, minden szót aláhúzva: – Anya! Eldöntöttétek már, hogy ti hova mentek?

A férfi pohárral a kezében állt a felesége mellett. Közben Szabolcsra bámult. Szemtelenül beszélt a telefonba. Hogy mert velem szemtelenkedni?

– Hova megyünk? – Az asszony a férjére nézett, és azt gondolta. „Éppen olyan szűk homloka van, mint Verának.”

– Mit nevetsz? – A férfi letette a poharat az asztalra.

Az asszony a fejét rázta, megfogta a karját, és csak nevetett. – Dezső… hova is megyünk?

– A Casinóba. – A férfi vállat vont. – Jól tudod.

– Lepratelep. – A belapított orrú hátradőlt a széken, cigarettára gyújtott.

– Mert senki se gondoskodik cigarettáról – bólintott Vera.

Anya átszaladt a másik szobába, és a következő percben már az asztalon volt a cigaretta.

– Lepratelep? – Az apa egyik kezével megfogta az asztalt, szétterpesztette az ujjait.

– Be nem tenném oda a lábam. – A fiú álmos tekintettel nézte az apát. Aztán elfordította a fejét, mint aki nem akar magyarázkodni.

– Évek óta odajárunk. – Apa leült. – Én meg a feleségem nagyon szeretjük. – Hirtelen hátranézett. A felesége mögötte állt, és lehunyt szemmel rázta a fejét. Közben mosolygott.

– De hát te is azt mondtad, hogy Ádler Tibor nagyon finoman játszik.

Az asszony mosolygott, és fejét rázta.

– Ádler Tibor! – Szabolcs felnevetett.

– Zongorista – kezdte magyarázni apa.

Szabolcs a fejét ingatta, a hórihorgas fiú a mennyezetre bámult, és fogán keresztül fütyörészett.

Apa még mondani akart valamit, de Vera közbevágott.

– Ti majd meghallgatjátok Ádler Tibort.

Anya az asztal fölé hajolt. – Egy kis sonkát? Na, Szabolcs, egy kis sonkát? – Kivágtatott a konyhába.

Szabolcs fölállt.

– Szedelőzködjünk.

Fölálltak a többiek is. Valaki halkan fütyörészett, valaki megkérdezte:

– Vera, nálatok nincs rádió?

Egy reccsenés – és már tánczene szólt.

– Veni, vidi, vici! – énekelte Vera. – Ezt úgy szeretem!

Egyedül az apa ült az asztalnál. Súlyosan, mereven, mint egy ledöntött szobor.

– Sonka – mondta –, várjátok meg a sonkát.

– Nem nagyon érünk rá. – Szabolcs az apát nézte az asztalnál, aztán odafordult a belapított orrú fiúhoz. – A mamát elvihetnénk, mit gondolsz, Árpád?

Árpád vállát vonogatta, vihogott, hümmögött, hogy hát, öregem, és az apa felé bökött a fejével. A hórihorgas Csipesz zsebre dugta a kezét, némán rázta a röhögés. Egymás vállát lökték, az apa felé integettek.

– Veni, vidi, vici! – Vera Szabolcshoz táncolt. Az arca megmerevedett, ahogy a fiúra nézett. – Mit akartok? Hogy ők is jöjjenek?

Szabolcs rátette kezét Vera vállára.

– Miért ne vihetnénk el a mamádat?

A férfi fölnézett az asztalnál.

Ebben a pillanatban megjelent a sonka.

– Tessék, kérem! – Az asszony meghajolt, pörgött, forgott.

A fiúk körülötte álltak. Gyűrűbe fogták, ahogy villára döfték a főtt sonkadarabokat. Hajlongtak, nevettek.

– Köszönjük!

– Köszönjük!

– Köszönjük!

Az apa fölállt. Két kezével ellökte magát az asztaltól. A fiúk sonkadarabokat döfködtek a villájukra. Valahol közöttük az asszony. Vagy már csak az üres tányér?

– Mehetünk – mondta a férfi.

A fiúk szétrebbentek. Az asszony meg ott állt a férfi előtt. Kipirulva nevetett.

– Előbb még koccintunk.

– Nem lesz sok? – kérdezte a férfi.

Az asztal körül álltak, ahogy még ittak egy pohárral. Aztán kitódultak az előszobába. Egy csoportban, kezüket egymás vállára téve. Mintha azt játszanák, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”

Anya belebújt a kabátjába, pördült egyet, meghajolt a fiúk felé, mint az előbb a sonkás tányérral.

– Hát akkor, kedves Szabolcs!

Mosolygott, két karját széttárta, fejét előredűtötte.

Vera eléje állt, és mint aki egy napiparancsot olvas fel. – Anya! Legfeljebb tíz perc… remélem, nem maradtok tovább.

– De Vera! – Kinyitotta az ajtót. – Hát akkor induljunk! – Nevetett, topogott, toporzékolt, aztán dobogva kivágtatott a folyosóra.

Utána Vera, majd sorban a fiúk. Egymás után léptek ki az ajtón: Csipesz, Árpád, Szabolcs.

Apa maradt utoljára. Ahogy ki akart lépni, Szabolcs gyöngéden hozzáhajolt.

– Kopj le!

Behúzta előtte az ajtót.

Dolgozatírás

Nagyon szerettük azt a mozdulatot, ahogy Éva néni beadta a dolgozatfüzeteket, az már igaz. Az ember majd kiesett a padból. Vagy inkább megmerevedett, mintha elszállt volna belőle minden, és csak nézte a kezet a dolgozatfüzetekkel. Magát Éva nénit nem lehetett látni. Kint állt az osztály előtt.

– Magdalenics – mondta odakintről. Ezt is inkább csak suttogta. Mintha léghuzat vágott volna be az osztályba.

Előrenéztem a táblára, de láttam, ahogy az ablak mellől fölemelkedik Magdalenics Mária. Még azt is láttam, ahogy két tenyerét a padhoz szorítja, és valósággal ellöki magát a helyéről. Egy darabig áll, kicsit szédülten, de aztán már ott van az ajtónál.

Repültek a dolgozatfüzetek, én is megkaptam a magamét.

Éva néni még mindig nem jött be. Talán cigarettára gyújtott, talán kint marad egész óra alatt? Éva néni reggel kint áll a kapu előtt. Figyeli, kinek van lófarokfrizurája, tépett szemöldöke, ki jött hosszúnadrágban. – Te lófarkú Madonna – mondta, amikor egyszer elcsípett. Nem jelentett be az igazgatónőnek. Azt mondják, még senkit se jelentett be. Akkor miért csinálja ezt? Szemző Piri összeakadt vele a Pimpernelben. Piri igyekezett eltűnni, de Éva néni odahívta az asztalukhoz, pedig a férjével volt. Azt mondják, féltékeny a férjére. De néha meghív egy-két lányt, lemezeket tesznek fel, táncolnak. A férje olykor bejön érte az iskolába. Kerek képű ember, mindig vigyorog. „Te lófarkú Madonna.” Teca mondta, hogy Picassónak van egy ilyen modellje. Engem nem érdekel, mondhat Éva néni, amit akar. Azóta minden reggel egy copfba fonom a hajamat, a copf végére befőttesgumit teszek.

Éva néni végre mégis bejött az osztályba. A szája félig nyitva volt, amikor megállt a katedra mellett, mintha elcsodálkozott volna valamin. Talán, hogy tavasz van, és hogy az ablakok nyitva vannak.

– Építkeznek – mondta –, örökké építkeznek.

Az állványok, persze… Ő maga mondta egyszer, hogy úgy veszik körül az állványok az iskolát, mint valami ketrec.

Csüggedten nézte az állványokat. Egyik válla ferdén lelógott, szemöldökét furcsán felhúzta. És már megint minden úgy megcsúszott rajta. A köténye zsebe a hasára került, nyaklánca a vállára. Ráncos az arca. Minek jár a Pimpernelbe?

Éva néni nézte az állványokat, aztán vállat vont, és leült. Ahogy szembefordult, valamivel fiatalabbnak látszott. A csüggedtség is eltűnt az arcáról. Orrát fölemelte, a levegőbe fúrta.

– Bizonyára nagyon érdekel benneteket, hogy miről írtok dolgozatot. – Szünetet tartott. – Bizonyára alig vártátok már, hogy dolgozatot írjatok.

Mit akar ezzel? Csak éppen hogy odaszúrjon valamit, mint lent a kapuban a lófarokfrizura, a hosszúnadrág miatt. Nézett bennünket. Egyre keményebb lett az arca, valósággal megkövesedett. Szemző Piroska azt mondta, táncolt is akkor a férjével a Pimpernelben.

– A tavaszról írunk. – Széttárta a karját.

Elhallgatott.

Mintha arra várt volna, hogy valaki közbeszól.

Teca, az első padban, orrára tette az ujját. Teca megint olyan dolgozatot vág le, hogy Éva néni felolvassa az osztálynak. Teca újságírókkal jár. Ő legalábbis azt mondta az uszodában arra az ázott madárra, hogy író. Én ilyen alakkal nem járnék. Érzéskultusz… Igen, Teca azt mondta, hogy annak az embernek érzéskultusza van.

Az a fiú egészen más volt, aki odajött hozzám a napozón. Megállt mögöttem, felemelt nyugággyal együtt. Akkor elküldtem, de ő csak nevetett, s azt mondta, hogy majd visszajön.

– Bizonyára vannak élményeitek a tavaszról.

Éva néni felállt, az ablakhoz lépett, és megint kibámult az állványokra. Aztán szembefordult velünk, mintha pofon akarna vágni valakit.

– Önálló fogalmazás. Kinek-kinek tetszése szerint. Hát tessék!

Teca ujja lecsúszott az orráról, és már írt is. Valaki meglökte a karomat. Szemző Piroska.

– Te – suttogta –, írjam meg, hogy Éva néni férje presszóba hívott?

– Mi olyan mulatságos? – Éva néni fölemelte a fejét.

Szemző Piroska már nem kuncogott, mélyen belehajolt a füzetébe. Valami Jancsihoz jár föl. Azt mondja, nagyon rendes fiú, és hogy nincs köztük semmi. Jó, mondtam én, csak azt figyelem, mikor tűnnek el az arcodról a pattanások.

Éva néni a padok között sétált. Olykor megállt, mintha be akarna ülni az egyik padba.

Szép lassan fölírtam a címet.

A tavasz.

Aztán csak néztem a fehér lapot. Miről írjak? Kiről? Talán arról a fiúról az uszodából? De hiszen az nyáron volt. Ennek meg itt az a címe, hogy: A tavasz. – Legyen szíves és ne szemtelenkedjen – mondtam, ahogy a fiú a nyugággyal együtt visszafektetett a földre. Amíg a levegőben voltam, nem szóltam semmit. Csak nem teszem magam nevetségessé. A fiú egy darabig mellettem állt. Karját lógázta, mintha nagyon nehezek lennének az izmai. Akkor is a karját lógázta, amikor megfordult és elment. – Még találkozunk. – Alig ment el, egy vizes tócsa jelent meg a nyugágyon. Reszeg Ibolya. Most bújt ki a zuhany alól. – Adj egy kis helyet, és kend be a hátamat. – Aztán, ahogy olajat dörzsöltem a hátára. Te elküldted a Szőröstalpú Jupitert? – Felnevettem. – Jupiter! Miféle név? És még hogy Szőröstalpú? – Ibi elnyúlt az ágyon, karját lelógatta. – Így hívják a filmnél. – Meg is mondta, melyik filmben játszott. Meg hogy most nincs szerepe, de azért nem kell félteni. – Hát én nem is féltem – feleltem.

A tavasz.

Fölemeltem a tollat.

– Nos? – Éva néni ruhája súrolta a padot. – Hogy állunk az önálló gondolatokkal?

Tollal a kezemben utánanéztem.

A ruha zsebe még mindig elöl van.

Elkezdtem írni. „Az ember szívét örömmel tölti el az a szó, hogy tavasz. Napfényes reggel, madárdal…”

Egy iskolai rendezvényen találkoztam újra Szőröstalpú Jupiterrel. Akkor már tudtuk, hogy itt tanyáznak az iskola körül, az üres, beépítetlen telkeken. Délutánonként az iskola előtt ácsorognak, és leszólítják a lányokat. Az igazgatónő a rendőrségre is telefonált. Egy időre eltűntek a fiúk, de aztán megint előkerültek. A rendezvényre csak meghívóval lehetett bejönni. De nekik volt meghívójuk. Kitől kaphatták? Reszegtől? Vagy valaki mástól? Éppen elég lányt ismertek.

A Bakonyi-együttes játszott azon az estén. Zolikával táncoltam, egy esett vállú kisfiúval. Ő jött értem, akkor éppen nem akadt más. Különben a telefonban is letagadom magam előtte. Apának is megmondom. – Ha Zolika hív, nem vagyok itthon.

Már javában táncoltunk, amikor valaki odasodródott mellénk. – Szabad? – Ő volt, Jupiter. Rám nézett. Zolikát mintha meg se látta volna. Semmit se szóltam. Zolika elvörösödött, és azt mondta: – Tánc közben nincs lekérés. – Jupiter bólintott. – Az más, ha nincs lekérés, az más. Akkor megvárlak odakint. – Azzal eltűnt. Tovább táncoltunk. Éreztem, hogy remeg a derekamon Zolika keze. – Hagyjuk abba. – De miért? – Mosolyogni próbált. Tánc után kiment a büfébe, majd visszajött. Egypár barátjával beszélt. – Öregem – mondta az egyik –, most tűnj el. – Zolika a vállát rángatta, legyintett, de aztán eltűnt a ruhatárban.

A zenekar már játszott, és Zolika egyszerre megjelent az ajtóban. Télikabátban. Ahogy eltáncoltam mellette, azt mondta: – Lent állnak a kapunál. – Később levette a kabátját, és ő is táncolt. Aztán megint eltűnt. Aztán egy széken ült a ruhatárnál, mellette néhány fiú. – Csak nem hagytok cserben? – Felnézett rájuk, és hunyorgott.

Amikor elmentem Barabás Mikivel, még mindig a ruhatár mellett ült, de már nem volt körülötte senki. Fehér volt a homloka. – Itt alszol, Zolika? – Rám nézett, de mintha sose látott volna. Lehet, hogy sokat ivott.

Kint a kapu előtt megálltam és körülnéztem. – Nincs itt senki. – Barabás Miki felnevetett. – Egy árva lélek sincs sehol, Zolika nyugodtan hazamehet.

Zolikát aztán nem láttam.

– Megjelölték – mondta pár nap múlva Reszeg Ibolya. Csak bámultam. Ő meg elmondta az egészet. Zolikát elkapták akkor este. A saroknál kapták el. Kivitték a telekre, lenyomták a földre, és a bal arcán pengével megjelölték.

Zolika azóta nem telefonál.

Jupiterrel az iskola előtt akadtam össze. – Ne sajnálja a barátját, úgyse akart benevezni a szépségversenyre. – Mentem mellette, de egy szót se szóltam. – Még találkozunk. – Ezt mondta Jupiter, és azzal eltűnt.

„Erdő, mező fürdik a napfényben.” Azt hiszem, ezt beírhatom.

Fölnéztem.

Éva néni a katedrán ül, és olvas. Egyszer az uszodában is láttam Éva nénit, egyedül ült a nyugágy szélén, fejét tenyerébe lógatta.

Miért éppen velem kezdett ki Szőröstalpú Jupiter?

– Erre csak büszke lehetsz – mondta Reszeg Ibi. Mit nyüzsög Reszeg a Jupiter körül? Be akar kerülni a filmhez? De hát most a fiúknak sincs semmi. Egyáltalán, mit csinál Jupiter azon kívül, hogy a bandájával itt tanyázik?

Egy régi filmújságban rábukkantam a képére. Csavargó gyereket játszott. Háború után játszódott a film, gyerekekről szólt, akiknek nincsenek szüleik, nincs otthonuk, végigkóborolnak Európán, a kiégett, romos városokon keresztül. Vezérük – Szőröstalpú Jupiter. Innen hát a neve.

Azt már megint Ibitől hallottam, hogy filmezés után együtt maradt a társaság. – Mit gondolsz, Jupiter majd beül az iskolapadba, amikor már császár volt?

„Tavasszal kirándulunk, vasárnap kora reggel indulunk a lányokkal.”

Éva néni majd megint azt mondja, hogy nincs semmi összefüggés a fogalmazásban. Ide-oda ugrálok. Se füle, se farka az egésznek.

„A tavaszi kirándulásoknak már előre örülök, mert a tavaszi kirándulások…”

Árnyék esett a papírra, a padra. Rácsos árnyékok borították be az osztályt.

Nem tudtam, mi történt. Csak azt láttam, hogy mindenki abbahagyja az írást. Éva néni arca mozdulatlanul lebegett, mint úszópárna a víz fölött.

Az ablak felé fordultam.

Egy fiú nézett rám az állványról. Mellette egy másik, harmadik. Nem tudom, mennyien lehettek. A felhőkből ereszkedtek le csíkos trikóban, hogy figyeljék a dolgozatírást.

Éva néni összezsugorodott a katedránál, mintha becsavarták volna egy takaróba. Nem nézett az ablakra. Csak ránk – az osztályra.

A fiúk egy pillanatig mozdulatlanul álltak.

Jupiter lépett be elsőnek. Puhán, zajtalanul ugrott be. Megkerülte az első padsort, és mint egy kis utcán, bekanyarodott a második padsorba. Egyenesen felém tartott.

Mi ez? Itt akarja megbeszélni, hogy mikor találkozzunk? Vagy talán?…

Jupiter már ott volt előttem. Lehajolt, mintha szájon akarna csókolni.

Felemelte a dolgozatfüzetet. Közben belebámult az arcomba. Nem szólt semmit.

Én meg csak néztem azt a szögletes arcot. A befőttesgumi megpattant ott hátul. A copfom kibomlott.

Jupiter elmosolyodott.

Jupiter vállán keresztül láttam, ahogy a fiúk mind bent vannak az osztályban, szedik össze a dolgozatfüzeteket. Azt is láttam, hogy Nyerges Klári egyenes derékkal, hátratett kézzel ült, mint az elemisták. Teca félig kilógott a padjából, és csuklani kezdett. Ez volt az egyetlen hang.

Jupiter megfordult, hóna alatt a füzettel. Visszament a padsor kis utcáján. A katedra előtt kissé meghajolt, aztán már kint volt az állványon. De talán csak azért, hogy a következő pillanatban megint visszajöjjön. Egyáltalán, most már ki-be röpköd. Ettől olyan vidám lettem. Azt se bántam volna, ha kicsapnak. Csak ültem az ablak felé fordulva, kibomlott hajjal.

A fiúk mind kint voltak, aztán már senkit se lehetett látni. Csak éppen üres volt előttem a pad. Végig az osztályban üresek voltak a padok. Mintha Magdalenics már írás közben beszedte volna a dolgozatfüzeteket.

Éva néni még mindig mozdulatlanul ült a katedránál. Tekintete lobbant egyet, mint amikor az üvegen felfut a fény. Aztán előrehajolt, és akárcsak szilánkokká hasadna az arca.

– Nyomorultak!

Akkor már a csengő is megszólalt. Az egész iskolát betöltötte a csengetés. De én csak Éva nénit hallottam, ahogy lehetetlenül éles hangján rikácsolja:

– Nyomorult kis férgek!

Éva néni ideggyulladást kapott. Azt mondják, hetekig nem kelhet fel, hogy át akarja magát helyeztetni.

Igazán sajnálom, nem volt vele semmi bajom. Egyszer talán majd meglátogatom, viszek neki egy kis sütit.

A gitáros völgy…

Vera Szabolccsal járt. Aztán megjelent Feri… Nyurga, szvetteres fiú.

– Nincs nagy jövője Veránál – mondta az apa.

– Miért? – kérdezte az anya. – Mi bajod vele?

– Meg van írva a felmondó levele.

Vera Szabolccsal járt. Aztán most ez a szvetteres fiú.

 

 

Egyszer majd elmennek Ferivel a gitáros völgybe. Sőt még engem is felpakolnak. Vera nevetve mondta, hogy nélkülem el se tudja képzelni ezt az egészet.

– De hát hol van az a gitáros völgy?

Vera a lábát lógázta, nevetett.

– A Schiff Micu is elhozza a gitárját. Nekem még nincs, de az nem is fontos.

– Tényleg nem fontos. – Feri félig lehunyt szemmel szivarozott.

Feri legszívesebben ki se mozdulna innen. Valósággal beköltözött Veráékhoz. Mostanában régi plakátokkal aggatta tele a lakást. Dreher Maul az előszobában. Tábla csokoládé lóg ki a svájcisapkás fiú szájából. Alatta a szöveg: Dreher Maul csokoládé. Shadek Antal a mosdóban. Schadek Antal epegyógyszappan. Pattanásos arcú lány nyúl a szappanért. Nem is nyúl, valósággal utánakap. Menjünk az Edison moziba! Ez jutott nekem. Öreg gavallér lehetetlenül sovány, vörös hajú nővel a karján igyekszik az Edison moziba. (Edison mozi. Olcsó árak. Pazarul átalakítva. A Fővárosi Orfeum mellett. Automata büfé.)

Egyébként ezt a haditanácsot is nálam tartották. Egyébként Vera egyedül is beült a szobámba. Akkor is, ha nem voltam otthon. Olvasott, rádiózott. Feri főként szivarozott. Rövid kis szivarokat szívott. Hátradőlve fújta a füstöt.

– Jó kis barlang – szólalt meg valahonnan a füstgomolyagból. – Rendes kis barlang.

Határozottan kedvelték ezt a szobát.

– Tudod, Gyurikám – mondta most Vera –, én csak azt várom, hogy besötétedjen a katlanban. Akkor aztán már csak a gitárokat lehet hallani.

– Nem szeretem annyira a gitárokat. – Feri a plafont bámulta, pöfékelt.

Vera meg se hallotta.

– Ha éppen táncolni akarsz, akkor táncolsz, ha meg énekelni van kedved…

– Erre befizetnék. – Feri még mindig a plafont bámulta. – Ahogy Gyurika táncol és énekel a katlanban.

– Akkor szépen meghúzódik.

– Ez az. – Feri mintha valami nevet fújna ki a füstből. – Szépen meghúzódik. Az lesz az ábra, hogy majd én is csak ott kuporgok.

– Hát akkor kuporogsz. De Gyurika filmet is csinálhatna.

– Filmet? – Közelebb mentem hozzá. – Milyen filmet?

– Én nem tudom, azt már neked kell kitalálni. – Egy pillanatig elgondolkozott. – Mindenesetre azok a pofák…

– Tudod, a pofák – mondta Feri.

– Na, hát akik ott táncolnak, énekelnek vagy éppen csak kuporognak. Van egy lány, aki bundában jön, estélyi ruhában, felékszerezve, mint egy karácsonyfa. Aztán elkezdi rázni magát.

– És mindent leráz.

– Ahogy mondod, Gyurika. A végén ott fekszik a füvön, de akkor már…

– Gondolod, hogy ez lemegy a tévében? – Bizonytalanul elmosolyodtam.

– Igazán nem tudom, mi megy le a tévében. – Aztán Vera arról kezdett beszélni, hogy miért nem csinálunk már valami rendes dolgot odabent.

– Mit akarsz a Gyurikától?! Mit akarsz a Gyurikától?

Legszívesebben kihajítottam volna Ferit. Jó, tudom, nem vagyok egy nagy szám a tévében, de azért mégis! Verának mindenesetre megígértem, hogy majd összehozok valamit.

Miért ne csinálhatnék egy dokumentumfilmet? Egy olyan jó kis dokumentumfilmet? Igaz, még sosem bíztak rám ilyesmit, de azért talán…

Vera apjának is erről beszéltem.

– Azt hiszem, ez a kor műfaja.

Vera apja a plakátot nézte. Az öreg gavallért és a nőt, ahogy az Edison moziba mennek.

– Persze ez nem jelentheti az események szolgai másolását.

– Edison mozi. – Váratlanul rábökött a plakátra. – Nagymező utca, azt mondja, hogy Nagymező utca. És hogy a Fővárosi Orfeum mellett.

– És hogy pazarul átalakítva.

– Én voltam egyszer egy Nagymező utcai moziban, de azt Turánnak hívták.

– Talán előbb Edisonnak és aztán Turánnak.

Eltűnődve állt a plakát előtt. Mintha egy váróteremben ácsorogna.

– Ez még az első világháború előtt lehetett. Akkor jártak a nők ilyen nagy kalapban meg fátylakban. Biztosan a háború alatt lett Turán. Megfigyelte, hogy a mozikat mindig átkeresztelik?

– Megfigyeltem.

– Mi még akkoriban nem laktunk Pesten. – Megérintette a gavallér cilinderét. – De az apám gyakran felhozott. A vasútnál volt az apám. – Olyan mozdulatot tett, mintha le akarná emelni a gavallér cilinderét, vagy legalábbis megbillenteni. – Jöjjön csak, Gyurika!

Átvitt hozzájuk, hogy megmutassa az új plakátot.

– Palma sarok!

Barna hajú fiatalember hosszan előrenyújtja a lábát. Jó magasra feltartja, hogy mindenki láthassa: Palma sarok. Házakon, utcákon át nyúlik keresztül ez a láb. Vera mamája képeslapot nézegetett alatta.

– Valamilyen meghívója jött, Gyurika.

– Igen, egy vetítésre, azazhogy tulajdonképpen bemutatóra. Azt hiszem, nem megyek el.

– Nem megy el? – Élesen nézett rám. – Mi az, hogy nem megy el?

– Úgy gondolom…

– Hogy gondolja? Múltkor is meghívták valahova, és oda se ment el.

– Az más, az egy társaság volt.

– Nem szereti a társaságot? – Az apa a kép előtt állt. Mintha be akarná mutatni ezt a Palma sarkos fiatalembert.

– Hát nem minden társaságot.

– Semmilyen társaságot! – A mama szinte ellenségesen nézett rám. – Itthon poshad, akárcsak Feri.

– Feri szerezte ezeket a plakátokat – mondta az apa.

– Özönvíz előtti plakátok.

– Özönvíz előttiek.

Az anya hátracsavarodott a plakát felé.

– De hát honnan szerzik ezeket? Egyáltalán, hogy jut eszükbe?

– Ez az! Hogy jut eszükbe? – A díványon térdeltem, Vera mamája mellett. A Palma sarkos fiatalember, abban a régimódi zakóban… hogy vigyorog! – Elcsábította a Brinzensteinék szobalányát.

– Mit csinált?

– A Brinzensteinékhez járt társaságba. Igen, igen, minden szombat este ott lehetett látni. De csak azért, mert titokban a szobalánynak csapta a szelet. Csakhogy a Brinzensteinné rájött a stiklire, és akkor aztán nem volt több meghívás.

– Ki az a Brinzensteinné?

– Ó, hát egyike a legelegánsabb hölgyeknek. Nem hallottak még róla? – Elkezdtem dúdolni a régi kuplét. – Mondja, kedves Brinzensteinné, hol dolgoztat ön?…

Vera mamája velem dúdolt. Olykor elakadt, és nagyokat nevetett. Vera papája pedig azt mondta:

– Régi szám lehet.

– Nagyon régi, ősrégi.

– Gondolja, hogy Vera ismeri? – Az apa megint a plakátot nézte. – Ezt a számot a Brinzensteinnéról?

– Nem hiszem.

– Az omnibusz! – Vera mamája hátradőlt a díványon. – Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel, kicsikém, de csuda volt! – Hirtelen elhallgatott, majd megkérdezte. – Ugye, Brinzensteinné rémesen csalja Brinzensteint?

– Nem kifejezés.

– Ezzel a Palma sarkossal is volt valami. Azért is dühöngött annyira, amikor rajtakapta a fiatalurat a szobalánnyal.

Az apa mosolyogva ingatta a fejét, majd váratlanul bedobta:

– Gyurika filmet csinál Veráról.

– Veráról? – Az anya még mindig a Palma sarkost nézte.

– Na nem éppen Veráról, bár lehet, hogy ő is benne lesz. És akkor is csak egy olyan kis dokumentumfilm.

– A kor műfaja! – Az apa előszedte a konyakosüveget. Töltött. – Maga mondta, Gyurika.

Én meg már egészen komolyan gondoltam erre a filmre. Az én filmemre. Jó, hát a vetkőző lány nem lesz benne. Aki ledobja a bundáját, az ékszereit. De azért talán még lehetne valamit. Miért ne?

Egyelőre kiküldtek egy öreg színésznőhöz. Pályám, emlékeim… Az egészet nálunk is össze lehetett volna dobni, de hát azért külön kap egy kis pénzt a néni, hogyha az ő lakásán… Szóval, a helyszínen.

Babarczy M. Jolán.

Kint ült a konyhában, tejeskávét kavargatott egy csészében. Csupa kendő. Még a homlokába is be volt húzva egy sötétlila kendő. Az volt az érzésem, hogy ha kibugyolálnám, nem maradna belőle semmi.

Nem bugyoláltam ki.

Legszívesebben itt a konyhában csináltam volna meg ezt a kis beszélgetést. A sparherd mellett. Csakhogy ő hallani se akart erről. A szobában beleült egy ócska székbe. Rám hunyorított, mint egy öreg kalóz.

– Látja, ebben a székben ülve tanultam a szerepeimet. Boldog voltam benne. Boldog és fenséges. Mint egy olasz principezza.

– Principezza! – Feri felnyerített, amikor elmondtam Babarczy M. Jolánt.

– És már ki se jár hazulról? – kérdezte Vera. – Micsoda? Néha még moziba is elmegy? Lejár bevásárolni? A piac réme? Ő a piac réme?

Vera a fejét rázta, és nevetett. Majd hirtelen elkomolyodott.

– Fel kell hozzá menni.

– Azért ebben nem vagyok olyan biztos. – Ferinek enyhén ugrált a szemöldöke.

– Gyurika majd felvisz bennünket. Hol is lakik?

– De hát csak nem gondolod, Vera?

– De gondolja! – Feri megfogta a lány karját. – Na gyere, ugorjunk neki annak a…

– Már megint készül valami?

– Verának egy vizsgadarabja.

– Rendezésem. Tudod, kirakatrendezésem. De most véletlenül nem vidéken, hanem itt a… – Vera nem tudott többet mondani. Elrángatták.

A gitáros völgyről szó sem volt. A katlanról.

A gitáros völgy… Kék, zöld, piros harisnyás lábak ugráltak, táncoltak előttem. A lányok a katlanban.

Hatalmas, iszapszürke sziklák. Nedves homok a sziklák között. Hideg fényű tó. Nem is lehet tudni, hol kezdődik a part. Egy lovas jön, gitározik és énekel. Szakállas szerzetes a parton. Szakállát fújja a szél.

Ez volt előttem.

Úgy megrémültem, hogy lerohantam a sarokra, és ledobtam két féldecit.

Mi ez? Hogy jutott eszembe? A gitáros lovas? A szerzetes? A hideg fényű tó? Teljesen meghülyültem? Megvesztem?

Álmomban is megjelent a szerzetes. A hideg fényű tóból lépett ki. Megállt Babarczy M. Jolán mögött. Babarczy M. Jolán előregörnyedve ült abban az elnyűtt székben. Felemelte a fejét. Lassan kezdte kibontani arcát a kendőkből.

Felordítottam. Egy darabig mozdulatlan feküdtem a sötétben. Aztán felgyújtottam a villanyt, kimentem a konyhába vizet inni. Vera apja a mosdóból került elő, borzasan, álmosan.

Elhúztunk egymás mellett, mint két éjszakai villamos.

Napokra letört ez a dolog… Valahogy mindenkit kerültem. Ahogy hazajöttem, bebújtam a szobámba, és megpróbáltam olvasni.

Feri egy este leszedte az Edison mozit.

– Nem kell örökké ezt nézni, Gyurika – mondta, ahogy összegöngyölte a plakátot. – Van más is. – Feltette a Lysoformot. Fanyar mosolyú fiatalember, virággal a gomblyukában. Haja középen elválasztva.

– Miért nem hagyod itt az Edison mozit?

Feri csak mosolygott. Eltűnt, hóna alatt a plakáttal.

Egy barna nő az asztalon. Barna nő, fehér szemcsékkel. Nem tudom, mikor tehették oda. De az biztos, hogy olyan volt, mint egy arab. Arab harcos, fehér burnuszban. Arab harcosok csakis fehér burnuszban járhatnak.

Később Vera betolta Ferit. Közben csöndesen nevetett.

– Képzeld, elaludt!

– Elaludt? Hol?

– Az ajtóban álltunk. A barna követ néztem. Az arabot.

– Egy őrjöngés volt a katlan, és ő elaludt. – Vera kicsit beljebb jött.

– Legfeljebb szunyáltam egy kicsit. – Feri leült, fejét előrelógatta, mintha most is el akarna bóbiskolni.

– Hát ti?!…

Vera bugyborékolva nevetett. Én meg vártam, hogy mondjanak valamit. Hogy mégis mondjanak valamit. „Nézd, Gyurika, éppen nem voltál itthon.” Vagy pedig: „Tökéletesen elfeledkeztünk rólad, ne is haragudj.” Vagy legalább: „Le vagy ejtve!”

De csak az volt, hogy Feri elaludt.

– Még az se zavarta, hogy mással táncolok.

– Mindig mással táncolsz.

– Igazán nem tehetek róla, ha nem tudsz táncolni.

– Szabolcs tudott?

– Képzeld, Szabolcs tudott!

– Tessék! Rajta! Csak ugorjatok egymásnak!

Elhallgattak, ahogy rám néztek.

– Mi bajod van? – Vera megfogta a karomat.

– Hogy mi bajom van?!…

De akkor Vera felemelte a követ.

– Mit szólsz?

– Mihez?

– Ehhez a kőhöz. Feri találta, és akkor mindjárt rád gondoltunk.

– Kedves… nagyon kedves.

– Észre se vetted, amikor becsempésztük.

– Biztosan nem voltam itthon.

– Itthon voltál, csak aludtál. Pedig még csak délután volt. Te szeretsz délután aludni.

– Különösen, ha éjszaka bent rohadok a tévében.

– Délutáni alvó vagy. – Vera ezen kissé eltűnődött. – Mondtad is egyszer, hogy neked többet ér, mint az egész éjszaka. Hogy is mondtad?

– Valahogy nem emlékszem.

– Ledőlsz vagy leheversz. – Felhúzta Ferit, indultak. – Az biztos, hogy te egy délutáni alvó vagy. Igazi délutáni alvó. – Átcsúsztatta a követ a kezembe, és már kintről hallottam a nevetését. – Ledőlök egy kicsit! Ledőlök, leheverek!

Becsukódott egy ajtó. Csönd lett.

A szobámban álltam. Néztem a barna követ. Kivittem a vécébe. Rátettem a papírtartóra. A papír hosszan kilógott a dobozból. Mélyen alácsüngött, mint egy felirati beszéd.

Aztán mindjárt be is hoztam a követ. Na nem, hát ezt azért mégse.

Inkább a mosdó. Félig kinyomott fogkrémestubus, borotvapamacs, penge, hajcsat a tükör melletti polcon. Arckrémek, borotvakrémek, hajháló. A hajháló alá csúsztattam az arabot.

Vera hozta be másnap.

– Ne haragudj apura.

– Miért ne haragudjak apura? – Igyekeztem fölényes képet vágni.

– Ez a mániája. Múltkor apró kavicsokkal rakta tele azt a polcot. Hogy hol szedte?

– Talán a gitáros völgyben. A katlanban.

– Á, nem hiszem, hogy kint járt volna. – Letette a követ az asztalra. Otthagyott.

Hát akkor most így vagyunk. Egy kő az asztalon. Csúcsos formájú, barna kő, fehér szemcsékkel. Arab harcos.

Verához pedig nem megyek be. Na nem, azt azért mégse.

Egy este, már éppen le akartam feküdni, amikor Feri benyitott. Csak éppen bedugta a fejét.

– Mi az, te már lefekszel?

– Ha megengeded.

– Bágyadt ötlet.

– Ha nincs jobb.

– Ki mondta? Gyere csak, mindjárt kezdődik az adás.

– Miféle adás?

– Vera felolvasást tart. Na gyere már!

– Felolvasást? Mégis miből? – Közben már felvettem a házikabátot.

– Valahonnan előszedett egy mesekönyvet. Sanyi manó könyvét. Nem ismered?

– Nem, azt hiszem, nem ismerem.

– Na mindegy. Az biztos, hogy Vera beleesett.

– Sanyi manóba?

– Ki se lehet húzni belőle. – Már kint voltunk a folyosón. – És most felolvas. És nélküled egyszerűen nincs felolvasás.

– Kedves, igazán.

– Meg kell hogy ismerd Sanyi manót! – Vera hason feküdt a díványon, előtte a könyv. – Irtó topis törpe, toplák törpe, és mindenki kitol vele.

– Az biztos. – Apa a dívány végén ült, aprósüteményt majszolt.

Anya a kályhánál. Végighúzta kezét a csempén.

– És most milyen kaland jön?

– A varázslóval való kaland – mondta Vera. – Tudod, Gyurika, még Darázs néni is átejti Sanyi manót. Hát még Huhu varázsló!

Elsüllyedtem egy fotelban. Bólintottam. Mintha az álom mélyéből bólintanék. Mintha az álom mélyéből látnám Verát, ahogy a díványon hever. A többiek ott körülötte. Az a kedvesen dünnyögő hang is az álomból jött.

– …és akkor Sanyi manó bekopogott Huhu varázsló ajtaján, kopogott egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapott választ, mert Huhu elment hazulról, és senki más nem volt a házban.

Szabolcs

Akárcsak egy leszerelt tornateremben. Mintha éppen most vitték volna ki a bordásfalat, a gyűrűhintát, a gerendát, a nyújtót. Szinte még érezni lehetett az agyonizzadt tornatrikók szagát, a tornacipőkét. Ők meg ott álltak összepréselve, és előrebámultak a dobos felé. Hammerman Béla a dobja mögött ült, előrecsúszott vállal, ölbe ejtett kézzel. Hosszú hajú gitáros ácsorgott mellette. Hammerman Béla egy csöppet se törődött vele. Azokkal se törődött, akik a teremben szorongtak, és időnként fütyültek vagy kiabáltak.

– Mi lesz már?

– Mikor kezdünk?

– Add meg a jelt, Béla! Add meg a jelt!

Szabolcs a falhoz húzódott. Nem kiabált, nem fütyült. Csöndesen, elnézően mosolygott. Hammerman Bélát nem lehet sürgetni. Majd elkezdi, ha el akarja kezdeni.

Szabolcs mellényben volt, kigombolt, csíkos mellényben. Az ajtó felé fordult. Nézte, ahogy az a kis csoport bejön. Néhány fiú, úgy féloldalasan. Lányokat toltak maguk előtt. Talán hogy azokat érjék az első ütések.

– Mit akar itt az Ilka utca?! – zúgott fel a terem. – Menjen ki az Ilka utca!

Egy fiú az Ilkából elengedte a lány nyakát.

– Miért menjünk ki? Ti is voltatok az Alagútban.

– Az Alagút! – nyerített fel valaki a régiek közül. – Csak nem akarod összehasonlítani az Alagutat az Ördög Konyhájával?

A fiú az Ilkából nem akarta összehasonlítani az Alagutat az Ördög Konyhájával. Megfogta a lány nyakát, és lassan beljebb tolta. Így nyomult befelé az Ilka utca.

Csak jöjjenek, bólintott Szabolcs. Nem olyan nagy szám már ez a Hammerman Béla. A múltkor megkért, hogy passzoljak át neki egy lányt. Jól van, Béla, rendben. Legalábbis részemről. De a lány nem nagyon harapott rád. Azt mondta, unja azt a bagolypofádat. A gitáros fiú is nagyon unja ott melletted.

Szabolcs előrenyújtotta a kezét, szelíden beletúrt egy lány hajába. Az visszamosolygott rá.

– Supala Pufi! – nevetett valaki. – Halljátok, az Ilkában a Supala Pufi trombitál.

– Külföldre is hívták – mondta egy lány az Ilkából. – Külföldi meghívása is volt.

– A Supala Pufinak?

Csönd lett. Aztán megint a füttyöngetés.

– Kezdd már el, Béla!

– Mi lesz?!

Béla meg se mozdult. Közben megint jött egy újabb csapat.

– Mi az! Ide már mindenki bejöhet?

– Menjen ki a Bosnyák tér!

Többen Szabolcs felé fordultak. Mintha tőle várnák, hogy rendet teremtsen. Küldje ki az Ilka utcát meg ezeket is, akik most jöttek.

Begombolta a mellényét, kigombolta. Vállat vont. De azért érezte, hogy ez nem elég. Talán éppen mondani is akart valamit, amikor valaki megkérdezte:

– Na és Vera?

– Vera? – Hirtelen összezsugorodott a mellényében. Kerek, tömött bajuszos arc nézett rá. Valahogy lefelé lógott. De mindjárt hátra is húzódott.

Csak a hangok:

– Mit akarsz Verával?

– Szabolcs már régen letette Verát.

– Vera? Miféle Vera? Ja, az a festőnő.

– Dehogyis festőnő. Azt Ibolyának hívják.

– Persze, Szumrák Ibolya.

– Öregem, egyszer fent voltam a műtermében!

Szabolcs a mellénye gombjait pöcögtette. Megjelent előtte egy előszoba. Mintha hirtelen betolták volna. A tükrös szekrényt a fogasokkal, az ócska ládát. Képes folyóiratok a ládán. Ezen a ládán üldögéltek Verával. Vera mamája kinézett bentről. Intett, hogy menjenek be a szobába. Visszaintettek, hogy nem. Ültek a ládán, kalimpáltak a lábukkal. Nagyon jól lehetett kalimpálni.

Megint tapsoltak a teremben. Tapsoltak és fütyültek, hogy kezdődjék már! Valaki megint bedobta, hogy a Bosnyák tér menjen ki. Egy fiú odament Szabolcshoz.

– Én mondom, kupleráj lesz itt! Akkora kupleráj.

Még mindig csak az előszoba…

Ajkai Árpi a szekrény tetején. Igen, Ajkai Árpi a szekrény tetején, keménykalapban, újságot olvasott. Éppen úgy hozzátartozott az előszobához, mint a láda vagy a szekrény. Vera papája átvágtatott az előszobán. Egy pillanatra fölnézett, aztán eltűnt a fürdőben. Vera mamája felszólt: – Nézze csak meg, Árpikám, mikor kezdődik az Alfában az esti előadás? – Mikor mászhatott fel oda Árpi? Az biztos, hogy már nagyon régen ott üldögélt, keménykalapban, újságok között. Olykor ledobott egy újságot. Nem is dobott. Inkább csak úgy kipottyantotta a két ujja közül.

Vera papája állt Szabolcs előtt.

Szabolcs egyedül ült a ládán, Vera papájára bámult.

– Dobj le, öregem, egy kupica konyakot – mondta az apa. – Na öregem, egy kis konyakot.

A fiú intett a fejével, hogy nem, nem.

– Az az alak jöjjön ki.

Vera papája előtt állt a konyakospohárral. Ő meg egyre azt ismételgette:

– Az az alak jöjjön ki, beszélni akarok vele.

A szoba ajtaja nem nyílt meg. Azok ketten ki se dugták az orrukat: Vera meg Feri.

– Szétverem a pofáját. – És akkor elbőgte magát.

Megint rángatni kezdték. Félkörben álltak előtte, és a karját rángatták.

– Hallod? Azt mondják, Supala Pufi jön ide trombitálni. Supala Pufi az Ilka utcából! Ide!

– Na és?

– Azt mondod, hogy na és, Szabolcs?!

Egyszer még anyát is felcipelte Veráékhoz. (De miért? Mégis, miért?) Megint csak az előszobában álltak: anya, Vera mamája meg Szabolcs.

– A fiam annyi áldozatot hozott a lányodért.

– Áldozatot? – Vera mamája közelebb hajolt. – Miféle áldozatot?

Szabolcs a szobaajtó felé pislogott, de az nem nyílt ki. Pedig bent vannak. Azok ketten most is bent vannak.

Valahonnan messziről hallotta anyát:

– Kicsit furcsa, hogy nálatok csak így az előszobában… Azért ez kicsit furcsa! – Váratlanul kiabálni kezdett. Miért csináljátok ezt a fiammal?!

Hammerman Béla valósággal rácsúszott a dobra. A gitáros fiú kicsit előbbre jött. Közben mintha mondott volna valamit. Bélának megrándult a válla. Előregörnyedve fölfelé nézett.

Az előszoba, a tükrös szekrénnyel. A tükörben a gang elgörbült vonala. Mindenféle újságok meg folyóiratok a ládán. Színházi lapok, filmlapok, irodalmiak és egy Egészségügyi Dolgozó. Kinek járt az Egészségügyi Dolgozó? Hogy került oda?

Szabolcs tisztán látta azt a lapot a ládán. Halványzöld lapon fehér betűkkel: Egészségügyi Dolgozó. Ha még Élet és Tudomány! De Egészségügyi Dolgozó!

Anya még bele is lapozott. Előregörnyedve ráhajolt a ládára. Mintha az Egészségügyi Dolgozót akarná olvasni, ahogy egyre csak azt kiabálta:

– Ezt nem csinálhatjátok a fiammal!

Hammerman Béla belevágott a dobba.

– Rúgd el a bokáját!

Ők meg ráfelelték:

– Rúgd el a bokáját!

– Harapd el a torkát!

Ráfelelték:

– Harapd el a torkát!

Kezdődött a tánc. Döngött a terem. Por kavargott a levegőben, torokkaparó por. Hajzuhatag sistergett Szabolcs előtt.

– Szabolcs… mi van?!

A fiú a falnál állt, belepréselve a mellényébe. Anya volt előtte, ahogy a láda fölé hajol, és csak lapoz, lapoz.

Ricardo

Egy férfi futott a sziklák között. Sötét ruhában, nyakkendőben, kezében a kalapja.

Apa kissé arrébb húzta a széket. Hátranyúlt a sötétbe, leemelt egy süteményt a tányérról. Közben valakibe beleütközött a keze.

– Bocsánat. – A kéz a süteménnyel visszavándorolt.

– Tudtam! – Kuncogás a szoba mélyéből. – Ahogy elkezdődik a műsor, neki enni kell.

Apa morgott valamit, hogy azért ezt még nem lehet éppen evésnek nevezni. Aztán csak a férfit nézte, aki még mindig a sziklák között futott.

A tévé körül ültek: apa, anya és Vera. Apa elöl, a másik kettő kissé hátrább.

– Ricardónak megy egy filmje – mondta délután Vera –, meghívtam néhány barátomat.

– Ó, Ricardo! – mondta anya.

Apa még a műsor előtt megkérdezte:

– Hol vannak a barátaid?

Vera helyett anya:

– Majd ha elkezdődik a film! Véletlenül se tudnak előbb jönni, még csak véletlenül se.

A film már elkezdődött, de még mindig nem csöngetett senki. Verával valami baj van, gondolta apa. Azelőtt ilyenkor már telefüstölték a szobát, feldöntötték a poharakat. Most pedig még Feri sincs sehol. Feri ütötte ki a nyeregből Szabolcsot. Az ember hazajött, és akit először meglátott, az Feri volt. Feri vajas kenyeret evett a konyhában, Feri az előszobában járkált, befőttesüvegeket adogatott a konyhában, bent olvasott a szobában. És aztán sehol.

Egymásra dobált sziklák. Sehol egy bokor, egy szál fű. Sziklák, sziklák és sziklák. És a sziklák között a sötét ruhás férfi.

– Még mindig fut – sóhajtott apa. – Én nem tudom, hogy lehet ennyit futni.

– És hogy tartja a kalapját!

Vera a sötétből:

– Hogy tartja? Mégis, hogy kell egy kalapot tartani sziklák között? Persze, ti csak ezeket veszitek észre!

Csönd. A sértődöttség csöndje. Apa érezte, hogy anya körül gomolyog, füstölög a sértődöttség.

A férfi megállt egy hegyesen előreugró sziklánál. És akkor anya:

– Mi az a ti, és mi az, hogy ezeket?!

Apa keze megint elindult a sütemények felé, de aztán visszahúzta. Nem, most inkább nem.

– Lehet, hogy végigfutja az egész filmet?

– Lehet – mondta Vera –, nagyon könnyen lehet. És én igazán nem is bánnám.

– De Vera, azért talán mégiscsak…

– Mit akarsz még? Sziklák, valaki fut a sziklák között.

– A te Ricardód – szúrta be anya.

– Az én Ricardóm?

Ricardo váratlanul bent állt egy szobában. Nem is szobában. Egy olyan falusi kocsmában. Az asztaloknál mindenféle furcsa alakok. Bizalmatlanul méregették Ricardót.

– Mindjárt nekiugranak – bólintott apa. – De akkor a fiú elkalapálja őket.

– Azt te valahol máshol láttad, apa. Azt te valamilyen cowboyfilmben láttad. Ricardo valahogy nem szokott verekedni. – Szünet. – Mit akartál azzal, hogy az én Ricardóm?

Anya hallgatott. Majd hirtelen:

– Tölthetek? Azt hiszem, úgysem jön már senki.

– Vártál valakit, anyuci?

– Én nem vártam senkit, és nem is hívtam senkit.

– Ricardo akkor se verekszik, ha behúznak neki egyet?

– Nem tudom, apu, eddig még nem nagyon húztak be Ricardónak, valahogy erről nem volt szó.

– De mégis, ha…

Ricardo odament a pulthoz, nem is ment, vánszorgott. Most látszott csak, hogy milyen fáradt. Az arca is olyan gyűrött.

Apa keze szerényen elindult hátrafelé a sötétben. Talán csak beleütközik egy pohárba. Egy konyakospohárba. Nem, semmi. Pusmogás hallatszott. A felesége hangja, de mintha hirtelen megnáthásodott volna.

– És ha a Müller Icával jár a Tóni? Miért mondod ezt nekem?

– Semmi, anyu, csak ha esetleg… szóval, rá már nem nagyon lehet számítani.

Ki számít a Szakács Tónira?

– Szakács Tóni?! – Apa még mindig a sötétben matatott. Az ujjai még reménykedtek, hogy majd csak beleütköznek egy pohárba.

Náthás, sértődött suttogás:

– Ki számít a Tónira?

– Ó, csak éppen, ha ma este nem tudna feljönni.

– Hát, ha a Müller Ica úgy ráakaszkodik.

– Nem akaszkodik rá. Tóni nagyon örül, ha…

– Minek örül a Tóni? – Apa visszahúzta a kezét.

Ricardo a pulthoz dőlt, ivott. Hirtelen felnézett a kocsmárosra.

– Nem látott itt egy lányt? Egy lányt, forradással a nyakán?

– Azt hajkurássza – bólintott apa –, azt a forradásos lányt.

– Á, ő már csak simogatni tud. – Vera nyújtózott egyet, előrehajolt.

– Mit beszélsz?

– Nyugalom, anyuci, nyugalom. Ez, azt hiszem, téged igazán…

– Vera!

– Vera!

Vera mintha csak bele akarná pottyantani a fejét az ölébe. Nézte, hogy Ricardo lassan kimegy az ivóból.

– Hát, a sok filmezés… és akkor még ott van neki a színház. Mit gondoltok, micsoda idegfeszültség!

– Az biztos – dönnyögte apa. – Idegfeszültség.

– Ricardo sose dobja a szerepet, még a legvacakabb szerepet se, és ez bizony kikészíti egy kicsit.

Mire anya: – Csak tudnám, hogy ezt már megint kitől hallottad. Én meg úgy tudom, hogy Ricardónak felesége van, felesége és két fia.

– Még régről.

– Hogyhogy régről? – Apa féloldalasan felállt. Elcsúszott a tévé előtt, hátra a kis szekrényhez. Kiemelte a konyakosüveget.

– Ne csörömpölj…

Apa töltött, ivott. Ricardo felé pislogott. De Ricardo egyszerűen eltűnt. Egy lányt lehetett látni, ahogy megy az utcán. A nyakán sál. Biztosan a forradás miatt. Valamit mormol maga elé, úgy fojtottan.

– Nem tudsz hitet adni, nem tudsz hitet adni.

De hiszen ez a felesége!

– Igen, igen, Vera, azért marad el mellőled mindenki. – Az asszony hangja felerősödött. – Mert az teljesen lehetetlen, hogy örökké csak…

– Ne foglalkozz velem.

– Aztán, tessék, a végén nem jön senki.

– Hiányzik valaki?

– No de hát, Vera. – Apa, kezében a pohárral, előrejött.

– Semmi, apu, de hát anyu annyira szereti a társaságot. És ma este nagyon számított egy olyan meghitt kis tévétársaságra.

– Ha jól emlékszem, neked ígérték meg. A te barátaid. – Fölnézett a férjére. – Mindenkit lehervaszt.

Vera, anélkül hogy hátrafordulna:

– Feri panaszkodott?

– Nem panaszkodott, de ő se jön már legalább két hete.

– Ez a legokosabb, amit tehet.

Feltűnt Ricardo. Egy autóból integetett a lánynak. A lány nem intett vissza.

– Hát ha egyszer Ricardo csak simogatni tud. – Apa a fejét ingatta.

– Ugyan, ezt Vera csak úgy kitalálta. Majd éppen vele közlik az ilyesmit. Különben is őrzi Ricardo képét.

– Nem őrzöm, csak megvan. Szeretem az intellektusát.

– Az intellektusát!

– Engedjétek el a magyarázó szöveget.

– Elengedjük, Vera! Mert nekünk úgyse érdemes, mert mi úgyse…

– Szóval, Feri hozzád jár panaszkodni? – Vera előregörnyedt. – Apa, legjobb, ha mindjárt magad mellé veszed az üveget.

– Nem jár hozzám panaszkodni – mondta anya –, de azért, mert elbukott a felvételin…

– Nem bukott el. Nem is indult. Nem is adott be rajzot.

– Na és ha nem megy a Képzőművészetire?!

– Oda akart menni? – Apa a konyakosüveggel bolyongott.

– Nem ülnél le végre? És nekem is tölthetsz. Köszi szépen. – Elvette a poharat, ivott. – A Képzőművészeti nem érdekes. Marad kirakatrendező. Jó, rendben van.

– Hát akkor? – Apa lassan leereszkedett az üveggel.

– Nem érted? Igazán nem érted? Meghátrált! – Vera az apja felé fordult. Szikrázott az arca a tévé fehér fényében. – Meghátrált valami elől.

Apa hallgatott, és anya se szólt.

Ricardo autója bekanyarodott egy mellékutcába, aztán egy másik mellékutcába.

– A nő nem ült be – mondta apa. – Az a forradásos.

– Mindenki kerülhet olyan helyzetbe – kezdte anya nagyon csöndesen. – Apád is került már olyan helyzetbe.

– De apa nem hátrált meg.

– Honnan tudod, Vera?

– Apa nem hátrált meg.

– Honnan tudod?

Apa ledöntött egy kis konyakot, a képernyőre meredt. Most majd mindjárt hozzá fordul a lánya, és akkor…

Vera éppen csak megérintette a kezét, mire félszegen elmosolyodott. Anya pedig harmadszor is megkérdezte:

– Honnan tudod?

Ott ültek a televízió előtt. Elöl apa és Vera, anya valamivel hátrább. Mellettük konyakospohár, aprósütemény, pogácsa.

Ricardo meg otthagyta a kocsiját, az utcán mászkált. Olykor megállt, visszafordult.

– Azt a nőt keresi. – Apa töltött. – De hát egyszer már összeakadt vele, láthatta, hogy…

Csöngetés.

Vera félig fölemelkedett, de akkor anya már kivágtatott. Az előszobából hallatszott az éles, meglepett hangja.

– Üzenet? Miféle üzenet?

– Miféle üzenet? – Most már Vera is állt.

Felcsapódott az ajtó. Anya, kezében egy cetlivel:

– Lent van a Palackban.

– Ki van lent a Palackban?

– Hát a Feri.

Égett a villany, és mintha szétdobták volna a szobát. Vera valami olyasfélét kiabált, hogy ezt utálja a legjobban.

– Nem meri feltolni a képét! Lent iszik és szenved, nahát, ettől aztán igazán…

– Nem hagyhatod egyedül…

– Nem biztos, hogy egyedül van. Ilyenkor kell egy kis közönség.

– Egyedül van.

– Akkor egyedül is marad.

– De hát nem hagyhatod.

– Miért nem hagyhatom?! És éppen a Palack? Ki jár a Palackba? – Megrázta a fejét. – Szabolcs sose ült volna be a Palackba.

– Szabolcs? – Csönd lett. Mintha egy őslény lépett volna be a szobába. – Mi akarsz Szabolccsal?

– Ugyan, anya!

Ricardo a vállát vonogatta a sápadt fényben. Egy terem közepén állt, szemben apával. Mondott is valamit, de csak anyát lehetett hallani.

– Feri nem szokott inni, és ha ő egyszer beül egy ilyen helyre…

– Ó, szegénykém!

– Mit nem tudsz neki megbocsátani? Most azt mondd meg, hogy mit nem tudsz neki megbocsátani?

– Az előbb már elmondtam, és különben is…

– Nem mész le?

– Ide figyelj, anyu…

– Undok vagy, tudd meg, egy undok kis felfuvalkodott…

– Felfuvalkodott?!

– Vera nem felfuvalkodott. – Erre már apa is megfordult.

– Hát, tudd meg, hogy ha nem mész le…

– Ha fel mered hozni, ha ide mered hozni… anyuuu!

Dobogás, vágtatás, ajtócsapódás.

Apa felemelkedett, de már egyedül volt. Végig nyitott ajtók, az egész lakásban. Kiment az előszobába. Az ajtóból még látta a két nőt. Mintha egy megvadult liften ereszkedtek volna le. Aztán már csak a lépcsők. A sötét, üres lépcsők.

És most? Felhozzák Ferit? Felhozzák Ferit, Müller Icát, Szakács Tónit, Ciklont, Palkovics Paját és a többieket? Vagy lent maradnak?

Utánuk kéne menni.

A sötét lépcsőket nézte. Becsukta az ajtót, visszabaktatott.

Ricardo várta odabent, a szétlökdösődött székek, konyakospoharak, aprósütemények között. Ő meg leült, egy pogácsát rágcsált, és töltött.

– Igyunk valamit.

Dada

Sütemény után nyúlt, lehajtott egy kis konyakot. Előtte Ricardo, egy magas, fekete, estélyi ruhás nővel.

Milyen fölényes, most egyszerre milyen fölényes. Ahogy úgy zsebre vágja a kezét. Az előbb még azt a forradásos nyakú lányt kergette, most meg ez az estélyiruhás. Ez, úgy látszik, odavan érte, belekarol, és közben úgy meresztgeti a szemét! Mind a ketten lehajolnak, mintha pénzezni akarnának.

– Bocsánat – szólalt meg valaki apa mögött.

Apa Ricardóra nézett, aki már a földön térdelt a lánnyal, aztán lassan, bizonytalanul megfordult.

– Bocsánat – mondta a magas, hajlott hátú fiú. – Azt hiszem, rosszul volt becsukva az ajtó.

Apát nem is ez a fiú lepte meg, aki fekete-fehér kockás szatyorral állt a szoba közepén. Hanem maga a szoba. Égett a villany. A székek valósággal szétrúgva. Vera pulóvere a díványon, a felesége pongyolája az ágyon.

– Visszahoztam a cuccokat. – A fiú a szatyorra mutatott.

– Milyen cuccokat?

– Amiket a Simongáti rám aggatott. – Körülnézett. – Aki persze nincs itt, miért is lenne itt, már miért is! – Majd, mint aki végre fölfedezett egy ismerőst. – Ricardo!

– Ricardónak megy egy filmje.

– Mikor nem megy filmje? – Kezében a szatyorral közelebb hajolt. – Így lehet aztán valakit kifacsarni.

– Kifacsarják? Jelzem, a lányom is említett valami ilyesmit.

A fiú úgy hajolt Ricardo felé, mintha még most az egyszer komolyan akarna vele beszélni. „Nézd, öregem, én aztán igazán utálom a lelkifröccsöket, de ez azért mégiscsak túlzás!”

Ricardo és a fekete lány tányéraljakat hajigáltak a padlón. Ügyesen csúsztatták a tányéraljakat, hogy össze ne ütközzenek.

– Olcsó dolog. – Elfordult Ricardótól, letette a szatyrot a díványra.

Apa is elfordult Ricardótól. Nézte, ahogy a fiú különféle holmikat húz elő a szatyorból. Mint egy bűvész. Mint Okito japán bűvész, aki egy zsebkendőből ötvenet varázsolt elő. A fiú egy vég nélküli harisnyát húzott ki, de az már valóságos zászlóerdő volt. Potyogtak a kombinék, majd végül egy bordó férfipulóver.

– Ezt elpasszolni! Nem tudom, hogy képzelte Simongáti?

Apa odament, felemelte a pulóvert.

– És ezt Rómából hozták! – A fiú a fejét ingatta. Hirtelen meghajolt. – Bocsánat, Dada vagyok.

– Hogy, kérem?

– Dada vagyok. Azt hittem, már találkoztunk.

– Dada?

A fiú bólintott. Csöppet se szemtelenül. Inkább türelmesen, kicsit alázatosan, mint aki várja, hogy jól lekapják. „Mi az, fiam, magának nincs tisztességes neve?”

De apa már annyi ilyen nevet hallott. Csipesz, Kuku, Ciklon. Egy időben még üvöltött, ha valaki így mutatkozott be, de aztán már…

– Simongáti szerint én mindent el tudok passzolni. Nem mondom, amit a Vera mamája adott!

– Mit adott a Vera mamája?

Némi érdeklődés csillant meg az apa hangjában. Úgy érezte, hogy Dada elég sűrűn közlekedik errefelé a szatyrával.

– Nem kéne eloltani a villanyt?

– A villanyt?

– Márminthogy a tévé miatt. – Dada megint Ricardo felé közeledett.

Ricardo és a fekete lány még mindig a földön. Körülöttük egész kis csoport: szmokingos urak, estélyi ruhás hölgyek. Nézték, ahogy Ricardo a cigarettatárcáját dobja előre, úgy laposan, csúsztatva.

– Nem nagy ötlet. Szerény kis ötlet. – Dada hirtelen hátrafordult. – Vera?

Apa éppen el akarta oltani a villanyt, de megállt a keze a kapcsolónál.

– Lement egy pillanatra, leszaladt. És a mamája is.

– A Vera mamája. – Dada elmosolyodott. Megöregedett az arca ettől a mosolytól, ráncos lett. Maga elé nézett, bólogatott. – Az semmi, hogy jó nő.

– De kérem!

– Mondom, az semmi, az nekem nem számít. Tisztázzuk, jó nő mindenki lehet. Már aki arra veszi a figurát.

Apa eloltotta a villanyt. Dada mellett ült, a tévé fehér foltjában. Ha még egyszer azt mondja, hogy jó nő!…

– De itt az egésznek tartalma, valódisága van. Úgy is mondhatnám, filozófiája.

Fehér fény hullt az arcukra, az összekulcsolt kezükre.

– Ha ismerte volna régen – kezdte apa.

– Nem ismertem régen.

– Na persze.

– Különben nem hiszek benne. – Dada éles pillantást vetett a másikra. – Vera mamája most futja ki a formáját.

– Most futja ki, na igen. Ezen már én is gondolkoztam… bár valamikor Károlyvárosban… tudja, ott ismertem meg. – Elbizonytalanodott a hangja, el is hallgatott. – Mindjárt jönnek – mondta végül. – Vera meg a Vera mamája.

– Vera ilyenkor már itthon szokott lenni. (Meglehetősen szigorú hang.)

– Üzenetet kapott. (Meglehetősen bocsánatkérő hang.) Feritől kapott üzenetet. Bizonyára ismeri Ferit.

– Félreértés. – Dada a tenyerébe ütögette öklét.

– Vesztettem. – Ricardo felkelt a földről, előrejött.

– Gyűlöli a sikert – mondta Dada –, Ricardo mindig tudta, hogy a siker nem neki való. Szóval, az egész Feri egy tiszta félreértés. Mert mi az ábra? Lehet, hogy zseni, és azért húzódik be a kuckójába, de lehet, hogy csak egy gyomorbajos, nyűglődő muki.

– Ez az, Dada kérem! Tavaly nyáron például levittük Boglárra autóval. Hogy mennyit nyavalygott már az úton! Semmi se volt jó neki. Engedjük le az ablakot, mert megfullad, húzzuk fel az ablakot, mert szétmegy a feje a huzattól… Valami autós öntudatról kezdett beszélni, hogy nekem autós öntudatom van, és attól ő kiütéseket kap. És akkor Vera: „Apunak nincs autós öntudata.” „De van, érzem a hátán, a vállán!” És ez így ment egész úton. Autós öntudat! És aztán, amit Bogláron művelt Verával!

– Tisztázzuk, Feri egyszerűen öreg Vera mellett.

– Öreg?

– Lelkileg.

– Aha… lelkileg.

– Szóval, az a legrosszabb az egészben, hogy megtöri Vera lendületét. Vera rengeteget táncolt. Valamikor Verát mindenhol lehetett látni. Valamikor. Semmi félreértés, én aztán igazán nem nagyon rázom magam. Szögezzük le: nem is tudok táncolni. De én megint másképp vagyok megszerkesztve, Vera is másképp van megszerkesztve. Meg Feri is. És Feri pont ezt nem akarja tudomásul venni.

– Ahogy mondja. Bogláron is mindig rászólt: „Hogy van kifestve a szemed? Ki volt az a fiú, akivel tegnap mászkáltál?”

– Ki volt? – Dada végigsimított az orrán. – Ugyan ki volt?

– Tudja, mit mondott Feriről Ernyei Magdi? Bizonyára ismeri Ernyei Magdit.

– Kapcsoljuk ki. – Dada keze lecsúszott az orráról. – Ernyei Magdit kapcsoljuk ki. Aki ilyeneket mond, hogy Fellini egy dokumentumrendező, merthogy Fellini filmjei nem egyebek, mint az emberi lélek dokumentumai! Akinek ilyen szövegei vannak, na nem!

Ricardo egy tálakkal, poharakkal dúsan megrakott asztalnál állt. Nyílt az ajtó, belépett a lány, sállal a nyakán.

– A forradásos! – Apa előrehajolt. – Azért van neki sál a nyakán, hogy eltakarják a forradást. Ricardo őt keresi, senki mást, csak őt.

Dada egy mozdulatot tett.

Apa elhallgatott, majd nagyon csöndesen.

– Azért tagadhatatlan, hogy azelőtt nem járt annyi tárlatra… tárlatra meg koncertre. Ismerjük el, hogy ebben Ferinek szerepe van.

– Ahhoz nem kell a Feri. Vitányitól mindig lehet koncertjegyet kapni.

– Vitányitól?

– Szóval, ahhoz nem kell a Feri.

Apa töltött, Dada elé tette a poharat. Az elmosolyodott, a fejét rázta. Az aprósüteményből vett, meg a pogácsából. Majd úgy elmélázva.

– Vera mamája egyszer tojásos kolbászt csinált.

– Talán tojásos sonkát.

– Tojásos kolbászt. – Révülten mosolygott.

– Megbocsásson, de ez itt volt? Úgy értem, hogy nálunk fogyasztotta el?

– Elfogyasztottam. Lehet mondani.

Az apa a fiú poharából is felhajtotta a konyakot. „Mikor volt nálunk tojásos kolbász? És mikor volt itt ez a fiú?” – Közel hajolt hozzá, aztán váratlanul:

– Nem akart lemenni a Ferihez.

– Nem akart lemenni?

– Talán már említettem, hogy összekaptak. Egy bizonyos probléma merült fel köztük. A fiú meghátrált valami elől, és hát Vera, hogy úgy mondjam, ezt nem tudja megbocsátani. A fiú eltűnt, hetekre eltűnt, aztán most egyszerre innen a Palackból üzent. De Vera nem akart lemenni.

– Akkor miért ment le?

– Az édesanyja, a Vera mamája. „Nem lehet egyedül hagyni!” Egyre csak ezt hajtogatta. Én meg azt mondom, hogy ilyesmibe nem szabad beleszólni. Ez az ő dolguk.

Dada felállt. Mintha egy füstoszlop emelkedett volna fel.

– Nincs megbocsátás a lányomban. – Apa fölnézett a fiúra. – Ha egyszer úgy érzi, hogy valaki… – Megint töltött egy kis konyakot. – Legalább egy pohárral.

Az meg se hallotta. Hátrament a szatyrához. A díványon matatott. Fölemelt egy harisnyát, visszaejtette.

– Vera mindjárt jön – mondta apa. – Vera meg Vera mamája.

Dada megint Ricardónál volt. Előrehajolt, kezét térdére tette.

Ricardo egy hatalmas parkban. Mellette a két lány: a fekete hajú meg a forradásos.

– Most kettő is van neki. – Apa Ricardóra nézett, majd Dadára. – Egyszerre kettő.

Dada még mindig úgy állt, előredőlve. Aztán nagyon szomorú hangon:

– Szánalmas kis ügy.

– De hát Ricardo?

– Ricardo!… – Dada legyintett, és visszahúzódott a fénytől. Még valami csoszogás hallatszott a sötétből, aztán semmi.

– Dada, kérem! – Apa fölállt. Senki se volt a szobában. A szatyor eltűnt a díványról. Csak a harisnyák, pulóverek, zsebkendők.

Apa fölemelt egy zsebkendőt, visszaejtette. Okito japán bűvész. A zsebkendőkről valahogy mindig Okito jutott az eszébe. Az orfeum. Közel ült a színpadhoz, szemben Okitóval. Kis, fekete sapkája volt Okitónak, bő ujjú köpenye, és egy zsebkendőből rengeteg zsebkendőt varázsolt elő. Lobogtak a színes kis kendők. Piros, kék, sárga, zöld, lila kendők lobogása.

– Mit akarsz azzal a harisnyával? – Vera állt apa előtt. Táskáját ledobta a díványra.

– Nem találkoztál vele? – Apa a dívány mellett, harisnyával a kezében.

– Kivel kellett volna találkoznom?

– Azzal a Dadával.

– Dada itt volt? – Valósággal lefújta apa kezéről a harisnyát. – És te hagytad elmenni?

– Konyakkal kínáltam.

– Dada nem nyúl italhoz.

– Nem nyúl…

– De azért nyugodtan ihatsz. Dada nem néz le senkit. – Felsóhajtott. – Most éppen ő kellett volna!

– Éppen Dada?

– Neki mindent el lehet mondani. Mindent!

– Művelt fiatalember, az biztos. Anyád? Hol van anyád?

Vera a tévé előtt. Összefont karral nézte Ricardót.

– Hazakísérte.

– Kit kísért haza?

– Ferit, mert hogy úgy elkenődött.

– Mi az, hogy hazakísérte?! – Megfogta Vera vállát.

– Benyomta egy autóba, és légy szíves, ne ordíts.

– Milyen autóba nyomta be?!

– A Bágyoni Félix autójába, és légy szíves, ne ordíts.

– Az a mérnök, akivel Bogláron ismerkedtünk meg?

– Az a mérnök. Éppen a Palackban vacsorázott a húgával. Persze nem ismerte Ferit, de aztán jött anyu, és akkor már mindenki ismert mindenkit. A Bágyoni Félix húga azt mondta, hogy Ferit ilyen állapotban nem lehet egyedül hagyni.

– Annyit ivott?

– Egyáltalán nem ivott. Miért engedted el Dadát?

– Mit akart ezekkel a harisnyákkal?

– Á, nem érdekes! Akármit csinál, nem érdekes. Lehet, hogy elvágja valakinek a torkát.

– Na hallod!…

– Hát nem érted? Nála ez nem érdekes. A csöndjei… nagy csöndek vannak benne.

– Nagy csöndek…

– Senki se tud úgy hallgatni.

– Azt mondta, ezek a Simongáti harisnyái.

– Simongáti? Miféle Simongáti?

– Akivel itt kellett volna találkozni. Meg volt beszélve.

– Simongátival?

– Te nem ismered Simongátit?

– Háát…

– Mi az, hogy hááát? Idehozzák a harisnyáit, egy vadidegen alak harisnyáit!

– Apu, neked egyszerűen nincs problémaérzéked.

– Micsoda?

– Ne haragudj, de most igazán nem érdekelnek ezek a hülye harisnyák. Ha láttad volna Ferit…

– Azért anyádnak nem kellett volna elmenni. Ide is fölhozhattátok volna.

– Ide? Soha! Érted? Soha! – Megfogta az apja karját, és lehúzta a székre. – Ugye, te nem vagy olyan… te nem hátrálsz meg?!

– Vera, kérlek…

– Vera, kérlek, mássz le apádról. – Anya úgy állt az ajtóban, mintha nem is akarna beljebb jönni. Fejét hátravetette, kabátja is hátracsúszott.

Ők meg a tévé előtt. Apa ki akart bújni Vera alól, de valahogy mindig beleütközött. A nyakába, a könyökébe, a derekába. Vera haja belelógott az arcába. Megtelt Verával.

– Ide figyelj, Vera – hallatszott az ajtóból.

– Sose értetted meg apát! Elszürkíted, igenis, hogy elszürkíted!

– Mit csinál velem?!

– Mit csinálok apáddal?!

Vera áthajolt az apja vállán, elgondolkozva nézte Ricardót.

Ricardo megint sziklák között futott. Sötét ruhában, nyakkendőben, kalapja a kezében. Arca, ha lehet, még gyűröttebb. Így is tűnt el a sziklák között.

Vera utánabámult, aztán kilépett az apja öléből.

– Miért engedted el Dadát?

A társbérlő

Azt mondta Ilonka:

– Ricardónak megy egy filmje.

Mit csináljak? Nem túlságosan érdekelnek Ricardo filmjei. Egyébként nemigen találni manapság olyan színészt, mint Ricardo. Azt hiszem, mindent el tudna játszani. De hát amiket eljátszik!

Meglógtam a film elől.

Ahogy úgy elnéztem Ilonkát, abban a kifakult pongyolában! Tudtam, hogy mindjárt elkezdi: Lassan már december közepe, és a gyerekének még mindig nem tudott narancsot venni. A gyereket nem tudja magához venni, mert Béla rendszertelenül küldi a pénzt, vagy egyáltalán nem küldi. A gyerek a nagymamánál van, és el fog vadulni tőle. Béla is elvadult tőle.

– És te?! Még egy jó kis tévéfilmet se nézel meg velem. – Rám nézett, és aztán úgy bizalmasan. – Persze, talán te ezt már láttad odabent.

– Nem láttam odabent.

– Ugyan! Nektek ezt már régen levetítették.

– Nem vetítették le. Legalábbis nekem nem.

– Csütörtökön is műsorban voltál. (Ezt már tudja, ezt már így mondja: műsorban voltál.)

– Az igaz! Én aztán műsorban voltam.

– Mit akarsz ezzel? – Gyanakodva pislogott. Gyanakodva és sértődötten. – Talán nem veled indult az egész? Sínek, üres vasúti sínek. Kiszáradt fűcsomók a sínek mellett. Egyszerre rázkódni kezdett a töltés, mindent elborított a vonat füstje, a füstből betűk szálltak fölfelé: a rendező neve…

– Hát akkor szervusz.

– Sínek, vonatok. Verses, zenés összeállítás. Rendezte…

– A hét elején felhívlak.

– Igazán nem várod meg Ricardót?

– Igazán nem várom meg.

Odakint a behavazott udvar. Egy hosszan lelógó rongy a gang rácsán. Kint felejtették. De talán még a múlt télen.

– Akkor felhívsz?

– Felhívlak! – Levágtattam a lépcsőn.

Beültem egy duplára. Egy olyan gőz nélküli duplára. Gőz nélküli dupla, kis konyak, és a levegőbe bámultam.

Aztán haza. Ez az, hazamegyek, és benézek Veráékhoz. Nem bújok be mindjárt a szobámba, hanem benézek Veráékhoz.

De hát Veráékhoz nem is kell benézni. Örökké úton vannak a lakásban. Közlekednek, mint a buszjáratok. Ajtócsapkodások jelzik az utat. A mama vágtat át az előszobán, karján a frissen vasalt fehérneművel. De azért beszól hozzám. – Mondja, Gyurikám, az a kis nő… na, tudja, az új bemondónő, milyen Panni? Valaki azt mondta, hogy tanárnő volt, és egy tanítványával… – Ugyan, anyu! – hallatszik Vera a fürdőből – te már megint valami regét szövögetsz. – Kapom már az ingeket? – vágódik ki apa a szobából. – Tudod, hogy el kell utaznom. – Jó, jó, ettől még nyugodtan elutazhatsz, tudja, Gyuri, hogy nekem nagyon ismerős ez a Panni, de milyen Panni? – Az inget! Az inget! – Az inget apunak, az inget! – Vera nevetve előrohan, kikap egy halom inget a mama kezéből. – Már megint vasaltad, milyen keményre, apu nem egy Gacsaj Pista! – Ide figyelj, Vera, én nagyon szívesen lemondok a vasalásról… – Apa kétségbeesett hangja: – Ne potyogtassátok el az ingeket, Vera! – Majd én újra kivasalom, és az egész másképp lesz kivasalva.

Kigomolyognak a konyhába.

Feri a hokedlin ül, vajas kenyeret rágcsál zöldpaprikával. – Olyan filmeket kell csinálni – néz rám –, amiket az egyik bolygón éppúgy megértenek, mint a másikon. A nagy áramkör… – Előrenyomul a vajas kenyérben. – Mindnyájan beletartozunk a nagy áramkörbe. – Kicsit tétován állok előtte. Mit akar a nagy áramkörrel? – Egyelőre semmiféle filmet se csinálok. – Anya és Vera valahogy egyszerre vasalnak. – Tudod mit, Vera, én inkább itt szeretnék egy jó mozit, egy jó lakást, ahol nincs beázás. – Beszűkülés, anyu! – Anya úgy néz rá, hogy azt hiszem, hozzávágja a vasalót. Apa a vasalóasztal körül topog. – Az biztos, hogy végtelenek a lehetőségek. – Feri a gépekről beszél, a gépek idegérzékenységéről.

Feri? De hát mi van Ferivel?

Erre gondoltam, ahogy mentem hazafelé.

Feri eltűnt. Egyszer még összeakadtam vele a gangon. Megállt előttem, arca kihegyesedett. Talán megint letol a tévéfilmek miatt, hogy provinciálisak vagyunk meg ilyesmi. De aztán csak annyit mondott, hogy tiszteletem, és azzal elporzott.

Vera odabent a kályhát vakarta egy késsel. Ócska pulóver volt rajta, az ujja egészen kinyúlt.

– Levakarja. – Anya összefont karral állt a falnál.

– De hiszen… – Majdnem kibukott belőlem, hogy együtt festették be Ferivel. Néztem Verát abban a pulóverben, aztán bementem a szobámba.

Összekaptak valamin. Ezek aztán alaposan összekaptak valamin.

Talán a nukleáris fegyverek?…

– Szóval, csak gyártsák a bombákat?! – kiabált Vera az előszobában. – Ki mondta? – Feri széttárta a karját. – Én csak azt mondtam, hogy a nukleáris fegyvereket igenis tudomásul kell vennünk, és azt is tudomásul kell vennünk… – Nem veszem tudomásul! – …hogy meg kell tanulnunk velük élni. – Nem tanulom meg, és nem veszem tudomásul! – Ez pedig realitás, Vera. – Fütyülök a realitásra!

Visszhangzott a lakás. Visszhangzott a ház.

Feri aztán megint csak vajas kenyeret evett a hokedlin. Hát akkor?

Ricardónak megy egy filmje. Ilonka egyedül ül a tévénél. Lehet, hogy áthívott valakit a szomszédból.

Veráék körülülik a tévét. Feri is ott van. Miért ne? Felszívódott, aztán megint csak előkerült. Talán már le is ment a film. És most ott állnak a kályhánál.

Senki se állt a kályhánál.

Égett a villany az előszobában. Az ajtók nyitva, de mintha senki se lenne a lakásban. Csak a magukra maradt bútorok a villanyfényben. Aztán mégis fölfedeztem őket. A mamát a konyhaasztalnál, körülötte a szétszedett kávéfőző. Furcsa, idegen arccal nézett ki a konyhából. Mintha éppen csak betévedtem volna ide. Az apa odabent olvasott a kislámpánál. Az asztalkán konyakosüveg, poharak meg valami aprósütemény. Akkor már a hangot is hallottam.

– Nem, nem, Feri, ennek most semmi értelme. – Vera felém bólintott a telefon mellől. Már nagyon régen beszélhetett ezen a csöndes, kissé szigorú hangon. – Szó se lehet róla, hogy most fölgyere.

Apa kezében megzörrent az újság.

Anya beljebb jött.

– Fel akar jönni?

Vera intett, hogy csönd. Várt egy kicsit, felhúzta a vállát. Egyik kezével olyan mozdulatot tett, mintha cigarettát keresne.

– Ágyba bújsz. Azt mondtam, ágyba bújsz, és alszol egyet. Esetleg igyál előbb egy jó forró teát.

– Meghűlt? – Apa felnézett az újságból.

– Fel akar jönni?

Gyönge, távoli hang a vonal túlsó végéről. Bágyadt kattogás. Aztán a kattogás is abbamaradt, és akkor Vera:

– Itt nincs mit tisztázni, mi már mindent tisztáztunk. Nem haragszom, tudod jól, hogy nem erről van szó.

– Vera nem haragszik? – Apa megint fölnézett az újságból.

Vállat vontam, a mamát néztem. Az meg se látott. Csak a telefonra figyelt, Vera meg folytatta.

– És légy szíves, ne csinálj cirkuszokat, tudod, hogy mindig utáltam az ilyesmit. Mi az, hogy beülsz a Palackba? Lehet, hogy van, akit meghatsz ezzel, de az nem én vagyok.

– Vera! – Anya közelebb jött.

– Jó, jó, anyu! Semmi, csak anyu mondott valamit, persze hogy itt van, miért ne lenne itt? Apu olvas, Gyuri most jött meg, le se tette a kabátját, szóval összefutott egy kis közönség, szóval nem jössz fel, ezt már leszögeztük, kirúglak, ha feljössz.

– Azért most nem kell vele így beszélni.

– Anyu azt mondja, hogy most nem kell veled így beszélni, mert hogy te most valamilyen állapotban vagy, tudod, anyunak feltevései vannak, azt nem mondtam, hogy soha többé nem találkozunk, mit akarsz ezzel a soha többével, még egy soha többé, és…

– …légy te boldog mindörökké, ha néked így könnyebb! – Apa a térdére tette az újságot.

– Na, apu elkapta a hangot! Tessék? A Ciklon? Mi van a Ciklonnal?

– Ciklon? – Most szólaltam meg először.

– Az a szőke lány – mondta a mama.

– Az a nagydarab szőke lány. – Apa nyújtózott egyet.

– Nem is olyan nagydarab.

– Micsoda? Persze hogy hallom. Csak apu és anyu megbeszélik, hogy nagydarab-e Ciklon? Gyuri meg olyan képet vág, mint aki soha nem hallotta ezt a nevet. Már kétszer is elkérte a telefonszámát, nem hiszem, hogy sikere lenne nála, ezt ő se hiszi.

– Nem – sóhajtottam –, tényleg nem hiszem.

– Tényleg nem hiszi, és nagyokat sóhajt. Szóval Ciklont felvették a főiskolára. Egyhangúlag. Ti csak röhögtetek rajta az Ernyei Magdival, csak hát az a baj, hogy egy kicsit korán röhögtetek, és majd megnézhetitek a Ciklon kiállítását… na jó, nem most, majd egypár év múlva, te meg, öregem, csak ne művészkedj. Lehet, hogy van, akinek imponál az ilyen művészkedés, de az nem én vagyok.

– Vera, ha azt hiszed, hogy…

– Anyunak se imponál, hát akkor meg igazán… Micsoda?! – Kezében a kagylóval arrább lépett. – Hogy valaki közénk állt? Ki állt közénk? Na, most már aztán feküdj le. Egyáltalán, mi az, hogy közénk állt? Mi ütött beléd? Azelőtt sose mondtál ilyeneket. A Palackban ragadt rád? Tesséééék? – Rám nézett, ugrálni kezdett a homloka. – Gyuri?

Mind rám néztek. A mama ijedt csodálkozással. Apa felállt, átfogta a vállamat, mintha biztatni akarna.

– Te beteg vagy. – Vera le nem vette volna rólam a tekintetét. – Mégis, hogy képzeled? Hogy te már régen megfigyelted?

– Mit figyelt meg? – kérdezte apa.

– Mit figyelt meg? – kérdezte anya.

Nem mozdultam. Mosolyogni próbáltam.

– Apura nem vagy féltékeny?

Most már igazán mennem kéne.

– Miért? Tudod, mit mondott Rápolti Kati? Hogy Gyurival el se tudná képzelni, de apuval!

– Most már aztán elég volt, Vera! – Anya mintha ki akarná tépni kezéből a kagylót.

Rápolti Kati? Ki lehet az a Rápolti Kati? Biztosan egy olyan kis hülye. Nem érdekes.

– Mi van, Gyurikám?

Nem is tudom, mikor ültem le. De mindenesetre leültem, úgy télikabátban, sállal. Előttem apa, egy pohár konyakkal.

– Dobja le, Gyurikám.

– Szóval, apura nem vagy féltékeny?

– Fejezzétek be, Vera.

– Anyu azt mondja, hogy fejezzük be, és én is azt mondom. – Csönd, majd alig hallhatóan. – Mi az? Mit akarsz? Mi van az éjszakával? Félsz az éjszakától?

– Fél az éjszakától? – kérdezte anya.

Apa közelebb ment a telefonhoz. Kezében a konyakospohár, mintha Ferit is meg akarná itatni.

– Fél az éjszakától? – Félig felemelkedtem.

Megint az az elveszett kattogás, búgás. Aztán Vera letette a kagylót. Úgy állt a telefon mellett. A másik kettő se mozdult. Én meg, belepréselve a télikabátomba, a dívány szélén. Á, Feri majd mindjárt jelentkezik. Mindjárt csörög a telefon.

A telefon nem csörgött.

Nem volt más, csak a csönd. És akkor anya:

– Csak nem gondolod, hogy?…

Vera ránézett, nem felelt. Hirtelen elkezdett kiabálni.

– Mit nem gondolok? Mit nem gondolok?!

Elhallgatott, és csak állt a telefon mellett.

Apa letette a poharat. Valahonnan a szekrény mélyéből kivett egy kopott, sárga dobozt.

– Sakk – mondtam a díványról.

– Még valamikor Károlyvárosban vettem. Tudja, Károlyvárosban ismertem meg Vera mamáját.

– Károlyváros! – Vera mamája megrázta a fejét. Furcsa mosoly jelent meg a szája körül.

– Károlyváros – mondta Vera, valami távoli hangon. – Hol van Károlyváros?

Aztán megint csönd. Apát néztük, ahogy lassan öltözködik.

– Elég rozoga. – Nyakkendőt kötött. – A fehér király elveszett, és most egy összeszáradt borotvapamacs a fehér király. Az egyik bástyát valaki körülbélelte ragtapasszal. Talán Feri.

– Feri? – nézett rá Vera.

– Kétszer kihúzta döntetlenre.

– Patt – szólaltam meg váratlanul.

– Kétszer pattot csinált.

– Ti sakkozni szoktatok?

– Csak ha rád várunk, Vera. – Nagykabátban volt. – Bármikor adok neki egy bástya fórt. Különben úgyis kocsival megyek.

Ott állt a sakkal a hóna alatt. A figurák megzörrentek, ahogy felém fordult.

– Remélem, nem kezdi megint azt az autós öntudatot! Feri a fejébe vette, hogy nekem autós öntudatom van. Autós öntudat ezzel a tragaccsal! – Megigazította hóna alatt a dobozt, lassan indult kifelé. Még egyszer visszanézett, aztán eltűnt.

A felesége olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná kísérni, de aztán megállt az ajtóban.

Vera köröket vont a telefon körül az ujjával. Egyre kisebb köröket.

Az asszony elfordult az ajtótól. Belebámult a szobába.

– Egyszer még el akartunk utazni Károlyvárosba, csak aztán…

Vera

El van kenődve. Csudára el van kenődve, de nem anyu miatt. Azt mondta, megszokta az ilyesmit. Mármint, hogy ha valaki tetszik neki, az fütyül rá. De ha nem fütyül rá, az még rosszabb. Ezt sem nagyon értem. Néha mond ilyeneket, de különben egész rendes mókus. Már nem is tudom, mióta lakik itt nálunk, abban a kis szobában. Megünnepeltük az első estét. A lakásavatást, ahogy ő mondta. Anyu készítette el a szendvicseket, én is segítettem.

– Na öregem – mondta apu –, azt hiszem, egész jól megleszünk. Szóval te tévés vagy?

Akkor vágott először olyan hasfájós képet. Mosolygott, de az nem volt éppen vidám mosoly. Makogott valamit, hogy van egy kis műsora.

– De miért, Gyurika? – nézett rá anyu. – Én már többször hallottam a maga nevét.

Anyunak mindjárt Gyurika volt, anyu mindjárt rengeteget tudott róla.

– Az igaz! Meghitt sarok. Ez az én rendezésem. Négyszemközt a verssel.

– Ugyan, öregem, hiszen te mindenkit ismersz! – Apu kedélyesen hátba vágta, és otthagyta. Otthagytuk mi is, anyuval.

Nem tudom, mikor beszélt először a helyszínekről. Talán éppen a lépcsőházban.

– A gang reggele.

– A gang reggele?

– De hát nem érted, Vera? Ezt kell megcsinálni. Tévé- vagy akár egy nagyfilmben.

– Ne haragudj, Gyurika, de majdnem minden filmben van gang meg lépcsőház.

– De hogy semmi más ne legyen! Semmi mást ne pancsoljanak bele, semmiféle hülye történetet. Csak a gang úgy reggel, meg az üres lépcsőház. A lépcsőházon átsüt a nap.

– És akkor jön egy pofa.

– Nem jön. Képek a folyosóról, a lépcsőházról, emeletekről, ajtókról. Ezzel hozom a lakókat. Azokat, akik még most is itt laknak, és azokat is, akik már rég elköltöztek vagy meghaltak.

Maga elé bámult. Kalauztáskák, lyukasztók, megrozsdásodott lyukasztók, jegytömbök. Salakdombok a gyár mögött. Hirtelen vállat vont és otthagyott.

– El kellett volna, hogy vegye a Pankát – mondta anyu.

Anyu a konyhában vasalt, én meg egy kis széken hintáztam és olvastam. Legalábbis egy könyv volt az ölemben. Ezek olyan jó délutánok. Nincs senki a lakásban, csak mi ketten anyuval.

– Miféle Pankát?

– Évekig jártak együtt. Gyurika meg Panka. – Megspriccelt egy inget. – Aztán semmi se lett a dologból.

– Biztosan nem akarta elvenni.

– Á, azt csak úgy mondja. Eltolta az egészet. Panka közben férjhez ment. Azt mondja, nem érdekli a dolog, de én látom rajta…

– Csak van valakije.

– Majd az is otthagyja. Én mondtam neki, hogy fel is hozhatja. Miért ne? Erre meg mintha megsértődött volna.

– Döglik utánad.

– Mit csinál?

– Döglik utánad, anyu.

– Nahát, Vera! – Nevetett, és belespriccelt az arcomba.

Akárhogy is, de döglik anyu után. Anyuért Szabolcs is odavolt, akivel még régebben jártam.

Gyurika ilyeneket mond:

– Mindig tudom, hogy mikor jön a mamád.

– Éppen eléggé csapkodja az ajtókat.

– Te is csapkodod az ajtókat. Nálatok mindenki csapkodja az ajtókat.

– Ilyen család vagyunk.

– Nem vitás! – Felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott. – Károlyvárosban ismerték meg egymást. A mamád meg a papád. Te sohase voltál Károlyvárosban?

– Soha.

– Persze, hiszen itt születtél, meg hát különben is… – Elhallgatott. Az összekulcsolt kezét nézte, bólogatott. Aztán váratlanul: – Tudod, egyszer behívtak egy színházba. Úgy volt, hogy rám bíznak egy darabot, valami zenés játékot. A rendezőjük megbetegedett vagy összeveszett velük, már nem is tudom. És azt se, hogy miért gondoltak éppen rám.

– Ugyan, Gyurika!

– Semmi se lett a dologból, de az nem is olyan nagy vész. Hanem az irodából ki lehetett látni a teraszra. Nagy, üres tetőterasz. Két-három kopott szék. Mögöttük tűzfalak. Hatalmas, csupasz tűzfalak.

– Na és?

– Akkor gondoltam rá először. Ebből kell csinálni valamit. Terasz, székek, tűzfalak. – Valósággal kiabált. – Semmi más! Nem tűrök semmi mást!

– Nem tűrsz?

Elnémult. Félszegen elvakkantotta magát. De azért nagyon csöndesen megismételte.

– Hát nem tűrök.

Le-föl járkált a szobában.

– Ezeket a székeket akkor se veszik be, ha esik az eső vagy havazik. Senki se emlékszik rá, hogy mikor tették ki őket. Pedig valamikor nagy veszekedés volt. „Ne vidd ki azokat a székeket! Már megint kiültek napozni. Száradó ruhákat tettek rájuk.” Aztán semmi.

– És miért nem kaptad meg azt a darabot?

– Milyen darabot?

– Amiért behívtak a színházba.

Ott állt előttem, és a vállát vonogatta. Én meg egyszerre begurultam. Irtóra begurultam.

– Ezt azért mégse lehet! Ez azért túlzás! És igenis, hogy veled mindig is ki fognak tolni, mert te mindig csak a válladat vonogatod!

Kirohantam, bevágtam az ajtót.

Nem beszéltünk egy darabig. Valahogy még csak nem is akadtunk össze. Anyutól hallottam, hogy most jár valakivel. Komolyan jár valakivel. Jó, rendben van. Áldásom rájuk.

Valamelyik délután megjelent előttem egy sállal.

Nagyszerű, gondoltam, mit akar ezzel a koszladt sállal?!

Az előszobában álltam. Éppen le akartam dobni a kabátomat. Ő meg egyszerre csak kilépett bentről a sállal. A két karján tartotta, mint egy beteget. Már elég régen ácsoroghatott így odabent.

– Mit csináljak ezzel, Gyurika?

Meg se hallotta. Kissé magasabbra tartotta.

– A tied lehetett.

– Az enyém?

– Hát már régen. Most bedugtátok az ablakba.

– Hogy fogja a hideget – szólalt meg anya valahonnan a konyhából.

– Téli ablakokba dugnak ilyen holmikat. – Lejjebb engedte a sálat. – Ócska kendőt, szvettert, sálat, harisnyát.

– Harisnyát nem, Gyurika! – hallatszott anya a konyhából. – Harisnyát azért nem.

– Furcsa, de eddig észre se vettem. – Hol feljebb, hol meg lejjebb engedte a sálat. – Aztán egyszerre csak előttem volt az a befagyott téli ablak. Kendő, sál, harisnya…

Nem is tudom, miért, de hirtelen megkérdeztem.

– Nősülünk?

Majdnem lepottyantotta a sálat.

– Nem tudom, lehet.

– Felhozod egyszer azt a lányt? Miért nem hozod fel?

– Ki mondta, hogy nem hozom fel?

Anya távoli hangja:

– Igazán felhozhatná, Gyurika.

Ő meg egy darabig még ott állt előttem.

– Nem tudom, lehet. – Azzal visszabújt a szobájába.

Most már anyu volt mellettem.

– Mit akart azzal a sállal?

– Á, semmi! Azt hiszem, még valamikor apu vette …egyszer karácsonyra.

Anyu vállat vont, eltűnt. De én még ott maradtam az előszobában. Igen, apu vette ezt a sálat. Csudára izgult, hogy nem fog tetszeni. Kék sál, piros kockákkal. Egyszer utánam kiabált valaki:

– Az a kéksálas!

Gyurika fölhozta azt a lányt. Magas, szemüveges lány volt. Furcsán lehajtotta a fejét, mint aki szétnéz valamerre, és csak éppen azt nem találja, amit keres. Akkor mind ott voltunk Gyurika szobájában. Apu pezsgőt bontott.

– Hát elviszi tőlünk ezt a fiút?

A pezsgő pukkant. A lány nevetett, apu is nevetett. Gyurika süteményt rágcsált, elgondolkozva nézte anyut.

– Éppen itt az ideje – bólintott anyu. – Gyurika már úgyis olyan, mint egy igazi agglegény. Egy zsörtölődő agglegény.

– Egy zsörtölődő agglegény? – Gyurika a fejét ingatta. – Zsörtölődő?

– Mindenfélét kicibál az ablakból… múltkor egy sálat.

– Sálat? – A lány az ujja hegyével megérintette a szemüvegét.

Mindenki az ablak felé nézett. Az ablak valahogy sötétben volt azokkal a begyűrt, alaktalan holmikkal.

Odamentem az ablakhoz.

– Akarja valaki látni? Igen?

– Köszönjük, Vera! – intett anyu.

A szemüveges lány fázósan nevetett. Váratlanul a mamájáról kezdett beszélni.

– És tessék elképzelni, eddig egy barátnője se volt, és most meg egyszerre mindenkit ismer a házban. És moziba jár. És egyszer kapuzárás után jött haza.

– Kitaláljam, miről van szó? – mondta apa. – Kórházban volt.

– Csakugyan.

– A kórház átgyúrja az embert. Emlékszem, mikor tavaly…

– A mamával fognak lakni? – kérdezte anyu.

– Hát egyelőre. – A lány felsóhajtott, és ahogy megint úgy szétnézett. – Mit akartál azzal a sállal?

De akkor áthajoltam az asztalon Gyurika felé.

– A gang reggele? Mi lesz a gang reggelével?

Egyszerre csönd lett. A szemüveges lány tétován mosolygott, és megfogta Gyurika kezét.

Ő meg csak annyit mondott:

– Megcsinálom. Egyszer még megcsinálom.

Aztán megint ittunk. Aztán mindenki eltűnt a szobából.

Amikor legközelebb bementem, délelőtt volt. Az éles, téli nap valósággal kettévágta a szobát. A két ablaküveg között a holmik: sál, kendő, valami pamutsapka. Ki hordott nálunk pamutsapkát?

A szekrény nyitva. Nem lógott benne egyetlen ruha se. A székre se volt odadobva Gyurika zakója, nyakkendője. Az asztalról és a díványról eltűntek a folyóiratok meg a könyvek. És azok az apró papírszeletkék! Mikor lesz felvétel, milyen színészt kell behívni… Begyűrt kis fecni a hamutartó alatt. Ez volt minden. Parádi víz. Gyurika írhatta rá.

– Vera! – hallottam kintről anyut. – Vera!

Becsuktam a szekrényt, bezártam. De aztán megint csak kinyitottam. Megkopogtattam az üres polcot. Úgy alulról döngettem.

Egy darabig még néztem ezt a szobát. Az asztalt, a díványt, a székeket, az ablakot azokkal a holmikkal. Aztán kimentem, és becsuktam az ajtót.

Gyurika

Megszállták ezt a házat, alaposan megszállták. Huzalok, tekercsek a lépcsőházban. Eltaposott papírpoharak, szivar-, cigarettacsutkák. És hogy harsogott tőlük minden! Valaki a negyedikről üvöltötte.

– Meddig állunk még?!

Az öreg liftben néhány csecsemőarcú, szakállas fiú meg egy riadt tekintetű lány.

– Rendben van a dolog – mondta az egyik fiú –, már mindent megbeszéltem Zoltaival.

Nem tudom, mit beszélt meg Zoltaival, mert becsukta előttem az ajtót. Hát akkor majd fölmászok a negyedikre. Legalább nem élvezem azt a nyerítő társaságot. Éppen neki akartam vágni a lépcsőknek, amikor észrevettem Pál Gizit. Mindig örültem, ha láttam ezt a kissé megöregedett bohócarcot. Pál Gizi sose kapott nagyobb szerepet, de mindig olyan valódi volt. Valaki azt mondta, hogy nem korszerű a feje. Nem tudom, milyen egy korszerű fej. Szóval, mindegy. Különben olyan csodálkozó képet vágott.

– Mi az, Gyurika, talán átvette a produkciót?

– Dehogy, csak a Zsoldos Kálmán miatt jöttem. A színházban nem tudtam elérni, egyáltalán sehol se tudtam elérni.

– Nehéz elérni.

– Ebben a produkcióban benne van, és gondoltam, ez a legegyszerűbb.

– Megint valami összeállítás? – Mosolygott, de minden gúny nélkül.

– Latin-amerikai költők. Két verset kell elmondania.

– De hát maga sose szerette Zsoldos Kálmánt.

– Valakinek nyavalygott, hogy örökké kihagyom, közben lenézi az egészet, és nem is lehet utolérni.

A lift leereszkedett. Pál Gizi intett, hogy szálljak be. Intettem, hogy nem szállok be.

– Tudja, találtak egy házat. – Gizi körülnézett a sötét lépcsőházban. – Egy igazi pesti házat. Valaki azt mondta, hogy olyan atmoszferikus.

– Aha, atmoszferikus.

– Sipkei Tógyer berohant az udvarba, felhúzódzkodott a porolórúdra, mindenféle mutatványokat csinált. Az egész ház körbeállta.

– Most fent van?

– Fent van, és várja, hogy beszereljenek valamilyen égőt. Addig nem tudnak dolgozni.

– És Zsoldos Kálmán?

– Még nem láttam, de hát neki még nincs jelenete. – Felemelte a kezét. – Nézzen csak fel, Gyurika.

Már a lépcsőn voltam, amikor megkérdezte.

– Igaz, hogy megnősült?

Előttem a töredezett szélű lépcső. Azt néztem egy darabig. Aztán megfordultam, de sehol se láttam azt a kedves bohócarcot. Így hát a lépcsőháznak mondtam.

– Már úgy volt, de aztán mégse.

Fentről majdnem elsodortak. Kis csoport vágtatott lefelé. Egy nő a nyakamba borult, megcsókolt.

– Ne feledkezzen meg rólam!

Valami kis színésznő. Gőze sincs semmiről, de kell neki az a pár forint. Egy darabig még ott álltam a karfánál. Miért nem nősültem meg? Már úgy volt, hogy odaköltözöm Kamilláékhoz. Már éppen úgy volt. A szobámat mindenesetre feladtam Veráéknál. Az a szoba! Mindig bejöttek hozzám: Vera, Vera papája meg Vera mamája. Aztán a fiúk, akik Verához jártak. Az biztos, hogy mindig engem toltak le a filmek miatt. „Ide figyelj, Gyurika! Szeretnék végre látni egy házat, amiről elhiszem, hogy abban emberek laknak. Már olyanok, mint te meg én.” Hát erről a házról el lehet hinni. Hogy aztán Sipeki Tógyer mit varázsol belőle!…

Benéztem egy ablakon.

Öregasszony a konyhában vizet csorgatott a fazékba. Ez még valódi öregasszony, valódi konyhában, valódi csapnál.

Az ajtók végig nyitva a negyediken.

Férfi egy hokedlin, keze ünnepélyesen a térdén. Sötét gázóra az előszobában. Kefe a gázórán. Hosszú, poros szőnyeg.

Egész kis csoport az egyik ajtó előtt. A csoport közepén kalauznő kisbabával. Hozzáhajolt, gügyögött, az arcába nevetett. Olyan mozdulatot tett, mintha ringatni akarná.

– Milyen édes!

De hiszen ez a Lakatos Ancsi! Úgy látszik, kalauznőt játszik. Aztán a többiek: Szilágyi Géza, fáradt, törődött kisemberek alakítója. Már legalább húsz éve fáradt, törődött kisembereket alakít. Most éppen elnyűtt, koszladt pizsamában volt, és habverőt rázogatott a kisbaba felé. Fellner néni egy karosszékben ült a gangon, lehunyt szemmel napozott.

Nem vitás: Lakatos Ancsi, a kedvesen pimasz kalauzlány, Szilágyi Géza, a fáradt, törődött édesapja, Fellner néni, a házsártos, de alapjában véve jószívű édesanyja.

A huzalokat és a drótokat követtem.

Az ajtó mindkét szárnya nyitva. Az előszobában annyian álltak!… A ruhatervezőnő éppen egy sárga pulóvert próbált ráhúzni Vámos Böbére.

– Igazán nem tehetek róla, hogy meghíztál!

Az ajtók nyitva, a szobák egymásba nyíltak. Fiúk és lányok szorongtak egy díványon. Lökdösődtek, nevetgéltek.

– A Tógyer már majd felrobban – mondta az egyik fiú. – Három órája állunk, legalább három órája.

Nem láttam Tógyert. Biztosan egy másik szobába húzódott a vezérkarával. Zsoldos Kálmánt se láttam. Persze, neki csak később van jelenete. De lehet, hogy akkor se kerül elő.

A lakók? Lehet, hogy itt ugrálnak a színészek és színésznők körül. Lehet, hogy elmenekültek.

Éjjeliszekrény kislámpával, fényképekkel. Felemeltem az egyiket. Elszíneződött, sárgásbarna kép. Egy férfi a lugasban. Mellette boroskancsó, pohár, ő meg rákönyököl az asztalra.

Nyikorogva nyílt a szekrényajtó. Kinézett egy kopott vállú kabát. Becsuktam az ajtót. Mintha a lakóra csuktam volna.

– Mi van a Gyapaival? – kérdezte valaki a hátam mögött. – Tudod, aki abban a kiszuperált buszban lakik.

– Öregem! Végre bejutott a tévéhez, már be is osztották egy produkcióhoz, és akkor behívták katonának.

– Majd kezdheti elölről az egészet.

– Erről van szó. Ki emlékszik már rá, mire leszerel! Még azt a kiszuperált buszt se találja meg.

Hát ahol én lakom, az se sokkal jobb, mint egy kiszuperált busz. Vissza kellett volna menni Veráékhoz, de hát…

Veráék, na igen. Micsoda kedves pofák! Az egyik fiú novellákkal traktálta Verát. Bakacsi… azt hiszem, Bakacsinak hívták. Egyszer éppen a konyhában olvasott fel valamit. Én is elkértem néhány novelláját. Arról volt szó, hogy beviszem a tévéhez. „Mutasd meg nekik – mondta Vera –, ha igazán jónak tartod, mutasd meg nekik.”

Meghallottam Sipeki Tógyer magas, éles hangját.

– Hogy egy nyomorult égőt ne lehessen beszerelni! És akkor miért nem mondják meg nekem?!

Megcsúszott a hangja. Olyan könyörgővé vált.

Valaki csöndesen röhögött az egyik szobában. Röhögött és röfögött.

– Nem vagyok bohóc! – hallatszott Tógyer.

Porcelánfigurák az üveg mögött. Egy pásztor meg egy rokokó hölgy. Kutyák, hatalmas, fekete monoklival a szemük alatt. Bonzó. Azt hiszem, így hívták ezeket a kutyákat. Valamikor a képesújságok tele voltak ilyen bonzókkal. Meg volt egy Adamson úr is… azzal mindig baj történt.

Az ablakhoz mentem. És akkor egyszerre ott voltak előttem: Vera és Feri. Lent álltak az utcán, a festékesbolt előtt. Mintha éppen taszigálnák, lökdösnék egymást.

Vera kicsit előrement. Feri megfogta a karját, maga felé húzta, maga felé fordította az arcát. Hevesen gesztikulálva magyarázott. Vera megint elfordult, de azért ott maradt mellette.

Régen láttam Verát. Ő még biztosan úgy tudja, hogy megnősültem. Meg kéne magyarázni, hogy miért maradt el ez az egész. Hogy miért nem vettem el Kamillát. De hát ezt nem nagyon lehet megmagyarázni. Már arra se emlékszem, hogy Kamillának mit mondtam. Az volt a legfurcsább, hogy tulajdonképpen nem is haragudott. Mintha várta volna, hogy úgyse lesz semmi az egészből.

Vera és Feri egymás körül pörögtek. Egymás kezét fogták a festékes előtt, és pörögtek. Egy néni gyökeret eresztett a járda szélén, úgy nézte őket.

Vera odament a nénihez. Kedvesen rámosolygott. Talán mondott is valamit, mert a néni eltántorgott.

El se búcsúztam Verától. Ha jól meggondolom, el se búcsúztam tőle. Igaz, olyan kis ünnepélyfélét csaptak utolsó este. Ott volt a papája, a mamája és persze Kamilla, Feri nem tudott eljönni, akkor éppen valahol vidéken volt. Az asztalnál ültünk, Vera meg előttünk állt, és egy ócska sálat tartott a kezében. Az ablakból rángatta ki. De hogy miért?…

Feri, ott szemben, mintha észrevett volna valamit. Talán fölfedezte a televízió kocsiját. A ház felé mutatott. Vera is idenézett, bizalmatlanul összehúzott szemöldökkel. Majd mindjárt meglátnak itt az ablakban. Fölintenek, én meg leszaladok.

Egy darabig nézték a házat, aztán elfordultak. Vera hirtelen ellépett Feri mellett. Sietett, valósággal futott. A fiú a saroknál beérte, eléje ugrott.

Mi az? Csak nem üti meg?

Nem ütötte meg. Elkapta a vállát. Úgy tartotta, mintha vissza akarná tolni.

Elég sokat marták egymást. Feri nem nagyon szerette, hogy annyian járnak Veráékhoz. Nem volt éppen féltékeny, de nem szerette ezt a nagy forgalmat. Bakacsit egyszer kidobta a novelláival együtt. Vera irtó dühös volt. De Vera papája még dühösebb volt. „Hogy jössz te ahhoz, hogy az én vendégemet!…”

Feri lassan visszafelé tolta Verát. Az előredőlt, valósággal rádőlt, ahogy hagyta magát tolni. A haja hosszan előrehullott, szinte ráborult a kövezetre.

Megint a festékesnél voltak. Feri valamit előhúzott a zsebéből. Menetrendfélét vagy micsodát. De lehet, hogy műsorfüzetet. Mindenesetre gondosan tanulmányozták. Feri még jeleket is tett egy ceruzával. Most szinte egész közelről láttam azt a két gondterhelt arcot. Valósággal összezsugorodott az arcuk.

Mögöttem pedig Sipeki Tógyer.

– Egy egész stábot így váratni órák óta! Legalább mondják meg, hogy nem lesz semmi.

Egy emelt, de nyugodt hang:

– Ne ordíts velem, Tógyer.

– Beszerelitek ezt az égőt, vagy pedig…

– Semmi vagy pedig. Nem szereljük be.

– És ezt most mondod?

Elfordultam az ablaktól.

Tógyer aktatáskával csapkodta az asztalt.

– És ezt csak most mondod?!

Elfulladt. Csönd volt a lakásban. Valahogy mindenki felállt. Azt az alakot nem láttam Tógyer mellett. Csak a hangját hallottam.

– Az égőt egyáltalán nem lehet beszerelni.

– Reggel még azt mondtad, hogy be lehet szerelni.

Valaki felsóhajtott. A konyhából bejött egy kék pongyolás nő. Lakatos Ancsi is megjelent, kalauznői egyenruhájában.

– Majd megpróbálok valamit.

– Megpróbálsz valamit!… – Tógyer az aktatáskájával együtt leroskadt az asztal mellé. Valaki odalépett hozzá, megfogta a vállát.

Azok ott lent még mindig a füzet fölé hajoltak. Vera elvette Feritől a ceruzát, és most ő tett jeleket.

Fölfedeztek valahol egy régi udvart, templomkertet. Vagy kiállítást. Vera mindig mondta, hogy a legjobb kiállításokat vidéken rendezik. Egyszer én is lementem velük Fehérvárra.

Talán egy filmet hajkurásznak. Valahogy elpasszolták a környékbeli mozikban, aztán elkezdődött az üldözés. Gelénházán majd végre elkapják.

Vera a sarki cukrászda felé mutatott. „Nem lenne jobb, ha beülnénk?” Feri intett a fejével, hogy: nem, nem. Feri nem szerette a cukrászdákat meg a presszókat. Ha véletlenül egy ilyen helyen volt randevújuk, és Vera késett, Feri kivágtatott az utcára. Az utcát szerette. Többször felfedeztem, ahogy egy padon üldögél, és az elrobogó autók után bámul.

Feri szép lassan leereszkedett a lépcsőre, a festékes boltja elé. Mutatta Verának, hogy tessék, üljön le. De hát Vera nem ült le. Utálta az ilyesmit. Úgy állt a fiú mellett, azzal a füzetfélével.

Feri a két térde közül nézett fel rá. Fáradt, elhagyott arc. De mégis, mintha készülne valamire. Csakugyan. Hirtelen kidobta a lábát, Vera majdnem elvágódott. Vera hátrált egy kicsit, majd olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna rúgni a fiúba. Az meg felhúzta a térdét egészen az arca elé.

Vera letett valamit erre a térdre. Egy apró kis papírkockát. Megpöccintette az ujja hegyével. A kocka megremegett, kissé oldalra dőlt. Egyszerre olyan lett, mint egy harmonika. Vera kihúzta, és akkor már egy térkép volt. Összehajtható zsebtérkép. De lehet, hogy városképek, katedrálisokkal meg műemlékekkel. Innen a negyedikről igazán nem lehetett látni.

Vera rántott egyet rajta, meglobogtatta, mint egy szalagot. Hátrálva futott.

Feri felállt. Mondhatott valamit Verának, mert az nevetni kezdett. Hátrálva futott, nevetett. Rázta, rázogatta azt a szalagot.

Feri felnézett a házra. Egy pillanatra mintha észrevett volna. Felemelte a kezét, talán intett is. De akkor már Vera után vágtatott.

Röpködött a szalag, valósággal köréjük csavarodott. Ők már nem is látszottak. Csak az a furcsán lebegő szalag – aztán semmi.

Valaki megérintette a karomat.

– Menj ki a képből.

Kockás inges fiú állt mellettem. És mert kissé hülyén bámulhattam rá:

– Felvétel indul. Légy szíves, menj ki a képből.

Egy darabig még arrafelé néztem, amerre Vera és Feri eltűntek. Aztán kiléptem a képből.

Egy riporter

Futottak az utcán. Olykor megperdültek egymás körül. Olykor mintha el akarnák lökni vagy éppen el akarnák gáncsolni egymást.

Mikrofon ugrott eléjük. A mikrofon mögül egy tűfejű fiatalember.

– Bocsánat! A Hangos Újságtól. Néhány kérdést tennék fel önöknek.

Vera és Feri körülugrálták a mikrofont. A riporter kétségbeesetten forgott közöttük.

– Csak néhány kérdés. Mióta ismerik egymást?

– Ezer éve – mondta Feri.

– Hazudik – nevetett Vera –, mindig hazudik.

– Hol ismerkedtek meg?

– A Lukács uszodában. (Ez Feri volt.)

– Ki kezdte az ismerkedést?

– Egy harmadik – mondta Feri. – Aki aztán bemutatott bennünket egymásnak.

– Barátság? Szerelem?

– Maga mit gondol? – Vera rámosolygott a riporterre.

– Milyen színű a szeme?

– Az enyém vagy az övé? – Vera egyre derültebben mosolygott.

– Őszinték egymáshoz?

– Mindig. (Feri.)

– Soha. (Vera.)

– Vannak-e titkaik?

– Csupa titok vagyok. (Vera.)

– Átlát rajtam, mint a szitán. (Feri.)

– Utolsó veszekedés?

– Éppen most. (Egyszerre vágták rá.)

– Min veszekednek?

– Ő rohan – mondta Feri –, én meg hullafáradt vagyok.

– Hazudik – bólintott Vera. – Megint hazudik.

– Ki beszél többet? Ki eszik többet? Ki iszik többet?

Beleprüszköltek a mikrofonba. Nyögtek, sóhajtoztak, krákogtak, harákoltak. Vera végül is gyöngéden megfogta a mikrofont és beleásított.

A riporter nem adta fel a harcot.

– Mik a terveik? Az álmaik?!

De akkor már egyedül volt a mikrofonjával.

A fiúk

Megálltak ott a sarkon, egyszerre csak megálltak. Kifagyott arcok, gőzölgő leheletek. Az előbb még röhécseltek. Takács Tóni azt mondta, hogy menjünk a Zárórába és aztán az Orbánhoz.

Egypár helyre már benéztek meg felugrottak. A Városmajorban kezdték, Lajta Vincénél. Na persze hogy Lajta Vincénél, aki most végre indulhat. Évekig loholt különféle kiöregedett, elhülyült rendezők mellett mint asszisztens. – Másképp nem megy, öregem – mondogatta. – A szakma! A kisujjadban kell hogy legyen a szakmai biztonság. – Aztán végre kapott egy könyvet, egy olyan saját forgatókönyvet. Az írója írta neki. Mert akkor már volt írója. Aztán stábja is lett (operatőr, első asszisztens, második asszisztens, sminkes, maszkmester), és akkor már igazán indulhatott. Ezt pedig meg kellett ünnepelni.

Ott szorongtak, abban a városmajori kis szobában, Lajta Vincénél. Vince bort töltött, a könyvről beszélt, az írójáról. – El van ásva vidéken. Tanár, de én majd felhozom. – Izsmán Géza valahogy arra gondolt, hogy Vince többé már nem jön ki a Lukács uszodába, kimarad a nagy csatangolásokból, ácsorgásokból.

Most még velük tartott. A Körtéren azt mondta, hogy az írója mégiscsak maradjon lent abban a vidéki városban. Az az ő világa, anyaga. – Hülyeség – dünnyögte Izsmán Géza –, ott egyszerűen nem kap levegőt. Bálint Kati is lekerült vidékre, már vagy két éve. Arról nem is szólva, hogy a fizetése rámegy arra az albérleti szobára, de hát az az egész… – Majd meglátom – bólogatott Vince –, lehet hogy mégis felhozom.

Izsmán Géza csendesen megdühödött. Lehet, hogy felhozom, lehet, hogy lent hagyom. Hát ki ez a Lajta Vince? Az biztos, hogy a Lukácsban nem látni többé, és most is legszívesebben lekopna. De hát nem hagyhatja a fiúkat! Géza ettől úgy elszontyolodott, hogy a legszívesebben lelépett volna. De akkor valaki bedobta:

– Nem ez levelezett Várhegyi Verával?

– Várhegyi Vera…

Csönd lett. Lajta Vince hümmögött, a vállát vonogatta.

– Miért éppen ez?

– Verának volt egy írója valahol vidéken.

– Tanár?

– Nem tudom, honnan tudjam?

– Hol akadtak össze?

– Hallod! Vera mindenkivel összeakadt.

– Ha látott benne valamit.

– Ez az, öregem, hogyha egyszer látott benne valamit.

Ott álltak a sarkon. Velük szemben, a kirakatban, egy hatalmas tévékészülék.

– Vera sokat járt vidékre – mondta egy szemüveges fiú. Hóna alatt könyvek, füzetek. Nagyon kellett vigyáznia, hogy ki ne pottyanjanak.

– Az ám! „Most Pápán van egy kirakatom, kedden meg Dezsőházán.”

– Nincs is Dezsőháza.

– De kirakat, az volt. Neki mindenhol volt egy kirakatja.

– Vera ugye olyan dekorációs – Lajta Vince körülnézett –, olyan reklámdekorációs?…

Géza majdnem rávágta: Mintha nem tudnád! Mintha nem ücsörögtél volna annyit náluk!

– Egyszerűen nem hagyta békén az embert – mondta a szemüveges. – Mindenáron írót akart csinálni belőlem.

– Ne haragudj, Bakacsi, de ez nem nagyon sikerült.

– Na, ne haragudj!

– Na, ne haragudj!

– Azért egyszer volt egy novellám…

– Egyszer volt egy novellád, Bakacsi, de most már menjünk.

– Ezt a rohadt hideget!

– Indíts, Lajta.

– Irány a Záróra.

– Indíts!

De valahogy ott ragadtak a sarkon. Fázósan topogtak. Takács Tóni megperdült a sarkán, megkopogtatta a kirakatüveget.

– Azt a fiút meg kirúgta. Akivel járt… szóval, akivel utoljára járt.

– Vera nem járt olyan sok fiúval. – Géza maga is meglepődött, hogy milyen ingerült a hangja.

– De hát valakivel csak járt. – Tóni még mindig az üveget kopogtatta.

– Ferivel. – Géza is az üveget kopogtatta. A tévé üres képernyője. Majd mindjárt feltűnik Vera meg Feri. Egyszerre csak itt állnak a képernyőn.

– Hát akkor azt a Ferit rúgta ki. Szóval, a fiú mindenáron a filmhez akart kerülni.

– Feri?

– Az, az. A tévéhez sikerült is bejutnia, persze nem mint rendezőnek, valami olyan műszakinak, tudom is én. Az biztos, hogy Vera libabőrös lett ettől az egésztől. „Nekem ne művészkedj!”

– Á, dehogy. Feri soha nem volt a tévénél. A Főiskolára akart bekerülni. Rajzolt, egész tűrhetően rajzolt.

– Hát akkor rajzolt. – Tóni hirtelen Géza kezére nézett – Egész jó kesztyűd van.

– Á, rövid. Sose tudok egy olyat kapni, aminek a hossza…

– Miért? Mi van a kezeddel, Izsmán? – röhögött valaki. – Menj el a különleges méretek boltjába.

– Azért a kötött kesztyű mégiscsak más. – Tóni előrenyújtotta kötött kesztyűs kezét.

– Ki köt nekem kesztyűt? – Géza vállat vont.

– A mamád nem tud kötni?

– Tud, nagyon is tud, de hát esze ágában sincs. – Elgondolkozva bólogatott. – Vera mamája egyszer kötött valakinek. A Kézdi Lacinak.

– Éppen a Kézdi Lacinak?

– És mi van a Kézdivel?

– Vidékre került valami gyógyszertárba.

Takács Tóni eltűnt a sarok mögött, a másik utcában. De aztán megint a kirakatnál volt.

– Akárhogy is, de kirúgta Ferit.

– Szakítottak.

– Jó, akkor szakítottak.

– De az már nem itt volt – Géza az üres képernyőre nézett. – Hanem odakint.

Troli kanyarodott be a sarkon. Egy egész csoport vágtatott utána. Lajta Vince is velük nyargalt. Felugrott, aztán leugrott, magával sodort egy reszkető fejű öreget.

– Pardon!

A bácsi egy reszketésben állt a sarkon. A troli után nézett. Rázta a kezét meg a fejét. Szólni nem tudott.

Vince meg már a kirakatnál:

– Úgy hallottam, hogy a fiú ment ki előbb.

– Dehogyis! – Géza elfordult a kirakattól. – Vera még tavaly nyáron kiment. Valami rokonukhoz. Kölnbe.

– De hát miért?

– Miért? – Izsmán Géza széttárta a karját. – Nem kötötték az orromra. Talán, mert Feri anyja nem akarta ezt az egészet.

– Mit nem akart?

– Hát hogy Feri elvegye Verát.

– Szóval Vera indított?

– Feri meg utánament. Akkor még írt nekem egy-két levelet.

– A Rozsda Bandi náluk lakott – mondta Lajta váratlanul. – Veráéknál lakott.

– A Rozsda Bandi? – Géza elképedve nézett rá.

– Legalábbis egy ideig, amikor elvált a feleségétől. Vera mondta nekem, hogy most van egy rendezőjük…

– Antonioni! Összeugrott a Monica Vittivel, és akkor ideköltözött az Izabella utcába.

– Csakis az Izabellába!

– Hagyjuk ezt, jó? Mindenesetre, egy rendező.

– Csak az nem a Rozsda Bandi volt. – Izsmán Géza felnevetett. – Dehogy! Egy olyan tévés pofa… hogy is hívták, pedig össze is akadtam vele. Gyuri, valamilyen Gyuri.

– Nem a Rozsda Bandi?

– Nem a Rozsda Bandi.

Lajta Vince csalódott képet vágott.

– Menjünk. Most már igazán menjünk.

Takács Tóni meg Gézához hajolt.

– És most mit csinálnak ott kinn? Vera mit csinál?

– Kávét főz.

– Micsoda?!

Már éppen indulni akartak. Már éppen itt akarták hagyni ezt a sarkot a troliállomással, az üres fényű kirakattal. De most megint csak ott topogtak Izsmán Géza körül.

– Kávét főz?

– Azért ment ki, hogy kávét főzzön?

– Most még csak azt mondd, hogy azért ment ki!

Géza elnézett valahova a házak fölé. Majd mindjárt megjelenik Vera, amint éppen kávét főz. Egy csésze kávéval repül egyik országból a másikba.

– Olyan bomba kávét főz?

– Ő főzi a legjobb kávét abban a vendéglőben. A rokonáé az a vendéglő, vagy nem is a rokonáé.

– Semmi mást nem csinál?

– Ki mondta? Beiratkozott az egyetemre. Összehasonlító nyelvészet, de hogy milyen?… Pedig ösztöndíjat is kapott.

– Nyelvészet? Itthon egész jól megvolt nélküle.

– Hát én nem emlékszem rá, hogy valaha is…

– Vera és a nyelvészet!

– Még ha azt mondod, hogy irodalom vagy film.

– Színház vagy színháztörténet.

– De hogy nyelvészet!

– Talán szanszkrit vagy indogermán.

– Szanszkrit!

– És Feri? Feri is kávét főz?

– Átment Amerikába.

Döbbent csend. Még csak nem is sziszegtek.

– Még egy darabig ott maradt Kölnben – mondta Géza. – A szakítás után.

– Szóval Vera mégis kirúgta.

– És ezt Pesten nem lehetett? Csak Kölnben?

– Álljunk meg! Álljunk csak meg! De hát éppen azért ment Vera után, hogy…

– Mi volt az ábra Szabolccsal? – Izsmán megfogott egy vállat.

– Szabolccsal? – kérdezte Lajta Vince. – Miféle Szabolccsal?

– Akivel Feri előtt járt.

– Vera nem járt semmiféle Szabolccsal – vakkantott közbe valaki.

Ezen egy kicsit összeugrottak. Izsmán Géza határozottan emlékezett rá, hogy Verát évekig nem is lehetett mással látni, csak Szabolccsal. Odavolt Szabolcsért. Az pedig inkább mintha dobta volna. Egy időben legalábbis nagyon nyegléskedett.

– Szabolcs! Szabolcs! – mondta Takács Tóni. – Hát persze, az a kis dugó alak!

– Vera vitte neki a narancsot és a csokoládét, amikor katona volt. Alig lehetett narancsot kapni az egész városban, de Vera addig járt utána…

– Nekem nem hoztak narancsot, amikor katona voltam! – sóhajtott fel egy fiú. – Se narancs, se csokoládé.

– És még akkor se volt semmi baj, amikor Szabolcs leszerelt – folytatta Izsmán Géza. – Akkor még bőven együtt jártak. Aztán egyszerre felbukkant Feri. Felbukkant? Berobbant.

– Feri? De hát az egy fáradt ló.

– Ahogy te tévedsz! Először is ifjúsági bajnokságot nyert gátfutásban.

– Akkor is csak egy fáradt ló.

– Mindenesetre berobbant. És akkor Szabolcs már nem volt a pályán. Egyszerűen nem létezett.

– Egyszer nekiugrott Ferinek – szólt közbe Bakacsi.

– Kicsoda?

– Hát Szabolcs. Megvárta a kapuban és nekiugrott.

– Nem ugrott neki – mondta Géza –, csak kihívta az előszobába. Felment Veráékhoz, és persze Feri is ott volt, hajaj, de mennyire ott volt, és akkor Szabolcs azt mondta, hogy gyere, menjünk ki az előszobába, mert ezt meg kell beszélni. Vera meg azt mondta, hogy itt egyáltalán nincs mit megbeszélni.

– És akkor egymásnak ugrottak.

– Nem ugrottak egymásnak. Kimentek az előszobába, de nem ugrottak egymásnak. Beültek a társbérlőhöz.

– Ahhoz a reklámfilm-rendezőhöz?

– Tévés, mondom, hogy tévés.

– Tökmindegy. És ahhoz csak úgy be lehetett ülni?

– Még valami italt is kerített. Azt hiszem, odavolt Vera mamájáért.

– Vera mamája! Vera mamája!

– Neked kötött kesztyűt?

– Dehogy nekem, a Kézdinek. De ez most nem érdekes. Most az az érdekes, hogy amikor Feri felmerült Veránál…

– …vagyis berobbant.

– Szabolcs megszűnt. – Izsmán Géza kis szünetet tartott. Majd valami csöndes, oktatófilmhangon: – És amikor Hans Jürgen…

– Hans Jürgen? Miféle Hans Jürgen?

– Akivel Vera odakint megismerkedett. Az egyetemen.

– Összehasonlító nyelvészet!

– Akárhogy is, de Vera beleesett. Feri meg ott állt, és nem értette ezt az egészet. Mert mi volt az alapállás? Itthon nem vehette el Verát, mert az anyja…

– Ezt mondd másnak! – hajolt előre Bakacsi.

– Mi?

– Ferit igazán nem nagyon izgatta az anyja. Szögezzük le: nem is az anyjával lakott. Az apjával.

– Mikor volt az?!

– Tudod, mi volt az apjával?

– Elvitték. Valamikor ötvenben vagy ötvenegyben. Lehúzott vagy négy évet.

– Négy év! – Lajta elismerően füttyentett.

Gyűrűbe fogták őket. Gézát meg Bakacsit.

– Közben anyu szépen férjhez ment – magyarázta Bakacsi. – És akkor Feri elköltözött tőle. Aztán, amikor az apját kiengedték, felhajtott neki egy szobát.

– Csakhogy aztán az anyja elvált attól az alaktól, és összeköltöztek. És akkor Feri is náluk volt.

– Összeköltöztek. Újra elvette azt a nőt?

– Talán nem vette el újra, de összeköltöztek. Tavaly halt meg az öreg. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Érdekes, ezt nem is tudtam. De azért, hogy újra együtt tudott lenni azzal, aki… – Bakacsi elakadt.

– Miért? – legyintett Lajta Vince.

– Mi az, hogy miért?! Hát te együtt tudnál élni azzal, aki…

– Ezek szavak.

– Mi az, hogy szavak?!

Lajta Vince Bakacsit nézte, és csúfondárosan énekelte:

– Együtt tuhodnáhááál éhélniii?… – Kurtán felnevetett. – Ha egyszer valaki szeret valakit.

– De ha az lelépett, és éppen akkor lépett le, amikor…

– Ide figyelj, Bakacsi! – Vince hirtelen félbeszakította önmagát, és Gézához fordult. – Miért vitték el Feri apját?

– Nem tudom, azt már nem tudom. Feri sose beszélt erről.

– Nekem se – mondta Bakacsi.

– Lehet, hogy ő se tudta.

– Lehet, hogy az apja se tudta – bólintott Bakacsi. – De hogy együtt tudott élni azzal a nővel, aki…

– Ide figyelj, Bakacsi – kezdte újra Lajta Vince.

– Nem figyelek oda.

– Légy észnél.

– Nem vagyok észnél. Ha egy nő… ha egyszer egy nő…

Közben elindultak. Közben valahogy mégis elindultak erről a sarokról. Lajta Vince fölényes orrhangon magyarázott valamit. Bakacsi meg már ordított. Takács Tóni pedig egyre csak azt ismételgette, hogy begerjedt a Bakacsi, begerjedt a Bakacsi!

Senki se vette észre, hogy Izsmán Géza lemaradt.

Ő pedig még mindig ott állt a tévé üres, szürke képernyője előtt. Majd mindjárt feltűnik Vera meg Feri. Egyszerre csak ott állnak, kissé zavart mosollyal, egymásba kapaszkodva. Senki se tűnt fel.

Géza elindult. Bevágott egy kis utcába, aztán hosszú, szűk utcába. Kopott táblájú presszó a sarkon. Egy szilveszteréjszaka után itt ültek Verával. Különben éppen Veránál szilvesztereztek, aztán úgy hajnalfelé lejöttek ide. Valami fontosat akart Verának mondani, valami nagyon fontosat. Aztán csak a cseresznyeszártea. Igen, egyébről se beszélt, mint hogy gyerekkorában egyszer nagyon beteg volt, már mindenki lemondott róla, akkor jött Szerafin néni a cseresznyeszárteával. Ez lent volt Dunaföldváron, a szülei levitték Szerafin nénihez. Vera hátradűtötte a fejét, mosolygott és aludt. Bevágtatott Szabolcs. Nem tudni, honnan keveredett elő, nem is velük szilveszterezett. Egy szót se szólt, csak fölrángatta Verát, és vitte magával.

Géza elment egy pályaudvar behavazott kerítése mellett. A kerítés megszakadt. Sínek, vasúti sínek a havas, fagyott földben. Egy-egy elhagyott vasúti kocsi. Sűrű, szürkésfekete füstbe borult minden, ahogy a vonat elrobogott.

Kopár, téli fák. Játszótér üres padjai, a tömpe orrú autó a ház előtt. Benézett a kapuba.

Lakók névjegyzéke. A kis kártyák, akár a szétszabadult inggallérok, amire ráfirkáltak.

Mindjárt megtalálta azt a nevet. Várhegyi Dezső, II. 5. – Beljebb ment, az udvar felé. A hátsó lépcsőház mellett a házmester ajtaja. Onnan baktatott elő a Fillár, ha kapuzárás után jöttek le Verától. Krákogott, kulcsait zörgette. „Na mi az, fiatalurak?”

Felnézett arra a saroklakásra. Sötét az ajtó üvegje, a konyhában se ég a villany.

Elég sokat voltak a konyhában. Olykor valósággal kint táboroztak. Székeken, hokedlin, sámlikon. Vera mamája vacsorát készített vagy vasalt. Ő, Géza, éppen egy sámlin kuporgott. Hatalmas rézüst a konyhaasztal alatt. Feri enyhén remegő, hosszú lába. Géza felnézett Vera mamájára, aki hátravetette a fejét. – Mondja, Géza ki is játszott abban a filmben, ki volt az a nő, tudja, aki leutazik a férjével valahová a gyarmatokra? – Még mondott valamit, de akkor Vera kivágtatott a szobából. – Kézdinek el kell költöznie az apjától! Képzeljétek, utánament egy presszóba, ahol a Kézdi egy lánnyal ült, és azt mondta, hogy az ő fia még nem egy egzisztencia, és amíg nem egzisztencia, addig semmi keresnivalója egy ilyen helyen, hát ne haragudjatok, de azt nem lehet, ilyet nem lehet, és ha a Kézdi nem hagyja ott az apját…

Izsmán Géza járkálni kezdett az udvaron. Mintha be akarna csöngetni a házmesterhez, hogy érdeklődjön. Hirtelen megállt. Fent az előszobai villany felgyulladt.

Vera mamája most jön ki a szobából. Pillanatra benéz a fürdőbe, aztán már megy a konyhába. Közben csapkodja az ajtókat. Vera papája meg kiszól.

– Na… mi van itt?! – Géza szinte hallotta ezt a hangot. Az ajtócsapkodást. Aztán, ahogy Vera papája dörmögve előjön a szobából.

A konyhában nem gyulladt fel a villany. Az előszoba is elsötétedett. Az udvarban meg már nem volt senki.

A szülők

Apa ölbe eresztette az újságot.

– De most csak hallottad? Vagy most se?

A kislámpánál olvasott, házikabátban. A felesége hol itt, hol ott bukkant fel. Most éppen a díványra dobott egy pulóvert. Szétterítette az ujjait.

– Mi az, Dezső?

A férfi levette a szemüvegét. Intett, hogy pszt, csönd! Az asszony a pulóvert nézte.

– Eltolta a nyakát a Terike. Ezt így nem adhatom tovább. Múltkor az ujjával volt baj, most a nyakával. – Türelmetlen mozdulattal egymásra dobta a pulóver ujjait. – Mi az, amit nem hallottam?

– Valaki felkiáltott az udvarról. Azt kiáltotta, hogy: Vera!

– Még hogy Vera!

A férfi megint intett, hogy: csend. A felesége pedig megismételte:

– Még hogy Vera!

Kinagyított fényképek a falon. Alig látszott valami belőlük a homályban. Egy lány haja, ahogy ráhajol a kerítésre. A fekete hajzuhatag szinte teljesen eltakarja az arcát. Háztető. Aztán mintha többen állnának egy kerti úton.

Az asszony megkerülte a férjét, benyitott a kis szobába. Éppen csak megnyitotta az ajtót. Fehér bútorok odabent a sötétben. Magukra hagyott, fehér bútorok. Székek az asztal körül. Talán egyszer elkezdtek egy beszélgetést, de az már régen abbamaradt. A kis díványra, ott a sarokban, mintha rádobtak volna valamit. Sálat vagy kesztyűt. Valaki nagyon sietett. Színházba, moziba. Magára kapta a kabátját, aztán rohant. Végigvágtatott a szobákon, csapkodta az ajtókat, és már valahonnan lentről kopogtak a lépései. A sál meg itt maradt.

Az asszony odament a díványhoz. Kicsit előrehajolt, ahogy végigcsúsztatta a kezét. Különben oda se nézett. Mint aki tudja, hogy úgyse talál semmit.

– Most meg fütyültek – hallotta kintről a férjét. – Két rövid, egy hosszú. Ez volt a jelük.

– A jelük? – A férfi előtt állt. – Miféle jelük?

– Volt egy jelük. Te nem tudtad?

Anya a fejét ingatta. Nem, ő ezt nem tudta.

– Különben Vera utálta, ha csak úgy felfütyülnek neki.

– Hát azért nem mindig. – Valami megcsillant az apa tekintetében. Mintha a lányára hunyorítana. Majd hirtelen lesöpörte az újságot a térdéről, felállt.

– Hová mész? – nézett utána anya.

Ő meg csak nyomult kifelé.

Az ajtó nyitva, akárcsak odakint, az előszobában. Majd mindjárt bevágtatnak – gondolta anya. – Szabolcs, Csipesz és Kuku. Egyszer húsvétkor benyomultak. Még kora reggel lehetett, éppen hogy fölébredtek. De hát éppen a telefoncsörgésre ébredtek fel. Szabolcs telefonált, hogy mindjárt jönnek. És aztán jöttek.

Apa jött be, fázósan dörzsölgette a vállát.

– Csinálhatnál egy teát. Egy olyan jó, citromos teát.

– Egy kis rummal.

– Nem bánom, egy kis rummal.

Anya kiment a konyhába. Ahogy föltette a teát, beszólt a szobába.

– Terike azt mondta, hogy az arabokat drótsövény mögé dugták.

– Az arabokat? Hol?

– Hát ott… Izraelben.

– Izraelben… az arabokat? – A férfi a nyitott ajtókon át kibámult a konyhába.

A felesége a gáznál állt. Csípőre tette a kezét, fölnézett valahova az emeletekre.

– És hogy azért kezdődött az egész. A viszály.

Apa valahogy viszketni kezdett.

– És ezt a Terike mondta? Hogy az arabokat a drótsövény mögé… éppen a Terike! – Az újság megint a földön, és apa kivágtatott. – Hát ide figyelj, ha nem tudnám, hogy a Terike…

– De hát azért még lehet tárgyilagos.

– A Terike ne legyen tárgyilagos! Akit drótsövény mögé dugtak, és nem Izraelben! És mi az, hogy tárgyilagos?! – Elhallgatott. Felnézett ő is az emeletekre. – Csipesz találta ki azt a jelt, két rövid, egy hosszú.

– Csipesz alig volt itt egyszer-kétszer. – Kitöltötte a teát, szendvicseket készített. – Bevigyük?

– Á, nem! – Azzal a férfi leült a konyhaszékre. A konyhaasztal alatt hatalmas rézüst. Megérintette a cipője orrával. – Ki volt az, aki megkongatta ezt az üstöt? Kihúzta és megkongatta.

– Egyszer szilveszterkor.

– Nem, nem szilveszterkor. Tudom, hogy odabent ültem, talán egy kicsit el is bóbiskoltam, és akkor ez a hang.

– Az a filmes fiú. Vince, persze, a Lajta Vince. – Felnevetett. – Feri meg fülére tapasztotta a kezét, úgy kiabált, hogy: elég! elég!

– Feri! – Apa kedvetlenül vállat vont. A teát kortyolgatta, egyre csak az üstöt nézte.

– És akkor még azt is mondta a Feri, hogy ha nem hagyod abba, kirúglak.

– Mit mondott? – Letette a csészét.

– Kirúglak.

– De hát hogy jön ő ehhez? Az én lakásomból… egy vendéget. Mi az, hogy kirúglak? Hát mit képzel ez a… ez a?!…

– Annyira nem bírta azt a hangot.

– Nem bírta, egyáltalán, mit bírt, és mi az, hogy kirúglak? – Dühödten beleharapott egy szendvicsbe.

Anya, a konyhaasztal másik végén: – Tudod, kivel találkoztam a múltkor a Lukácsban?

– Hol?

– A Lukácsban. A Lukács uszodában.

– Te uszodába jársz?

– Reggel kimegyek egy kicsit. Persze csak ha nem alszom el. De hát múltkor is elaludtam, és az Ernyei Magdi hiába várt.

– Ernyei Magdival jársz a Lukácsba?

– Hát Vera nem nagyon szerette, inkább valahogy félt tőle. Mert hogy olyan rettentően művelt. Jól úszik, mindenesetre jól úszik. Nahát, tudod, az a szemüveges fiú, aki Verához hurcolta az irományait.

– Ja, a Bakacsi.

– Az, az, vele akadtam össze. Hát megnősül. És szeretné felhozni a menyasszonyát.

– Persze, csak hozza fel. – Apa még töltött magának egy kis teát. – Mióta jársz a Lukácsba?

Anya felállt. Megint felnézett az emeletekre.

– Né, a Kurtág Öcsi!

– Azt lecsukták.

– Most meg itt van.

Apa bólintott, és újra megkérdezte:

– Mióta jársz a Lukácsba?

– Már a nyáron is jártam. Bakacsi megírta Verának, hogy nősül, és most nagyon drukkol.

– Drukkol?

– Hát hogy mit szól majd Vera ehhez az egészhez. Mert Vera azt mondta, hogy ő egy olyan igazi agglegény.

Apa felnevetett.

– Egyszer nagyon lekapta ezt a Bakacsit. Valamit felolvasott neki a fiú, aztán Verának sehogy se tetszett, aztán meg már ilyeneket kiabált, hogy Bakacsi, te úgy lopsz, hogy az már nem is igaz!

– Bakacsi lop?

– Na szóval azt, amit írt. Vera mondta is, hogy kitől, valami amerikai írótól. Bakacsi meg a közös életérzésről beszélt, a nagy közös életérzésről, mire Vera azt mondta, hogy menj a fenébe, Bakacsi, a nagy, közös életérzéseddel.

– Akkor egy darabig nem is jött a Bakacsi.

– De jött, csak nem olvasott fel semmit. – Apa elgondolkozva bólogatott. – Nősül a Bakacsi. És mikor hozza fel azt a lányt?

– Azt nem mondta.

– Na menjünk be.

Az asszony bólintott, de azért nem mozdultak. A konyhaasztal két oldalán ültek, szemben egymással. Csönd volt körülöttük. Aztán az asszony megkérdezte:

– Te hallottad, hogy valaki felkiáltott?

– Hallottam.

– És azt, hogy Vera?

– Azt, hogy Vera.

Az asszony a férjét nézte. Aztán vállat vont és felállt.

Bementek a szobába.

A kislámpa égett. Az újság a földön, a pulóver a díványra dobva.

A férfi lehajolt, felemelte az újságot.

Nehezen hajol, gondolta az asszony. Most már egy kicsit nehezen hajol. De azért Terike mindjárt pislogni kezd, ha ránéz. Terike most otthon ül és vár.

– Terike felhúzza az orrát.

– Felhúzza az orrát? – Apa már megint belebújt az újságba.

– Ha nem megyünk át hozzá. – Felsóhajtott. – De hát azt hiszem, hogy nem megyünk át.

– Egész biztos.

– De hát tudod, hogy mennyire egyedül van.

– Még mindig haragszik a férjére, hogy nem megy le, és nem hoz fel neki sonkát meg sajtot. Volt pofája meghalni.

– Ugyan! Csak hát néha olyan fáradt. Hazajön az irodából, és akkor csak az üres lakás.

Az asszony megpillantott egy vonalzót az asztalon. Egy olyan háromszögletű vonalzót. Talán éppen most ejtette rá valaki az asztalra.

Fölvette, megnézte. Kicsit tintás. Elkenődött, bús foltok, a felső szára berepedt. Alul tintával: Várhegyi Vera. IV. b. Aztán egy szem, semmi más, csak egy szem. Mi lehet ez? Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát? De hát Veráék már nem firkálnak ilyesmit. Isten szeme…

A tenyerébe ütögette a vonalzót.

– Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát.

– Mi az? – Apa felnézett.

– Mit hurcolod ki? – Közelebb ment hozzá a vonalzóval. – Miért kell ezt kihurcolni?

– Én nem hurcolok ki semmit. – Csak nézte, ahogy a felesége ott áll mellette, és a tenyerébe ütögeti a vonalzót.

– A számozást már alig látni – mondta az anya. – Legalábbis húsz és harminc között.

– Milyen tintás, úszik a tintában!

– Csak itt, a felső szára.

– És ott alul talán nem? – Apa felállt. Mutatta, hogy ott alul is milyen tintás.

Anya a fejét rázta.

– Hát nem látod, hogy ez egy rajz? Mégpedig egy szem. – Felnevetett. – Isten szeme, csak egy kicsit el van mázolva.

– Nem, az nem Isten szeme.

– De hát akkor kinek a szeme?

Nézték a vonalzót. Apa egy pillanatra kivette anya kezéből.

– Vera szeme.

– Vera szeme?

– Nem is vitás. – Apa hangja enyhén diadalmas volt. – Azért rajzolta oda, hogy ő mindent lát, még akkor is, ha éppen nincs ott.

– És azt is látja, hogy ki lopja el a vonalzót?

– Vagy legalábbis, hogy ki akarja ellopni. De az illető nem meri ellopni, mert ez a szem…

– Nahát, attól még ellophatja.

– Azt hiszed, hogy ezt Vera nem tudta? De akkor is iderajzolta. És aztán csak legyen pofája az illetőnek ellopni.

– Csak legyen pofája!

– Az illetőnek!

Ezen jót nevettek. A vonalzót nézték, a számozást, a nevet, ezt a rajzot. Aztán anya:

– Miért kell ezt kihurcolni?

Apa sértődött képet vágott, nem is felelt. De a másik nem hagyta.

– Vagy talán magától került elő? Vagy azóta ott van az asztalon?

Elhallgatott. Majd megismételte:

– Azóta…

Apa valahová a kislámpa mögé húzódott. Majd egyszerre csak ott állt anya mellett, belenézett az arcába.

– A füzetet is te hoztad ki.

– A füzetet?

– A dolgozatfüzetet. Amiben azok a fogalmazások vannak.

– Nem is láttam. Fogalmazások? Nem is láttam. – Megkeményedett az arca. – A tornacipőjét mindenesetre ellopták.

– Nem lopták el, csak bent felejtette az iskolában, a tornazsákkal együtt. A tornazsákot később vissza is hozták.

– Csak éppen a cipő nem volt benne. – Mélységes szemrehányással nézett az apára. Aztán a vonalzóval a kezében körbejárt a szobában. – Ti is énekeltétek azt, hogy Árpád apánk?

– Árpád apánk?

– Árpád apánk, meg hogy hősi nemzetünk. Emlékszem, a bátyám körberohant a szobában, és ezt üvöltötte.

Apa maga elé nézett, majd kissé bizonytalanul elkezdte:

– Árpád apánk, ne féltsd hősi nemzetünk…

– Ez az! Ez az! Hősi nemzetünk!

– Nem vész az el, ha eddig el nem veszett!

– Ti is énekeltétek?

– Sej, haj, vígan élünk, vigadunk! Sej, haj… – Elakadt. – Most az jön, hogy valamit nem hagyunk, de mit nem hagyunk?… – Akárcsak egy bedöglött gramofon. A kezével meg olyan mozdulatokat tett, mintha vezényelne, de hát már nem is énekelt. A keze is lehanyatlott. Valahonnan messziről hallotta a feleségét.

– Ki volt az a fiú, aki egyszer felhozta a húgát, egy olyan kis…

Vera dolgai

Ruhák a vállfákon. Csipkegalléros ruhák, matrózblúzok, egy bordó meg egy olyan ünnepélyes, fekete. Egy sor üres, kifosztott akasztó. Talán úgy rángatták le róluk a ruhákat. Néhány kötött ruha a felső polcon. Kötények, kék iskolás kötények. (– Ebben olyan vagy, Vera, mint egy tintapötty.) Nagy, üres foltok a polcon.

Alul, a ruhák mögött, behajigált könyvek, füzetek, cipők.

– Ezt egyszer rendbe kell tenni – mondta anya. – Ez mégiscsak lehetetlen! – De aztán nem nyúlt hozzá.

Az iskolás könyvek, füzetek egyébként egy külön kis szekrényben. Könyvespolc a szekrény mellett. Anya egyszer rajtakapta apát, ahogy a polc előtt guggol.

– Mennyi útleírás! Te tudtad, hogy Vera ennyire szereti az útleírásokat?

Az iskolai bizonyítványok külön fiókban. Az egyikben orvosi igazolás: „Igazolom, hogy Várhegyi Vera influenzás megbetegedés miatt…” Apa az év végi értesítőt letette anya elé.

– Most nézd meg! A harmadikos bizonyítványa! – Az igazgató neve áthúzva, fölötte pedig: Petri Szabolcs s. k.

– Ez a Szabolcs! – nevetett anya – hogy miket tudott kitalálni!

– Levelek? – kérdezte apa.

– Nem, levelek nincsenek.

– De hát én tudom, hogy félretette. Külön dobozban a fényképek, külön dobozban a levelek.

– Nincsenek levelek.

– Akkor talán magával vitte.

– Lehet… az lehet.

A fényképek egy konyakmeggyes dobozban. Budapesti Csokoládégyár. Ez állt a dobozon. Ciklon egyszer felrohant, és átnézte a képeket. Kirakta az egészet egy kis asztalra. Ujja hegyével tologatta a képeket. Ők meg mögötte álltak: Vera papája és Vera mamája.

Régi színházi meg filmlapok egy kupacban. Külön fiókban a bérletek: korcsolyabérletek, villamosbérletek. Apa előhalászott egy buszbérletet.

– Nekem meg azt mondta, hogy szédül a buszon! Hogy egyszerűen nem tud felszállni a buszra.

Ez volt a szobában.

A szülők nemigen jöttek be ide, vagy legalábbis egyre ritkábban. A raktárba meg szinte soha. Abba a raktárféle helyiségbe, a konyha mögött. Valaha talán lakott itt valaki. Talán egy festő. Mindenesetre találtak képeket. Szénrajz öregasszonyról. Parkrészlet oszloppal. Egy festmény. Barna kerti út, a fák meg kékek. A fák ágai mögött a kastély homlokzata. Az öregasszony meg a parkrészlet a fal felé fordítva. Mellettük egy kosár, amit soha nem nyitottak ki. A kosáron Vera megrozsdásodott háromnegyedes biciklije, korcsolyája. Elnyúzott iskolatáska, lekopott roller.

Apa egyszer az előszobában tolta a rollert. Úgy ment mellette, mintha már hosszabb ideje sétálnának, beszélgetnének.

Anya előttük állt. Szólni se tudott, ahogy úgy hirtelen benyitott. Csak nézte, ahogy a férje le-föl sétál a rollerral.

– Még egész jó – bólintott a férfi. – Odaadom a Tukacséknak. – De aztán nem adta oda senkinek. A karikát se adta oda senkinek. A hulahoppkarikát, amivel Vera egy időben a Lukács uszodába járt. Vera hulahopp-bajnokságot is nyert a harmadik napozón.

Valaki felhozott egy úszósapkát, amit Verától kapott.

– Érdekes, a fiúk bemehetnek sapka nélkül a medencébe, a lányok meg nem, pedig a fiúknak sokkal jobban hull a hajuk. Nem volt nálam sapka, és akkor Vera azt mondta, vedd csak fel.

Valaki feljött, és a teniszütőt kérte, amit kölcsönadott Verának.

A szülők nem tudtak róla semmit. Nem tudták, hogy Vera valaha is teniszezett volna. Mindenesetre bementek a raktárba, és alaposan átkutatták a holmikat. Vera szobájába is bementek. Meg a társbérlő szobájába. Most éppen nem lakott itt senki, nyugodtan körülnézhettek.

– Lehet, hogy éppen a társbérlő vitte el.

– Gyurika? – Anya elképedve nézett apára. – Az igazán nem vitt el semmit.

Anya kikísérte az idegent, apa meg bent maradt. A vonalakat nézte a falon. A vonalakat, strigulákat, bejegyzéseket. Egy hosszú, függőleges vonal, több apró, vízszintes. Egy-egy évszám.

 

 

Az apa keze végigcsúszott a falon, végigkísérte az emelkedő vonalakat. Aztán megakadt. Semmit se nőtt egy év alatt. Akkoriban ő volt a legkisebb az osztályban. Aztán egyszerre, tessék, itt van. 1955. VI. 10. Ugrásszerűen!

Ez az utolsó dátum. 1955. VI. 10. Az utolsó bejegyzés. Egyszer még bejöttek, hogy odaállítsák Verát a falhoz, hogy megmérjék, de aztán egy fiú is bejött, és akkor már semmi se lett a dologból. Csak nevettek. De min nevettek annyira?

Kis dugó. Úgy indult, hogy Vera egy kis dugó lesz. És volt egy év, amikor nem nőtt semmit. A szülők már valami gyógytornára is gondoltak. De aztán egyszerre!…

Vonalak a falon. Vonalak, strigulák, évszámok, bejegyzések.

 

1955. VI. 10.

 

Ez az utolsó.

Egy látogató

Az előszobában állt, mintha nem is akarna beljebb menni. Nézte azt a kissé régimódi fogast, a kabátokat az előrenyúló agancsokon.

– Nálatok nincs külön fogas a kalapoknak?

Nem volt semmi rosszallás ebben a hangban, de Vera mamája mégis neki tudott volna ugrani. Aztán, ahogy lesegítette róla a kabátot:

– A kalapokat oda, a polcra.

Ez valahogy élesen hangzott. Mintha ezt a szikár nőt is oda akarná felcsapni, arra a polcra. Az egy pillanatra hátra is kapta a fejét, de aztán csak a frizuráját igazgatta.

Azt ugyan igazíthatod! Vera mamája mögötte állt. Azt a kócot, azzal aztán egykettőre készen leszel.

Előrelépett, és akkor ő is megjelent a tükörben. Elfoglalta a tükröt. Talán hogy kilökje onnan azt a másik nőt, hogy kölcsönadjon valamit a hajából.

– A férjed?

– Nincs itthon – mondta Vera mamája. – Kiküldetésben van.

– Elég sokat van kiküldetésben.

– Elég sokat. (Mit rángatja a haját, mikor hagyja már abba? És nem tud írni, hogy jön, nem tudja felvenni a telefonkagylót? Egyszerre csak itt van!)

A másik nő végre abbahagyta a fésülködést. Felemelt egy képeslapot a ládáról. Ott volt a láda a fogasok alatt, tele színes fedelű képeslappal, folyóirattal, újsággal.

– Quick – bólintott a nő. – Vera küldi?

– Vera küldi.

– Ez meg valami divatlap. Vera anyósának divatüzlete van? Vagy csak egy divatüzletben dolgozik? Az se rossz.

– Nem – mondta Vera mamája –, nincs divatüzlete, és nem is dolgozik divatüzletben. Autóüzletben.

– Nem rossz! – Egy pillanatig még a lapot nézegette, majd hirtelen: – Azért bemehetünk?

Odabent körbejárta a szobát.

Mint egy cirkuszi ló! Mint egy öreg cirkuszi ló! – Vera mamája a kályhánál állt. Egyre dühösebb lett. Dühös volt erre a nőre, aki csak úgy feljön, aztán körbenyargal a szobában.

– Ez Vera legújabb képe?

– Nem, egy régebbi.

– Feri nem küldött képet. – Szembefordult Vera mamájával. – Mióta kint van, egyáltalán nem küldött nekem képet.

– Hát talán nem sokat változott.

– Azért még Verát is meg lehet ismerni. – Kurtán felnevetett. – Egy kicsit lefogyott. Nyúzott. Nem találod nyúzottnak?

– Nem találom.

A másik nő elment a képek alatt, figyelmesen megnézte a képeket.

– Ez az a fiú? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Hogy is hívják?

– Hans Jürgen.

– Hans Jürgen. Feri írt róla még akkoriban. Megírta, hogy van egy fiú, de a nevét nem említette.

Vera mamája lehunyta a szemét. (Csak kezdd el! Csak kezdd el ezt a Feri-ügyet! De hát te hallani se akartál Veráról, merthogy Vera komolytalan lány, merthogy…)

A vendég a fotelban ült. Mosolygott. Olyan érdesen mosolygott.

– Bocsáss meg, ha elfoglalom valakinek a helyét.

– Kinek a helyét?

– Mondjuk, a férjedét. Én tudom, hogy vannak szokások.

– Ugyan!

– De miért? Minden családban vannak bizonyos szokások. Úgy is mondhatnám, hagyományok.

Akkor már sütemény volt előtte. Vera mamája egy üveg konyakot is előszedett. Hagyományok! – gondolta közben. – Nálatok nem ülhetett senki a férjed székére, amikor a férjedet becsukták? Az az alak se ülhetett a székére, akihez hozzámentél? Mesélj nekem erről, mesélj nekem valamit a kedves családi hagyományokról!

Koccintottak, ittak.

– Erős – mondta Feri mamája. – Ez egy kicsit erős.

– Utálom azokat az édes pancsokat.

– Utálod, na persze. Jól áll neked ez a pulóver. Feri mindig azt mondta, hogy te nagyon tudsz öltözködni. Hogy is mondta? Vera mamájának érzéke van, stílusérzéke.

Vera mamája hallgatott, majd váratlanul kibökte:

– Hát nem vagyok egy kelkáposzta.

– Mi nem vagy?

– Én nem is tudom! – Hátravetette a fejét, nevetett. – Járt hozzánk egy író, legalábbis olyan íróféle. Az mondta egyszer valakire: ó, ez egy kelkáposzta!

Csönd. Aztán a látogató:

– Elég sokan jártak hozzátok.

Vera mamája bólintott. Kiment, hogy feltegye a kávét.

– Ne fáradj, miért fáradsz? – Utánament, nyomon követte. Körülnézett a konyhában. – Ez volt a tanyátok?

– A tanyánk?

– Feri mondta, hogy mindig itt gyűltetek össze. A férjed meg bent olvasott, de aztán ő is kijött az újsággal együtt, és külpolitikai tájékoztatót tartott.

– Nem emlékszem ilyesmire.

A másik meg se hallotta. Nézte, ahogy a kávéfőzőből lassan kicsöpög a kávé. Aztán, úgy elgondolkozva:

– Nálunk mindenki politizál.

Odabent itták a kávét.

– Tudod, mit mondott a férjem odabent? – Feri mamája letette a csészét. – Tudod, mit mondott az őrnek? Hogy benne volt abban a bizonyos összeesküvésben! Pedig hát…

– Akkor miért?

– Miért? Hogy ne ingassa meg az őr hitét a pártban, az eszmében! Ez volt a gondja odabent! – Felállt. Megint körbejárkált a szobában. Megállt Vera mamája mögött. – Azt mondják, van egy kép.

– Kép? Milyen kép?

– Valahol a Dohány utcában, egy kapu alatt. Vera és Feri, ahogy átfogják egymás vállát.

– A Dohány utcában?

– Nevetve átfogják egymás vállát. Azt mondják, mintha éppen akkor futottak volna össze, és csak úgy véletlenül. Felettük a nagy darab ég, a fa ágai, ők meg összekapaszkodva.

– Te láttad?

– Nem, még nem.

– Nem is tudtam róla. Dohány utca…

Feri mamája folytatta a járkálást.

– Tudod, hogy a fiam összeakadt egy reklámfotóssal?

– Nem hallottam róla.

A másik nő fölötte körözött, mint egy légi bombázó.

– Még Kölnben összeakadt egy amerikai reklámfotóssal. Vera nem írt róla?

– Nem, azt hiszem, nem írt róla. Reklámfotós…

– Magyar származású.

– Mindenki magyar származású. – Vera mamája kezdett bízni ebben a reklámfotósban. Ezzel talán megússza a dolgot.

De nem, fölülről potyogtak a bombák.

– Azért furcsa, hogy Vera még csak nem is említette. Hiszen ez mindjárt akkor volt, amikor Feri kiment. – Szünet. – Amikor Feri kiment Vera után. És akkor még nem szakítottak.

Vera mamája hallgatott. A másik pedig leereszkedett vele szemben a székre. Kinyújtotta a kezét. Mintha meg akarná fogni Vera mamájának a kezét.

– Én tudom, hogy Feri egy kicsit furcsa fiú. Tíz éve nem beszél az öccsével, legalább tíz éve.

– Ferinek van öccse?!

– Nem is tudtad?

Előrehajoltak, egymásra bámultak. Vera mamája egyszerűen megnémult. A másik meg, valami furcsa nevetéssel:

– Látod? Évekig idejár, és még csak nem is említi. Ez a hegedű miatt van.

– A hegedű miatt?

– Az apja vett neki egy hegedűt. Tizenhárom éves lehetett akkoriban. Aztán egyszer, amikor nem volt otthon, az öccse összetörte.

– Micsoda verekedés lehetett! Biztosan alig tudtad szétválasztani őket.

– Nem kellett őket szétválasztani. Feri egy ujjal se nyúlt az öccséhez. De nem ismerte meg többé.

– Azóta nem is beszélnek?

– A nevét se lehet kiejteni Feri előtt.

– Annyira szeretett hegedülni?

– Egyáltalán nem hegedült. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, teljesen botfülű.

Vera mamája valahogy elerőtlenedett. Úgy érezte, hogy már nagyon sok ilyen apró kis történetet hallott Feriről.

– Érzékeny fiú, nagyon is érzékeny.

– Azért nem kell félteni. – A látogató arcán ismét megjelent az a kedélytelen mosoly. – A reklámfotós mellett nagyon is megtalálja a számításait. A levelei legalábbis erről tanúskodnak.

– Sokat ír?

– Nekem csak egyszer írt Amerikából. – Kiegyenesedett. – Egyszer Kölnből, egyszer Bostonból. Két levél, ennyit kaptam tőle. Amit még tudok, azt a barátaitól tudom.

– Feljárnak hozzád?

– Hát nincs olyan nagy társasélet, mint itt.

– Társasélet? Itt?

Feri mamája, még mindig azzal a kedvetlen mosollyal:

– Kinek is jött fel a menyasszonya?

– A menyasszonya?

– És könyörgött neked, hogy ne vedd el tőle a fiút.

– Én nem vettem el semmiféle fiút. – Beletúrt a süteményestálba. – Senkitől sem vettem el semmiféle fiút.

– Hallod! Ez csak igazán…

– Senkitől semmiféle fiút! – Megrázta a tálat, dobálta a süteményeket. – Nem tudom, Feri miket mesélt.

– Semmit se mesélt. – Feri mamája megmerevedett. – Úgy kellett belőle kihúzni, ha meg akartam tudni valamit. – A kávéscsészét forgatta. – De az akaratomat tiszteletben tartja. Mégiscsak én vagyok az édesanyja, és erről ő soha nem feledkezik meg.

Vera mamája töltött egy kis konyakot. Aztán, ahogy újra töltött:

– Bárcsak elfeledkezett volna!

Mindjárt el is hallgatott. Akárcsak a szájára vágtak volna.

Feri mamája mosolygott. De egy csöppet se kelletlenül. Mintha tulajdonképpen erre várt volna. De hallgatott. Megint Vera mamája kellett hogy beszéljen.

– Mi bajod volt Verával?

– Nagy forgalmat bonyolított le. (Csöndes, barátságos hang.) Túlságosan nagy forgalmat.

– Honnan veszed ezt? Nem is ismered.

– Azért talán ismerem. Őt is, meg a mamáját is.

– Miket beszélsz?! – Elfulladva kapkodott levegő után. – És te… éppen te?! Azt hiszed, nem tudom, hogy Feri…

– …otthagyott, amikor hozzámentem Gönczöl Jánoshoz.

– Igazán nem tudom, hogy hívták azt az alakot.

– Nem alak. Rendes ember, nagyon rendes ember. Nem tehetett róla, hogy Feri édesapját elvitték.

– Hát én senkihez se tudnék hozzámenni, ha a férjemet… Se én, se Vera!

– Olyan biztos?

Feri mamája előrehajolt, és Vera mamája elhallgatott. Feri mamája úgy maradt, előrehajolva. Aztán visszahúzódott, és most már csak a kezét tartotta előre.

Két kéz lógott előre tolakodóan, fölényesen.

Vera mamája ráütött. Egy egész picit ráütött az ujjak hegyére.

A kéz nem húzódott vissza. Megint rá kellett csapni. Aztán megbillent, visszarándult, elkerülte az ütést.

És akkor Feri mamája azt mondta:

– Most te!

Nem volt mit tenni. Vera mamája előrenyújtotta a kezét. Nézte, hogy remeg a levegőben. A mozdulatlan, üres levegőben.

Kemény, száraz csattanás.

Vera mamája a kezét dörzsölte, sziszegett.

Nevetés az asztal másik oldaláról.

– Csak tartsd a kezed! Csak tartsd!

Megint oda kellett hogy tartsa. És a másik megint olyan hihetetlenül gyorsan, váratlanul csapott le.

– Nézz a szemembe, miért nem nézel a szemembe? Ne kapkodd a kezed, mit kapkodod?

Már nem is kapkodta. Egyenes derékkal ült, mint egy iskolás lány, és odatartotta a kezét.

– Milyet akarsz? – hallatszott a hang. – Kicsit akarsz?

Lehunyta a szemét. Mintha egyszerre ütnének rá alulról és felülről. Megingott a keze. Feri mamája igazította vissza. Valósággal beállította magának.

– Vagy inkább nagyot? Kicsit vagy nagyot?

Nevetés, csattanás.

Megrándult a keze, majd megint előrenyúlt. De nem jött ütés. Végre visszahúzta a kezét. Valami nyöszörgésfélét hallott.

– Őszibarackbefőtt… hát mi van abban, hogy őszibarackbefőttet akartam adni annak a fiúnak? Feljött, felhozta Feri levelét, és hát nekem nagyon jó befőttjeim vannak, és még csak úgy elrohan… a levelet otthagyta és elrohan.

Vera mamája a kezét nézte. Az ölében tartotta, mint valami idegen tárgyat. Mintha enyhén gőzölgött volna az a kissé megduzzadt, vörösre paskolt kéz.

– Kértem, hogy olvassa fel azt a levelet, de hiszen ez a maga levele, magának írta a fiam, olvassa fel, és közben majd főzök egy kávét, előbb a befőtt, aztán a kávé, maga meg olvas… de nem, neki még fel kell ugrani valahova… elrohanni, felugrani, aztán megint rohanni… de hát hova rohannak ezek?!

Egy darabig még hallatszott ez a távoli, panaszos hang. Aztán csönd lett.

Vera mamája fölnézett.

Senki se ült az asztal másik végén. Üres feketéscsészék, konyakospoharak, süteményroncsok. Ott egy kicsit kidőlt a konyak. A terítő felhajtva, szép rendesen felhajtva. Még egy papírszalvétát is odatettek.

Mikor tűnt el ez a nő? Vagy talán még itt van, csak kiment valahova?

– Ki volt itt?

Vera papája állt az asztal mellett, kalapban, kabátban.

– Vendéged volt? Miért dörzsölöd a kezed? Mi van a kezeddel?

Ő meg az ujjait masszírozta, ahogy megkérdezte:

– Te tudtad, hogy Ferinek van egy öccse?

Egy kávéház

Belebámult a tükörbe, jólesően ásított. Egy pillanatra kiment, de aztán már ott volt a felesége előtt. A két kezébe vette az asszony arcát. A két keze közé fogta.

Az a díványon ült. Levelet olvasott, Vera valamelyik levelét. Néha csak úgy előkapott egyet, nem is éppen a legutolsót. Beleolvasott. Vagy éppen csak az írást nézte, azokat a gyerekesen kusza betűket. Most pedig behunyta a szemét, mosolygott. Mit akarhat az öreg? Már jó ideje járkál a lakásban. Nem is járkál – csatangol. A gangra is kiment, lebámult az udvarra. Az utóbbi időben néha rajtakapta, ahogy így áll a rácsnál.

A férfi elengedte a felesége arcát. Felemelte Vera levelét. Belenézett, majd visszaejtette.

– Lemegyünk a Zárórába. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Leugrunk.

– Hova?

A férfi kibújt a házikabátjából, öltözködni kezdett.

– Tudod, összeakadtam Csontival. Vera nem nagyon szerette, pedig egész rendes fiú.

– Csonti… Csonti…

– Csúnyán otthagyott egy lányt, Vera valamelyik barátnőjét.

– Ja, a Littassy Gabit.

– Csonti nekem ezt később elmagyarázta.

– Neked? – Az asszony is öltözködött. Mit lehet felvenni a Zárórába? Régebben Verával meg a fiúkkal lementek abba a kis kávéházba. Akkor felkapott egy pulóvert meg valami nyakláncot. Nem, a Záróra nem nagyon változhatott.

– Feljött az irodámba. Elmagyarázta, hogy ő még nem tart ott, hogy bárkit is elvehessen. Nem is éppen anyagilag. Inkább érzelmileg.

– Érzelmileg… a Csonti?

– Azt mondta.

Lefelé a lépcsőn az asszony megkérdezte:

– Kocsival megyünk?

– Á, minek! Közel van a Záróra. – Kicsit előrement, majd hirtelen visszafordult. – Csonti levelet kapott tőle.

– Verától?

– Ő csodálkozott rajta a legjobban. Azt mondta, hogy nem is számított ilyesmire, és hogy ez irtó kedves.

– Lehozza a levelet?

– Biztosan lehozza.

Ronda, alattomos szél fújt. Az egész utcából csak a pályaudvar foltját lehetett látni. Elmentek a kocsijuk mellett. Megkerülték azt a tömpe orrú kis kocsit, aztán otthagyták.

– Valaki meg panaszkodott, hogy Vera egyáltalán nem ír neki. – Úgy menet közben a férjére nézett.

– Ez már így van.

– Mi van így?

– Nem írhat mindenkinek. (Ez aztán sikerült! Ezzel aztán elindítottam valamit!)

Az asszony megállt. Valósággal lángolt a tekintete.

– Azt én is tudom, hogy nem írhat mindenkinek! – Ropogtatta a szavakat. Furcsa, idegenszerű kiejtéssel beszélt, mint mindig, ha dühös volt. – De hogy éppen a Tóth Bálintnak ne írjon, na ne haragudj! A nyakába borul a Lukács uszodában…

– Vera senkinek se borul a nyakába. Vera nem olyan nyakba borulós.

– Akkor is. – Az anya váratlanul megenyhült. Múltkor felszaladt az a fiú. „Tessék mondani, csak nem haragszik rám valamiért a Vera?”

Az apa olyasmit dünnyögött, hogy ő nem is ismer semmiféle Tóth Bálintot, és Vera annak ír, akinek akar.

Feltűntek a zöld fénybetűk. Záróra. Kávéház a Körút és egy mellékutca sarkán. Oldalt taxiállomás. A kocsikban mintha mind aludnának a sofőrök.

– Sofőrkávéház – mondta az apa. – Igazi sofőrkávéház.

– Ne haragudj, de én még egy sofőrt se láttam itt.

– Elöl, a pultnál megisszák a kávéjukat, és aztán már mennek is. Mi meg Verával ott hátul szoktunk…

– Szoktunk? Na ez azért túlzás.

Hátramentek abba a nagy, lovardaszerű helyiségbe. Apa makacsul megismételte, hogy Verával igenis ide szoktak jönni. Füstben törtek előre. Füstben és székekre dobott kabáttornyok között.

Apa megállt egy asztalnál. Anya is megállt. Egy pillanatra lehorgonyoztak.

Ébresztőóra az asztalon. Hatalmas, rozsdás kulcs. Mögöttük egy lány, valószerűtlen fehér arccal.

– Itt alszik, és ébreszteni kell – mondta anya, ahogy továbbnyomultak.

– Ugyan! – nevetett apa. – Ezek csak olyan dolgok.

– Dolgok? Miféle dolgok?

Fehér pulóveres, idősebb kisasszony merült fel. Szinte eléjük tolt egy asztalt.

– Régen tetszett itt lenni, persze, mióta a kislány…

Apa is elmosolyodott, valahogy nagyon hálásan. Két duplát kért, gőz nélkül. Úgy emlékezett rá, hogy Vera egy barátja, talán Izsmán Géza, mindig gőz nélkül kérte a kávét.

– És két kis konyakot.

A kisasszony bólintott. Nem mozdult el az asztaltól.

– A férjem fél évig volt Svédországban. Igazán nem panaszkodhat, már ami az anyagiakat illeti, de azért egyelőre nem engedem el.

– Ne engedje el. – Az apa mosolya bizonytalanná vált. Ez a nő talán azt hiszi, hogy Vera Svédországba ment? Vagy összekeveri Verát valakivel?

Ahogy aztán a kisasszony elment, körülnézett.

– Még mindig ott a biliárd.

– Nem nézed meg Csontit?

Apa egy lányt nézett. Az két fiú közül intett feléje.

– Ismered?

– Vera valamelyik barátnője. A ruhatár… na várj csak.

De nem indult el, mert egy fiú megszólalt a szomszéd asztalnál.

– Nem, János már semmi egyebet nem csinál, csak Simone Weilt fordítja, teljesen beleesett Simone Weilbe.

Többen ültek az asztalnál, és mind mellényben. Az apa kissé megdöbbenve nézte. Csíkozott mellények, és sötétkékek, bordók és világosak, aztán olyan lötyögős, lehamuzott nagypapamellények.

– Az a biztos, hogy Simone Weilhez képest… kit említsek neked? Említsem Sartre-t?

– Ne említsd Sartre-t. – A másik mellény rosszkedvűen elfordult.

– Azt hiszem, megkeresem a ruhatárat. – Apa fölnyalábolta a kabátokat.

Elindult a kabátokkal. Nem volt könnyű útja az asztalok között. El is tévedt. Valahogy kikeveredett a pénztárhoz. Megint elment az ébresztőóra és a kulcs mellett. És aztán végre megtalálta azt a pultot. A ruhatár pultját. Vézna kis híd az üres fogasok alatt. Kopaszos fej emelkedett fel, a kéz rácsúszott a pultra.

Állhatatos vízcsobogás a háttérből. Ajtó nyílt. Az ajtóból tükör, a tükörből mosdó. Abból egy vörös hajú nő lépett ki. Előrejött, rákoppintott a pultra.

– Mi van a Simivel? Még mindig beteg?

– Beteg? – A kopasz kis öreg recsegve nevetett. A vendégre nézett, kissé döbbenten. A pultra dobott kabátokra. De azért bevette a kabátokat, számot is adott.

A kabátok a fogason, mint két deportált. A fogasok egy kicsit meglódultak, a kabátok hátrébb csúsztak.

A ruhatáros rákönyökölt a pultra. Méla szomorúsággal kezdte csavargatni a fülét. Nagyon magára maradt azzal az elsárgult füllel.

Visszafelé valaki ráköszönt az apára. Egy magas homlokú, szemüveges fiú. Beékelődött két asztal közé. Egy mozdulatot tett. Mögötte az asztalon meglódultak a sörösüvegek. Különben türelmesen álldogált, mintha itt beszéltek volna meg valamit.

– Azt hiszem, most már rendben lesz ez a dolog. Nehéz tészta volt, de azért most már… – Megigazította a szemüvegét, és akárcsak jelentést tenne: – Utánamentünk a papuskának, beszéltünk vele.

Apa hümmögött, bólogatott. (Ismerem, persze hogy ismerem ezt a fiút. Vera társaságából. Talán fent is volt nálunk.) Közben valahogy szeretett volna áttörni az asztalok között.

A szemüveges egy hallatlanul könnyed mozdulattal arrébb csúszott. A sörösüvegek ismét meglódultak.

Az apa bólintott, és ment tovább. Nyomában a másik. Olykor úgy látszott, hogy leragad valamelyik asztalnál. Köszöngetett is, de azért csak mondta, mondta:

– Párnás ajtók mögött csücsült a papuska, onnan üzent ki, hogy most nem ér rá, de mi meg beüzentünk, hogy talán mégis jobb, ha ráér. Akkor aztán beengedtek bennünket, hát nem lehet mondani, hogy túlságosan örült volna, de hát ez igazán nem érdekes.

Az apa közben megérkezett. A fekete meg a konyak az asztalon várta.

– Jéggé hűlt – mutatott az asszony a feketére.

– Igazán megihattad volna.

– Tudod, hogy mindig konyak után iszom a kávét.

– Erről van szó – hallatszott az apa mögül. – Feketét csakis konyak után. Vannak, akik beleöntik a feketébe, de hát ez dilettantizmus. Ez maga a dilettantizmus. Én különben csak sört iszom.

Az asztalon megjelent egy sörösüveg, és akkor már együtt ültek. Vera papája, Vera mamája meg ez a szemüveges fiú. A fiú Vera mamája felé hajolt.

– Mégis… hogy valaki egyszerűen tudni se akarjon a lányáról!

– Az édeslánya? – kérdezte Vera papája.

Csönd. Majd Vera mamája éles, felháborodott hangon:

– Hallod, Dezső! Mit akarsz azzal, hogy az édeslánya? Mintha nem lenne teljesen mindegy. Sőt! Ha a mostohalányával bánik így, hát akkor az még…

– De hát én csak…

– Mit akarsz azzal, hogy az édeslánya?!

A szemüveges fiú hátrahúzódott a sörösüveg mögé. Távoli, jóindulatú fölénnyel hallgatta ezt a vitát. Nem szólt közbe. Majd, ahogy rágyújtott egy szivarra:

– Azért az öreget is meg lehet érteni, a papuskát. Mert nézzük csak, mi a helyzet Líviával.

– Líviával? – kérdezte az apa.

– No igen, Líviával. – A szemüveges kissé rosszallóan ingatta a fejét. – Azt most kapcsoljuk ki, hogy az iskolát abbahagyta, arról egyelőre ne is beszéljünk. De hogy kiröppen a családi fészekből! Egy teljesen lehetetlen alak miatt! Akitől persze gyereke lett.

Zúgott körülöttük a kávéház. Biliárdgolyók csattogtak. Egy bánatos képű sofőr közeledett, málnáspohárral a kezében. De mindjárt el is tűnt.

– Ne haragudjon, kedves Ali – most Vera mamája hajolt a szemüveges felé –, azért egy apa akkor is felelősséggel tartozik a lányáért.

Szóval, Ali, gondolta a férfi. Méghozzá, kedves Ali.

Ali, szinte védekezve:

– Lívia gyerekével nincs baj. Elhelyeztük. Csepelen egy néninél. Persze nem teljesen ingyen, és hát Lívia bizony nem mindig tudja előteremteni azt az összeget.

– Honnan is tudná előteremteni?

– Honnan is tudná? – visszhangozta az apa. Valaki fölmerült előtte. Az a fiú, aki feljárt Verához az irományaival. – Bakacsi!

– Nem – ingatta fejét Ali –, Bakacsi mostanában nem jár ide. A Karkosák Klári nem engedi. – Elhallgatott. Talán azon tűnődött, hogy is van ez Bakacsival meg Karkosák Klárival. – Azért egy dologban mindig lehet számítani Bakacsira. A Lívia dolgában. Ha össze kell dobni egy kis pénzt Líviának.

– És az az alak? – kérdezte az apa. – Aki Líviát, hogy is mondjam, megszöktette?

– A kérdés jogos. De hát ő lelépett.

– Ahogy már az ilyen alakok le szoktak lépni – mondta az asszony.

A férfi kicsit csodálkozva nézett a feleségére. Mit tud az ilyen alakokról? Hány ilyen alakot ismert?

Tisztán és élesen megjelent előtte egy asztal. Mintha hirtelen eléje tolták volna, azzal a cserépkalapos nővel. A nő hímzés fölé hajolt. Olykor a vizespohár felé nyúlt.

– Lívia rendszeresen látogatja a gyerekét. Mi is többször kint voltunk nála.

(Mi is? Mégis, kicsodák? Ez valami egylet?)

– Nincs is semmi baj a gyerekkel, és már ott tartunk, hogy Lívia is rövidesen lábra áll.

Az asszony helyeslően bólintott. A férfi újra rendelt. Megismételte a két kis konyakot a duplával. A szemüveges Alinak egy üveg sört.

De Ali intett, hogy nem.

– Köszönöm, de már megkaptam az adagomat. Mára már megkaptam. – Majd, ahogy körülnézett. – Egyáltalán senki se tudná megmagyarázni, hogy Lívia miért ne dolgozhatna. Ezt senki az égvilágon nem tudná nekem megmagyarázni. Hiszen, ha jobban meggondolom, Lívia szinte már mérlegképes könyvelő.

– Mérlegképes könyvelő! – Apa ledobta a konyakot, várakozóan nézett Alira.

– A papuskával azért foglalkozunk, hogy mégse érezze magát páholyban.

– Mérlegképes könyvelő! Már megbocsásson, de hát abbahagyta az iskoláit.

– Csakhogy mi beírattuk egy tanfolyamra. Azazhogy többre is. Először csak egy olyan gyorstalpaló esti tanfolyamra. Izsmán Géza bátyja volt az igazgató.

– Izsmán Géza! – Anya fölragyogott. – Maga ismeri Izsmán Gézát?

– Persze hogy ismerem. Ő bukkant rá Líviára, valahol a pályaudvaron szedte fel.

– Bejár ide Izsmán Géza?

– Mostanában nem láttam. Irtó pipa volt, amikor Líviát behozta ide. Hogy valakivel ezt lehet csinálni! – egyre csak ezt hajtogatta.

– Egy héten legalább ötször fönt volt nálunk – mondta anya.

– Még azután is, hogy Vera elment.

– Még azután is.

– Az biztos, hogy letolta Líviát, kegyetlenül letolta. Akkor mindjárt el is határoztuk, hogy kezelésbe vesszük.

– Aztán egyszerre csak elmaradt, de úgy elmaradt! – Anya vállat vont, majd újra megkérdezte. – Bejár ide?

– Líviát elvittük a Wessely bácsihoz, tetszik ismerni a Wessely bácsit?

– Wessely bácsi…

– Itt volt pincér, tavaly ment nyugdíjba. Vele mindig lehetett beszélni, pláne ha még egy kis pénzt is adott neki az ember. Csakhogy aztán mégse maradhatott a Wessely bácsinál, mert a Wessely néni…

Az apa felállt.

Vonulás indult az ajtó felé. Felgyűrt kabátgallérok, sapkák, kucsmák, gubancos, hosszú hajak.

Apa egy zsokésapkás fiú után vetette magát.

– Bandi! Redő Bandi!

– Redő Bandi? – nézett utána Ali.

– Együtt dolgozott Verával – bólintott anya. – És akkor most hol lakik ez a Lívia?

– Egész jó helye volt a Markosnénál, csak hát az történt… – Elhallgatott. Az apa utána bámult.

Az nem érte utol a zsokésapkás Redő Bandit. Úgy elfüstölt az az egész társaság! Ő meg ott maradt az asztalok között. Aztán előbbre ment, még az utcára is kinézett. Redő Bandi sehol. Visszafordult.

– Szóval, Antonioni Pekingbe megy?

Néhány lány és fiú az asztalnál. Pulóverek. Bús, kinyúlt pulóverek. Az egyik fiú nyakában hatalmas kereszt. Mint egy pópa, gondolta az apa. Egy pillanatra majdnem leült, de aztán csak úgy állva hallgatta.

– Dokumentumfilmet csinál? Pekingben?

– Ezeknek elment az eszük, ezeknek a nyugati…

– Egyszerűen nem tudják, miről van szó.

– Vagy nagyon is tudják. Irtó dörzsöltek.

– Frászt. Olyan naivak…

– Antonioni Pekingbe megy? És azt hiszi, hogy ott csak úgy filmezhet?

– Megnyugtatlak, jó filmet fog csinálni, becsületes filmet.

– Megnyugtatlak, senki se fogja látni azt a filmet.

– Az nem olyan biztos, az egyáltalán nem olyan biztos.

Az apa be akarta dobni, hogy ő is ismer egy rendezőt. Lajta Vincét. De aztán mégse. Egy darabig még elácsorgott annál az asztalnál, aztán továbbment.

Biliárdgolyó csattogott. Valaki a dákóját krétázta.

Ali éppen valami írógépről beszélt.

– …már rendeztük azt a dolgot, valahogy kiváltottuk az írógépet, de hát Lívia persze nem maradhatott tovább Eperjesiéknél.

– Eperjesiéknél?

– Hát akinek a gépét…

– Eladta a gépét? Másvalakinek a gépét? (Anya kemény, éles hangja.)

– Azért meg lehet érteni.

– Ne haragudjon, kedves Ali, de ezt nem lehet megérteni.

Ali bűntudatosan lógatta a fejét. Egészen összezsugorodott.

– Antonioni Pekingbe megy. – Apa visszaült. – Az a híres rendező.

Kissé megütődve néztek rá. Aztán Ali, még mindig úgy összezsugorodva:

– Mindössze néhány napról van szó, legfeljebb egy hétről. – Feljebb csúszott a széken. – De ez is mit jelent?

– Mit jelent?

– Lívia legfeljebb aludni megy haza.

– Aludni?

– Hát, ugye, nappal dolgozik. Nappal őt nem is látni.

Vera papája és mamája összenéztek. Mi az, hogy nappal nem is látni Líviát?

– Egyébként elárulhatom, hogy Lívia rövidesen találkozni fog a papuskájával – folytatta Ali. – Már mindent előkészítettünk. Meggyúrtuk az öreget, alaposan meggyúrtuk.

– Meggyúrták – bólintott Vera papája –, de hol nem látni Líviát nappal?

Csönd volt a kávéházban. A biliárdgolyó csattogása se hallatszott. A kisasszony egy pillanatra felbukkant. Feléjük mosolygott, majd elfordult.

– Ha pedig valami baj lenne vele, csak tessék szólni. – Ali megint az anya felé hajolt. – Nem lesz vele semmi baj, de ha mégis…

Az anya hallgatott. És most már az apa se kérdezett semmit. Ali meg, alig hallhatóan:

– Természetesen látogatni fogjuk. Ellenőrző látogatásokat teszünk. Senkit se vihet fel, és későn se járhat haza.

– Haza? – tört ki az anyából.

– Ha valamit észreveszünk, repül. Ezt ő éppen olyan jól tudja, mint én. Ellenőrző látogatásokat teszünk. A Lakos, a Zimányi meg én.

Apa gyanakodva körülnézett. Lívia talán már itt ül mellettük. Az asztalnál áll. Vagy ez a szemüveges Ali egyszerűen belenyúlt a zsebébe, és ideteszi az asztalra. De előbb még kicsomagolja valamiből. Aztán megismétli azt a borús fenyegetést az ellenőrző látogatásról.

Ali az ujjait ropogtatta. Talán az asztal alá szórja azokat a hosszú, csontos ujjakat.

– Elkísérem. Az csak természetes, hogy most azért én is elkísérem. Nem mintha nem lenne bizalmam…

Vera papája csak hallgatott. El se tudta képzelni, hogy valaha még felálljon erről a székről.

– Mindjárt ide is hozom. – Ali felemelkedett. – És ha valami haj lenne, csak tessék szólni nekem vagy a Zimányinak.

Ali eltűnt az asztalok között.

Ők meg ültek és hallgattak. Valahogy kerülték egymás tekintetét. Az anya végre megszólalt.

– Azt hiszem, ágyneműt kell húzni.

A biliárdgolyó végiggurult a zöld mezőn. Előbb a két fehér, aztán a piros. A dákó utánuk nyúlt, majd visszahúzódott. A golyók ott maradtak. Két fehér és egy piros. Majd mindjárt megjelenik két lágytojás pohárban. Kávé, vaj, dzsem. Komplett reggeli egy régi kávéházban. Aztán hozzák a lapokat. A belföldieket meg a külföldieket. Az újságos körbejár. Hegyes szakállas, görnyedt hátú öregurak vágtatnak utána. Körbekergetik a kávéházban, a hóna alól kapkodják ki a lapokat.

A dákó előrenyúlt, a golyók csattogva szétugrottak.

Vera papája az üres feketéspohár felé nyúlt.

– Melyik filmjét is láttuk?

– Kinek?

– Annak az Antonioninak.

– Nem tudom.

– Pedig együtt láttuk.

– Nem tudom, nem emlékszem.

– Biztos, hogy együtt láttuk. Pekingbe megy az Antonioni.

– Pekingbe.

Üres feketéspoharak, konyakospoharak, sörösüveg. Valahol az üveg mögött feltűnt a szemüveges fiú meg egy lány.

Az apa kissé felemelkedett. A felesége csak őt nézte, ahogy felemelkedik, majd visszasüllyed. Aztán ő is megfordult. És csak nézte, ahogy az asztalok között jön feléjük a szemüveges fiú meg egy lány.

Vera mamája

Egy pillanatra még látta azt a csodálkozó arcot. A valószerűtlenül összehúzódó, majd kitáguló szemet, egy foltot a homlokból. Aztán mindez megperdült az utcával együtt, és akkor már futott. Kiáltást hallott, vagy inkább egy rikoltást, de már messziről. Arcokat lőttek fel előtte, vigyorgó, csodálkozó, döbbent arcokat! Valaki a falhoz húzódott, úgy nézte. Emeleti erkély ringott előtte, mintha le akarna ereszkedni, de aztán eltűnt.

Futott. Egy pillanat – és végigvágódik a járdán. Szinte érezte a járdát.

– Csókolom! – Ez megint egy vigyorgó arc, ahogy megemeli a kalapját.

A térde remegett, előrecsúszott. A térde fogja először cserbenhagyni. Aztán nem gondolt semmire, csak futott.

Végre megállt egy átjáróházban. Zihált, alig kapott levegőt. Az agyában csattogott ez az egész vágtatás.

Valaki megérintette a karját.

– Asszonyom, a táska.

A táska nyitva. Egy riadt mozdulattal becsukta.

Bent állt a kapualjban, borús, homályos üvegek között. Kirakat lehetett, csak aztán kiszedtek belőle mindent. Nem maradt más, csak ezek az üveglapok.

Beljebb az udvar, az átjáróház udvara. Elindult, talán hogy kijusson a másik utcára. De aztán megint csak visszament az üveglapokhoz.

Megint előtte volt az arc. Simanek Sacy arca, ahogy csodálkozva néz. Mereven és csodálkozva.

Simanek Sacy…

Elindult az udvar felé. Boltok, mindenféle kis boltok. Órás, köszörűs, szemfelszedő.

Mindig csak úgy összefut ezzel a Simanek Sacyval. Mindig kérdez a Simanek Sacy.

– Dezső? Hogy van Dezső? – És csak néz, azzal a merev, csodálkozó arcával. – Már nincs semmi baj a szívével?

Kis kút az udvar mögött. Miféle utca lehet, azzal a kis kúttal? Vagy inkább tér?

Közben valósággal hallotta Simanek Sacyt.

– És Vera? Régebben még összefutottunk egyszer-kétszer. Érdekes, mindig az iskola előtt. Valahogy éppen akkor mentem arra, amikor kijöttek. Hová is járt? A Varga Katába?

Aztán Vera mamája még azt is megmondta, hogy Vera a dekorációba került. Azt is, hogy aztán… De akkor egyszerre elhallgatott. Simanek Sacy közelebb hajolt, olyan furcsa érdeklődéssel. Egy darabig csak hallgatott, majd nagyon csöndesen.

– Már régen meg akartam kérdezni, miért küldtétek ti Verát ebédért?

– Verát? Ebédért?

– Ne haragudj, de többször is találkoztam vele, ahogy ment azokkal a lábasokkal, ahogy vitte az éthordót.

Az anya szólni se tudott. Állt ott az utcán, és semmit se értett az egészből. Vera meg éthordó…

– Tudod, Jákitelepen. Tíz vagy tizenöt éve… talán már több is. Akkor még élt Endre, és az a kis nyaralónk is megvolt. Ti meg talán valami beutalással… nem, nem beutalás.

– Egy rokon – mondta Vera mamája. És akkor már előtte volt az a nyár. Ahogy Vera ott állt mellette, a hátát dörzsölte, a lehámlott bőrdarabkákat. Ő pedig összerakta a lábasokat.

– Hosszú út volt – folytatta Simanek Sacy –, jó hosszú út volt, messze az üdülők mögött, még valami dombon is át kellett menni.

– Dombon?

– Vagy legalábbis olyan buckákon. Emlékszem, egyszer Endrével jöttünk a strandról, Vera meg felbukkant azzal az éthordóval. Várj csak, valami református étkezde volt, Vera legalábbis azt mondta. Meg hogy az apja, mármint Dezső, ismert ott valakit, abban a református étkezdében… és olcsó, mindenesetre olcsó.

– Olcsó – bólintott Vera mamája. Fürdés után készítette el az éthordót. Vera félig elfordult, és csak dörzsölte, gyúrta a vállát. Aztán fogta az éthordót, aztán…

– De hát Dezső nem is református!

Ez volt az a pillanat, amikor Vera mamája megfordult, és futni kezdett. Táskáját magához szorítva rohant, hogy ne kelljen hallania azt a hangot.

Kis boltok az udvarban. Órás, köszörűs, szemfelszedő. Ott a sarokban egy fodrász. Az órásnál valaki bent áll, zsebre tett kézzel magyaráz.

Miféle dombon kellett átmennie Verának?

Az éthordó a konyhaasztalon. Vera mereven előrehajolt, és a térdét dörzsölte. Mindig dörzsölt, gyúrt valamit. A térdét, a hátát, a vállát. Magára kapott egy könnyű kis ruhát. Egy olyan kifakult nyári ruhát, és már indult.

Dombok? Miféle dombok?

Vera kilépett a kertbe az éthordóval. Kis út a villák között. A kertekből kilógtak a faágak, árnyékot adtak. Elmaradtak a kertek, elmaradtak a fák.

Az anya, ahogy utánanézett, még láthatta. Ahogy úgy utánanézett.

Verát egyszer elkapta a napfény. Az a nyers, kegyetlen napfény. Egy pillanatra megállt, mint aki lépni se tud. Aztán mégiscsak elindult. Kis sapkája, kis fehér vászonsapkája, oldalt feltűrve. Az a könnyű kis blúz is véd valamit… hát igen, ott a nyaknál mindig lecsúszik. A nyaka, a karja, a lába. Valósággal záporozott rá a nap.

Mindjárt eléri azt a kis hidat. Átmegy a hídon, majd hirtelen eltűnik. Úgy tűnik el a túlsó oldalon, mint egy alattomos süllyesztőben. De addig még látja azt a fehér sapkás alakot, ahogy az éthordót lógázza.

Öt óra múlt tíz perccel. Régimódi, fekete számok a fehér óralapon. Valamikor egy konyhában lehetett, aztán idehozták javítani.

Odabent a sötét boltban valaki előrejött. Fehér sörényes, ráncos arcú férfi nézett Vera mamájára, időtlen kíváncsisággal.

Vera mamája arrébb lépett egy másik bolt felé. Majd megint a kapualj, az üveglapokkal.

Ami a híd után jött, az volt az igazi. Az út, a lehúzott redőnyű üzletek között. Talán csak az üresen tátongó cukrászda volt nyitva. Meg a szálloda vendéglője. Az üzletek bezártak ebben az átkozott hőségben.

Vera mamája is visszahúzódott a szobába. Az apa odabent feküdt. Nem is feküdt, inkább csak úgy eldőlt a sezlonon. Fölnézett, kábult tekintettel. Az anya meg tudta, hogy Vera most éri el azokat a buckákat. Most kel át a buckákon.

Arcok merültek fel a kirakat üveglapjai között. Elcsúszott, ferde arcok.

Vera mamája kint állt az utcán, belebámult az utcába. Megint csak az apa volt előtte, ahogy ott hever a lesötétített szobában. Úgy hevert, eldőlve, mint egy feldöntött bútordarab.

Vera mamája elindult. Buszra akart szállni, de mégis inkább gyalog. Senki se volt otthon. A ház előtt még úgy érezte, hogy talán Simanek Sacy sétál a gangon. Le-föl sétál és vár.

Senki se volt a gangon.

A lakás is üres, azokkal a reménytelenül becsukott ajtókkal. Egyedül a konyhaajtó nyitva. Bement, leült egy székre, felnézett az emeletekre.

De hát ez csak egy nyár volt ott Jákitelepen. Egyetlenegy nyár. Legfeljebb kettő. Ötvenben meg ötvenegyben. Dezső nem kapott üzemi beutalást. Valamiképpen mindig kihagyták, és hát nyaralni csak kellett. Már Vera miatt is. Dezső előhalászta azokat a rokonokat, Aranka nénit meg Ede bácsit. Előbb levelezett velük, aztán leugrottak hétvégén. Aztán… hát nem volt sok örömük. Az utak koszosak, de olyan kérkedően koszosak. Elszórt dinnyehéjak, ételmaradékok. És mennyit kellett gyalogolni, amíg elérték a Balatont! Amíg egyáltalán vizet láttak. Akadt egy hely, ahol nem kellett fizetni. Egy olyan ingyenes strand. Roskatag fabódé a kavicsos, homokos parton. Talán egy szétzüllött kabinsor maradványa. Vera vetkőzött elsőnek. Mindig Vera vetkőzött elsőnek. Már bent volt a vízben, amikor Dezső még a bódéban rángatta a nadrágját, lehetetlenül bele tudott bonyolódni a nadrágjába.

Dezső most Pécsett van, azokkal a külkereskedelmiekkel.

– Elvetettük a fekete koporsó gondolatát. – Tegnap este csak erről beszélt. – A fekete koporsó teljesen korszerűtlen. – Várt egy kicsit, majd hozzátette: – Ma már.

A lakásban járkált. A szobából indult, majd végig az előszobán, végül a konyhában kötött ki.

– Belénk rögződött, hogy a fekete a gyász színe. Nevetséges. Ezt többféle színnel is ki lehet fejezni. Egyelőre be kell érnünk a lilával, a vajszínűvel meg a zölddel. Mondom, egyelőre.

Úgy beszélt, mint azok a fiúk, akik valaha itt ültek. Csakhogy akkor filmekről volt szó. Filmekről, könyvekről, színdarabokról.

– Az is kétségtelen – mondta Dezső –, hogy egyelőre csak a külföldiekre gondolhatunk. Úgy értem, hogy azokra a honfitársainkra, akik külföldről térnek haza… hazai földbe.

Közben várta, hogy a felesége mondjon valamit. De az csak hallgatott.

Akárcsak ebben az üres lakásban. Az ajtók végig becsukva. Az ajtók mögött talán koporsók: lila, vajszínű, zöld koporsók.

Kint vacsorázott a konyhában.

Körözöttes kenyérrel a kezében, benézett a szobába. Felgyújtotta a villanyt, leoltotta. Majd megint felcsavarta. Felemelte a díványról azokat a szétszórt papírlapokat. Néhány papírlap, ceruzaírással. Olyan levélforma.

Kedves Zoli!

De ki írta a kedves Zolinak? Nincs aláírás. Talán Vera helyett? Egyáltalán, honnan kerülnek elő ezek a lapok? Mindig előkeveredik valami cetli, kitépett füzetlap, bejegyzés, üzenet, firkálás.

Vera mamája leült a dívány szélére, olvasni kezdte:

Kedves Zoli! Én nemigen tudok ma írni, mert vérengző feleltetés van matekból. Ami a matektanárnőt illeti, Múmiának meg Műemléknek hívjuk. Úgy is néz ki. Szóval, te nem vagy suttyó, és nem hordasz trapézbugyit? Ez fölöttébb dicsérendő. Szegény mamád, ha meglát az új nadrágban, biztos eldobja magát. Az egzisztencializmus kedvenc témám, de nem vagyok avantgardista. Az hülyeség. Na de hagyjuk a művészettörténeti értekezést, mert Műemlék folyton idestírel.

Műemlék talán oda is mehetett a padhoz, mert a levél abbamaradt. Vera éppen csak eldughatta valahova. De hát ezt nem Vera írta. Veráék nem Műemléknek hívták a matektanárnőt. Hogy is hívták?

Valamelyik barátnője írta. De hát hogy került hozzá? És miért nem adta oda annak a fiúnak? A Zolinak?

Verának is volt egy Zolija. Egy Zolikája. Mindig vele vetette meg a mozijegyet. Aztán valami történt Zolikával. Megverték, de nagyon csúnyán.

Ernyei Magda írhatta ezt a levelet. Egzisztencializmus meg avantgardizmus. Ez csakis Ernyei Magda lehetett. Vera is sokat beszélt ilyesmiről. A fiúk, akik idejártak.

Kit ismert Dezső abban a református étkezdében?

Az biztos, hogy először mind a hárman elmentek az étkezdébe. Azazhogy ők ketten Verával csak elkísérték Dezsőt.

– Megtudtam, hogy egy barátom vezeti ezt az egészet. Még a kollégiumból ismerem. Ti csak várjatok meg.

Kedélytelen, szürke épület, fekete rácsokkal. Valahogy még a kertet is sikerült teljesen sivárrá varázsolni azokkal az összenyomott virágágyakkal. Vera ásított, és felkapaszkodott a kerítés rácsára. Aztán Dezső kilépett a kapun. Meglehetősen mogorva volt a hangja.

– Vera holnap már eljöhet az ebédért. – Vera meg mintha nem is akart volna lemászni a rácsról.

Egy szót sem szóltak visszafelé. Valahogy olyan levertek voltak mind a hárman. Csak akkor csillant fel Vera papája, amikor egy kis kerti vendéglőhöz értek.

– Azért ma még itt ebédelünk?

Vera az apja nyakába ugrott, és aztán bevonultak.

Egy fa alatt volt az asztaluk. Tyúkok kapirgáltak a fűben. Az egyik odajött Verához, ismerősen nyújtogatta a nyakát. Egy öreg pincér is odajött, Vera elé tette az étlapot.

– Parancsoljon, kisasszony! – A végén az öreg kikísérte őket. – Legyen szerencsém máskor is, kisasszony. – Ők nevettek, és még az útról is integettek.

Sacy is ott nyaralt akkor az Endréjével? Érdekes, alig találkoztak. Ezek, úgy látszik, csak Verával találkoztak, amikor…

A lábasokat össze kellett szedni. Igazán nem hoztak le ilyesmit Pestről. Végül is azoktól a rokonoktól kaptak, meg egy szomszédtól.

– Szép kis összeállítás – bólintott Vera. – Ezzel aztán elindulhatok. – Vera papája ordított, pofonokkal fenyegetőzött, de közben nem mert Verára nézni. Vera mamája meg összerakta a lábasokat.

– De aztán cukrászdába mentünk!

Ezt mintha Simanek Sacynak mondta volna.

– Cukrászdába vittük Verát.

Szinte látta, ahogy Simanek Sacy gúnyosan rábólint.

– Cukrászdába! És aztán?…

– Fagylaltot kapott. Mi meg ketten ittunk egy szimplát Dezsővel.

A karját dörzsölgette, ahogy belekiáltott a szobába.

– Ketten – egy rohadt szimplát!

Felcsapta a rekamié fedelét, kezdte kihajigálni az ágyneműt.

Simanek Sacy ott állt mögötte. Igen, valósággal érezte, ahogy Simanek Sacy ott áll. Előrehajol, mintha meg akarná érinteni a vállát. Közben szinte hallotta a sértődött hangot.

– Faképnél hagytál az utcán… egy régi barátnőt.

Vera mamája lefeküdt.

Olvasni próbált, de néhány oldal után eloltotta a villanyt. Simanek Sacy meg a széken üldögélt. Egy mozdulattal odahúzta a széket az ágyhoz. Maga elé meredt a sötétben. Felállt, nesztelen léptekkel járkált. Az ablakhoz ment, kinézett az utcára.

Vera mamája feléje akarta fordítani a fejét, de úgy elzsibbadt.

Sacy otthagyta az ablakot, bement Vera szobájába. Aztán megint elsuhant az ágy mellett.

Az anya rá akart kiáltani. Kínlódva oldalt fordult, de akkor belezuhant a párnába. Még hallotta, hogy Sacy az előszobában mászkál, nyitja és csukja az ajtókat, nyitja és csukja. Aztán egyszerre csönd.

Hárman álltak a parton. Vera papája, Vera mamája és Vera. Szél fújt. Fülledt, lassú szél. A fabódé a parton, Vera papája a bódéra mutatott.

– Menj be, Vera, és siess, mi is szeretnénk fürödni.

Homokos part. Kedvetlen, szürke, homokos part.

– Siess, Vera! – hallatszott az apja hangja.

Vera megkerülte a bódét. Egyenesen a Balaton felé futott.

– Hová küldtétek? – hallatszott messziről egy hang.

– Ugyan, Sacy! – Anya hátra akart fordulni, de meg se tudott mozdulni. Nézte, ahogy Vera fut a víz felé.

Apa pedig egyre csak azt ismételgette:

– Siess, Vera, siess!

A víz lassan fodrozódni kezdett, majd egy tömegben felemelkedett. Fújt a szél, az a lassú szél, és hordta, hordta a homokot. Hegy volt a víz helyén. Borúsan csillogó hegy. A szél kavarta a homokot. Vera pedig most már a hegy felé ment. Hirtelen eltűnt.

– Mi lesz már?!

Ez Vera papája volt. Lefeküdt a földre, két könyökét belefúrta a homokba. És közben, valami gyerekes makacssággal:

– Meddig várjak még?!

Az anya a hegyet nézte. Tudta, hogy Vera most valahonnan a másik oldal felől jön.

A hegy füstölgött a szélben.

Feltűnt egy parányi pont. Vera állt a hegy tetején, félrecsúszott, fehér vászonsapkában. Füstölőt lóbált a kezében.

Az anya felkiáltott.

Csörömpölni kezdett körülötte a sötétség. Egy darabig mozdulatlanul feküdt. A telefon felé nyúlt, de valami dobozfélébe ütődött a keze. Dobozok zuhantak, egymást elsodorva.

Kiugrott az ágyból, de eléje lépett az állólámpa. Poharak koccantak egymáshoz, megcsúszott egy könyvállvány. Könyvet rugdalva jutott el a telefonasztalkához.

– Mannheim jelentkezik! – tört rá egy sértődött hang. Mindjárt magára is hagyta, recsegések, kattogások között.

Az utcáról felhallatszott a troli ajtajának csapódása. Elnyújtott kiáltás.

Egy mozdulatot tett a lábával, megint beleütközött a könyvbe.

A kagylóban búgás váltotta fel a recsegést. Mélytengeri búgás. Félénken hallózni kezdett. Szaggatott morzejelek verődtek át a búgáson. Hirtelen megszakadtak a jelzések. Nevetésféle hallatszott. Talán többen állnak az asztal körül, pohárral a kezükben, és belenevetnek a kagylóba.

Mannheim? Vera Hans Jürgennel átment Mannheimba? Egy olyan kis kirándulást tettek?

Most meg egy dal foszlánya: Föltettek egy lemezt, Vera föltett neki egy lemezt. Mindjárt ő is megszólal. Előbb még odaküldi Hans Jürgent vagy valaki mást a társaságból.

Csönd lett. Majd mintha valaki egy dobozban kapirgálna a körme hegyével.

Poros női hang. Veszekszik valakivel. Vera veszekszik valakivel, vagy csak magyaráz. Talán Hans Jürgen nem akar odamenni a telefonhoz. Hans Jürgen azt akarja, hogy előbb Vera beszéljen. Biztosan meg akarják tréfálni. Kieszeltek valami tréfát. Esetleg Vera elváltoztatja a hangját.

Az ajtó felé hátrált a kagylóval.

– Vera! – mondta alig hallhatóan. Várt egy kicsit, majd újra: – Vera!

A suttogó hangok elakadtak. Most megint mintha egy lemez forogna. De aztán az is leállt.

Az anya egy kis széken ült a telefon mellett. Belehajolt a kagylóba. Belebújt, rázogatta, kissé távolabb tartotta. Majd megint magához rántotta. Kiáltozni kezdett.

– Vera! Vera!

Elhallgatott. Egy lassú mozdulattal az ölébe eresztette a kagylót és várt.