Előadók, társszerzők

 

Mi van Verával?

 

Locsolók

Csörgött a telefon. Az apa úgy ugrott fel, mint akire hirtelen ráhúztak egyet. Aztán már ott állt a telefonasztalkánál hosszú hálóingjében, borzasan, álmosan.

– Tessék? Szabolcs? Miféle Szabolcs?

Az apa elakadt. A szoba túlsó végébe nézett.

A szoba túlsó végében takaró emelkedett, takaró hullámzott, megjelent egy talp. A talp pördült egyet – és a lány már leugrott a rekamiéról. Pizsamájában a telefonhoz szaladt.

– Apu! Add már ide.

Apa bólintott. – Igen, itthon van. – Átadta a kagylót a lánynak, ásított. Egy darabig még a telefon körül ácsorgott, mint aki már végképp nem tud mihez kezdeni.

– Szabolcs… – Vállát vonogatta. – Ki ez a Szabolcs, hogy kora reggel idetelefonál?

Anya feje is fölbukkant az ágyból. A lányát nézte, aki ott állt a telefonnál, és egyik fülét befogta, a férjét, aki az ablakhoz sétált, aztán megint visszajött a szoba közepére.

– Semmi baja nem lesz a Szabolcsnak, ha egy kicsit később telefonál. – Anya csak egy mereven tartott fej volt. El se lehetett képzelni, hogy teste is van a takaró alatt.

– Komolyan? – A lány felnevetett, egy kicsit arrébb táncolt a vonallal. – Akkor kimegyünk oda? Szabolcs, te igazán drága vagy! – Egyik kezével az anyjának intett, hogy hallgasson, aztán valósággal belebújt a telefonba.

– Kimennek… oda? – Apa leült az ágy szélére, a térdét dörzsölte. – Hova, oda?

Az asszony még mindig olyan mereven tartotta a nyakát. – Vagy visszafekszel, vagy felöltözöl.

Apa a térdére nézett, aztán visszabújt az ágyba. Most már két fej nézte a lányt.

A lány ide-oda táncolt a kagylóval.

– Feljöttök?

– Feljönnek – mondta apa az ágyban.

– Hát a Szabolcs. – Anya hunyorogni kezdett, mintha kirázná az álmot a szeméből. Aztán felsóhajtott. – Ó, Istenem!

– Ó, Istenem! – Az apa felé fordult. – Ezzel még nincs elintézve. Az ember végre pihenhetne, és akkor reggel felcsöngetik. – Pillanatra elhallgatott. – Megkérdeztem tőle a telefonban, hogy miféle Szabolcs.

Az asszony visszahanyatlott a párnára. Szeme lecsukódott, ahogy megismételte. – Miféle Szabolcs?

– És mit gondolsz, mit mondott? – A férfi rákönyökölt a párnára. – „Ha megmondom, akkor többet tud?” Ezt mondta! Ja, ha te alszol…

Az asszony aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mintha az előbb is csak álmodta volna ezt az egészet a telefonnal.

– Mind a hárman jöttök? Kedves, igazán kedves. – A lány letette a kagylót. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy végignézett a szobán. – Beteheti ide egy ember a lábát?

– Tessék? – Apa egy úszómozdulattal előrehajolt.

A lány végignézett a szobán. Oly szigorúan, mintha ki akarná cserélni a bútorokat, a szőnyegeket, a szülőket. – Egy ól.

Apa kibújt az ágyból. – Ide figyelj, Vera… – kezdte lassan tagolva.

– Apuci, tudod, hogy élnek kultúrlények? – A lány a párnáját kezdte paskolni. Kikorcsolyázott a konyhába. Aztán amikor visszajött, egy vajas kenyér lógott a szájából. – Légy szíves, borotválkozz meg. Csak nem akarod így fogadni őket?

Apa végigsimított az arcán.

– Vera, ha tudni akarod, én egyáltalán nem akarom fogadni őket.

Vera már nem törődött vele.

– Jaj, Istenem, és anyuci még alszik!

Anya lehunyt szemmel megrázta a fejét a párnán. – Nem, Vera, nem alszom, ó, gondoskodsz te arról, hogy ne aludjak!

– De anyuci, hát jönnek a fiúk! Húsvét hétfő… locsolnak.

– Aztán elrohantok! – Az anya felült az ágyban, és most megint olyan mereven tartotta a nyakát.

– Megint nem ebédelsz velünk? – Apa közelebb jött. Arca már szappanhabos, vállán törölköző. – Vasárnap reggel kezdődött az edzéssel! Kora reggel elvágtattál. Aztán a hajmosás. A hajcsatok az ebédlőasztalon. – Apa ordított. – Kikérem magamnak, hogy hajcsat legyen a levesestányér mellett!

Vera félig lehúzott lepedővel állt a szoba közepén. Úgy nézte az anyját.

– Te vadítod.

– Én vadítom?! – Anya is kiugrott az ágyból. – Azt hiszed, apádat még vadítani kell? Mikor kerültél haza tegnap este?

Ezt már akkor kérdezte, amikor apa kiment a fürdőbe. Onnan lehetett hallani, mint a vízcsobogást.

– …mert motorral jönnek érte! Ez a Szabolcs, vagy mit tudom én, kicsoda. Leáll az iskola elé, és motorral várja a kisasszonyt… Aztán persze hogy intőt kap.

A lány bevágta az ágyneműt a rekamiéba. Aztán amikor megfordult, azt mondta:

– Ne vedd fel a barna pulóvert. Múltkor abban voltam, és nem szeretném, ha Szabolcs most rajtad látná.

Anya csak nézett, mint aki nem kap levegőt. Aztán nagyon halkan megkérdezte:

– És én mit vegyek fel? Megmondanád, hogy mit vegyek fel?

– Likőr van? – Vera el akart siklani az anyja mellett, de az megfogta a karját.

– Mert ugye nekem már mindegy, hogy mit veszek fel? – Anya arca merev volt és szürke. – Elég, ha varrok meg takarítok. Különben üljek a konyhában.

– Mindig eljártok apával.

– Aki egész héten vidéken van.

– Most is elmentek valahová.

– Most is! – Anya felnevetett. Úgy hangzott ez a nevetés, mintha poharat törnének.

Apa megint bejött, kezében kistányérral. Azon sonka meg kalács. – Ezt is nekem kell elkészíteni.

Anya végigsimított a homlokán, mondani akart valamit, de akkor Vera az ágyra mutatott.

– Szedd rendbe.

Csöngettek.

– Itt vannak! – Vera a szüleire nézett, aztán kiszaladt az előszobába, és már onnan lehetett hallani. – Szabolcs! Nahát, igazán… Csipeszt is elhoztad? Árpád? Vera vagyok!

Apa, odabent a szobában, a tányérral a felesége felé intett. – Az ágyat! És aztán adj nekik valamit.

– Jó, jó, tudom. – Az asszony takarót dobott az ágyra. – Szedd rendbe, tedd rendbe… – Dühös, kis mozdulatokkal rángatta a takarót.

– Mit beszélsz? – A férfi csak forgott körülötte a tányérjával.

– Á! – Az asszony legyintett, aztán pongyolát kapott magára, és kivonult az előszobába.

Utána a férfi.

Három fiú ugrált az előszobában Vera körül. Az első pillanatban meg se lehetett őket különböztetni. Csikófrizurák, színes sálak, vállban kissé hátradobott zakók. Apró üvegekből locsolták Verát.

– A mamát is! – vezényelt az egyik fiú. Vöröses haja volt, és kék zakója.

– Apuci, Szabolcsot már ismered! – Vera ázottan nevetett.

– Árpád vagyok. – Egy belapított orrú fiú kezet rázott az apával. Közben egy félfordulattal leverte a vázát.

– Tündérek! – nevetett Vera.

Anya a falnál állt. A mosoly megakadt az arcán. Fél kiflit rágott, és a váza romjait nézte. A fiúkat, ahogy a cserepek között ugrálnak. Közben észre se vette, hogy locsolják.

A fiúk locsoltak, a cserepeket rugdalták és kiabáltak.

– Vera! Ital van?

– Tojás van?

– Pénz van?

– Tessék, kérem, beljebb – mondta az apa. Ebben a pillanatban Vera a nyakába ugrott. – Ugye, milyen helyes apucim van? Anyucihoz mit szóltok? Ugye, milyen csinos? Anyuci, Szabolcsot már ismered, a másik kettő is nagyon rendes fiú.

Anya a falnál állt, és csak bólogatott azzal az elakadt mosolyával.

– Bocsánat! – Apa bevágtatott a szobába, és fölkapta a zakóját.

De akkor már utánanyomult az egész társaság.

A belapított orrú fiú ráült a fűtőtestre. Cigarettára gyújtott, és a képeket nézte a falon. – Arabok vonulnak a sivatagban.

– Ronda képek – intett Vera. – Ki is cseréljük.

– Tessék, kérem, az asztalhoz. – Apa egy mozdulatot tett. Úgy érezte, hogy már a lámpán is lógnak. Tekintetével a feleségét kereste.

Az ott ült az asztalnál, fekete pulóverban, gyöngysorral a nyakában (mikor öltözött fel?), cigarettázott, beszélgetett, társalgott.

– Hát mi újság, Szabolcs? Mit csinál az édesanyja?

Szabolcs vakkantott egyet. Kezét dörzsölte, lapos pillantásokkal nézte Verát, mintha az asztal alatt akarna odacsúsztatni valamit. Aztán kihúzta magát, és azt mondta:

– Nem is láttam ezen a héten. Tetszik tudni, éjszakai műszakban dolgozom.

– Parancsoljatok! – Apa likőrt töltött. Ahogy az utolsó szavakat hallotta, megállt kezében az üveg. Éjszakai műszak? Ez a fiú éjszakai műszakban?…

– Akkor is megiszom, ha teletölti – nevetett rá alulról a belapított orrú fiú.

– Parancsolj.

Fölálltak, koccintottak. Apa végignézett az arcokon. A vörös hajú a Szabolcs. Mikor volt itt? Lehet, hogy a többiek is idejárnak? A belapított orrú, meg az a hórihorgas, aki örökké vigyorog.

– Ki kell inni, anyuci!

– Nem, nem, Vera, tudod, hogy én…

– Egészségünkre!

Aztán még úgy álltak egy darabig, üres pohárral a kezükben. A hórihorgas fiú ült le elsőnek.

– Tessék csak! – Egy otthonos, barátságos mozdulatot tett. – Nem szeretem, ha állnak körülöttem.

– Aranypofa! – nevetett Vera.

– Vera, nekünk apáddal lassan készülnünk kell – mondta anya, ahogy leültek.

– De hát csak nem bontjátok meg a társaságot! – És még mielőtt anya szólhatott volna, Szabolcshoz fordult. – Ilyenek! El tudnának menni, csak hogy tönkretegyék a hangulatot.

Szabolcs a kezét dörzsölgette az asztal alatt.

– Látják! – Anya arcán megjelent az a rozsdás, csikorgó mosoly. – Az előbb még édes, drága anyuci, most meg… – És mert a lánya még mindig olyan mogorván nézett. – De Vera! Hiszen alig várod, hogy… – intett, hogy „sicc ki innen!”, és Szabolcsra nevetett.

Ivott, gondolta a férfi, ahogy mögötte állt. Fejébe szállt az ital. Ki kéne pofozni ezt a társaságot. Kora reggel felcsöngetik az embert.

Szabolcs hosszú, száraz mozdulatokkal dörzsölte a kezét.

– Csinos a mamád, Vera. Vagy ezt mondtam már?

Anya felnevetett. Megrázta magát, kiszaladt a konyhába, és három piros tojással tért vissza.

– Tessék, kérem! – Kirakta a tojásokat a fiúk elé.

– Hova megyünk, Szabolcs? – kérdezte Vera. Hátranézett az anyjára, és roppant hangsúlyosan, minden szót aláhúzva: – Anya! Eldöntöttétek már, hogy ti hova mentek?

A férfi pohárral a kezében állt a felesége mellett. Közben Szabolcsra bámult. Szemtelenül beszélt a telefonba. Hogy mert velem szemtelenkedni?

– Hova megyünk? – Az asszony a férjére nézett, és azt gondolta. „Éppen olyan szűk homloka van, mint Verának.”

– Mit nevetsz? – A férfi letette a poharat az asztalra.

Az asszony a fejét rázta, megfogta a karját, és csak nevetett. – Dezső… hova is megyünk?

– A Casinóba. – A férfi vállat vont. – Jól tudod.

– Lepratelep. – A belapított orrú hátradőlt a széken, cigarettára gyújtott.

– Mert senki se gondoskodik cigarettáról – bólintott Vera.

Anya átszaladt a másik szobába, és a következő percben már az asztalon volt a cigaretta.

– Lepratelep? – Az apa egyik kezével megfogta az asztalt, szétterpesztette az ujjait.

– Be nem tenném oda a lábam. – A fiú álmos tekintettel nézte az apát. Aztán elfordította a fejét, mint aki nem akar magyarázkodni.

– Évek óta odajárunk. – Apa leült. – Én meg a feleségem nagyon szeretjük. – Hirtelen hátranézett. A felesége mögötte állt, és lehunyt szemmel rázta a fejét. Közben mosolygott.

– De hát te is azt mondtad, hogy Ádler Tibor nagyon finoman játszik.

Az asszony mosolygott, és fejét rázta.

– Ádler Tibor! – Szabolcs felnevetett.

– Zongorista – kezdte magyarázni apa.

Szabolcs a fejét ingatta, a hórihorgas fiú a mennyezetre bámult, és fogán keresztül fütyörészett.

Apa még mondani akart valamit, de Vera közbevágott.

– Ti majd meghallgatjátok Ádler Tibort.

Anya az asztal fölé hajolt. – Egy kis sonkát? Na, Szabolcs, egy kis sonkát? – Kivágtatott a konyhába.

Szabolcs fölállt.

– Szedelőzködjünk.

Fölálltak a többiek is. Valaki halkan fütyörészett, valaki megkérdezte:

– Vera, nálatok nincs rádió?

Egy reccsenés – és már tánczene szólt.

– Veni, vidi, vici! – énekelte Vera. – Ezt úgy szeretem!

Egyedül az apa ült az asztalnál. Súlyosan, mereven, mint egy ledöntött szobor.

– Sonka – mondta –, várjátok meg a sonkát.

– Nem nagyon érünk rá. – Szabolcs az apát nézte az asztalnál, aztán odafordult a belapított orrú fiúhoz. – A mamát elvihetnénk, mit gondolsz, Árpád?

Árpád vállát vonogatta, vihogott, hümmögött, hogy hát, öregem, és az apa felé bökött a fejével. A hórihorgas Csipesz zsebre dugta a kezét, némán rázta a röhögés. Egymás vállát lökték, az apa felé integettek.

– Veni, vidi, vici! – Vera Szabolcshoz táncolt. Az arca megmerevedett, ahogy a fiúra nézett. – Mit akartok? Hogy ők is jöjjenek?

Szabolcs rátette kezét Vera vállára.

– Miért ne vihetnénk el a mamádat?

A férfi fölnézett az asztalnál.

Ebben a pillanatban megjelent a sonka.

– Tessék, kérem! – Az asszony meghajolt, pörgött, forgott.

A fiúk körülötte álltak. Gyűrűbe fogták, ahogy villára döfték a főtt sonkadarabokat. Hajlongtak, nevettek.

– Köszönjük!

– Köszönjük!

– Köszönjük!

Az apa fölállt. Két kezével ellökte magát az asztaltól. A fiúk sonkadarabokat döfködtek a villájukra. Valahol közöttük az asszony. Vagy már csak az üres tányér?

– Mehetünk – mondta a férfi.

A fiúk szétrebbentek. Az asszony meg ott állt a férfi előtt. Kipirulva nevetett.

– Előbb még koccintunk.

– Nem lesz sok? – kérdezte a férfi.

Az asztal körül álltak, ahogy még ittak egy pohárral. Aztán kitódultak az előszobába. Egy csoportban, kezüket egymás vállára téve. Mintha azt játszanák, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”

Anya belebújt a kabátjába, pördült egyet, meghajolt a fiúk felé, mint az előbb a sonkás tányérral.

– Hát akkor, kedves Szabolcs!

Mosolygott, két karját széttárta, fejét előredűtötte.

Vera eléje állt, és mint aki egy napiparancsot olvas fel. – Anya! Legfeljebb tíz perc… remélem, nem maradtok tovább.

– De Vera! – Kinyitotta az ajtót. – Hát akkor induljunk! – Nevetett, topogott, toporzékolt, aztán dobogva kivágtatott a folyosóra.

Utána Vera, majd sorban a fiúk. Egymás után léptek ki az ajtón: Csipesz, Árpád, Szabolcs.

Apa maradt utoljára. Ahogy ki akart lépni, Szabolcs gyöngéden hozzáhajolt.

– Kopj le!

Behúzta előtte az ajtót.

Dolgozatírás

Nagyon szerettük azt a mozdulatot, ahogy Éva néni beadta a dolgozatfüzeteket, az már igaz. Az ember majd kiesett a padból. Vagy inkább megmerevedett, mintha elszállt volna belőle minden, és csak nézte a kezet a dolgozatfüzetekkel. Magát Éva nénit nem lehetett látni. Kint állt az osztály előtt.

– Magdalenics – mondta odakintről. Ezt is inkább csak suttogta. Mintha léghuzat vágott volna be az osztályba.

Előrenéztem a táblára, de láttam, ahogy az ablak mellől fölemelkedik Magdalenics Mária. Még azt is láttam, ahogy két tenyerét a padhoz szorítja, és valósággal ellöki magát a helyéről. Egy darabig áll, kicsit szédülten, de aztán már ott van az ajtónál.

Repültek a dolgozatfüzetek, én is megkaptam a magamét.

Éva néni még mindig nem jött be. Talán cigarettára gyújtott, talán kint marad egész óra alatt? Éva néni reggel kint áll a kapu előtt. Figyeli, kinek van lófarokfrizurája, tépett szemöldöke, ki jött hosszúnadrágban. – Te lófarkú Madonna – mondta, amikor egyszer elcsípett. Nem jelentett be az igazgatónőnek. Azt mondják, még senkit se jelentett be. Akkor miért csinálja ezt? Szemző Piri összeakadt vele a Pimpernelben. Piri igyekezett eltűnni, de Éva néni odahívta az asztalukhoz, pedig a férjével volt. Azt mondják, féltékeny a férjére. De néha meghív egy-két lányt, lemezeket tesznek fel, táncolnak. A férje olykor bejön érte az iskolába. Kerek képű ember, mindig vigyorog. „Te lófarkú Madonna.” Teca mondta, hogy Picassónak van egy ilyen modellje. Engem nem érdekel, mondhat Éva néni, amit akar. Azóta minden reggel egy copfba fonom a hajamat, a copf végére befőttesgumit teszek.

Éva néni végre mégis bejött az osztályba. A szája félig nyitva volt, amikor megállt a katedra mellett, mintha elcsodálkozott volna valamin. Talán, hogy tavasz van, és hogy az ablakok nyitva vannak.

– Építkeznek – mondta –, örökké építkeznek.

Az állványok, persze… Ő maga mondta egyszer, hogy úgy veszik körül az állványok az iskolát, mint valami ketrec.

Csüggedten nézte az állványokat. Egyik válla ferdén lelógott, szemöldökét furcsán felhúzta. És már megint minden úgy megcsúszott rajta. A köténye zsebe a hasára került, nyaklánca a vállára. Ráncos az arca. Minek jár a Pimpernelbe?

Éva néni nézte az állványokat, aztán vállat vont, és leült. Ahogy szembefordult, valamivel fiatalabbnak látszott. A csüggedtség is eltűnt az arcáról. Orrát fölemelte, a levegőbe fúrta.

– Bizonyára nagyon érdekel benneteket, hogy miről írtok dolgozatot. – Szünetet tartott. – Bizonyára alig vártátok már, hogy dolgozatot írjatok.

Mit akar ezzel? Csak éppen hogy odaszúrjon valamit, mint lent a kapuban a lófarokfrizura, a hosszúnadrág miatt. Nézett bennünket. Egyre keményebb lett az arca, valósággal megkövesedett. Szemző Piroska azt mondta, táncolt is akkor a férjével a Pimpernelben.

– A tavaszról írunk. – Széttárta a karját.

Elhallgatott.

Mintha arra várt volna, hogy valaki közbeszól.

Teca, az első padban, orrára tette az ujját. Teca megint olyan dolgozatot vág le, hogy Éva néni felolvassa az osztálynak. Teca újságírókkal jár. Ő legalábbis azt mondta az uszodában arra az ázott madárra, hogy író. Én ilyen alakkal nem járnék. Érzéskultusz… Igen, Teca azt mondta, hogy annak az embernek érzéskultusza van.

Az a fiú egészen más volt, aki odajött hozzám a napozón. Megállt mögöttem, felemelt nyugággyal együtt. Akkor elküldtem, de ő csak nevetett, s azt mondta, hogy majd visszajön.

– Bizonyára vannak élményeitek a tavaszról.

Éva néni felállt, az ablakhoz lépett, és megint kibámult az állványokra. Aztán szembefordult velünk, mintha pofon akarna vágni valakit.

– Önálló fogalmazás. Kinek-kinek tetszése szerint. Hát tessék!

Teca ujja lecsúszott az orráról, és már írt is. Valaki meglökte a karomat. Szemző Piroska.

– Te – suttogta –, írjam meg, hogy Éva néni férje presszóba hívott?

– Mi olyan mulatságos? – Éva néni fölemelte a fejét.

Szemző Piroska már nem kuncogott, mélyen belehajolt a füzetébe. Valami Jancsihoz jár föl. Azt mondja, nagyon rendes fiú, és hogy nincs köztük semmi. Jó, mondtam én, csak azt figyelem, mikor tűnnek el az arcodról a pattanások.

Éva néni a padok között sétált. Olykor megállt, mintha be akarna ülni az egyik padba.

Szép lassan fölírtam a címet.

A tavasz.

Aztán csak néztem a fehér lapot. Miről írjak? Kiről? Talán arról a fiúról az uszodából? De hiszen az nyáron volt. Ennek meg itt az a címe, hogy: A tavasz. – Legyen szíves és ne szemtelenkedjen – mondtam, ahogy a fiú a nyugággyal együtt visszafektetett a földre. Amíg a levegőben voltam, nem szóltam semmit. Csak nem teszem magam nevetségessé. A fiú egy darabig mellettem állt. Karját lógázta, mintha nagyon nehezek lennének az izmai. Akkor is a karját lógázta, amikor megfordult és elment. – Még találkozunk. – Alig ment el, egy vizes tócsa jelent meg a nyugágyon. Reszeg Ibolya. Most bújt ki a zuhany alól. – Adj egy kis helyet, és kend be a hátamat. – Aztán, ahogy olajat dörzsöltem a hátára. Te elküldted a Szőröstalpú Jupitert? – Felnevettem. – Jupiter! Miféle név? És még hogy Szőröstalpú? – Ibi elnyúlt az ágyon, karját lelógatta. – Így hívják a filmnél. – Meg is mondta, melyik filmben játszott. Meg hogy most nincs szerepe, de azért nem kell félteni. – Hát én nem is féltem – feleltem.

A tavasz.

Fölemeltem a tollat.

– Nos? – Éva néni ruhája súrolta a padot. – Hogy állunk az önálló gondolatokkal?

Tollal a kezemben utánanéztem.

A ruha zsebe még mindig elöl van.

Elkezdtem írni. „Az ember szívét örömmel tölti el az a szó, hogy tavasz. Napfényes reggel, madárdal…”

Egy iskolai rendezvényen találkoztam újra Szőröstalpú Jupiterrel. Akkor már tudtuk, hogy itt tanyáznak az iskola körül, az üres, beépítetlen telkeken. Délutánonként az iskola előtt ácsorognak, és leszólítják a lányokat. Az igazgatónő a rendőrségre is telefonált. Egy időre eltűntek a fiúk, de aztán megint előkerültek. A rendezvényre csak meghívóval lehetett bejönni. De nekik volt meghívójuk. Kitől kaphatták? Reszegtől? Vagy valaki mástól? Éppen elég lányt ismertek.

A Bakonyi-együttes játszott azon az estén. Zolikával táncoltam, egy esett vállú kisfiúval. Ő jött értem, akkor éppen nem akadt más. Különben a telefonban is letagadom magam előtte. Apának is megmondom. – Ha Zolika hív, nem vagyok itthon.

Már javában táncoltunk, amikor valaki odasodródott mellénk. – Szabad? – Ő volt, Jupiter. Rám nézett. Zolikát mintha meg se látta volna. Semmit se szóltam. Zolika elvörösödött, és azt mondta: – Tánc közben nincs lekérés. – Jupiter bólintott. – Az más, ha nincs lekérés, az más. Akkor megvárlak odakint. – Azzal eltűnt. Tovább táncoltunk. Éreztem, hogy remeg a derekamon Zolika keze. – Hagyjuk abba. – De miért? – Mosolyogni próbált. Tánc után kiment a büfébe, majd visszajött. Egypár barátjával beszélt. – Öregem – mondta az egyik –, most tűnj el. – Zolika a vállát rángatta, legyintett, de aztán eltűnt a ruhatárban.

A zenekar már játszott, és Zolika egyszerre megjelent az ajtóban. Télikabátban. Ahogy eltáncoltam mellette, azt mondta: – Lent állnak a kapunál. – Később levette a kabátját, és ő is táncolt. Aztán megint eltűnt. Aztán egy széken ült a ruhatárnál, mellette néhány fiú. – Csak nem hagytok cserben? – Felnézett rájuk, és hunyorgott.

Amikor elmentem Barabás Mikivel, még mindig a ruhatár mellett ült, de már nem volt körülötte senki. Fehér volt a homloka. – Itt alszol, Zolika? – Rám nézett, de mintha sose látott volna. Lehet, hogy sokat ivott.

Kint a kapu előtt megálltam és körülnéztem. – Nincs itt senki. – Barabás Miki felnevetett. – Egy árva lélek sincs sehol, Zolika nyugodtan hazamehet.

Zolikát aztán nem láttam.

– Megjelölték – mondta pár nap múlva Reszeg Ibolya. Csak bámultam. Ő meg elmondta az egészet. Zolikát elkapták akkor este. A saroknál kapták el. Kivitték a telekre, lenyomták a földre, és a bal arcán pengével megjelölték.

Zolika azóta nem telefonál.

Jupiterrel az iskola előtt akadtam össze. – Ne sajnálja a barátját, úgyse akart benevezni a szépségversenyre. – Mentem mellette, de egy szót se szóltam. – Még találkozunk. – Ezt mondta Jupiter, és azzal eltűnt.

„Erdő, mező fürdik a napfényben.” Azt hiszem, ezt beírhatom.

Fölnéztem.

Éva néni a katedrán ül, és olvas. Egyszer az uszodában is láttam Éva nénit, egyedül ült a nyugágy szélén, fejét tenyerébe lógatta.

Miért éppen velem kezdett ki Szőröstalpú Jupiter?

– Erre csak büszke lehetsz – mondta Reszeg Ibi. Mit nyüzsög Reszeg a Jupiter körül? Be akar kerülni a filmhez? De hát most a fiúknak sincs semmi. Egyáltalán, mit csinál Jupiter azon kívül, hogy a bandájával itt tanyázik?

Egy régi filmújságban rábukkantam a képére. Csavargó gyereket játszott. Háború után játszódott a film, gyerekekről szólt, akiknek nincsenek szüleik, nincs otthonuk, végigkóborolnak Európán, a kiégett, romos városokon keresztül. Vezérük – Szőröstalpú Jupiter. Innen hát a neve.

Azt már megint Ibitől hallottam, hogy filmezés után együtt maradt a társaság. – Mit gondolsz, Jupiter majd beül az iskolapadba, amikor már császár volt?

„Tavasszal kirándulunk, vasárnap kora reggel indulunk a lányokkal.”

Éva néni majd megint azt mondja, hogy nincs semmi összefüggés a fogalmazásban. Ide-oda ugrálok. Se füle, se farka az egésznek.

„A tavaszi kirándulásoknak már előre örülök, mert a tavaszi kirándulások…”

Árnyék esett a papírra, a padra. Rácsos árnyékok borították be az osztályt.

Nem tudtam, mi történt. Csak azt láttam, hogy mindenki abbahagyja az írást. Éva néni arca mozdulatlanul lebegett, mint úszópárna a víz fölött.

Az ablak felé fordultam.

Egy fiú nézett rám az állványról. Mellette egy másik, harmadik. Nem tudom, mennyien lehettek. A felhőkből ereszkedtek le csíkos trikóban, hogy figyeljék a dolgozatírást.

Éva néni összezsugorodott a katedránál, mintha becsavarták volna egy takaróba. Nem nézett az ablakra. Csak ránk – az osztályra.

A fiúk egy pillanatig mozdulatlanul álltak.

Jupiter lépett be elsőnek. Puhán, zajtalanul ugrott be. Megkerülte az első padsort, és mint egy kis utcán, bekanyarodott a második padsorba. Egyenesen felém tartott.

Mi ez? Itt akarja megbeszélni, hogy mikor találkozzunk? Vagy talán?…

Jupiter már ott volt előttem. Lehajolt, mintha szájon akarna csókolni.

Felemelte a dolgozatfüzetet. Közben belebámult az arcomba. Nem szólt semmit.

Én meg csak néztem azt a szögletes arcot. A befőttesgumi megpattant ott hátul. A copfom kibomlott.

Jupiter elmosolyodott.

Jupiter vállán keresztül láttam, ahogy a fiúk mind bent vannak az osztályban, szedik össze a dolgozatfüzeteket. Azt is láttam, hogy Nyerges Klári egyenes derékkal, hátratett kézzel ült, mint az elemisták. Teca félig kilógott a padjából, és csuklani kezdett. Ez volt az egyetlen hang.

Jupiter megfordult, hóna alatt a füzettel. Visszament a padsor kis utcáján. A katedra előtt kissé meghajolt, aztán már kint volt az állványon. De talán csak azért, hogy a következő pillanatban megint visszajöjjön. Egyáltalán, most már ki-be röpköd. Ettől olyan vidám lettem. Azt se bántam volna, ha kicsapnak. Csak ültem az ablak felé fordulva, kibomlott hajjal.

A fiúk mind kint voltak, aztán már senkit se lehetett látni. Csak éppen üres volt előttem a pad. Végig az osztályban üresek voltak a padok. Mintha Magdalenics már írás közben beszedte volna a dolgozatfüzeteket.

Éva néni még mindig mozdulatlanul ült a katedránál. Tekintete lobbant egyet, mint amikor az üvegen felfut a fény. Aztán előrehajolt, és akárcsak szilánkokká hasadna az arca.

– Nyomorultak!

Akkor már a csengő is megszólalt. Az egész iskolát betöltötte a csengetés. De én csak Éva nénit hallottam, ahogy lehetetlenül éles hangján rikácsolja:

– Nyomorult kis férgek!

Éva néni ideggyulladást kapott. Azt mondják, hetekig nem kelhet fel, hogy át akarja magát helyeztetni.

Igazán sajnálom, nem volt vele semmi bajom. Egyszer talán majd meglátogatom, viszek neki egy kis sütit.

A gitáros völgy…

Vera Szabolccsal járt. Aztán megjelent Feri… Nyurga, szvetteres fiú.

– Nincs nagy jövője Veránál – mondta az apa.

– Miért? – kérdezte az anya. – Mi bajod vele?

– Meg van írva a felmondó levele.

Vera Szabolccsal járt. Aztán most ez a szvetteres fiú.

 

 

Egyszer majd elmennek Ferivel a gitáros völgybe. Sőt még engem is felpakolnak. Vera nevetve mondta, hogy nélkülem el se tudja képzelni ezt az egészet.

– De hát hol van az a gitáros völgy?

Vera a lábát lógázta, nevetett.

– A Schiff Micu is elhozza a gitárját. Nekem még nincs, de az nem is fontos.

– Tényleg nem fontos. – Feri félig lehunyt szemmel szivarozott.

Feri legszívesebben ki se mozdulna innen. Valósággal beköltözött Veráékhoz. Mostanában régi plakátokkal aggatta tele a lakást. Dreher Maul az előszobában. Tábla csokoládé lóg ki a svájcisapkás fiú szájából. Alatta a szöveg: Dreher Maul csokoládé. Shadek Antal a mosdóban. Schadek Antal epegyógyszappan. Pattanásos arcú lány nyúl a szappanért. Nem is nyúl, valósággal utánakap. Menjünk az Edison moziba! Ez jutott nekem. Öreg gavallér lehetetlenül sovány, vörös hajú nővel a karján igyekszik az Edison moziba. (Edison mozi. Olcsó árak. Pazarul átalakítva. A Fővárosi Orfeum mellett. Automata büfé.)

Egyébként ezt a haditanácsot is nálam tartották. Egyébként Vera egyedül is beült a szobámba. Akkor is, ha nem voltam otthon. Olvasott, rádiózott. Feri főként szivarozott. Rövid kis szivarokat szívott. Hátradőlve fújta a füstöt.

– Jó kis barlang – szólalt meg valahonnan a füstgomolyagból. – Rendes kis barlang.

Határozottan kedvelték ezt a szobát.

– Tudod, Gyurikám – mondta most Vera –, én csak azt várom, hogy besötétedjen a katlanban. Akkor aztán már csak a gitárokat lehet hallani.

– Nem szeretem annyira a gitárokat. – Feri a plafont bámulta, pöfékelt.

Vera meg se hallotta.

– Ha éppen táncolni akarsz, akkor táncolsz, ha meg énekelni van kedved…

– Erre befizetnék. – Feri még mindig a plafont bámulta. – Ahogy Gyurika táncol és énekel a katlanban.

– Akkor szépen meghúzódik.

– Ez az. – Feri mintha valami nevet fújna ki a füstből. – Szépen meghúzódik. Az lesz az ábra, hogy majd én is csak ott kuporgok.

– Hát akkor kuporogsz. De Gyurika filmet is csinálhatna.

– Filmet? – Közelebb mentem hozzá. – Milyen filmet?

– Én nem tudom, azt már neked kell kitalálni. – Egy pillanatig elgondolkozott. – Mindenesetre azok a pofák…

– Tudod, a pofák – mondta Feri.

– Na, hát akik ott táncolnak, énekelnek vagy éppen csak kuporognak. Van egy lány, aki bundában jön, estélyi ruhában, felékszerezve, mint egy karácsonyfa. Aztán elkezdi rázni magát.

– És mindent leráz.

– Ahogy mondod, Gyurika. A végén ott fekszik a füvön, de akkor már…

– Gondolod, hogy ez lemegy a tévében? – Bizonytalanul elmosolyodtam.

– Igazán nem tudom, mi megy le a tévében. – Aztán Vera arról kezdett beszélni, hogy miért nem csinálunk már valami rendes dolgot odabent.

– Mit akarsz a Gyurikától?! Mit akarsz a Gyurikától?

Legszívesebben kihajítottam volna Ferit. Jó, tudom, nem vagyok egy nagy szám a tévében, de azért mégis! Verának mindenesetre megígértem, hogy majd összehozok valamit.

Miért ne csinálhatnék egy dokumentumfilmet? Egy olyan jó kis dokumentumfilmet? Igaz, még sosem bíztak rám ilyesmit, de azért talán…

Vera apjának is erről beszéltem.

– Azt hiszem, ez a kor műfaja.

Vera apja a plakátot nézte. Az öreg gavallért és a nőt, ahogy az Edison moziba mennek.

– Persze ez nem jelentheti az események szolgai másolását.

– Edison mozi. – Váratlanul rábökött a plakátra. – Nagymező utca, azt mondja, hogy Nagymező utca. És hogy a Fővárosi Orfeum mellett.

– És hogy pazarul átalakítva.

– Én voltam egyszer egy Nagymező utcai moziban, de azt Turánnak hívták.

– Talán előbb Edisonnak és aztán Turánnak.

Eltűnődve állt a plakát előtt. Mintha egy váróteremben ácsorogna.

– Ez még az első világháború előtt lehetett. Akkor jártak a nők ilyen nagy kalapban meg fátylakban. Biztosan a háború alatt lett Turán. Megfigyelte, hogy a mozikat mindig átkeresztelik?

– Megfigyeltem.

– Mi még akkoriban nem laktunk Pesten. – Megérintette a gavallér cilinderét. – De az apám gyakran felhozott. A vasútnál volt az apám. – Olyan mozdulatot tett, mintha le akarná emelni a gavallér cilinderét, vagy legalábbis megbillenteni. – Jöjjön csak, Gyurika!

Átvitt hozzájuk, hogy megmutassa az új plakátot.

– Palma sarok!

Barna hajú fiatalember hosszan előrenyújtja a lábát. Jó magasra feltartja, hogy mindenki láthassa: Palma sarok. Házakon, utcákon át nyúlik keresztül ez a láb. Vera mamája képeslapot nézegetett alatta.

– Valamilyen meghívója jött, Gyurika.

– Igen, egy vetítésre, azazhogy tulajdonképpen bemutatóra. Azt hiszem, nem megyek el.

– Nem megy el? – Élesen nézett rám. – Mi az, hogy nem megy el?

– Úgy gondolom…

– Hogy gondolja? Múltkor is meghívták valahova, és oda se ment el.

– Az más, az egy társaság volt.

– Nem szereti a társaságot? – Az apa a kép előtt állt. Mintha be akarná mutatni ezt a Palma sarkos fiatalembert.

– Hát nem minden társaságot.

– Semmilyen társaságot! – A mama szinte ellenségesen nézett rám. – Itthon poshad, akárcsak Feri.

– Feri szerezte ezeket a plakátokat – mondta az apa.

– Özönvíz előtti plakátok.

– Özönvíz előttiek.

Az anya hátracsavarodott a plakát felé.

– De hát honnan szerzik ezeket? Egyáltalán, hogy jut eszükbe?

– Ez az! Hogy jut eszükbe? – A díványon térdeltem, Vera mamája mellett. A Palma sarkos fiatalember, abban a régimódi zakóban… hogy vigyorog! – Elcsábította a Brinzensteinék szobalányát.

– Mit csinált?

– A Brinzensteinékhez járt társaságba. Igen, igen, minden szombat este ott lehetett látni. De csak azért, mert titokban a szobalánynak csapta a szelet. Csakhogy a Brinzensteinné rájött a stiklire, és akkor aztán nem volt több meghívás.

– Ki az a Brinzensteinné?

– Ó, hát egyike a legelegánsabb hölgyeknek. Nem hallottak még róla? – Elkezdtem dúdolni a régi kuplét. – Mondja, kedves Brinzensteinné, hol dolgoztat ön?…

Vera mamája velem dúdolt. Olykor elakadt, és nagyokat nevetett. Vera papája pedig azt mondta:

– Régi szám lehet.

– Nagyon régi, ősrégi.

– Gondolja, hogy Vera ismeri? – Az apa megint a plakátot nézte. – Ezt a számot a Brinzensteinnéról?

– Nem hiszem.

– Az omnibusz! – Vera mamája hátradőlt a díványon. – Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel, kicsikém, de csuda volt! – Hirtelen elhallgatott, majd megkérdezte. – Ugye, Brinzensteinné rémesen csalja Brinzensteint?

– Nem kifejezés.

– Ezzel a Palma sarkossal is volt valami. Azért is dühöngött annyira, amikor rajtakapta a fiatalurat a szobalánnyal.

Az apa mosolyogva ingatta a fejét, majd váratlanul bedobta:

– Gyurika filmet csinál Veráról.

– Veráról? – Az anya még mindig a Palma sarkost nézte.

– Na nem éppen Veráról, bár lehet, hogy ő is benne lesz. És akkor is csak egy olyan kis dokumentumfilm.

– A kor műfaja! – Az apa előszedte a konyakosüveget. Töltött. – Maga mondta, Gyurika.

Én meg már egészen komolyan gondoltam erre a filmre. Az én filmemre. Jó, hát a vetkőző lány nem lesz benne. Aki ledobja a bundáját, az ékszereit. De azért talán még lehetne valamit. Miért ne?

Egyelőre kiküldtek egy öreg színésznőhöz. Pályám, emlékeim… Az egészet nálunk is össze lehetett volna dobni, de hát azért külön kap egy kis pénzt a néni, hogyha az ő lakásán… Szóval, a helyszínen.

Babarczy M. Jolán.

Kint ült a konyhában, tejeskávét kavargatott egy csészében. Csupa kendő. Még a homlokába is be volt húzva egy sötétlila kendő. Az volt az érzésem, hogy ha kibugyolálnám, nem maradna belőle semmi.

Nem bugyoláltam ki.

Legszívesebben itt a konyhában csináltam volna meg ezt a kis beszélgetést. A sparherd mellett. Csakhogy ő hallani se akart erről. A szobában beleült egy ócska székbe. Rám hunyorított, mint egy öreg kalóz.

– Látja, ebben a székben ülve tanultam a szerepeimet. Boldog voltam benne. Boldog és fenséges. Mint egy olasz principezza.

– Principezza! – Feri felnyerített, amikor elmondtam Babarczy M. Jolánt.

– És már ki se jár hazulról? – kérdezte Vera. – Micsoda? Néha még moziba is elmegy? Lejár bevásárolni? A piac réme? Ő a piac réme?

Vera a fejét rázta, és nevetett. Majd hirtelen elkomolyodott.

– Fel kell hozzá menni.

– Azért ebben nem vagyok olyan biztos. – Ferinek enyhén ugrált a szemöldöke.

– Gyurika majd felvisz bennünket. Hol is lakik?

– De hát csak nem gondolod, Vera?

– De gondolja! – Feri megfogta a lány karját. – Na gyere, ugorjunk neki annak a…

– Már megint készül valami?

– Verának egy vizsgadarabja.

– Rendezésem. Tudod, kirakatrendezésem. De most véletlenül nem vidéken, hanem itt a… – Vera nem tudott többet mondani. Elrángatták.

A gitáros völgyről szó sem volt. A katlanról.

A gitáros völgy… Kék, zöld, piros harisnyás lábak ugráltak, táncoltak előttem. A lányok a katlanban.

Hatalmas, iszapszürke sziklák. Nedves homok a sziklák között. Hideg fényű tó. Nem is lehet tudni, hol kezdődik a part. Egy lovas jön, gitározik és énekel. Szakállas szerzetes a parton. Szakállát fújja a szél.

Ez volt előttem.

Úgy megrémültem, hogy lerohantam a sarokra, és ledobtam két féldecit.

Mi ez? Hogy jutott eszembe? A gitáros lovas? A szerzetes? A hideg fényű tó? Teljesen meghülyültem? Megvesztem?

Álmomban is megjelent a szerzetes. A hideg fényű tóból lépett ki. Megállt Babarczy M. Jolán mögött. Babarczy M. Jolán előregörnyedve ült abban az elnyűtt székben. Felemelte a fejét. Lassan kezdte kibontani arcát a kendőkből.

Felordítottam. Egy darabig mozdulatlan feküdtem a sötétben. Aztán felgyújtottam a villanyt, kimentem a konyhába vizet inni. Vera apja a mosdóból került elő, borzasan, álmosan.

Elhúztunk egymás mellett, mint két éjszakai villamos.

Napokra letört ez a dolog… Valahogy mindenkit kerültem. Ahogy hazajöttem, bebújtam a szobámba, és megpróbáltam olvasni.

Feri egy este leszedte az Edison mozit.

– Nem kell örökké ezt nézni, Gyurika – mondta, ahogy összegöngyölte a plakátot. – Van más is. – Feltette a Lysoformot. Fanyar mosolyú fiatalember, virággal a gomblyukában. Haja középen elválasztva.

– Miért nem hagyod itt az Edison mozit?

Feri csak mosolygott. Eltűnt, hóna alatt a plakáttal.

Egy barna nő az asztalon. Barna nő, fehér szemcsékkel. Nem tudom, mikor tehették oda. De az biztos, hogy olyan volt, mint egy arab. Arab harcos, fehér burnuszban. Arab harcosok csakis fehér burnuszban járhatnak.

Később Vera betolta Ferit. Közben csöndesen nevetett.

– Képzeld, elaludt!

– Elaludt? Hol?

– Az ajtóban álltunk. A barna követ néztem. Az arabot.

– Egy őrjöngés volt a katlan, és ő elaludt. – Vera kicsit beljebb jött.

– Legfeljebb szunyáltam egy kicsit. – Feri leült, fejét előrelógatta, mintha most is el akarna bóbiskolni.

– Hát ti?!…

Vera bugyborékolva nevetett. Én meg vártam, hogy mondjanak valamit. Hogy mégis mondjanak valamit. „Nézd, Gyurika, éppen nem voltál itthon.” Vagy pedig: „Tökéletesen elfeledkeztünk rólad, ne is haragudj.” Vagy legalább: „Le vagy ejtve!”

De csak az volt, hogy Feri elaludt.

– Még az se zavarta, hogy mással táncolok.

– Mindig mással táncolsz.

– Igazán nem tehetek róla, ha nem tudsz táncolni.

– Szabolcs tudott?

– Képzeld, Szabolcs tudott!

– Tessék! Rajta! Csak ugorjatok egymásnak!

Elhallgattak, ahogy rám néztek.

– Mi bajod van? – Vera megfogta a karomat.

– Hogy mi bajom van?!…

De akkor Vera felemelte a követ.

– Mit szólsz?

– Mihez?

– Ehhez a kőhöz. Feri találta, és akkor mindjárt rád gondoltunk.

– Kedves… nagyon kedves.

– Észre se vetted, amikor becsempésztük.

– Biztosan nem voltam itthon.

– Itthon voltál, csak aludtál. Pedig még csak délután volt. Te szeretsz délután aludni.

– Különösen, ha éjszaka bent rohadok a tévében.

– Délutáni alvó vagy. – Vera ezen kissé eltűnődött. – Mondtad is egyszer, hogy neked többet ér, mint az egész éjszaka. Hogy is mondtad?

– Valahogy nem emlékszem.

– Ledőlsz vagy leheversz. – Felhúzta Ferit, indultak. – Az biztos, hogy te egy délutáni alvó vagy. Igazi délutáni alvó. – Átcsúsztatta a követ a kezembe, és már kintről hallottam a nevetését. – Ledőlök egy kicsit! Ledőlök, leheverek!

Becsukódott egy ajtó. Csönd lett.

A szobámban álltam. Néztem a barna követ. Kivittem a vécébe. Rátettem a papírtartóra. A papír hosszan kilógott a dobozból. Mélyen alácsüngött, mint egy felirati beszéd.

Aztán mindjárt be is hoztam a követ. Na nem, hát ezt azért mégse.

Inkább a mosdó. Félig kinyomott fogkrémestubus, borotvapamacs, penge, hajcsat a tükör melletti polcon. Arckrémek, borotvakrémek, hajháló. A hajháló alá csúsztattam az arabot.

Vera hozta be másnap.

– Ne haragudj apura.

– Miért ne haragudjak apura? – Igyekeztem fölényes képet vágni.

– Ez a mániája. Múltkor apró kavicsokkal rakta tele azt a polcot. Hogy hol szedte?

– Talán a gitáros völgyben. A katlanban.

– Á, nem hiszem, hogy kint járt volna. – Letette a követ az asztalra. Otthagyott.

Hát akkor most így vagyunk. Egy kő az asztalon. Csúcsos formájú, barna kő, fehér szemcsékkel. Arab harcos.

Verához pedig nem megyek be. Na nem, azt azért mégse.

Egy este, már éppen le akartam feküdni, amikor Feri benyitott. Csak éppen bedugta a fejét.

– Mi az, te már lefekszel?

– Ha megengeded.

– Bágyadt ötlet.

– Ha nincs jobb.

– Ki mondta? Gyere csak, mindjárt kezdődik az adás.

– Miféle adás?

– Vera felolvasást tart. Na gyere már!

– Felolvasást? Mégis miből? – Közben már felvettem a házikabátot.

– Valahonnan előszedett egy mesekönyvet. Sanyi manó könyvét. Nem ismered?

– Nem, azt hiszem, nem ismerem.

– Na mindegy. Az biztos, hogy Vera beleesett.

– Sanyi manóba?

– Ki se lehet húzni belőle. – Már kint voltunk a folyosón. – És most felolvas. És nélküled egyszerűen nincs felolvasás.

– Kedves, igazán.

– Meg kell hogy ismerd Sanyi manót! – Vera hason feküdt a díványon, előtte a könyv. – Irtó topis törpe, toplák törpe, és mindenki kitol vele.

– Az biztos. – Apa a dívány végén ült, aprósüteményt majszolt.

Anya a kályhánál. Végighúzta kezét a csempén.

– És most milyen kaland jön?

– A varázslóval való kaland – mondta Vera. – Tudod, Gyurika, még Darázs néni is átejti Sanyi manót. Hát még Huhu varázsló!

Elsüllyedtem egy fotelban. Bólintottam. Mintha az álom mélyéből bólintanék. Mintha az álom mélyéből látnám Verát, ahogy a díványon hever. A többiek ott körülötte. Az a kedvesen dünnyögő hang is az álomból jött.

– …és akkor Sanyi manó bekopogott Huhu varázsló ajtaján, kopogott egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapott választ, mert Huhu elment hazulról, és senki más nem volt a házban.

Szabolcs

Akárcsak egy leszerelt tornateremben. Mintha éppen most vitték volna ki a bordásfalat, a gyűrűhintát, a gerendát, a nyújtót. Szinte még érezni lehetett az agyonizzadt tornatrikók szagát, a tornacipőkét. Ők meg ott álltak összepréselve, és előrebámultak a dobos felé. Hammerman Béla a dobja mögött ült, előrecsúszott vállal, ölbe ejtett kézzel. Hosszú hajú gitáros ácsorgott mellette. Hammerman Béla egy csöppet se törődött vele. Azokkal se törődött, akik a teremben szorongtak, és időnként fütyültek vagy kiabáltak.

– Mi lesz már?

– Mikor kezdünk?

– Add meg a jelt, Béla! Add meg a jelt!

Szabolcs a falhoz húzódott. Nem kiabált, nem fütyült. Csöndesen, elnézően mosolygott. Hammerman Bélát nem lehet sürgetni. Majd elkezdi, ha el akarja kezdeni.

Szabolcs mellényben volt, kigombolt, csíkos mellényben. Az ajtó felé fordult. Nézte, ahogy az a kis csoport bejön. Néhány fiú, úgy féloldalasan. Lányokat toltak maguk előtt. Talán hogy azokat érjék az első ütések.

– Mit akar itt az Ilka utca?! – zúgott fel a terem. – Menjen ki az Ilka utca!

Egy fiú az Ilkából elengedte a lány nyakát.

– Miért menjünk ki? Ti is voltatok az Alagútban.

– Az Alagút! – nyerített fel valaki a régiek közül. – Csak nem akarod összehasonlítani az Alagutat az Ördög Konyhájával?

A fiú az Ilkából nem akarta összehasonlítani az Alagutat az Ördög Konyhájával. Megfogta a lány nyakát, és lassan beljebb tolta. Így nyomult befelé az Ilka utca.

Csak jöjjenek, bólintott Szabolcs. Nem olyan nagy szám már ez a Hammerman Béla. A múltkor megkért, hogy passzoljak át neki egy lányt. Jól van, Béla, rendben. Legalábbis részemről. De a lány nem nagyon harapott rád. Azt mondta, unja azt a bagolypofádat. A gitáros fiú is nagyon unja ott melletted.

Szabolcs előrenyújtotta a kezét, szelíden beletúrt egy lány hajába. Az visszamosolygott rá.

– Supala Pufi! – nevetett valaki. – Halljátok, az Ilkában a Supala Pufi trombitál.

– Külföldre is hívták – mondta egy lány az Ilkából. – Külföldi meghívása is volt.

– A Supala Pufinak?

Csönd lett. Aztán megint a füttyöngetés.

– Kezdd már el, Béla!

– Mi lesz?!

Béla meg se mozdult. Közben megint jött egy újabb csapat.

– Mi az! Ide már mindenki bejöhet?

– Menjen ki a Bosnyák tér!

Többen Szabolcs felé fordultak. Mintha tőle várnák, hogy rendet teremtsen. Küldje ki az Ilka utcát meg ezeket is, akik most jöttek.

Begombolta a mellényét, kigombolta. Vállat vont. De azért érezte, hogy ez nem elég. Talán éppen mondani is akart valamit, amikor valaki megkérdezte:

– Na és Vera?

– Vera? – Hirtelen összezsugorodott a mellényében. Kerek, tömött bajuszos arc nézett rá. Valahogy lefelé lógott. De mindjárt hátra is húzódott.

Csak a hangok:

– Mit akarsz Verával?

– Szabolcs már régen letette Verát.

– Vera? Miféle Vera? Ja, az a festőnő.

– Dehogyis festőnő. Azt Ibolyának hívják.

– Persze, Szumrák Ibolya.

– Öregem, egyszer fent voltam a műtermében!

Szabolcs a mellénye gombjait pöcögtette. Megjelent előtte egy előszoba. Mintha hirtelen betolták volna. A tükrös szekrényt a fogasokkal, az ócska ládát. Képes folyóiratok a ládán. Ezen a ládán üldögéltek Verával. Vera mamája kinézett bentről. Intett, hogy menjenek be a szobába. Visszaintettek, hogy nem. Ültek a ládán, kalimpáltak a lábukkal. Nagyon jól lehetett kalimpálni.

Megint tapsoltak a teremben. Tapsoltak és fütyültek, hogy kezdődjék már! Valaki megint bedobta, hogy a Bosnyák tér menjen ki. Egy fiú odament Szabolcshoz.

– Én mondom, kupleráj lesz itt! Akkora kupleráj.

Még mindig csak az előszoba…

Ajkai Árpi a szekrény tetején. Igen, Ajkai Árpi a szekrény tetején, keménykalapban, újságot olvasott. Éppen úgy hozzátartozott az előszobához, mint a láda vagy a szekrény. Vera papája átvágtatott az előszobán. Egy pillanatra fölnézett, aztán eltűnt a fürdőben. Vera mamája felszólt: – Nézze csak meg, Árpikám, mikor kezdődik az Alfában az esti előadás? – Mikor mászhatott fel oda Árpi? Az biztos, hogy már nagyon régen ott üldögélt, keménykalapban, újságok között. Olykor ledobott egy újságot. Nem is dobott. Inkább csak úgy kipottyantotta a két ujja közül.

Vera papája állt Szabolcs előtt.

Szabolcs egyedül ült a ládán, Vera papájára bámult.

– Dobj le, öregem, egy kupica konyakot – mondta az apa. – Na öregem, egy kis konyakot.

A fiú intett a fejével, hogy nem, nem.

– Az az alak jöjjön ki.

Vera papája előtt állt a konyakospohárral. Ő meg egyre azt ismételgette:

– Az az alak jöjjön ki, beszélni akarok vele.

A szoba ajtaja nem nyílt meg. Azok ketten ki se dugták az orrukat: Vera meg Feri.

– Szétverem a pofáját. – És akkor elbőgte magát.

Megint rángatni kezdték. Félkörben álltak előtte, és a karját rángatták.

– Hallod? Azt mondják, Supala Pufi jön ide trombitálni. Supala Pufi az Ilka utcából! Ide!

– Na és?

– Azt mondod, hogy na és, Szabolcs?!

Egyszer még anyát is felcipelte Veráékhoz. (De miért? Mégis, miért?) Megint csak az előszobában álltak: anya, Vera mamája meg Szabolcs.

– A fiam annyi áldozatot hozott a lányodért.

– Áldozatot? – Vera mamája közelebb hajolt. – Miféle áldozatot?

Szabolcs a szobaajtó felé pislogott, de az nem nyílt ki. Pedig bent vannak. Azok ketten most is bent vannak.

Valahonnan messziről hallotta anyát:

– Kicsit furcsa, hogy nálatok csak így az előszobában… Azért ez kicsit furcsa! – Váratlanul kiabálni kezdett. Miért csináljátok ezt a fiammal?!

Hammerman Béla valósággal rácsúszott a dobra. A gitáros fiú kicsit előbbre jött. Közben mintha mondott volna valamit. Bélának megrándult a válla. Előregörnyedve fölfelé nézett.

Az előszoba, a tükrös szekrénnyel. A tükörben a gang elgörbült vonala. Mindenféle újságok meg folyóiratok a ládán. Színházi lapok, filmlapok, irodalmiak és egy Egészségügyi Dolgozó. Kinek járt az Egészségügyi Dolgozó? Hogy került oda?

Szabolcs tisztán látta azt a lapot a ládán. Halványzöld lapon fehér betűkkel: Egészségügyi Dolgozó. Ha még Élet és Tudomány! De Egészségügyi Dolgozó!

Anya még bele is lapozott. Előregörnyedve ráhajolt a ládára. Mintha az Egészségügyi Dolgozót akarná olvasni, ahogy egyre csak azt kiabálta:

– Ezt nem csinálhatjátok a fiammal!

Hammerman Béla belevágott a dobba.

– Rúgd el a bokáját!

Ők meg ráfelelték:

– Rúgd el a bokáját!

– Harapd el a torkát!

Ráfelelték:

– Harapd el a torkát!

Kezdődött a tánc. Döngött a terem. Por kavargott a levegőben, torokkaparó por. Hajzuhatag sistergett Szabolcs előtt.

– Szabolcs… mi van?!

A fiú a falnál állt, belepréselve a mellényébe. Anya volt előtte, ahogy a láda fölé hajol, és csak lapoz, lapoz.

Ricardo

Egy férfi futott a sziklák között. Sötét ruhában, nyakkendőben, kezében a kalapja.

Apa kissé arrébb húzta a széket. Hátranyúlt a sötétbe, leemelt egy süteményt a tányérról. Közben valakibe beleütközött a keze.

– Bocsánat. – A kéz a süteménnyel visszavándorolt.

– Tudtam! – Kuncogás a szoba mélyéből. – Ahogy elkezdődik a műsor, neki enni kell.

Apa morgott valamit, hogy azért ezt még nem lehet éppen evésnek nevezni. Aztán csak a férfit nézte, aki még mindig a sziklák között futott.

A tévé körül ültek: apa, anya és Vera. Apa elöl, a másik kettő kissé hátrább.

– Ricardónak megy egy filmje – mondta délután Vera –, meghívtam néhány barátomat.

– Ó, Ricardo! – mondta anya.

Apa még a műsor előtt megkérdezte:

– Hol vannak a barátaid?

Vera helyett anya:

– Majd ha elkezdődik a film! Véletlenül se tudnak előbb jönni, még csak véletlenül se.

A film már elkezdődött, de még mindig nem csöngetett senki. Verával valami baj van, gondolta apa. Azelőtt ilyenkor már telefüstölték a szobát, feldöntötték a poharakat. Most pedig még Feri sincs sehol. Feri ütötte ki a nyeregből Szabolcsot. Az ember hazajött, és akit először meglátott, az Feri volt. Feri vajas kenyeret evett a konyhában, Feri az előszobában járkált, befőttesüvegeket adogatott a konyhában, bent olvasott a szobában. És aztán sehol.

Egymásra dobált sziklák. Sehol egy bokor, egy szál fű. Sziklák, sziklák és sziklák. És a sziklák között a sötét ruhás férfi.

– Még mindig fut – sóhajtott apa. – Én nem tudom, hogy lehet ennyit futni.

– És hogy tartja a kalapját!

Vera a sötétből:

– Hogy tartja? Mégis, hogy kell egy kalapot tartani sziklák között? Persze, ti csak ezeket veszitek észre!

Csönd. A sértődöttség csöndje. Apa érezte, hogy anya körül gomolyog, füstölög a sértődöttség.

A férfi megállt egy hegyesen előreugró sziklánál. És akkor anya:

– Mi az a ti, és mi az, hogy ezeket?!

Apa keze megint elindult a sütemények felé, de aztán visszahúzta. Nem, most inkább nem.

– Lehet, hogy végigfutja az egész filmet?

– Lehet – mondta Vera –, nagyon könnyen lehet. És én igazán nem is bánnám.

– De Vera, azért talán mégiscsak…

– Mit akarsz még? Sziklák, valaki fut a sziklák között.

– A te Ricardód – szúrta be anya.

– Az én Ricardóm?

Ricardo váratlanul bent állt egy szobában. Nem is szobában. Egy olyan falusi kocsmában. Az asztaloknál mindenféle furcsa alakok. Bizalmatlanul méregették Ricardót.

– Mindjárt nekiugranak – bólintott apa. – De akkor a fiú elkalapálja őket.

– Azt te valahol máshol láttad, apa. Azt te valamilyen cowboyfilmben láttad. Ricardo valahogy nem szokott verekedni. – Szünet. – Mit akartál azzal, hogy az én Ricardóm?

Anya hallgatott. Majd hirtelen:

– Tölthetek? Azt hiszem, úgysem jön már senki.

– Vártál valakit, anyuci?

– Én nem vártam senkit, és nem is hívtam senkit.

– Ricardo akkor se verekszik, ha behúznak neki egyet?

– Nem tudom, apu, eddig még nem nagyon húztak be Ricardónak, valahogy erről nem volt szó.

– De mégis, ha…

Ricardo odament a pulthoz, nem is ment, vánszorgott. Most látszott csak, hogy milyen fáradt. Az arca is olyan gyűrött.

Apa keze szerényen elindult hátrafelé a sötétben. Talán csak beleütközik egy pohárba. Egy konyakospohárba. Nem, semmi. Pusmogás hallatszott. A felesége hangja, de mintha hirtelen megnáthásodott volna.

– És ha a Müller Icával jár a Tóni? Miért mondod ezt nekem?

– Semmi, anyu, csak ha esetleg… szóval, rá már nem nagyon lehet számítani.

Ki számít a Szakács Tónira?

– Szakács Tóni?! – Apa még mindig a sötétben matatott. Az ujjai még reménykedtek, hogy majd csak beleütköznek egy pohárba.

Náthás, sértődött suttogás:

– Ki számít a Tónira?

– Ó, csak éppen, ha ma este nem tudna feljönni.

– Hát, ha a Müller Ica úgy ráakaszkodik.

– Nem akaszkodik rá. Tóni nagyon örül, ha…

– Minek örül a Tóni? – Apa visszahúzta a kezét.

Ricardo a pulthoz dőlt, ivott. Hirtelen felnézett a kocsmárosra.

– Nem látott itt egy lányt? Egy lányt, forradással a nyakán?

– Azt hajkurássza – bólintott apa –, azt a forradásos lányt.

– Á, ő már csak simogatni tud. – Vera nyújtózott egyet, előrehajolt.

– Mit beszélsz?

– Nyugalom, anyuci, nyugalom. Ez, azt hiszem, téged igazán…

– Vera!

– Vera!

Vera mintha csak bele akarná pottyantani a fejét az ölébe. Nézte, hogy Ricardo lassan kimegy az ivóból.

– Hát, a sok filmezés… és akkor még ott van neki a színház. Mit gondoltok, micsoda idegfeszültség!

– Az biztos – dönnyögte apa. – Idegfeszültség.

– Ricardo sose dobja a szerepet, még a legvacakabb szerepet se, és ez bizony kikészíti egy kicsit.

Mire anya: – Csak tudnám, hogy ezt már megint kitől hallottad. Én meg úgy tudom, hogy Ricardónak felesége van, felesége és két fia.

– Még régről.

– Hogyhogy régről? – Apa féloldalasan felállt. Elcsúszott a tévé előtt, hátra a kis szekrényhez. Kiemelte a konyakosüveget.

– Ne csörömpölj…

Apa töltött, ivott. Ricardo felé pislogott. De Ricardo egyszerűen eltűnt. Egy lányt lehetett látni, ahogy megy az utcán. A nyakán sál. Biztosan a forradás miatt. Valamit mormol maga elé, úgy fojtottan.

– Nem tudsz hitet adni, nem tudsz hitet adni.

De hiszen ez a felesége!

– Igen, igen, Vera, azért marad el mellőled mindenki. – Az asszony hangja felerősödött. – Mert az teljesen lehetetlen, hogy örökké csak…

– Ne foglalkozz velem.

– Aztán, tessék, a végén nem jön senki.

– Hiányzik valaki?

– No de hát, Vera. – Apa, kezében a pohárral, előrejött.

– Semmi, apu, de hát anyu annyira szereti a társaságot. És ma este nagyon számított egy olyan meghitt kis tévétársaságra.

– Ha jól emlékszem, neked ígérték meg. A te barátaid. – Fölnézett a férjére. – Mindenkit lehervaszt.

Vera, anélkül hogy hátrafordulna:

– Feri panaszkodott?

– Nem panaszkodott, de ő se jön már legalább két hete.

– Ez a legokosabb, amit tehet.

Feltűnt Ricardo. Egy autóból integetett a lánynak. A lány nem intett vissza.

– Hát ha egyszer Ricardo csak simogatni tud. – Apa a fejét ingatta.

– Ugyan, ezt Vera csak úgy kitalálta. Majd éppen vele közlik az ilyesmit. Különben is őrzi Ricardo képét.

– Nem őrzöm, csak megvan. Szeretem az intellektusát.

– Az intellektusát!

– Engedjétek el a magyarázó szöveget.

– Elengedjük, Vera! Mert nekünk úgyse érdemes, mert mi úgyse…

– Szóval, Feri hozzád jár panaszkodni? – Vera előregörnyedt. – Apa, legjobb, ha mindjárt magad mellé veszed az üveget.

– Nem jár hozzám panaszkodni – mondta anya –, de azért, mert elbukott a felvételin…

– Nem bukott el. Nem is indult. Nem is adott be rajzot.

– Na és ha nem megy a Képzőművészetire?!

– Oda akart menni? – Apa a konyakosüveggel bolyongott.

– Nem ülnél le végre? És nekem is tölthetsz. Köszi szépen. – Elvette a poharat, ivott. – A Képzőművészeti nem érdekes. Marad kirakatrendező. Jó, rendben van.

– Hát akkor? – Apa lassan leereszkedett az üveggel.

– Nem érted? Igazán nem érted? Meghátrált! – Vera az apja felé fordult. Szikrázott az arca a tévé fehér fényében. – Meghátrált valami elől.

Apa hallgatott, és anya se szólt.

Ricardo autója bekanyarodott egy mellékutcába, aztán egy másik mellékutcába.

– A nő nem ült be – mondta apa. – Az a forradásos.

– Mindenki kerülhet olyan helyzetbe – kezdte anya nagyon csöndesen. – Apád is került már olyan helyzetbe.

– De apa nem hátrált meg.

– Honnan tudod, Vera?

– Apa nem hátrált meg.

– Honnan tudod?

Apa ledöntött egy kis konyakot, a képernyőre meredt. Most majd mindjárt hozzá fordul a lánya, és akkor…

Vera éppen csak megérintette a kezét, mire félszegen elmosolyodott. Anya pedig harmadszor is megkérdezte:

– Honnan tudod?

Ott ültek a televízió előtt. Elöl apa és Vera, anya valamivel hátrább. Mellettük konyakospohár, aprósütemény, pogácsa.

Ricardo meg otthagyta a kocsiját, az utcán mászkált. Olykor megállt, visszafordult.

– Azt a nőt keresi. – Apa töltött. – De hát egyszer már összeakadt vele, láthatta, hogy…

Csöngetés.

Vera félig fölemelkedett, de akkor anya már kivágtatott. Az előszobából hallatszott az éles, meglepett hangja.

– Üzenet? Miféle üzenet?

– Miféle üzenet? – Most már Vera is állt.

Felcsapódott az ajtó. Anya, kezében egy cetlivel:

– Lent van a Palackban.

– Ki van lent a Palackban?

– Hát a Feri.

Égett a villany, és mintha szétdobták volna a szobát. Vera valami olyasfélét kiabált, hogy ezt utálja a legjobban.

– Nem meri feltolni a képét! Lent iszik és szenved, nahát, ettől aztán igazán…

– Nem hagyhatod egyedül…

– Nem biztos, hogy egyedül van. Ilyenkor kell egy kis közönség.

– Egyedül van.

– Akkor egyedül is marad.

– De hát nem hagyhatod.

– Miért nem hagyhatom?! És éppen a Palack? Ki jár a Palackba? – Megrázta a fejét. – Szabolcs sose ült volna be a Palackba.

– Szabolcs? – Csönd lett. Mintha egy őslény lépett volna be a szobába. – Mi akarsz Szabolccsal?

– Ugyan, anya!

Ricardo a vállát vonogatta a sápadt fényben. Egy terem közepén állt, szemben apával. Mondott is valamit, de csak anyát lehetett hallani.

– Feri nem szokott inni, és ha ő egyszer beül egy ilyen helyre…

– Ó, szegénykém!

– Mit nem tudsz neki megbocsátani? Most azt mondd meg, hogy mit nem tudsz neki megbocsátani?

– Az előbb már elmondtam, és különben is…

– Nem mész le?

– Ide figyelj, anyu…

– Undok vagy, tudd meg, egy undok kis felfuvalkodott…

– Felfuvalkodott?!

– Vera nem felfuvalkodott. – Erre már apa is megfordult.

– Hát, tudd meg, hogy ha nem mész le…

– Ha fel mered hozni, ha ide mered hozni… anyuuu!

Dobogás, vágtatás, ajtócsapódás.

Apa felemelkedett, de már egyedül volt. Végig nyitott ajtók, az egész lakásban. Kiment az előszobába. Az ajtóból még látta a két nőt. Mintha egy megvadult liften ereszkedtek volna le. Aztán már csak a lépcsők. A sötét, üres lépcsők.

És most? Felhozzák Ferit? Felhozzák Ferit, Müller Icát, Szakács Tónit, Ciklont, Palkovics Paját és a többieket? Vagy lent maradnak?

Utánuk kéne menni.

A sötét lépcsőket nézte. Becsukta az ajtót, visszabaktatott.

Ricardo várta odabent, a szétlökdösődött székek, konyakospoharak, aprósütemények között. Ő meg leült, egy pogácsát rágcsált, és töltött.

– Igyunk valamit.

Dada

Sütemény után nyúlt, lehajtott egy kis konyakot. Előtte Ricardo, egy magas, fekete, estélyi ruhás nővel.

Milyen fölényes, most egyszerre milyen fölényes. Ahogy úgy zsebre vágja a kezét. Az előbb még azt a forradásos nyakú lányt kergette, most meg ez az estélyiruhás. Ez, úgy látszik, odavan érte, belekarol, és közben úgy meresztgeti a szemét! Mind a ketten lehajolnak, mintha pénzezni akarnának.

– Bocsánat – szólalt meg valaki apa mögött.

Apa Ricardóra nézett, aki már a földön térdelt a lánnyal, aztán lassan, bizonytalanul megfordult.

– Bocsánat – mondta a magas, hajlott hátú fiú. – Azt hiszem, rosszul volt becsukva az ajtó.

Apát nem is ez a fiú lepte meg, aki fekete-fehér kockás szatyorral állt a szoba közepén. Hanem maga a szoba. Égett a villany. A székek valósággal szétrúgva. Vera pulóvere a díványon, a felesége pongyolája az ágyon.

– Visszahoztam a cuccokat. – A fiú a szatyorra mutatott.

– Milyen cuccokat?

– Amiket a Simongáti rám aggatott. – Körülnézett. – Aki persze nincs itt, miért is lenne itt, már miért is! – Majd, mint aki végre fölfedezett egy ismerőst. – Ricardo!

– Ricardónak megy egy filmje.

– Mikor nem megy filmje? – Kezében a szatyorral közelebb hajolt. – Így lehet aztán valakit kifacsarni.

– Kifacsarják? Jelzem, a lányom is említett valami ilyesmit.

A fiú úgy hajolt Ricardo felé, mintha még most az egyszer komolyan akarna vele beszélni. „Nézd, öregem, én aztán igazán utálom a lelkifröccsöket, de ez azért mégiscsak túlzás!”

Ricardo és a fekete lány tányéraljakat hajigáltak a padlón. Ügyesen csúsztatták a tányéraljakat, hogy össze ne ütközzenek.

– Olcsó dolog. – Elfordult Ricardótól, letette a szatyrot a díványra.

Apa is elfordult Ricardótól. Nézte, ahogy a fiú különféle holmikat húz elő a szatyorból. Mint egy bűvész. Mint Okito japán bűvész, aki egy zsebkendőből ötvenet varázsolt elő. A fiú egy vég nélküli harisnyát húzott ki, de az már valóságos zászlóerdő volt. Potyogtak a kombinék, majd végül egy bordó férfipulóver.

– Ezt elpasszolni! Nem tudom, hogy képzelte Simongáti?

Apa odament, felemelte a pulóvert.

– És ezt Rómából hozták! – A fiú a fejét ingatta. Hirtelen meghajolt. – Bocsánat, Dada vagyok.

– Hogy, kérem?

– Dada vagyok. Azt hittem, már találkoztunk.

– Dada?

A fiú bólintott. Csöppet se szemtelenül. Inkább türelmesen, kicsit alázatosan, mint aki várja, hogy jól lekapják. „Mi az, fiam, magának nincs tisztességes neve?”

De apa már annyi ilyen nevet hallott. Csipesz, Kuku, Ciklon. Egy időben még üvöltött, ha valaki így mutatkozott be, de aztán már…

– Simongáti szerint én mindent el tudok passzolni. Nem mondom, amit a Vera mamája adott!

– Mit adott a Vera mamája?

Némi érdeklődés csillant meg az apa hangjában. Úgy érezte, hogy Dada elég sűrűn közlekedik errefelé a szatyrával.

– Nem kéne eloltani a villanyt?

– A villanyt?

– Márminthogy a tévé miatt. – Dada megint Ricardo felé közeledett.

Ricardo és a fekete lány még mindig a földön. Körülöttük egész kis csoport: szmokingos urak, estélyi ruhás hölgyek. Nézték, ahogy Ricardo a cigarettatárcáját dobja előre, úgy laposan, csúsztatva.

– Nem nagy ötlet. Szerény kis ötlet. – Dada hirtelen hátrafordult. – Vera?

Apa éppen el akarta oltani a villanyt, de megállt a keze a kapcsolónál.

– Lement egy pillanatra, leszaladt. És a mamája is.

– A Vera mamája. – Dada elmosolyodott. Megöregedett az arca ettől a mosolytól, ráncos lett. Maga elé nézett, bólogatott. – Az semmi, hogy jó nő.

– De kérem!

– Mondom, az semmi, az nekem nem számít. Tisztázzuk, jó nő mindenki lehet. Már aki arra veszi a figurát.

Apa eloltotta a villanyt. Dada mellett ült, a tévé fehér foltjában. Ha még egyszer azt mondja, hogy jó nő!…

– De itt az egésznek tartalma, valódisága van. Úgy is mondhatnám, filozófiája.

Fehér fény hullt az arcukra, az összekulcsolt kezükre.

– Ha ismerte volna régen – kezdte apa.

– Nem ismertem régen.

– Na persze.

– Különben nem hiszek benne. – Dada éles pillantást vetett a másikra. – Vera mamája most futja ki a formáját.

– Most futja ki, na igen. Ezen már én is gondolkoztam… bár valamikor Károlyvárosban… tudja, ott ismertem meg. – Elbizonytalanodott a hangja, el is hallgatott. – Mindjárt jönnek – mondta végül. – Vera meg a Vera mamája.

– Vera ilyenkor már itthon szokott lenni. (Meglehetősen szigorú hang.)

– Üzenetet kapott. (Meglehetősen bocsánatkérő hang.) Feritől kapott üzenetet. Bizonyára ismeri Ferit.

– Félreértés. – Dada a tenyerébe ütögette öklét.

– Vesztettem. – Ricardo felkelt a földről, előrejött.

– Gyűlöli a sikert – mondta Dada –, Ricardo mindig tudta, hogy a siker nem neki való. Szóval, az egész Feri egy tiszta félreértés. Mert mi az ábra? Lehet, hogy zseni, és azért húzódik be a kuckójába, de lehet, hogy csak egy gyomorbajos, nyűglődő muki.

– Ez az, Dada kérem! Tavaly nyáron például levittük Boglárra autóval. Hogy mennyit nyavalygott már az úton! Semmi se volt jó neki. Engedjük le az ablakot, mert megfullad, húzzuk fel az ablakot, mert szétmegy a feje a huzattól… Valami autós öntudatról kezdett beszélni, hogy nekem autós öntudatom van, és attól ő kiütéseket kap. És akkor Vera: „Apunak nincs autós öntudata.” „De van, érzem a hátán, a vállán!” És ez így ment egész úton. Autós öntudat! És aztán, amit Bogláron művelt Verával!

– Tisztázzuk, Feri egyszerűen öreg Vera mellett.

– Öreg?

– Lelkileg.

– Aha… lelkileg.

– Szóval, az a legrosszabb az egészben, hogy megtöri Vera lendületét. Vera rengeteget táncolt. Valamikor Verát mindenhol lehetett látni. Valamikor. Semmi félreértés, én aztán igazán nem nagyon rázom magam. Szögezzük le: nem is tudok táncolni. De én megint másképp vagyok megszerkesztve, Vera is másképp van megszerkesztve. Meg Feri is. És Feri pont ezt nem akarja tudomásul venni.

– Ahogy mondja. Bogláron is mindig rászólt: „Hogy van kifestve a szemed? Ki volt az a fiú, akivel tegnap mászkáltál?”

– Ki volt? – Dada végigsimított az orrán. – Ugyan ki volt?

– Tudja, mit mondott Feriről Ernyei Magdi? Bizonyára ismeri Ernyei Magdit.

– Kapcsoljuk ki. – Dada keze lecsúszott az orráról. – Ernyei Magdit kapcsoljuk ki. Aki ilyeneket mond, hogy Fellini egy dokumentumrendező, merthogy Fellini filmjei nem egyebek, mint az emberi lélek dokumentumai! Akinek ilyen szövegei vannak, na nem!

Ricardo egy tálakkal, poharakkal dúsan megrakott asztalnál állt. Nyílt az ajtó, belépett a lány, sállal a nyakán.

– A forradásos! – Apa előrehajolt. – Azért van neki sál a nyakán, hogy eltakarják a forradást. Ricardo őt keresi, senki mást, csak őt.

Dada egy mozdulatot tett.

Apa elhallgatott, majd nagyon csöndesen.

– Azért tagadhatatlan, hogy azelőtt nem járt annyi tárlatra… tárlatra meg koncertre. Ismerjük el, hogy ebben Ferinek szerepe van.

– Ahhoz nem kell a Feri. Vitányitól mindig lehet koncertjegyet kapni.

– Vitányitól?

– Szóval, ahhoz nem kell a Feri.

Apa töltött, Dada elé tette a poharat. Az elmosolyodott, a fejét rázta. Az aprósüteményből vett, meg a pogácsából. Majd úgy elmélázva.

– Vera mamája egyszer tojásos kolbászt csinált.

– Talán tojásos sonkát.

– Tojásos kolbászt. – Révülten mosolygott.

– Megbocsásson, de ez itt volt? Úgy értem, hogy nálunk fogyasztotta el?

– Elfogyasztottam. Lehet mondani.

Az apa a fiú poharából is felhajtotta a konyakot. „Mikor volt nálunk tojásos kolbász? És mikor volt itt ez a fiú?” – Közel hajolt hozzá, aztán váratlanul:

– Nem akart lemenni a Ferihez.

– Nem akart lemenni?

– Talán már említettem, hogy összekaptak. Egy bizonyos probléma merült fel köztük. A fiú meghátrált valami elől, és hát Vera, hogy úgy mondjam, ezt nem tudja megbocsátani. A fiú eltűnt, hetekre eltűnt, aztán most egyszerre innen a Palackból üzent. De Vera nem akart lemenni.

– Akkor miért ment le?

– Az édesanyja, a Vera mamája. „Nem lehet egyedül hagyni!” Egyre csak ezt hajtogatta. Én meg azt mondom, hogy ilyesmibe nem szabad beleszólni. Ez az ő dolguk.

Dada felállt. Mintha egy füstoszlop emelkedett volna fel.

– Nincs megbocsátás a lányomban. – Apa fölnézett a fiúra. – Ha egyszer úgy érzi, hogy valaki… – Megint töltött egy kis konyakot. – Legalább egy pohárral.

Az meg se hallotta. Hátrament a szatyrához. A díványon matatott. Fölemelt egy harisnyát, visszaejtette.

– Vera mindjárt jön – mondta apa. – Vera meg Vera mamája.

Dada megint Ricardónál volt. Előrehajolt, kezét térdére tette.

Ricardo egy hatalmas parkban. Mellette a két lány: a fekete hajú meg a forradásos.

– Most kettő is van neki. – Apa Ricardóra nézett, majd Dadára. – Egyszerre kettő.

Dada még mindig úgy állt, előredőlve. Aztán nagyon szomorú hangon:

– Szánalmas kis ügy.

– De hát Ricardo?

– Ricardo!… – Dada legyintett, és visszahúzódott a fénytől. Még valami csoszogás hallatszott a sötétből, aztán semmi.

– Dada, kérem! – Apa fölállt. Senki se volt a szobában. A szatyor eltűnt a díványról. Csak a harisnyák, pulóverek, zsebkendők.

Apa fölemelt egy zsebkendőt, visszaejtette. Okito japán bűvész. A zsebkendőkről valahogy mindig Okito jutott az eszébe. Az orfeum. Közel ült a színpadhoz, szemben Okitóval. Kis, fekete sapkája volt Okitónak, bő ujjú köpenye, és egy zsebkendőből rengeteg zsebkendőt varázsolt elő. Lobogtak a színes kis kendők. Piros, kék, sárga, zöld, lila kendők lobogása.

– Mit akarsz azzal a harisnyával? – Vera állt apa előtt. Táskáját ledobta a díványra.

– Nem találkoztál vele? – Apa a dívány mellett, harisnyával a kezében.

– Kivel kellett volna találkoznom?

– Azzal a Dadával.

– Dada itt volt? – Valósággal lefújta apa kezéről a harisnyát. – És te hagytad elmenni?

– Konyakkal kínáltam.

– Dada nem nyúl italhoz.

– Nem nyúl…

– De azért nyugodtan ihatsz. Dada nem néz le senkit. – Felsóhajtott. – Most éppen ő kellett volna!

– Éppen Dada?

– Neki mindent el lehet mondani. Mindent!

– Művelt fiatalember, az biztos. Anyád? Hol van anyád?

Vera a tévé előtt. Összefont karral nézte Ricardót.

– Hazakísérte.

– Kit kísért haza?

– Ferit, mert hogy úgy elkenődött.

– Mi az, hogy hazakísérte?! – Megfogta Vera vállát.

– Benyomta egy autóba, és légy szíves, ne ordíts.

– Milyen autóba nyomta be?!

– A Bágyoni Félix autójába, és légy szíves, ne ordíts.

– Az a mérnök, akivel Bogláron ismerkedtünk meg?

– Az a mérnök. Éppen a Palackban vacsorázott a húgával. Persze nem ismerte Ferit, de aztán jött anyu, és akkor már mindenki ismert mindenkit. A Bágyoni Félix húga azt mondta, hogy Ferit ilyen állapotban nem lehet egyedül hagyni.

– Annyit ivott?

– Egyáltalán nem ivott. Miért engedted el Dadát?

– Mit akart ezekkel a harisnyákkal?

– Á, nem érdekes! Akármit csinál, nem érdekes. Lehet, hogy elvágja valakinek a torkát.

– Na hallod!…

– Hát nem érted? Nála ez nem érdekes. A csöndjei… nagy csöndek vannak benne.

– Nagy csöndek…

– Senki se tud úgy hallgatni.

– Azt mondta, ezek a Simongáti harisnyái.

– Simongáti? Miféle Simongáti?

– Akivel itt kellett volna találkozni. Meg volt beszélve.

– Simongátival?

– Te nem ismered Simongátit?

– Háát…

– Mi az, hogy hááát? Idehozzák a harisnyáit, egy vadidegen alak harisnyáit!

– Apu, neked egyszerűen nincs problémaérzéked.

– Micsoda?

– Ne haragudj, de most igazán nem érdekelnek ezek a hülye harisnyák. Ha láttad volna Ferit…

– Azért anyádnak nem kellett volna elmenni. Ide is fölhozhattátok volna.

– Ide? Soha! Érted? Soha! – Megfogta az apja karját, és lehúzta a székre. – Ugye, te nem vagy olyan… te nem hátrálsz meg?!

– Vera, kérlek…

– Vera, kérlek, mássz le apádról. – Anya úgy állt az ajtóban, mintha nem is akarna beljebb jönni. Fejét hátravetette, kabátja is hátracsúszott.

Ők meg a tévé előtt. Apa ki akart bújni Vera alól, de valahogy mindig beleütközött. A nyakába, a könyökébe, a derekába. Vera haja belelógott az arcába. Megtelt Verával.

– Ide figyelj, Vera – hallatszott az ajtóból.

– Sose értetted meg apát! Elszürkíted, igenis, hogy elszürkíted!

– Mit csinál velem?!

– Mit csinálok apáddal?!

Vera áthajolt az apja vállán, elgondolkozva nézte Ricardót.

Ricardo megint sziklák között futott. Sötét ruhában, nyakkendőben, kalapja a kezében. Arca, ha lehet, még gyűröttebb. Így is tűnt el a sziklák között.

Vera utánabámult, aztán kilépett az apja öléből.

– Miért engedted el Dadát?

A társbérlő

Azt mondta Ilonka:

– Ricardónak megy egy filmje.

Mit csináljak? Nem túlságosan érdekelnek Ricardo filmjei. Egyébként nemigen találni manapság olyan színészt, mint Ricardo. Azt hiszem, mindent el tudna játszani. De hát amiket eljátszik!

Meglógtam a film elől.

Ahogy úgy elnéztem Ilonkát, abban a kifakult pongyolában! Tudtam, hogy mindjárt elkezdi: Lassan már december közepe, és a gyerekének még mindig nem tudott narancsot venni. A gyereket nem tudja magához venni, mert Béla rendszertelenül küldi a pénzt, vagy egyáltalán nem küldi. A gyerek a nagymamánál van, és el fog vadulni tőle. Béla is elvadult tőle.

– És te?! Még egy jó kis tévéfilmet se nézel meg velem. – Rám nézett, és aztán úgy bizalmasan. – Persze, talán te ezt már láttad odabent.

– Nem láttam odabent.

– Ugyan! Nektek ezt már régen levetítették.

– Nem vetítették le. Legalábbis nekem nem.

– Csütörtökön is műsorban voltál. (Ezt már tudja, ezt már így mondja: műsorban voltál.)

– Az igaz! Én aztán műsorban voltam.

– Mit akarsz ezzel? – Gyanakodva pislogott. Gyanakodva és sértődötten. – Talán nem veled indult az egész? Sínek, üres vasúti sínek. Kiszáradt fűcsomók a sínek mellett. Egyszerre rázkódni kezdett a töltés, mindent elborított a vonat füstje, a füstből betűk szálltak fölfelé: a rendező neve…

– Hát akkor szervusz.

– Sínek, vonatok. Verses, zenés összeállítás. Rendezte…

– A hét elején felhívlak.

– Igazán nem várod meg Ricardót?

– Igazán nem várom meg.

Odakint a behavazott udvar. Egy hosszan lelógó rongy a gang rácsán. Kint felejtették. De talán még a múlt télen.

– Akkor felhívsz?

– Felhívlak! – Levágtattam a lépcsőn.

Beültem egy duplára. Egy olyan gőz nélküli duplára. Gőz nélküli dupla, kis konyak, és a levegőbe bámultam.

Aztán haza. Ez az, hazamegyek, és benézek Veráékhoz. Nem bújok be mindjárt a szobámba, hanem benézek Veráékhoz.

De hát Veráékhoz nem is kell benézni. Örökké úton vannak a lakásban. Közlekednek, mint a buszjáratok. Ajtócsapkodások jelzik az utat. A mama vágtat át az előszobán, karján a frissen vasalt fehérneművel. De azért beszól hozzám. – Mondja, Gyurikám, az a kis nő… na, tudja, az új bemondónő, milyen Panni? Valaki azt mondta, hogy tanárnő volt, és egy tanítványával… – Ugyan, anyu! – hallatszik Vera a fürdőből – te már megint valami regét szövögetsz. – Kapom már az ingeket? – vágódik ki apa a szobából. – Tudod, hogy el kell utaznom. – Jó, jó, ettől még nyugodtan elutazhatsz, tudja, Gyuri, hogy nekem nagyon ismerős ez a Panni, de milyen Panni? – Az inget! Az inget! – Az inget apunak, az inget! – Vera nevetve előrohan, kikap egy halom inget a mama kezéből. – Már megint vasaltad, milyen keményre, apu nem egy Gacsaj Pista! – Ide figyelj, Vera, én nagyon szívesen lemondok a vasalásról… – Apa kétségbeesett hangja: – Ne potyogtassátok el az ingeket, Vera! – Majd én újra kivasalom, és az egész másképp lesz kivasalva.

Kigomolyognak a konyhába.

Feri a hokedlin ül, vajas kenyeret rágcsál zöldpaprikával. – Olyan filmeket kell csinálni – néz rám –, amiket az egyik bolygón éppúgy megértenek, mint a másikon. A nagy áramkör… – Előrenyomul a vajas kenyérben. – Mindnyájan beletartozunk a nagy áramkörbe. – Kicsit tétován állok előtte. Mit akar a nagy áramkörrel? – Egyelőre semmiféle filmet se csinálok. – Anya és Vera valahogy egyszerre vasalnak. – Tudod mit, Vera, én inkább itt szeretnék egy jó mozit, egy jó lakást, ahol nincs beázás. – Beszűkülés, anyu! – Anya úgy néz rá, hogy azt hiszem, hozzávágja a vasalót. Apa a vasalóasztal körül topog. – Az biztos, hogy végtelenek a lehetőségek. – Feri a gépekről beszél, a gépek idegérzékenységéről.

Feri? De hát mi van Ferivel?

Erre gondoltam, ahogy mentem hazafelé.

Feri eltűnt. Egyszer még összeakadtam vele a gangon. Megállt előttem, arca kihegyesedett. Talán megint letol a tévéfilmek miatt, hogy provinciálisak vagyunk meg ilyesmi. De aztán csak annyit mondott, hogy tiszteletem, és azzal elporzott.

Vera odabent a kályhát vakarta egy késsel. Ócska pulóver volt rajta, az ujja egészen kinyúlt.

– Levakarja. – Anya összefont karral állt a falnál.

– De hiszen… – Majdnem kibukott belőlem, hogy együtt festették be Ferivel. Néztem Verát abban a pulóverben, aztán bementem a szobámba.

Összekaptak valamin. Ezek aztán alaposan összekaptak valamin.

Talán a nukleáris fegyverek?…

– Szóval, csak gyártsák a bombákat?! – kiabált Vera az előszobában. – Ki mondta? – Feri széttárta a karját. – Én csak azt mondtam, hogy a nukleáris fegyvereket igenis tudomásul kell vennünk, és azt is tudomásul kell vennünk… – Nem veszem tudomásul! – …hogy meg kell tanulnunk velük élni. – Nem tanulom meg, és nem veszem tudomásul! – Ez pedig realitás, Vera. – Fütyülök a realitásra!

Visszhangzott a lakás. Visszhangzott a ház.

Feri aztán megint csak vajas kenyeret evett a hokedlin. Hát akkor?

Ricardónak megy egy filmje. Ilonka egyedül ül a tévénél. Lehet, hogy áthívott valakit a szomszédból.

Veráék körülülik a tévét. Feri is ott van. Miért ne? Felszívódott, aztán megint csak előkerült. Talán már le is ment a film. És most ott állnak a kályhánál.

Senki se állt a kályhánál.

Égett a villany az előszobában. Az ajtók nyitva, de mintha senki se lenne a lakásban. Csak a magukra maradt bútorok a villanyfényben. Aztán mégis fölfedeztem őket. A mamát a konyhaasztalnál, körülötte a szétszedett kávéfőző. Furcsa, idegen arccal nézett ki a konyhából. Mintha éppen csak betévedtem volna ide. Az apa odabent olvasott a kislámpánál. Az asztalkán konyakosüveg, poharak meg valami aprósütemény. Akkor már a hangot is hallottam.

– Nem, nem, Feri, ennek most semmi értelme. – Vera felém bólintott a telefon mellől. Már nagyon régen beszélhetett ezen a csöndes, kissé szigorú hangon. – Szó se lehet róla, hogy most fölgyere.

Apa kezében megzörrent az újság.

Anya beljebb jött.

– Fel akar jönni?

Vera intett, hogy csönd. Várt egy kicsit, felhúzta a vállát. Egyik kezével olyan mozdulatot tett, mintha cigarettát keresne.

– Ágyba bújsz. Azt mondtam, ágyba bújsz, és alszol egyet. Esetleg igyál előbb egy jó forró teát.

– Meghűlt? – Apa felnézett az újságból.

– Fel akar jönni?

Gyönge, távoli hang a vonal túlsó végéről. Bágyadt kattogás. Aztán a kattogás is abbamaradt, és akkor Vera:

– Itt nincs mit tisztázni, mi már mindent tisztáztunk. Nem haragszom, tudod jól, hogy nem erről van szó.

– Vera nem haragszik? – Apa megint fölnézett az újságból.

Vállat vontam, a mamát néztem. Az meg se látott. Csak a telefonra figyelt, Vera meg folytatta.

– És légy szíves, ne csinálj cirkuszokat, tudod, hogy mindig utáltam az ilyesmit. Mi az, hogy beülsz a Palackba? Lehet, hogy van, akit meghatsz ezzel, de az nem én vagyok.

– Vera! – Anya közelebb jött.

– Jó, jó, anyu! Semmi, csak anyu mondott valamit, persze hogy itt van, miért ne lenne itt? Apu olvas, Gyuri most jött meg, le se tette a kabátját, szóval összefutott egy kis közönség, szóval nem jössz fel, ezt már leszögeztük, kirúglak, ha feljössz.

– Azért most nem kell vele így beszélni.

– Anyu azt mondja, hogy most nem kell veled így beszélni, mert hogy te most valamilyen állapotban vagy, tudod, anyunak feltevései vannak, azt nem mondtam, hogy soha többé nem találkozunk, mit akarsz ezzel a soha többével, még egy soha többé, és…

– …légy te boldog mindörökké, ha néked így könnyebb! – Apa a térdére tette az újságot.

– Na, apu elkapta a hangot! Tessék? A Ciklon? Mi van a Ciklonnal?

– Ciklon? – Most szólaltam meg először.

– Az a szőke lány – mondta a mama.

– Az a nagydarab szőke lány. – Apa nyújtózott egyet.

– Nem is olyan nagydarab.

– Micsoda? Persze hogy hallom. Csak apu és anyu megbeszélik, hogy nagydarab-e Ciklon? Gyuri meg olyan képet vág, mint aki soha nem hallotta ezt a nevet. Már kétszer is elkérte a telefonszámát, nem hiszem, hogy sikere lenne nála, ezt ő se hiszi.

– Nem – sóhajtottam –, tényleg nem hiszem.

– Tényleg nem hiszi, és nagyokat sóhajt. Szóval Ciklont felvették a főiskolára. Egyhangúlag. Ti csak röhögtetek rajta az Ernyei Magdival, csak hát az a baj, hogy egy kicsit korán röhögtetek, és majd megnézhetitek a Ciklon kiállítását… na jó, nem most, majd egypár év múlva, te meg, öregem, csak ne művészkedj. Lehet, hogy van, akinek imponál az ilyen művészkedés, de az nem én vagyok.

– Vera, ha azt hiszed, hogy…

– Anyunak se imponál, hát akkor meg igazán… Micsoda?! – Kezében a kagylóval arrább lépett. – Hogy valaki közénk állt? Ki állt közénk? Na, most már aztán feküdj le. Egyáltalán, mi az, hogy közénk állt? Mi ütött beléd? Azelőtt sose mondtál ilyeneket. A Palackban ragadt rád? Tesséééék? – Rám nézett, ugrálni kezdett a homloka. – Gyuri?

Mind rám néztek. A mama ijedt csodálkozással. Apa felállt, átfogta a vállamat, mintha biztatni akarna.

– Te beteg vagy. – Vera le nem vette volna rólam a tekintetét. – Mégis, hogy képzeled? Hogy te már régen megfigyelted?

– Mit figyelt meg? – kérdezte apa.

– Mit figyelt meg? – kérdezte anya.

Nem mozdultam. Mosolyogni próbáltam.

– Apura nem vagy féltékeny?

Most már igazán mennem kéne.

– Miért? Tudod, mit mondott Rápolti Kati? Hogy Gyurival el se tudná képzelni, de apuval!

– Most már aztán elég volt, Vera! – Anya mintha ki akarná tépni kezéből a kagylót.

Rápolti Kati? Ki lehet az a Rápolti Kati? Biztosan egy olyan kis hülye. Nem érdekes.

– Mi van, Gyurikám?

Nem is tudom, mikor ültem le. De mindenesetre leültem, úgy télikabátban, sállal. Előttem apa, egy pohár konyakkal.

– Dobja le, Gyurikám.

– Szóval, apura nem vagy féltékeny?

– Fejezzétek be, Vera.

– Anyu azt mondja, hogy fejezzük be, és én is azt mondom. – Csönd, majd alig hallhatóan. – Mi az? Mit akarsz? Mi van az éjszakával? Félsz az éjszakától?

– Fél az éjszakától? – kérdezte anya.

Apa közelebb ment a telefonhoz. Kezében a konyakospohár, mintha Ferit is meg akarná itatni.

– Fél az éjszakától? – Félig felemelkedtem.

Megint az az elveszett kattogás, búgás. Aztán Vera letette a kagylót. Úgy állt a telefon mellett. A másik kettő se mozdult. Én meg, belepréselve a télikabátomba, a dívány szélén. Á, Feri majd mindjárt jelentkezik. Mindjárt csörög a telefon.

A telefon nem csörgött.

Nem volt más, csak a csönd. És akkor anya:

– Csak nem gondolod, hogy?…

Vera ránézett, nem felelt. Hirtelen elkezdett kiabálni.

– Mit nem gondolok? Mit nem gondolok?!

Elhallgatott, és csak állt a telefon mellett.

Apa letette a poharat. Valahonnan a szekrény mélyéből kivett egy kopott, sárga dobozt.

– Sakk – mondtam a díványról.

– Még valamikor Károlyvárosban vettem. Tudja, Károlyvárosban ismertem meg Vera mamáját.

– Károlyváros! – Vera mamája megrázta a fejét. Furcsa mosoly jelent meg a szája körül.

– Károlyváros – mondta Vera, valami távoli hangon. – Hol van Károlyváros?

Aztán megint csönd. Apát néztük, ahogy lassan öltözködik.

– Elég rozoga. – Nyakkendőt kötött. – A fehér király elveszett, és most egy összeszáradt borotvapamacs a fehér király. Az egyik bástyát valaki körülbélelte ragtapasszal. Talán Feri.

– Feri? – nézett rá Vera.

– Kétszer kihúzta döntetlenre.

– Patt – szólaltam meg váratlanul.

– Kétszer pattot csinált.

– Ti sakkozni szoktatok?

– Csak ha rád várunk, Vera. – Nagykabátban volt. – Bármikor adok neki egy bástya fórt. Különben úgyis kocsival megyek.

Ott állt a sakkal a hóna alatt. A figurák megzörrentek, ahogy felém fordult.

– Remélem, nem kezdi megint azt az autós öntudatot! Feri a fejébe vette, hogy nekem autós öntudatom van. Autós öntudat ezzel a tragaccsal! – Megigazította hóna alatt a dobozt, lassan indult kifelé. Még egyszer visszanézett, aztán eltűnt.

A felesége olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná kísérni, de aztán megállt az ajtóban.

Vera köröket vont a telefon körül az ujjával. Egyre kisebb köröket.

Az asszony elfordult az ajtótól. Belebámult a szobába.

– Egyszer még el akartunk utazni Károlyvárosba, csak aztán…

Vera

El van kenődve. Csudára el van kenődve, de nem anyu miatt. Azt mondta, megszokta az ilyesmit. Mármint, hogy ha valaki tetszik neki, az fütyül rá. De ha nem fütyül rá, az még rosszabb. Ezt sem nagyon értem. Néha mond ilyeneket, de különben egész rendes mókus. Már nem is tudom, mióta lakik itt nálunk, abban a kis szobában. Megünnepeltük az első estét. A lakásavatást, ahogy ő mondta. Anyu készítette el a szendvicseket, én is segítettem.

– Na öregem – mondta apu –, azt hiszem, egész jól megleszünk. Szóval te tévés vagy?

Akkor vágott először olyan hasfájós képet. Mosolygott, de az nem volt éppen vidám mosoly. Makogott valamit, hogy van egy kis műsora.

– De miért, Gyurika? – nézett rá anyu. – Én már többször hallottam a maga nevét.

Anyunak mindjárt Gyurika volt, anyu mindjárt rengeteget tudott róla.

– Az igaz! Meghitt sarok. Ez az én rendezésem. Négyszemközt a verssel.

– Ugyan, öregem, hiszen te mindenkit ismersz! – Apu kedélyesen hátba vágta, és otthagyta. Otthagytuk mi is, anyuval.

Nem tudom, mikor beszélt először a helyszínekről. Talán éppen a lépcsőházban.

– A gang reggele.

– A gang reggele?

– De hát nem érted, Vera? Ezt kell megcsinálni. Tévé- vagy akár egy nagyfilmben.

– Ne haragudj, Gyurika, de majdnem minden filmben van gang meg lépcsőház.

– De hogy semmi más ne legyen! Semmi mást ne pancsoljanak bele, semmiféle hülye történetet. Csak a gang úgy reggel, meg az üres lépcsőház. A lépcsőházon átsüt a nap.

– És akkor jön egy pofa.

– Nem jön. Képek a folyosóról, a lépcsőházról, emeletekről, ajtókról. Ezzel hozom a lakókat. Azokat, akik még most is itt laknak, és azokat is, akik már rég elköltöztek vagy meghaltak.

Maga elé bámult. Kalauztáskák, lyukasztók, megrozsdásodott lyukasztók, jegytömbök. Salakdombok a gyár mögött. Hirtelen vállat vont és otthagyott.

– El kellett volna, hogy vegye a Pankát – mondta anyu.

Anyu a konyhában vasalt, én meg egy kis széken hintáztam és olvastam. Legalábbis egy könyv volt az ölemben. Ezek olyan jó délutánok. Nincs senki a lakásban, csak mi ketten anyuval.

– Miféle Pankát?

– Évekig jártak együtt. Gyurika meg Panka. – Megspriccelt egy inget. – Aztán semmi se lett a dologból.

– Biztosan nem akarta elvenni.

– Á, azt csak úgy mondja. Eltolta az egészet. Panka közben férjhez ment. Azt mondja, nem érdekli a dolog, de én látom rajta…

– Csak van valakije.

– Majd az is otthagyja. Én mondtam neki, hogy fel is hozhatja. Miért ne? Erre meg mintha megsértődött volna.

– Döglik utánad.

– Mit csinál?

– Döglik utánad, anyu.

– Nahát, Vera! – Nevetett, és belespriccelt az arcomba.

Akárhogy is, de döglik anyu után. Anyuért Szabolcs is odavolt, akivel még régebben jártam.

Gyurika ilyeneket mond:

– Mindig tudom, hogy mikor jön a mamád.

– Éppen eléggé csapkodja az ajtókat.

– Te is csapkodod az ajtókat. Nálatok mindenki csapkodja az ajtókat.

– Ilyen család vagyunk.

– Nem vitás! – Felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott. – Károlyvárosban ismerték meg egymást. A mamád meg a papád. Te sohase voltál Károlyvárosban?

– Soha.

– Persze, hiszen itt születtél, meg hát különben is… – Elhallgatott. Az összekulcsolt kezét nézte, bólogatott. Aztán váratlanul: – Tudod, egyszer behívtak egy színházba. Úgy volt, hogy rám bíznak egy darabot, valami zenés játékot. A rendezőjük megbetegedett vagy összeveszett velük, már nem is tudom. És azt se, hogy miért gondoltak éppen rám.

– Ugyan, Gyurika!

– Semmi se lett a dologból, de az nem is olyan nagy vész. Hanem az irodából ki lehetett látni a teraszra. Nagy, üres tetőterasz. Két-három kopott szék. Mögöttük tűzfalak. Hatalmas, csupasz tűzfalak.

– Na és?

– Akkor gondoltam rá először. Ebből kell csinálni valamit. Terasz, székek, tűzfalak. – Valósággal kiabált. – Semmi más! Nem tűrök semmi mást!

– Nem tűrsz?

Elnémult. Félszegen elvakkantotta magát. De azért nagyon csöndesen megismételte.

– Hát nem tűrök.

Le-föl járkált a szobában.

– Ezeket a székeket akkor se veszik be, ha esik az eső vagy havazik. Senki se emlékszik rá, hogy mikor tették ki őket. Pedig valamikor nagy veszekedés volt. „Ne vidd ki azokat a székeket! Már megint kiültek napozni. Száradó ruhákat tettek rájuk.” Aztán semmi.

– És miért nem kaptad meg azt a darabot?

– Milyen darabot?

– Amiért behívtak a színházba.

Ott állt előttem, és a vállát vonogatta. Én meg egyszerre begurultam. Irtóra begurultam.

– Ezt azért mégse lehet! Ez azért túlzás! És igenis, hogy veled mindig is ki fognak tolni, mert te mindig csak a válladat vonogatod!

Kirohantam, bevágtam az ajtót.

Nem beszéltünk egy darabig. Valahogy még csak nem is akadtunk össze. Anyutól hallottam, hogy most jár valakivel. Komolyan jár valakivel. Jó, rendben van. Áldásom rájuk.

Valamelyik délután megjelent előttem egy sállal.

Nagyszerű, gondoltam, mit akar ezzel a koszladt sállal?!

Az előszobában álltam. Éppen le akartam dobni a kabátomat. Ő meg egyszerre csak kilépett bentről a sállal. A két karján tartotta, mint egy beteget. Már elég régen ácsoroghatott így odabent.

– Mit csináljak ezzel, Gyurika?

Meg se hallotta. Kissé magasabbra tartotta.

– A tied lehetett.

– Az enyém?

– Hát már régen. Most bedugtátok az ablakba.

– Hogy fogja a hideget – szólalt meg anya valahonnan a konyhából.

– Téli ablakokba dugnak ilyen holmikat. – Lejjebb engedte a sálat. – Ócska kendőt, szvettert, sálat, harisnyát.

– Harisnyát nem, Gyurika! – hallatszott anya a konyhából. – Harisnyát azért nem.

– Furcsa, de eddig észre se vettem. – Hol feljebb, hol meg lejjebb engedte a sálat. – Aztán egyszerre csak előttem volt az a befagyott téli ablak. Kendő, sál, harisnya…

Nem is tudom, miért, de hirtelen megkérdeztem.

– Nősülünk?

Majdnem lepottyantotta a sálat.

– Nem tudom, lehet.

– Felhozod egyszer azt a lányt? Miért nem hozod fel?

– Ki mondta, hogy nem hozom fel?

Anya távoli hangja:

– Igazán felhozhatná, Gyurika.

Ő meg egy darabig még ott állt előttem.

– Nem tudom, lehet. – Azzal visszabújt a szobájába.

Most már anyu volt mellettem.

– Mit akart azzal a sállal?

– Á, semmi! Azt hiszem, még valamikor apu vette …egyszer karácsonyra.

Anyu vállat vont, eltűnt. De én még ott maradtam az előszobában. Igen, apu vette ezt a sálat. Csudára izgult, hogy nem fog tetszeni. Kék sál, piros kockákkal. Egyszer utánam kiabált valaki:

– Az a kéksálas!

Gyurika fölhozta azt a lányt. Magas, szemüveges lány volt. Furcsán lehajtotta a fejét, mint aki szétnéz valamerre, és csak éppen azt nem találja, amit keres. Akkor mind ott voltunk Gyurika szobájában. Apu pezsgőt bontott.

– Hát elviszi tőlünk ezt a fiút?

A pezsgő pukkant. A lány nevetett, apu is nevetett. Gyurika süteményt rágcsált, elgondolkozva nézte anyut.

– Éppen itt az ideje – bólintott anyu. – Gyurika már úgyis olyan, mint egy igazi agglegény. Egy zsörtölődő agglegény.

– Egy zsörtölődő agglegény? – Gyurika a fejét ingatta. – Zsörtölődő?

– Mindenfélét kicibál az ablakból… múltkor egy sálat.

– Sálat? – A lány az ujja hegyével megérintette a szemüvegét.

Mindenki az ablak felé nézett. Az ablak valahogy sötétben volt azokkal a begyűrt, alaktalan holmikkal.

Odamentem az ablakhoz.

– Akarja valaki látni? Igen?

– Köszönjük, Vera! – intett anyu.

A szemüveges lány fázósan nevetett. Váratlanul a mamájáról kezdett beszélni.

– És tessék elképzelni, eddig egy barátnője se volt, és most meg egyszerre mindenkit ismer a házban. És moziba jár. És egyszer kapuzárás után jött haza.

– Kitaláljam, miről van szó? – mondta apa. – Kórházban volt.

– Csakugyan.

– A kórház átgyúrja az embert. Emlékszem, mikor tavaly…

– A mamával fognak lakni? – kérdezte anyu.

– Hát egyelőre. – A lány felsóhajtott, és ahogy megint úgy szétnézett. – Mit akartál azzal a sállal?

De akkor áthajoltam az asztalon Gyurika felé.

– A gang reggele? Mi lesz a gang reggelével?

Egyszerre csönd lett. A szemüveges lány tétován mosolygott, és megfogta Gyurika kezét.

Ő meg csak annyit mondott:

– Megcsinálom. Egyszer még megcsinálom.

Aztán megint ittunk. Aztán mindenki eltűnt a szobából.

Amikor legközelebb bementem, délelőtt volt. Az éles, téli nap valósággal kettévágta a szobát. A két ablaküveg között a holmik: sál, kendő, valami pamutsapka. Ki hordott nálunk pamutsapkát?

A szekrény nyitva. Nem lógott benne egyetlen ruha se. A székre se volt odadobva Gyurika zakója, nyakkendője. Az asztalról és a díványról eltűntek a folyóiratok meg a könyvek. És azok az apró papírszeletkék! Mikor lesz felvétel, milyen színészt kell behívni… Begyűrt kis fecni a hamutartó alatt. Ez volt minden. Parádi víz. Gyurika írhatta rá.

– Vera! – hallottam kintről anyut. – Vera!

Becsuktam a szekrényt, bezártam. De aztán megint csak kinyitottam. Megkopogtattam az üres polcot. Úgy alulról döngettem.

Egy darabig még néztem ezt a szobát. Az asztalt, a díványt, a székeket, az ablakot azokkal a holmikkal. Aztán kimentem, és becsuktam az ajtót.

Gyurika

Megszállták ezt a házat, alaposan megszállták. Huzalok, tekercsek a lépcsőházban. Eltaposott papírpoharak, szivar-, cigarettacsutkák. És hogy harsogott tőlük minden! Valaki a negyedikről üvöltötte.

– Meddig állunk még?!

Az öreg liftben néhány csecsemőarcú, szakállas fiú meg egy riadt tekintetű lány.

– Rendben van a dolog – mondta az egyik fiú –, már mindent megbeszéltem Zoltaival.

Nem tudom, mit beszélt meg Zoltaival, mert becsukta előttem az ajtót. Hát akkor majd fölmászok a negyedikre. Legalább nem élvezem azt a nyerítő társaságot. Éppen neki akartam vágni a lépcsőknek, amikor észrevettem Pál Gizit. Mindig örültem, ha láttam ezt a kissé megöregedett bohócarcot. Pál Gizi sose kapott nagyobb szerepet, de mindig olyan valódi volt. Valaki azt mondta, hogy nem korszerű a feje. Nem tudom, milyen egy korszerű fej. Szóval, mindegy. Különben olyan csodálkozó képet vágott.

– Mi az, Gyurika, talán átvette a produkciót?

– Dehogy, csak a Zsoldos Kálmán miatt jöttem. A színházban nem tudtam elérni, egyáltalán sehol se tudtam elérni.

– Nehéz elérni.

– Ebben a produkcióban benne van, és gondoltam, ez a legegyszerűbb.

– Megint valami összeállítás? – Mosolygott, de minden gúny nélkül.

– Latin-amerikai költők. Két verset kell elmondania.

– De hát maga sose szerette Zsoldos Kálmánt.

– Valakinek nyavalygott, hogy örökké kihagyom, közben lenézi az egészet, és nem is lehet utolérni.

A lift leereszkedett. Pál Gizi intett, hogy szálljak be. Intettem, hogy nem szállok be.

– Tudja, találtak egy házat. – Gizi körülnézett a sötét lépcsőházban. – Egy igazi pesti házat. Valaki azt mondta, hogy olyan atmoszferikus.

– Aha, atmoszferikus.

– Sipkei Tógyer berohant az udvarba, felhúzódzkodott a porolórúdra, mindenféle mutatványokat csinált. Az egész ház körbeállta.

– Most fent van?

– Fent van, és várja, hogy beszereljenek valamilyen égőt. Addig nem tudnak dolgozni.

– És Zsoldos Kálmán?

– Még nem láttam, de hát neki még nincs jelenete. – Felemelte a kezét. – Nézzen csak fel, Gyurika.

Már a lépcsőn voltam, amikor megkérdezte.

– Igaz, hogy megnősült?

Előttem a töredezett szélű lépcső. Azt néztem egy darabig. Aztán megfordultam, de sehol se láttam azt a kedves bohócarcot. Így hát a lépcsőháznak mondtam.

– Már úgy volt, de aztán mégse.

Fentről majdnem elsodortak. Kis csoport vágtatott lefelé. Egy nő a nyakamba borult, megcsókolt.

– Ne feledkezzen meg rólam!

Valami kis színésznő. Gőze sincs semmiről, de kell neki az a pár forint. Egy darabig még ott álltam a karfánál. Miért nem nősültem meg? Már úgy volt, hogy odaköltözöm Kamilláékhoz. Már éppen úgy volt. A szobámat mindenesetre feladtam Veráéknál. Az a szoba! Mindig bejöttek hozzám: Vera, Vera papája meg Vera mamája. Aztán a fiúk, akik Verához jártak. Az biztos, hogy mindig engem toltak le a filmek miatt. „Ide figyelj, Gyurika! Szeretnék végre látni egy házat, amiről elhiszem, hogy abban emberek laknak. Már olyanok, mint te meg én.” Hát erről a házról el lehet hinni. Hogy aztán Sipeki Tógyer mit varázsol belőle!…

Benéztem egy ablakon.

Öregasszony a konyhában vizet csorgatott a fazékba. Ez még valódi öregasszony, valódi konyhában, valódi csapnál.

Az ajtók végig nyitva a negyediken.

Férfi egy hokedlin, keze ünnepélyesen a térdén. Sötét gázóra az előszobában. Kefe a gázórán. Hosszú, poros szőnyeg.

Egész kis csoport az egyik ajtó előtt. A csoport közepén kalauznő kisbabával. Hozzáhajolt, gügyögött, az arcába nevetett. Olyan mozdulatot tett, mintha ringatni akarná.

– Milyen édes!

De hiszen ez a Lakatos Ancsi! Úgy látszik, kalauznőt játszik. Aztán a többiek: Szilágyi Géza, fáradt, törődött kisemberek alakítója. Már legalább húsz éve fáradt, törődött kisembereket alakít. Most éppen elnyűtt, koszladt pizsamában volt, és habverőt rázogatott a kisbaba felé. Fellner néni egy karosszékben ült a gangon, lehunyt szemmel napozott.

Nem vitás: Lakatos Ancsi, a kedvesen pimasz kalauzlány, Szilágyi Géza, a fáradt, törődött édesapja, Fellner néni, a házsártos, de alapjában véve jószívű édesanyja.

A huzalokat és a drótokat követtem.

Az ajtó mindkét szárnya nyitva. Az előszobában annyian álltak!… A ruhatervezőnő éppen egy sárga pulóvert próbált ráhúzni Vámos Böbére.

– Igazán nem tehetek róla, hogy meghíztál!

Az ajtók nyitva, a szobák egymásba nyíltak. Fiúk és lányok szorongtak egy díványon. Lökdösődtek, nevetgéltek.

– A Tógyer már majd felrobban – mondta az egyik fiú. – Három órája állunk, legalább három órája.

Nem láttam Tógyert. Biztosan egy másik szobába húzódott a vezérkarával. Zsoldos Kálmánt se láttam. Persze, neki csak később van jelenete. De lehet, hogy akkor se kerül elő.

A lakók? Lehet, hogy itt ugrálnak a színészek és színésznők körül. Lehet, hogy elmenekültek.

Éjjeliszekrény kislámpával, fényképekkel. Felemeltem az egyiket. Elszíneződött, sárgásbarna kép. Egy férfi a lugasban. Mellette boroskancsó, pohár, ő meg rákönyököl az asztalra.

Nyikorogva nyílt a szekrényajtó. Kinézett egy kopott vállú kabát. Becsuktam az ajtót. Mintha a lakóra csuktam volna.

– Mi van a Gyapaival? – kérdezte valaki a hátam mögött. – Tudod, aki abban a kiszuperált buszban lakik.

– Öregem! Végre bejutott a tévéhez, már be is osztották egy produkcióhoz, és akkor behívták katonának.

– Majd kezdheti elölről az egészet.

– Erről van szó. Ki emlékszik már rá, mire leszerel! Még azt a kiszuperált buszt se találja meg.

Hát ahol én lakom, az se sokkal jobb, mint egy kiszuperált busz. Vissza kellett volna menni Veráékhoz, de hát…

Veráék, na igen. Micsoda kedves pofák! Az egyik fiú novellákkal traktálta Verát. Bakacsi… azt hiszem, Bakacsinak hívták. Egyszer éppen a konyhában olvasott fel valamit. Én is elkértem néhány novelláját. Arról volt szó, hogy beviszem a tévéhez. „Mutasd meg nekik – mondta Vera –, ha igazán jónak tartod, mutasd meg nekik.”

Meghallottam Sipeki Tógyer magas, éles hangját.

– Hogy egy nyomorult égőt ne lehessen beszerelni! És akkor miért nem mondják meg nekem?!

Megcsúszott a hangja. Olyan könyörgővé vált.

Valaki csöndesen röhögött az egyik szobában. Röhögött és röfögött.

– Nem vagyok bohóc! – hallatszott Tógyer.

Porcelánfigurák az üveg mögött. Egy pásztor meg egy rokokó hölgy. Kutyák, hatalmas, fekete monoklival a szemük alatt. Bonzó. Azt hiszem, így hívták ezeket a kutyákat. Valamikor a képesújságok tele voltak ilyen bonzókkal. Meg volt egy Adamson úr is… azzal mindig baj történt.

Az ablakhoz mentem. És akkor egyszerre ott voltak előttem: Vera és Feri. Lent álltak az utcán, a festékesbolt előtt. Mintha éppen taszigálnák, lökdösnék egymást.

Vera kicsit előrement. Feri megfogta a karját, maga felé húzta, maga felé fordította az arcát. Hevesen gesztikulálva magyarázott. Vera megint elfordult, de azért ott maradt mellette.

Régen láttam Verát. Ő még biztosan úgy tudja, hogy megnősültem. Meg kéne magyarázni, hogy miért maradt el ez az egész. Hogy miért nem vettem el Kamillát. De hát ezt nem nagyon lehet megmagyarázni. Már arra se emlékszem, hogy Kamillának mit mondtam. Az volt a legfurcsább, hogy tulajdonképpen nem is haragudott. Mintha várta volna, hogy úgyse lesz semmi az egészből.

Vera és Feri egymás körül pörögtek. Egymás kezét fogták a festékes előtt, és pörögtek. Egy néni gyökeret eresztett a járda szélén, úgy nézte őket.

Vera odament a nénihez. Kedvesen rámosolygott. Talán mondott is valamit, mert a néni eltántorgott.

El se búcsúztam Verától. Ha jól meggondolom, el se búcsúztam tőle. Igaz, olyan kis ünnepélyfélét csaptak utolsó este. Ott volt a papája, a mamája és persze Kamilla, Feri nem tudott eljönni, akkor éppen valahol vidéken volt. Az asztalnál ültünk, Vera meg előttünk állt, és egy ócska sálat tartott a kezében. Az ablakból rángatta ki. De hogy miért?…

Feri, ott szemben, mintha észrevett volna valamit. Talán fölfedezte a televízió kocsiját. A ház felé mutatott. Vera is idenézett, bizalmatlanul összehúzott szemöldökkel. Majd mindjárt meglátnak itt az ablakban. Fölintenek, én meg leszaladok.

Egy darabig nézték a házat, aztán elfordultak. Vera hirtelen ellépett Feri mellett. Sietett, valósággal futott. A fiú a saroknál beérte, eléje ugrott.

Mi az? Csak nem üti meg?

Nem ütötte meg. Elkapta a vállát. Úgy tartotta, mintha vissza akarná tolni.

Elég sokat marták egymást. Feri nem nagyon szerette, hogy annyian járnak Veráékhoz. Nem volt éppen féltékeny, de nem szerette ezt a nagy forgalmat. Bakacsit egyszer kidobta a novelláival együtt. Vera irtó dühös volt. De Vera papája még dühösebb volt. „Hogy jössz te ahhoz, hogy az én vendégemet!…”

Feri lassan visszafelé tolta Verát. Az előredőlt, valósággal rádőlt, ahogy hagyta magát tolni. A haja hosszan előrehullott, szinte ráborult a kövezetre.

Megint a festékesnél voltak. Feri valamit előhúzott a zsebéből. Menetrendfélét vagy micsodát. De lehet, hogy műsorfüzetet. Mindenesetre gondosan tanulmányozták. Feri még jeleket is tett egy ceruzával. Most szinte egész közelről láttam azt a két gondterhelt arcot. Valósággal összezsugorodott az arcuk.

Mögöttem pedig Sipeki Tógyer.

– Egy egész stábot így váratni órák óta! Legalább mondják meg, hogy nem lesz semmi.

Egy emelt, de nyugodt hang:

– Ne ordíts velem, Tógyer.

– Beszerelitek ezt az égőt, vagy pedig…

– Semmi vagy pedig. Nem szereljük be.

– És ezt most mondod?

Elfordultam az ablaktól.

Tógyer aktatáskával csapkodta az asztalt.

– És ezt csak most mondod?!

Elfulladt. Csönd volt a lakásban. Valahogy mindenki felállt. Azt az alakot nem láttam Tógyer mellett. Csak a hangját hallottam.

– Az égőt egyáltalán nem lehet beszerelni.

– Reggel még azt mondtad, hogy be lehet szerelni.

Valaki felsóhajtott. A konyhából bejött egy kék pongyolás nő. Lakatos Ancsi is megjelent, kalauznői egyenruhájában.

– Majd megpróbálok valamit.

– Megpróbálsz valamit!… – Tógyer az aktatáskájával együtt leroskadt az asztal mellé. Valaki odalépett hozzá, megfogta a vállát.

Azok ott lent még mindig a füzet fölé hajoltak. Vera elvette Feritől a ceruzát, és most ő tett jeleket.

Fölfedeztek valahol egy régi udvart, templomkertet. Vagy kiállítást. Vera mindig mondta, hogy a legjobb kiállításokat vidéken rendezik. Egyszer én is lementem velük Fehérvárra.

Talán egy filmet hajkurásznak. Valahogy elpasszolták a környékbeli mozikban, aztán elkezdődött az üldözés. Gelénházán majd végre elkapják.

Vera a sarki cukrászda felé mutatott. „Nem lenne jobb, ha beülnénk?” Feri intett a fejével, hogy: nem, nem. Feri nem szerette a cukrászdákat meg a presszókat. Ha véletlenül egy ilyen helyen volt randevújuk, és Vera késett, Feri kivágtatott az utcára. Az utcát szerette. Többször felfedeztem, ahogy egy padon üldögél, és az elrobogó autók után bámul.

Feri szép lassan leereszkedett a lépcsőre, a festékes boltja elé. Mutatta Verának, hogy tessék, üljön le. De hát Vera nem ült le. Utálta az ilyesmit. Úgy állt a fiú mellett, azzal a füzetfélével.

Feri a két térde közül nézett fel rá. Fáradt, elhagyott arc. De mégis, mintha készülne valamire. Csakugyan. Hirtelen kidobta a lábát, Vera majdnem elvágódott. Vera hátrált egy kicsit, majd olyan mozdulatot tett, mintha bele akarna rúgni a fiúba. Az meg felhúzta a térdét egészen az arca elé.

Vera letett valamit erre a térdre. Egy apró kis papírkockát. Megpöccintette az ujja hegyével. A kocka megremegett, kissé oldalra dőlt. Egyszerre olyan lett, mint egy harmonika. Vera kihúzta, és akkor már egy térkép volt. Összehajtható zsebtérkép. De lehet, hogy városképek, katedrálisokkal meg műemlékekkel. Innen a negyedikről igazán nem lehetett látni.

Vera rántott egyet rajta, meglobogtatta, mint egy szalagot. Hátrálva futott.

Feri felállt. Mondhatott valamit Verának, mert az nevetni kezdett. Hátrálva futott, nevetett. Rázta, rázogatta azt a szalagot.

Feri felnézett a házra. Egy pillanatra mintha észrevett volna. Felemelte a kezét, talán intett is. De akkor már Vera után vágtatott.

Röpködött a szalag, valósággal köréjük csavarodott. Ők már nem is látszottak. Csak az a furcsán lebegő szalag – aztán semmi.

Valaki megérintette a karomat.

– Menj ki a képből.

Kockás inges fiú állt mellettem. És mert kissé hülyén bámulhattam rá:

– Felvétel indul. Légy szíves, menj ki a képből.

Egy darabig még arrafelé néztem, amerre Vera és Feri eltűntek. Aztán kiléptem a képből.

Egy riporter

Futottak az utcán. Olykor megperdültek egymás körül. Olykor mintha el akarnák lökni vagy éppen el akarnák gáncsolni egymást.

Mikrofon ugrott eléjük. A mikrofon mögül egy tűfejű fiatalember.

– Bocsánat! A Hangos Újságtól. Néhány kérdést tennék fel önöknek.

Vera és Feri körülugrálták a mikrofont. A riporter kétségbeesetten forgott közöttük.

– Csak néhány kérdés. Mióta ismerik egymást?

– Ezer éve – mondta Feri.

– Hazudik – nevetett Vera –, mindig hazudik.

– Hol ismerkedtek meg?

– A Lukács uszodában. (Ez Feri volt.)

– Ki kezdte az ismerkedést?

– Egy harmadik – mondta Feri. – Aki aztán bemutatott bennünket egymásnak.

– Barátság? Szerelem?

– Maga mit gondol? – Vera rámosolygott a riporterre.

– Milyen színű a szeme?

– Az enyém vagy az övé? – Vera egyre derültebben mosolygott.

– Őszinték egymáshoz?

– Mindig. (Feri.)

– Soha. (Vera.)

– Vannak-e titkaik?

– Csupa titok vagyok. (Vera.)

– Átlát rajtam, mint a szitán. (Feri.)

– Utolsó veszekedés?

– Éppen most. (Egyszerre vágták rá.)

– Min veszekednek?

– Ő rohan – mondta Feri –, én meg hullafáradt vagyok.

– Hazudik – bólintott Vera. – Megint hazudik.

– Ki beszél többet? Ki eszik többet? Ki iszik többet?

Beleprüszköltek a mikrofonba. Nyögtek, sóhajtoztak, krákogtak, harákoltak. Vera végül is gyöngéden megfogta a mikrofont és beleásított.

A riporter nem adta fel a harcot.

– Mik a terveik? Az álmaik?!

De akkor már egyedül volt a mikrofonjával.

A fiúk

Megálltak ott a sarkon, egyszerre csak megálltak. Kifagyott arcok, gőzölgő leheletek. Az előbb még röhécseltek. Takács Tóni azt mondta, hogy menjünk a Zárórába és aztán az Orbánhoz.

Egypár helyre már benéztek meg felugrottak. A Városmajorban kezdték, Lajta Vincénél. Na persze hogy Lajta Vincénél, aki most végre indulhat. Évekig loholt különféle kiöregedett, elhülyült rendezők mellett mint asszisztens. – Másképp nem megy, öregem – mondogatta. – A szakma! A kisujjadban kell hogy legyen a szakmai biztonság. – Aztán végre kapott egy könyvet, egy olyan saját forgatókönyvet. Az írója írta neki. Mert akkor már volt írója. Aztán stábja is lett (operatőr, első asszisztens, második asszisztens, sminkes, maszkmester), és akkor már igazán indulhatott. Ezt pedig meg kellett ünnepelni.

Ott szorongtak, abban a városmajori kis szobában, Lajta Vincénél. Vince bort töltött, a könyvről beszélt, az írójáról. – El van ásva vidéken. Tanár, de én majd felhozom. – Izsmán Géza valahogy arra gondolt, hogy Vince többé már nem jön ki a Lukács uszodába, kimarad a nagy csatangolásokból, ácsorgásokból.

Most még velük tartott. A Körtéren azt mondta, hogy az írója mégiscsak maradjon lent abban a vidéki városban. Az az ő világa, anyaga. – Hülyeség – dünnyögte Izsmán Géza –, ott egyszerűen nem kap levegőt. Bálint Kati is lekerült vidékre, már vagy két éve. Arról nem is szólva, hogy a fizetése rámegy arra az albérleti szobára, de hát az az egész… – Majd meglátom – bólogatott Vince –, lehet hogy mégis felhozom.

Izsmán Géza csendesen megdühödött. Lehet, hogy felhozom, lehet, hogy lent hagyom. Hát ki ez a Lajta Vince? Az biztos, hogy a Lukácsban nem látni többé, és most is legszívesebben lekopna. De hát nem hagyhatja a fiúkat! Géza ettől úgy elszontyolodott, hogy a legszívesebben lelépett volna. De akkor valaki bedobta:

– Nem ez levelezett Várhegyi Verával?

– Várhegyi Vera…

Csönd lett. Lajta Vince hümmögött, a vállát vonogatta.

– Miért éppen ez?

– Verának volt egy írója valahol vidéken.

– Tanár?

– Nem tudom, honnan tudjam?

– Hol akadtak össze?

– Hallod! Vera mindenkivel összeakadt.

– Ha látott benne valamit.

– Ez az, öregem, hogyha egyszer látott benne valamit.

Ott álltak a sarkon. Velük szemben, a kirakatban, egy hatalmas tévékészülék.

– Vera sokat járt vidékre – mondta egy szemüveges fiú. Hóna alatt könyvek, füzetek. Nagyon kellett vigyáznia, hogy ki ne pottyanjanak.

– Az ám! „Most Pápán van egy kirakatom, kedden meg Dezsőházán.”

– Nincs is Dezsőháza.

– De kirakat, az volt. Neki mindenhol volt egy kirakatja.

– Vera ugye olyan dekorációs – Lajta Vince körülnézett –, olyan reklámdekorációs?…

Géza majdnem rávágta: Mintha nem tudnád! Mintha nem ücsörögtél volna annyit náluk!

– Egyszerűen nem hagyta békén az embert – mondta a szemüveges. – Mindenáron írót akart csinálni belőlem.

– Ne haragudj, Bakacsi, de ez nem nagyon sikerült.

– Na, ne haragudj!

– Na, ne haragudj!

– Azért egyszer volt egy novellám…

– Egyszer volt egy novellád, Bakacsi, de most már menjünk.

– Ezt a rohadt hideget!

– Indíts, Lajta.

– Irány a Záróra.

– Indíts!

De valahogy ott ragadtak a sarkon. Fázósan topogtak. Takács Tóni megperdült a sarkán, megkopogtatta a kirakatüveget.

– Azt a fiút meg kirúgta. Akivel járt… szóval, akivel utoljára járt.

– Vera nem járt olyan sok fiúval. – Géza maga is meglepődött, hogy milyen ingerült a hangja.

– De hát valakivel csak járt. – Tóni még mindig az üveget kopogtatta.

– Ferivel. – Géza is az üveget kopogtatta. A tévé üres képernyője. Majd mindjárt feltűnik Vera meg Feri. Egyszerre csak itt állnak a képernyőn.

– Hát akkor azt a Ferit rúgta ki. Szóval, a fiú mindenáron a filmhez akart kerülni.

– Feri?

– Az, az. A tévéhez sikerült is bejutnia, persze nem mint rendezőnek, valami olyan műszakinak, tudom is én. Az biztos, hogy Vera libabőrös lett ettől az egésztől. „Nekem ne művészkedj!”

– Á, dehogy. Feri soha nem volt a tévénél. A Főiskolára akart bekerülni. Rajzolt, egész tűrhetően rajzolt.

– Hát akkor rajzolt. – Tóni hirtelen Géza kezére nézett – Egész jó kesztyűd van.

– Á, rövid. Sose tudok egy olyat kapni, aminek a hossza…

– Miért? Mi van a kezeddel, Izsmán? – röhögött valaki. – Menj el a különleges méretek boltjába.

– Azért a kötött kesztyű mégiscsak más. – Tóni előrenyújtotta kötött kesztyűs kezét.

– Ki köt nekem kesztyűt? – Géza vállat vont.

– A mamád nem tud kötni?

– Tud, nagyon is tud, de hát esze ágában sincs. – Elgondolkozva bólogatott. – Vera mamája egyszer kötött valakinek. A Kézdi Lacinak.

– Éppen a Kézdi Lacinak?

– És mi van a Kézdivel?

– Vidékre került valami gyógyszertárba.

Takács Tóni eltűnt a sarok mögött, a másik utcában. De aztán megint a kirakatnál volt.

– Akárhogy is, de kirúgta Ferit.

– Szakítottak.

– Jó, akkor szakítottak.

– De az már nem itt volt – Géza az üres képernyőre nézett. – Hanem odakint.

Troli kanyarodott be a sarkon. Egy egész csoport vágtatott utána. Lajta Vince is velük nyargalt. Felugrott, aztán leugrott, magával sodort egy reszkető fejű öreget.

– Pardon!

A bácsi egy reszketésben állt a sarkon. A troli után nézett. Rázta a kezét meg a fejét. Szólni nem tudott.

Vince meg már a kirakatnál:

– Úgy hallottam, hogy a fiú ment ki előbb.

– Dehogyis! – Géza elfordult a kirakattól. – Vera még tavaly nyáron kiment. Valami rokonukhoz. Kölnbe.

– De hát miért?

– Miért? – Izsmán Géza széttárta a karját. – Nem kötötték az orromra. Talán, mert Feri anyja nem akarta ezt az egészet.

– Mit nem akart?

– Hát hogy Feri elvegye Verát.

– Szóval Vera indított?

– Feri meg utánament. Akkor még írt nekem egy-két levelet.

– A Rozsda Bandi náluk lakott – mondta Lajta váratlanul. – Veráéknál lakott.

– A Rozsda Bandi? – Géza elképedve nézett rá.

– Legalábbis egy ideig, amikor elvált a feleségétől. Vera mondta nekem, hogy most van egy rendezőjük…

– Antonioni! Összeugrott a Monica Vittivel, és akkor ideköltözött az Izabella utcába.

– Csakis az Izabellába!

– Hagyjuk ezt, jó? Mindenesetre, egy rendező.

– Csak az nem a Rozsda Bandi volt. – Izsmán Géza felnevetett. – Dehogy! Egy olyan tévés pofa… hogy is hívták, pedig össze is akadtam vele. Gyuri, valamilyen Gyuri.

– Nem a Rozsda Bandi?

– Nem a Rozsda Bandi.

Lajta Vince csalódott képet vágott.

– Menjünk. Most már igazán menjünk.

Takács Tóni meg Gézához hajolt.

– És most mit csinálnak ott kinn? Vera mit csinál?

– Kávét főz.

– Micsoda?!

Már éppen indulni akartak. Már éppen itt akarták hagyni ezt a sarkot a troliállomással, az üres fényű kirakattal. De most megint csak ott topogtak Izsmán Géza körül.

– Kávét főz?

– Azért ment ki, hogy kávét főzzön?

– Most még csak azt mondd, hogy azért ment ki!

Géza elnézett valahova a házak fölé. Majd mindjárt megjelenik Vera, amint éppen kávét főz. Egy csésze kávéval repül egyik országból a másikba.

– Olyan bomba kávét főz?

– Ő főzi a legjobb kávét abban a vendéglőben. A rokonáé az a vendéglő, vagy nem is a rokonáé.

– Semmi mást nem csinál?

– Ki mondta? Beiratkozott az egyetemre. Összehasonlító nyelvészet, de hogy milyen?… Pedig ösztöndíjat is kapott.

– Nyelvészet? Itthon egész jól megvolt nélküle.

– Hát én nem emlékszem rá, hogy valaha is…

– Vera és a nyelvészet!

– Még ha azt mondod, hogy irodalom vagy film.

– Színház vagy színháztörténet.

– De hogy nyelvészet!

– Talán szanszkrit vagy indogermán.

– Szanszkrit!

– És Feri? Feri is kávét főz?

– Átment Amerikába.

Döbbent csend. Még csak nem is sziszegtek.

– Még egy darabig ott maradt Kölnben – mondta Géza. – A szakítás után.

– Szóval Vera mégis kirúgta.

– És ezt Pesten nem lehetett? Csak Kölnben?

– Álljunk meg! Álljunk csak meg! De hát éppen azért ment Vera után, hogy…

– Mi volt az ábra Szabolccsal? – Izsmán megfogott egy vállat.

– Szabolccsal? – kérdezte Lajta Vince. – Miféle Szabolccsal?

– Akivel Feri előtt járt.

– Vera nem járt semmiféle Szabolccsal – vakkantott közbe valaki.

Ezen egy kicsit összeugrottak. Izsmán Géza határozottan emlékezett rá, hogy Verát évekig nem is lehetett mással látni, csak Szabolccsal. Odavolt Szabolcsért. Az pedig inkább mintha dobta volna. Egy időben legalábbis nagyon nyegléskedett.

– Szabolcs! Szabolcs! – mondta Takács Tóni. – Hát persze, az a kis dugó alak!

– Vera vitte neki a narancsot és a csokoládét, amikor katona volt. Alig lehetett narancsot kapni az egész városban, de Vera addig járt utána…

– Nekem nem hoztak narancsot, amikor katona voltam! – sóhajtott fel egy fiú. – Se narancs, se csokoládé.

– És még akkor se volt semmi baj, amikor Szabolcs leszerelt – folytatta Izsmán Géza. – Akkor még bőven együtt jártak. Aztán egyszerre felbukkant Feri. Felbukkant? Berobbant.

– Feri? De hát az egy fáradt ló.

– Ahogy te tévedsz! Először is ifjúsági bajnokságot nyert gátfutásban.

– Akkor is csak egy fáradt ló.

– Mindenesetre berobbant. És akkor Szabolcs már nem volt a pályán. Egyszerűen nem létezett.

– Egyszer nekiugrott Ferinek – szólt közbe Bakacsi.

– Kicsoda?

– Hát Szabolcs. Megvárta a kapuban és nekiugrott.

– Nem ugrott neki – mondta Géza –, csak kihívta az előszobába. Felment Veráékhoz, és persze Feri is ott volt, hajaj, de mennyire ott volt, és akkor Szabolcs azt mondta, hogy gyere, menjünk ki az előszobába, mert ezt meg kell beszélni. Vera meg azt mondta, hogy itt egyáltalán nincs mit megbeszélni.

– És akkor egymásnak ugrottak.

– Nem ugrottak egymásnak. Kimentek az előszobába, de nem ugrottak egymásnak. Beültek a társbérlőhöz.

– Ahhoz a reklámfilm-rendezőhöz?

– Tévés, mondom, hogy tévés.

– Tökmindegy. És ahhoz csak úgy be lehetett ülni?

– Még valami italt is kerített. Azt hiszem, odavolt Vera mamájáért.

– Vera mamája! Vera mamája!

– Neked kötött kesztyűt?

– Dehogy nekem, a Kézdinek. De ez most nem érdekes. Most az az érdekes, hogy amikor Feri felmerült Veránál…

– …vagyis berobbant.

– Szabolcs megszűnt. – Izsmán Géza kis szünetet tartott. Majd valami csöndes, oktatófilmhangon: – És amikor Hans Jürgen…

– Hans Jürgen? Miféle Hans Jürgen?

– Akivel Vera odakint megismerkedett. Az egyetemen.

– Összehasonlító nyelvészet!

– Akárhogy is, de Vera beleesett. Feri meg ott állt, és nem értette ezt az egészet. Mert mi volt az alapállás? Itthon nem vehette el Verát, mert az anyja…

– Ezt mondd másnak! – hajolt előre Bakacsi.

– Mi?

– Ferit igazán nem nagyon izgatta az anyja. Szögezzük le: nem is az anyjával lakott. Az apjával.

– Mikor volt az?!

– Tudod, mi volt az apjával?

– Elvitték. Valamikor ötvenben vagy ötvenegyben. Lehúzott vagy négy évet.

– Négy év! – Lajta elismerően füttyentett.

Gyűrűbe fogták őket. Gézát meg Bakacsit.

– Közben anyu szépen férjhez ment – magyarázta Bakacsi. – És akkor Feri elköltözött tőle. Aztán, amikor az apját kiengedték, felhajtott neki egy szobát.

– Csakhogy aztán az anyja elvált attól az alaktól, és összeköltöztek. És akkor Feri is náluk volt.

– Összeköltöztek. Újra elvette azt a nőt?

– Talán nem vette el újra, de összeköltöztek. Tavaly halt meg az öreg. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Érdekes, ezt nem is tudtam. De azért, hogy újra együtt tudott lenni azzal, aki… – Bakacsi elakadt.

– Miért? – legyintett Lajta Vince.

– Mi az, hogy miért?! Hát te együtt tudnál élni azzal, aki…

– Ezek szavak.

– Mi az, hogy szavak?!

Lajta Vince Bakacsit nézte, és csúfondárosan énekelte:

– Együtt tuhodnáhááál éhélniii?… – Kurtán felnevetett. – Ha egyszer valaki szeret valakit.

– De ha az lelépett, és éppen akkor lépett le, amikor…

– Ide figyelj, Bakacsi! – Vince hirtelen félbeszakította önmagát, és Gézához fordult. – Miért vitték el Feri apját?

– Nem tudom, azt már nem tudom. Feri sose beszélt erről.

– Nekem se – mondta Bakacsi.

– Lehet, hogy ő se tudta.

– Lehet, hogy az apja se tudta – bólintott Bakacsi. – De hogy együtt tudott élni azzal a nővel, aki…

– Ide figyelj, Bakacsi – kezdte újra Lajta Vince.

– Nem figyelek oda.

– Légy észnél.

– Nem vagyok észnél. Ha egy nő… ha egyszer egy nő…

Közben elindultak. Közben valahogy mégis elindultak erről a sarokról. Lajta Vince fölényes orrhangon magyarázott valamit. Bakacsi meg már ordított. Takács Tóni pedig egyre csak azt ismételgette, hogy begerjedt a Bakacsi, begerjedt a Bakacsi!

Senki se vette észre, hogy Izsmán Géza lemaradt.

Ő pedig még mindig ott állt a tévé üres, szürke képernyője előtt. Majd mindjárt feltűnik Vera meg Feri. Egyszerre csak ott állnak, kissé zavart mosollyal, egymásba kapaszkodva. Senki se tűnt fel.

Géza elindult. Bevágott egy kis utcába, aztán hosszú, szűk utcába. Kopott táblájú presszó a sarkon. Egy szilveszteréjszaka után itt ültek Verával. Különben éppen Veránál szilvesztereztek, aztán úgy hajnalfelé lejöttek ide. Valami fontosat akart Verának mondani, valami nagyon fontosat. Aztán csak a cseresznyeszártea. Igen, egyébről se beszélt, mint hogy gyerekkorában egyszer nagyon beteg volt, már mindenki lemondott róla, akkor jött Szerafin néni a cseresznyeszárteával. Ez lent volt Dunaföldváron, a szülei levitték Szerafin nénihez. Vera hátradűtötte a fejét, mosolygott és aludt. Bevágtatott Szabolcs. Nem tudni, honnan keveredett elő, nem is velük szilveszterezett. Egy szót se szólt, csak fölrángatta Verát, és vitte magával.

Géza elment egy pályaudvar behavazott kerítése mellett. A kerítés megszakadt. Sínek, vasúti sínek a havas, fagyott földben. Egy-egy elhagyott vasúti kocsi. Sűrű, szürkésfekete füstbe borult minden, ahogy a vonat elrobogott.

Kopár, téli fák. Játszótér üres padjai, a tömpe orrú autó a ház előtt. Benézett a kapuba.

Lakók névjegyzéke. A kis kártyák, akár a szétszabadult inggallérok, amire ráfirkáltak.

Mindjárt megtalálta azt a nevet. Várhegyi Dezső, II. 5. – Beljebb ment, az udvar felé. A hátsó lépcsőház mellett a házmester ajtaja. Onnan baktatott elő a Fillár, ha kapuzárás után jöttek le Verától. Krákogott, kulcsait zörgette. „Na mi az, fiatalurak?”

Felnézett arra a saroklakásra. Sötét az ajtó üvegje, a konyhában se ég a villany.

Elég sokat voltak a konyhában. Olykor valósággal kint táboroztak. Székeken, hokedlin, sámlikon. Vera mamája vacsorát készített vagy vasalt. Ő, Géza, éppen egy sámlin kuporgott. Hatalmas rézüst a konyhaasztal alatt. Feri enyhén remegő, hosszú lába. Géza felnézett Vera mamájára, aki hátravetette a fejét. – Mondja, Géza ki is játszott abban a filmben, ki volt az a nő, tudja, aki leutazik a férjével valahová a gyarmatokra? – Még mondott valamit, de akkor Vera kivágtatott a szobából. – Kézdinek el kell költöznie az apjától! Képzeljétek, utánament egy presszóba, ahol a Kézdi egy lánnyal ült, és azt mondta, hogy az ő fia még nem egy egzisztencia, és amíg nem egzisztencia, addig semmi keresnivalója egy ilyen helyen, hát ne haragudjatok, de azt nem lehet, ilyet nem lehet, és ha a Kézdi nem hagyja ott az apját…

Izsmán Géza járkálni kezdett az udvaron. Mintha be akarna csöngetni a házmesterhez, hogy érdeklődjön. Hirtelen megállt. Fent az előszobai villany felgyulladt.

Vera mamája most jön ki a szobából. Pillanatra benéz a fürdőbe, aztán már megy a konyhába. Közben csapkodja az ajtókat. Vera papája meg kiszól.

– Na… mi van itt?! – Géza szinte hallotta ezt a hangot. Az ajtócsapkodást. Aztán, ahogy Vera papája dörmögve előjön a szobából.

A konyhában nem gyulladt fel a villany. Az előszoba is elsötétedett. Az udvarban meg már nem volt senki.

A szülők

Apa ölbe eresztette az újságot.

– De most csak hallottad? Vagy most se?

A kislámpánál olvasott, házikabátban. A felesége hol itt, hol ott bukkant fel. Most éppen a díványra dobott egy pulóvert. Szétterítette az ujjait.

– Mi az, Dezső?

A férfi levette a szemüvegét. Intett, hogy pszt, csönd! Az asszony a pulóvert nézte.

– Eltolta a nyakát a Terike. Ezt így nem adhatom tovább. Múltkor az ujjával volt baj, most a nyakával. – Türelmetlen mozdulattal egymásra dobta a pulóver ujjait. – Mi az, amit nem hallottam?

– Valaki felkiáltott az udvarról. Azt kiáltotta, hogy: Vera!

– Még hogy Vera!

A férfi megint intett, hogy: csend. A felesége pedig megismételte:

– Még hogy Vera!

Kinagyított fényképek a falon. Alig látszott valami belőlük a homályban. Egy lány haja, ahogy ráhajol a kerítésre. A fekete hajzuhatag szinte teljesen eltakarja az arcát. Háztető. Aztán mintha többen állnának egy kerti úton.

Az asszony megkerülte a férjét, benyitott a kis szobába. Éppen csak megnyitotta az ajtót. Fehér bútorok odabent a sötétben. Magukra hagyott, fehér bútorok. Székek az asztal körül. Talán egyszer elkezdtek egy beszélgetést, de az már régen abbamaradt. A kis díványra, ott a sarokban, mintha rádobtak volna valamit. Sálat vagy kesztyűt. Valaki nagyon sietett. Színházba, moziba. Magára kapta a kabátját, aztán rohant. Végigvágtatott a szobákon, csapkodta az ajtókat, és már valahonnan lentről kopogtak a lépései. A sál meg itt maradt.

Az asszony odament a díványhoz. Kicsit előrehajolt, ahogy végigcsúsztatta a kezét. Különben oda se nézett. Mint aki tudja, hogy úgyse talál semmit.

– Most meg fütyültek – hallotta kintről a férjét. – Két rövid, egy hosszú. Ez volt a jelük.

– A jelük? – A férfi előtt állt. – Miféle jelük?

– Volt egy jelük. Te nem tudtad?

Anya a fejét ingatta. Nem, ő ezt nem tudta.

– Különben Vera utálta, ha csak úgy felfütyülnek neki.

– Hát azért nem mindig. – Valami megcsillant az apa tekintetében. Mintha a lányára hunyorítana. Majd hirtelen lesöpörte az újságot a térdéről, felállt.

– Hová mész? – nézett utána anya.

Ő meg csak nyomult kifelé.

Az ajtó nyitva, akárcsak odakint, az előszobában. Majd mindjárt bevágtatnak – gondolta anya. – Szabolcs, Csipesz és Kuku. Egyszer húsvétkor benyomultak. Még kora reggel lehetett, éppen hogy fölébredtek. De hát éppen a telefoncsörgésre ébredtek fel. Szabolcs telefonált, hogy mindjárt jönnek. És aztán jöttek.

Apa jött be, fázósan dörzsölgette a vállát.

– Csinálhatnál egy teát. Egy olyan jó, citromos teát.

– Egy kis rummal.

– Nem bánom, egy kis rummal.

Anya kiment a konyhába. Ahogy föltette a teát, beszólt a szobába.

– Terike azt mondta, hogy az arabokat drótsövény mögé dugták.

– Az arabokat? Hol?

– Hát ott… Izraelben.

– Izraelben… az arabokat? – A férfi a nyitott ajtókon át kibámult a konyhába.

A felesége a gáznál állt. Csípőre tette a kezét, fölnézett valahova az emeletekre.

– És hogy azért kezdődött az egész. A viszály.

Apa valahogy viszketni kezdett.

– És ezt a Terike mondta? Hogy az arabokat a drótsövény mögé… éppen a Terike! – Az újság megint a földön, és apa kivágtatott. – Hát ide figyelj, ha nem tudnám, hogy a Terike…

– De hát azért még lehet tárgyilagos.

– A Terike ne legyen tárgyilagos! Akit drótsövény mögé dugtak, és nem Izraelben! És mi az, hogy tárgyilagos?! – Elhallgatott. Felnézett ő is az emeletekre. – Csipesz találta ki azt a jelt, két rövid, egy hosszú.

– Csipesz alig volt itt egyszer-kétszer. – Kitöltötte a teát, szendvicseket készített. – Bevigyük?

– Á, nem! – Azzal a férfi leült a konyhaszékre. A konyhaasztal alatt hatalmas rézüst. Megérintette a cipője orrával. – Ki volt az, aki megkongatta ezt az üstöt? Kihúzta és megkongatta.

– Egyszer szilveszterkor.

– Nem, nem szilveszterkor. Tudom, hogy odabent ültem, talán egy kicsit el is bóbiskoltam, és akkor ez a hang.

– Az a filmes fiú. Vince, persze, a Lajta Vince. – Felnevetett. – Feri meg fülére tapasztotta a kezét, úgy kiabált, hogy: elég! elég!

– Feri! – Apa kedvetlenül vállat vont. A teát kortyolgatta, egyre csak az üstöt nézte.

– És akkor még azt is mondta a Feri, hogy ha nem hagyod abba, kirúglak.

– Mit mondott? – Letette a csészét.

– Kirúglak.

– De hát hogy jön ő ehhez? Az én lakásomból… egy vendéget. Mi az, hogy kirúglak? Hát mit képzel ez a… ez a?!…

– Annyira nem bírta azt a hangot.

– Nem bírta, egyáltalán, mit bírt, és mi az, hogy kirúglak? – Dühödten beleharapott egy szendvicsbe.

Anya, a konyhaasztal másik végén: – Tudod, kivel találkoztam a múltkor a Lukácsban?

– Hol?

– A Lukácsban. A Lukács uszodában.

– Te uszodába jársz?

– Reggel kimegyek egy kicsit. Persze csak ha nem alszom el. De hát múltkor is elaludtam, és az Ernyei Magdi hiába várt.

– Ernyei Magdival jársz a Lukácsba?

– Hát Vera nem nagyon szerette, inkább valahogy félt tőle. Mert hogy olyan rettentően művelt. Jól úszik, mindenesetre jól úszik. Nahát, tudod, az a szemüveges fiú, aki Verához hurcolta az irományait.

– Ja, a Bakacsi.

– Az, az, vele akadtam össze. Hát megnősül. És szeretné felhozni a menyasszonyát.

– Persze, csak hozza fel. – Apa még töltött magának egy kis teát. – Mióta jársz a Lukácsba?

Anya felállt. Megint felnézett az emeletekre.

– Né, a Kurtág Öcsi!

– Azt lecsukták.

– Most meg itt van.

Apa bólintott, és újra megkérdezte:

– Mióta jársz a Lukácsba?

– Már a nyáron is jártam. Bakacsi megírta Verának, hogy nősül, és most nagyon drukkol.

– Drukkol?

– Hát hogy mit szól majd Vera ehhez az egészhez. Mert Vera azt mondta, hogy ő egy olyan igazi agglegény.

Apa felnevetett.

– Egyszer nagyon lekapta ezt a Bakacsit. Valamit felolvasott neki a fiú, aztán Verának sehogy se tetszett, aztán meg már ilyeneket kiabált, hogy Bakacsi, te úgy lopsz, hogy az már nem is igaz!

– Bakacsi lop?

– Na szóval azt, amit írt. Vera mondta is, hogy kitől, valami amerikai írótól. Bakacsi meg a közös életérzésről beszélt, a nagy közös életérzésről, mire Vera azt mondta, hogy menj a fenébe, Bakacsi, a nagy, közös életérzéseddel.

– Akkor egy darabig nem is jött a Bakacsi.

– De jött, csak nem olvasott fel semmit. – Apa elgondolkozva bólogatott. – Nősül a Bakacsi. És mikor hozza fel azt a lányt?

– Azt nem mondta.

– Na menjünk be.

Az asszony bólintott, de azért nem mozdultak. A konyhaasztal két oldalán ültek, szemben egymással. Csönd volt körülöttük. Aztán az asszony megkérdezte:

– Te hallottad, hogy valaki felkiáltott?

– Hallottam.

– És azt, hogy Vera?

– Azt, hogy Vera.

Az asszony a férjét nézte. Aztán vállat vont és felállt.

Bementek a szobába.

A kislámpa égett. Az újság a földön, a pulóver a díványra dobva.

A férfi lehajolt, felemelte az újságot.

Nehezen hajol, gondolta az asszony. Most már egy kicsit nehezen hajol. De azért Terike mindjárt pislogni kezd, ha ránéz. Terike most otthon ül és vár.

– Terike felhúzza az orrát.

– Felhúzza az orrát? – Apa már megint belebújt az újságba.

– Ha nem megyünk át hozzá. – Felsóhajtott. – De hát azt hiszem, hogy nem megyünk át.

– Egész biztos.

– De hát tudod, hogy mennyire egyedül van.

– Még mindig haragszik a férjére, hogy nem megy le, és nem hoz fel neki sonkát meg sajtot. Volt pofája meghalni.

– Ugyan! Csak hát néha olyan fáradt. Hazajön az irodából, és akkor csak az üres lakás.

Az asszony megpillantott egy vonalzót az asztalon. Egy olyan háromszögletű vonalzót. Talán éppen most ejtette rá valaki az asztalra.

Fölvette, megnézte. Kicsit tintás. Elkenődött, bús foltok, a felső szára berepedt. Alul tintával: Várhegyi Vera. IV. b. Aztán egy szem, semmi más, csak egy szem. Mi lehet ez? Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát? De hát Veráék már nem firkálnak ilyesmit. Isten szeme…

A tenyerébe ütögette a vonalzót.

– Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát.

– Mi az? – Apa felnézett.

– Mit hurcolod ki? – Közelebb ment hozzá a vonalzóval. – Miért kell ezt kihurcolni?

– Én nem hurcolok ki semmit. – Csak nézte, ahogy a felesége ott áll mellette, és a tenyerébe ütögeti a vonalzót.

– A számozást már alig látni – mondta az anya. – Legalábbis húsz és harminc között.

– Milyen tintás, úszik a tintában!

– Csak itt, a felső szára.

– És ott alul talán nem? – Apa felállt. Mutatta, hogy ott alul is milyen tintás.

Anya a fejét rázta.

– Hát nem látod, hogy ez egy rajz? Mégpedig egy szem. – Felnevetett. – Isten szeme, csak egy kicsit el van mázolva.

– Nem, az nem Isten szeme.

– De hát akkor kinek a szeme?

Nézték a vonalzót. Apa egy pillanatra kivette anya kezéből.

– Vera szeme.

– Vera szeme?

– Nem is vitás. – Apa hangja enyhén diadalmas volt. – Azért rajzolta oda, hogy ő mindent lát, még akkor is, ha éppen nincs ott.

– És azt is látja, hogy ki lopja el a vonalzót?

– Vagy legalábbis, hogy ki akarja ellopni. De az illető nem meri ellopni, mert ez a szem…

– Nahát, attól még ellophatja.

– Azt hiszed, hogy ezt Vera nem tudta? De akkor is iderajzolta. És aztán csak legyen pofája az illetőnek ellopni.

– Csak legyen pofája!

– Az illetőnek!

Ezen jót nevettek. A vonalzót nézték, a számozást, a nevet, ezt a rajzot. Aztán anya:

– Miért kell ezt kihurcolni?

Apa sértődött képet vágott, nem is felelt. De a másik nem hagyta.

– Vagy talán magától került elő? Vagy azóta ott van az asztalon?

Elhallgatott. Majd megismételte:

– Azóta…

Apa valahová a kislámpa mögé húzódott. Majd egyszerre csak ott állt anya mellett, belenézett az arcába.

– A füzetet is te hoztad ki.

– A füzetet?

– A dolgozatfüzetet. Amiben azok a fogalmazások vannak.

– Nem is láttam. Fogalmazások? Nem is láttam. – Megkeményedett az arca. – A tornacipőjét mindenesetre ellopták.

– Nem lopták el, csak bent felejtette az iskolában, a tornazsákkal együtt. A tornazsákot később vissza is hozták.

– Csak éppen a cipő nem volt benne. – Mélységes szemrehányással nézett az apára. Aztán a vonalzóval a kezében körbejárt a szobában. – Ti is énekeltétek azt, hogy Árpád apánk?

– Árpád apánk?

– Árpád apánk, meg hogy hősi nemzetünk. Emlékszem, a bátyám körberohant a szobában, és ezt üvöltötte.

Apa maga elé nézett, majd kissé bizonytalanul elkezdte:

– Árpád apánk, ne féltsd hősi nemzetünk…

– Ez az! Ez az! Hősi nemzetünk!

– Nem vész az el, ha eddig el nem veszett!

– Ti is énekeltétek?

– Sej, haj, vígan élünk, vigadunk! Sej, haj… – Elakadt. – Most az jön, hogy valamit nem hagyunk, de mit nem hagyunk?… – Akárcsak egy bedöglött gramofon. A kezével meg olyan mozdulatokat tett, mintha vezényelne, de hát már nem is énekelt. A keze is lehanyatlott. Valahonnan messziről hallotta a feleségét.

– Ki volt az a fiú, aki egyszer felhozta a húgát, egy olyan kis…

Vera dolgai

Ruhák a vállfákon. Csipkegalléros ruhák, matrózblúzok, egy bordó meg egy olyan ünnepélyes, fekete. Egy sor üres, kifosztott akasztó. Talán úgy rángatták le róluk a ruhákat. Néhány kötött ruha a felső polcon. Kötények, kék iskolás kötények. (– Ebben olyan vagy, Vera, mint egy tintapötty.) Nagy, üres foltok a polcon.

Alul, a ruhák mögött, behajigált könyvek, füzetek, cipők.

– Ezt egyszer rendbe kell tenni – mondta anya. – Ez mégiscsak lehetetlen! – De aztán nem nyúlt hozzá.

Az iskolás könyvek, füzetek egyébként egy külön kis szekrényben. Könyvespolc a szekrény mellett. Anya egyszer rajtakapta apát, ahogy a polc előtt guggol.

– Mennyi útleírás! Te tudtad, hogy Vera ennyire szereti az útleírásokat?

Az iskolai bizonyítványok külön fiókban. Az egyikben orvosi igazolás: „Igazolom, hogy Várhegyi Vera influenzás megbetegedés miatt…” Apa az év végi értesítőt letette anya elé.

– Most nézd meg! A harmadikos bizonyítványa! – Az igazgató neve áthúzva, fölötte pedig: Petri Szabolcs s. k.

– Ez a Szabolcs! – nevetett anya – hogy miket tudott kitalálni!

– Levelek? – kérdezte apa.

– Nem, levelek nincsenek.

– De hát én tudom, hogy félretette. Külön dobozban a fényképek, külön dobozban a levelek.

– Nincsenek levelek.

– Akkor talán magával vitte.

– Lehet… az lehet.

A fényképek egy konyakmeggyes dobozban. Budapesti Csokoládégyár. Ez állt a dobozon. Ciklon egyszer felrohant, és átnézte a képeket. Kirakta az egészet egy kis asztalra. Ujja hegyével tologatta a képeket. Ők meg mögötte álltak: Vera papája és Vera mamája.

Régi színházi meg filmlapok egy kupacban. Külön fiókban a bérletek: korcsolyabérletek, villamosbérletek. Apa előhalászott egy buszbérletet.

– Nekem meg azt mondta, hogy szédül a buszon! Hogy egyszerűen nem tud felszállni a buszra.

Ez volt a szobában.

A szülők nemigen jöttek be ide, vagy legalábbis egyre ritkábban. A raktárba meg szinte soha. Abba a raktárféle helyiségbe, a konyha mögött. Valaha talán lakott itt valaki. Talán egy festő. Mindenesetre találtak képeket. Szénrajz öregasszonyról. Parkrészlet oszloppal. Egy festmény. Barna kerti út, a fák meg kékek. A fák ágai mögött a kastély homlokzata. Az öregasszony meg a parkrészlet a fal felé fordítva. Mellettük egy kosár, amit soha nem nyitottak ki. A kosáron Vera megrozsdásodott háromnegyedes biciklije, korcsolyája. Elnyúzott iskolatáska, lekopott roller.

Apa egyszer az előszobában tolta a rollert. Úgy ment mellette, mintha már hosszabb ideje sétálnának, beszélgetnének.

Anya előttük állt. Szólni se tudott, ahogy úgy hirtelen benyitott. Csak nézte, ahogy a férje le-föl sétál a rollerral.

– Még egész jó – bólintott a férfi. – Odaadom a Tukacséknak. – De aztán nem adta oda senkinek. A karikát se adta oda senkinek. A hulahoppkarikát, amivel Vera egy időben a Lukács uszodába járt. Vera hulahopp-bajnokságot is nyert a harmadik napozón.

Valaki felhozott egy úszósapkát, amit Verától kapott.

– Érdekes, a fiúk bemehetnek sapka nélkül a medencébe, a lányok meg nem, pedig a fiúknak sokkal jobban hull a hajuk. Nem volt nálam sapka, és akkor Vera azt mondta, vedd csak fel.

Valaki feljött, és a teniszütőt kérte, amit kölcsönadott Verának.

A szülők nem tudtak róla semmit. Nem tudták, hogy Vera valaha is teniszezett volna. Mindenesetre bementek a raktárba, és alaposan átkutatták a holmikat. Vera szobájába is bementek. Meg a társbérlő szobájába. Most éppen nem lakott itt senki, nyugodtan körülnézhettek.

– Lehet, hogy éppen a társbérlő vitte el.

– Gyurika? – Anya elképedve nézett apára. – Az igazán nem vitt el semmit.

Anya kikísérte az idegent, apa meg bent maradt. A vonalakat nézte a falon. A vonalakat, strigulákat, bejegyzéseket. Egy hosszú, függőleges vonal, több apró, vízszintes. Egy-egy évszám.

 

 

Az apa keze végigcsúszott a falon, végigkísérte az emelkedő vonalakat. Aztán megakadt. Semmit se nőtt egy év alatt. Akkoriban ő volt a legkisebb az osztályban. Aztán egyszerre, tessék, itt van. 1955. VI. 10. Ugrásszerűen!

Ez az utolsó dátum. 1955. VI. 10. Az utolsó bejegyzés. Egyszer még bejöttek, hogy odaállítsák Verát a falhoz, hogy megmérjék, de aztán egy fiú is bejött, és akkor már semmi se lett a dologból. Csak nevettek. De min nevettek annyira?

Kis dugó. Úgy indult, hogy Vera egy kis dugó lesz. És volt egy év, amikor nem nőtt semmit. A szülők már valami gyógytornára is gondoltak. De aztán egyszerre!…

Vonalak a falon. Vonalak, strigulák, évszámok, bejegyzések.

 

1955. VI. 10.

 

Ez az utolsó.

Egy látogató

Az előszobában állt, mintha nem is akarna beljebb menni. Nézte azt a kissé régimódi fogast, a kabátokat az előrenyúló agancsokon.

– Nálatok nincs külön fogas a kalapoknak?

Nem volt semmi rosszallás ebben a hangban, de Vera mamája mégis neki tudott volna ugrani. Aztán, ahogy lesegítette róla a kabátot:

– A kalapokat oda, a polcra.

Ez valahogy élesen hangzott. Mintha ezt a szikár nőt is oda akarná felcsapni, arra a polcra. Az egy pillanatra hátra is kapta a fejét, de aztán csak a frizuráját igazgatta.

Azt ugyan igazíthatod! Vera mamája mögötte állt. Azt a kócot, azzal aztán egykettőre készen leszel.

Előrelépett, és akkor ő is megjelent a tükörben. Elfoglalta a tükröt. Talán hogy kilökje onnan azt a másik nőt, hogy kölcsönadjon valamit a hajából.

– A férjed?

– Nincs itthon – mondta Vera mamája. – Kiküldetésben van.

– Elég sokat van kiküldetésben.

– Elég sokat. (Mit rángatja a haját, mikor hagyja már abba? És nem tud írni, hogy jön, nem tudja felvenni a telefonkagylót? Egyszerre csak itt van!)

A másik nő végre abbahagyta a fésülködést. Felemelt egy képeslapot a ládáról. Ott volt a láda a fogasok alatt, tele színes fedelű képeslappal, folyóirattal, újsággal.

– Quick – bólintott a nő. – Vera küldi?

– Vera küldi.

– Ez meg valami divatlap. Vera anyósának divatüzlete van? Vagy csak egy divatüzletben dolgozik? Az se rossz.

– Nem – mondta Vera mamája –, nincs divatüzlete, és nem is dolgozik divatüzletben. Autóüzletben.

– Nem rossz! – Egy pillanatig még a lapot nézegette, majd hirtelen: – Azért bemehetünk?

Odabent körbejárta a szobát.

Mint egy cirkuszi ló! Mint egy öreg cirkuszi ló! – Vera mamája a kályhánál állt. Egyre dühösebb lett. Dühös volt erre a nőre, aki csak úgy feljön, aztán körbenyargal a szobában.

– Ez Vera legújabb képe?

– Nem, egy régebbi.

– Feri nem küldött képet. – Szembefordult Vera mamájával. – Mióta kint van, egyáltalán nem küldött nekem képet.

– Hát talán nem sokat változott.

– Azért még Verát is meg lehet ismerni. – Kurtán felnevetett. – Egy kicsit lefogyott. Nyúzott. Nem találod nyúzottnak?

– Nem találom.

A másik nő elment a képek alatt, figyelmesen megnézte a képeket.

– Ez az a fiú? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Hogy is hívják?

– Hans Jürgen.

– Hans Jürgen. Feri írt róla még akkoriban. Megírta, hogy van egy fiú, de a nevét nem említette.

Vera mamája lehunyta a szemét. (Csak kezdd el! Csak kezdd el ezt a Feri-ügyet! De hát te hallani se akartál Veráról, merthogy Vera komolytalan lány, merthogy…)

A vendég a fotelban ült. Mosolygott. Olyan érdesen mosolygott.

– Bocsáss meg, ha elfoglalom valakinek a helyét.

– Kinek a helyét?

– Mondjuk, a férjedét. Én tudom, hogy vannak szokások.

– Ugyan!

– De miért? Minden családban vannak bizonyos szokások. Úgy is mondhatnám, hagyományok.

Akkor már sütemény volt előtte. Vera mamája egy üveg konyakot is előszedett. Hagyományok! – gondolta közben. – Nálatok nem ülhetett senki a férjed székére, amikor a férjedet becsukták? Az az alak se ülhetett a székére, akihez hozzámentél? Mesélj nekem erről, mesélj nekem valamit a kedves családi hagyományokról!

Koccintottak, ittak.

– Erős – mondta Feri mamája. – Ez egy kicsit erős.

– Utálom azokat az édes pancsokat.

– Utálod, na persze. Jól áll neked ez a pulóver. Feri mindig azt mondta, hogy te nagyon tudsz öltözködni. Hogy is mondta? Vera mamájának érzéke van, stílusérzéke.

Vera mamája hallgatott, majd váratlanul kibökte:

– Hát nem vagyok egy kelkáposzta.

– Mi nem vagy?

– Én nem is tudom! – Hátravetette a fejét, nevetett. – Járt hozzánk egy író, legalábbis olyan íróféle. Az mondta egyszer valakire: ó, ez egy kelkáposzta!

Csönd. Aztán a látogató:

– Elég sokan jártak hozzátok.

Vera mamája bólintott. Kiment, hogy feltegye a kávét.

– Ne fáradj, miért fáradsz? – Utánament, nyomon követte. Körülnézett a konyhában. – Ez volt a tanyátok?

– A tanyánk?

– Feri mondta, hogy mindig itt gyűltetek össze. A férjed meg bent olvasott, de aztán ő is kijött az újsággal együtt, és külpolitikai tájékoztatót tartott.

– Nem emlékszem ilyesmire.

A másik meg se hallotta. Nézte, ahogy a kávéfőzőből lassan kicsöpög a kávé. Aztán, úgy elgondolkozva:

– Nálunk mindenki politizál.

Odabent itták a kávét.

– Tudod, mit mondott a férjem odabent? – Feri mamája letette a csészét. – Tudod, mit mondott az őrnek? Hogy benne volt abban a bizonyos összeesküvésben! Pedig hát…

– Akkor miért?

– Miért? Hogy ne ingassa meg az őr hitét a pártban, az eszmében! Ez volt a gondja odabent! – Felállt. Megint körbejárkált a szobában. Megállt Vera mamája mögött. – Azt mondják, van egy kép.

– Kép? Milyen kép?

– Valahol a Dohány utcában, egy kapu alatt. Vera és Feri, ahogy átfogják egymás vállát.

– A Dohány utcában?

– Nevetve átfogják egymás vállát. Azt mondják, mintha éppen akkor futottak volna össze, és csak úgy véletlenül. Felettük a nagy darab ég, a fa ágai, ők meg összekapaszkodva.

– Te láttad?

– Nem, még nem.

– Nem is tudtam róla. Dohány utca…

Feri mamája folytatta a járkálást.

– Tudod, hogy a fiam összeakadt egy reklámfotóssal?

– Nem hallottam róla.

A másik nő fölötte körözött, mint egy légi bombázó.

– Még Kölnben összeakadt egy amerikai reklámfotóssal. Vera nem írt róla?

– Nem, azt hiszem, nem írt róla. Reklámfotós…

– Magyar származású.

– Mindenki magyar származású. – Vera mamája kezdett bízni ebben a reklámfotósban. Ezzel talán megússza a dolgot.

De nem, fölülről potyogtak a bombák.

– Azért furcsa, hogy Vera még csak nem is említette. Hiszen ez mindjárt akkor volt, amikor Feri kiment. – Szünet. – Amikor Feri kiment Vera után. És akkor még nem szakítottak.

Vera mamája hallgatott. A másik pedig leereszkedett vele szemben a székre. Kinyújtotta a kezét. Mintha meg akarná fogni Vera mamájának a kezét.

– Én tudom, hogy Feri egy kicsit furcsa fiú. Tíz éve nem beszél az öccsével, legalább tíz éve.

– Ferinek van öccse?!

– Nem is tudtad?

Előrehajoltak, egymásra bámultak. Vera mamája egyszerűen megnémult. A másik meg, valami furcsa nevetéssel:

– Látod? Évekig idejár, és még csak nem is említi. Ez a hegedű miatt van.

– A hegedű miatt?

– Az apja vett neki egy hegedűt. Tizenhárom éves lehetett akkoriban. Aztán egyszer, amikor nem volt otthon, az öccse összetörte.

– Micsoda verekedés lehetett! Biztosan alig tudtad szétválasztani őket.

– Nem kellett őket szétválasztani. Feri egy ujjal se nyúlt az öccséhez. De nem ismerte meg többé.

– Azóta nem is beszélnek?

– A nevét se lehet kiejteni Feri előtt.

– Annyira szeretett hegedülni?

– Egyáltalán nem hegedült. – Felsóhajtott. – Azt hiszem, teljesen botfülű.

Vera mamája valahogy elerőtlenedett. Úgy érezte, hogy már nagyon sok ilyen apró kis történetet hallott Feriről.

– Érzékeny fiú, nagyon is érzékeny.

– Azért nem kell félteni. – A látogató arcán ismét megjelent az a kedélytelen mosoly. – A reklámfotós mellett nagyon is megtalálja a számításait. A levelei legalábbis erről tanúskodnak.

– Sokat ír?

– Nekem csak egyszer írt Amerikából. – Kiegyenesedett. – Egyszer Kölnből, egyszer Bostonból. Két levél, ennyit kaptam tőle. Amit még tudok, azt a barátaitól tudom.

– Feljárnak hozzád?

– Hát nincs olyan nagy társasélet, mint itt.

– Társasélet? Itt?

Feri mamája, még mindig azzal a kedvetlen mosollyal:

– Kinek is jött fel a menyasszonya?

– A menyasszonya?

– És könyörgött neked, hogy ne vedd el tőle a fiút.

– Én nem vettem el semmiféle fiút. – Beletúrt a süteményestálba. – Senkitől sem vettem el semmiféle fiút.

– Hallod! Ez csak igazán…

– Senkitől semmiféle fiút! – Megrázta a tálat, dobálta a süteményeket. – Nem tudom, Feri miket mesélt.

– Semmit se mesélt. – Feri mamája megmerevedett. – Úgy kellett belőle kihúzni, ha meg akartam tudni valamit. – A kávéscsészét forgatta. – De az akaratomat tiszteletben tartja. Mégiscsak én vagyok az édesanyja, és erről ő soha nem feledkezik meg.

Vera mamája töltött egy kis konyakot. Aztán, ahogy újra töltött:

– Bárcsak elfeledkezett volna!

Mindjárt el is hallgatott. Akárcsak a szájára vágtak volna.

Feri mamája mosolygott. De egy csöppet se kelletlenül. Mintha tulajdonképpen erre várt volna. De hallgatott. Megint Vera mamája kellett hogy beszéljen.

– Mi bajod volt Verával?

– Nagy forgalmat bonyolított le. (Csöndes, barátságos hang.) Túlságosan nagy forgalmat.

– Honnan veszed ezt? Nem is ismered.

– Azért talán ismerem. Őt is, meg a mamáját is.

– Miket beszélsz?! – Elfulladva kapkodott levegő után. – És te… éppen te?! Azt hiszed, nem tudom, hogy Feri…

– …otthagyott, amikor hozzámentem Gönczöl Jánoshoz.

– Igazán nem tudom, hogy hívták azt az alakot.

– Nem alak. Rendes ember, nagyon rendes ember. Nem tehetett róla, hogy Feri édesapját elvitték.

– Hát én senkihez se tudnék hozzámenni, ha a férjemet… Se én, se Vera!

– Olyan biztos?

Feri mamája előrehajolt, és Vera mamája elhallgatott. Feri mamája úgy maradt, előrehajolva. Aztán visszahúzódott, és most már csak a kezét tartotta előre.

Két kéz lógott előre tolakodóan, fölényesen.

Vera mamája ráütött. Egy egész picit ráütött az ujjak hegyére.

A kéz nem húzódott vissza. Megint rá kellett csapni. Aztán megbillent, visszarándult, elkerülte az ütést.

És akkor Feri mamája azt mondta:

– Most te!

Nem volt mit tenni. Vera mamája előrenyújtotta a kezét. Nézte, hogy remeg a levegőben. A mozdulatlan, üres levegőben.

Kemény, száraz csattanás.

Vera mamája a kezét dörzsölte, sziszegett.

Nevetés az asztal másik oldaláról.

– Csak tartsd a kezed! Csak tartsd!

Megint oda kellett hogy tartsa. És a másik megint olyan hihetetlenül gyorsan, váratlanul csapott le.

– Nézz a szemembe, miért nem nézel a szemembe? Ne kapkodd a kezed, mit kapkodod?

Már nem is kapkodta. Egyenes derékkal ült, mint egy iskolás lány, és odatartotta a kezét.

– Milyet akarsz? – hallatszott a hang. – Kicsit akarsz?

Lehunyta a szemét. Mintha egyszerre ütnének rá alulról és felülről. Megingott a keze. Feri mamája igazította vissza. Valósággal beállította magának.

– Vagy inkább nagyot? Kicsit vagy nagyot?

Nevetés, csattanás.

Megrándult a keze, majd megint előrenyúlt. De nem jött ütés. Végre visszahúzta a kezét. Valami nyöszörgésfélét hallott.

– Őszibarackbefőtt… hát mi van abban, hogy őszibarackbefőttet akartam adni annak a fiúnak? Feljött, felhozta Feri levelét, és hát nekem nagyon jó befőttjeim vannak, és még csak úgy elrohan… a levelet otthagyta és elrohan.

Vera mamája a kezét nézte. Az ölében tartotta, mint valami idegen tárgyat. Mintha enyhén gőzölgött volna az a kissé megduzzadt, vörösre paskolt kéz.

– Kértem, hogy olvassa fel azt a levelet, de hiszen ez a maga levele, magának írta a fiam, olvassa fel, és közben majd főzök egy kávét, előbb a befőtt, aztán a kávé, maga meg olvas… de nem, neki még fel kell ugrani valahova… elrohanni, felugrani, aztán megint rohanni… de hát hova rohannak ezek?!

Egy darabig még hallatszott ez a távoli, panaszos hang. Aztán csönd lett.

Vera mamája fölnézett.

Senki se ült az asztal másik végén. Üres feketéscsészék, konyakospoharak, süteményroncsok. Ott egy kicsit kidőlt a konyak. A terítő felhajtva, szép rendesen felhajtva. Még egy papírszalvétát is odatettek.

Mikor tűnt el ez a nő? Vagy talán még itt van, csak kiment valahova?

– Ki volt itt?

Vera papája állt az asztal mellett, kalapban, kabátban.

– Vendéged volt? Miért dörzsölöd a kezed? Mi van a kezeddel?

Ő meg az ujjait masszírozta, ahogy megkérdezte:

– Te tudtad, hogy Ferinek van egy öccse?

Egy kávéház

Belebámult a tükörbe, jólesően ásított. Egy pillanatra kiment, de aztán már ott volt a felesége előtt. A két kezébe vette az asszony arcát. A két keze közé fogta.

Az a díványon ült. Levelet olvasott, Vera valamelyik levelét. Néha csak úgy előkapott egyet, nem is éppen a legutolsót. Beleolvasott. Vagy éppen csak az írást nézte, azokat a gyerekesen kusza betűket. Most pedig behunyta a szemét, mosolygott. Mit akarhat az öreg? Már jó ideje járkál a lakásban. Nem is járkál – csatangol. A gangra is kiment, lebámult az udvarra. Az utóbbi időben néha rajtakapta, ahogy így áll a rácsnál.

A férfi elengedte a felesége arcát. Felemelte Vera levelét. Belenézett, majd visszaejtette.

– Lemegyünk a Zárórába. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Leugrunk.

– Hova?

A férfi kibújt a házikabátjából, öltözködni kezdett.

– Tudod, összeakadtam Csontival. Vera nem nagyon szerette, pedig egész rendes fiú.

– Csonti… Csonti…

– Csúnyán otthagyott egy lányt, Vera valamelyik barátnőjét.

– Ja, a Littassy Gabit.

– Csonti nekem ezt később elmagyarázta.

– Neked? – Az asszony is öltözködött. Mit lehet felvenni a Zárórába? Régebben Verával meg a fiúkkal lementek abba a kis kávéházba. Akkor felkapott egy pulóvert meg valami nyakláncot. Nem, a Záróra nem nagyon változhatott.

– Feljött az irodámba. Elmagyarázta, hogy ő még nem tart ott, hogy bárkit is elvehessen. Nem is éppen anyagilag. Inkább érzelmileg.

– Érzelmileg… a Csonti?

– Azt mondta.

Lefelé a lépcsőn az asszony megkérdezte:

– Kocsival megyünk?

– Á, minek! Közel van a Záróra. – Kicsit előrement, majd hirtelen visszafordult. – Csonti levelet kapott tőle.

– Verától?

– Ő csodálkozott rajta a legjobban. Azt mondta, hogy nem is számított ilyesmire, és hogy ez irtó kedves.

– Lehozza a levelet?

– Biztosan lehozza.

Ronda, alattomos szél fújt. Az egész utcából csak a pályaudvar foltját lehetett látni. Elmentek a kocsijuk mellett. Megkerülték azt a tömpe orrú kis kocsit, aztán otthagyták.

– Valaki meg panaszkodott, hogy Vera egyáltalán nem ír neki. – Úgy menet közben a férjére nézett.

– Ez már így van.

– Mi van így?

– Nem írhat mindenkinek. (Ez aztán sikerült! Ezzel aztán elindítottam valamit!)

Az asszony megállt. Valósággal lángolt a tekintete.

– Azt én is tudom, hogy nem írhat mindenkinek! – Ropogtatta a szavakat. Furcsa, idegenszerű kiejtéssel beszélt, mint mindig, ha dühös volt. – De hogy éppen a Tóth Bálintnak ne írjon, na ne haragudj! A nyakába borul a Lukács uszodában…

– Vera senkinek se borul a nyakába. Vera nem olyan nyakba borulós.

– Akkor is. – Az anya váratlanul megenyhült. Múltkor felszaladt az a fiú. „Tessék mondani, csak nem haragszik rám valamiért a Vera?”

Az apa olyasmit dünnyögött, hogy ő nem is ismer semmiféle Tóth Bálintot, és Vera annak ír, akinek akar.

Feltűntek a zöld fénybetűk. Záróra. Kávéház a Körút és egy mellékutca sarkán. Oldalt taxiállomás. A kocsikban mintha mind aludnának a sofőrök.

– Sofőrkávéház – mondta az apa. – Igazi sofőrkávéház.

– Ne haragudj, de én még egy sofőrt se láttam itt.

– Elöl, a pultnál megisszák a kávéjukat, és aztán már mennek is. Mi meg Verával ott hátul szoktunk…

– Szoktunk? Na ez azért túlzás.

Hátramentek abba a nagy, lovardaszerű helyiségbe. Apa makacsul megismételte, hogy Verával igenis ide szoktak jönni. Füstben törtek előre. Füstben és székekre dobott kabáttornyok között.

Apa megállt egy asztalnál. Anya is megállt. Egy pillanatra lehorgonyoztak.

Ébresztőóra az asztalon. Hatalmas, rozsdás kulcs. Mögöttük egy lány, valószerűtlen fehér arccal.

– Itt alszik, és ébreszteni kell – mondta anya, ahogy továbbnyomultak.

– Ugyan! – nevetett apa. – Ezek csak olyan dolgok.

– Dolgok? Miféle dolgok?

Fehér pulóveres, idősebb kisasszony merült fel. Szinte eléjük tolt egy asztalt.

– Régen tetszett itt lenni, persze, mióta a kislány…

Apa is elmosolyodott, valahogy nagyon hálásan. Két duplát kért, gőz nélkül. Úgy emlékezett rá, hogy Vera egy barátja, talán Izsmán Géza, mindig gőz nélkül kérte a kávét.

– És két kis konyakot.

A kisasszony bólintott. Nem mozdult el az asztaltól.

– A férjem fél évig volt Svédországban. Igazán nem panaszkodhat, már ami az anyagiakat illeti, de azért egyelőre nem engedem el.

– Ne engedje el. – Az apa mosolya bizonytalanná vált. Ez a nő talán azt hiszi, hogy Vera Svédországba ment? Vagy összekeveri Verát valakivel?

Ahogy aztán a kisasszony elment, körülnézett.

– Még mindig ott a biliárd.

– Nem nézed meg Csontit?

Apa egy lányt nézett. Az két fiú közül intett feléje.

– Ismered?

– Vera valamelyik barátnője. A ruhatár… na várj csak.

De nem indult el, mert egy fiú megszólalt a szomszéd asztalnál.

– Nem, János már semmi egyebet nem csinál, csak Simone Weilt fordítja, teljesen beleesett Simone Weilbe.

Többen ültek az asztalnál, és mind mellényben. Az apa kissé megdöbbenve nézte. Csíkozott mellények, és sötétkékek, bordók és világosak, aztán olyan lötyögős, lehamuzott nagypapamellények.

– Az a biztos, hogy Simone Weilhez képest… kit említsek neked? Említsem Sartre-t?

– Ne említsd Sartre-t. – A másik mellény rosszkedvűen elfordult.

– Azt hiszem, megkeresem a ruhatárat. – Apa fölnyalábolta a kabátokat.

Elindult a kabátokkal. Nem volt könnyű útja az asztalok között. El is tévedt. Valahogy kikeveredett a pénztárhoz. Megint elment az ébresztőóra és a kulcs mellett. És aztán végre megtalálta azt a pultot. A ruhatár pultját. Vézna kis híd az üres fogasok alatt. Kopaszos fej emelkedett fel, a kéz rácsúszott a pultra.

Állhatatos vízcsobogás a háttérből. Ajtó nyílt. Az ajtóból tükör, a tükörből mosdó. Abból egy vörös hajú nő lépett ki. Előrejött, rákoppintott a pultra.

– Mi van a Simivel? Még mindig beteg?

– Beteg? – A kopasz kis öreg recsegve nevetett. A vendégre nézett, kissé döbbenten. A pultra dobott kabátokra. De azért bevette a kabátokat, számot is adott.

A kabátok a fogason, mint két deportált. A fogasok egy kicsit meglódultak, a kabátok hátrébb csúsztak.

A ruhatáros rákönyökölt a pultra. Méla szomorúsággal kezdte csavargatni a fülét. Nagyon magára maradt azzal az elsárgult füllel.

Visszafelé valaki ráköszönt az apára. Egy magas homlokú, szemüveges fiú. Beékelődött két asztal közé. Egy mozdulatot tett. Mögötte az asztalon meglódultak a sörösüvegek. Különben türelmesen álldogált, mintha itt beszéltek volna meg valamit.

– Azt hiszem, most már rendben lesz ez a dolog. Nehéz tészta volt, de azért most már… – Megigazította a szemüvegét, és akárcsak jelentést tenne: – Utánamentünk a papuskának, beszéltünk vele.

Apa hümmögött, bólogatott. (Ismerem, persze hogy ismerem ezt a fiút. Vera társaságából. Talán fent is volt nálunk.) Közben valahogy szeretett volna áttörni az asztalok között.

A szemüveges egy hallatlanul könnyed mozdulattal arrébb csúszott. A sörösüvegek ismét meglódultak.

Az apa bólintott, és ment tovább. Nyomában a másik. Olykor úgy látszott, hogy leragad valamelyik asztalnál. Köszöngetett is, de azért csak mondta, mondta:

– Párnás ajtók mögött csücsült a papuska, onnan üzent ki, hogy most nem ér rá, de mi meg beüzentünk, hogy talán mégis jobb, ha ráér. Akkor aztán beengedtek bennünket, hát nem lehet mondani, hogy túlságosan örült volna, de hát ez igazán nem érdekes.

Az apa közben megérkezett. A fekete meg a konyak az asztalon várta.

– Jéggé hűlt – mutatott az asszony a feketére.

– Igazán megihattad volna.

– Tudod, hogy mindig konyak után iszom a kávét.

– Erről van szó – hallatszott az apa mögül. – Feketét csakis konyak után. Vannak, akik beleöntik a feketébe, de hát ez dilettantizmus. Ez maga a dilettantizmus. Én különben csak sört iszom.

Az asztalon megjelent egy sörösüveg, és akkor már együtt ültek. Vera papája, Vera mamája meg ez a szemüveges fiú. A fiú Vera mamája felé hajolt.

– Mégis… hogy valaki egyszerűen tudni se akarjon a lányáról!

– Az édeslánya? – kérdezte Vera papája.

Csönd. Majd Vera mamája éles, felháborodott hangon:

– Hallod, Dezső! Mit akarsz azzal, hogy az édeslánya? Mintha nem lenne teljesen mindegy. Sőt! Ha a mostohalányával bánik így, hát akkor az még…

– De hát én csak…

– Mit akarsz azzal, hogy az édeslánya?!

A szemüveges fiú hátrahúzódott a sörösüveg mögé. Távoli, jóindulatú fölénnyel hallgatta ezt a vitát. Nem szólt közbe. Majd, ahogy rágyújtott egy szivarra:

– Azért az öreget is meg lehet érteni, a papuskát. Mert nézzük csak, mi a helyzet Líviával.

– Líviával? – kérdezte az apa.

– No igen, Líviával. – A szemüveges kissé rosszallóan ingatta a fejét. – Azt most kapcsoljuk ki, hogy az iskolát abbahagyta, arról egyelőre ne is beszéljünk. De hogy kiröppen a családi fészekből! Egy teljesen lehetetlen alak miatt! Akitől persze gyereke lett.

Zúgott körülöttük a kávéház. Biliárdgolyók csattogtak. Egy bánatos képű sofőr közeledett, málnáspohárral a kezében. De mindjárt el is tűnt.

– Ne haragudjon, kedves Ali – most Vera mamája hajolt a szemüveges felé –, azért egy apa akkor is felelősséggel tartozik a lányáért.

Szóval, Ali, gondolta a férfi. Méghozzá, kedves Ali.

Ali, szinte védekezve:

– Lívia gyerekével nincs baj. Elhelyeztük. Csepelen egy néninél. Persze nem teljesen ingyen, és hát Lívia bizony nem mindig tudja előteremteni azt az összeget.

– Honnan is tudná előteremteni?

– Honnan is tudná? – visszhangozta az apa. Valaki fölmerült előtte. Az a fiú, aki feljárt Verához az irományaival. – Bakacsi!

– Nem – ingatta fejét Ali –, Bakacsi mostanában nem jár ide. A Karkosák Klári nem engedi. – Elhallgatott. Talán azon tűnődött, hogy is van ez Bakacsival meg Karkosák Klárival. – Azért egy dologban mindig lehet számítani Bakacsira. A Lívia dolgában. Ha össze kell dobni egy kis pénzt Líviának.

– És az az alak? – kérdezte az apa. – Aki Líviát, hogy is mondjam, megszöktette?

– A kérdés jogos. De hát ő lelépett.

– Ahogy már az ilyen alakok le szoktak lépni – mondta az asszony.

A férfi kicsit csodálkozva nézett a feleségére. Mit tud az ilyen alakokról? Hány ilyen alakot ismert?

Tisztán és élesen megjelent előtte egy asztal. Mintha hirtelen eléje tolták volna, azzal a cserépkalapos nővel. A nő hímzés fölé hajolt. Olykor a vizespohár felé nyúlt.

– Lívia rendszeresen látogatja a gyerekét. Mi is többször kint voltunk nála.

(Mi is? Mégis, kicsodák? Ez valami egylet?)

– Nincs is semmi baj a gyerekkel, és már ott tartunk, hogy Lívia is rövidesen lábra áll.

Az asszony helyeslően bólintott. A férfi újra rendelt. Megismételte a két kis konyakot a duplával. A szemüveges Alinak egy üveg sört.

De Ali intett, hogy nem.

– Köszönöm, de már megkaptam az adagomat. Mára már megkaptam. – Majd, ahogy körülnézett. – Egyáltalán senki se tudná megmagyarázni, hogy Lívia miért ne dolgozhatna. Ezt senki az égvilágon nem tudná nekem megmagyarázni. Hiszen, ha jobban meggondolom, Lívia szinte már mérlegképes könyvelő.

– Mérlegképes könyvelő! – Apa ledobta a konyakot, várakozóan nézett Alira.

– A papuskával azért foglalkozunk, hogy mégse érezze magát páholyban.

– Mérlegképes könyvelő! Már megbocsásson, de hát abbahagyta az iskoláit.

– Csakhogy mi beírattuk egy tanfolyamra. Azazhogy többre is. Először csak egy olyan gyorstalpaló esti tanfolyamra. Izsmán Géza bátyja volt az igazgató.

– Izsmán Géza! – Anya fölragyogott. – Maga ismeri Izsmán Gézát?

– Persze hogy ismerem. Ő bukkant rá Líviára, valahol a pályaudvaron szedte fel.

– Bejár ide Izsmán Géza?

– Mostanában nem láttam. Irtó pipa volt, amikor Líviát behozta ide. Hogy valakivel ezt lehet csinálni! – egyre csak ezt hajtogatta.

– Egy héten legalább ötször fönt volt nálunk – mondta anya.

– Még azután is, hogy Vera elment.

– Még azután is.

– Az biztos, hogy letolta Líviát, kegyetlenül letolta. Akkor mindjárt el is határoztuk, hogy kezelésbe vesszük.

– Aztán egyszerre csak elmaradt, de úgy elmaradt! – Anya vállat vont, majd újra megkérdezte. – Bejár ide?

– Líviát elvittük a Wessely bácsihoz, tetszik ismerni a Wessely bácsit?

– Wessely bácsi…

– Itt volt pincér, tavaly ment nyugdíjba. Vele mindig lehetett beszélni, pláne ha még egy kis pénzt is adott neki az ember. Csakhogy aztán mégse maradhatott a Wessely bácsinál, mert a Wessely néni…

Az apa felállt.

Vonulás indult az ajtó felé. Felgyűrt kabátgallérok, sapkák, kucsmák, gubancos, hosszú hajak.

Apa egy zsokésapkás fiú után vetette magát.

– Bandi! Redő Bandi!

– Redő Bandi? – nézett utána Ali.

– Együtt dolgozott Verával – bólintott anya. – És akkor most hol lakik ez a Lívia?

– Egész jó helye volt a Markosnénál, csak hát az történt… – Elhallgatott. Az apa utána bámult.

Az nem érte utol a zsokésapkás Redő Bandit. Úgy elfüstölt az az egész társaság! Ő meg ott maradt az asztalok között. Aztán előbbre ment, még az utcára is kinézett. Redő Bandi sehol. Visszafordult.

– Szóval, Antonioni Pekingbe megy?

Néhány lány és fiú az asztalnál. Pulóverek. Bús, kinyúlt pulóverek. Az egyik fiú nyakában hatalmas kereszt. Mint egy pópa, gondolta az apa. Egy pillanatra majdnem leült, de aztán csak úgy állva hallgatta.

– Dokumentumfilmet csinál? Pekingben?

– Ezeknek elment az eszük, ezeknek a nyugati…

– Egyszerűen nem tudják, miről van szó.

– Vagy nagyon is tudják. Irtó dörzsöltek.

– Frászt. Olyan naivak…

– Antonioni Pekingbe megy? És azt hiszi, hogy ott csak úgy filmezhet?

– Megnyugtatlak, jó filmet fog csinálni, becsületes filmet.

– Megnyugtatlak, senki se fogja látni azt a filmet.

– Az nem olyan biztos, az egyáltalán nem olyan biztos.

Az apa be akarta dobni, hogy ő is ismer egy rendezőt. Lajta Vincét. De aztán mégse. Egy darabig még elácsorgott annál az asztalnál, aztán továbbment.

Biliárdgolyó csattogott. Valaki a dákóját krétázta.

Ali éppen valami írógépről beszélt.

– …már rendeztük azt a dolgot, valahogy kiváltottuk az írógépet, de hát Lívia persze nem maradhatott tovább Eperjesiéknél.

– Eperjesiéknél?

– Hát akinek a gépét…

– Eladta a gépét? Másvalakinek a gépét? (Anya kemény, éles hangja.)

– Azért meg lehet érteni.

– Ne haragudjon, kedves Ali, de ezt nem lehet megérteni.

Ali bűntudatosan lógatta a fejét. Egészen összezsugorodott.

– Antonioni Pekingbe megy. – Apa visszaült. – Az a híres rendező.

Kissé megütődve néztek rá. Aztán Ali, még mindig úgy összezsugorodva:

– Mindössze néhány napról van szó, legfeljebb egy hétről. – Feljebb csúszott a széken. – De ez is mit jelent?

– Mit jelent?

– Lívia legfeljebb aludni megy haza.

– Aludni?

– Hát, ugye, nappal dolgozik. Nappal őt nem is látni.

Vera papája és mamája összenéztek. Mi az, hogy nappal nem is látni Líviát?

– Egyébként elárulhatom, hogy Lívia rövidesen találkozni fog a papuskájával – folytatta Ali. – Már mindent előkészítettünk. Meggyúrtuk az öreget, alaposan meggyúrtuk.

– Meggyúrták – bólintott Vera papája –, de hol nem látni Líviát nappal?

Csönd volt a kávéházban. A biliárdgolyó csattogása se hallatszott. A kisasszony egy pillanatra felbukkant. Feléjük mosolygott, majd elfordult.

– Ha pedig valami baj lenne vele, csak tessék szólni. – Ali megint az anya felé hajolt. – Nem lesz vele semmi baj, de ha mégis…

Az anya hallgatott. És most már az apa se kérdezett semmit. Ali meg, alig hallhatóan:

– Természetesen látogatni fogjuk. Ellenőrző látogatásokat teszünk. Senkit se vihet fel, és későn se járhat haza.

– Haza? – tört ki az anyából.

– Ha valamit észreveszünk, repül. Ezt ő éppen olyan jól tudja, mint én. Ellenőrző látogatásokat teszünk. A Lakos, a Zimányi meg én.

Apa gyanakodva körülnézett. Lívia talán már itt ül mellettük. Az asztalnál áll. Vagy ez a szemüveges Ali egyszerűen belenyúlt a zsebébe, és ideteszi az asztalra. De előbb még kicsomagolja valamiből. Aztán megismétli azt a borús fenyegetést az ellenőrző látogatásról.

Ali az ujjait ropogtatta. Talán az asztal alá szórja azokat a hosszú, csontos ujjakat.

– Elkísérem. Az csak természetes, hogy most azért én is elkísérem. Nem mintha nem lenne bizalmam…

Vera papája csak hallgatott. El se tudta képzelni, hogy valaha még felálljon erről a székről.

– Mindjárt ide is hozom. – Ali felemelkedett. – És ha valami haj lenne, csak tessék szólni nekem vagy a Zimányinak.

Ali eltűnt az asztalok között.

Ők meg ültek és hallgattak. Valahogy kerülték egymás tekintetét. Az anya végre megszólalt.

– Azt hiszem, ágyneműt kell húzni.

A biliárdgolyó végiggurult a zöld mezőn. Előbb a két fehér, aztán a piros. A dákó utánuk nyúlt, majd visszahúzódott. A golyók ott maradtak. Két fehér és egy piros. Majd mindjárt megjelenik két lágytojás pohárban. Kávé, vaj, dzsem. Komplett reggeli egy régi kávéházban. Aztán hozzák a lapokat. A belföldieket meg a külföldieket. Az újságos körbejár. Hegyes szakállas, görnyedt hátú öregurak vágtatnak utána. Körbekergetik a kávéházban, a hóna alól kapkodják ki a lapokat.

A dákó előrenyúlt, a golyók csattogva szétugrottak.

Vera papája az üres feketéspohár felé nyúlt.

– Melyik filmjét is láttuk?

– Kinek?

– Annak az Antonioninak.

– Nem tudom.

– Pedig együtt láttuk.

– Nem tudom, nem emlékszem.

– Biztos, hogy együtt láttuk. Pekingbe megy az Antonioni.

– Pekingbe.

Üres feketéspoharak, konyakospoharak, sörösüveg. Valahol az üveg mögött feltűnt a szemüveges fiú meg egy lány.

Az apa kissé felemelkedett. A felesége csak őt nézte, ahogy felemelkedik, majd visszasüllyed. Aztán ő is megfordult. És csak nézte, ahogy az asztalok között jön feléjük a szemüveges fiú meg egy lány.

Vera mamája

Egy pillanatra még látta azt a csodálkozó arcot. A valószerűtlenül összehúzódó, majd kitáguló szemet, egy foltot a homlokból. Aztán mindez megperdült az utcával együtt, és akkor már futott. Kiáltást hallott, vagy inkább egy rikoltást, de már messziről. Arcokat lőttek fel előtte, vigyorgó, csodálkozó, döbbent arcokat! Valaki a falhoz húzódott, úgy nézte. Emeleti erkély ringott előtte, mintha le akarna ereszkedni, de aztán eltűnt.

Futott. Egy pillanat – és végigvágódik a járdán. Szinte érezte a járdát.

– Csókolom! – Ez megint egy vigyorgó arc, ahogy megemeli a kalapját.

A térde remegett, előrecsúszott. A térde fogja először cserbenhagyni. Aztán nem gondolt semmire, csak futott.

Végre megállt egy átjáróházban. Zihált, alig kapott levegőt. Az agyában csattogott ez az egész vágtatás.

Valaki megérintette a karját.

– Asszonyom, a táska.

A táska nyitva. Egy riadt mozdulattal becsukta.

Bent állt a kapualjban, borús, homályos üvegek között. Kirakat lehetett, csak aztán kiszedtek belőle mindent. Nem maradt más, csak ezek az üveglapok.

Beljebb az udvar, az átjáróház udvara. Elindult, talán hogy kijusson a másik utcára. De aztán megint csak visszament az üveglapokhoz.

Megint előtte volt az arc. Simanek Sacy arca, ahogy csodálkozva néz. Mereven és csodálkozva.

Simanek Sacy…

Elindult az udvar felé. Boltok, mindenféle kis boltok. Órás, köszörűs, szemfelszedő.

Mindig csak úgy összefut ezzel a Simanek Sacyval. Mindig kérdez a Simanek Sacy.

– Dezső? Hogy van Dezső? – És csak néz, azzal a merev, csodálkozó arcával. – Már nincs semmi baj a szívével?

Kis kút az udvar mögött. Miféle utca lehet, azzal a kis kúttal? Vagy inkább tér?

Közben valósággal hallotta Simanek Sacyt.

– És Vera? Régebben még összefutottunk egyszer-kétszer. Érdekes, mindig az iskola előtt. Valahogy éppen akkor mentem arra, amikor kijöttek. Hová is járt? A Varga Katába?

Aztán Vera mamája még azt is megmondta, hogy Vera a dekorációba került. Azt is, hogy aztán… De akkor egyszerre elhallgatott. Simanek Sacy közelebb hajolt, olyan furcsa érdeklődéssel. Egy darabig csak hallgatott, majd nagyon csöndesen.

– Már régen meg akartam kérdezni, miért küldtétek ti Verát ebédért?

– Verát? Ebédért?

– Ne haragudj, de többször is találkoztam vele, ahogy ment azokkal a lábasokkal, ahogy vitte az éthordót.

Az anya szólni se tudott. Állt ott az utcán, és semmit se értett az egészből. Vera meg éthordó…

– Tudod, Jákitelepen. Tíz vagy tizenöt éve… talán már több is. Akkor még élt Endre, és az a kis nyaralónk is megvolt. Ti meg talán valami beutalással… nem, nem beutalás.

– Egy rokon – mondta Vera mamája. És akkor már előtte volt az a nyár. Ahogy Vera ott állt mellette, a hátát dörzsölte, a lehámlott bőrdarabkákat. Ő pedig összerakta a lábasokat.

– Hosszú út volt – folytatta Simanek Sacy –, jó hosszú út volt, messze az üdülők mögött, még valami dombon is át kellett menni.

– Dombon?

– Vagy legalábbis olyan buckákon. Emlékszem, egyszer Endrével jöttünk a strandról, Vera meg felbukkant azzal az éthordóval. Várj csak, valami református étkezde volt, Vera legalábbis azt mondta. Meg hogy az apja, mármint Dezső, ismert ott valakit, abban a református étkezdében… és olcsó, mindenesetre olcsó.

– Olcsó – bólintott Vera mamája. Fürdés után készítette el az éthordót. Vera félig elfordult, és csak dörzsölte, gyúrta a vállát. Aztán fogta az éthordót, aztán…

– De hát Dezső nem is református!

Ez volt az a pillanat, amikor Vera mamája megfordult, és futni kezdett. Táskáját magához szorítva rohant, hogy ne kelljen hallania azt a hangot.

Kis boltok az udvarban. Órás, köszörűs, szemfelszedő. Ott a sarokban egy fodrász. Az órásnál valaki bent áll, zsebre tett kézzel magyaráz.

Miféle dombon kellett átmennie Verának?

Az éthordó a konyhaasztalon. Vera mereven előrehajolt, és a térdét dörzsölte. Mindig dörzsölt, gyúrt valamit. A térdét, a hátát, a vállát. Magára kapott egy könnyű kis ruhát. Egy olyan kifakult nyári ruhát, és már indult.

Dombok? Miféle dombok?

Vera kilépett a kertbe az éthordóval. Kis út a villák között. A kertekből kilógtak a faágak, árnyékot adtak. Elmaradtak a kertek, elmaradtak a fák.

Az anya, ahogy utánanézett, még láthatta. Ahogy úgy utánanézett.

Verát egyszer elkapta a napfény. Az a nyers, kegyetlen napfény. Egy pillanatra megállt, mint aki lépni se tud. Aztán mégiscsak elindult. Kis sapkája, kis fehér vászonsapkája, oldalt feltűrve. Az a könnyű kis blúz is véd valamit… hát igen, ott a nyaknál mindig lecsúszik. A nyaka, a karja, a lába. Valósággal záporozott rá a nap.

Mindjárt eléri azt a kis hidat. Átmegy a hídon, majd hirtelen eltűnik. Úgy tűnik el a túlsó oldalon, mint egy alattomos süllyesztőben. De addig még látja azt a fehér sapkás alakot, ahogy az éthordót lógázza.

Öt óra múlt tíz perccel. Régimódi, fekete számok a fehér óralapon. Valamikor egy konyhában lehetett, aztán idehozták javítani.

Odabent a sötét boltban valaki előrejött. Fehér sörényes, ráncos arcú férfi nézett Vera mamájára, időtlen kíváncsisággal.

Vera mamája arrébb lépett egy másik bolt felé. Majd megint a kapualj, az üveglapokkal.

Ami a híd után jött, az volt az igazi. Az út, a lehúzott redőnyű üzletek között. Talán csak az üresen tátongó cukrászda volt nyitva. Meg a szálloda vendéglője. Az üzletek bezártak ebben az átkozott hőségben.

Vera mamája is visszahúzódott a szobába. Az apa odabent feküdt. Nem is feküdt, inkább csak úgy eldőlt a sezlonon. Fölnézett, kábult tekintettel. Az anya meg tudta, hogy Vera most éri el azokat a buckákat. Most kel át a buckákon.

Arcok merültek fel a kirakat üveglapjai között. Elcsúszott, ferde arcok.

Vera mamája kint állt az utcán, belebámult az utcába. Megint csak az apa volt előtte, ahogy ott hever a lesötétített szobában. Úgy hevert, eldőlve, mint egy feldöntött bútordarab.

Vera mamája elindult. Buszra akart szállni, de mégis inkább gyalog. Senki se volt otthon. A ház előtt még úgy érezte, hogy talán Simanek Sacy sétál a gangon. Le-föl sétál és vár.

Senki se volt a gangon.

A lakás is üres, azokkal a reménytelenül becsukott ajtókkal. Egyedül a konyhaajtó nyitva. Bement, leült egy székre, felnézett az emeletekre.

De hát ez csak egy nyár volt ott Jákitelepen. Egyetlenegy nyár. Legfeljebb kettő. Ötvenben meg ötvenegyben. Dezső nem kapott üzemi beutalást. Valamiképpen mindig kihagyták, és hát nyaralni csak kellett. Már Vera miatt is. Dezső előhalászta azokat a rokonokat, Aranka nénit meg Ede bácsit. Előbb levelezett velük, aztán leugrottak hétvégén. Aztán… hát nem volt sok örömük. Az utak koszosak, de olyan kérkedően koszosak. Elszórt dinnyehéjak, ételmaradékok. És mennyit kellett gyalogolni, amíg elérték a Balatont! Amíg egyáltalán vizet láttak. Akadt egy hely, ahol nem kellett fizetni. Egy olyan ingyenes strand. Roskatag fabódé a kavicsos, homokos parton. Talán egy szétzüllött kabinsor maradványa. Vera vetkőzött elsőnek. Mindig Vera vetkőzött elsőnek. Már bent volt a vízben, amikor Dezső még a bódéban rángatta a nadrágját, lehetetlenül bele tudott bonyolódni a nadrágjába.

Dezső most Pécsett van, azokkal a külkereskedelmiekkel.

– Elvetettük a fekete koporsó gondolatát. – Tegnap este csak erről beszélt. – A fekete koporsó teljesen korszerűtlen. – Várt egy kicsit, majd hozzátette: – Ma már.

A lakásban járkált. A szobából indult, majd végig az előszobán, végül a konyhában kötött ki.

– Belénk rögződött, hogy a fekete a gyász színe. Nevetséges. Ezt többféle színnel is ki lehet fejezni. Egyelőre be kell érnünk a lilával, a vajszínűvel meg a zölddel. Mondom, egyelőre.

Úgy beszélt, mint azok a fiúk, akik valaha itt ültek. Csakhogy akkor filmekről volt szó. Filmekről, könyvekről, színdarabokról.

– Az is kétségtelen – mondta Dezső –, hogy egyelőre csak a külföldiekre gondolhatunk. Úgy értem, hogy azokra a honfitársainkra, akik külföldről térnek haza… hazai földbe.

Közben várta, hogy a felesége mondjon valamit. De az csak hallgatott.

Akárcsak ebben az üres lakásban. Az ajtók végig becsukva. Az ajtók mögött talán koporsók: lila, vajszínű, zöld koporsók.

Kint vacsorázott a konyhában.

Körözöttes kenyérrel a kezében, benézett a szobába. Felgyújtotta a villanyt, leoltotta. Majd megint felcsavarta. Felemelte a díványról azokat a szétszórt papírlapokat. Néhány papírlap, ceruzaírással. Olyan levélforma.

Kedves Zoli!

De ki írta a kedves Zolinak? Nincs aláírás. Talán Vera helyett? Egyáltalán, honnan kerülnek elő ezek a lapok? Mindig előkeveredik valami cetli, kitépett füzetlap, bejegyzés, üzenet, firkálás.

Vera mamája leült a dívány szélére, olvasni kezdte:

Kedves Zoli! Én nemigen tudok ma írni, mert vérengző feleltetés van matekból. Ami a matektanárnőt illeti, Múmiának meg Műemléknek hívjuk. Úgy is néz ki. Szóval, te nem vagy suttyó, és nem hordasz trapézbugyit? Ez fölöttébb dicsérendő. Szegény mamád, ha meglát az új nadrágban, biztos eldobja magát. Az egzisztencializmus kedvenc témám, de nem vagyok avantgardista. Az hülyeség. Na de hagyjuk a művészettörténeti értekezést, mert Műemlék folyton idestírel.

Műemlék talán oda is mehetett a padhoz, mert a levél abbamaradt. Vera éppen csak eldughatta valahova. De hát ezt nem Vera írta. Veráék nem Műemléknek hívták a matektanárnőt. Hogy is hívták?

Valamelyik barátnője írta. De hát hogy került hozzá? És miért nem adta oda annak a fiúnak? A Zolinak?

Verának is volt egy Zolija. Egy Zolikája. Mindig vele vetette meg a mozijegyet. Aztán valami történt Zolikával. Megverték, de nagyon csúnyán.

Ernyei Magda írhatta ezt a levelet. Egzisztencializmus meg avantgardizmus. Ez csakis Ernyei Magda lehetett. Vera is sokat beszélt ilyesmiről. A fiúk, akik idejártak.

Kit ismert Dezső abban a református étkezdében?

Az biztos, hogy először mind a hárman elmentek az étkezdébe. Azazhogy ők ketten Verával csak elkísérték Dezsőt.

– Megtudtam, hogy egy barátom vezeti ezt az egészet. Még a kollégiumból ismerem. Ti csak várjatok meg.

Kedélytelen, szürke épület, fekete rácsokkal. Valahogy még a kertet is sikerült teljesen sivárrá varázsolni azokkal az összenyomott virágágyakkal. Vera ásított, és felkapaszkodott a kerítés rácsára. Aztán Dezső kilépett a kapun. Meglehetősen mogorva volt a hangja.

– Vera holnap már eljöhet az ebédért. – Vera meg mintha nem is akart volna lemászni a rácsról.

Egy szót sem szóltak visszafelé. Valahogy olyan levertek voltak mind a hárman. Csak akkor csillant fel Vera papája, amikor egy kis kerti vendéglőhöz értek.

– Azért ma még itt ebédelünk?

Vera az apja nyakába ugrott, és aztán bevonultak.

Egy fa alatt volt az asztaluk. Tyúkok kapirgáltak a fűben. Az egyik odajött Verához, ismerősen nyújtogatta a nyakát. Egy öreg pincér is odajött, Vera elé tette az étlapot.

– Parancsoljon, kisasszony! – A végén az öreg kikísérte őket. – Legyen szerencsém máskor is, kisasszony. – Ők nevettek, és még az útról is integettek.

Sacy is ott nyaralt akkor az Endréjével? Érdekes, alig találkoztak. Ezek, úgy látszik, csak Verával találkoztak, amikor…

A lábasokat össze kellett szedni. Igazán nem hoztak le ilyesmit Pestről. Végül is azoktól a rokonoktól kaptak, meg egy szomszédtól.

– Szép kis összeállítás – bólintott Vera. – Ezzel aztán elindulhatok. – Vera papája ordított, pofonokkal fenyegetőzött, de közben nem mert Verára nézni. Vera mamája meg összerakta a lábasokat.

– De aztán cukrászdába mentünk!

Ezt mintha Simanek Sacynak mondta volna.

– Cukrászdába vittük Verát.

Szinte látta, ahogy Simanek Sacy gúnyosan rábólint.

– Cukrászdába! És aztán?…

– Fagylaltot kapott. Mi meg ketten ittunk egy szimplát Dezsővel.

A karját dörzsölgette, ahogy belekiáltott a szobába.

– Ketten – egy rohadt szimplát!

Felcsapta a rekamié fedelét, kezdte kihajigálni az ágyneműt.

Simanek Sacy ott állt mögötte. Igen, valósággal érezte, ahogy Simanek Sacy ott áll. Előrehajol, mintha meg akarná érinteni a vállát. Közben szinte hallotta a sértődött hangot.

– Faképnél hagytál az utcán… egy régi barátnőt.

Vera mamája lefeküdt.

Olvasni próbált, de néhány oldal után eloltotta a villanyt. Simanek Sacy meg a széken üldögélt. Egy mozdulattal odahúzta a széket az ágyhoz. Maga elé meredt a sötétben. Felállt, nesztelen léptekkel járkált. Az ablakhoz ment, kinézett az utcára.

Vera mamája feléje akarta fordítani a fejét, de úgy elzsibbadt.

Sacy otthagyta az ablakot, bement Vera szobájába. Aztán megint elsuhant az ágy mellett.

Az anya rá akart kiáltani. Kínlódva oldalt fordult, de akkor belezuhant a párnába. Még hallotta, hogy Sacy az előszobában mászkál, nyitja és csukja az ajtókat, nyitja és csukja. Aztán egyszerre csönd.

Hárman álltak a parton. Vera papája, Vera mamája és Vera. Szél fújt. Fülledt, lassú szél. A fabódé a parton, Vera papája a bódéra mutatott.

– Menj be, Vera, és siess, mi is szeretnénk fürödni.

Homokos part. Kedvetlen, szürke, homokos part.

– Siess, Vera! – hallatszott az apja hangja.

Vera megkerülte a bódét. Egyenesen a Balaton felé futott.

– Hová küldtétek? – hallatszott messziről egy hang.

– Ugyan, Sacy! – Anya hátra akart fordulni, de meg se tudott mozdulni. Nézte, ahogy Vera fut a víz felé.

Apa pedig egyre csak azt ismételgette:

– Siess, Vera, siess!

A víz lassan fodrozódni kezdett, majd egy tömegben felemelkedett. Fújt a szél, az a lassú szél, és hordta, hordta a homokot. Hegy volt a víz helyén. Borúsan csillogó hegy. A szél kavarta a homokot. Vera pedig most már a hegy felé ment. Hirtelen eltűnt.

– Mi lesz már?!

Ez Vera papája volt. Lefeküdt a földre, két könyökét belefúrta a homokba. És közben, valami gyerekes makacssággal:

– Meddig várjak még?!

Az anya a hegyet nézte. Tudta, hogy Vera most valahonnan a másik oldal felől jön.

A hegy füstölgött a szélben.

Feltűnt egy parányi pont. Vera állt a hegy tetején, félrecsúszott, fehér vászonsapkában. Füstölőt lóbált a kezében.

Az anya felkiáltott.

Csörömpölni kezdett körülötte a sötétség. Egy darabig mozdulatlanul feküdt. A telefon felé nyúlt, de valami dobozfélébe ütődött a keze. Dobozok zuhantak, egymást elsodorva.

Kiugrott az ágyból, de eléje lépett az állólámpa. Poharak koccantak egymáshoz, megcsúszott egy könyvállvány. Könyvet rugdalva jutott el a telefonasztalkához.

– Mannheim jelentkezik! – tört rá egy sértődött hang. Mindjárt magára is hagyta, recsegések, kattogások között.

Az utcáról felhallatszott a troli ajtajának csapódása. Elnyújtott kiáltás.

Egy mozdulatot tett a lábával, megint beleütközött a könyvbe.

A kagylóban búgás váltotta fel a recsegést. Mélytengeri búgás. Félénken hallózni kezdett. Szaggatott morzejelek verődtek át a búgáson. Hirtelen megszakadtak a jelzések. Nevetésféle hallatszott. Talán többen állnak az asztal körül, pohárral a kezükben, és belenevetnek a kagylóba.

Mannheim? Vera Hans Jürgennel átment Mannheimba? Egy olyan kis kirándulást tettek?

Most meg egy dal foszlánya: Föltettek egy lemezt, Vera föltett neki egy lemezt. Mindjárt ő is megszólal. Előbb még odaküldi Hans Jürgent vagy valaki mást a társaságból.

Csönd lett. Majd mintha valaki egy dobozban kapirgálna a körme hegyével.

Poros női hang. Veszekszik valakivel. Vera veszekszik valakivel, vagy csak magyaráz. Talán Hans Jürgen nem akar odamenni a telefonhoz. Hans Jürgen azt akarja, hogy előbb Vera beszéljen. Biztosan meg akarják tréfálni. Kieszeltek valami tréfát. Esetleg Vera elváltoztatja a hangját.

Az ajtó felé hátrált a kagylóval.

– Vera! – mondta alig hallhatóan. Várt egy kicsit, majd újra: – Vera!

A suttogó hangok elakadtak. Most megint mintha egy lemez forogna. De aztán az is leállt.

Az anya egy kis széken ült a telefon mellett. Belehajolt a kagylóba. Belebújt, rázogatta, kissé távolabb tartotta. Majd megint magához rántotta. Kiáltozni kezdett.

– Vera! Vera!

Elhallgatott. Egy lassú mozdulattal az ölébe eresztette a kagylót és várt.

Előadók, társszerzők

 

Előadó érkezik

Valaki azt mondta, vágjon át a töltésen. Valaki azt mondta, hogy aztán jobbra az első utca.

De hát ez egy tér. Megint csak egy tér.

Biller úgy érezte, hogy már nagyon régóta kering a terek között.

Nem baj, majd Margitkának elmondom az egészet. A héten nem jött be a presszóba. Az egyetemre se. A Ráday utcába egy este bekanyarodott valakivel. Valakivel?! A mérnökkel. Jól láttam én a sötétben is. Rendben van. Semmi vész. A jövő héten nem megyek be a presszóba. Tanulok, kollokválok. Talán hétfőn még bemegyek. Benézek.

Ott egy pad.

– Jó estét kívánok. – Biller meghajolt.

– Édes fiam… – Öreg néni hunyorgott felé a padról.

– A Péti-telep, a tanulóotthon…

Nézte a nénit. Nem sürgetően, ó, dehogy! Ez is olyan rézbőrű, mint Margitka mamája. Tiszta indián. Persze azt hiszi, hogy megveszek a lányáért. Múltkor is mit mondott! – Nézze, Sándor, miért ácsorog maga a kapu előtt?

A néni, ott a padon, kinyújtotta a kezét. Cipőpertli lógott az ujjáról.

– Van gyufám. És hajcsat is.

– Köszönöm.

Biller továbbment. Vén fecsegő! Egy óráig beszélt volna a hajcsatjairól. Velem ezt nem lehet. Rúgjon ki Margitka, rendben van, nem szóltam egy szót se. De így ugratni az embert?

Megállt. Mintha egy kutya hideg orra ért volna a lábához. Még ez hiányzott!

Nem volt mellette senki.

Ronda, sötét tér.

Ha bekerülök valahová, nem jövök többé ilyen helyekre. Hova kerülök én be?! Még jó, hogy a kis Kürtivel összeakadtam akkor a Zokogó Majomban. Kürti felöltője a földet söpörte, ő meg valósággal rácsavarodott a pultra. – Puskin nagy költő! Öt előadás Puskinról! Öt! Kimegyek a lőrinci vasalónőkhöz, és sírok előadás közben. Agyonlőtték az ifjú Puskint! Sírnak a vasalónők, meghalt az ifjú… Majd téged is behozlak a Központhoz, ne félj, öregem! Dögivel lesz előadás!

Biller fölkapta a fejét.

– Lehet, hogy körbemegyek? Nem, azért még nem hülyültem meg. De ez a sár! Ha elmerülnék a sárban… – Szinte hallotta, ahogy majd mondják. – A Péti-telep felé tűnt el az előadó, még látták a téren. Kürti és Csulak Ervin isznak a Zokogó Majomban. Bejön Ambrus, éppen valami előadásról. – Hát Biller? – Azok csak legyintenek. Margitka? Á, törődik is vele! Tőle ugyan… Anyja, az öreg rézbőrű, felnéz a horgolásból. – Hol a Sándor? – Margitka meg ott ül a mérnökkel. – Ja – bólint a mérnök –, akivel egyszer itt találkoztunk a kapuban?

Petőfi és Bem. Majd levágok erről valamit. Jó kis előadás lesz. Nagy barátság volt. A költő és a tábornok. Fiam, mondta Bem. Nem is tudott magyarul. Mon fils, mon fils… Szuronyt szegezz! Szemben az ágyúk, a császári lovasok. Ki volt az az orvos, aki utoljára látta Petőfit a segesvári csatában? Nem említjük meg. Név nem fontos. Úgyis elfelejtenék. De azért nagy piszokság volt, hogy nem vette fel a lóra. Nincs ezekben bajtársiasság. Mi tudjuk a kötelességünket, más fából vagyunk faragva. – Biller, a dandárjával átkel a folyón! – Igenis, tábornok! – Az ellenség tüzel a túlsó partról. Biller összeharapja az ajkát. Toporzékol a lova. – Nem tud átkelni a dandár – mondja Margitka –, a Biller-dandár. Csak valami őrültséget ne csináljon ez a Sándor! – És akkor ő, Biller, lovastól bele a folyóba! A többiek utána!

Az orvos? Ki volt az orvos?

Nem jövünk zavarba. Az első előadás persze más volt. És mindjárt vetített képekkel Gorkij életéről. Sötétben ültek a fiúk, ő meg a kép alatt. – Az ifjú Gorkij – mondta. Rámutatott az öreg Tolsztojra. Ott álltak egymás mellett az ifjú Gorkij és az öreg Tolsztoj. Tolsztoj kezét az övébe dugta. Megrovóan nézett Biller Sándorra.

Itt is milyen sötét van, ebben az utcában! Alig lát az ember. Akárcsak valami ostrom alatt. Margitka egy teremben áll, körülötte égnek a gyertyák. – Egyre szorosabb az ellenség gyűrűje. – magyarázza a mérnök. – Nem tudunk kitörni. – Kivágódik az ajtó. Ott áll Biller. – Kitörni, kapitány? Ezzel már elkésett! Csapataim felmentették a várost. Ön gyáva! – Egy pillantást sem vet Margitkára. Bevágja az ajtót, lerobog a lépcsőn. Mellette a szárnysegédje. Lóra! Lóra!

Egy tábla előtt állt.

Vasvári Pál tanulóotthon.

Becsöngetett.

A borozót közölték először Petőfitől. Vörösmarty és Bajza voltak a szerkesztők. Vörösmartyval később összeveszett, vagy ha nem is veszett össze… Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!

– Mit mond az elvtárs?

Nyurga fiú állt előtte, kék overallban.

– Én vagyok az előadó.

– Már vártuk.

Szürke pulóveres gyerek a lépcsőnél. Kezében bögre. Oldalt kivágódott egy ajtó. Klottnadrágos fiú szánkázott végig a kövön.

– Készüljünk, elvtársak – mondta az overallos. – Előadás lesz.

Biller a bögrés gyerekre mosolygott. A bögrés nem mosolygott. Ahogy fölfelé mentek a lépcsőn, éneket hallottak.

 

Rajta hát, szúrd és vágd Vezesd a parasztok rohamát!

 

– Énekelnek a fiúk, de mindjárt kezdhetjük.

– Csak énekeljenek.

Az overallos közelebb hajolt Billerhez. – Múltkor volt itt egy előadó!

– Aha, előadó…

– Könyvet ismertetett, a Csapajevet. Ha Csapajevet meg akarjuk ismerni, meg kell ismernünk a Háború és békét. Ezzel kezdte. Ha a Háború és békét meg akarjuk ismerni…

– Ugyan, ugyan!

– A végén az Ószövetségnél kötött ki.

– Akadnak ilyenek.

Beléptek a terembe. Az ének megszakadt. A fiúk fölálltak. Az overallos egy hosszú asztal felé mutatott.

– Hát akkor Petőfiről?

– Egyórás, félórás, rövid kis előadás, inkább megbeszélés, hogy majd együtt a fiúkkal, mert ez a cél, nem egy merev előadás… De igazán még énekelhetnek.

A fiúk énekeltek a traktorról. A nyírfáról a réten.

Csönd lett.

Biller felé fordultak az arcok. A fiúk előtt füzetek. Ceruzák várták, hogy jegyezzék a szavait. Egy gyerek, az első sorban, rázuhant a padra. A társa oldalba bökte. Lábak kalimpáltak az ablakokból.

Megszólalt az overallos.

– Kérjük az elvtársat, tartsa meg előadását Petőfi Sándorról.

Biller az asztal mögül a gyerekekre mosolygott. Közben arra gondolt, mégiscsak olvashatott volna valamit Petőfiről, legalább az Illyés könyvét. Margitkának megvan. – Állt, mint az ifjú nyírfa a réten. Majd váratlanul:

– Szelíd szemű tót asszony volt az anyja.

A fiú, ott elöl, megint ráborult a padra.

– …méla, borongó tekintetében a szláv bánat. És ezt a bánatot megőrizte, ez a bánat benne maradt mindvégig… meg a lobogás, ami átvilágítja egész költészetét ennek a viharmadárnak… nem, nem, az igazi Petőfit nem a könyvtárszobában kell keresnünk, bár volt idő, amikor egyesek szívesen betuszkolták volna.

Elakadt, mintha maga is meglepődött volna ettől.

– Hohó, ismerjük őket, az ilyeneket! De az igazi Petőfi a harctéren, a honvédek között. Bemre szegezi a tekintetét, a tábornokra, erre a félelmetes, kis öregre. – Mon fils – mondja Bem. – Mon fils…

Arrébb tette a vázát az asztalon, valahogy, mintha kézilabdázni akarna.

– Gondoljuk el, micsoda pillanat volt! Ahogy ott állnak egymással szemben. Micsoda barátság! A barátság, ez az érzés betöltötte Petőfit. Mert nem irigykedett ő Aranyra se, ki becsülte volna nála jobban Arany János költészetét?!

Ide-oda rakosgatta a vázát.

– Persze más volt Petőfi, és más volt Arany. Az egyik csupa lobogás, a másik csendesebb. De Petőfi, a lánglelkű barát, mindig buzdította ezt a visszahúzódó, ezt a magába forduló… roskadó… – Elhallgatott. Még egyszer a váza felé nyúlt, de nem érintette meg. Belekiáltotta a terembe.

– Elvtársak! Petőfit elsikkasztották!

Lezuhant a székre.

Valaki köhintett. Egy ceruza fölemelkedett. Több ceruza is fölemelkedett. Mintha rohamra indulnának. Az ott mindjárt Billerre ugrik az ablakból. A többiek fölállnak a padokból, és rárontanak.

Biller ujjával az asztal szélét radírozta. Fölnézett.

– Nem jött el.

– Micsoda? – kérdezte az overallos. – Ki nem jött el?

Biller egy mozdulatot tett. – Hetek óta ígérgeti… várjam itt, várjam ott… hetek óta… Margitka. Úgy hívják.

Egy szeplős fiú fölemelkedett.

– Valami nő?

Az overallos előrejött. – Ne röhögj, Cimbalmos!

– Én is ismertem egy Margitkát – hallatszott az egyik padból.

Biller felállt, előjött az asztal mögül.

– Legyek kemény.

– Mi az, elvtárs?

– Azt mondják a barátaim, hogy legyek kemény. Ne mutassam Margitkának, hogy mennyire…

Az overallos bólintott.

– Tiszta dolog. A nő ne érezze, hogy nyeregben van.

– Nyeregben? De ha egyszer… – Biller elcsuklott.

– Dobni a nőt! Menjen a jó, édes…

– Ticska! Micsoda hang ez?! – Az overallos megfogta a pad szélét.

– Azért lehet, hogy a nő is szereti – hallatszott hátulról. – Az a Margitka.

– Mit mond? – Biller fölkapta a fejét.

– Csak nem akarja mutatni. Azért ugratja magát.

– Vannak ilyenek. Vannak. De megmondhatom, hogy ezt utálom a legjobban. Ne vacakoljon az a nő, ha egyszer…

– Persze, miért csinál ilyesmit? – bólogatott Biller. – Miért kellett neki a mérnökkel jönni?

– Kivel, elvtárs? – kérdezte az overallos.

– Új fiú! – nevetett valaki.

– A mérnökkel. – Biller felkuporodott az első padra. Állát tenyerébe dűtötte. – Két órája vártam abban a rohadt presszóban. Akkor megjelent… de nem egyedül. Hát most, elvtársak?…

– Micsoda egy nő!

– Dobni! Dobni!

– Mással jött? – Az overallos megfogta Biller vállát.

– Nem köszöntem. Mintha nem is láttam volna őket. Margitka integetett, hogy üljek le.

– Még hogy integetett!

– Előbb kimentem a mosdóba – mondta Biller. – Aztán, mintha éppen csak úgy véletlenül…

Egy hang az ablakpárkányról:

– Nem kellett volna odamenni!

– Nem kellett volna. De azt mondta, nem szereti a mérnököt. Unja. Meg hogy hozzám fűzi valami.

– Mi fűzi az elvtárshoz?

– Azt maga se tudja.

– Hát maga se tudja…

– De hát unja a mérnököt, akkor minek jár vele? Egy érzés, az fűzi hozzám, egy olyan ködös, homályos…

Körülnézett. Senki se szólt. Hallgattak a fiúk. Hallgatott az overallos.

Megint Biller:

– A mérnök persze viszi mindenhova. Nem sajnálja a pénzt. Egyik mulatóból a másikba… itatja Margitkát. Ismerjük az ilyesmit. Nekem meg lapokat küldözgetnek. Lapokat? Sörösplatnit. Számolócédulát, és micsoda rajzokkal! Nő fürdik pezsgőspohárban. Előtte egy teve. Csorog a nyála. A teve, elvtársak, a teve, én vagyok.

Az overallos dermedten bólintott.

– Menjenek csak bárokba, mulatókba. Vacak helyek. Én inkább kiskocsmákba, ahol énekelhet az ember, mert mi szeretünk énekelni a barátaimmal.

– Mit énekelnek?

– Beültettem kis kertemet a tavasszal. Azt nagyon szeretjük.

– Ismerjük – mondta az overallos.

A fiúk énekeltek.

Biller eleinte csak sóhajtozott a pad tetején. Aztán ő is rákezdte. A Szúnyog úrfi következett. Egy induló, ahol menekülnek a veszett atamánok. Biller látta a mérnököt megvert atamánként robogni. Mellette Margitka papája.

Az ének elhallgatott.

Biller kifújta az orrát.

– Szép volt, fiúk.

– Nézze meg az otthonunkat – mondta az overallos.

A folyosó hideg és homályos. Az overallos kísérte Billert, meg egypár fiú. Arcokat nem lehetett látni. Ajtók nyíltak.

– Az ebédlő.

– A könyvtár.

– A betegszoba.

Ágy a villanyfényben. Vézna fiú az ágy szélén, rövidnadrágban. Meztelen térdét bámulta.

– Így ül naphosszat – mondta az overallos.

Az ajtó becsukódott.

Biller az overallosra nézett. De az még nem bocsátotta el. (Majd belök egy szobába. Már van ott egypár előadó. Rossz előadó, készületlen előadó. Ülnek az ágy szélén. Nem nyílik az ajtó.)

Trombita szólt alulról.

Az overallos megállt egy hatalmas tábla előtt.

– A fogadalom.

Alulról kapott valami fényt a tábla. Fehéren ugrottak elő egyes sorok.

Biller hátranézett. Félkörben álltak mögötte a fiúk. Az overallos olvasni kezdte.

– Szemet szemért, fogat fogért, halálért halált.

Biller megismételte:

– Halálért halált.

Kint voltak a kapu előtt.

Biller a földet bámulta. Egy lépés, és megmerevedett. Bent állt egy fában. Körülötte ágak, gallyak. Ő meg mozdulni se tudott. De hát, mi ez? Miféle fa? És hogy sétált be?

Egy mozdulatot tett. A fa megelevenedett. A gallyak recsegni kezdtek, valósággal körülzárták.

Majd kijönnek a fiúk, sorba kijönnek, és aztán…

Állt mozdulatlanul, a gallyak között.

Valahol a sötétben megszólalt az overallos.

– Tudja, ismertem egyszer egy lányt…

Előadó eltűnik

Csúnyán lekaptak a Petőfi-előadás miatt. A Központban az orrom alá dugtak egy jelentést, a Vasvári Pál tanulóotthon jelentését. Hát, hogy ott miket írtak!…

„Biller Sándor előadó ittas állapotban érkezett otthonunkba. Hebegett, dadogott. Petőfiről szóló előadásában azt bizonygatta, hogy Kossuth Lajos hazaáruló volt. Aztán egyszerre csak egy ismeretlen nőről kezdett beszélni. Tüstént letorkoltuk, és felszólítottuk, hogy hagyja el otthonunkat.”

Hát ilyeneket írtak rólam! Hogy én részegen, és hogy letorkoltak, amikor Margitkát említettem… Mintha nem hallgattak volna végig, hiszen még biztattak is: beszéljen csak, elvtárs, beszéljen! Tippeket adtak, hogy bánjak Margitkával. Azt mondták, dobni kell a nőt, és akkor ilyeneket írnak!…

Meg is mondtam a Központban Halmosnak. Föltártam a helyzetet.

– Láthatja, Halmos elvtárs, micsoda kétszínű játék ez!… Így nem viselkedhet igazi forradalmár.

Halmos csak ült fehér köpenyében, és összefonta a karját. Rám nézett azzal a bágyadt, vizenyős szemével.

– Két hónapig nem kap előadást, Biller! Két hónapig! És, ha még egyszer panasz érkezik, a legcsekélyebb panasz…

– De Halmos elvtárs…

Halmos belebújt egy iratcsomóba. Vékony, fehér a bőre. Az ember igazán azt hinné, mindjárt felszakad a halántékánál. Azt mondják, követségi titkár volt az apja. És ennek beszélek én az igazi forradalmárokról?… Nem, ez nem érthet meg engem! Egy ilyen polgár, egy ilyen… Ennek én nem könyörgök. Majd levágom az egyetemen Vámos Gábort egy tízesre. Az ember nem alázhatja meg magát. Húszat kérek. Ötöt csak kapok.

– Szabadság, Halmos elvtárs!

Két hónap… – Ülhettem a Darlingban, az egyetlen eszpresszóban, ahol nem kellett fogyasztani. Levelet írtam haza, Pórtelekre, hogy küldjenek pénzt. Egy verset is írtam. Ismét egy tavasz nélküled. Ez a címe. Nem küldöm el Margitkának, nem kell ezt neki olvasni. Magamba zárom az ilyesmit. Vidám vagyok, derűs. Az Erzsinek meg Margónak tetszett a vers, a kisasszonyoknak, a Darlingban. Meg másoknak is. – Ne búsuljon, Sándor! – mondta Margó. Megivott velem két deci kevertet. Erzsi előrehajolt a pult mögül. – Hát ilyet is tudsz, te kannibáltojás…?! – Azt is mondta, javítsam meg az órát a pult fölött, ha már naphosszat itt rohadok.

Az egyetemen megtámadtak. Arató kisasszony rám húzta a vizes lepedőt. Arató kisasszony olyan, akár egy óriás, szutykos csecsemő. Azelőtt kongregista lehetett, de most nagy a szája. Azzal kezdte, hogy egész nap eszpresszóban ülök. Kispolgári elemekkel barátkozom.

Aztán egyszerre Margitkáról volt szó. Hogy mennyit tudtak róla!… Arató kisasszony is meg a többiek. „Miért járok Margitkával? Tudom-e, hogy az apjának üzlete van a Belvárosban? És hogy Margitka lovagolni tanul? Bárokba jár!” Mi mindent tudtak róla…

– Biller elvtárs – mondta Tallós, az a vörös hajú tróger. – Ezt meg kell gondolnod.

Úgy vélték, nem járhatok többé Margitkával. Akkor aztán én szóltam.

– Elvtársak, nem taszíthatjuk ki a polgári elemeket! – Ezzel kezdtem. Hogy meg kell becsülnünk a haladó polgárokat. Nem vethetjük el a múlt értékeit, idéztem Lenint. Bár lehet, hogy ezt valaki más mondta. És Margitka fejlődik. Polgár, az igaz, de fejlődik. – Ez meg, elvtársak, amit ti csináltok, baloldali elhajlás!

Micsoda zúgás lett erre! Hát még mikor azt mondtam:

– És aztán mit akarsz, Tallós? Te meg kuláklánynak udvarolsz?

Már nem emlékszem, mit mondtam. Kiutasítottak a teremből. Mindegy, nem érdekes. Vacak társaság. És ha kidobnak az egyetemről, azt se bánom.

Lesétáltam a Ráday utcán, aztán végig a Duna-parton, majd megint a Ráday utcán. Margitka anyja ment el mellettem.

– Miért nem jön be, Kálmán? Jaj, mindig összetévesztem… Sándor, persze! Jöjjön hát be.

– Csak éppen erre jártam.

Margitka nem volt otthon. Gyuri, a törpepapagáj, a vállamra röpült. Ott ült egész este, amíg végre elmentem.

Az utcán aztán megálltam. – Te nagy Isten, Margitka már régen férjnél lesz, és én még mindig eljövök ide. Beszélek az anyjával, és a papagáj a vállamon.

Igaz, alig van pénzem, de azért néha még hozzájutok egy kis italhoz. Kürti múltkor bevitt a Zokogó Majomba. Azt mondta, sehogy sem tud egyedül lenni. Már volt a ligetben, sört ivott. Nem tudtam, mi baja lehet Kürtinek. Ő az egyetlen, aki sörtől berúg. – A zongorista felénk hunyorított a Zokogóban.

– Hajrá, Fradi!

Kürti megállt mellette.

– Fradi? Nincs már Fradi! ÉDOSZ van, meg Kinizsi, meg hogy is hívják ezeket a csapatokat, de Fradi nincs.

Leültünk egy asztalhoz. Kürti bort rendelt. – Fradi… – bólintott Kürti a pohár mögül. Láttam, hogy a legszívesebben odamenne a zongoristához. Mert erről beszélni kell. Rám nézett. – Erzsébeten volt előadásom. Popoljevről, fene tudja, valami könyvről.

– Nekem két hónapig nincs semmi.

– Örülj neki.

– Nincs egy vasam se.

Kürti nem is hallotta. – Szétszedni egy csapatot, ami annyi dicsőséget hozott!… Vagy talán nem a Ferencváros nyerte a legtöbb Közép-európai Kupát? Nem a Ferencváros verte meg a világbajnok Uruguayt saját otthonában három-kettőre? Azt a fedezetsort, édesapám! Fuhrmann, Bukovi, Opitz! Ahogy azok a labdát kezelték, a fű alatt gurigáztak, etették az ellenfelet. – És most csak azért, mert jobb, mint a Honvéd meg a Belügy csapata… Á, Biller, én már ki se megyek egy futballmeccsre!…

Két nő ült mellettünk valami uborkaorrú pasassal. Egy vörös hajú meg egy fekete. Néztem a vöröset, és az égő erdőre gondoltam. Ezt le is akartam írni, de nem volt nálam papír. – Utálják az uborkaorrút, összenevetnek fölötte. Le kéne kapcsolni őket.

– Te Kürti, ez a két nő…

De Kürti az özvegyről beszélt, akinél lakik. Ez is mindent összehord: Fradi, özvegy és a jó ég tudja, micsoda… – Pedig az a kis fekete dundus idenéz. Persze szeretné, ha én ülnék az uborkaorrú helyén. Mégis más egy csinos fiatalember. Az ilyen nő nem képes mélyebb érzelemre. Könnyű kis kaland? Nem érdekes. Nem bocsátkozom ilyesmibe. Margitkánál se szeretem azokat a kis női játékokat. Egyik fiúval ugratja a másikat. Most a mérnök, télen Vámos Gábor az egyetemről, aztán az a félcédulás tanár, aki Lőrincről jár be hozzá. Mire jó ez? Meg is írom neki. Vagy azt hiszi, velem is packázhat? – De mennyit beszél Kürti az özvegyről. Hogy lehet egy nőről ennyit beszélni?…

– Piszok alak vagyok, édesapám – mondta Kürti –, de még milyen! Mit kért tőlem az özvegy? Csak annyit, hogy maradjak mellette, ne menjek el hazulról. Nem tud aludni. Le sem fekszik, csak ül, ül a bőröndjei között.

– Elutazik?

A zongorista keringőt játszott. Valaki vele dúdolt. A két nő úgy tapadt az uborkaorrúhoz, mintha így hármasban akarnának elszállni a kifeszített abrosszal.

Kürti a páholy mélyébe húzódott. Vékony arca eltűnt, csak a sárgás tekintete világított.

– Utazni akar az özvegy? Hol élsz te, Biller? Neked már Margitkán kívül nincs semmi?

– Hagyjuk ezt, róla itt ne beszéljünk.

Kürti intett. – Jó neked, édesapám, én mondom… Viszik a nyugdíjasokat, az özvegyeket, az öregeket… Nyaraltatási akció, igen, igen! Ezért nem alszik az özvegy, ezért ül a csomagjai között, hogy készen legyen, ha menni kell. Ezért kért, hogy maradjak vele. És hogy miket kérdezett!… – Igaz, Béla, hogy elhurcolják a nyugdíjasokat? Vagonba rakják őket, és katonák őrzik a kocsit? Azt mondják, csak az arisztokratákat, a katonatisztek özvegyeit?… Férjem a Kúriánál volt, és a bútorokat itt kell hagyni?… De én beléptem a Hangulat Brigádba, akkor talán nem, ugye, Béla, engem nem?… És vidéken kell dolgozni… gazdaságba kerülök, vagy táborba?… Egy barátnőm a lányával együtt öngyilkos lett, eszpresszójuk volt, de én nem, engem nem… betanítok táncokat a Hangulat Brigádban, meg éneket… – Hát ilyeneket beszél az özvegy, és közben úgy néz rám… Ezt nem tudom hallgatni, Biller! Azt az arcot nem tudom látni… De ő vár, fönt marad éjfélig, reggelig sem alszik!

– Ne menj he hozzá.

– Kopog a falon. Érted, Biller? Kopog. Fekszem az ágyban, összeszorítom a fogamat, fejemre húzom a paplant, fülemre gyömöszölöm, de akkor is hallom. Kopog, kopog… és várja, hogy menjek át hozzá. Ezt a kopogást hallom mindenütt… Akárhol vagyok, akárkivel beszélek, az özvegy kopog. Ül a csomagjai között a szobában, és kopog.

Ezt mondta Kürti. Én meg egy hajtásra kiittam a bort. Felálltam.

– Öregekkel kezdenek? Erre tanította őket Lenin?

– Ülj le, te állat!

– Ha küldenek, hogy hurcoljam el Margitka anyját vagy akárki mást, akkor én azt mondom…

Kürti rángatott, hogy üljek már le. Többen felém néztek, de az engem nem zavart.

– Akkor én azt mondom: elvtársak, ez nem forradalom!

Nem hallottam a hangom, olyan vadul játszott a zongora.

A páholy üres volt. Egyedül gubbasztottam a sarokban. – Kürti a zongorista mellett állt. Kezében üres söröspohár. Azzal vezényelt.

– Hajrá, fiúk!… Hajrá, Fradi!…

Többen vele énekeltek. Az uborkaorrú lerázta magáról a nőket, Kürtihez imbolygott, hátulról átölelte a vállát.

– Ott leszünk mi még az első Fradi-meccsen, amikor kifutnak a fiúk a zöld-fehérben!

Eh, ezek megint csak erről beszélnek, hogy Fradi meg ilyesmi… amikor a forradalom, a forradalom ügye… – ilyen szégyen! Nyugodt lehet, asszonyom, egy igazi forradalmár nem harcol öregek ellen!…

– Semmi ÉDOSZ, semmi Kinizsi – Fradi! Ma is úgy biztatják őket.

– A bírónak ki van adva, hogy fújja le a mérkőzést.

– Mit tehet? Lefújja ötször, hatodszorra megint: hajrá, Ferencváros!

– Valaki elkezdte, hogy ÉDOSZ! Hajrá, ÉDOSZ! Olyat kapott, hogy legurult a B tribünről!… Végigpofozták.

– Így kinyírni egy csapatot, mint a Fradit!… Ilyen piszok munkát!

A két nő felém nézett. A fekete dundus meg a vörös. Akiket az uborkaorrú otthagyott. Annak már nem volt semmi, csak a Fradi. A nők egyedül maradtak az üres asztalnál, engem hívtak. Nem szeretem az ilyesmit, nem becsületes dolog. Ha ott van a férfi, kiütöm a nyeregből. De így, a háta mögött?… A mérnök tehet ilyet, meg Vámos Gábor, de egy igazi forradalmár!…

– Reszkessenek, akik elárulták a forradalmat!

– Mi az, mit beszél?

Ott álltam a nők előtt. Az asztaluk fölött kialudt a villany. Cigaretta füstölgött az üres pohár mögül.

– Lenin elvtárs…

Valaki megfogta a vállamat, és már megint a páholyomban voltam. Az uborkaorrú meg a nőknél. Ez azt hiszi, hogy engem félre lehet tolni? Micsoda gőg ez? Ember az ember előtt?…

Kürti átölelt. Nem láttam az arcát, csak ahogy a vállamra csuklott a feje.

– Te, Biller, én, én az özveggyel megyek, ha elviszik. – Csuklott egyet. Szőke haja kétoldalt lelógott. Elengedte a vállamat, leült. Az asztalon összekoccantak a poharak.

– Elmegyek az özveggyel, talán megengedik. Segítek a munkában, hiszen ő gyönge, nem bírja az ilyesmit, én meg majd kint dolgozom a földeken, kint a földeken…

– Ki meri a gyengéket bántani? A védteleneket?!

– Otthon vár az özvegy. Bemegyek hozzá, és megmondom, hogy elkísérem, akárhová viszik. Te Biller, hogy ez a nő milyen volt hozzám, amikor beteg voltam, és most hagyjam, hogy elvigyék?… Hát mi vagyok én?!

Kivágódott az ajtó. Kövér pincér robogott el mellettünk.

– Lelépni!

– Körülfogták a Zokogót! Igazoltatnak!

Reszketett a szám. A kezem meg a lábam kihűlt. – Hát tessék, jöjjenek! Én nem futok el!

Egy nő sírt valamelyik asztalnál.

– Múlt szombaton a Zöldfából vitték el a vendégeket!…

Egyszerre csak a hátsó udvarban voltam. Magam se tudom, hogyan. Egy pillanatra mintha Kürtit láttam volna eltűnni egy konyha üvegajtaja mögött. A többiek, akik velem voltak a Zokogóban?… – Üres és sötét az udvar. Elindultam a fal mellett, körben a fal mellett. Fény gyulladt az egyik ablakban. (Kürti ül ott a konyhaasztalnál?) Körülöttem kivilágosodtak az ablakok. Az egyiken bekukucskáltam. Magas, telt keblű nő éppen lehúzta a harisnyáját. A másik ablak mögött is nő volt, a harmadikban is. Csupa nő a fény mögött. Akárhová benyithatnék itt az udvarban vagy az emeleten.

Belebotlottam a lépcsőbe. Sötéten kanyargott előttem a hátsó lépcső. Púpos szemetes kosarak és vasajtók. Ki ül azon a kosáron? Lángol a tekintete. Ahogy közelebb mentem, egyre halványabb lett a fény, végül eltűnt. A következő fordulónál megint előttem imbolygott… sziszegve táncolt egy szemétkosáron, fölkúszott a falra, besurrant egy szobába… – fényes kígyó.

Vasrács a beugrónál. És mögötte, igen, mögötte, ott állt valaki. Mindjárt megismertem a bőrsapkáját, kis szakállát, és ahogy előretartja az állát. Keze zsebében. Úgy állt mozdulatlanul, oldalt fordulva. Kicsit közelebb mentem, megfogtam a rácsot.

– Maga…

Még mindig nem mozdult. Éppen csak megrezzent a könyöke. És most már emlékeztem, hogy láttam őt többször is, a forradalom vezérét. Egy terézvárosi tejivóban láttam, ahogy újságot olvas a tejeskávé fölött. Aztán a Király utcában ácsorgott, egy kisvendéglő kifüggesztett étlapját tanulmányozta. Már akkor meg akartam szólítani. – Most aztán végre egyedül voltunk.

– Nézze, kérem – kezdtem –, bajok vannak. Ezt meg kell mondanom. Nem vigyáztunk eléggé, olyanok férkőztek közénk… na, egyszóval vacak alakok. Minden csak a pénzért kell nekik, bankbetétjük van, autó, nők – hát ilyen forradalmárok. Köpni rá… És most meg öregek ellen akarnak bennünket vezetni!

A forradalmár nem fordult felém. De figyelt minden szavamra. Én meg egyre jobban belemelegedtem. A zászlóról beszéltem, a forradalom zászlajáról, amit cserbenhagytak… – Jelvény a gomblyukban, de a szívük sötét és üres. Széltoló lingászok mind kifogták a nagy bulit, nővel pezsgőzik a mérnök elvtárs, de hol az igazi forradalmár?!… – Hát jól van ez?

A forradalmár hallgatott a sötétben, a vasrács mögött.

Mögöttem megmozdult a ház. Dobogó lépések, fények cikáztak a falon. Mintha autó reflektorozna az udvarról.

A rácshoz szorítottam az arcomat.

A forradalmár akkor már nem volt ott. Belekapaszkodtam a rácsba. Egyre közeledtek a lépések. – A hangjukat is hallottam.

– Itt kell lennie valahol!…

– Nem mehetett ki, hiszen be van zárva a kapu.

– Hozzátok is benyitott?

– Mégpedig amikor a feleségem vetkőzött!

– Hé, ki bujkál itt? Ide azzal a lámpával! Megvan a fickó…

– Jöjjön elő, hallja?

Micsoda tömeg ez? És mit rángatnak?… Ki merészel?… Félre az útból! Áruló, hitvány bitangok, akik odadobtatok mindent… Vége, vége a forradalomnak! Sárba hullott a zászló…

– Miféle zászlóról fecseg?

– Ki maga?!

– Még egyszer emeljétek föl a zászlót! Magasra a forradalom zászlaját!

Vállra kaptak, úgy vittek.

– Hordja el magát!

Döngve becsapódott mögöttem a kapu. – Üres volt az utca a levert forradalom után.

Reggel Mányi néni állt az ágyam mellett, a háziasszony. Cudarul fájt a fejem, és alig hallottam.

– Fiatalúrka, fiatalúrka, mit csinált az éjszaka?…

Másnap bableves a büfében. Utána nem mentem be az eszpresszóba. Még kevésbé a Zokogóba. Inkább lógtam egyet. Aztán meg egy kórház előtt üldögéltem. Néztem a nagy, zöldes fényű üvegablakokat. Előrenyújtottam a lábam, és az is zöld volt. Gabira gondoltam, aki olyan, mintha mocsárból húzták volna ki, aztán még rá lenne tekeredve a hínár. Gabira gondoltam, ahogy a kinyújtott lábát nézte az eszpresszóban. A zokni ráborult a cipőre, látszott a vékony bokája. – Ez az én lábam – mondta Gabi –, igen, az én lábam… De mégis, egy apáca! Értitek, egy apáca! – körülnézett, de nem nevetett senki. Hogy a Gabi lába egy apáca. Ő meg akárcsak a levegőben szimatolna egy szó után. – Mi az? mondtatok valamit? Mindegy, értitek, mindegy… A tényen nem változtat… – Beletúrt a hajába. Láttam, hogy tintás a kabátja meg a nadrágja. Fölállt, és elment. Nem köszönt senkinek. Azóta nem láttam se az eszpresszóban, se az egyetemen. Valaki azt mondta, bezárták a diliházba. Az anyja bevitette. És azt is mondják, hogy Gabi szerelmes volt az anyjába. Ezt nem tudom, de ahogy róla beszélt!… Férjhez ment egy kapitalistához a ringyó! Apám halála után… Érted, amikor az apámat megégették! Szervusz, azt mondod, szervusz?… És aztán csak nézett az emberre. Fején a kalapja, kabátgallérja fölhajtva, és nézett.

Mi a csudának kell most rágondolnom? Talán nincs elég bajom?

Akkor megszólalt egy férfi, ott mellettem a padon. – Pfű, micsoda borszag!

– Menjek Pécsre, azt mondják, menjek Pécsre, merthogy nekem ezt meg kell érteni…

Elhallgatott. Talán arra vár, hogy közbeszóljak? És hogy kalimpál a lábával…

– Hagyjam itt a családot, a lakást, és gyerünk!… Gyerünk az új munkahelyre… De a család, az itt marad!… – A lába megremegett, és hátrahúzódott a zöld fényből.

Mi a fenét akar a családjával, az új munkahellyel? Föl kéne állni, és elmenni. De nem mozdultam. Nem mozdultam, és nem is szóltam.

– Egy régi kommunistának ezt meg kell érteni… mi?! Egy régi kommunistának! Ezt mondta a párttitkár, amikor behívatott, és feladta a kérdést… Hogy a családot nem tudják elhelyezni, de nekem meg menni kell! Menni kell – mese nincs! – Hát ha nekem ilyet mondanak, akkor én fütyülök az egészre!

Csönd. Most felém fordul, és az arcomba bámul. Várja, mit mondok. Átkozottul recsegteti a padot. Itt kéne hagyni.

Végül azt mondtam.

– Majd elhelyezik a családját.

Ő meg akárcsak fölkelt volna a padról, hogy hozzám lépjen, és az arcomba köpjön.

– Elhelyezik, azt mondja?…

– Gondoskodnak róla. Csak egyszerre nem lehet…

– Maga is ezzel jön?! Hát ide figyeljen, mondok én valamit…

Micsoda megveszekedett hülye vagyok! Most már igazán el kéne pucolni, és hagyom magam átejteni!…

– Meglógtam a nyilasoktól, amikor katonának akartak vinni. Szökevény voltam. Ha elkapnak, gyerünk a puska elé! – És ha most meg ilyet tesznek velem, hogy hagyjam ott a családot, akkor leszek a demokrácia szökevénye!

De akkor már futottam ész nélkül. Majd kilógott a nyelvem, úgy loholtam. Ilyen aljas beugrató!…

Hallottam, hogy trappol utánam… aztán puff! Egyszerre elesett.

Visszanéztem. Láttam, ahogy fölkecmereg egy pocsolyából. Veri a sarat, és átkozódik.

– Köpj be, te piszok! Fuss csak, és köpj be!…

Másnap semmi különös.

Dénes bácsi, a Darling eszpresszó tulaja azt mondja: Sándor, átküldetek hozzád egypár darab bútort, ha elvisznek… Mit lehet tudni! Egy ilyen burzsujt, mint én…! – Röhög, és a pofámba fújja a szivarfüstöt.

Csütörtök: Dénes bácsi átküld egy állólámpát. Éjjeliszekrényt.

Péntek: Dénes bácsi visszaviteti az éjjeliszekrényt. Láttam Margitkát. Egyedül volt.

Hétfő…

Végre kaptam egy előadást. De ezt is hogyan!… Ültem az eszpresszóban, amikor berobog Kürti.

– Megbeszéltem egy előadást a nevedben!

– Hol?

– Újpesten, egy kórházban. Ma délután háromkor.

– Miről?

– Solohov: Új barázdát szánt az eke.

– Megvesztél? Nem is olvastam.

– Egy iskolában van előadásom!

– De ha nem olvastam. Gőzöm sincs…

– Majd lediktálom főbb vonalakban.

Lediktálta főbb vonalakban. Én meg írtam egy irkalapra.

„1930 körül. Megteremtik a szovjet falu szocializálását. Önként ajánlkozik egy sereg képzett munkás. Davidov kerül abba a faluba. (Ukrán). Hozzáfog a kolhoz megalapításához. Hogyan keletkezik az új életforma? Hogyan alakul át az új ember? Solohovra jellemző, hogy fáj neki a nagygazdák elhurcolása.

Ölik az állatot.

Jakov Lukics.

Trifnov. (Ez áthúzva.) Szervezkednek a szovjethatalom ellen.

Jakov Lukicsnak tetszik az új élet. Itt a dráma! Nappal elnök, éjjel ellenforradalmárt rejteget. (A tiszt eltűnik, majd visszajön.) Tiszt részegen lehordja Jakov Lukicsot. – Jakov Lukicsnak nincs erkölcsi útja…”

Kürti még adott pénzt autóbuszra. Buszon mehetek. Tiszta szerencse! Imádok így utazni… – aztán a kalauznők, édes pofák. Ambrus ezüst fejű csavargóknak nevezte a buszokat, ahogy végigődöngenek a városon. Ahogy azok ődöngenek… Rohannak, mint a veszett fene! De hát ebben az Ambrusban ilyen költői dolgok gomolyognak. Verseket ír. Talentuma van a fiúnak, vénája. És azt mondja, hogy mi még emlékezünk valamire, ami lassan elmúlik, eltűnik. Végig kell néznünk, hogy vész el minden, ami szép volt, ami ért valamit. Olykor, főként ha iszik, elszavalja a Szózatot. „A sírt, hol nemzet süllyed el…” Homloka kivörösödik, ő meg sírni kezd. Kicsit dilis, meg sokat is iszik. Azért rendes fickó, akárcsak Kürti. Jó, hogy befutott ez az előadás. Legalább lesz egy kis pénzem. Igaz, most már Pest-környék is csak ötven froncsi…

Az autóbuszban belenéztem jegyzeteimbe. „Ölik az állatot, Jakov Lukicsnak nincs útja…” Készülni kell, világos. Ahogy ez a kalauznő idedörgöli a fenekét!… Most meg, hogy ránéztem, hátramegy. Ördög bánja, ott van nekem Margitka. Ott van, ott van egy nagy nyavalyát!…

Kinéztem az ablakon.

Amerre az autóbusz járt, mintha fel lenne hasítva a föld. Friss, kék az ég. Körhinta forgott a földeken – vele szédült az ég. Nagy csapat gyerek egy hosszú, szürke falnál.

Végigcsorgott az autóbusz egész Újpesten, girbegurba kis utcákon döcögött, oly otthonosan, mintha be akarna szólni valamelyik házba.

Megint felém jött a kalauznő. Átnyúlt a fejemen, kis csomagot húzott elő a tábla mögül.

– Végállomás.

– Ilyenkor már kevesen vannak – mondtam, ahogy fölkászálódtam. – Látja, én kitartottam maga mellett.

A kalauznő leült a sarokba. Enni kezdett a papírból. Visszaszóltam a lépcsőről.

– Remélem, együtt megyünk majd vissza.

A kalauznő fogával letépte a parizer héját.

Leszálltam. Kis téren kellett átmenni a kórház felé. Árnyékom keszegen előrenyúlt a napfényben, oly komoran, mint egy vándorprédikátoré, egy hittérítőé. Küldetésem van, világos, ahogy megyek ezzel a könyvvel. Miféle könyvvel? Vacak cetli az egész! Azért elolvasom az Új barázdát, a jövő héten elolvasom.

A kórház portása semmit se tudott rólam. Úgy ült a fülkéjében, mintha már esztendők óta ki se mozdult volna.

– Mit mond? Hogy itt könyvankét?…

Aztán hátraszólt a kertésznek. – Vezesse az elvtársat a gondozónővérhez!

Az alagsorba vezetett, aztán föl az ebédlőbe. Akkor már mellettem volt a gondozónő. Csontos arcával, ősz hajával, akár egy elcsapott tanárnő. Riadtan mosolygott.

– Nehéz összehozni az ilyesmit. Jönnek a tüdősök, a sebészetről is jönnek, meg a belgyógyról.

Az ebédlőbe vezetett. Egy szeplős képű nő éppen hatalmas lábas mákos metéltet melegített. Rám nézett a lábas mellől.

– Szegényke, milyen sovány!…

Fehér köpenyes orvos tipegett hozzám. Fején fölfelé fordított lábas – házisapka vagy mi…

– Megírtam a hozzászólásomat. Már két hónapja készülök…

– Két hónapja?…

– Kiemeltem egy részt a regényből. Tudja, amikor a Pravda a tyúktenyésztésről ír, és ennek nyomán a faluban is…

– Ja igen, a tyúktenyésztés…

– Ez a regény fővonalához tartozik?

– Semmiképpen!

Kétségbeesetten kapott a lábasához. – Tudtam! Tudtam! Akkor föl se olvassam?…

Jöttek a tüdősök. Egy nő pongyolában, roppant sértődött arccal. Két férfi pingpongütőkkel. Aztán egy télikabátos pofa leült a terem végébe, háttal felém. Egy tányér mákos metéltet raktak elé. Hozzálátott.

Én meg elővettem a cetlit, és rákezdtem.

– A Sionnak hegyén Úristen…

Merthogy tisztára olyan volt: Az irodalomnak ez a kiemelkedő csúcsa, kedves hallgatóim. Szeretném, ha mindnyájan hozzászólnának. Én csak, mint egy elsuhanó fecske, megérintem a kérdéseket…

Előadás közben a pongyolás nő egy papírlapra írt valamit. – Lám, jegyzik a szavaimat. Figyelnek. Olyan elgondolkozva néz az a nő. Most megint ír. De mintha inkább rajzolna… Engem rajzol? Komolytalanság, nem szeretem az ilyesmit. – Mondják, profilból Kölcseyhez hasonlítok. És van bennem valami adys.

Előadás végén a télikabátos férfi fölemelkedett a mákos tésztából. Hozzám lépett, és megfogta a kezemet.

– A mi előadónk…

A szemembe nézett, és a mák pergett az ajkáról.

Tapsoltak a tüdősök, tapsoltak a belesek. Egypáran kikísértek a kapuig. A pongyolás nő egy cédulát csúsztatott a zsebembe. Hát igen, így van ez a tüdősökkel… forróvérűek, kiéhezettek… És ez csinos nő, olyan fájdalmas a tekintete. Könyörgés van benne. Majd néha meglátogatom. Azt nem kívánhatja, hogy belészeressek. Eljövök minden héten, leülök az ágya mellé, vagy a kertben sétálgatunk. Igaz, ez felelőtlenség tőlem. Szenvedélyt ébresztek benne, pusztító szenvedélyt…

A villamosmegállónál elolvastam a cédulát.

„Küldessen nekünk takarókat! Csak másszon a gondnok nyakára!”

Micsoda blőd dolog! Miért küldessek takarókat, miért másszak a gondnok nyakára?…

Valaki integetni kezdett felém a másik oldalról. Magas homlokú, szemüveges férfi, esőkabáttal a karján. A mérnök, akivel Margitka!… Még csak az hiányzik, hogy idejöjjön…

De már átjött a síneken. – Régen láttuk mostanában, Sándor.

– Sok a dolgom, alig van egy kis időm.

– Mit csinál errefelé?

Hogy nézett a szemüvege mögül!… Akkor is így nézett, amikor azt a sörösplatnit küldték nekem Margitkával a mulatóból? A nő a pezsgőspohárban… a teve meg nézi, és csorog a nyála.

– Kórházban voltam.

A mérnök hátralépett. – Kórházban? Csak nincs valami baj? – Megfogta a karomat, és a fejét csóválta.

Utálom, ha a karomat fogják. Ez mindig dühített.

– Könyvről beszéltem.

– Könyvről? Kórházban? Ja igen, igen, hogy küldték… a Népművelés… értem, értem. És hoz ez valamit a konyhára? Ötvenes? Hát istenem… És gyakran van legalább ilyen, ilyen…

– Négyszer-ötször hetenként. Engem gyakran kérnek. Név szerint engem. Ha más megy, nem is figyelnek. Ásítoznak, a széket recsegtetik. De ha én megyek!… Különösen, ahol nők vannak.

– Persze, hiszen fiatal… meg aztán legényember.

– Tudja, valamelyik előadás után az egyik nő fölhívott magához. Feketére.

– Feketére? Ne mondja!…

– Aztán a lépcsőházban nekem esett.

– A lépcsőházban!… Miért nem a szobában?

– Hogyan… a szobában?

– Ott mégis más. Egyedül vannak, meg aztán kényelmesebb.

– Sötét volt a lépcsőházban. Meg aztán rájött a nőre. Mit csináljak?

– Persze, persze.

– És tudja, mit mondott? Hogy az egész előadás alatt csak a számat nézte. Úgy tetszett neki. Van, aki a hajamra bukik.

A mérnök felnevetett. – A végén még beházasodik valamelyik nőegyletbe. Hát csak vigyázzon, vigyázzon!…

– Miért nősülnék? Megunnám. Tudja, mert én ebben az egyben olyan vagyok.

A mérnök bólintott. – Köszöni a virágot.

– Köszöni? Ki köszöni?… És miféle virágot?!

– Margitka anyja, amit a névnapjára küldött. Jelzem, szép csokor volt, nem lehetett valami olcsó.

– Nem küldtem semmiféle csokrot!

– Akkor valaki más lehetett. Magára gondoltunk.

– Miért éppen énrám?

– Finoman volt összeválogatva. Ízlésesen.

Azt a három poros fát néztem a mérnök mögött. Ha lemázolnék egy pofont, nekiesne az egyik fának.

A mérnök hallgatott egy darabig, aztán megszólalt. – Én bevallom, gondoltam rá… nos, igen, barátom…

– Mire? Mire gondolt?

– Nem vagyok már éppen fiatal, és unom a vendéglői kosztot. Figyelje meg, sehol sem kap jó levest. Én bizony már súlyt helyezek az ilyesmire. Nem mindegy, mit eszem. Meg aztán még valami… – Megfogta a kabátgombomat.

Most meg a kabátgombomat csavargatja!…

– Tudja, barátom, mindenhol megkérdezik, káderezésnél meg máshol is: nős az elvtárs? Miért nem nősül? Egyáltalán nem akar megnősülni? – Erre felelni kell. És ez nekem kínos. Ki tudja, mire gondolnak? A pártban is, igen…

– Micsoda?! Talán a párt akarja, hogy maga meg Margitka?… Talán a párt akarja?!

– Na nem, nem, hát nem így. Azazhogy, tudja mit – eltalálta!…

– Eltaláltam! – Még nevettem is. Milyen jó, hogy így eltaláltam!…

– Igen, barátom, a pártban szeretik a családos embereket, akiről tudják, mivel tölti az idejét. Nem ténfereg ide-oda.

– Nem ténfereg? És miért nem ténfereg?

– Mert a feleségével van. Mondjuk, elmennek egy moziba, aztán korán lefekszenek. Akkor nem gondolhatnak semmire a pártban, hogy itt vagy ott voltam, ezzel vagy azzal beszélgettem… Mit tudom én, meg hogy részt vettem valami összeesküvésben!…

A mérnök harsányan felnevetett. Megveregette a vállamat. – Magának is ezt tanácsolom. Gondolja meg!

Jött a villamos, fölszállt. Integetett a peronról. Én is integettem. Aztán megint a fákat néztem.

Úgy, hát megnősülsz, barátom? Te csak tudod, mit kell csinálni. Jó pontokat szerzel, világos. Aztán még ki is tüntetnek, megdicsérnek. Pártunk büszkesége meg ilyesmi… Jól van, csak csinálja. Ki kéne lökni az ilyet, kitaszítani! Eredj, eredj, nem érted küzdöttünk. – De hát ki küzdött itt és miért? Á, nem érdekes az egész… Nem érdekes!

 

*

 

Biller Sándor nem jött vissza Újpestről. Az előadót többé senki sem látta. Nem vette föl az ötven forintot, ami az előadásért járt a Népművelésnél, pedig egyébként már másnap reggel ott nyavalygott a pénzért.

Följegyzéseit, abban a kopott füzetben, háziasszonya, az öreg Mányi néni adta át Kürtinek, több más holmival. (Mányi néni minden reggel fél liter tejet hozott Billernek.)

Biller eltűnéséről sokat beszéltek. Azt is mondták, hogy Biller Sándor belépett a sárgába… Sárga színen állt a jelzőlámpa, amikor Biller lelépett az úttestre. „Hová siet az a fiatalember?!” – reccsent rá a közlekedési rendőrség autójának megafonja. A fiatalembert fölpakolták az autóra, és Dunapentelén leszállították. Így került a munka és építés városába.

Ambrus anyja különben misét mondatott Billerért, aki meghalt Pentelén mákos tésztától. Ambrus anyja, amikor egyszer krumpliért sorba állt, egy asszonytól hallotta, hogy Pentelén negyven munkás meghalt romlott mákos tésztától. Az az asszony biztosan tudja, mert az ő fia is Pentelén dolgozik, de sosem szerette a mákos tésztát. Ambrus anyja viszont emlékezett rá, hogy amikor egyszer Biller náluk ebédelt, rengeteg mákos tésztát evett. Még mondta is, hogy az a kedvence, meg a paradicsomleves.

Beszélték, hogy egy kocsmai verekedésben megbicskázták Billert. Beszélték, hogy Biller belépett a Dunába, és csendesen úszik Belgrád felé.

Mindez csak szóbeszéd volt. Bizonyosat senki se tudott.

De a neve ott maradt egy falon a Soroksári úton. Nem tudni, ki írta fel. Talán valamelyik barátja, Kürti vagy Ambrus. Akárki volt is, sebtiben írta. Éppen csak megállt egy pillanatra, hogy krétával odafirkálja.

– Itt járt Biller…

Előadó hazamegy

– Köszönjük az értékes előadást!

A szűk, poros teremben kialudtak a fények. Az emelvény fölött homályba merült a tábla. – Hulladékgyűjtő. – Homályba veszett a rozoga hulladék asztal, eltűnt a hulladék hamutartó, oldalt a hosszú hulladék pad és a gázrezsó. A táblák a terem két oldalán: Adj be mindent a Hulladékgyűjtőnek! Jön a Hulladékgyűjtő!

Egy lomha mozgású, szürke bajuszos férfi lejött az emelvényről. Megrázta Kürti kezét.

– Derék, nagyon derék!

Kürti ott állt az asztal előtt, akár egy poros arcú egér. Vékony felöltőjéből ócska prémek lógtak ki, bársonydarabkák. A kabátujj fakózöld bársonnyal körülszegve, mintha alul női kabát lenne. Kürti megkapaszkodott szép, sárga nyári kesztyűjébe.

– Igyekszik az ember.

Ezt mondta Kürti, és indult a kijárat felé. Egy kövérkés, ősz néni megfogta a karját.

– És Gorkij elvette azt a nőt? Mondja, elvtárs, végül is feleségül vette?

Kürti összeráncolta homlokát. Tekintélyes orra roppant fenyegetővé vált.

– Elvette! Természetesen elvette.

Kürti, a kis Kürti, kint volt az utcán. Átment a túlsó oldalra, egy fényképészüzlet elé. Lépések kopogtak mögötte.

– Igazi szónok! Kívülről mondta az egészet.

– Micsoda szufla…

Kürti szerényen belevigyorgott a kirakatba. Aztán majdnem beesett az üvegbe, amikor meghallotta.

– …jól odadörgölt az amerikaiaknak! Megadta nekik…

Már csönd volt, de még mindig nem mozdult a kirakattól. – Kegyelmes Isten, mit mondhattam? Persze, amikor Gorkij Amerikába ment… Á, az ilyesmit elfelejtik, ki emlékszik erre? Jó ég tudja, aztán majd egyszer megszólal Amerika Hangja: Most pedig Kürti Béla aljas rágalmaira felelünk!

Egy rendőr kerek, bajuszos arca mosolygott rá a fényképek közül. Kürti egy pillanatra megfeledkezett Amerika Hangjáról. A képeket nézte. Éltek ezek az emberek valaha? Odabent a keskeny, fekete ajtó mögött, vékony, kerti út vezet a bódéhoz. Odabent a szürke oszlop, a parkrészlet. (Vagy inkább vidám csónakázást parancsolnak?) Vili, Hudák Vili, fél karral átöleli a lányt ott a tengerparton, a római emlékműnél. Aztán sötétzöld vízben áznak a lemezek, Hudák Vili arca és a lányé.

Kürti otthagyta a kirakatot. Ha erről beszélhetne… a kültelki boltokról, a házakról, az ablakokról… Az a nő, ott az ablaknál, nem tapsolt az előadás végén. Elhúzta a száját, amikor Amerikát említettem. Az ilyenek veszélyesek, figyelik az embert. Majd beköp, ha lesz valami, nem felejt el…

Kürti már a tárgyaláson látta azt a sápadt női arcot, ahogy lassan feléje fordul, és a szemébe mondja:

– Én hallottam, micsoda Amerika-ellenes előadást tartott, én hallottam magát, Kürti Béla, a Hulladékgyűjtőben!

Kürti kihúzza nyakát a felöltőből. – Tekintetes Tanácselnök Úr! Tekintetes Királyi Törvényszék! Én csak azt mondtam, hogy Gorkijt nem engedték be a szállodába, mert nem volt megesküdve azzal a nővel, csupán ezt említettem, és harminc forintot kaptam egy előadásért, abból éltem, amikor mások…

Egy vékony, rideg ujj fölemelkedik. – Figyelmeztetem, kedves Kürti…

A kedves Kürti megtörölte homlokát. Szép dolog, mondhatom… Pattogatott kukoricát vett a sarkon. Szél jött, éles, pimasz szél. Felfújta a felöltőjét, a prémdarabok lebegni kezdtek. Kürti a templomot nézte. Kis téren állt a templom. Be kéne menni, és leülni hátul egy padba. Kinyújtanám a lábam, és ülnék az üres templomban.

A pattogatott kukorica potyogott a stanicliból.

– Bemehetnék a Zokogó Majomba, egy kupica rumra. Ambrus már biztosan megjött Kispestről, ahol az atomenergiáról adott elő. Mióta ért a fizikához? Hát én talán értek? Jövő héten atomban utazom, aztán megint Gorkij. Csulak az alkotmányt ismerteti Sashalmon, Alpár meg valahol Angyalföldön…

Eldobta az üres zacskót.

Álmosan hunyorgott az utcalámpa, túloldalt aludni készültek a boltok, akárcsak Sashalmon, Kispesten, Angyalföldön, ahonnan hazajönnek az előadók. Az előadásra már senki sem emlékszik. Elfelejtették a tanoncok, a házmesterek, a mosónők…

– Még az a jó, hogy senki se figyel. Például erre az Amerikára. Na azért talán beszéljek azzal a nővel, aki az ablaknál ült?… Hol beszéljek? Mit beszéljek? Ugyan, kérem! De mindig elgaloppírozom magam… Múltkor is az egyházról. „Felszólítottuk a megegyezésre dolgozó népünkkel – de ha nem… (egy elsárgult csont felrezzent az első sorban) …de ha nem, úgy magára vessen a Vatikán! Eljátszotta szerepét Magyarországon!” Ezt azért nem kellett volna, mit akarok én a Vatikántól? A pápa palástjáról is mondtam valamit. Hogy többé senki sem fogódzhat a pápa palástjába! – Egyáltalán, milyen a pápa palástja? A pápa kertje? – Most meg Amerika… Jelzem, beengedhették volna Gorkijt abba a szállodába. Te édes isten, hogy az a nő nem volt a felesége – hát ezt kell úgy felfújni? Nem, uraim, nem szabad így gondolkozni, már megbocsássanak, de hová vezet ez? Akkor nem csodálkozhatunk, ha püfölik a négereket, ilyen mentalitással.

Erről is beszéltem? A lincselésről? Szűzanyám!…

Kürti villamosra szállt. Kint állt a peronon, a vezető mellett. Benézett a kocsiba. Ráncos képű férfi bámult rá a sarokból. Két lába között ormótlan zsák. – Hirtelen megszólalt. – Jó, hogy látom, de igazán, jó, hogy így összeakadtunk. Mert hát, mondja csak, elvtárs, mi van a zöld színnel? Úgy ám, a zölddel?

Egypáran Kürti felé fordultak. Ő meg nem tudta, bemenjen-e a kocsiba, és egyáltalán…

A batyus kijött a peronra.

– Mert hogy a zöld szín bántja a szemet. A piros is. A kék meg jót tesz. Mi?… A kék jót tesz.

– Hogyan? – kérdezte Kürti.

– Az elvtárs mondta, amikor kint volt nálunk a Szappanfőzőben, és azokról a színes dolgokról beszélt, hogy vadítják az ember kedélyét… Ne üljünk sokáig a Vörös Sarokban, mert az fölingerel. Így mondta. Fölingerel.

Kürti a vezető mellé lépett. Az egészen elveszett nagy, fekete kucsmája alatt.

Egy nő is kidugta a fejét. – Semmit se magyaráznak meg… Nálunk is egy előadó…

– Kérem – mondta Kürti –, én inkább irodalmi dolgokról…

A batyus férfi legyintett. – Emlékszem én magára, nagyon jól emlékszem! Sok vizet ivott ott az asztalnál, csak úgy nyelte.

Fekete ég rohant a kocsi mellett. Nem jött állomás. Egypár elszórt ház a távolban: ismeretlen, vad vidék.

Kürti behúzódott a sarokba. – Könyvekről, elvtársak…

– Átgyúrják a természetet – hallatszott a kocsiból. – Folyók helyén szántóföldek…

– És hogyan hódítjuk meg a levegőt? Hogyan?

A villamos megállt. Kürti leugrott.

A kocsi csörömpölve továbbrohant. Ő meg mozdulni sem tudott. Remegett a térde. – Ki beszélhetett a színekről? A természetről? Biztosan az az állat Alpár!…

Átvágott a síneken, aztán egy sötét réten.

Megpillantotta a házat. A felső emelet kissé félrecsúszva, akár egy hosszú vasrúdon csüngne. Oldalt egy szoba kiégett három fala.

A kapunál megállt. Bent a lépcsőházban várnak a hallgatók. A férfi, akit dühít a Vörös Sarok, meg a többiek. Ülnek a lépcsőn, és várnak.

Sovány, fekete kalapos férfi állt a lépcsőházban, a faliújság táblája előtt. A fény megvilágította orrát és előreugró állát. Egy cikk fölé hajolt. – Kürti felé fordult.

– Szerkesztő úr! Jöjjön csak ide… Látja, kérem? A cikkem, itt, itt alul. Békegyűlés Angliában. Ez a címe.

– Aha, igen.

– Olyan könnyed, gúnyos kis írás… hogy miért nem engedték be Sheffieldbe a békeküldöttséget. Megcsipkedem egy kissé Churchilléket. No nem nagyon, csak éppen odafricskázok. Alatta a nevem. Erős Gyula. Bevallom, nem is akartam odaírni, csak mondták. No már most, kérem, hajoljon csak ide… közelebb, úgy, úgy!

Kürti közelebb hajolt.

– Reszkess!

– Reszkess! Igenis, kérem, ezt firkálták oda, hogy én, hogy engem… – Elcsuklott.

Összenéztek. Víz alatti csönd volt a lépcsőházban. Elmerült a ház csonka, kiégett emeleteivel. Csak ők ketten, mint amikor két hal összeütődik.

– Fölszólítottak, hogy írjak. A házmegbízott. A fiam pap Pécsen, hiszen tudja, szerkesztő úr. Most itthon van, és mindent kap a piacon. Tejfelt, cukrot. A cukor két hete megint eltűnt, és a fiamnak adnak. Őt küldjük bevásárolni. És akkor ilyet, hogy reszkess!… Így fenyegetnek.

– Ki lehetett?

– Nem tudom, de vannak itt olyanok, akadnak ebben a házban…

– Amerika Hangja?

– Mit mond, szerkesztő úr? Kis rádiónk van, és különben is… Nem akartam zavarni, bocsánat.

Kürti visszanézett a lépcsőről. Erős Gyula még mindig a faliújság előtt állt.

A negyedik emeleti fordulónál eltűnt a fal, és Kürti belépett az égbe. Nem élt alatta semmi. Sötéten gomolygó felhők kísérték. – Fönt, az ötödiken, kinyitott egy szürkészöld ajtót. Ahogy a kulcs megcsikordult, valaki felnyögött a lakásban. Konyha következett, ahol a csap bottal volt megtámasztva. Aztán egy kis szoba.

Az ablakpárkányon összeszáradt borotvapamacs, mellette újságpapírba csavart kenyér. Egy Olcsó Könyvtár-füzeten szétvagdosott fogpasztástubus.

Kürti a kályhára tette a kezét.

– Úgy, tehát ma sem fűtöttek, és még mindig itt ez a bicikli.

Kopogás a falon, aztán egy nyöszörgő női hang.

– Béla, hát be se néz hozzám?!…

Kürti visszakopogott. – Már megint nincs befűtve, és mi az én szobám, raktár?

Kis csönd – aztán a nyöszörgés: – Mit csináljak, egyedül egy szegény özvegy. Rossz a kályha.

– De a fűtést fölszámítja!

– Béla, egy pohár vizet…

– Az öccse itt tartja a biciklit, a csizmáját. A szobámba hozza a nőjét, múltkor nem tudtam bejönni…

– Nem tűrhetem!… Így beszélni, micsoda szégyen… Ezt a hangot.

– A szobáról beszéljen, a szobáról…

– Azt hiszi, én nem fázom ebben az odúban? Istenem, mi jut nekem az életből? A férjem cipőjét is odaadtam magának.

– Azt a csónakot.

– Igazán nem jön át, Béla?…

A szomszédban felnyögött az ágy, majd akárcsak a falon korcsolyázna az özvegy. Végre csönd lett.

Mégis át kéne menni – gondolta Kürti. – Levest hozott, amikor beteg voltam, lefutott orvosságért. Átmegyek – dehogy megyek!

Kürti levetkőzött. Aztán felöltözött. Szvettert húzott a jégeringre. Eloltotta a villanyt. Magára terítette a felöltőt, fázott az orra, fázott az orra és a homloka. Valami az arcára pottyant. – Bogarak, megint bogarak? Felkelek, és petróleummal leöntöm a falat! Felgyújtom az ágyat és a szobát. – Nem, ez fal. Hull a fal. Ez új, ez eddig nem volt. Hull a fal. Felgyújtom a villanyt.

De ehhez már nem volt ereje. Még motyogott valamit a hullafalról, aztán elaludt. Álmában egy kör közepén állt, amelyből sehogyan sem tudott szabadulni. Újra és újra elmentek előtte az arcok. Az egyik férfinak batyu volt a hátán. – Emlékezünk, emlékezünk… – darálták, mint valami kórus. – Mindent meghallgatunk, és mindenre emlékezünk. – Recsegő hang tört át a kóruson. – Az Elnök elrendelte az atombomba használatát. Az első atombombát Amerika első számú ellenségére, Kürti Bélára dobjuk!

Kürti már rohant. Hirtelen fölemelkedett, és repült, maga sem tudta, meddig.

Homokos parton állt. A homok szikrázott a napfényben. A parton elszórtan kabinok, távolabb a tenger. Két férfi jött a sziklák felől. Megismerte őket. Az Elnök és Gorkij. Egymásba karolva jöttek, roppant barátságosan.

Kürti feléjük intett.

– Úgy, úgy…

Reggel, ahogy a takarítónő bejött a szobába, egy megőszült aggastyánt talált az ágyban. Szuszogva feküdt a felöltő alatt, és a fal pergett az arcára.

Előadás a Várban

Előadó: Kürti Béla, hozzászóló: Ambrus Endre. Ez állt a cédulán. Ferencné egy félszeg mozdulattal Kürti felé tolta a cetlit. Megigazította szürke köpenyét, szinte könnyesen nézett a fiúra.

– Látja, már föl is írtam. A könyvtár rendezi az előadást. Építőmunkásoknak… ilyen még nem volt.

Kürti a könyveket nézte a hosszú polcokon. A nő színtelen arcát, kutyatekintetét. (Jó pontokat akar szerezni egy ilyen előadással!)

Aztán azt mondta:

– Sosem beszéltem építőmunkásoknak.

– Éppen ez az! Új embereket lát… gondolja el, micsoda feladat… Ezek faluról jöttek fel a munkástoborzásra. És csak látná, hogy laknak!… Ragyogó, tiszta fürdők! Könyvtár, rádióval… és ők maguk kérték ezt az előadást, igen, igen!

– Sosem beszéltem ilyeneknek.

– Nem járt falun?

– Régen.

– Szülei?

– Anyámnak tejcsarnoka volt a Szondy utcában.

A nő kibámult az ablakon, a tusszínű égre. Egy légy dongott az üvegen, visszapattant róla, majd megint ott volt.

– Kint lesznek a tanácstól is, Kürti elvtárs. Meg kell rendezni az előadást. Ugye, nem hagy cserben?

– Ötvenes?

– És a hozzászólónak is fizetünk, az Ambrusnak. – Akkor eljön pénteken? Ötre? Aztán innen megyünk föl, a Várba. – Föltekintett az órára. – Mindjárt kezdődik a könyvtár. Jó, hogy ilyen nyugodtan tudtunk beszélni.

Homályos folyosón kísérte Kürtit.

– Tudja, Kürti elvtárs, hogy kiadják a regényemet? Mit szól, mennyi bajom volt vele? Egyik lektor a másikra tolta… Hogy mit műveltek!… Olvasta azt a novellámat a diáklányról, aki bejön a könyvtárba?

– Olvastam, hogyne!… Hát akkor pénteken, elvtársnő!

Kürti levágtatott a lépcsőn. Kint a ház előtt megállt egy pillanatra. A Vár felé nézett. Innen csak a szeszélyesen kanyargó, rozsdaszínű falat lehetett látni. – Ott lesznek az építőmunkások… Mit mondjak nekik az olvasásról? A tanácstól is kijönnek, már úgyis fúrnak.

Otthon a háziasszony, a kúriai bíró özvegye, teát főzött Kürtinek. Aztán a vékony arcú, ősz nő pongyolában leült a díványra a fiú mellé.

– Szeptember hat, Béla.

– Szeptember hat? Mi az, hogy szeptember hat?

– Akkor történik valami, majd meglátja… háború.

– Ugyan, hagyjon a dátumaival. És miért éppen szeptember hat?

– Az unokanővérem álmában megjelent egy angyal. Kezében tábla. Szeptember hat. Ez állt rajta. Kétszer is álmodta. Az őrnagynénál pedig egy szeánszon…

– Most meg szeánsz!…

– Tudom, maga ebben nem hisz, Béla. De megjelent Liszt Ferenc szelleme…

– …ő is azt mondta, hogy szeptember hat?

– Azt mondta.

– Nagyszerű!

– Tessék, Béla?

– Nem adhatna egy vajas kenyeret?

– Mindjárt kenek, Béla, csak ne legyen ideges, maga mindig olyan ideges. Mondja, elmehetnék arra az előadásra, a Várba?… Úgy szeretném már egyszer hallani…

 

*

 

Ambrus az eszpresszó ablakában ült, és Rilkét fordított. Magas homlokát tenyerébe dűtötte. Az apró, kocka alakú papírdarabokat nézte. Belelapozott a Rilke-kötetbe. Aztán egy pillanatig úgy maradt a keze a könyv és a kézirat között, az üres levegőben. Föl se nézett, amikor Kürti leült hozzá.

Kürti maga elé pöckölt egy lapot. – Orpheusz, Eurydike, Hermes. És alatta: Rainer Maria Rilke.

– A Kornétást miért nem fordítod?

– Az még nem az igazi Rilke… olyan szecessziós.

– Szecessziós, szecessziós! Szeretem az ilyen nagyképűsködést. – Kürti a fejét ingatta. Fölállt, szimplát rendelt szódával. Aztán megint ott volt Ambrus mellett.

– Kinek csinálod?

– Jó kérdés!

– Hát igen… Ide figyelj! Pénteken előadásunk van. Fent, a Várban. Építőmunkásoknak.

Ambrus fölmerült Rilkéből.

– Tatám!… Tegnap egy moziban voltam. Igen, igen, a szünetben léptem fel az állástalan artistákkal. Mikszáthról beszéltem. És miért kell két előadó?

– Nagy felvonulás lesz. Kijönnek a tanácstól.

– Miről beszélünk?

– Az olvasásról. Hogy milyen jó olvasni.

– Erről már beszéltem egy menhelyen meg a kalauzoknak.

– Nincs az a film, ami izgalmasabb az olvasásnál. Így kezdeném az előadást. Mert a regény hősei velünk élnek, amikor már becsuktuk a könyvet.

– Az olvasás a lélek dzsungelébe vezet bennünket…

– Megőrültél, Ambrus? A lélek dzsungele? Ezt akarod mondani?

– Miért? A kalauzoknak is a nagy belső kalandról beszéltem, arról a csodálatos áradásról…

– Azért nem ért téged senki.

– Hogy engem nem értenek?

– Nem hát! És a társadalmat is bele kell venni az előadásba.

– Vedd bele a társadalmat! De én inkább a gyerekkorról, ahogy a lélek először ráeszmél…

– Ráeszmél!

– Miért? Múltkor a Hőlégpalackban valaki megkérdezte…

– Nem, nem, Ambrus, ezt így nem lehet! Csütörtökön összeülünk, és komolyan megbeszéljük az egészet.

Elhallgattak. Kürti megfogta a barátja karját.

– Ide figyelj! A háziasszonyom el akar jönni az előadásra. Nem tud otthon maradni. – Egy pillanatra elhallgatott. Mereven az asztalra nézett. Úgy mondta. – Mert mindig azt várja, hogy mikor…

– Most hol tartanak?… Nem hallottad?

– Kilenc kerület és Újpest. Onnan vittek.

– Buda?

– Az mindig műsoron van.

Kürti végigsimított az asztalon. Egészen kicsi volt, ahogy ott ült az ablak mellett. A nap rásütött, ritkuló haja alá világított. Most úgy szeretett volna valamit elmondani Ambrusnak. Hogy neki senkije sincs, csak ez az özvegy. Nincsenek szülei, senki, aki törődjön vele, aki két szót szól… Ez a nő meg olyan, de olyan… Nem, ezt el se lehet mondani. Se Ambrusnak, se másnak.

Ambrus a pultnál fölhajtott egy kupica rumot.

– Hej, tatám!…

 

*

 

Még egy hozzászóló akadt a pénteki előadásra. Boniváth Pali, az ezredes fia. Az ezredes nyugdíját már régen elvették, de ő azt mondta: – Minden körülmények között megálljuk a helyünket! – És megállta a helyét. Egy koporsókészítőnél dolgozott. Jobb családokhoz ő járt mértéket venni.

Szabad idejében az Auguszt cukrászdában sakkozott Boniváth ezredes, és így május felé a Vérmező padjain vagy az utcán. Szabad idejében összeírta a volt katonatisztek nevét és címét. Telefonkönyvekből dolgozott, kapualjak címtábláiról. – Tudnom kell mindenkiről. Erre még szükségünk lehet.

A fiát a nyavalya törte. – Mit gondolsz, apám, mi lesz ennek a vége?

Most, amikor fölment a könyvtárba, szintén egy ilyen beszélgetés után volt. Kérte az apját, süllyessze el azt a névsort. Az ezredes mosolygott. Sakkozni ment a Vérmezőre, hóna alatt a tábla. Elkísérte a fiát a könyvtárig.

Pali fölment Ferencnéhez. Sokan voltak előtte. Az ablakból látta az apja magas, kissé hajlott alakját, ahogy megy-megy a Vérmező felé, hóna alatt a sakktáblával. Egy férfi megszólítja, melléje lép.

A fiú keze az ablaküvegre siklott. Úgy érezte, kifut alóla a padló.

Nem, semmi baj! Azok ott ketten leültek egy padra, a járda szélén. Boniváth ezredes szétnyitotta a sakktáblát.

– Régen láttuk, Pali.

Ferencné állt előtte szürke köpenyben és olyan cserepes szájjal, mintha szélfújta mezőn járt volna.

– Állás után futkostam. Segédmunkásnak is elmennék. – A nőre nézett. – Valami állás…

Az asszony féloldalt dűtötte a fejét.

– Tudja, hogy a fiam Inotán dolgozik, a Déneske. Regényt ír róla. Milyen tehetséges!… Sokkal tehetségesebb, mint én… de igazán… Megjelenik a regényem… Mit szól hozzá?

– Nagyszerű, valóban…

– Mi van a színházzal, Pali? Hiszen maga a Nemzetiben…

– …statisztálok. Hát az kevés. Villamosra is kevés.

– Rendező akar lenni, egyszer mondta.

– Hát… – Boniváth egy mozdulatot tett. Ballonja megzörrent. Aztán zsebre vágta a kezét, és roppant szigorúan nézett a padlóra. – Magam se hiszem.

– Nem hiszi? Fiatal ember, és ilyet mond?

Boniváth nem felelt. (Mit akar? Persze, kihozzák a regényét… Már egy éve azzal nyúz mindenkit.)

Az asszony megint az írásról beszélt, és hogy ahhoz élmény kell. Ismerni kell az életet.

– Ismerni kell – bólintott az ezredes fia. Közben kisandított az ablakon. Az apja még ott sakkozott a padon.

– Magának is ez kéne. Egy kis mozgás, egy kis élmény.

– Hebbel drámáit szeretném kivenni.

Ferencné visszament a pult mögé. – Hebbel?… Nincs bent, nem hiszem. Maga mindig ilyeneket kér. De jött néhány újdonság. Megnézi?

– Köszönöm, akkor inkább…

A fiú már ment kifelé, de Ferencné utánaszólt. Hogy pénteken előadás lesz a Várban. Könyvankét. És kéne még egy hozzászóló.

– Tudja, nagy feladat egy ilyen ankét… Építőmunkásoknak. Két olyan előadóm van, két olyan rendes elvtárs!… Kürti és Ambrus. Ismeri őket?

– Nem, úgy hiszem, nem…

– Lelkes fiúk! De hát ide ilyenek kellenek. Nem hozhatok akárkit.

– Persze, akárkit nem lehet.

– Akkor ötre, Pali, ötre! Itt a könyvtárban! Aztán majd előkerítem magának azt a…

– … Hebbelt!

Négyen indultak a könyvtárból a Várba. Négyen vonultak fel az előadásra. Elöl Kürti Ferencnével, mögöttük Ambrus és Boniváth. Ambrus már valahonnan ismerte az ezredes fiát. Biztosan valami eszpresszóban akadtak össze – gondolta Kürti.

Akkor megszólalt Ferencné.

– Lehet, hogy kijönnek a filmgyárból.

– Tessék?

– Híradóra veszik az előadást, filmhíradóra.

Lépcsőn mentek fölfelé. Kürti a nyeszlett nőt nézte maga mellett, ahogy a sárga kabátjában lépked. És hogy mosolyog… Hogy ez a filmezés amolyan meglepetés. Nem is akarta előre mondani.

Nehéz, fullasztó lett a levegő. És minden olyan süket. Ferencné meg akár egy kereplő.

– Majd aztán megnézzük a moziban. Milyen érdekes lesz!

Kürti csak azt érezte, hogy elvörösödik. – Lerúgom ezt a nőt! Lerúgom a lépcsőn!… Piszok, szemét törtető… Mit talpalhatott ezért a filmezésért… De sikerült, végre is sikerült!

Visszanézett Ambrusékra.

– Hebbel a legdrámaibb alkat.

Ezt mondta Boniváth – aztán megállt. Megállt Ambrus is. Mind a ketten Kürtire néztek, aki megfordult, és lefelé jött a lépcsőn.

– Mi az?

– Filmezés lesz, híradóra veszik az előadást. – Kürti ott állt a lépcsőn véznán lebegve Ferencné és Ambrusék között. Alatta a város villamosokkal, templomokkal, eszpresszóval, és fönt a magasban roskatag unalmában a kiégett, megvakult Vár.

Fönt a magasban, megszólalt Ferencné.

– Mi az, Kürti elvtárs?

Kürti még mindig úgy állt Ambrusék felé fordulva. Ha elrohannék, vagy levetném magam… Ezt nem úszom meg, ezt a híradót… Még csak ez hiányzott!… Mindenki látja, külföldön is…

– Mi az, Kürti elvtárs?…

Kürti, akárcsak valami lassított felvétel, megfordult. Továbbment fölfelé. Még hallotta Ambrust.

– Nekünk nem kell fölmenni az emelvényre.

– Persze, a hozzászólóknak nem kell…

Csak magukra gondolnak!… Menti a bőrüket. Hogy majd akkor, ott a tárgyaláson… Ők csak hozzászólók voltak… egy hang a közönségből… igazán nem is tudták, mi lesz… De azért Ambrus is bezsebeli az ötven froncsit!

– Jól kiemelni a mai regényeket, Kürti elvtárs. Tudja, az a fontos. Domborítson!

– Majd domborítok! (Várj csak, te rohadék, majd domborítok én neked, ne félj, majd domborítok! Kipakolok mindent! Ankét kell neki, filmezés, hogy fölfigyeljenek rá, és hogy mást bemártson!… Nincs egy rendes ruhám, és akkor a híradón, mint egy miniszter…)

Mögötte Ambrus:

– Azért én nem vagyok úgy oda Mauriacért, és általában az egész katolikus regény…

(Most meg Mauriac!… Micsoda sznobok! Katolikus regény, na szép… Erről beszél Ambrus, erről tud beszélni, amikor én, amikor engem… Soha nem volt a barátom!)

A lépcsők egyre közelebb vitték Kürtit. Úgy érezte, hogy már valahonnan filmezik.

Kiértek az Úri utcába. Szél jött, porral és homokkal.

Ambrus Kürtihez lépett, megfogta a karját.

– Hordja a port a szél a királyi várból és az utcáról. Városok repülnek a szélben házakkal, kertekkel… Fák nőnek a szélben, bokrok virágba borulnak…

Kürti úgy a szeme sarkából nézte a barátját. Rém gyanakodva nézte.

– Mit akarsz ezzel? Valami van?

– Azt hiszem, megírom. Nézd ezt az utcát! A tábornokok utcája… Hát nem? Mintha minden házban egy nyugdíjas tábornok lakna a parádi vizes üvegével.

– A tábornokaid!

Építőmunkások jöttek, overallban, vállra dobott kabátban, agyagos, sáros cipőben. Összemosott, megfakult arcok. Az első pillanatban nem is lehetett tudni, ki a férfi, ki a nő… Öreg? Fiatal? Aztán mégis kivált egy megkeményedett női arc, majd egy szőke bajuszos fiú, hóna alatt csomaggal. Mindegyiknek csomag a hóna alatt, mintha mindenüket magukkal vinnék.

És a gyerekek!… Elszürkült, öreges arccal, foltos ingben vagy meztelen, barnára sült felsőtesttel. Az egyik gyerek fején szakadt ellenzőjű, német katonasapka. Ingje egy páncélos tigrisbőrje, ami közben már női hálóing is lehetett. Ő meg összesodort papírból fújta a füstöt. Úgy jött egy füstgomolyban.

Ferencné megállította.

– Nem árt ez neked? A cigaretta?

A gyerekek mintha a nő lába között akarna átfutni. De aztán állt, leszegett fejjel.

– És mit szólnak ehhez a szüleid? Apád?…

Tigrisbőr erre fölkapta a fejét. – Kérdezze meg tőle! Menjen le utána… Pentelén van, ha tudni akarja…

– Mit csinál?

– Iszik! Már a jövő hónapot issza…

A gyerekek arca még feketébb lett. Ferencné elakadt. És az előadók se szóltak.

Tigrisbőr Boniváthhoz fordult.

– Adjon egy cigarettát!

Két cigarettája volt Boniváthnak. Úgy a tárcával együtt tolta a fiú felé. És látni lehetett egy összegyűrt, dohányszálas tízforintost.

Tigrisbőr a tárcára bámult, aztán Palira. Az ezredes fia kivette az egyik cigarettát.

– Tessék.

Tigrisbőr a füle mögé dugta, és elvágtatott. Hirtelen visszafordult. A karját lengette Ferencné felé. Az asszony csak hápogott.

– Akad még ilyesmi… akad.

Boniváth rágyújtott utolsó cigarettájára.

– Azért ez jó, hogy ebben az utcában ilyenek vannak… Az öreg Ruszwurmban is, igen… És a falon, a cukrászda falán, a régi metszetek között egy kép. Lenin és Gorkij sakkozik.

Ferencné egy alacsony, kis házat nézett. A zöld kapu akárcsak homokzsákkal lenne kitámasztva.

– Rá se lehet majd ismerni a Várra! Kollégium lesz a Várban, tudja, Béla, népi kollégium.

– Úgy…

Ferencné továbbvezérelte a társaságot. Föl az egyik házba, a pártirodába. A portás semmit se tudott róluk. Ahogy Kürti a szűk kis fülkét nézte, a kopott falat, úgy gondolta, talán mégse lesz itt filmezés. Ha megúszná…

A pártirodában a titkár éppen telefonált. Csak úgy a szeme sarkából intett Ferencnének. Az asszony a három előadójával körülállta az asztalt. A titkár végre letette a kagylót.

– Elvtársnő…

Ferencné az előadásról beszélt. És hogy elhozta az ő fiait. Nem, ezt nem is lehet másképp mondani. Hiszen annyi szeretettel jöttek ezek a fiúk – az előadók.

– Fiúk – mondta Ambrus.

– Tessék, elvtársam?

Ambrus széttárta karját a párttitkár előtt. Nem, neki igazán nincs mondanivalója.

Ott álltak hát a fiúk az alacsony homlokú, kövérkés párttitkár előtt. Az Ferencnéhez hajolt.

– Előadás, elvtársnő? Most? Itt?…

A nő oly riadtan nézett. – Jönnek a filmgyárból, a tanácstól. – De ezeket a szavakat senki sem hallotta. Akkor aztán kitört. – Mi az, hogy most, Spányik elvtárs, mi az, hogy most?! Hát nem beszéltük meg a szakszervezettel? Megint el akarja halasztani? Már harmadszor, igen, harmadszor… Talán nem szervezték meg az előadást?!…

– Hogy nem szerveztük meg?… Egész délelőtt szólt a hangszóró: Kürti Béla előadó, Kürti Béla előadó…

Kürti Béla előadó megrezzent. (Egész délelőtt… az iskoláját! Nna, annyi vész, itt aztán igazán nem jegyzik meg az ember nevét!)

– Kenyérjegy – mondta a párttitkár. – Ma jött be a kenyérjegy.

– Ezt én is tudom, ezt mindnyájan tudjuk…

– De a munkások nem tudták beváltani a jegyet. Hat után nem lehet. Nincs kenyerük, nem kaptak kenyeret. Érti, elvtársnő?…

– De…

– Ezeknek előadást?… Tudja, mi van itt? Forradalom! Tudja, mi volt itt délelőtt?… Megostromolták az irodát! Döngették az ajtót! Hogy berohadt a szalmazsák…

– A szalmazsák?

– Amin alusznak. Eldugult a vécé. És nincs kenyér, nincs kenyér!… Ebédre fánkot kaptak. Majd szétverték a termet… hogy fánk nem kell! Adjanak egy tányér babot… És kenyeret! Kenyeret! – A párttitkár a fiúk felé fordult. – Úgyis elég bajom van ezekkel. Most még csak ez hiányzott… És akkor maguk az előadással!…

Ferencné megfogta a férfi karját.

– Majd erről beszélünk! A kenyérjegyről!

Csönd lett. Előadás a kenyérjegyről!… Az előadók hátraléptek, mintha utat engednének valakinek. – És akkor Kürti ott állt Ferencné előtt. Végigsimított hosszú szálú, ritkás haján. Remegett a hangja, ahogy megszólalt.

– Nem, úgy gondolom, a kenyérjegyről, talán én mégse…

Mellette kétoldalt Ambrus és Boniváth:

– Nem tarthatunk előadást, ha éhesek…

– Úgysem figyelnének!

És megint Kürti: – Nem beszélek a kenyérjegyről! Én már voltam uszodában, hogy a sportolás az igazi honvédelem, előadtam halottasházban… hová küld még, miről kell még nekem?… – Elcsuklott.

– Éhes embereknek nem lehet.

– Semmi értelme!…

Ferencné alig tudott szólni. – De hát fiúk, mi történt?… Mit akarnak… Hogy én magát az uszodába, Kürti elvtárs?… Hát nem maga kérte? Hogy kell a pénz… És most cserbenhagy? Cserbenhagynak? Azt akarják, hogy elmenjünk? És ha kijönnek a tanácstól, a filmgyárból?… Micsoda szégyen! Nem hagyhatnak itt, fiúk, ezt nem lehet…

A párttitkár ekkor lehajolt Ferencnéhez. Megfogta a vállát.

– Engem nem érdekel se a tanács, se a filmgyár! Tegyen jelentést, ahol akar… Itt ma nem lesz előadás. Érti? És most menjenek a pokolba!

Négyen jöttek lefelé a Várból. Elöl Ferencné Kürtivel, mögöttük Ambrus és Boniváth. Az asszony beszélt, hol Kürtihez, hol meg hátrafordult a másik kettőhöz.

– Ez maguk miatt volt! Igen, csakis maguk miatt… Így nem lehet viselkedni, ezt beírom a jelentésbe… Ezt nem hagyom! Ezt… maguk előre kitervelték… igenis!

Megveszett ez a nő – gondolta Ambrus. – Majd jól eláztat bennünket, talán még…

Soha nem kapom meg Hebbel drámáit, jobb, ha be se megyek a könyvtárba – így Boniváth. – És még csak az kell, hogy megpiszkáljon egy kicsit… hogy az apám… el kell süllyeszteni azt a névsort, a tisztek névsorát, még ma éjjel el kell süllyeszteni!…

Szólni egyikük sem szólt. Mentek Ferencné mögött, és maguk sem értették, miért nem hagyják már ott.

Az asszony meg egyre jobban feldühödött ettől a hallgatástól.

– Nem szólnak? Nem beszélnek? Tudom én jól, mire gondolnak! Mire spekulálnak… Ismerem én magukat! Ismerem én magát, Kürti elvtárs!

Kürti megállt. Égett benne a szégyen és a keserűség. Most, most a pofájába vágni ennek a nőnek, hogy utálja ezt az egész mocskot! – De egyre csak azt darálta valami hideglelős rémülettel, mintha már minden egyebet elfelejtett volna:

– …arról én nem beszélek! Nem! Nem!

Előadó mondja…

Egyszer korábban mentem az egyik tanulóotthonba. Könyvekről kellett beszélnem, persze. Hogy miről? Tudom én azt?! Olyan kolhozdolog, traktorosbrigád meg egy félkarú katona, aki egy szobrot néz a kertben. „Jó, jó, öregem, nem hallja senki. Az a pofa hullarészeg a szomszéd asztalnál. Igaz, mit lehet tudni…” Azt hiszem, villanyszerelő-tanulókhoz küldtek. Az otthonuk régebben garniszálló lehetett, a Körút mellett egy sötét kis mellékutcában. Nők sétálhattak arra, akik már meg sem szólítják az embert, csak néznek. Mint az ötvenfilléres nők a Ferdinánd híd alatt. Az otthon kapuja oly kopott és mord, mintha húsz éve nem nyílt volna meg senkinek. Fölötte a tábla. – Kulich Gyula Tanulóotthon. – Hát Kulich Gyula, amíg ide került, ebbe az utcába?… Elhurcolták, kivégezték?

Nyurga, pattanásos arcú fiú volt a kapus. Ölében lábas, torka bekötve. Krumplit kanalazgatott. Fölötte a falon: – Példaképünk a hős lenini Komszomol. – A folyosón vékony dróton csüngött egy villanykörte. A kapus rám nézett.

– Könyvankét? Vezessétek föl az elvtársat.

És már egy zömök, kék inges gyerek ugrált előttem. Kanyargó csigalépcsőn vezetett föl az igazgató irodájába. Oldalt egy-egy vasajtó, de mintha semmi sem lenne mögötte. Sok mindent szerettem volna megkérdezni a gyerektől. Hol dolgozik? Honnan került ide? Mióta van az otthonban? – Úgy éreztem, nem szívesen felelne. Egy pillanatra megállt, visszanézett. – Árvaházi növendék, kinőtt ruhában. Egy ajtóra mutatott.

– Az igazgató.

Beléptem a szobába. A jól fűtött kis szoba, fikuszaival, szőnyegeivel, valahogy nem is tartozott ehhez az épülethez. – Szabadság! – Senki sem köszönt vissza. Üres volt a szoba. Aztán kinyílt egy oldalajtó, szinte a falból. Ketten jöttek be. A szőke bajuszos olyan kenetteljesen mosolygott, akárcsak egy fiatal református pap. A falu derék lelkipásztora. A másik megigazította szemüvegét.

– Nem akar beszélni. Hazudik.

Mögöttük, az ajtó résén egy vöröses, dagadt kezet láttam a szék támláján. Moccant a kéz, az ujjak fölemelkedtek. Aztán a lötyögő nadrág, ahogy ráborult az ormótlan cipőre.

– Nem mondja meg, hogy ki vitte oda, a bibliakörbe.

– És hogy ott nemcsak imádkoztak!

Hirtelen rám nézett a szőkebajuszos. – Az elvtárs? Ja igen, a könyvankétra jött! De hiszen még korán van!

Kicsit közelebb mentem hozzájuk. – Természetesen, még van időnk.

Egymásra néztek. A szőkebajuszos megint mosolygott. – Vár az elvtárs, ugye? Vannak itt képeslapok.

Voltak képeslapok. De nem sokat törődtem velük, ahogy azok ketten ismét magamra hagytak. A fikuszt néztem az ablakban, aztán az ajtóhoz léptem. Elég tisztán lehetett hallani.

– A ruhát honnan kaptad, Szijjas, azt mondd meg, honnan kaptad?

Lassan, tagolva jött a válasz. – Innen, az otthonból.

– És akkor velünk akarsz kibabrálni? Hogy ott csak imádkoztatok… Azért néha másról is beszéltetek, mi?

Megint akadozva: – Bibliát olvastunk.

– Kiket vittél magaddal innen az otthonból, kiket vittél? – Felcsattant a hang. – Itt zabálsz, itt alszol, és közben… – Megint halkan. – Kiment veled Hrabovszky, Futó, Bán… látod, hogy tudjuk… hát még?…

Csönd lett. Belelapoztam az egyik képeslapba. Láttam, hogy remeg a kezem. – Majd nyílik az ajtó, és megint az a vöröses, széltől kifújt kéz a szék támláján. Meg aztán mintha az a fiú tudna rólam ott a másik szobában. Ezt éreztem, Kürti. Nem tudtam, mi az a csönd odaát. Talán kimentek egy ajtón, és őt is elvitték? Vagy hirtelen behívnak, hogy én is lássam? Ott állok majd előtte. Milyen lehet az arca? A vallatók szemébe néz vagy lehajtja a fejét?

Nem hívott senki. Álltam, könyvvel a hónom alatt.

Fekete hajú fiatalember lépett a szobába. Összedörzsölte a kezét, felém hunyorított.

– Tart még?

Az ajtó felé biccentett. Minden olyan friss volt rajta. Sima, rózsás arcbőre, fehér inge, járása egy népi táncosé. Ragyogott a tekintete. Hozzám jött, és megint az ajtó felé biccentett.

– Elkaptuk a tagot. Szép kis mese volt azzal a bibliakörrel. Egy lelkész vitte oda, egy angol lelkész. Lelkész, mi?… Nem rossz! – Fölnevetett.

Bólogattam, mosolyogtam, és még mondtam is.

– Elkaptuk a frakkját… igen, igen…

– Elvtárs tartja az előadást? Rövidesen kezdhetjük. Már gyülekeznek a fiúk.

Végigsimított az állán, aztán belépett a másik szobába a többiekhez, és már onnan hallottam a hangját.

– Nem kell beszélned, Szijjas, dehogyis kell! Nem kényszerít senki.

Valaki csöndesen vihogott – megreccsent a szék. Mindjárt ütik, az arcába vágnak… De nem, semmi sem hallatszott. Csak éppen, ahogy egy kocsi zörgött az utcán, és az üres kannák egymáshoz ütődtek.

Megpillantottam egy képet. Ott lógott velem szemben, és az arc biztatóan mosolygott a keretből. Hány helyen láttam már ezt a barátságos, kövér arcot!… Ahogy munkásokkal beszélget az üzemben, aztán aratás közben búzakalásszal, gyerekek között, ahogy ölbe kap egy kislányt, kenyeret szel egy parasztház udvarán, és mosolyog, mindig mosolyog, mint most is, amikor a másik szobában…

„Szépek a fenyők az ablak előtt, szépek a piros padok, tavasszal majd kiülünk és napozunk, ülünk a padokon, lehunyjuk a szemünket, és süt a nap…”

„Mit szaglászott itt ez az alak?”

Ott álltam a kép alatt. A kövér arcból derűsen rám hunyorított a két apró szem. – Mi baj lehet? Nincs semmi baj, amíg veletek vagyok.

A fiú hangját hallottam a szomszédból.

– Az utcán aludtam, amikor nem voltam az otthonban. Két éjjel aludtam az utcán. Akkor gondoltam, visszajövök.

– Visszajöttél, Szijjas!… Szép tőled, valóban szép… Igazán kár, hogy nem rendeztünk neked egy kis ünnepélyt, mi, Szijjas, egy kis ünnepélyt? És megkérjünk, hogy vidd csak a fiúkat a bibliakörbe!

– Én nem… én senkit se hívtam… Senkit se vittem.

– Ne fáradj, Szijjas! Ezt már a Futó elmondta. Két éjszaka távol maradtál. Miért?!

– Elmentünk egy kicsit a barátaimmal, aztán már nagyon későn volt…

– Elmentetek a barátaiddal? Kétszer egymás után? Szijjas, hová vezet ez? – Szelíden dorgálóvá vált a hang. – Miféle hazugságba keveredtél?… Mi nem haragszunk rád, Szijjas. Mást mondok! Sajnálunk téged. Most el kell hogy menj innen, el kell hagynod az otthont.

Olyan csöndes volt a hang, akárcsak egy betegnek olvasna fel valamit. Hirtelen felcsattant.

– Ne hidd, hogy eltűnhetsz!

Akkor már nem voltam egyedül a szobában. A szőkebajuszos állt mellettem, meg az a népi táncos.

– Kezdhetjük az előadást!

Mit tehettem volna… Egy ember, könyvvel a hóna alatt…

„Megint itt sündörög ez az alak?… Láttad már őt a Zokogóban?… Ki lehet?”

Az előadóterembe vezettek. Mögöttem maradt a szoba azzal a fiúval. Újra lépcsők és folyosók. Körülöttem dobogó lépések. A fiúk gyülekeztek az előadásra. Lent, a földszinten trombita recsegett. Sorakoztak a brigádok. A Ságvári brigád, az Oleg Kosevoj, a Táncsics brigád…

És a fiú, akit vallattak? Most kísérik föl a szobájába? Talán a holmiját csomagolja. Mögötte pedig beszélnek. Turkálnak a táskájában, röhögnek rajta. El kell hagynia az otthont. – Vagy már jönnek érte? Elviszik? Ott áll a szobában. Ott áll, és vár.

Megnyílt előttem a terem. Egy asztal odafönt a dobogón – vizeskancsó pohárral. Tölthetek, ihatok.

A fiúk bevonultak, elfoglalták helyüket a hosszú fapadokon.

– Felkérjük az előadó elvtársat…

Felálltam, és az ajtó felé néztem. Látni akartam végre a fiút, aki ott áll kis táskájával.

Üres volt az ajtó.

Fönt, a magasban az arc. A derűs, kövér arc. Velem volt itt is. Mindenhová elkísért.

Ceruza kopogott mellettem az asztalon, a kultúros ceruzája. A kultúros tenyerébe dűtötte a fejét, és oldalt rám nézett. Várt, figyelt. Aztán majd megírja a jelentést. Hogy valamit nem emeltem ki a könyvben, a párt vezető szerepét, a párttitkár szerepét… Több jelentést is megír.

De akkor én már elkezdtem.

– Barátaim, ez a regény…

Közben az ajtó felé néztem. Miért ment ki az igazgató?… Már vissza is jött. Megáll a falnál, összefonja a karját, és rám néz. Milyen pici az arca.

A terem végéről hallottam a hangom. Olyan idegen. Olyan poros. Csak ne értsem, mit beszélek, csak ne halljam!…

Egyszerre ott állok, és tapsolnak. Előbb a kultúros ugrott fel. Ütemesen összeverte a tenyerét, mint egy varázsló, amikor szellemet idéz. A többiek is tapsoltak, valósággal dübörgött a terem. És az arc sem csalódott bennem odafönt, a mi szeretett apánk, ennek a nagy családnak az apja. Megtettem a magamét. Igen, igen, a mi előadónk, a mi derék előadónk.

Az igazgató közelebb jött.

– Előadásában helyesen mutatott rá az elvtárs a férfias bátorságra, az öntudatos fegyelemre. És itt meg kell említenünk, hogy otthonunkba befurakodtak olyanok is…

Álltam az asztalnál. Az igazgató az ellenségről beszélt. Az ellenségről, aki befurakodott az otthonba. Felcsattant a hang.

– Éberség, elvtársak!

Megint csönd… Rám néztek. Lassú hullámzás a padok és a székek között. Mintha meghasadna a fal, kettéválna a mennyezet… – Kezem a vizespoháron. Ki ez, aki elém lép? Mit akar?

– Máskor is jöjjön az elvtárs!

Semmi baj, érted, Kürti, semmi! És az elvtárs megy, máskor is, persze… Viszi a könyvet a Magyar Pamutba, a Ganz Hajóba, a Kispesti Paplanba.

Mindenhová megy az elvtárs.

Az a fiú ott ült a széken. Csak ült előttük. Az övék volt, zabáltak belőle törvényt, igazságot! Azt mondták, állj fel! Azt mondták, lépj a falhoz, arccal a falhoz, szorosan a falhoz…

– Berúgtál, Ambrus!

Kürti fölrángatta a barátját.

Ambrus, ahogy fölállt, egyszerre megmerevedett. Akárcsak megnémult volna, mint egy rossz, hamis próféta, akinek a szájára vertek. – Úgy kellett kicipelni.

Dülöngélve, összekapaszkodva mentek a sötét utcán. Mintha most éjszaka indulnának kültelki tanulóotthonok, poros nőegyletek felé, hónuk alatt a könyvvel. Előre a sárban Kispest felé, Remetekertvárosba, Kelenföldre… Mennek az előadók, részegen, álmosan, elhülyülve – a sárba, az éjszakába…

Egy rendőr nézte őket a sarokról. Elhúzta a száját, mintha köpni akarna.

– Értelmiség!…

Társszerzők

Nöller teát forralt. Kezét a kis lábas fölé tartotta. Kifeszített tenyere lassan átmelegedett. Vékony ujjai – úgy érezte – szétfoszlanak a gőzben. Kissé följebb emelte tenyerét. A gőz utánaszállt, arcába csapott. Még mindig az ujjait nézte. Zongorázni kéne ezzel a kézzel. Ezt Sári mondta, amikor lent ültek a téren. Sári Nöller kezét fogta. Az arcához húzta, és megkérdezte: – Miért nem zongorázik vagy hegedül? – Nöller hallgatott. Sári később azt mondta: – Fantasztikus, olyan csodálatos ez az egész. – Hirtelen fölállt. Nöller csak a kapuban érte utol. – Megbántottam? – Meg akarta fogni a lány karját, de Sári fölrohant a lépcsőn. – Mi történhetett? Mi volt olyan fantasztikus, olyan csodálatos?

Nöller roppant gondosan kitöltötte a teát. – Úgy, és most hagyom hűlni.

Bement a szobába. A szomszédból fölhangzott a zongora. Sári játszik, gyakorol. Tegnap este nem köszönt a lépcsőházban. Megállt, és nézett.

Nöller kibámult az ablakon. A homályos üvegben féloldalról látta csontos arcát. (Emlékeztet valakire – mondta Sári –, és ez nagyon lényeges. Nem is hiszi, milyen lényeges.)

Fehér ruhás férfi fordult be a sarkon. Nöller visszahúzta a fejét. Jön Bácsalmási, jön az ötleteivel. – Hátratett kézzel, kifeszített felsőtesttel állt. A csöngetésre lassan megfordult. Összefogva mellén a lötyögő pizsamakabátot, az ajtóhoz ment.

– Ejnye, kedvesem, milyen sápadt! De igazán, mintha beteg lenne.

Nöller egy elhárító mozdulatot tett. – A teám… azt hiszem, végképp kihűlt. – Kiment a konyhába, és még egy csészébe töltött. Közben kissé lelocsolta a pizsamáját.

Bácsalmási a szoba közepén állt. Fél szemét lehunyta.

– Remek munkát kaptunk!

– Honnan?

– A Rádiótól.

– Valami kolhoz?

– Ugyan!

– Traktorosok?

– Víz, víz… látom, nem találja ki. Életrajz, dramatizált életrajz Balassáról! Nos, mit szól?

Sári a Török indulót játszotta a szomszédban.

Bácsalmási közelebb jött.

– Van egy ötletem.

Nöller az íróasztalnál szürcsölte a teát. – Van egy ötlete …

– Nagy link volt a Balassa, mindenkinek tartozott, nőknek is. Ivott, verekedett. Csuda pofa! Hanem tudja-e, hogy az apját egy pap miatt üldözték?

Nöller már jegyzett. Föl se nézett, ahogy mondta.

– Ezt írjuk meg? A pappal?

– Itt kell megfogni. Világos.

– Egy év.

– Micsoda?

– Annyival megússzuk. Egy év. A maga ötlete volt, ne felejtse.

Bácsalmási megállt Nöller mögött. – Kopaszodik hátul, öregszik, barátom. Egy év, azt mondja? De mikor, mikor lesz már?

– Lassan mozognak.

– Az amerikaiak? Ráérnek, nekik ez sport. Mi meg addig itt szépen… De hát ez tény a pappal. Leveleket hamisított, eláztatta az öreg Balassát. És hogy az én ötletem? Maga írja?

– Protestáns vagyok.

– Mit mond? Á, mindegy! Hallja, micsoda vacak tea, azt hiszem, vizet forralt… Még hogy protestáns, hagyjuk ezt, édesapám, hagyjuk! Különben is brigádban írtuk. Bálint is ült, istenem, ülni kell. Azzal kezdjük, hogy az ifjú Bálint a börtönben… Várjon csak, megadom a szereplőket.

Megadta a szereplőket, aztán elbúcsúzott. – Tárgyalnom kell egy üzemi darabról. A papot ne hagyja ki. Történelem. – Széttárta karját. – Mit csináljunk, most mondja?

– Nem élezem ki.

– Ne élezze. Csinos szomszédnője van, hallja-e? Római arc, igazi római arc.

Nöller becsukta az ajtót.

Egy cetlin várták a szereplők.

„Bevezető: Két lovas menekül Pozsonyból, a halálos ítélet elől, Balassa János, a költő apja és Dobó István, az egri hős. A vád: felségárulás.”

Az asztalon elfogyott a napfény. Csönd volt a kis szobában, a zongora se hallatszott a szomszédból. – Nöller lába véznán kalimpált. Papucsa lecsúszott, két meztelen talpa egymást sikálta.

„Első hangkép: Lánccsörgés. – Börtönőr: Fiatalúr, fiatalúr, már megint ott maradt a vacsora.” (Ez meg úgy beszél, mint egy főpincér, egész kedélyes. A kis Rotter a Simplonból, vagy Sonnenschein.)

Nöller később megint teát ivott. – Mikor láthatta Bácsalmási Sárit? Bácsalmási még egy árva sort nem írt, soha egy sort se. Ötletei vannak. Mindig kifundál valamit. Aztán a nők, Bácsalmási női! Alig tudja lerázni őket, az utcán éppen csak odaköszön, beszélgetés közben lerakja a telefonkagylót. Nagyszájú, hülye, kérkedő… öntelt fráter! Most meg ezt a Balassát hozta…

„Bálint: Kiszabadulok? Igazán? De a vád, a bizonyítékok? – Rimay: Mind, mind fertelmes hazugság! – Bálint: És Anna, Losonczy Anna? Biztosan elfelejtett a sok széptevő között. – Rimay: Nem hiszem én azt, hoztam ám tőle valamit.”

(Kiirtani! Kiirtani! Így nem beszélhet, így nem lehet… Rimay mindent tud, Rimay mindent megmond, forduljon Rimayhoz!)

Sétálok egy kicsit – gondolta Nöller. Lemegyek a térre. Rimayt átdolgozom. Olyan jámbor állat lehetett. Ő is írt. Átdolgozom. Már az se jó, ahogy bejön. Bácsalmási üzemi darabról tárgyal. Mostanában sokat beszél egy lányról, valami egyetemistáról. Kint voltak a Szigeten. A Sziget így este… Ezen a téren még most is olyan dög meleg van!

– Tudtam, hogy találkozunk. Tudtam!

Sári állt előtte. Fejét hátraszegte. Hóna alatt táska. Arca úgy csillogott, mintha esőben futott volna fák között.

– Üljünk le, Béla, egy padra. Nem! Sétáljunk. Nem tudnék most ülni.

Körbesétáltak a téren. Sári beszélt, Nöller meg hallgatott, akárcsak az a táska félig kicsúszva a lány hóna alól.

– A tanítványomtól jövök – mondta Sári. – Tudja, akinek zongoraleckéket adok, már beszéltem róla. Egy kamasz! Rövidnadrágja van, és csupa horzsolás a térde. Sose tanul meg zongorázni, nem is akar.

– No lám, nem is akar. Akkor meg minek? – Nöller féloldalt Sárira nézett, s újra megkérdezte. – Akkor meg minek?

– De a szeme csodálatos! Zöld, olyan aranyos foltokkal. És ahogy hirtelen rám néz… Most is egyszerre csak abbahagyja a zongorázást, és rám néz. Beleszeretnék, ha idősebb lenne.

– Egy barátnőm férjhez megy, olyan boldog vagyok. Aki elveszi, tulajdonképpen belém volt szerelmes. Lebeszéltem. Én mint feleség? Ugyan, ugyan…

– Miért mondja ezt?

Sári nem felelt. Később leültek egy gázlámpa mellé. Távolabb, a sötétből, kuncogás hallatszott. Finoman ropogott a kavics.

Nöller hátrafordult.

Egy fiú futott mögöttük tréningnadrágban, melléhez szorított kézzel. Sári utánanézett.

– Micsoda akaraterő!

Aztán hirtelen.

– Láttam a barátját – mondta Sári.

– Miféle barátomat?

– Aki magához jár. Ment föl a lépcsőn, és rángatózott a szája. Félelmetes arca van. Lánykereskedő, csempész… Különös ember.

– Bácsalmási?

Nöller görcsösen kapaszkodott a pad szélébe. Mit is mondhat Sárinak, amikor az Bácsalmásiról beszél.

– Ezek az igazi kalandorok! Régen kalóz lett volna, karddal a szájában rohan át a másik hajóra.

A fiú megint elfutott a pad mögött.

– Győznie kell! – mondta Sári. – Ennek a fiúnak győznie kell!

Fölment a szobájába. – Semmi nem hallatszott a szomszédból. Sári már lefeküdt. Nyitott szemmel fekszik az ágyban. Látja Bácsalmásit kockás kendővel a fején, karddal a szájában átrohanni a másik hajóra.

Elöntötte a forróság. – Rimay csecsemő! Amikor Bálint fogoly, Rimay legfeljebb hároméves. Hogy visz ez levelet Losonczy Annától, hogy hozza a hírt? Dobó Ferenc hozza a hírt. És ő miért nem ül, amikor az atyus együtt szökik Bálint apjával? „Két lovas menekül Pozsonyból.” Hát majd egy lovas menekül. Dobó Ferenc hozta a hírt. Aztán Pándy Zsiga, a Balassáék tiszttartója. Ismét két lovas menekült.

Csöngettek.

Összerezzent. Egy darabig előrebámult, akárcsak a két menekülő lovast látná. – Az ajtóhoz ment.

Sári valósággal a nyakába esett. Mintha már régen ácsorogna az ajtónál. Égett a szeme, és alig tudta kimondani:

– Adja át neki!

Egy levél Nöller kezében. – A lány eltűnt – ő meg nézte, forgatta a levelet. Bevitte a szobájába, letette az asztalra. – Adja át neki! – A borítékon semmi címzés. Egyes betűk átütnek a levélből… tintával írta…

A lámpa felé fordította a borítékot. Látta a hajszálfinom betűket. Semmit se lehetett elolvasni.

Ha föltépném, vagy visszavinném Sárinak, adja csak át! Nem vagyok postás. Írhatott volna nekem is. „Kedves Béla! Már régen meg akartam mondani…”

Végigvágta magát a díványon. „Kedves Béla!” De hát azt mondta, hogy a kezem csodálatos, és az arcom is emlékeztet valakire. (Lényeges, nem is hiszi, milyen lényeges!) A tanítványába szerelmes. Abba a sihederbe, akinek zöld szeme van. (Az én szemem?) A tanítvány apjába szerelmes. Egyszer a színházban látott valakit. Egy férfi állt a vonat peronján. Amikor azt mondta nekem, amikor azt mondta…

Levelet írt Bácsalmásinak.

Holnap jön Bácsalmási, átadom a levelet. Majd éppen írok, és csak úgy mondom. – Van itt valami…

Fölkelt a díványról, eloltotta a villanyt. Vetkőzni kezdett a sötétben, aztán, úgy hálóingben, leült az ágy szélére. Olyan nehéz lett a szíve. Egy lányra gondolt, akit valamikor régen, egy vidéki városban látott. Ő, Nöller, ott ült a kerti vendéglőben, fogpiszkálót tördelt, és az elborult eget nézte. Az út is olyan füstszínű volt a vendéglő előtt. Akkor föltűnt a lány biciklin. De mintha nem is biciklin jönne, csak éppen valami lassú szél vinné előre. Úszott a levegőben a lobogó, szőke haja, a harang alakú szoknyája. Idenéz – gondolta Nöller –, most mindjárt elmosolyodik, és idenéz. Hanem a lány nem fordította felé az arcát. Lassan, részletekben eltűnt.

– Miért is jutott eszembe, mi ez? És akkor hova mentem a vendéglőből? Sári se fordult felém. Ha nézett is, és a kezemet fogta, hol volt ő tőlem? Beszélt, beszélt, de kinek? Kihez szólt? Hogy csak üljek a padon, és Sári meg valaki mással?… Ezt tőlem nem kívánhatja, milyen jogon, azt mondja meg, milyen jogon?

Nöller kifújta magát. Az ágy szélén kapirgált.

Bácsalmási, az más, persze! Csak beszéljen neki a tanítványról, a tanítvány apjáról meg a többiről.

Legyintett, és bebújt a takaró alá. Elaludt. Hirtelen fölébredt. Nem volt fala a szobának, a bútorok is eltűntek. Alig tudott lélegzeni a fullasztó sötétben.

– Nagyon szeretem.

Ez volt. Meg hogy holnap eljön Bácsalmási. – Nem, nem lehet tovább feküdni! – Kiment a mosdóba, és megfürdött. Idegen volt minden mozdulat. De meg kellett gyújtania a villanyt, kiengedni a vizet, beszappanozni a karját, a nyakát, a fülét. Hátul, a cimpánál. Lassan leguggolt, összekuporodott a kádban. Nyakáról, arcáról folyt a szappanos víz.

A csap panaszosan búgott. Távoli vízvezeték felelt. A házban fölébredtek a csapok és lefolyók, fölébredtek, hogy zuhogva, zakatolva szétvessék a falakat. Hirtelen elhallgattak. Ezüstös párájában karcsún remegve utolsót hördült a mosdó csapja. Aztán még nagyobb és mélyebb lett a csönd.

Nöller egy törülköző után nyúlt. (Bácsalmási biztosan énekel törülközés közben, indulókat énekel. – Fel, torreádor!

Szinte hallotta: Csinos szomszédnője van, hallja-e?!)

Szürke volt a reggel. Nöller Béla elhagyott vasúti kocsikra gondolt, ahogy félretolva állnak az üres sínpáron – feketén és mogorván. Az apjával sokat mászkáltak a pályaudvaron. Beszálltak egy ilyen kocsiba, leültek. A kupé meg, mintha fölébredne, hogy elinduljon a rozsdás sínpáron, messze elhagyva a pályaudvart, állomásokat, országokat, egyiket a másik után.

A pályaudvar hatalmas óráját látta Nöller a fekete számjegyekkel.

Egyszerre megtört az ég szürkesége. A következő percben már ragyogtak a háztetők.

Egy levél az asztalon. Nöller félretolta. Írni kezdett.

„Losonczy Anna: Bálint, ugye itt marad Egerben a férjem kapitánysága alatt? – Bálint: (Keserűen.) Nem tehetem, kapitányné asszony! – Anna: De Bálint!… Bálint: (Keményen.) Hall még rólam, kapitányné asszony!”

Délig írt, ebédelni se ment el. A füleki vár alatt aztán elhagyta Bálintot. „A zsold? Mikor jön Bécsből a zsold?” Ezt kérdezte utoljára.

Nöller széttárta az ablakot. Felemelt fejjel állt a zuhogó napfényben. Aztán azt gondolta:

Bácsalmási éhen hal – mit kezd majd az ötleteivel? Kirúgják mindenhonnan, nem kap megrendelést, nem tárgyalnak vele. Balassát se tudja befejezni, Balassa ott marad a füleki vár alatt, vigye így a Rádióhoz, vigye, ahova akarja! Teljesen lejáratja magát, észreveszik, hogy nem tud írni, egyáltalán nem tud írni. – Mit ágál itt, vissza a fűszerüzletbe! – Azért még tovább kilincsel a lapoknál, kiadóknál. Olykor elkap valakit. – Adok egy tippet, ezt írja meg! – De csak nevetnek rajta, félretolják. – Adok egy tippet! – Így hívják majd. A fiatalok röhögve hátba verik. Ott alszik egy kávéház sarkában, aztán mehet a híd alá, a Duna-part lépcsőjére. – Mert én többet egy sort se, ennek egy betűt se!…

– Hogyan?! Micsoda…

Lent a ház előtt állt Sári és Bácsalmási. A férfi a lány karját fogta. Sári a kapu felé lépett egy pillanatra, mintha el akarna szaladni, de aztán ment azzal a másikkal a tér felé. Fejét lehajtotta – úgy figyelt Bácsalmásira.

Nöller megkapaszkodott a párkányba.

Hát már ismeri, hát már együtt…

Átmentek a téren. Sári vállából még látszott valami, egy folt a barna szoknyájából – aztán eltűnt.

Nöller nem mozdult az ablaktól. Sári még visszafordulhat. Hirtelen kiszakítja magát, és faképnél hagyja azt a hólyagot. Sári olyan büszke. Visszafordul. Jön majd a téren, a fák között.

Töpörödött, fekete kendős asszony bandukolt a padok mellett.

Nöller lepöckölt egy gyufaszálat a párkányról. Hátralépett.

A szoba kihűlt mögötte.

És most itt maradjon, itt üljön, amikor azok ketten?… – Ha kiélezné a dolgot a pappal? A pappal, aki miatt Balassa apját üldözték… Bácsalmási nevén megy a dolog. Mennyit kapna érte? Ha jó zaftosan csinálnám a pappal. Két év, három év… Sári vinné az ételt. Éthordóban levest meg főzeléket. Még több zongoraleckét vállalna Bácsalmásiért, akit az ármány a rács mögé juttatott. Sári nem hagyhatja el. Hozzámegy feleségül. Esküvő a börtönben.

Mit vacakoljak a pappal? Á, minek!? Mit kell itt kiélezni, és miért?

Nöller az asztalnál ült.

Egy hajszál a kéziraton. Megtört, barna hajszál. Fölvette, forgatta, nézegette, mintha valami csoda lenne. Aztán elfújta – és írt tovább.

Levél

Barátom!

engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen ez fejezi ki leginkább kapcsolatunkat. Tegnap láttam Magát, és akkor tudtam, hogy írnom kell, mert nagyon, de nagyon megsajnáltam. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy nem vett észre, amikor este átmentem a Ludovika-kerten. Babihoz siettem, egy beteg barátnőmhöz, talán beszéltem már róla. A Földtaninál dolgozik, és van benne valami vadság, de ez a vadság szenvedést takar, fájdalmat… No de nem akarok elkalandozni! Hol is hagytam abba? A Ludowika-kertnél, ugye?

Igen, igen, az volt a legfurcsább, hogy semmit se éreztem, amikor megláttam Magát. Pedig szakításunk óta hányszor elgondoltam, milyen is lesz az, ha valahol véletlenül megpillantom…

Nos, ott ült azon a padon a tűzoltónővel, és egy stanicliból kockacukrot ettek.

Kicsit továbbmentem, aztán leültem egy távolabbi padra, ahonnan jól láthattam Magukat. Nagyon kérem, ne higgye, hogy ez féltékenység volt! Hiszen tudom és érzem, hogy Maga hozzám tartozik, és kívánhatok-e ennél többet? Mit is mondott, amikor utoljára találkoztunk abban a kis presszóban, a Rádió mellett? Amikor közölte, hogy el kell válnunk, mert fél tőlem, fél, hogy felborítom az életét, mert még… még soha… soha így nem szeretett senkit…

Bevallom, ez is eszembe jutott, amikor a téren néztem Magukat.

A tűzoltónő Magához hajolt. Maga hallgatott, a lábát lógázta, olykor a zacskóba nyúlt, és kivett egy cukrot. És én még úgy embert nem sajnáltam, mint akkor Magát!

Barátom, Maga szenvedett!

Igen, ezt éreztem minden mozdulatában… szenvedett, de ezt önmagának se merte bevallani. A nő, az a nő, alig jelenthet Magának valamit. Mondjam, kell-e mondanom, hogy nem méltó Magához?…

Ott a padon mindent megértettem.

Maga menekül. – A tűzoltónőhöz, máshoz – mindegy. Menekül, egy érzéssel a szívében. Emlékszik arra a levelére, amiben azt írta nekem… „Itt ülök, Magától mérgezetten…”

Miért is nem mer visszatérni hozzám?

Többször mondta, úgy érzi, sosem vagyok egészen a Magáé. Emlékszik az estéinkre… amikor együtt hallgattunk zenét? Hogy dühöngött, amikor egyszer a díványon átnyúltam Magán, a rádióhoz, hogy felerősítsem a Hafnert Toscaninivel! Emlékszik az olvasmányainkra, sétáinkra? Amikor Leonidaszról és Themisztoklészről beszéltem Magának, mert egy rádiójátékához éppen ez kellett, és társszerzője, a mi szegény Nöllerünk, szakított Magával.

(Nöller már nem is köszön a lépcsőn, de azért én köszönök neki, mert ő egy szent, higgye el!)

Mindezt csak azért említem, hogy megkérdezzem: lehet-e két ember jobban együtt, mint ahogy mi voltunk?

És akkor most ez a tűzoltónő!

Ki jön még ezután? Kivel kell még látnom Magát?!…

Csak magamat vádolhatom. – Miért is engedtem elmenni?! Magának feladata van, Bácsalmási! Írnia kell! És ha nem áll valaki Maga mellett… ki tudja, betöltheti-e hivatását?…

Visszajön?…

Tudom, mire gondol. Hogy én már biztosan nem vagyok egyedül. És valóban, olykor meglátogat valaki. Kömlei Bálint, egy fiatal erdőmérnök Bakonybélből. Még gyerek… Nincs senkije, beéri azzal, hogy mellettem lehet. Tudja, hogy reménytelen az egész, hogy én sose leszek belé szerelmes, de ez nem zavarja. És éppen ebben van valami csodálatosan megható. Oly tiszta lélek. Egyébként rettenetes gyerekkora volt, az anyja nem engedte strandra! Néha Magáról beszélek neki, egyszer együtt meghallgattuk egy rádiójátékát. A Napos Palkót. Utána azt mondta, fáj a feje, és el kell mennie… Megértheti, hogy nem engedhettem el abban az állapotban!

Ne zavarja Magát ez a gyerek! Olykor talán majd feljön és feketét főz nekünk, mialatt mi a kis sarkunkban üldögélünk.

Igen, érzem, hogy így lesz!…

Írjon, Bácsalmási! Lehet, hogy sokat szenvedünk még egymás mellett, de ezt is vállalnunk kell. – És ezzel búcsúzom,

Sári

Hetek teltek el, hónapok, de Sári nem kapott választ a levelére.

– Azt hiszem, örökre elüldöztem magamtól ezt az embert – mondta egy este.

A nyurga, vörös képű Kömlei Bálint – az anyja gyerekkorában nem engedte ki a strandra! – bűntudattal kivett két mozijegyet a tárcájából.

– A fél hetesre.

Jó reggelt, gyerekek!

Fabulya a díványon kuporgott, ócska, pecsétes télikabáttal letakarva. Térdén mappa, azon kis, fehér papír. A papíron nagy betűkkel: Janus Pannonius. – „Egy hízelgőhöz.”

Fabulya keze fölemelkedett, belelapozott a latin nyelvű Janusba. Egy pillanatra fölnézett, ujja ott ragadt a könyvben két oldal között. Kitoltak velem – gondolta –, egyedül a Hízelgőt kaptam a nagy versek közül… azzal a pár epigrammával elmehetek a…

A szoba kicsi volt, alig nagyobb egy hajókabinnál. Körös-körül könyvek, végig az állványokon, de lent a földön is, a mosdó mellett, a lekvárosüvegen, a rádióasztalkán. A kislámpa is könyveken állt halványsárga ernyőjével.

Fabulya hátranyúlt egy kötetért. Hardy: A tiszta nő… „Balázs kért, hogy szerezzem meg neki, múltkor nagyon morgott, hogy túlságosan megvágtam a Musset-kötetért. Hardyt még én is elolvasom, Csulakhoz el kell vinnem azt a lemezt, a Bartók Concertót meg öt Tenisz pengét.”

Megint a papírra nézett. Az üres papírra.

Nem lehet így Janust fordítani, hogy aztán mindjárt beleugrok egy reklámversbe meg abba az összekötőszövegbe a Rádiónak. Több áhítat kell. Több áhítat… ki is mondta ezt? Valaki a Rádiónál.

Fabulya fölállt, az ablakhoz lépett. Odalent a kaszárnya sivár, sárga épülete. Egy katona géppisztollyal, a fal mellett.

Rövid, határozott kopogás. Aztán egy zsíros képű, kövérkés alak nyomult be az ajtón, hatalmas diplomatatáskával. A táskát ledobta a díványra, és mindkét kezét Fabulya felé nyújtotta.

– Kedvesem! Fogadni mernék, hogy egészen megfeledkezett rólam. Ne is tagadja!

– Bácsalmási!

– Már azt hittem, meg se ismer. No miért, megtörténik az ilyesmi, és én igazán nem vagyok az az ember, aki megsértődik.

– Mára beszéltük meg?

– No lám, még ezt is elfelejtette! – Tréfásan megfenyegette az ujjával. – Mondja, nem szerelmes maga? Nem szeretem a szerelmes társszerzőket.

– Tegye már le a kabátját!

– A kabátomat… na igen… de hova tegyem le? Ne haragudjon, de sehol egy fogas, egy…

– Döfje oda!

Fabulya fölmutatott egy keresztbe fektetett partvisra. A partvis, mint valami légi híd, két könyvszekrényt kötött össze. Két ruha és egy kabát lógott rajta.

Bácsalmási szuszogva megemelte a partvist, a könyvek lavinája veszedelmesen megcsúszott. Bácsalmási úgy tornázott a rúddal, akár egy artista. „A fene egye meg – gondolta –, miféle alak ez? Egyáltalán, hogy lehet így lakni? Ha még segítene, de csak áll és magyaráz. A fejemre zuhan ez a mindenség!”

– Tegye a Karinthyra!

– Karinthyra… miféle Karinthyra? Ja, hogy arra a könyvre? – Bácsalmási visszatáncolt a partvissal a szekrény elé, a rúd végét egy vastag könyvre tette.

– Jó reggelt, gyerekek! – Azzal Bácsalmási leült a díványra.

– Tessék?

– Ugyan, kedvesem, hát ezen dolgozunk. – Jó reggelt, gyerekek. – Az ifjúsági rádiónak megy, Pálos Klárinak, ahogy megbeszéltük. – Bácsalmási hangja türelmetlen volt.

– Persze. – Fabulya is leült. A dívány alól előhúzott egy újabb mappát. Arra papír került, aztán kicsavart töltőtollal nézett Bácsalmásira. – Ötperces bevezető a Sándor Mátyásból!

– Magam is megcsinálnám, de hát ráérek én ilyesmire?! Össze kell ütnöm egy operettet Szász Pipunak. Maga pedig, kedvesem, mestere az ilyesminek, komolyan mondom, híre van a Rádiónál!…

Fabulya elhúzta a száját. „Mennyit fecseg ez az alak! És közben hogy izzad…” – Egykettőre megleszünk.

– Természetesen, kedvesem. Tudja, régebben egy filosszal dolgoztam együtt. No ez persze túlzás, mondjuk úgy, hogy apróbb munkákat juttattam neki. Nöllernek hívták, de ott kellett hagynom, mert szerelmes volt egy lányba, aki sajnos… nos igen, minek is tagadjam, belém esett.

– Elhozta a könyvet?

– Könyvet? Miféle könyvet? Ja igen, a Sándor Mátyást… itt van a táskámban. Tudja, eleinte elszórakoztatott az a lány, Sári… igen… volt benne valami szellemi… meg aztán csinos is volt, kétségkívül, csak később már torkig voltam vele! Először is az a zenerajongás!

– Mikor kell leadni?

– Mit mond?

– Mikorra kérte Klári az anyagot?

– Szerdára… szerdára, kedvesem. Még két napunk van. Addig még a falurádiónak is meg kell valamit csinálnom. Képzelje, fekszünk a díványon, aztán Sári egyszerre csak átnyúl rajtam, és fölkattintja a rádiót… Magam is kedvelem a zenét, de ilyenkor! Megvallom, ittam is egy pohárka konyakot, és tudja, kedvesem, ha iszom, nos igen, akkor félelmetes vagyok.

– Félelmetes?

– Hiszen érti. Ő meg felkattintja a rádiót. Különben is furcsa nő volt, meg akart halni értem, de aztán férjhez ment.

– Az mégis jobb.

– Mit mond? Ja igen… Egy tacskóhoz ment feleségül, merthogy az nem tudna nélküle élni… No de nem akarom untatni. Különben is éppen itt az ideje, hogy hozzákezdjünk!

– Jó reggelt, gyerekek!

– Jó reggelt, gyerekek! Leírta már?

– Persze hogy leírtam – bólintott Fabulya. – Várjon csak! Most néhány sor Vernéről: „Bizonyára ismeritek és szeretitek Verne Gyula könyveit! Ki ne hallott volna közületek Némo kapitányról, a tengerek titokzatos uráról, vagy a tizenöt éves kapitányról? De legizgalmasabb regénye talán mégis a Sándor Mátyás, amelyből most egy részletet mutatunk be nektek…”

– Ide be kéne szúrni, hogy egy érdekfeszítő részletet!

– Minek? Az úgyis kiderül.

– Kiderül? Miből derül ki?

– A részletből… amit majd felolvasunk. – Fabulya kezében megremegett a töltőtoll. – Nem, nem, higgye el, nem kell semmit se beszúrni.

– Ahogy gondolja. – Bácsalmási kissé hátrább dűlt, roppant gondterhelt arcot vágott.

– …Sándor Mátyás a magyar szabadságért harcolt, erdélyi kastélyában szőtte az összeesküvés szálait az osztrák elnyomók ellen.

Ebben a pillanatban lépések hallatszottak a folyosóról. Kemény, határozott lépések. Pillanatnyi csönd. Aztán három kopogás egy közeli ajtón.

Fabulya kezében megállt a toll. Arca megdermedt. Bácsalmási ezt az arcot nézte, ahogy megkérdezte.

– Mi az, mi történt?

Fabulya csak intett a tollal. – Nyomozók… itt szemben.

– Nyomozók? De hát kihez jöttek?

Cipő csikorgott a folyosón. Érezni lehetett, hogy ott az ajtó előtt egy férfi kissé hátradűl és vár. Keze zsebébe csúszik, de mindez csak egy pillanatig.

– Megint kopognak. Miért? Mit akarnak?

– Szemben, az a nő…

– Miféle nő?

– A férjét keresik. – Fabulya lejjebb engedte a tollat. – Valami zűrje van… Megszökött, de tudják, hogy találkoznak az asszonnyal.

– Politikai dolog?

Fabulya bólintott. Oly merev volt az arca, mintha kifeszítették volna.

Bácsalmási megvonta a vállát. – Végtére is… Akkor hát Sándor Mátyás…

Fabulya nem hallotta. Meredten bámult az ajtóra, hirtelen lerúgta magáról a kabátot, és fölugrott.

– Mindennap itt vannak! Tegnap már reggel ötkor verték az ajtót… van úgy, hogy éjszaka…

Bácsalmási alulról fölfelé nézett. Egy darabig szólni se tudott, aztán valami furcsa, idegen hangon.

– Üljön le… csillapodjék!

– Ez így megy napról napra! – Feje előrecsuklott. – Most megint… hallja… megint kezdik.

A kopogás felerősödött. Odabentről egy vézna, női hang.

– Ki az?

– Kinyitni!

– Ágyban vagyok…

– Öltözzön fel!

– Port vettem be!…

– Öltözzön fel!

Bácsalmási még mindig Fabulya arcába bámult, mintha azon az arcon játszódna le az egész.

– És most elviszik?

– Mit tudom én!

– Mi lesz, ha nem nyitja ki az ajtót?

– Mit tudom én!? – Fabulya visszaült a díványra, magára húzta a kabátját. Minden mozdulata független volt tőle.

Halk kaparászás azon az ajtón, kulcs csikordult a zárban.

– Bementek – suttogta Bácsalmási –, bementek hozzá. Mit gondol, a férje is ott van?

Fabulya nem felelt, mintha nem is jutott volna el hozzá a kérdés. Kezét végighúzta állán. Hirtelen a másikra nézett, fellobbant a tekintete.

– Micsoda hülyeség! Már hogy lenne ott a férje! Majd éppen ide jön! Hogy gondolja?…

– Na de… na de…

– Majd itt randevúznak! Mit gondol?…

– Hallottam már ilyesmit.

– Pszt!…

Megint csikordult a zár. Súlyos, nehéz lépések, aztán könnyebb női… Két gyors mozdulat, bezárták az ajtót.

Fabulya a díványon dobolt. „A nő eszméletlen mozdulata, ahogy bezárja az ajtót, mögötte ott állnak ketten, hogy közrefogják és elinduljanak vele…”

Kövér, zsíros arc hajolt a lámpafénybe. – És most hova viszik?

– Eszpresszóba! Jó kérdés! Hova viszik? Hova viszik?

Bácsalmási egy darabig tétován bámult Fabulyára, aztán mégis megkérdezte.

– Mit gondol… visszahozzák?

– Elfelejtették az orromra kötni!

– Volt már úgy, hogy elvitték?

– Igen… azt hiszem.

– Látja! És aztán mégis hazakerült… lehet, hogy most is. – Bácsalmási közelebb hajolt. – Ismeri?

– Kit ismerek?

– Azt az asszonyt?

– Egyszer kalmopyrint hozott, amikor beteg voltam, néha bejött telefonálni.

– A férjének? Innen? Hallja, kedvesem, ez aztán, hogy úgy mondjam…

– Mit tudom én, hogy kinek?! Nem érdekel! Az különben is már régen volt. Maga meg mit faggat?!

– Gondolja el! A nő beköpi, hogy innen szokott telefonálni a férjének. Arról nem is szólva, hogy figyelik a telefonokat…

– Ha be van tojva, elmehet!

Bácsalmási a fejét ingatta. – Én nem… de maga…

– Mit akar velem?

– Könnyen lehet, hogy kihallgatják. Nem gondolt még erre?

Fabulya nyelt egyet. – Hogy kihallgatnak?

Bácsalmási könnyedén Fabulya térdére vert. – No, csak mint tanút. Persze az se kellemes. Volt egy ismerősöm…

– Hagyjon békét az ismerősével! (Most meg hallgat… ezt utálom a legjobban… ha már egyszer elkezd valamit…) Mi van az ismerősével?

– Nyolc óráig állt a falnál.

– Falnál. Miféle falnál?

– Hát odabent.

– Ezzel azt akarja mondani?…

– Jó lenne, ha megszokná. Mit lehet tudni?… – Bácsalmási várt egy kicsit. – Nem szabad megfordulni…

– Nem szabad?…

– Mindennap odaáll. Előbb egy órát, aztán…

Fabulya fölállt, szemben a fallal. Bácsalmásira pislogott, aztán vihogni kezdett. – Egy óráig… Marhaság! (A fal… na istenem, milyen egy fal… Kopik. Festetni kéne. Egy óráig… így, egy óráig…)

– Honnan ismerte azt a nőt?! – hallatszott a háta mögül.

– Mi… mi az?

– Ezt kérdik majd odabent. És legyen szíves, forduljon csak a fal felé!

Kopott, kopott fal. És ezt bámulja órákig, napokig. Két aranyos csík… aztán egy kör, mint a bárányfelhő, dundi gyerekfej. – A nőt? Hogy honnan? Hát innen, az emeletről!

– Mióta ismeri?

– Két vagy három… (Lángol a nyakam, a testem!…)

– Két vagy három!?

– Inkább csak két… – Fabulya megfordult. – Miféle viccei vannak, hallja-e? Menjen a pokolba! – És mert a másik még mindig hallgatott. – Vegye a kabátját, és menjen! Különben is, mit akar itt?

Bácsalmási most már fölállt.

– Mit akarok? Igazán furcsa kérdés. Tudja, hogy a Jó reggelt, gyerekek…

– Nem érdekel! És maga se érdekel … itt a könyve! Ez a fal… na hallja! Azért, mert maga begyulladt!

Bácsalmási vállat vont. – Miért lennék begyulladva? Én mint a Rádió állandó munkatársa… a héten is műsoron vagyok.

– Sokat számít!

Bácsalmási megint vállat vont, de már nem mondott semmit.

Fabulya meg eléje állt, és megkérdezte: – Mondja, leírt már maga valaha is egy sort?!

– Hogy érti ezt? Már engedjen meg, de ez igazán furcsa…

Fabulyát most már nem lehetett megállítani…

– Leírt már maga valaha egy önálló sort?! Azt hiszi, nem tudom, azt hiszi, nem tudja mindenki, milyen író maga?! – Egy pillanatig elhallgatott, aztán beleordított Bácsalmási arcába. – Tegyen kölnit az aktatáskájába! Meg nejlonharisnyát!

Bácsalmási egy pillanatra megnémult. Aztán nehézkesen szuszogva, mint aki alig kap levegőt.

– Megbolondult, tisztára megbolondult… Mit akar ezzel? Inkább fejezzük be…

– Mit… mit fejezzünk be?

– Jó reggelt, gyerekek!

– Jó reggelt, gyerekek! A Pálos Klárinak… hétórai adás… zenével… – Fabulya arca távolodott, aztán megint közel volt, oly közel, mintha bele akarna nyomulni Bácsalmási arcába. – Hát ki maga? Ki maga, és mit akar itt? És miért álljak a falhoz, azt mondja meg, miért?… – Mielőtt még a másik kitáthatta volna a száját: – Kotródjon!

– Hogyan?

– Kotródjon innen!

Bácsalmási a rúdhoz kapott. Egy mozdulattal lerántotta a kabátját. Könyvek lavinája indult meg fölötte. Könyvek zuhanása elnyomta a hangját.

– Nahát… nahát… ezt igazán nem hittem volna.

– Kotródjon!

De akkor már Bácsalmási kint volt a folyosón. Gyorsan távolodó lépései visszhangoztak a lépcsőházban.

Fabulya ott állt a szoba közepén. A díványról lecsúszott a kabát, a földön füzetlapok… az egyiken a megkezdett írás: „Jó reggelt, gyerekek!” A szekrényről még mindig potyogtak a könyvek. Egy-kettő… még egy tétova zuhanás, aztán csönd lett.

Fabulya fölemelt egy kötetet, majd visszaejtette a földre. Cipője orrával arrébb tolt egy füzetet. Állt mereven, mozdulatlanul. Megint a fal volt előtte. Azon árnyék, mint halotté atomrobbanás után.

Éjszaka az üdülőben…

– A bárból hívtak át bennünket – kezdte Zsámboky. – Együtt nyaraltunk, igen. Mondom, az üdülő bárjában néztük a táncolókat, amikor megjelent a kultúros, és valamit súgott Fabulyának. A zene szólt, néztem a párokat, de éreztem, hogy történt valami. Fabulya meglökte a karomat. – Nyitva hagytad az ajtót? – A bodros hajú kultúros elém siklott. Telefonáltak a portáról, hogy nyitva van az ajtó. – Azt hiszem, rém ostoba képet vághattam. – Miért hagytam volna nyitva? – De akkor már ingerült volt a hangom. – Dehogy hagytam nyitva! Különben is a kulcs – elővettem a zsebemből – itt van. Este nem adjuk le, csak reggel a takarítás miatt. Dehogy hagytam nyitva az ajtót!

Lementünk a hallba.

A portás várt bennünket. Vékony, szürke arcú férfi, hidegkék tekintettel. Már akkor is itt volt, amikor még… na, szóval az államosítás előtt. Látszott rajta, hogy utálja a beutaltakat, akik két hét alatt akarnak csokoládébarnára sülni, és egyáltalán két hét alatt akarnak mindent. Velünk úgy beszélt, mint akikről föl se tételezi, hogy be tudnak zárni egy ajtót.

– Tessék átjönni a pavilonba.

A kert végében volt a pavilonunk, akárcsak egy kis kastély. Csak éppen néhány helyen megrepedezett a mosdó medencéje, az előszoba deszkája kissé hiányos volt. Ez a kis kastély éppen úgy meg volt sértve, mint a portás.

Átmentünk.

A sötétben utánunk úszott a zene, egy részeg hang bömbölt. A portás nem beszélt, a lépések csikorogtak. A levegő lehűlt. Lámpák alá értünk, aztán megint sötétbe. Lent, az üdülő alatt, a völgy torkában a város remegő, ideges fényei.

– Furcsa, igazán furcsa – hallottam Fabulyát.

A portás nem mondott semmit.

Kivilágított folyosóra érkeztünk, a pavilon folyosójára. Az ajtónkból többen léptek felénk. A gondnok meg két ismeretlen férfi.

– Ahogy végigjárom a folyosókat – kezdte a gondnok –, látom, hogy az elvtársak ajtaja nyitva van. Meg hogy ég a villany.

Nem tudom, miért, ettől valósággal megrémültem.

– Égett a villany? A szobában?

– Igen – mondta az egyik ismeretlen férfi –, bizonyára az elvtársak…

Erre még dühösebb lettem. Még jobban, mint amikor az előbb azt kérdezték, hogy nyitva hagytam-e az ajtót.

– Én jöttem ki utoljára, és én sose hagyom égve a villanyt!

A gondnok a fejét csóválta.

– Hát akkor… – Elkérte a kulcsot, kezdte próbálgatni, lehet-e rosszul bezárni az ajtót. Egy-két hanyag mozdulat után abbahagyta. Ránk nézett, és azt mondta: – Nézzék meg, eltűnt-e valami.

És akkor nekünk, ott előttük, végig kellett kutatni a holmikat. Akárcsak meztelenre vetkőztetnének, a fene vigye el! Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy bármi is eltűnt volna, és mégis elkapott valami furcsa, nyomasztó érzés. Nem erről van szó. Valaki bent volt a szobában, valaki járt itt.

A szekrénnyel már végeztünk. Táskáinkban kotorásztunk. Azazhogy csak nekem volt táskám, Fabulya elegáns, világosbarna bőröndben matatott.

Stilizálást is kap – gondoltam, ahogy fél szemmel a bőröndre sandítottam. – Nem beszél róla, de stilizál az Orvosi Kiadónak.

Mögöttünk a gondnok, a portás és a két ismeretlen. Némán álltak a hátunk mögött. Egyáltalán nem az a kérdés, eltűnt-e néhány holmi. De talán inkább mi, igen, mi követtünk el valamit. Azok négyen talán már el is döntötték a dolgot. Talán már telefonáltak is valahová.

Egy csomó koszos, összegubancolódott zokni gurult ki Fabulya bőröndjéből. Zsebkendők, de olyan ragacsok!…

Fabulya visszanyomta a holmiját, fölegyenesedett.

– Nem hiányzik semmi.

Én is csak ezt tudtam mondani.

A gondnok meghajolt.

– Máskor vigyázzanak.

Elmentek mind a négyen. Magunkra maradtunk Fabulyával. Fabulya a karját lengette utánuk. Rám nézett.

– Hát, öregem…

Csak ennyit: hát, öregem. Baljós pofát vágott. Hm… hm… sosem lehet tudni, ez mindenesetre…

Leült az ágy szélére. Az arcát fölfújta, mintha tele lenne vízzel. Buborékok pattogtak az arcán, hol a jobb, hol a bal oldalon. Ujjával kipukkasztotta a buborékokat, és azt mondta:

– Ez kedves, ez igazán nagyon kedves.

Én is leültem az ágyamra, vele szemben. Akárcsak két elítélt. Mint aki tudja, mi történt, ismeri az ügyet, ismeri a bírót, míg én… Szóval, míg én nyakig benne voltam a pácban. Megkérdeztem.

– Járt itt valaki? Gondolod?

– Ki tudja? – A vállát vonogatta, aztán lecsúszott az ágyról. – Lehet, hogy valakinek nem tetszett a képünk.

Megint a táskám előtt voltam, megint átkutattam mindent.

– Nem hoztál magaddal semmi olyat? – kérdezte Fabulya.

– Olyat? – Megfordultam.

– Hát ami – ujjait tarkójára fonta, előrelendült, mintha így akarna kibukfencezni a két lába közül –, hát ami kínos lehet. – Szédítő gyorsasággal hajlongott tarkójára font kézzel.

– Ne tornázz! – kiáltottam rá. – Mi lehetne kínos?

– Tudom is én, mondjuk, egy kézirat. – Fölmerült a két lába közül. – Egy kézirat, amit nem szeretnéd, ha elolvasnának. Te tudod. – Végigvágta magát az ágyon.

A táskámban kotorásztam, a könyveim között. Ezek az én könyveim. De most mégis mások voltak, mint ahogy más volt minden. Valaki látta ezeket a dolgokat. – Kiemeltem egypár telefirkált papírlapot.

– Egy novella, nem veszélyes.

– Te tudod – mondta Fabulya az ágyról.

– Éppen csak elkezdtem. – Elmosolyodtam. – Meg aztán ismered az írásomat, nincs ember, aki elolvassa.

Fabulya az ágyról.

– Le lehet fényképezni.

– Fényképezni? – Elcsuklottam. Ezeket a kusza, vakarék betűket? Talán valaki már nézi, olvassa a fényképen? Engem is fényképeznek, ki tudja, mióta. Ahogy megyek az úton, ahogy ebédelek, megállok egy nővel, ezt mind, mind pergetik.

Fabulya közben már vetkőzött, aztán szvettert húzott egy ócska pólóingre, és bebújt a takaró alá. Ezen mindig röhögtem – a hőlégbántalmai! –, de most nem röhögtem. Eloltottam a villanyt, sötétben vetkőztem. A hold átvilágított a kerten, hideg, éleszöld fényt kapott a fák lombjaitól. Gatyában táncoltam az ágy előtt, amikor Fabulya megszólalt.

– Nyerges elvtárs.

– Mit akarsz vele?

Idősebb férfi volt Nyerges elvtárs, egy vállalat igazgatója. Velünk tartott, ha fölszedtünk néhány nőt, és leruccantunk a városba. – Csak a fiatalság ér valamit – mondta, miközben italt rendelt a társaságnak.

Erről a Nyerges elvtársról mondta most Fabulya.

– Revolvere van.

Végképp belegabalyodtam a gatyámba. Egyik kezemmel a falat kerestem.

– Revolvere… na és? (Ezt is honnan tudja Fabulya?)

– Kinek van manapság revolvere? Ki kap erre engedélyt?

Végre én is ágyban voltam, belebámultam a sötétbe. Mintha lassan, részletekben leválnának rólam a tagjaim, a kezem, a lábam.

– Különben, ki tudja. – Fabulya szinte tagolva ejtette a szavakat. – Vállalati igazgató, annak is lehet revolvere.

De ez úgy hangzott, mintha egyáltalán nem bízna a dologban. Meg is kérdezte mindjárt.

– Nem beszéltél előtte semmi olyasmit?

Nem tudtam mindjárt felelni. Csöndes, belső reszketés fogott el.

– Nem, azt hiszem, nem. – Majd szinte könyörögve. – De ugye egy vállalati igazgatónak is lehet fegyvere? Felelős beosztás.

Azt, hogy „honnan tudod, hogy van fegyvere?”, nem mertem megkérdezni. Ezt az egyet nem mertem megkérdezni.

Fabulya megint csak azt mondta, amiért akkor agyon tudtam volna verni.

– Hát tudod…

Mit akar ezzel? Beszéljen, ha tud valamit, ha meg nem, akkor fogja be a száját! És ne vonogassa a vállát, ne vonogassa.

Szél jött. A kertben megmozdultak a lombok, pálcavékony árnyékok estek a szobába.

Láng Jancsival is így volt. Éppen sakkozott, amikor lehívták, ketten várták a szobában, autóval vitték el. Az édesanyjánál még jártam. Semmit se tudott Jancsiról, hová vitték, hol van? Egyszer csak csomagot kapott: a ruháit. Nem, az nem Jancsival volt. Jancsi előkerült pár év múlva – vagy mégse? Valamit mondott a társalgóban. De én nem mondtam semmit, semmi olyasmit! Az más, ha valaki fecseg és éppen a társalgóban, de én… Nála másképp kezdődött, ketten várták. De hiszen itt is… vártak, aztán elmentek. Nem, az mégis más! Miért? Most elmentek, de aztán visszajönnek. És majd én is kimegyek az uszodába, azután egyszer, évek múlva? Ki tudok menni az uszodába? Kiheverni a napra, amikor… amikor…

Fabulya mocorgott, azt hittem, föl akar kelni. De nem, az éjjeliszekrény fiókjában kotorászott. Dobozok gurultak, aztán meg akárcsak golyók csörögnének. Ijesztően megnőtt minden zaj.

– Mi a ménkűt csinálsz?

A fiókot rángatta. – Altatót veszek be. – Ült az ágyban, de mintha nem is ő lenne, csak az árnyéka. Bedobott valamit a szájába.

– Adhatnál.

Vártam, hogy már dobja is. De nem, visszafeküdt.

Én ültem fel.

– Adj egy altatót, nem hallod?

– Hallom. – Feküdt mozdulatlanul.

– Hát akkor?

Semmi – meg se mozdult.

Lerúgtam a takarót, ráordítottam.

– Fabulya!

– Nna… – ez már az álomból hallatszott.

– Miért nem adsz egy port?

A holdfény lecsúszott Fabulyára, megvilágította a hátát, azt a mozdulatot, ahogy megigazítja a takarót.

– Hogy legyenek élményeid!

Ezt mondta. – Hogy legyenek élményeid. Többet nem szólt. Még úgy félálomban megpaskolta a párnáját, aztán már a szuszogását lehetett hallani.

Egy esküvő

Először a tanúk jöttek – Zsámboky a Mária Terézia tér felől, Fabulya a Körútról. Csak Turcsányi és a menyasszonya nem voltak sehol. Zsámboky kiskabátban, napszemüvegben, ami kerek arcát még gömbölyűbbé tette. Zakója vékony, hosszú vonalban rojtosodott. Oly elegánsan, akár egy monokli zsinórja. Fabulyán felöltő, kalap, sálja körültekerve, hóna alatt könyvek. Szorosan a fal mellett jött, keményen kopogott szöges cipőjében, és mintha csak maga után húzná az utcát. Aztán ott volt Zsámboky mellett a tanács épületénél. Egy darabig figyelmesen nézte, aggályos, rejtélyes arccal, aztán kibukott belőle.

– Na mi van?… Hallottad, mi történt a Rádiónál? A Barabást kirúgták.

Zsámboky hallgatott, előrenyúló árnyékát nézte. Csak egy villamos csörömpölése zavarta meg a csendet.

Zsámboky végre megszólalt.

– A Barabást kirúgták? De hiszen a múlt héten adott egy regényt, hogy írjak belőle hangjátékot.

– Mindegy, öregem. Tudod, hogy van ez?…

Fabulya hirtelen körülnézett. – Hol van ez az állat Turcsányi? Mit gondol, meddig várunk?!

– Talán meggondolta magát.

Nevettek. Zsámbokynak megint eszébe jutott Barabás.

– Sok munkát adott nekem, futtatott.

– Hát, öregem… – Fabulya a sálját húzogatta. – A fene egye meg ezt a Turcsányit. Egyáltalán, miért nősül?

– A nő akarja, beleszeretett.

– Turcsányiba?

– Megmérgezte magát, mert a szülők nem akarták a dolgot. Mi az, hogy nem akarták? Egyszerűen kirúgták.

– Igaz, hogy Turcsányi volt a diliházban?

– Flepnije is van, nekem mutatta. De már igazán jöhetnének!

– De hát miből fognak élni? Abból a pár fordításból, amit Turcsányi összeüt a Rádiónál?

Hallgattak egy kicsit. Fabulya egy poros fa körül keringett. Úgy kérdezte.

– Hol akadtak ezek össze?

– Télen, a Gellérthegyen.

Lementek a sarokig. Turcsányi még mindig nem jött, sem a menyasszonya. Fabulya homlokára tolta kalapját.

– Adj egy tippet. Bábjátékot kell írnom a színszappanról. Mit lehet írni a színszappanról? A szempontok! Hol is… hova is tettem a szempontokat? Ahá, itt van. – És egy cetliről olvasta. – Benne kell lenni a továbbtanulásnak.

– Ja, meg a babahintőpor! Ez a másik bábjáték. Most mondd, öregem!… És délután meg kell írnom egy falvédőverset, aztán két Ronsard-fordítás a Világirodalmi Antológiának.

– Te ilyet fordítasz? Ronsard-t?

– Soronként hat forintért.

– Ha én ilyet kapnék! De ezt nem lehet így, hintőpor meg falvédő között, ennek neki kell feküdni.

– Ebből nem élek meg.

– De hogy csak így lekend!… Nem, ezt azért nem lehet. Az iskolában is azt akarták, hogy Madáchot két órában adjam le. Képtelenség! Hogy gondolhatnak ilyet?!

– Már megint ezek az iskolai dolgaid.

Zsámboky felkapta a fejét. Akart valamit mondani, hogy ezek nem iskolai dolgok, itt másról van szó. De nem szólt semmit.

Mit is mondhatna Fabulyának. Soronként hat forint, ez neki Ronsard.

Aztán megint Barabásra gondolt.

– És nem mondják, hogy nagyon is futtatott engem a Barabás?

– Nem hallottam.

– És hogy eltettek az iskolából, ahol tanítottam?

– Arról se hallottam.

– Rám húzták a vizes lepedőt.

– Nem hallottam róla.

– Tudod, ha a Rádió is bedöglik…

Fabulya megint a fa körül keringett. Zsámboky nézte, nézte, és úgy meggyűlölte. Törődik is ez valakivel? Tőle ugyan kirúghatnak a Rádiótól, akár felfordulhatok. Új kabátja van, sálja… mindig kap munkát, meg az üzletei…

Fabulya fél kézzel átölelte a fát. – Ott jönnek!

Egymásba kapaszkodva jöttek. Turcsányi és a menyasszonya. Turcsányi lemberdzsekben, amiről lesírt, hogy mástól kapta, és barna nadrágban. Úgy rázta a fejét, mint egy portörlőt. A szemüveges, sovány lány valósággal hozzátapadt, mint akinek ezenkívül senkije és semmije sincs.

Zsámbokynak elszorult a szíve. Ebbe kapaszkodik, ebbe a Turcsányiba!

Turcsányi megállt előttük, kirázta a fejét.

– Micsoda zűr! Valaki beköpte az Ilus szüleinek, hogy dühöngő őrült voltam. Hát ilyet… most képzeljétek… Pedig csak egy hétig voltam zárt osztályon.

– Én mondtam anyusnak, hogy te csak egy hétig, és hogy ez az egész aljasság!

– A szülők megvadultak. És még hogy esküvő?!… Velem! Le akarták kötözni az Ilust…

– Miért nem téged? Te vagy az őrült.

Turcsányi úgy nevetett, mint akit összeráznak.

– Tényleg, miért nem engem? Hallod, Ilus, mit mond Fabulya? Miért nem engem?!…

Ilus átfogta a fiú vállát. Nem nevetett, egy csöppet se nevetett azon, amit Fabulya mondott. Egyre csak azt ismételgette: – Aljasság… micsoda aljasság!

Hanem most már sietni kellett. Hiszen Turcsányi csak úgy lejött Ilusssal, hogy „megbeszélik a dolgot”. De hátha a szülők gyanút fognak?…

– Gyorsan nyélbe kell ütni a dolgot!

Így mondta Turcsányi, nyélbe kell ütni. Közben vihogott, és az arca még borostásabbnak látszott. Aztán előrefutott Ilussal – fel a tanács széles, hatalmas lépcsőjén. Utánuk Zsámboky és Fabulya. Zsámboky megint látta, hogy fogja a nő a fiú karját. És ez most már így lesz – majd végigsimítja Turcsányi haját. – Borbélyhoz kéne menned… – Félszeg kis mozdulatok az őrület ellen.

Bevágtattak egy homályos terembe. – Anyakönyvi hivatal.

Onnan ajtók nyíltak, de hogy mögöttük szobák is voltak…

Turcsányi benyitott egy ajtón, eltűnt Ilussal.

Zsámboky és Fabulya kint maradtak a tanúk termében. Egy szék megreccsent, valaki felsóhajtott, és mintha egy sötét folyó zúgna körülöttük.

Zsámboky és Fabulya felmásztak az asztalra, a lábukat lóbázták. Ahogy felnéztek, Turcsányi állt előttük, és mintha már régen beszélne hozzájuk átizzadt ingben, kopott lemberdzsekben és olyan, de olyan riadt tekintettel:

– Fiúk! Rémes kátyúba kerültem! Harminc forint kell, anélkül nem megy…

Valami adóról beszélt meg bélyegről, és hogy már kért az altiszttől, de annak nem volt pénze. De talán Fabulya ad, vagy Zsámboky?

Fabulya lecsúszott az asztalról.

– Hát nekem ebből elég! Nem, ezt azért nem lehet… itt nyavalygunk egész délelőtt, és most még… na nem!…

– De értsétek meg! Holnap lejön az utalásom a Rádiónál, csak addig, csak most… Lehet, hogy még délelőtt lesz pénzem.

Nem adott Fabulya, és nem adott Zsámboky. Zsámboky Fabulyát figyelte. Szép kis alak, tele van pénzzel, és nem ad. Amennyit ez keres, csak könyvekkel! Eladja mások könyvtárát… Egyáltalán, láncos volt az ostrom után… és ha ő nem ad, hát majd éppen én!…

Turcsányi egyiktől a másikhoz táncolt.

– Fiúk! Fél egyre szerzek pénzt… addig lejön az utalás a Rádiónál, kiharcolom… fél egyre… fiúk… Kérek a Vargha Kálmántól, átmegyek a könyvtárba…

Szaporán beszélt, valósággal lökte magából a szavakat. Egyszerre elakadt, arca megmerevedett, kifeszült. Szemét félig lehunyta, és valahonnan nagyon mélyről szívta magába a levegőt. Az egész ember elsüllyedt. Aztán megint felbukkant, és újra kezdte, de most már akadozva, mint aki közben elfelejtett beszélni. – Elrohanok a…

– Nem érdekel, Turcsányi! Nem érdekel!

Otthagyták Turcsányit. Lent a kapuban Zsámboky megkérdezte:

– Visszajössz fél egyre?

– Talán, nem tudom, lehet, azt hiszem…

És Fabulya elvágtatott a Körút felé.

Zsámboky utánanézett. „Megint valami üzlet után fut, könyvet ad el, lemezt… hogy tud ez keresni!…”

Egy villamos mászott elő a Mária Terézia tér felől, homlokán, ablakán feliratok, zászlók. Így jött a zászlódíszek és csokrok mögött sárgán, kopottan.

Zsámboky aztán elment abba az eszpresszóba, közel a Rádióhoz.

A Rézangyal vendégei – micsoda brancs! Írók, átírók, négerek, gegírók, csasztuskaszerzők…

Döng a dob a dzsungelben: – Át kell írni! Át kell írni!

Nem is írnak, szinte mindjárt átírják az „anyagot”, először úgysem megy át a kézirat, hatszor is visszadobják a szerkesztők, lektorok, szuperlektorok. „Hogy képzeli? Dolgozza át, barátom!”

Fölöttük a Rézangyal előredől a csillogó eszpresszógépnél. Fortyog, bugyborékol a kávé, könnyű gőzben száll a nő arca. A bronzvörös haj fekete a választéknál, az egész nő egy kicsit vékony, lapos. De mégis, ahogy ott áll, vakító, fehér köpenyében, bronzvörösen!…

– Esküvőről jövök.

A Rézangyal alatt reszkető párában úszott a kis feketéspohár, a gép sistergett. Aztán csavart egyet rajta, és csend lett. – Esküvőről?

Zsámboky elkezdte: – Turcsányi, az az őrült alak… Ismeri, ide is bejár, mindig borotválatlan, soha nincs pénze… és most megnősült!

Már a kisasszonyok is Zsámbokyt hallgatták, de ő csak a Rézangyalt leste. (Elmegy a géptől a kasszához, de azért figyel. Kérdez is valamit.) Zsámboky a géptől a kasszáig kísérte, aztán megint vissza a kasszától a gépig… – így sétáltak a pult két oldalán.

– Hogy milyen a felesége? Hát istenem…

(Jövő héten délutános lesz a Rézangyal, esetleg haza lehet kísérni. Igaz, olykor bejön érte a férje, és ki az a férfi, aki újabban?…)

– Mondja, Zoltánka, akad nő, aki egy ilyenhez hozzámegy?

– Akad.

– És hogy nem tudtak megesküdni?

– Harminc forint kellett volna.

Zsámboky mindent összekapart Turcsányiról, kimérte ezt az életet, a szegénységét, a tébolyát, és közben szinte látta, ahogy ott ül Turcsányi az albérleti szobájában. Hideg, szűk, cellaszerű szobában – magasra tartott fejjel, mereven bámulva valahova. Kabátban ül, gőgösen, magányosan, mint egy fogoly honvédtiszt Kiss Ernő vagy Pöltenberg seregéből.

– Ne mondja, már az apja sem volt normális? – kérdezte a Rézangyal.

– Egyszer a Turcsányi apja…

De ezt már a kasszának mondta Zsámboky. A Rézangyal a gépnél sistergett. Előtte az a férfi, aki újabban…

Valaki megfogta Zsámboky karját – a kis Vajda, a Rádiótól.

– Menj fel a Szász Pipuhoz, fel kell dobni azt a jelenetet.

– Miféle jelenetet? Mit kell feldobni?

– Azt a rádiójelenetet a spanyol koldusról, nagyon lapos, Pipu mondta.

Zsámboky beleköszönt a gőzbe a Rézangyalnak, aztán ment Szász Pipuhoz, hogy feldobja a jelenetet.

Az utca egyszerre csak megtelt csattogással, mintha harci kocsik dübörögnének rajta végig. Zengett az aszfalt. – Zsámboky a falhoz húzódott. – Rollerosok vágtattak el mellette iszonyú csattogással. Elöl egy kék inges fiú, felsőtesttel a rollerhez tapadva, fél lába a rollerhez szorítva, a másik lába repült a kövezeten – mögötte a többi, akárcsak valami római kocsiversenyen.

– Drugits!… Hajrá, Drugits… verd rá!

A nézők, apró kis koszos szőrcsomók, piszkosan, mezítláb rohantak kétoldalt a járdán, és üvöltöttek.

– Szorítsd, Drugits! Schwolik, ne hagyd!

Zsámboky egy szédületben állt a falnál. – Drugits rollerje zúgott el előtte. A rolleren keresztbe téve egy papendeklidoboz, az oldalkocsi. Abból hajolt ki merész ívben egy kisgyerek. Fél arca szinte súrolta az utat – fül a flaszteren.

Aztán, ahogy kitisztult a kép, Zsámboky Fabulyát látta a túlsó oldalon. Egy szemüveges lánnyal állt Fabulya.

A lány valami földöntúli áhítattal nézett rá. Ő meg olyan komoly és bonyolult volt, mintha egy személyben lenne a jós és a sátra.

– Élete válságos pillanataiban forduljon Allenhez – mondta a lánynak. – Az írás mindent elárul, ha megszeret valakit, kérjen tőle pár sort, és vigye el Allenhez, nem érheti csalódás. Tudja, jobb, ha az ember bebiztosítja magát.

Közben észrevette Zsámbokyt. Intett, hogy várjon. Feldiktált a lánynak egy címet, és már ott volt a barátjánál.

– Mehetünk!

– Kit dűtesz be megint?

– Miért? Allen remek írásszakértő, együtt dolgozunk. Tudod, egy napon kidobhatnak a Rádiótól, egyszer csak nem adnak munkát, az ember sosem tudhatja. Mi van Turcsányival?

– Azóta nem láttam. Visszamész fél egyre?

– Azt hiszem. Te most a Rádióhoz?…

– Szász Pipuhoz.

– Én is felnézek Pipuhoz, csak előbb még… – És Fabulya már a másik oldalon volt egy kopasz, szemüveges férfinál. – Mi van? – kérdezte, és mindjárt ő felelt. – Azt hiszem, meg tudom szerezni azt a Chestertont, már utánanéztem, persze nehéz, nem lehet tudni, mennyibe kerül…

– Pengét nem vesz? Valódi amerikai. Darabja három forint. Vegyen legalább kettőt!

Az egyik mellékutcából feltűnt Turcsányi Ilussal. Karonfogva jöttek.

– Most megyek a pénztárhoz.

Ezt mondta Turcsányi, Ilus meg csak mosolygott, bátortalanul, félszegen. A mosolya kezdte már megtanulni, hogy van pénztár meg utalvány, meg hogy Turcsányi kihajszolja a pénzt. Ilus mosolya kezdte már megtanulni, hogy várni, várni kell Turcsányi mellett, az utca padján, egy téren, a pénztár előtt.

– Fél egyre a tanácsnál!

– Fél egyre!

Zsámboky otthagyta őket, és belépett a Rádió hatalmas, sárga épületébe. Magas homlokú, ősz férfi az üvegajtó mögül elveszi az iratait. A fényképet nézi, aztán Zsámbokyt, aztán megint a fényképet. – Hova megy az elvtárs? – És már írja a cédulát Szász elvtárshoz. – Egy öreg színész köhögött Zsámboky mögött. – Próbám van…

Zsámboky belépett az üvegtetős pagodába. Színészek voltak itt, rendezők, rádiószerzők és olyanok, akikről senki sem tudta, hogy kicsodák.

Ősz, remegő fejű férfi ereszkedett le a lépcsőn. A Bölcs Bagoly. Megállt Zsámboky előtt, kezét kissé előrecsúsztatta a karfán.

– Képzelje, mi történt…

– Mi a baj?

– Képzelje, levelet küldtek be a gyerekek az Ifjúsági Osztályra, hogy a Bölcs Bagoly rossz adatokat közöl a vidám fejtörőben, hogy nem tudja a rézgálic fajsúlyát.

– A rézgálic fajsúlyát?

– Hát mondja! Bevallom, azt sem tudom, mi az, hogy fajsúly, de utána kell néznem, mert a gyerekek beírtak! Hogy ezért valaki levelet küldjön, ezért… Még egy ilyen levél, és úgy rúgnak ki, hogy füstölög! Mondja, nincs véletlenül egy Ásványtana?

Bölcs Bagoly lecsoszogott a lépcsőn.

A következő forduló egy hangjátékírót hozott. Bácsalmási jött lefelé barnán és kövéren, elegáns kis aktatáskájával. Megállt Zsámboky előtt, könnyedén a korláthoz dőlt.

– Hova megy, kedvesem? Ja, a Szász Pipuhoz? Az előbb beugrottam hozzá, meg kellett ígérnem, hogy összeütök egy operettet.

Zsámboky a száját sem táthatta ki. Így csak Bácsalmási beszélt. „Micsoda nagyképű, beképzelt alak! Azt mondják, nem is ő írja a dolgait, hanem valami ázott tanárjelölt. Kövér és zsíros, mint egy bizánci leánykereskedő. Mindig kap munkát, nagy pénzeket akaszt le.”

– Nem győzöm, kedvesem, nem győzöm! Hangjáték az Ifjúsági Osztálynak, verses-zenés összeállítás az Irodalminak, és most még ez az operett!

– Ne csinálja.

– Nem lehet, kedvesem, hohó, mit gondol? Nem hagyhatom cserben Szász Piput! Vele ezt nem lehet megtenni, tudja, ő aztán érti a dolgát, csak belenéz egy kéziratba, olyan blikkje van a Pipunak…

Aztán még valami nőről beszélt Bácsalmási. Egy zongoratanárnő. Imádja Bácsalmásit, de azért nem megy fel hozzá a lakására, mert akkor Bácsalmási elhajítaná.

– Én vagyok a végzete… igen, kedvesem, ilyeneket mond, meg hogy haljunk meg együtt. Múltkor vettünk egy teafőzőt…

Bácsalmási felsóhajtott, igen gondterhelt arccal, ott a lépcsőn – és akkor Zsámboky megkérdezte.

– Mondja, igaz, hogy tériszonya van?

– Tériszonya? Kinek, kedvesem, kinek van tériszonya?

– A társszerzőjének, akivel együtt dolgozik. És az csak ül bent a szobában.

Zsámboky pár lépcsőfokkal lejjebb ereszkedett, hunyorogva nézett fel Bácsalmásira. Az végighúzta kezét bal arcán.

– Nem tudom, kiről beszél. Van egy barátom, akinek néha apróbb munkákat juttatok. Szegény, beteg fiú. Ennyi az egész.

– No, isten vele!

– Isten, isten! – Bácsalmási Zsámboky mögé került, de akkor hirtelen megfordult, és elkapta a karját. Közel húzta magához, úgy súgta. – Nehéz lehet most magának…

– Nehéz?…

– Hát hogy a Barabás, akitől annyi munkát kapott… – Bácsalmási egy mozdulatot tett a kezével, aztán lerobogott a lépcsőn.

Zsámboky meg ott maradt, mint akit a karfához kentek. Mozdulni sem tudott. „Már beszélnek róla, már tudják…”

Bekopogott Szász Pipuhoz.

Ott ült Szász Pipu a hatalmas szoba közepén egy kis asztalnál, kéziratok között. Magas homlokú, szemüveges fiú, az arcán szinte még ott voltak a pattanások. Egyáltalán, olyan hirtelen megnőtt „srác” – nemrég még Nagymaroson nyaralhatott a szüleivel, és lefutott a moziba jegyért. Aztán egyszerre idekerült a Rádióhoz, és már fel se néz, ha valaki benyit hozzá.

Zsámboky, ahogy elindult az ajtótól az asztalig, tudta, hogy megint „beveti” Turcsányi esküvőjét, mielőtt még Pipu a jelenetét pocskondiázza.

De Szász Pipu már kezdte.

– Ez egy fáradt írás! Tudod, szív kell ehhez, szív… gondold meg, miről van szó… spanyol koldusgyerekek! Összeadják a pénzüket, hogy a kis Ineznek ruhát vegyenek.

Pipu felállt. Oly meghatott arcot vágott, mintha ő maga akarna a kis Ineznek ruhát venni. Valósággal lejátszotta a jelenetet.

– …elmennek a boltba, szutykos markukban az agyonizzadt fillérek, és akkor a boltos lecsap: Tolvajok! Loptátok a pénzt! – Pipu hátralépett. – Gondold el… az ilyesmit át kell érezni! Ezt nem lehet csak úgy lekenni… – Hirtelen közel hajolt Zsámbokyhoz. – Azt hiszem, túl sokat dolgozol, pihenned kéne, mondjuk, ha egy-két hónapig nem írnál…

Zsámboky szinte megdermedt, már nem is hallotta, mit mond Szász Pipu. „Hogy ne írjak… pár hónapig ne írjak… Pihenjek… persze, nem akar velem dolgoztatni… a Barabás-ügy, igen, mindjárt arról beszél!”

Zsámboky „bevetette” Turcsányit. Gyorsan beszélt, mintha itt még lehetne társalogni, jó eseteket mesélni. Hogy Turcsányi megnősült, és a leány szülei nem is tudják a dolgot, de még nem volt meg az esküvő, mert harminc forint…

– Ne mondd! Nincs harminc forintjuk…

– Egy utalványt hajszol itt a Rádiónál. (Nevet a Pipu, hogy nevet, akkor talán nincs olyan nagy baj, kicsit majd átpofozza azt a jelenetet.)

– Nincs utalás, levették a jelenetét a műsorról.

Nyílt az ajtó, és Turcsányi valósággal beesett a szobába. Zavart volt az arca, nyakkendője félrecsúszott. Megállt az asztalnál, Zsámbokyra nézett, Szász Pipura.

– Öregem… – Azzal elakadt. Nem, ő már nem is hajszolja az utalványt, nem hajszol ő már semmit, csak legalább hagyják itt állni az asztalnál.

De ahogy Szász Pipu hozzálépett, azon már látszott, hogy segít. Hát persze hogy segít. Aztán majd mondják a Rádiónál, meg odalent a Rézangyalnál, hogy rendes fiú a Szász Pipu. Mindenesetre még egyszer elmondatta Turcsányival az esküvőjét, hogy meddig volt annak idején tébolydában – és akkor aztán kivágta.

– Kérek valakitől harminc forintot! Várjatok meg lent a kapunál.

A többi aztán már gyorsan ment. Zsámboky és Turcsányi lerobogtak a lépcsőn. Most már semmit sem kell csinálni, Szász Pipu mindent elintéz. – Zsámboky egy pillanatra megállt.

– De mi az, hogy kér valakitől harminc forintot?! Mintha neki nem lenne!… Persze, előttünk nem akarta mutatni, hogy mennyi pénze van.

Összenéztek. Turcsányi mint egy szélverte bogáncs. Most még nyomorúságosabbnak látszott ezen a széles, előkelő lépcsőn.

– Összeakadtunk az Ilus öccsével itt a Rádió előtt. Azt mondta, hogy az apja már fel is jelentett. Nem is tudom, miért. És közben egy jelenetet kell megírnom a Rádiónak. Negyvenperces novellából nyolcperces jelenetet.

Egymásra bámultak, mint valami szédült álomban.

– Te, mondd – kezdte Turcsányi –, majd egyszer, tíz, húsz év múlva, ha rólunk beszélnek…

– Ki beszél rólunk?

– De mégis, hát elhiszi ezt valaki, hogy voltak emberek, akik ezt csinálták? Negyven percből nyolc percet, hogy ez volt az életük?

Turcsányi még állt egy darabig a lépcső szélén, ujja megroppant a vékony cipőben, aztán rántott egyet a vállán, és nekiiramodott. Zsámboky alig tudta utolérni.

Ahogy kint voltak az utcán, Ilus jött feléjük a túlsó oldalról, éveket öregedett a mosolya, most már megtanulta a várakozást. Semmit sem kérdezett, odament Sándorhoz, megfogta a karját, és felnézett abba a gyűrött, borostás arcba.

Turcsányi elkapta a tekintetét.

– Most már nincs semmi baj, most már minden rendben lesz, mindjárt jön Szász Pipu.

Ilus nem kérdezte, ki az a Szász Pipu, ezt a nevet is megtanulta, meg azt is, hogy ha Szász Pipu jön, akkor minden rendben lesz.

Fabulya tűnt fel a Múzeum-kert felől, hóna alatt spárgával átkötött, hatalmas csomag. Úgy lépett hozzájuk, mint aki egy percre sem szakadt el ettől a kis társaságtól.

– Mi van?

Zsámboky nem felelt. Hülye kérdés! Mi van, mi van?… És ahogy ott állt, egyszerre olyan nyirkosság áradt el benne, a mocsár nyirkossága. Nem, most aztán érezte, hogy az a jelenet a spanyol koldusgyerekekről sose lesz jó, nem adja le Szász Pipu, és új munkát sem ad. „Pihenned kéne, mondjuk, ha egy-két hónapig nem írnál…” Fabulya jó üzletet csinál, látszik az arcán, Turcsányi is kap munkát a Rádiónál – de ő, mi lesz ővele? Azt érezzék, ahogy most itt áll, őt érezzék!

Semmi, de semmi türelme nem volt Turcsányihoz, Fabulyához. A Rádiónak vége, a jelenetíró kilépett belőle, mint ahogy valamikor a tanár is elhagyta. Most aztán ki következik?

Egyelőre megszűnt, észrevétlenül kirajzolódott a képből.

Még ugyan említett valami olyasmit, hogy sós kifliért megy, de ezzel senki sem törődött.

Különben is akkor jött Szász Pipu. Nagyon finoman Turcsányi felső zsebébe csúsztatta a pénzt, Ilusnak kezet csókolt.

Azok meghajoltak, mint egy fényképen. Turcsányi megveregette Ilus karját, aztán hirtelen körülnézett.

– Zsámboky?

Fabulya vállat vont. – Az előbb még itt volt.

– Na tessék! Most honnan vegyek egy tanút?…

Szász Pipu legyintett. – Beugrik egy altiszt.

Ebben megnyugodtak. És a kis társaság elindult a tanács épülete felé.

Esküvő után beültek egy kis eszpresszóba a Harminckettesek terén. Hárman voltak, Turcsányi és Ilus, a fiatal pár, meg Fabulya, a tanú. Hátsó kis páholyba ültek. Fölöttük tükör, de a fal többi része homályban maradt. A sötét kis páholyok egymásból nyíltak. Elöl egy fehér csipketerítővel letakart zongora. Lenyalt hajú fiatalember felcsapta a fedelét, két ujjal ütögette a billentyűket, egy melódiát dúdolt. A zongora fedele lecsapódott, a fiatalember eltűnt.

Turcsányi magához intette a kisasszonyt, és rendelt, szimpla feketét, süteményt Ilusnak, krémest Fabulyának. Aztán hátradőlt, úgy nézte, hogy eszik a másik kettő. Fabulya mohón, mint aki attól fél, hogy valaki elhúzza előle a tányért, Ilus félénken, és közben megfogta Sándor karját.

– Kihűl a feketéd.

Turcsányi nem törődött a feketével. Olyan megelégedett arcot vágott, mintha egy ünnepi lakomán ülne. Fabulyához hajolt.

– Hitted volna? Hitted volna, hogy én egyszer valaha…

A barátja nem felelt mindjárt, villájával igen gondosan kapargatta a krémet a tányérról.

– Hát, öregem… – És hirtelen. – Hova utaztok? Úgy értem, hova lesz a…? – Szeme sarkából Turcsányira hunyorított.

Ilus felelt. Nagyon komolyan, mint aki már jó előre elkészítette a tervét.

– Átmegyünk Budára busszal, aztán sétálunk egyet a Városmajorban.

– Busszal megyünk? – Turcsányi keze a zsebébe csúszott.

Ilus megszorította a karját.

– Igen, busszal.

Fabulya Ilusról Turcsányira nézett, aztán csak annyit mondott:

– Jól nősültél, Sándor.

Turcsányi felnevetett, fél karral átölelte a feleségét.

Fabulya tovább kérdezett. Szárazon, tanárosan adta fel a kérdést.

– Hol fogtok lakni?

Turcsányi hátrább húzódott a páholyban, tekintete riadttá vált. Ilus felelt.

– Egyelőre külön, aztán ha Sándor „egyenesbe jön”, összeköltözünk.

– Értem…

– Ha rendesen kap munkát a Rádiótól, hiszen a Szász megígérte, ugye, Sándor.

– Igen, Ilus, megígérte.

Fabulya egy darabig nézte őket, ahogy úgy egymás mellett ülnek a páholyban, aztán hirtelen felállt, és elbúcsúzott.

– Minden jót!

– Köszönjük.

– Köszönjük.

Fabulya elment, Turcsányi és Ilus magukra maradtak. Ilus közelebb húzódott a fiúhoz. Ebben a pillanatban valóban úgy festettek, mintha lakás várná őket, ahova hazamehetnek, vagy pedig két vonatjegy lenne Sándor zsebében, hogy beüljenek a másodosztályú kocsiba. (Sándor a vonat ablakában borotválkozik, szappanos arccal szól hátra Ilusnak. – Azt hiszem, átmehetünk az étkezőbe.)

Hallgattak egy darabig, hiszen jó volt így ülni a csendben, aztán Ilus megszólalt.

– Tudod, Sándor, nem kell neked mindig a Rádiónak dolgoznod, sétálhatsz meg pihenhetsz…

– Ilus!

– De miért? Egész szépen keresek a gyógyszertárban.

– Ilus!

– Az a fontos, hogy minél előbb együtt legyünk, majd összeszedünk egy kis pénzt, és bútorokat veszünk.

Ilus beszélt, próbálta elrendezni ezt az életet, tulajdonképpen nincs is semmi baj, csak most az elején még egy kicsit nehéz. Hirtelen felnézett a férje arcába.

Turcsányi arca megfeszült, szeme összehúzódott, vékony, keserű vonás a szája.

– Sándor!

Turcsányi felállt. Az ajtó felé nézett, végig az asztalok felett, az ajtó felé. Kint a pultnál a kisasszony éppen akkor indult el a tálcával. És mellette ott állt egy vékony, szőke fiú, letűrt harisnyában. Egy pillanatra körülnézett, görbén előrehajolva, aztán sarkon fordult és kiszaladt.

– Az öcséd!

– Ülj le, Sándor…

– Ideküldték, hogy utánam szaglásszon, az apád küldte… a Rádiónál is találkoztam vele.

– Ülj le.

Ilus belekapaszkodott a fiú kezébe, lehúzta maga mellé.

Sándor még most is úgy nézett, azzal az űzött, tébolyodott tekintettel. (Mit lehet most mondani? Milyen szó jut el hozzá?)

– Talán nem is ő volt, talán nem is az öcsém…

– Nagyon jól tudod, hogy ő volt!

– Mit törődsz vele, mit törődsz az apámmal meg a többiekkel?!

– Utánam jönnek, követnek mindenhová…

– Az a fontos, hogy mi… hogy mi ketten…

– Fel akar jelenteni! Az öcséd mondta a Rádiónál, hogy az apád fel akar jelenteni.

– Miért tenné? És aztán… Hiszen nem csináltál semmit.

– Téged elvettelek.

– Én akartam…

– Nincs jogom hozzád, ő mondta, az apád. Amikor egyszer beteg voltál, be akartam menni, de nem engedett, ott állt az ajtóban, és nem engedett be…

– Mit törődsz vele?

– Az anyád is gyűlöl, az öcséd is.

– Együtt vagyunk, akármit csinálnak.

– Utánunk jönnek, akárhová megyünk.

Újra és újra ezt hajtogatta. Arcbőre megfeszült, mintha el akarna repedni, hajjal benőtt nyakán vörösen égett egy pattanás. Horpadt, fénytelen kis dóznit rángatott elő a zsebéből. – Ilus cigarettát tolt elé, észre sem vette.

– Sétáljunk egyet, Sándor, gyere, menjünk innen…

– Sétálni?! Most… most tudnál sétálni?…

– Úgy gondoltuk, hogy átmegyünk Budára, hiszen tudod.

– Busszal, mi? És te megváltod a jegyet, mert nekem arra sincs pénzem, ezt a szimplát is te fizeted, a krémest, a minyont…

– Majd lesz neked is.

– Honnan, nem mondanád meg?!

– Kapsz munkát a Rádiótól meg máshonnan is. Egyenesbe jössz.

– Egyenesbe jövök?! Egyenesbe… – Turcsányi kurtán, élesen felnevetett. Minden szavával, minden mozdulatával távolabb került a másiktól. De az még nem adta fel a harcot, még beszélt, még fogta a fiú karját.

– Te mondtad, hogy most már rendbe jövünk, hogy lassan rendbe jövünk.

– Kérdezd meg az apádat meg a többieket, majd azok megmondják! Nincs jogom hozzád, nincs jogom, elállta az utamat, és nekem el kellett mennem…

– Felejtsd el, ne törődj vele.

– Azzal se, hogy minden lépésemet figyeli, hogy feljelent, lecsukat. De én ezt nem csinálom tovább!

– Mit akarsz, Sándor?

– Elmondok mindent az apádnak! Azt is, hogy nem akarok köztetek élni… engedjenek vissza oda!

– De Sándor, hiszen én…

Ilus elcsuklott. Fázósan összehúzta magát, és hallgatott. Csak nézte azt az embert, aki ott a páholy mélyéből beszélt. Könyökéről egy hosszú dohányszál lógott, mellette a cigaretta, az üres feketéspohár.

Turcsányi felállt.

– Menjünk.

– Hova?

– Hozzá – az apádhoz.

Most már Ilus is állt, mind a két kezével fogta az asztal szélét.

– Mit akarsz tőle?

– Vitessen vissza oda, ahol voltam, majd ő elintézi, ne félj, elintézi…

– Sándor… ezt nem lehet!

– Majd meglátod… menjünk csak…

Ilus nem tudta, hogy fizetett, nem tudta, hogy jutottak ki az utcára. „Igazán elindulnak az apához, hogy odaálljanak eléje, és elmondjanak neki mindent?” – Egy kicsit lemaradt Turcsányi mellett, féloldalról nézte a fiút, ahogyan megy szigorúan, előreszegezett állal, kezét zsebre vágva. Ég a tekintete. Magában beszél… már ott van az apánál, és beszél, beszél. (Visszamegy oda az intézetbe, pléhdobozban tart holmikat – ócska pamacsot, fogkefét, zsineggel átkötött pléhdobozban az ágya mellett, szikkadt sütemények az éjjeliszekrényen.)

Hova megy ez az ember? Hova rohan? Ezért csinálta végig az esküvőt?!…

– És hogy én… hogy énvelem mi lesz?!

Erre megállt Turcsányi. – Hogy veled mi lesz?…

– Arra nem gondolsz?!

– Akad, akinek kimoshatod az ingét.

Egy tűzfal előtt álltak. Szikár, fekete ruhás férfi napozott a falnál, lehunyt szemmel. Ennek a napozó arcnak mondta Turcsányi.

– Egykettőre elválasztanak tőlem, erről is gondoskodik az apád.

– De én nem akarom!

– Mit tudod te, hogy mit akarsz? Rendes férjed lesz, gyerekek.

– Elég, hagyd abba!

– Miért? Hát milyen apa lennék én? A gyereked apja diliflepnivel a zsebében… ezt akarod?

A napozó rájuk nézett. Furcsa madárfeje volt, csőrszerűen előreugró orral, rövidre nyírt sörtehajjal.

– Nem szép dolog így beszélni egy nővel.

Ezt mondta.

Turcsányi felnevetett.

– Látod, már lovagod is van!

Az ott, a falnál, mélységes megvetéssel végignézett Turcsányin, kifeszítette arcát a nap felé, és többé nem foglalkozott semmivel.

Turcsányi balra kanyarodott, Ilus utána. „Hát igazán odamegy?!… Nem, ez lehetetlen!…” Eléje ugrott, hogy útját állja, de az ellökte.

Ilus megtántorodott, egy nő fogta fel.

– Ne törődjön vele, jobb, ha magára hagyja! Biztosan ivott…

Árnyék lódult át a házakon, az utca elsötétedett.

Snúrozó gyerekek léptek el a faltól, és jöttek utánuk. Narancs- és citromszörpárusok kibújtak a napernyő alól, otthagyták a kis kék kocsijukat. Tippbajnokok, akik eddig a totóiroda kifüggesztett plakátját bámulták, most utánuk fordultak.

– Egy ötösbe, hogy megveri a nőt!

– Kibékülnek.

Két kövér nő Ilusék mögött:

– Hagyja… hagyja azt a férfit!

– Mit akaszkodik rá, ha egyszer nem kell neki?…

– Nézd, könyörög neki!

– Lesülne a képemről a bőr… hogy én egy férfinak!…

Csúfondáros hang énekelte:

 

Ó Jozef, Jozef, hogy veled mennyi baj van, Ó Jozef, ebbe belehalok én…

 

Lángos- és palacsintasütő boltok következtek. Égett olajszaga volt az utcának. Aztán rétesboltok, diós rétes, mákos rétes, egy kisvendéglő a megfakult étlapjával.

Ilus egy lángossütő asszonynak magyarázott. (Az arcát nem látta, egyáltalán egy arcot sem látott, csak ezt a tömeget és azt, hogy el akarják szakítani Sándortól.)

– Nem hagyhatom!

– De kedvesem…

– Le akarja magát csukatni… Értsék meg!

– Mit mond?…

– Becsukják, mert az apám…

– Szűzanyám!

– Mi az?… Mi van, Szalai néni?…

– Lopott valamit!

– Tessék? Megölte a lány apját?…

– A nővel együtt kifosztották!

– Azért van úgy megijedve a kicsike!

– Hagyni kell őket! Hadd menjenek!

A tömeg kettévált, elengedte őket.

Turcsányi ment elöl, semmi sem jutott el hozzá a zsivajból.

Ilusból kivérzett minden, halálosan elfáradt, nem szólt, nem is gondolt semmire. Inkább csak sejtette, hogy a férfi ott megy előtte. Követte, mert kellett hogy kövesse. Még egyszer összeszedte magát, odaszaladt hozzá.

– Ne menj! Tudod, hogy az apám…

– Mit törődsz vele?

– Ó, te… te!…

– Hallgass! Hallgass!

Ilus megint csak ott kullogott mögötte, merev, kihűlt tekintettel bámulva az utcaköveket. A kövek megőrizték, magukba zárták ezt a tekintetet.

Ismerős ház következett, ismerős lépcsőn mentek fel.

A második emeleti folyosó végén, mintha már régen állt volna mögötte valaki, megnyílt egy ajtó. Előbb Turcsányi lépett be rajta, aztán Ilus.

Tépett füzetlapok

„Kimaradtam” a Rádióból a Barabás-ügy miatt. Ennek is vége, ez is megszűnt, mint valamikor a tanárkodás. Az iskola, ahol évekig tanítottam, kint van Pestszentlőrincen. Hajnali villamosozás tartozott az iskolához, házak és kertek, utak, amik mind elmaradtak, megszűntek, amikor kitettek a pestszentlőrinci általánosból. Most megint eltűnt egy út, egy városrész – a Rádió környéke. Nem mentem többé végig a hosszú és egy kicsit örökké hűvös Sándor utcán, nem ültem be az eszpresszóba, a Rézangyal vendégei közé. Egy csomó ember is elmaradt. Fabulya, akivel közösen írtam néhány rádiójátékot, Turcsányi, akinek esküvőjén tanúskodnom kellett volna, de éppen akkor történt az az „ügy” a Rádióval. Ezek az emberek nem voltak a barátaim, mint ahogy sosem volt barátom, de megszoktam őket, és most hiányoznak.

Az első időben alig jártam ki hazulról. Azt gondoltam, figyelnek a Barabás-ügy miatt. Volt néhány följegyzésem az iskoláról, a gyerekekről, akiket tanítottam. Megsemmisítettem ezeket az írásokat, pedig nem volt bennük semmi egyéb, mint néhány életrajzi adat, följegyzés.

De nem figyelt senki, egyáltalán nem törődött velem senki.

Üres, halott nap. Semmi dolgom, nem is mehetek sehová. Egyelőre van egy kis félretett pénzem, hiszen Barabás „jól futtatott” a Rádiónál, de aztán?…

Lehunyom a szemem, de anyám már mozog körülöttem. Kezdi a napot, kezdi a napomat. Úgy teszek, mintha aludnék, közben a szemem sarkából figyelem görnyedt, törékeny alakját, hogy tesz-vesz a szobában. Tétován tapogatózik a bútorok között, kihúz egy fiókot, belebámul. Mióta a szemét operálták, nehezen mozog. Itt áll az ágyamnál. Figyeli, ébren vagyok-e már. Szólni nem szól, de addig áll itt, amíg megmozdulok. És akkor már érzem, hogy forró a testem, minden tagom viszket a dühtől.

– Anyám…

– Reggelizel, fiam?

– Még nem, majd később.

– Gondoltam, mész valahova.

– Miért mennék?

– Csak úgy gondoltam…

– Hova mennék?

– Nem tudom, fiam. Talán a Rádióba.

– Annak már vége, nagyon jól tudja.

– Akkor máshova.

– Mi az a máshova?

Áll az ágyamnál, hallgat. Aztán amikor megszólal, könnyes a hangja.

– Én nem tudom, hogy leszünk.

– Én se tudom! Miért kell azt nekem tudni? Különben is meddig akarja még ezt tudni?

– De fiam…

– Hatvanéves, és még mindig azon gondolkozik, hogy leszünk. Engem nem érdekel… Érti? Nem érdekel!

Lassan, botorkálva kinyújtja felém a kezét. Összehúzom magam.

Nem talál ide a keze.

– Ha akarsz valamit csinálni, fiam, valami olyat, hogy… Akkor szólj nekem, ne hagyj itt egyedül, tudod, hogy vak vagyok…

Lehull az ágy szélére, egyre azt motyogja. – Ne hagyj itt egyedül…

Én meg látom, hogy majd vakon bolyong az üres szobákban, megérint egy párnát, egy takarót. Ha itthagynám, ha egyszer meg merném tenni.

Anyám később ott ül egy kis széken a nyitott ablaknál. Szemüvege még sötétebb a napfényben, keze ölében összekulcsolva. A bőrét süti a nap. Nem szól, nem kérdez semmit, de az egész teste csupa várakozás. „Hova mész? Mit csinálsz?”

Egy feljegyzés akad a kezembe. Ákos Zoli írása, egy tanár ismerősömé. „Szabadság-hegy… Perlné.” Alatta egy telefonszám meg dátum. Ez az a gyerekotthon… kiskorú bűnözők meg hülye gyerekek, a jó ég tudja…

Anyám föláll, becsukja az ablakot. Abban a mozdulatban már benne van, hogy én elmegyek a Szabadság-hegyre, elmegyek Perlnéhez.

– Kikísérlek, becsukom az ajtót.

Az utcán is magamon érzem a tekintetét.

Elolvasom a cédulát, megyek, hogy elfoglaljam az állást. Gnadentürné azt mondja majd anyámnak: „Hogy magának milyen áldott gyereke van!”

Fogaskerekűvel kell fölmenni a hegyre. Odaülök az ablakhoz, nézem, ahogy lassan emelkedik velem a táj. Villák, kertek, ablakok emelkednek velem, majd süllyednek vissza. Az egyik ablakban dagadó párnák, a másikban egy kabátot porolnak.

A fogaskerekű csikorogva megáll. Fönt vagyunk a hegyen.

Kertek alatt visz tovább az út. Előveszem a cédulát. „Szabadság-hegy… Perlné…” Anyám azt mondja majd Gnadentürnének. „Egy szót se szólhatok! Az én fiam gondoskodik rólam…”

Roskatag, rácsos kapunál megállok. A kapu megvan, de a kerítést elhordták.

A kert üres, nincs benne senki. Nem véstek neveket ebbe a fába. A lehullott sárgászöld levelek belerohadnak a földbe.

A lépcső mellett egy nő áll, és néz rám. Feje bekötve, kezében lábas.

– Keres valakit?

– Perlné…

– Bent van az irodában.

Az iroda a lépcső mellett, ki is írták nagy betűkkel.

Magas homlokú, vöröses arcú, ősz nő fogad odabent fehér köpenyben egy írógép mögött. Kiflit eszik, és két ujjal pötyögteti a billentyűket. Előtte az asztalon félig üres tejesüveg. Ahogy belépek, leteszi a kiflit.

– Az elvtárs?

Ákos Zoliról mondok valamit, meg hogy miért is jöttem. Közben a falat nézem a nő mögött.

– Azt mondja, tanár?

– Utoljára Lőrincen tanítottam.

– És?…

– El kellett mennem, rám húztak valamit.

– Fegyelmivel ment el?

– Nem… azazhogy megállapodással… illetve önként…

– Értem…

Valaki ököllel veri az ajtót. Bebukik egy vékony, maszatos gyerekarc. A haj felkunkorodik a fülnél, mintha sokat ráncigálnák. Vigyorogva néz az asszonyra. Az feláll.

– Mi az? Te ma nem mentél iskolába?

– Betegen menjek?

– Miért nem vagy a betegszobában?

– Takarítanak.

– Mit keresel itt?

Vékony, gyűlölködő rés a fiú szeme. Perlné hozzálép, megfogja a vállát.

– Menj föl a szobádba.

– Ha még egyszer megüt… engem vagy a Sípost…

– Menj föl a szobádba.

A gyerek rám néz. Kifelé hátrál, mintha láthatatlan zsinóron lassan, részletekben húznák ki az ajtó elé.

– Sok baj van velük – mondja az asszony. – Szeretet kell ide, türelem.

Nesztelenül nyílik az ajtó, éppen csak egy résnyire. És ebben a résben megjelenik a gyerek lába. A kopott orrú cipő a lógó pertlivel, a lötyögő zokni. Vékony, meztelen lábszár, összeaszott, ráncos kis fej a térd.

– Csukd be az ajtót, Villányi.

A térd nem mozdul.

– Ha még egyszer megütik Sípost… – hallani kintről –, ha még egyszer megütik…

Perlné sovány vállát nekidűti az ajtónak. A gyerek hirtelen elkapja a lábát, kintről dörömböl.

– Ha még egyszer megütik a barátomat! Ha még egyszer megütik!

Perlnét mintha az ajtóhoz kenték volna.

– Az egyik nevelő megverte a barátját – mondja, ahogy felém fordul. Többet erről nem beszél. Felírja a címemet. Megkérdi, megvárom-e, amíg a gyerekek hazajönnek az iskolából. Nem árt, ha minél előbb megismerkedem velük.

Egyedül hagy a közös étkezőben. Homályos, sivár terem. Sötétzöld fal, kopott, barna asztalok, székek. A szürke ablak elfogja a napot.

Nyikorog az ajtó. Alacsony, zömök férfi áll előttem kifakult cserkészingben. Nyakában síp. Két keze a zsebében – idülten vigyorog. Olyan, mint egy kócos törpe ló, a fejét is úgy rázza, akárcsak ügetés közben.

– Zsámboky!

– Gráf Micu!

Aztán csak nézem ezt a törpe lovat, és még mindig nem hiszem el, hogy itt van. Az egyetemen láttam utoljára… elsikkasztott valami pénzt, lecsukták. Hallottam, hogy kiszabadult, hallottam, hogy át akart jutni a határon, hallottam, hogy…

Áll és vigyorog…

– Öregem, te itt?…

– Hát te?… Te?…

– Nevelő vagyok.

– Én meg már voltam odabent az irodában.

– Ide akarsz jönni? Ide?

– Miért?

– Tudod, kik vannak itt? Micsoda gyerekek?

– Az előbb láttam egyet az irodában. Megverték a barátját.

– Ja, a Villányi? Mit mondasz, hogy megverték a barátját? Az a felesége volt.

– Hogyan… a felesége?

– Úgy élnek, mint a házastársak. Az egyik nevelő megverte a Sípost, a Villányi meg fogja bosszulni. Nyugodt lehetsz.

Egy darabig hallgat, aztán azt mondja:

– Perlné elődjét elvitték.

– Elvitték?

– Na igen, a rendőrség. A gyerekek ellopták a takarókat, átcsúsztatták egy bandának. – Kis szünet után. – Az egyik fiú tagja volt a tizenkettőnek.

– Miféle tizenkettőnek?

– Akiket Sándor Béla fölvitt magához, és ott aztán… Tudod, Sándor Béla… Nem hallottál a vallomásáról?…

– Valamit hallottam. Egy barátom mesélte, aki a bíróságon…

„A fiú ott feküdt a díványon. Nem akartam megölni, rátettem a cipőjét a kályhára, hogy megszáradjon, elnyűtt, kis cipő volt… Összezsugorodott ott a kályhán. Mit csináljak? Nem engedhettem ki mezítláb… Bambit akart inni a fiú, egy üveg bambit…”

Erre emlékeztem a vallomásból.

Kintről gyerekhangok. Gráf Micu megfogja a karomat.

– Megjöttek az iskolából.

Kimegyünk a kertbe.

Gyerekek kis csapata jön az út felől – át a kerten. Hónuk alatt táska, könyvek salátája, kilógó füzetlapok. Kettős sorokban jönnek. Elöl egy nyurga, vörös hajú fiú barna svájcisapkában.

Gráf és Perlné a vöröshajú elé mennek. Két oldalról indulnak felé, mint egy küldöttség tagjai.

A vöröshajú fölemeli a kezét.

– Állj!

A csapat megáll. Ketten még egy kicsit továbbmennek.

Perlné és Gráf valami kínai mosollyal fogják közre a vöröshajút.

– Remekül hazahoztad a társaságot, Vendel!

– Tudtam, hogy rád bízhatom a többieket…

Gráf mozdulatlan arccal súgja. – Múltkor beültek egy üres kriptába zsugázni. – Aztán hangosan a vöröshajú felé. – A Vendelnek két alma jár!

Vendel eltátja a száját, fejét lógatja, alulról fölfelé néz Gráf Micura.

– Ferenc, kérem, foglalkozzon a fiúkkal.

Perlné ezzel visszamegy az irodába. Gráf foglalkozik a fiúkkal. Belefúj a sípjába.

– Sorakozó!

Vendel felnéz a földről.

– Sakkozzunk, papi.

Gráf szájából kiesik a síp.

– Sorakoztasd a fiúkat, Vendel! Te vagy a parancsnok… milyen parancsnok vagy, Vendel?

– Tud sakkozni a barátod, papi?

Azzal már vonszolnak egy pad felé, Gráf Micut ketten tolják hátulról. A padon kopott sakktábla. Vendel ül le sakkozni egy kis szőke fiúval. A figurák oly kopottak, mintha esőben áztak volna. A ló orra letörve, két paraszt helyett két fekete gomb. A kis szőke felállítja a két sereget. Vendel végignéz a táblán, aztán egy mozdulattal lesöpri az egészet.

– Ilyen hülye! Még nem is választottunk, és ő már felállítja nekem a feketét… Persze, mert ő akar kezdeni!

– Én nem azért állítottam fel, én csak azért…

– Ki kérdezett? – És mielőtt még a kis szőke egy szót is szólhatna, villámgyorsan arcul vágja. Az feljajdul, maszatos kezével arcához kap. A következő ütés a kezén csattan. Vendel fél kézzel elkapja a nyakát, lerántja a földre.

Egy fiút úgy vágnak fejbe, hogy ordítva rohan az iroda felé. De még útközben elgáncsolják, és a lábánál fogva vonszolják vissza.

Gráf áll a padnál, a feldöntött tábla mellett, és sípol.

Vörös Vendel maszatos ördögarca bámul rám a földről. Két térde között a kis, szőke, beszorult fej. Egy mozdulattal felrántom Vendelt – két pofon csattanása. Térden rúg, hogy hátratántorodok, aztán már ott áll a fánál, kezében kődarab.

Gonosz manóarcok fordulnak felém a kertben. Megmozdulnak a bokrok, elindulnak, fűcsomók csúsznak előre.

– Verekszik! A papi barátja verekszik!

Gráf sípol.

– Fa mögé! Ugorj egy fa mögé!…

Mintha élesen fültövön vágnának. Egy pillanatra elzsibbad a fülem, aztán érzem, hogy elönti a vér.

Állok a fa mögött, valaki fogja a karomat. Gráf Micu.

– Abbahagyják – súgja –, majd abbahagyják.

A fa törzsén még két kavics koppan, aztán csönd.

A kert túlsó végében labdát dobál egy gyerek. Perlné jön felém. Halványan elmosolyodik, ahogy rám néz.

– Azt hiszem, jó lenne, ha lemosná…

Visz a mosdó felé. Gyerekek futkosnak körülöttünk. Vendelt is látom… Gráffal beszélget. Gráf pénzt ad neki.

– Tíz Kossuthot…

– Egyet elszívhatok, papi?

– Egyet elszívhatsz.

Csöpög a csap, sikálom a fülemet. Perlné a szeretetről beszél.

– Türelem kell ide… türelem. Majd, ha jobban megismeri őket, itt lakik köztük. – A gyerekek után néz, ahogy bemennek az ebédlőbe.

– Sokat nem tehetünk értük.

Bádoghang szakítja meg a csöndet. Odabent az ebédlőben kanalakat vernek a tányérokhoz. Gráf idegesen remegő hangja.

– Tedd vissza az asztalra!

– Nem vettem el semmit, papi!

– Tedd vissza!

– Nem vettem el semmit!

Az ajtó fölpattan, Gráf Micu arca szürke, prémsapka a haja, mintha egy pillanat alatt átnedvesedett volna.

– Villányi eldugta a kést!

– Villányi?

– Megesküdött, hogy megbosszulja a barátját…

Perlné lehunyja a szemét, halálosan fáradt az arca.

– Azt hiszem, be kell mennem.

Egyedül maradok. Értelmetlen, alvilági zsivaj a teremből… földűl egy szék, a kanalak ütemesen csörömpölnek a tányérokon.

Kimegyek a házból, valósággal futok lefelé.

Soha nem térek ide vissza többé. Nem akarok emlékezni erre a helyre.

 

*

 

– Indulsz már, fiam?

– Igen, anyám.

– Ott fogsz lakni?

– Szombaton hazajövök.

Indulok, hogy elfoglaljam helyemet Perlné intézetében. Kezemben kis bőrönd. Csak éppen a legszükségesebb holmik, amennyi egy hétre elég.

Anyám jön utánam. Vak keze egyik bútorról a másikra siklik.

– Kikísérlek, fiam.

– Maradjon, anyám.

Jön mögöttem az előszobában, utánam néz az ablakból.

Perlné kilencre vár. Még ma elfoglalom a helyemet az intézetben. Felügyelek az ebédnél, amikor a növendékek leülnek bádogtányérjuk mellé. Ebéd után csendes pihenő, aztán szabad foglalkozás. Éjszakára egy kis fülkém van a hálóterem mellett.

Szombatonként hazajövök anyámhoz.

Fabulya feleségei

Egy üres feketéspohár és egy cetli az asztalon. Zsámboky a papír fölé hajolt, de csak a levegőbe írt láthatatlan sorokat. Letette a ceruzát. Pufók, kissé sértett arca megnyúlt, ahogy körülnézett az üres presszóban. – Elég ócska hely az Átjáró, ezzel a fáradsággal akár otthon is írhatnék a konyhában. Örökös félhomály, hull a fal, mögöttem egy hátsó udvar. Ki jön be ide? Olyan helyre kéne járnom, ahol arcokat látok. Fontos, hogy arcokat lásson az ember. – Legyintett magában. – Arcokat? Minek nekem arcokat látni? Hogy hangjátékot írjak az Ifjúsági Rádiónak? Ismertetést az Egri csillagokról?

„Kedves gyerekek! Ki ne ismerné közületek Gárdonyi Géza halhatatlan regényét?…”

Megakadt. Örökbecsű. Ez talán mégis jobb. Örökbecsű regényét. Örökbecsű… halhatatlan, mindegy.

Kint a pultnál alakok keringtek. Berta, a kávéfőzőnő. Azt mondják, otthagyta azt az asztalost, új fiúja van. Múltkor könyvet kért tőlem. – De ne hozzon akármit! – Hiába, válogat.

„Örökbecsű regényét. Vagy inkább páratlanul izgalmas regényét? Nem, azt majd az örökbecsű után.”

Negyedik elemiben az öreg Ligeti felolvasta nekünk az Egri csillagokat. Folytatásokban, óráról órára. Vonítottunk a gyönyörűségtől. Schreck azt mondta, hogy ő a Dobó kapitány. Schreck egy évvel előbb még azt mondta, hogy Harry Pielnek a fia.

Zsámboky állát vakargatta a ceruzával.

Ki voltam én? Persze, Mekcsey, a derék, hűséges Mekcsey. Jumurdzsák is én voltam, az áruló. Egyszerre Jumurdzsák és Mekcsey… hm…

Újra el kellett volna olvasni. Bokor Joli ideadta a könyvet, hogy olvassam el újra a Rádiónak. Olvassam el a Rádiónak, írjam meg a Rádiónak.

Holnap megkérdi Bokor Joli:

– Behozta az ismertetést?

– Behoztam.

– Adja ide.

Kiveszem a papírt, kiterítem előtte, aztán összehajtom, összetépem, miszlikre tépem, és megeszem ott előtte, ő meg szólni se tud, és nincs műsor, nincs Rádió, nincs reggel, semmi sincs.

„Ki ne szeretett volna közületek Bornemissza Gergely helyében lenni?”

Árnyék esett az asztalra.

– Dolgozol?

Zsámboky fölnézett. Olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tolni magától az asztalt.

Egy lehetetlenül elnyűtt, kiázott kabát állt előtte. Ebből a kabátból nőtt ki a vékony, karószerű kéz, a tüskés, pattanásos arc. Az orr gyanakvóan megremegett, erre az arc is hullámzani kezdett, az egész alak átvette a hullámzást. És a kalap… kerek és belapított, belenyomva a fejbe, akár a töviskoszorú. Nem, hát aki ilyen kalapot feltesz, az meg se próbáljon semmit.

– Turcsányi – mondta Zsámboky. A kézirat fölé hajolt, és bekarikázta azt, hogy „Kedves gyerekek”.

Turcsányi újra megkérdezte:

– Dolgozol?

A hullámzás abbamaradt, és az alak, ha lehet, még soványabb lett. Beállt az apály.

Zsámboky egy mozdulatot tett.

– Összeütök valamit a Rádiónak.

Nem mondta, hogy menj a pokolba, Turcsányi, azt se mondta, hogy ülj le, Turcsányi – és amikor Turcsányi megkérdezte, hogy nem zavarlak, csak rándított egyet a vállán.

Turcsányi beleszimatolt a kéziratba.

Félni lehetett, hogy belepottyan a sorok közé, és aztán ott ragad.

– Öregem – Turcsányi roppant szigorú képet vágott –, tudsz fizetni egy szimplát?

Zsámboky bólintott, és a Bornemissza Gergely után beszúrta azt, hogy deák. Így mindjárt más. „Bornemissza Gergely deák.”

Bejött egy pár. Kopaszos férfi, fekete nővel. Utánuk barna köpenyben a hintalófenekű Juci.

– Parancsolnak?

Fölvette a rendelést, Turcsányiékhoz oda se ment.

– Kapsz rendesen munkát a Rádiótól? – Turcsányi közel hajolt.

– Nna – mondta Zsámboky, és kissé arrább húzódott. Egyebet nem is mondhatott. Ki tudja, mi lesz a jövő héten, talán már föl se engedik, talán lent várja egy cédula a portán, hogy többé már föl se mehet.

– Öregem – Turcsányi széttárta a karját –, semmi. Egész héten semmi.

– Megtörténik.

– Az Irodalmi Osztály ígért egy összeállítást. Hajnali versek. Odaadták másnak. De miért?

Zsámboky a szeme sarkából nézte. Eszébe jutott, amit egy lektor mondott. Turcsányi már két összeállítást elrontott, ezt mégse lehet. Megbízhatatlan, nem hozza be időre az anyagot.

Zsámboky nézte Turcsányit, és egyszerre megtelt szeretettel. Ez az ember készen van, ez többé nem kap munkát.

Turcsányi lelógó kabátujja az asztal fölött lebegett.

– Amikor a múlt hónapban külön is megdicsértek! Tudod, volt az a jelenetem, pap az ökör hátán.

Zsámboky mosolygott. Pap az ökör hátán, a múlt hónapban! Ki emlékszik arra? – Hirtelen elkomolyodott. – Turcsányi… ez is mióta ül mellette, hányszor akadtak össze a Rádiónál, mennyit csavarogtak végig a városon. – Elkezdte írni magában. „Dudva, bogáncs, kóró, elhajított villamosjegy… sehol se tud megmaradni, csak ránéznek, és már mondják: – Nem, nem, Turcsányira semmit se lehet rábízni.”

Megkérdezte.

– Hányan vagytok testvérek?

Turcsányi szempillája megrebbent, különben nem lepte meg a kérdés.

– Nyolcan.

– De egyszer mondtad, hogy valaki vízbe fúlt.

– Gráci. Ő volt a kilencedik. Színész akart lenni.

– Apád tisztviselő volt? – Könnyedén, hanyagul adta fel a kérdéseket, de minden szóra várt, lesett. Egy monológban kéne megfogni Turcsányit, ahogy elmondja az életét. Na, most arról beszél, hogy az apja galambokra lövöldözött, az volt a legfőbb mulatsága. Meg vendégeskedett. Az anya közben ki sem mozdult hazulról, húsz éve nem volt színházban.

– Áldozat, hidd el – mondta Turcsányi. – Az apám egyszer ököllel ment neki.

Ököllel, hm… és különben is, mikor tudom én ezt megírni? Mikor lesz hozzá időm?

Turcsányi meg csak beszélt egy anyáról, aki soha ki nem mozdult otthonról, egy apáról, aki még mindig úgy él, mintha sok pénze lenne, a testvérekről, akik egymás ruháit hordják, de legalább kettőnek még így is mindig otthon kell maradni.

Zsámboky egy mozdulattal megállította.

– Kinek adták oda a Hajnali verseket?

Turcsányi elakadt, mint egy félbemaradt mondat. Igen, úgy maradt befejezetlenül az apjával meg a testvéreivel. Egy darabig furcsán nézett a másikra.

– A kis Vajdának – mondta aztán. – Ismered?

Zsámboky bólintott. Ismeri, hogyne. De hiszen a kis Vajda eddig csak dramatizált, mindent, ami csak eléje került. – Mikszáth–Vajda, Móricz–Vajda, Thury–Vajda.

– Micsoda alakok – ingatta fejét Zsámboki. – Ott van Sármai Gyugyi. Humorista, az, az! Egyszer éppen bent voltam, amikor letette a jelenetét. – Kispajtás – mondta az öreg Bakk Bercinek –, egy dédelgetett írásművemet nyújtom át.

Ezen nevettek. Turcsányi pattanásai felragyogtak, ő maga úgy hajladozott, akár egy szélverte kóró.

Zsámboky följegyezte magában. „Szélverte kóró.” – Áthúzta. – Csak felejteném el ezeket… hasonlatok meg minden!

Meghallott egy nevet.

– Fabulya – mondta Turcsányi –, a Rádiónál összeakadtam Fabulyával.

– Tudsz egy helyet, ahol nem akadsz vele össze? – Kelletlenül csikorgott a hangja.

Turcsányi hátrább hajolt, ingani kezdett a széken.

– Mi bajod vele? A barátod.

Zsámboky a vállát rángatta, legyintett. – A barátom… hagyjuk ezt. – Aztán még annyit mondott: – Azt se tudom, kicsoda!

Mintha kirántanák a széket Turcsányi alól. – Húsz éve ismered, legalább húsz éve!

Zsámboky apró köröket vont az asztalon, a bosszúság köreit.

– Ismerem… hm, aztán mit tudok róla? Semmit! Talán beszél magáról Fabulya, hallottad valaha, hogy ilyen vagy olyan munkát kapott, hogy ezen vagy azon dolgozik? Soha! Csak megáll előtted. „Mi van?”

Elnyújtott, sírós hangon kérdezte.

– Mi van?

Turcsányi megint nevetni kezdett.

– Akárcsak Fabulya, de igazán! Emlékszem, egyszer zuhogott az eső, valaki a túlsó oldalról sistereg, pisszeg. Fabulya! Átszalad hozzám, és megkérdi: – Mi van? – Aztán otthagy, és megy tovább.

Zsámboky behúzódott a sarokba.

– Rémes alak.

– Kedves fiú.

– Ugyan! Mert az utcán énekel, és mindenkivel leáll beszélgetni, a kedves pofa, az angyali csibész? Ezt csak úgy csinálja! – Zsámboky egész váratlanul elmosolyodott. – Igen, talán valamikor még igaz volt mindez. Egy éjjel a Kossuth Lajos utcán beleszánkózott egy matrónába. – Te vagy a fény az éjszakában! – Mikor is volt? Tíz éve talán, szilveszterkor. Valami mulatságról jöttünk. Bérkocsik álltak sorban a hajnali Rákóczi úton. A kékes hó fölött sötét házsorok, a hóból jött a derengés alulról megvilágítva az utcát. Fabulya odament az egyik kocsishoz, és a kedves, nyafogós hangján megkérdezte:

– Bácsi, szokott az a ló…?

Turcsányit rázta a nevetés.

– És… és… mi lett?

Zsámboky már nem is ebben a presszóban ült. Kint volt a havas utcán Fabulyával. Előtte a kocsisor, ordítás, ostorpattogás.

– Nyomd bele a pofádat, te piszok! Majd akkor megtudod!

Egy üvöltés volt a Rákóczi út. Sötét árnyak ültek a bakon, és üvöltöttek, ostorok emelkedtek. Zsámbokyék megpucoltak. Beültek egy kávéházba, ahol Fabulya ismerte a pincért, és nem is kellett fogyasztani. Aztán megint tovább az utcán. Fabulya mint árnyék lengett a házak között. Egy idegen háthoz tapadt, lehajolt egy kutyához, egy nő mögött csúszkált, mindenkihez beszélt, és mindenki beszélt vele.

Zsámboky egy templom oldalához dőlt. Úgy érezte, ismeri az egész várost, hiszen a Fabulya barátja. Akár lefeküdhet a járdára, vagy berepülhet egy ablakon, nem lehet semmi baja, hiszen a Fabulya barátja.

A végén Fabulya hazament az öreg Rózához, ahol lakott, Zsámboky meg utánanézett a sarokról.

Ez volt a szilveszteréjszaka.

Zsámboky egy pillanatra megint benne volt a havas csillogásban, de aztán elkomorodott.

– Lopta a süteményeket, tele volt a zsebe süteménnyel. Azt hiszem, egypár könyvet is elcsúsztatott. Mégis, az embert meghívják szilveszterre, és akkor… – Rándított a vállán. – Az egész könyvtárát így szerezte! Aztán üzletel!…

– Hogy pár fillért keressen.

– Pár fillért? – Szembefordult Turcsányival, úgy vágta az arcába. – Vagyonokat! Azért, mert örökké sír, hogy jaj, nem tudom, mi lesz? Ne félj, ő aztán kap munkát a Rádiótól, a kiadóktól, mindenhonnan. – Rázta a düh. – De neked nem szól, hogy nézd, itt lehetne valamit csinálni, éhen dögölhetsz tőle, még könyvet se ad, kölcsön se, ez az alak, aki…

– Nekem kabátot adott.

Zsámboky ránézett. Ezt a takarót, ezt a lópokrócot? Aztán legyintett. Eszébe jutott az az este karácsony másodnapján. El kellett mondani azt az estét, úgy, ahogy volt.

Nyomorultul érezte magát, amikor felment Fabulyához. Lötyögött egyik presszóból a másikba, semmi kedve nem volt hazamenni a szobájába. Útközben még mindig összeakadhat valakivel, de akkor már nincs más, mint a szoba. Cetlik, cetlik és cetlik… ezek lógnak ki a fiókokból, az éjjeliszekrényből, sorok egy rádiójátékból, bekezdés egy régi novellából, vakarások, amit már el se lehet olvasni.

Zsámboky nem akadt össze senkivel. Egyszerre csak ott ült Fabulyánál.

– Ismered a szobáját?

Turcsányi bólogatott a seprűfejével, vigyorgott. Ebből a vigyorból nyílt ki az a kis szoba ott valahol a hatodik emeleten. Az ember meg se tud mozdulni. Könyvek, körös-körül könyvek, az még rendben van, hogy végig a polcokon, a díványon, de a földön! Igen, a földön, mint a folyók, mint a füstölgő folyók. Fabulya a díványon ült sáljába, kabátjába tekeredve, letört egy darabot a diós beigliből.

– A dívány! – Turcsányi megrázkódott.

A dívány! Felettük lebegett a dívány Fabulyával.

– Középen óriási lyuk – mondta Zsámboky. – Törülközővel kibélelve, kabáttal meg azzal, aki benne ül. Ebben a lyukban lakik Fabulya, ebből a lyukból indul el végtelen körútjaira, könyvekkel megrakva, kézirattal, borotvapengével, pornográf képpel. Ilyen alak. Mondom, ott ült a díványon. A felesége nem volt otthon, a jó ég tudja, hol csatangolt. Fabulyát ez nem zavarta, mintha nem is lenne felesége.

– Várj csak – Turcsányi fölemelte az ujját. – Ki volt akkor a felesége? Cosette?

– Nem, az volt az első, de azt alig ismertem. Valahonnan vidékről hozta fel azt a koszladt kis nőt. Nem is Cosette-nak hívták, tudod, Fabulya mindig ilyen neveket adott a feleségeinek, Lorette, Nanette meg tudom is én – Zsámboky a fejét ingatta –, költőiség, na persze!

Kezdett megtelni a presszó. Párok jöttek, aztán egy magányos diáklány, táskával. Úgy robogott be, mintha oda akarná dobni magát Zsámbokynak, de ahogy megállt az asztalnál, hideg, üres arccal ránézett, aztán sarkon fordult, és kiment.

– Ismered? – kérdezte Turcsányi.

Zsámboky vállat vont, aztán bemondta a nevet.

– Adél. Igen, ő volt Fabulya második felesége. Verset is írt hozzá, hogy Adél kontyán a fény… – Elgondolkozott. – Fene tudja, mit csinál.

Turcsányi feje, mintha a tenger mélyéből bukkant volna fel.

– Néger nő. Huszonöt százalékban néger, nekem mondta, hogy az egyik őse…

– Á – legyintett Zsámboky. – A Liliom utcában lakott, minden őse a Liliom utcában lakott. Ott voltam az esküvői ebéden, tudod, hogy én voltam az egyik tanú.

– Megkefélted?

Zsámboky végigsimított az orrán, mintha előbb azzal beszélné meg a dolgot. – Én mutattam be Fabulyának a Károlyi-kertben. Nem, nem volt semmi, túl sovány volt, meg olyan cseresznyefejű, és azt se szerettem, hogy úgy tapadt az emberre.

– Tapadt?

– Mindenhova elkísért. Akkoriban varrodában dolgozott, úgy várt egy padon vagy egy előszobában különféle ruhákkal. De ez most nem érdekes. Hanem, akkor este…

Megint megjelent előtte Fabulya a kis szobában, a dívány lyukában, mint egy teljesen elhanyagolt regényalak, aki várja, hogy végre kezdjenek már vele valamit.

Zsámboky elkezdte írni Fabulyát. Nem tehetett róla, írta magában, ahogy elmondta azt az estét Turcsányinak. Azokat az alakokat, akik egymás után özönlöttek Fabulya szobájába.

– Alig ültem le Fabulya mellé, benyitott egy fekete szakállas fickó.

Benyitott és megkérdezte:

– Regős Feri nem volt még itt?

Fabulya közben már egy könyvárjegyzéket tanulmányozott. Egypár címet bekarikázott, egypárat kihúzott. – Fölnézett a jegyzékből.

– Regős Feri? Ki az?

– Azt mondta, itt várjam meg. – A szakállas egy türelmetlen mozdulatot tett. – Fabulya-lakás? – kérdezte ingerülten, mint aki tudni akarja, hol jár.

– Az – bólintott Fabulya –, várja meg. – Tovább böngészte a jegyzéket.

A szakállas az asztalon dobolt.

Nyílt az ajtó, egy szőke bajuszos fiú lépett be lovaglónadrágban. Kedvesen rámosolygott Fabulyára.

– Adél mondta, hogy ugorjak fel.

Fabulya föl se nézett. – Kérem, csak tessék.

Az első számú vendég felugrott. – Már azt hittem, nem is jössz, Ferikém! – Félrehúzódtak egy sarokba, és pusmogni kezdtek.

Aztán megjelent egy kosfejű alak. Nem ismerte Regőséket, de ő is Adélról mondott valamit. Le-föl sétált a szobában, olykor megbotlott egy könyvben.

Fabulya föl se nézett.

– Mi van veled? – Megint bekarikázott egy címet.

Zsámboky nem is tudta, mit mondjon. – Tulajdonképpen könyvért jöttem.

A kosfejű cigarettára gyújtott. Benézett egy penészpofa, de az csak a szomszédból.

– Fabulya úr, elintézte a fűtést?

– Az egész háznak alá kell írni, hogy rosszak a csövek – mondta Fabulya. – Majd ünnepek után megbeszéljük. – Zsámbokyhoz fordult. – Könyvért?

– Legalább legyen mit olvasnom – mondta Zsámboky. – Talán az Amerikai Dekameront. – Föltérdelt a díványra, a könyv után nyúlt.

– Nem tudom – mondta Fabulya.

Ez a hang megállította Zsámbokyt. Úgy nézett Fabulyára a díványon térdelve.

Újabb vendég futott be táskamagnetofonnal, lemezekkel.

– Adél? – Körülnézett.

– Várja meg – intett Fabulya. Aztán megint Zsámbokyhoz. – Tudod, sose hozzátok vissza a könyveket, elkoszoljátok.

– Mikor nem hoztam vissza? – Zsámboky alatt remegett a dívány. – Mikor piszkítottam be? (A pofájába vágni: Te beszélsz, te, aki az egész könyvtáradat összelopkodtad?!)

– Nem éppen te, de a múltkor is valaki… Elhatároztam, sajnos az ember végül is megtanulja, hogy senkiben se lehet bízni.

Zsámboky megpöckölte az egyik könyv sarkát, lemászott a díványról.

– Szervusz.

Akkor már füstben úszott a szoba. A füst kaparta a torkát, égett a szeme.

Fabulya térdén megcsúszott az árjegyzék.

– Elmész?

Jött Adél. A hidegtől csillogott az arca, ahogy körülnézett.

– Mi van itt? – Aztán ő is megkérdezte Zsámbokytól. – Elmész?

– Rohannom kell. – Nem mozdult.

Fabulya vállat vont a díványon. A szakállas előgomolygott a füstből.

– Hercegnő! – Meghajolt Adél előtt.

– Hülye! – nevetett Adél.

Föltettek egy lemezt. Adél ledobta a kabátját, és már a kosfejűvel táncolt.

Fabulya figyelmesen nézte a jegyzéket. Zsámboky nem mozdult.

Adél tánc közben, úgy a vállán keresztül:

– Könyvet akarsz?

– A férjed nem ad. – Zsámboky elmosolyodott. Kínosan, fáradtan lógott a mosolya.

– Mit törődsz vele! – Adél kibontakozott a táncból, kirángatott egy könyvet, még egyet.

Fabulya nem szólt. Potyogtak körülötte a könyvek.

– Köszönöm. – Zsámboky elfordult.

Adél fölkapott egy könyvet, a hóna alá nyomta.

– Köszönöm. – Zsámboky letette a könyvet, indult.

Fabulya megint bekarikázott egy címet. Adél Zsámboky után kiáltott.

– Rajtad nem lehet segíteni! – Tovább táncolt.

Becsukódott az ajtó. A kép a táncolókkal, a díványon kuporgó Fabulyával elfordult.

Turcsányi a tüskéket kaparta az arcán, úgy hallgatta.

– Hónapokig feléje se néztem – mondta kis szünet után Zsámboky. – Hogy nekem ez az alak…

Még motyogott valamit, de közben Fabulya feleségére gondolt. Két arca van, igen, két arca. Nagy nő, ha jó vastagon kikeni a száját. Pörögnek utána az utcán. Aztán, ha lekeni a festéket, egy gyerekarc. Az az imbolygó járása… mintha mindig azt várná, hogy valaki magához húzza. Ugyanakkor egy színes, kibomlani készülő női ernyőre emlékeztet.

Ezen kicsit eltűnődött Zsámboky. Tulajdonképpen miért emlékeztet női ernyőre? Kék ballonkabátban kéne leírni. Átmegy a téren, a ballon úszik utána. Dehogy! Inkább abban a fegyenccsíkos ruhájában, amiben megismertem.

Zsámboky a bejárat felé bámult. – Ha újra bejönne… Megáll az ajtóban, mosolyog azzal a durcás gyerekmosollyal.

Bozsik állt az ajtóban zsebre dugott kézzel, szivarral a szájában, Bozsik, a tulaj. Az ajtóból nézte az „anyagot”. Hol van egy nő, akihez érdemes odaülni? Úgy látszik, nem talált senkit, mert Zsámbokyékhoz ült.

– Holnap Züsszel elhozzátok a rumot.

Turcsányi bólogatva rázta tollseprűfejét. – Kösz, Bozsik bácsi. – Aztán Zsámbokyhoz. – Legalább lesz valami, ha már a Rádió is…

– Délelőtt menjetek – mondta Bozsik –, már odatelefonáltam.

– Züsszel mindig baj van – mondta Turcsányi. – Múltkor is összevesztünk útközben, hogy Bozsik bácsi buszra adott pénzt, én meg villamosra váltok. Valósággal dührohamot kapott. Otthagyott az út közepén a rumosüveggel.

– Dilis – bólintott Bozsik. Zsámbokyhoz hajolt. – Ide figyelj, te olyan ügyes tollú fiú vagy.

Zsámboky elvigyorodott. Ügyes tollú… nem rossz.

– Írhatnál a nevemben egy levelet. – Szivarját tologatta. – Tudod, hogy most az Ernával vagyok. Egy orvos felesége. Elvittem autózni, meg akartam csókolni, pofon vágott. Kidobott a kocsiból, utánam vágta a virágot.

Zsámboky a vállát vonogatta. Mit kezdjek ezzel az alakkal. Meg akart csókolni egy nőt, a nő kidobta.

– Azért én tudom, hogy Erna szeret. Az egész azon múlt, hogy rosszul volt időzítve a csók. A pillanatot kell eltalálni, a kellő pillanatot. – Bozsik a szék karfájára könyökölt. – Nem valami könyörgő levélről van szó, ohó, ott még nem tartunk! – Hirtelen fölállt. – Majd még beszélünk róla. – Fütyörészve visszament a pulthoz.

– Ismered azt az Ernát? – kérdezte Zsámboky.

– Egyszer bejött ide – mondta Turcsányi. – Egy szőke nő.

Egy szőke nő. Ez se tud többet mondani egy nőről, gondolta Zsámboky. Talán nem is kell. Egy szőke nő, egy fekete nő.

Turcsányi hirtelen megkérdezte:

– Hol ismerted meg Adélt?

Zsámboky nem is tudta, miért lett olyan dühös.

– Hol ismertem meg? Egy fogadáson! Hol? Az utcán! „Leesett egy gombom”, azt mondta. „Leesett egy gombom.” Akkor már jó ideje követtem.

Előtte volt a kép.

A nő előredőlve pörgött a sötét utcán, egyik kezét a blúzához szorította, a leszakadt gomb helyére, a másikkal a levegőt söpörte.

– Hol a csudában, de igazán, hol a csudában…?

Zsámboky feszesen és értelmetlenül állt mellette. Valahonnan a város másik részéből kísérte, utcák és terek voltak mögötte. Már nem is bízott a dologban, és akkor most ez a gomb. Meghülyült az örömtől. „Már csak éppen mondanom kell valamit.” Egy szédült ötlet. „Nem mondok semmit, továbbmegyek. Hanyagul, fölényesen. A nő összecsukódna a járdán.”

Remegett a hangja, ahogy kinyögte.

– Nehéz megtalálni így… ilyen sötétben.

Akkor már ő is alámerült, mintha az utcán úszva akarná megkeresni a gombot. Ami előtte volt a járdán, kicsit lehangolta. Piros körmök lógtak ki egy poros szandálból. Félelmetesen hosszú, poros lábujjak. – Gyerekesen náthás hang szólalt meg fölötte.

– Megvan?

Zsámboky még egypár úszómozdulatot tett.

– Nem, azt hiszem, nincs…

Fölbukott a mélyből, olyan bocsánatkérő arccal, mintha ő vesztette volna el a gombot.

– Hagyja! – A lány náthásan nevetett, aztán elindult.

Zsámboky hozzácsapódott. Hogy kezdje? A gomb, a gomb volt minden, amire „építeni” lehetett.

– Biztos, hogy ott vesztette el?

A lány menet közben hátrafordult, és az arcába nevetett. Furcsán nevetett. Szemöldökét összehúzta, közben az arca összezsugorodott. Pimasz kölyökarc.

– Fontos az magának? Vagy nem tud másról beszélni?

Nem tudok, bólintott rá magában Zsámboky. Atyaisten, milyen unalmas alak vagyok, semmi se jut az eszembe. – Elszomorodott. – Miért nem jut semmi se az eszembe? – Megpróbált könnyed lenni.

– Tudja, már régen meg akartam szólítani.

A lány arca úgy ingott előtte, mint egy lámpa, ahogy mentek előre a Körút sötétzöld fái között.

– Igazán? Nem is hittem volna. – A lánynak már a válla is nevetett, a háta. – Pedig talán gondolhattam volna. Amikor bementem a fagylaltoshoz, maga is bejött. Amikor bementem a Híradó moziba, maga is bejött. Igazán meg akart szólítani? – Rázkódott a háta és a válla.

Zsámboky elvörösödött. Kis hülye, mit gondol ez a kis hülye. Igaz, elég ostoba dolog volt, ahogy ott ácsorogtam a fagylaltosnál. Legalább vehettem volna egy tölcsérrel.

– Édes pofa! – A lány a fejét ingatta.

Zsámboky, az édes pofa, meg csak ment mellette. Aztán, nem is tudta, miért, egyszerre az iskoláról kezdett beszélni.

Hogy ötödik gimnáziumban abbahagyta az egészet. Kimaradt. Egyszerűen kimaradt.

– Én sem érettségiztem – mondta a lány –, pedig a szüleim akarták. Nem baj. Öcsi majd leérettségizik, aztán egyetemre megy. Öcsi irtó okos.

Szűk torkú mellékutcákon mentek. Alig lehetett látni. Zsámboky beleütközött egy sámlis nőbe. Az emberek végigülték a kapukat. Átkiabáltak egymásnak, kint éltek az utcán.

– Az anyámnak meg azt hazudtam, hogy iskolába járok – folytatta. – Egész évben hazudtam. Mert külön laktunk. Én az apámmal egy szállodában, anyám meg a nagynénjénél. Anyám fizette a tandíjat.

– Hazudsz? – kérdezte a lány.

Zsámbokynak föl se tűnt, hogy már tegezi.

– Nem, ez még régen volt. Most már unok hazudozni. – Aztán arról beszélt, hogy amikor kimaradt az iskolából, naphosszat otthon ült a szállodai szobában, és egy kemény fedelű füzetbe írt. Novellát meg drámát.

– Az apád jól le lehetett égve – mondta a lány.

Egy kis téren ültek, és Zsámboky keze lassan elindult a lány hosszú, fekete haja felé. Végighúzta a kezét, finoman, észrevétlenül, aztán az ujja köré csavarta a hajat, mintha a lányt is föl akarná göngyölíteni.

– Az én öregem mindig le van égve. – A lány arca hátrahanyatlott. – Lóversenyezik. – Nedvesen hullámzott az ajka.

Egy darabig nem beszéltek, ahogy továbbmentek. Zsámboky a száját törölgette zsebkendőjével.

– Rúzsos? – kérdezte a lány. Majd hirtelen. – Most már igazán bemutatkozhatnál.

Bemutatkoztak.

Egy üres telek kőfalánál megálltak. Adél a szemben levő házra mutatott.

– Ott lakom. Holnap megvárhatsz a sarkon, a csemegésnél. Varrodában dolgozom, de hatra itt leszek. Legfeljebb elkísérsz majd egypár helyre, tudod, ruhát kell vinnem.

Úgy nézett a fiúra, mint aki vár valamit.

Zsámboky átfogta a derekát. De Adél lekapcsolta a kezét. – Menjünk be inkább abba az utcába.

Erre ad, vigyorgott magában Zsámboky, hogy mégse a ház előtt. Az az utca is éppen olyan volt, mint Adélék utcája. A kőfal is elkísérte őket.

Nekidűtötte a kerítésnek. A keze egy régi mozdulattal megint a lány derekára csúszott. Megcsókolta, és közben arra gondolt: volt ez már valakivel, vagy még…? Az rémes lenne. Mindjárt meg kéne kérdezni. Nem, nem!

A szájuk elvált. Adél úgy maradt a falnál.

Zsámboky fél lépést hátrált. Elöntötte a forróság, de nem annyira a vágytól. „Mit akarhat?…”

Adél lehunyt szemmel nevetett a falnál.

– Kisöreg – mondta Zsámboky. Végigsimított az arcán. Kedélyesen, atyaian. (Csak már menjünk el ettől a faltól!)

A lány levált a falról.

– Akkor holnap a csemegésnél – mondta Zsámboky. Elkísérte a kapuig. Kéz a kézben mentek. Zsámboky igyekezett gyöngéden nézni, de közben csak arra gondolt: – Volt ez már valakivel? – Becsúszott utána a kapualjba, megint megcsókolta, és megint azt mondta: – Kisöreg. – Aztán nekivágott az utcának.

A kép ellobbant. Turcsányi volt előtte a presszóban.

Turcsányi kérdezett, Zsámboky felelt, de még mindig az a jelenet volt előtte a falnál. Miért nevetett Adél? Mit akart? Mit várt még? Talán, hogy mindjárt ott az utcán?… Nem, azt mégse. Hát akkor?

– Együtt jártatok? – kérdezte Turcsányi.

– Igen – bólintott Zsámboky. – Tele volt pattanással az arca.

– Hol mutattad be Fabulyának?

– Azt hiszem, a Károlyi-kertben, de lehet, hogy ebben a presszóban.

– És te?

– Mondom, hogy nem érdekelt. – Zsámboky elmosolyodott. Szinte hallotta Fabulya hangját. Te, Zsámboky, tudod, mióta akartam megismerkedni ezzel a nővel? Hetek, hónapok óta lesem, figyelem az utcán. Már kiszagoltam, hol lakik, hol dolgozik, és akkor egyszerre csak meglátom veled!

– Akkor már elvált az első feleségétől? – Turcsányi beletúrt a hajába.

– Mindenesetre egyedül lakott – bólintott Zsámboky –, de lehet, hogy már a válóper is befejeződött.

Az a homályos szoba! Az ember mindig azt hitte, hogy valaki ül a sarokban. Olykor gubbasztott is ott egy nő vagy egy pasas, aki Fabulya könyvei között válogatott. Macskák az ágyon, a széken, az asztalon, komor, nagy fejű macskák. Róza, egy rőt hajú, lófejű vénkisasszony behozta a levest.

– Tessék, Fabulya úr.

Fabulya a paprikás krumplit piszkálta, bort töltött magának.

– Mondd, hát hiányzik nekem valami? Főznek rám, behozzák az ebédet, a szobát rendben tartják, ha nőt akarok fölhozni, rendben van, ha megunom, kidobom, tudod, én olyan vagyok, hogy senki mellett se tudok megmaradni, egy napon Rita Hayworth mellett is ásítoznék, hát akkor meg minek, mondd, minek nősüljek?

Turcsányi hátradűlt, remegett a nevetéstől. Hirtelen elkomolyodott, és Zsámbokyhoz hajolt.

– Azért ne hidd, nagyon kínlódott. Családokat látogatott, órákat elüldögélt, anélkül hogy egy szót is szólt volna.

Zsámboky rábólintott.

– És a végén otthagyott egy könyvet. Szerényen, finoman. – Megszereztem, harminc forint. – Az üzletben utánad dobták húszért, de Fabulya a barátainak – megremegett a hangja –, érted, a barátainak!…

Csönd támadt. Zsámboky visszahúzódott a sarokba. Turcsányi halkan köhécselt, és a kezét tördelte.

– A barátaidat kell lóvá tenned? – támadt egyszer Zsámboky Fabulyára.

Fabulya ártatlan képpel:

– De hát kit?… Mégiscsak a barátaimat ismerem a legjobban.

Ez kimarad – gondolta Zsámboky –, ez az utcai beszélgetés. Nagyon is kiélezett. Vagy mégse?… – A kéziratai voltak előtte, az áthúzott, kusza sorok, a bekarikázott nevek. Ilyen bekarikázott név volt most Fabulya.

– A házasság – kérdezte Turcsányi – hogy történt?

Kinyitották a presszó ajtaját. Át lehetett látni szembe a vendéglőbe, a kis boltokra. Egy gumikabátos nő tejesüveggel a kezében elkacsázott az ajtó előtt. A presszó kinyúlt az utcára, Zsámbokyék akár kiülhettek volna a járda szélére.

Zsámboky kibámult.

– A házasság… Emlékszem, betegen feküdtem otthon, amikor megjelent Fabulya. A sáljába csavarodva, koszosan, csatakosan. Nem vetette le a kabátját. Itt kuporgott a széken, az ágy mellett, és akkor elkezdte. – Unom már ezt, most mondd, mindig másnál lakik az ember, újabb és újabb szobák, tulajdonképpen egyikhez sincs semmi közöm, aztán a családi képek, miért kell nekem a Róza halott vőlegényét néznem, érdekel engem a Róza halott vőlegénye?

Fabulya rám nézett, mint aki vár valamit, de én csak hagytam, hadd beszéljen.

– Az ételek is olyan egyformák, és a Róza morgott, amikor a múltkor feljött hozzám egy nő, meg aztán átjárnak rajtam, egyszer a Róza barátnőit találtam a szobámban, nálam teáztak, mert „Fabulya úr már családtag nálunk”. Az ember végül is torkig van az ilyesmivel… mi közöm nekem a Róza barátnőihez, az egyik később nyakkendőt küldött, a megboldogult férje nyakkendőjét, Róza meg volt sértve, hogy nem viseltem.

Fabulya a fejét rázta, behúzódott a kabátjába, úgy mondta, alig hallhatóan:

– Feleségül veszem Adélkát. – Pislogott, a vállát vonogatta.

Éreztem, hogy ide akar kilyukadni, de azért mégis meglepett a dolog. Azt is tudtam, hogy már együtt járnak, de mégis, hogy feleségül veszi… Én akkor már túl voltam rajta, de Adél megragadt ebben a presszóban.

Turcsányi arca hegyes lett, ahogy belebólintott a levegőbe.

– Igen, igen, igen.

Úgy hangzott, mint három komor óraütés.

Zsámboky néhány nevet mondott, fiúkat, akik tudnának egyet-mást Adélról, hogy csak a szakállas Ben Gunnert említsük.

– De olyan kedves volt. – Turcsányi egész váratlanul elmosolyodott, majd fölélénkülve. – Itt ültem, igen, éppen ennél az asztalnál. Ő meg bejött, megállt előttem. Egy darabig nézett, aztán sarkon fordult, és kiment. Visszajött, és letett elém egy csomag cigarettát. – Gyújts rá, Turcsányi – mondta. – Gyújts rá.

– Mégis – Zsámboky egy mozdulatot tett –, mégis, hogy valaki feleségül vegye. Akár Fabulya is. Próbáltam vele beszélni akkor este. „Nézd, te állat, azért ez a nő nem éppen…”

Fabulya a sálját húzogatta. – Már beszéltem is az apjával. Édes fiam, hát vidd, mondta az öreg. Föl se nézett a Lósportból.

Fabulya elvigyorodott.

– Hol találok még ilyen családot?

Zsámboky legyintett.

– Ez volt azon az estén. Beszélhettem, amit akartam, Fabulya egyre csak azt hajtogatta. „Elveszem Adélkát.”

Zsámboky elhallgatott. Aztán feltört belőle a kétsoros.

 

„Itt nyugszik Fabulyáné ritkán volt Fabulyáé.”

 

– Ez mi? – nézett rá Turcsányi.

– A sírverse – mondta Zsámboky. – Egy időben sírverseket írtak az Átjáróban. Rólam is írtak valamit, de már elfelejtettem.

Az igazság az – gondolta Turcsányi –, hogy Zsámbokyról sohasem írtak sírverset az Átjáróban. Akkoriban mondta Zsámboky, hogy ilyen pocsék helyre nem érdemes járni, de azért mégiscsak idejárt.

– Hogy van Adél sírverse?

Zsámboky nem mondta el még egyszer. Arról beszélt, hogy az esküvő előtt felment Fabulyához.

– Különben is én voltam a tanúja. Akkor már otthagyta Rózát, egy kis szobában lakott a Károlyi-kert fölött. Egy bölcsész volt fent nála, a Pataki Pista. Pataki Pista sötétkék ruhájában esküdött meg Fabulya. Kicsit lötyögött rajta, az ujja majdnem eltakarta a kezét. A tükör előtt állt, és röhögött, akár egy bűvész azzal a bő ruhaujjal.

Szünetet tartott. Nem mondta el, mi volt az elöljáróságon, hogy álltak ott Adél szülei, a szeplős képű öccse. – Dzsó bácsi – mondta a fiú Fabulyának. – Öcsi remek fickó – hunyorított Fabulya.

– Micsoda zaba volt! – Zsámboky fölcsillant. – Igen, esküvő után, Adél szüleinél. Adél mellett ültem az ebédnél. A lakás oly bizonytalan volt. Itt voltak-e régebben is a bútorok, a tányérok, a székek? A vendégek nagy része is most ismerkedett össze. Az egész, mint egy vasúti váróteremben. Esküvő a Keleti indulási oldalán.

Zsámboky Adél mellett ült. Adél csúfondárosan mosolygott, mint első este, ott a falnál. Kezét lelógatta, az ujjak szétnyíltak, szétbomlottak tébolyodott mozdulattal a levegőben, hogy valaki beléjük kapcsolódjon.

– Nem tudom, mennyit ittam – mondta Zsámboky.

Otthon a székben ült, nem mert lefeküdni, forgott vele a szoba. Fejét lógatta, és a papucsa orrát bámulta. Vacak, öreg papucs. – Megcsalja – gondolta Zsámboky –, megcsalja Fabulyát. De most együtt vannak…

A repedezett orrú papucsát nézte. Lerúgta a lábáról, és bemászott az ágyba.

– Fabulya még azzal se törődött, hogy Adél szereti-e – mondta Zsámboky. – Megszerezte, és ez éppen elég volt.

Turcsányi egy pillanatra kiszaladt Bozsik bácsihoz. Lihegve jött vissza.

– Kértem tőle egy tízest. – Nem ült le mindjárt. A tükör elé állt, és a haját borzolta. Az orra félelmetesen megremegett, arca hullámzott, a vonásai megint űzték, kergették egymást. Aztán egyszerre abbamaradt a remegés, és a fiú leült. – Velük voltam, amikor cipőt vett Adélnak. Mint két kölyök… azt a próbát végig kellett volna nézned!

Zsámboky legyintett.

– Mint két kölyök.

Turcsányi nem törődött ezzel a legyintéssel, azzal se, hogy milyen savanyú pofát vág Zsámboky. – Elkezdte.

– Te, ahogy Adél ott ült a boltban, ahogy a harisnyás lábát nyújtotta!

– Valami fáradt rózsaszínűre gondolok.

Ezt mondta Adél, és cipősdobozok hevertek körülötte.

Fabulya kabátban, sálban járkált körülötte. Már mindenkit ismert, vevőket, elárusítókat, felnőtteket, gyerekeket. Olykor leült egy idegen női láb elé.

– Kisasszony, a kegyed lába! Meghalok ezért a lábért!

Egy mozdulatot tett, mintha ő akarná felhúzni a nő lábára a cipőt. De aztán már megint valaki más előtt térdelt.

Adél meg valahol a bolt másik végében nyújtogatta a lábát.

– Rozsdaszínű is lehet, nem bánom.

Amikor a segéd ráhúzta a rozsdaszínűt:

– Maga ismer engem? Honnan ismer? Hogy hol lehet engem látni? Otthon! Jöjjön fel, megmondom a címet.

Elindult a rozsdaszínűben, egypár próbalépés. Átkiabált a férjének.

– Holnap otthon vagyunk? – Rámosolygott a segédre: – Ne haragudjon, de ezt a cipőt mégse vehetem fel.

Semmit se vettek, átvonultak egy másik üzletbe. Kezdődött elölről az egész, a próba, az ismerkedés, a cirkusz.

Fabulya mindenhol Adéllal volt.

– Csak olyat veszünk, ami tetszik neked.

Adél ránevetett, megszorította a karját.

Megvették a fáradt rózsaszínűt.

– Emlékszel, Zsámboky, mennyi ruhát vett Fabulya a feleségének? Én már akkor mindig velük voltam. – Turcsányi összehúzta szemöldökét, roppant jelentősen nézett Zsámbokyra, mint aki egy kérdésre vár. „Szerelmes voltál Adélba?”

Zsámboky nem kérdezett semmit. Zsámboky azt mondta.

– Ruhát vett, cipőt? Befektetés volt.

Turcsányi arca megrándult.

– Mit mondasz?

Zsámboky hátradőlt. Olyan képet vágott, mintha fogpiszkálót tologatna a szájában.

– „Amióta Adéllal vagyok, sokkal könnyebben megy minden.” Ki mondta ezt? Fabulya! Adéllal küldözgette a kéziratait, egyáltalán Adélt küldözgette mindenhová, a Rádióba, a filmgyárba. Azzal se törődött, ha a nő két napig nem jött haza.

Turcsányi a fejét ingatta, aztán valósággal suttogva.

– De hiszen megverte.

– Az már a Kalmár Béla-korszakban volt! – vágta rá Zsámboky. – Amikor Adél összeakadt Kalmár Bélával.

Turcsányi a fejét ingatta.

– Hogy eshetett bele, hogy eshetett bele egy olyan alakba!

Zsámboky rándított egyet a vállán.

– Ahogy a többi.

Kalmár Béla… – Ha megírnám – gondolta Zsámboky –, prémsapka-haj, ugráló homlok. Nem, nem így kezdem. Nem is vele kezdeném. Kaufrotter. Igen, így hívták. Az uborkaorrú Kaufrotter kibújt az Üllői úti presszóból, ahol Kalmár Béláék tanyáztak, és megjelent az Átjáróban. Már nem lehet tudni, kihez ült le. Tejeskávét rendelt, és beszélni kezdett róla – Kalmár Béláról.

– Holnap átjön Kalmár Béla. – Mintha az Átjáróban mindenki ismerné ezt a nevet, de talán a városban se akad egy valamirevaló ember, aki ne hallott volna róla. – Túloznék, ha azt állítanám, hogy szép fiú. – Kaufrotter akadozva nevetni kezdett. – Túloznék valóban. Azt mondhatnám, inkább csúnya, inkább egy kissé gusztustalan. – Szünet. – Jelent ez valamit? – Szünet. – Semmit. Az a fontos, van-e benne valami, ami megragadja az embert.

Akkor már ott ült körülötte Fabulya Adél, Pártos Gitta, Angyal Böbe. Kaufrotter végignézett rajtuk, és föltette a nagy kérdést.

– Megvan-e benne az a bizonyos plusz?

Nem, Adél, Pártos Gitta és Angyal Böbe semmit se tudtak mondani arról a bizonyos pluszról. Hallgattak áhítattal.

– Még nem volt nő, aki ellenállt volna Kalmár Bélának. Házasságokat rúgott szét, derék családanyák kifosztották érte a férjüket.

– Nem – gondolta Zsámboky –, Kaufrotterből „húzni”. Olyan, mint egy ligeti kikiáltó. De hát így mondta, ilyen vacakul. – Csúnya, de ellenállhatatlan. Az a bizonyos plusz. Két felesége volt Kalmár Bélának, az egyiket a börtönben ismerte meg.

Börtön… A lányok megborzongtak.

– Miért került böribe? – Kaufrotter a totószelvénye fölött hadonászott. – Lugano–Bologna? Ki ismeri az olaszokat, amióta a válogatottjuk lezuhant a repülővel?

Adélt nem érdekelte az olasz labdarúgás fekete napja.

– Miért ült a barátja?

Kaufrotter vállat vont.

– Ki tudja azt Kalmár Bélánál? Talán feketézés miatt, vagy házasságot ígért valakinek, és kiderült, hogy már nős volt. A Sármány Micu-ügyben is benne volt. – Olyan képet vágott, mint egy jóindulatú tanár, aki segíteni akar. – Ki volt Sármány Micu? Az a gyilkos bárzongorista. Kikészítette a Pommerániai Annit, aztán kirámolt mindent. Platinaszőkére festette a haját a Micu, hogy rá ne ismerjenek. A végén persze elcsípték. Szóval, akkoriban sokat írtak az újságok Kalmár Béláról. Ő volt az Anni fiúja, és állítólag együtt főzték ki a dolgot Micuval. Nagydarab nő volt az Anni, azért is hívták Pommerániai Anninak. Különben énekesnő volt. Béla verte, amikor együtt laktak. Emlékszem, egyszer beállítottam hozzájuk. Anni sehol. Béla egy bambuszrúddal hadonászik a szoba közepén. – Anni? – kérdem. – Béla nem szól, csak a szekrény felé döfköd a rúddal. Anni ott kuporog a szekrény tetején meztelenül.

Kaufrotter fölállt, széttárta a karját.

– Milánó–Spal?

Ment kifelé, és még mindig ezen morfondírozott. A nyitott ajtóban megállt, vékony, fekete alakján átsütött a napfény. Az ajtóhoz dőlt, és jelet tett az egyik kockába, mint aki eldöntötte az életét. – Eltűnt az ajtóból.

Zsámboky mindezt gyorsan mondta, mintha a földrajzleckét mondaná fel. „A Duna belép hazánkba…”

Turcsányi egy szédületben hallgatta. A bal arca megremegett. A másik fele nyugodt maradt, de a bal rángatózni kezdett, megindult valami láthatatlan cél felé, féloldalasan, mint a dunai propeller. Aztán ő maga is felugrott, vágtatni kezdett az asztalok között.

Arcok bámultak rá az asztalok mellől. – Mit ugrál ez az alak?

– Ezt csinálni! Hogy előreküld valakit, aki… Hát kinek jut ez eszébe? Az a bizonyos plusz!

– Másnap átjött Kalmár Béla – bólintott Zsámboky, és most már róla beszélt. – Prémsapka-haj, ugráló homlok.

– Ne is mondd, nem akarom hallani! – Turcsányi visszaült, fejét az asztal lapjára fektette, valósággal nyüszített. – Nem akarom hallani, hogy Adél azzal az alakkal!…

Pedig a prémsapka-haj már megjelent.

Azaz mégse jelent meg.

Egy magas, kurtára nyírt hajú fiatalember bukkant fel a presszóban. Megállt Zsámboky előtt, és azt mondta:

– Ön ír egy egyfelvonásost, piciknek!

Zsámboky félig fölemelkedett.

– Piciknek?

A fiatalember, mint egy izgatott léckerítés, hajladozott. Szólni nem szólt. A homlokát dörzsölte, két ujjal kopogtatta, akárcsak így közölne titokzatos jeleket. Egyáltalán, mintha már a város túlsó felén kezdte volna ezt az egészet, mintha már az utcán elmagyarázta volna Zsámbokynak az egyfelvonásost. És most már semmit, de semmit nem tud mondani. Meghajolt, és már kint volt.

Zsámboky Turcsányira nézett.

– Hát ez?… Soha életemben nem láttam.

Az idegen, mintha szélvihar fújta volna vissza, megint ott állt az asztalnál.

– Egy színen játszódjék!

Zsámboky felnyögött.

– De mi… mi játszódjék egy színen?

– Két hét múlva bejövök érte.

Még mielőtt Zsámboky szólhatott volna, az idegen eltűnt.

– Valami szerkesztő – mondta Turcsányi. Aztán hozzátette: – Hiába, tudnak rólad.

– Mondd mindjárt, hogy nevem van!

– Hát…

– Piciknek – Zsámboky maga elé bámult, mint aki eszét vesztette.

– Legalább öt darab százas – bólintott Turcsányi.

– Múltkor egy könyvtárból írtak – kezdte Zsámboky –, hogy a Károlyi-kertben barátkozzak gyerekekkel. „A mi népszerű Zsámbokynk.” Zárójelben: száz forint.

– Na látod!

– Mit na látod? – Zsámboky felkapta a fejét. Úgy nézett Turcsányira, mintha neki akarna ugrani. – Mi vagyok én? Mesemondó? Aranyszívű Zsámboky apó? – A terítő szélét tépkedte. – Hát meddig… meddig írok még gyerekeknek? – Elcsuklott. – Piciknek.

Turcsányi meg azt gondolta.

Abból él. Tőlem senki se rendel semmit. Ő meg egészen jól él. Most mindjárt elkezdi, mit szeretne írni. De mit? Egyszer írt egy kapualjról, egy öreg, külvárosi kapualjról. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt. A kapualj meg is szólalt, elmondta, milyen embereket látott. És erre Zsámboky roppant büszke volt. Aztán elkezdte ezeket a gyerekdolgokat. Ki is mondta, hogy most már nem is tudna mást?… – Nahát, az a Kalmár Béla!…

Meg is kérdezte:

– Öregem, hát mégis hogy volt? – Reszketett attól, amit hallania kell. – Tudod, amikor Kalmár Béla először bejött ide?…

Zsámboky akárcsak álomból ébredne.

– Kétszáz forint miatt… – Zsámboky megint úgy nézett, mintha fel akarná dönteni az asztalt. – Nyomorult kétszáz forint miatt nem adta ide azt a gyógyszert!

– Kalmár Béla?

– Dehogy Kalmár Béla! Ki beszél Kalmár Béláról? – Fabulya.

Turcsányi feje vállai közé esett. Akkor hát most se hall semmit arról, hogy amikor Kalmár Béla először megjelent az Átjáróban…

– Azt mondta, nyolcszáz. Nálam meg csak hatszáz volt. – Zsámboky széttárta a karját. – Hiába, nem tudtam többet összehozni.

– Persze. – Turcsányi úgy érezte, elvész, elúszik a presszóban. Aztán meg olyasmit érzett, mint régen, amikor egyszer nem talált haza. Igen, egyszerűen nem találta meg a házát, és egész nap járkált a városban. – Mégis – nyögte –, ha nem haragszol, miféle gyógyszert? Kinek?

– Á! – Zsámboky rándított a vállán. – Bársony Laci a tüdejével bajlódott, sztreptó kellett volna.

– Bársony Laci? – Turcsányi szédült. Megint egy név. De talán ez a Bársony Laci ismerte Kalmár Bélát, és akkor Zsámboky mégiscsak elmondja, hogy Kalmár Béla meg Fabulya Adél…

– Nyavalyás alak, szerencsétlen, nyavalyás alak – mondta Zsámboky. – Mindenféle összekötőszöveget írt, dalbetétet, népi dobbantót, vagy hogy a csudába hívják. Akkoriban munkája se volt, aztán még a tüdeje is, szóval pocsékul festett a dolog! Elhatároztuk, hogy összegyűjtjük a pénzt. Szilágyi Deske adott háromszázat, Kallós Feri kettőt – kicsit halkabban: – Én is egy százast. – Vállrándítás. – Engem se tömtek munkával.

Turcsányi orra gyanakodva megremegett. Turcsányi orra gyanakvó kis gyűrűkben hullámzott. (Nono, Zsámboky, a te százasod! Valaki azt mondta, hogy tőled még tíz forintot se lehet kapni. És akkor egy százast!…)

– Fabulya meg mindenféle gyógyszert kapott külföldről – folytatta Zsámboky. – Ikka-csomagokkal házalt. – Turcsányira nézett, mintha várná, hogy rábólintson.

Turcsányi nem bólintott. – Ikka-csomag – mondta mereven fölfelé tartott fejjel. – Úgy hallottam, Kalmár Béla is ilyesmivel üzletelt.

Zsámboky meg se hallotta.

– Nyolcszáz – mondta Fabulya. – Nyolcszáz, mondtam én. – Szünetet tartott. – De hát csak hatszázat tudtam összeszedni.

Zsámboky ott ült Fabulya szobájában, zsebében a hatszáz forinttal.

Fabulya a díványon kuporgott, előtte képes folyóirat.

– Nézd csak, te szereted az ilyen vastag nőket.

Zsámboky belehajolt a folyóiratba. – Megvan a gyógyszer?

– Ez a csípő… hm… hm… – Fabulya Zsámbokyra hunyorított, majd szinte dúdolva. – Megvan a gubus?

És akkor a kövér nő képe fölött Zsámboky leszámolta a pénzt. – Négy, öt, hat… – Fabulyára nézett.

– Hét, nyolc – számolt tovább Fabulya.

– Hat. – Zsámboky a díványon térdelt. Fabulyára bámult.

– Nna – Fabulya arrébb húzta a lapot. – Beletenyerelsz.

– Hat. – Zsámboky, mintha lassan belesüllyedne a díványba, az ócska kabátok, törülközők, pokrócok közé. – Nem tudtam többet…

– Hát, öregem… – Fabulya eltette a képeslapot.

– Elhozom – mondta Zsámboky –, elhozom azt a kétszázat, megkapod, ne félj.

Egymás mellett térdeltek. Így, mozdulatlanul ügettek a díványon.

– Hat.

– Nyolc.

Így, mozdulatlanul vágtattak egymás mellett.

Fabulya fölállt. Olyasféle mozdulatot tett, mintha korcsolyázni akarna. – Öregem, mit tudom én, az embert mindig átejtik.

– Mikor ejtettelek át?

– Nem rólad van szó.

– Hát akkor? – Zsámboky még mindig térdelt.

Fabulya az ablakhoz táncolt, dúdolt. – A krokodilus a Nílus partján, csücsül a farkán…

Zsámboky végignyúlt a díványon. Alulról nézte, hogy keringőzik Fabulya.

– De hát kell a gyógyszer, értsd meg…

– Már lekötötték. – Fabulya egy percre megállt. – Tudod, hogy van ez.

– Lekötötték?

– Sajna. Csücsül a farkán, és spekulál, a krokodilus…

– És már nincs is nálad?

Fabulya a nyakát dörzsölte, mintha szivaccsal mosná. – Ígéretet tettem. Az illető pontosan fizet. Nálatok meg nem lehet tudni.

– De lesz pénzem! Jövő héten megy a rádióban a „Három aranyalmácska”.

– Öregem! Azt még levehetik a műsorról. Tudod, hogy van az ilyesmi. A krokodilus csak vizet iszik, és ezért a neje rá nagyon haragszik! Nálam is volt már úgy, hogy leállították a műsoromat.

– Fulladj meg.

Fabulya vállat vont.

Zsámboky lemászott a díványról. Besöpörte a pénzt, lassan, egyik százast a másik után. Közben Fabulyára pislogott.

Az oda se figyelt. Az ablaknál állt, leintegetett valakinek.

Zsámboky mögéje állt.

– Fabulya… gondold meg!

Fabulya kinyitotta az ablakot, és most már úgy integetett.

– Bácsi! Bácsi! – Egy pillanatra megfordult. – Mit rángatod a vállamat?

Zsámboky keze lecsúszott Fabulya válláról.

– Holnap bent leszel a Rádiónál? – kérdezte Fabulya.

Zsámboky akkor már kint volt a folyosón.

– És hagyta, hogy elmenjél? – kérdezte Turcsányi.

Zsámboky összerezzent. Mint aki álomból ébred.

– Igen – mondta aztán –, ott állt az ablaknál, és hagyta, hogy elmenjek.

– Igazán ki akartad dobni az ablakból?

– Ki mondta? – bámult Zsámboky Turcsányira.

– Kérlek – Turcsányi vállat vont, és elhallgatott. Majd kis idő múlva, roppant óvatosan: – És Kalmár Béla?

– Ja! – Zsámboky az asztalra koppintott. – Kalmár Béla.

És az Ugráló Homlok végre megjelent.

De nem egyedül. Két nővel jött Kalmár Béla, két rikoltozó papagájjal. Minden pillanatban várni lehetett, hogy összecsapnak a férfi feje fölött.

Volt valami ragacsos azon a két nőn. Olajos bőrük gyanúsan barna. (Néhány mosás után lejön a barnaság?) Szalmasárga hajuk csutkára vágva. Alig különböztek egymástól. Talán az egyik kicsit vékonyabb és fiatalabb lehetett. Később megtudtuk az Átjáróban, hogy Mártának hívják, és egy tábornok lánya. Vacak előkelőség. A másik meg Teca, és autót vezet. Olyasmiről volt szó, hogy erre a napra mind a ketten szabadságot adtak Kalmár Bélának. Röviden: erre a napra békén hagyják. Befizették a Palatinusra, de nem mentek ki vele. Áztassa magát kedvére. Lötyögjön. Ha kedve támad megismerkedni valakivel – hát tessék! Közben ebéd, sör, fekete. Strand után menjen haza Béla, „heverjen egyet”, mert hát a nap kihúzza az embert. Később aztán presszó, mozi, és éjszaka is menjen csak oda, ahova akar.

– De te mégis ráakaszkodtál! – Teca előrehajolt, csőrét csattogtatta. Egy pillanat, és belerepül Márta arcába.

Márta hátrahajolt.

– Ugyan! Te már a Szigeten vártad, a Palatinus előtt.

Teca fölröppent egy láthatatlan karikára. Onnan rikácsolta.

– Én?! Amikor éppen csak véletlenül arra sétáltam? Még a Béla szólt rám, hogy menjek oda. Ugye, Béla, hogy te szóltál?

Kalmár Béla hallgatott. Hunyorgott és hallgatott. Időnként félszegen rángatta a vállát, mint aki igazán nem tehet semmiről. Inkább hasonlított egy ijedt kamaszhoz, mint a „diadalmas férfi”-hoz. Kaufrotter nem túlzott. Kalmár Béla csöppet se volt hódító jelenség. Örökös hunyorgásával, ugráló homlokával, prémsapka-hajával valóban kissé gusztustalan volt.

– Mindig rajta lógsz! – vágta oda Teca a másik nőnek.

Kalmár Béla cigarettára gyújtott. – Hagyjátok már abba.

Azok egyelőre nem hagyták abba. Tovább veszekedtek, hogy melyikük tette tönkre Kalmár Béla „pihenő”-jét. Teca végül – fáradt papagáj – visszahullott a tollai közé.

– Igyunk sört. – Ezt már nyafogva mondta. Oly kedvesen nézett Mártára, mintha sosem veszekedtek volna. A kezét is feléje nyújtotta, Kalmár Bélán keresztül.

Kezet fogtak. Nem is engedték el egymást. Kalmár Béla a karok lánca mögött füstölgött.

– Igyunk sört – nyafogta Teca. – Tudjátok, hogy a kocsin sosem ihatok. Senki se kívánhatja, hogy egész nap így üljek szárazon.

Akkor ment el előttük Fabulya Adél.

– Adél! – szólt utána Teca. – Még mindig a szalonban vagy?

Adél megállt, és a következő pillanatban Teca nyakába borult.

Kiderült, hogy még a ruhaszalonból ismerik egymást.

Kalmár Béla felállt. Várta, hogy bemutassák. Ez meg is történt. Kalmár Béla hunyorogva nézett Adélra, mintha nem volna benne biztos, hogy valóban itt áll előtte.

Átmentek ide szembe, a Suttogóba. Sörrel kezdték. Kalmár Béla már az első korsó után ázottan pislogott Adélra. Teca és Márta – a papagájok – megint egymásnak estek.

– Sose hagyod békén Bélát!

– Én? Te lógsz örökké a nyakán.

Vissza az Átjáróba dupla feketére. Aztán megint a Suttogó. Közben már este volt, ők meg az Átjáró és a Suttogó között lebegtek. Akárcsak valami légi híd. Egy ilyen vonulás közben feltűnt Fabulya. Dög meleg volt, de azért ballonkabátban, lemberdzsekben, megpakolva könyvekkel. Éppen csak odaköszönt Adélnak.

– Ki ez? – kérdezte Kalmár Béla, amikor ismét bevonultak a Suttogóba.

– A férjem. – Adél elkezdett nevetni.

Fabulya újra feltűnt.

A társaság akkor éppen az Átjáróban csücsült. Kalmár Béla Adél kezét fogta, félszegen, kisfiúsan.

Fabulya benézett az ajtóból.

– Mócika – mondta –, tudod, hogy el kell vinned a Virágok énekét az öreg Verebeshez.

Adél a száját csücsörítette. – Dzsó bácsi!

Akkoriban azt játszották, hogy Adél a szeleverdi Micimóci kisasszony, aki belekeveredik mindenféle butaságba, de aztán jön Dzsó bácsi, és nincs semmi baj.

– Menned kell.

Adél csak intett. – Jó, majd elviszem. – És amikor Fabulya eltűnt: – Vén szivar a Verebes bácsi, minden hülyeséget megvesz tőlem.

– Én soha nem küldeném sehová. – Kalmár Béla egy pillanatra se engedte el a nő kezét. Valami olyasmit motyogott, hogy gomb szeretne lenni Adél ruháján.

– Kedves! – Adél részegen, csibészesen fölnevetett.

A Suttogóban Teca és Márta újra összecsaptak.

– Hallod-e – rikoltozott Teca –, Béla most már igazán torkig lehet velünk.

– Főleg veled!

A papagájok egymásnak estek, aztán fölröppentek, és eltűntek.

– Mit akarnak magától? – kérdezte Adél, ahogy kettesben maradtak.

– Ne beszéljen róluk. – Kalmár Béla virágot hozatott, a virágot szétszórta a páholyban Adél körül.

– Mócika. – Fabulya állt a páholy mellett ballonban, könyves szatyorral. Kicsit meglepett képet vágott, mintha hirtelen egy virágos rétet terítettek volna eléje.

– Hagyj békén. – Adél fel se nézett.

Kalmár Béla intett, hogy csak üljön le. Fabulya leült. Kalmár Béla egy deci ürmöst hozatott. Fabulya a tenyerében forgatta, melegítette a bort. A feleségét nézte a virágok között.

– Virágos kert az én szívem – dúdolta Kalmár Béla.

Fabulya a fejét ingatta, egy csöpp bort a szájába vett, öblögetett. Előhalászott a szatyorból egy Nerval-kötetet, és átnyújtotta Kalmár Bélának.

– A nefelejcs, hogy el ne felejts – dúdolta Kalmár Béla. Elakadt. Hunyorogva belelapozott a kötetbe. – Nerval…

– Ráérsz a pénzzel, ha véletlenül nincs nálad. – Fabulya megint a szájába vett egy korty bort.

Kalmár a kötetet lapozgatta.

– Sajnos, sokat felejtettem… már nem érteném így, franciául.

– Belejössz. – Fabulya a feleségét nézte a virágok között. – Még a vacsorát is meg kell csinálnod.

– Hagyj a csudába!

Fabulya öblögetett, a vállát vonogatta, majd végül elment.

Kalmár Béla ott maradt Adéllal és a Nerval-kötettel.

A nő kikapta a kezéből Nervalt. – Rád sózta? Ilyen, látod, ilyen! – Elsírta magát. – Azt hittem, egy költőhöz megyek feleségül, és akkor itt van, egy kereskedő!

Kalmár Béla a terítőt bámulta, és dúdolt. – El ne felejts, mert elhervadok! – Adél vállán volt a feje.

A Károlyi-kertben virradt rájuk. Kalmár Béla odaadta a kabátját Adélnak. Úgy indultak el a szürkületben, Adél Kalmár Béla zakójában.

Így kezdődött. Így mondta el Zsámboky Turcsányinak.

Turcsányi a terítő szélét tépkedte.

– Ha akkor Fabulya nem jön Nervallal… – bugyborékolva törtek föl belőle a hangok. – És mit mondott Kalmár Béla Adélnak? Gomb szeretnék lenni a ruháján? Ilyen ócskaság!

– Mindegy – legyintett Zsámboky. – Ha egyszer megírnám, ha egyszer csakugyan megírnám ezt, a kabát visszatérne. Először így, hogy odaadja Adélnak a zakóját, aztán később amikor egy télen együtt ülnek az Átjáróban letörten, pénz nélkül. Semmi sincs előttük az asztalon, még egy szimpla sem. Bozsik bácsi rendes fiú, ha valaki nem fogyaszt, hát nem fogyaszt. Így hát ülnek egymás mellett, a levegőbe bámulnak. A presszó előttük is, mögöttük is végtelenbe tárul. Aztán egyszerre megszólal Fabulya Adél.

– Tudod, mi jutott az eszembe?

Kalmár Béla nem néz rá, Kalmár Béla a mennyezetre néz, és csak hunyorog.

– Málna! – Adél álmatagon felnevet. – Málnát ennék habbal.

Kalmár Béla nem szól semmit, mintha meg se hallotta volna. Félóra is eltelik, amikor unott, közömbös mozdulattal nyúl a kabátja után.

– Elmész? – néz rá Adél.

– Be kell ugranom valahova. – Azzal eltűnik.

Adél egyedül marad. Odamegy a süket Lajoshoz, aki citromba harapott arccal ül egy rejtvény fölött. Egy pillanatra Fabulya is föltűnik, beül Adéllal a fogas alá, hosszan magyaráz valamit, aztán elmegy, Adél megint egyedül marad.

És akkor jön Kalmár Béla. Nem szól semmit, egy csomagot csúsztat az asztalra. Leül, és megint a mennyezetet bámulja.

Adél hol a csomagra néz, hol a fiúra. Aztán nem bírja tovább, kibontja a csomagot.

– Málna! De hogyan?!…

– Bocsánat – Béla kiszalad Bertához, tányérral, kiskanállal tér vissza.

– Egyél te is! – Adél nevet, és eszik. Közben a fiút biztatja. – Egyél, de igazán…

Béla előrehajol. Látni, hogy reszket a válla, a háta. Az egész ember egy remegés.

– Te?… – Adél a fogasra néz. – Hol a kabátod?

Béla hunyorogva mutat a málnára.

Adél ezt később többször is elmondta Zsámbokynak. – És tudod, észre se vettem, hogy kiskabátban jön vissza. – Elakadt. – Hát ilyen volt.

Érdemes ezt megírni? – tűnődött Zsámboky. Hiszen nem ezért szerette Adél Kalmár Bélát. Jó, jó, eladta a kabátját. De ha arról volt szó, Adélról is lehúzta a kabátját. Futtatta a nőt szabályosan, aztán otthagyta gyerekkel együtt, mert azt is beakasztott neki.

De Adél mindig csak erről a málnáról beszél, mintha más nem is lett volna.

– Aztán? – Turcsányi áthajolt az asztalon.

– Mit aztán?

– Az övé lett? Mindjárt az első éjszaka?

– Mit tudom én! – Zsámboky rándított egyet a vállán. – Az első éjszaka vagy a harmadik éjszaka. Egy biztos: azóta mindig együtt jártak. Fabulya meg loholt a könyveivel, és mintha nem is törődött volna ezzel a dologgal.

Turcsányi arcán megfeszült a bőr, szája vékony vonallá préselődött, tekintete kigyulladt. Úgy nézett Zsámbokyra, mintha meg akarná győzni valamiről.

– Hát akkor én – mondta lassan, tagolva – bevetem magam.

– Mit csinálsz? – kérdezte Zsámboky.

– Bevetem magam Adélnál. – Turcsányi arca veszedelmesen remegni kezdett, a vonásai megint űzőbe vették egymást, várni lehetett, hogy az orra elvágtat erről az arcról. – Meg tudtam volna menteni a helyzetet: Adél belém szeret, és az még mindig jobb, mint egy ilyen…

– Csakugyan, még mindig jobb. – Zsámboky nem nevetett. Arra gondolt, hogy Turcsányi eljárt Adélhoz, amikor a nő visszaköltözött a szüleihez. Akkoriban nemigen látogatta más, mint Turcsányi. Naphosszat elüldögélt a gyerek mellett, vigyázott rá, ha kellett, tisztába tette. Két összetolt szék volt a bölcső, és Turcsányi el nem mozdult volna mellőle.

Turcsányi még mindig olyan képet vágott, mint a némafilmeken a végzetes férfi.

– Adél többször célzott rá, hogy… – Elharapta a mondatot, majd ismét belesöpört a levegőbe. – Nem lett volna reménytelen. És én tudom, hogy Fabulya féltékeny is volt. Olykor három szót sem válthattam Adéllal, a mondat közepén ragadta el Fabulya. – Így mondta: „a mondat közepén ragadta el” – ez megint olyan végzetesen hangzott. – Öregem, a plafonon voltam!

Zsámboky emlékezett egy ilyen elragadásra. Valósággal kirohantak a presszóból: Fabulya, Adél és ő, Zsámboky. Adél fuldokolt az utcán.

– Előbb is levakarhattad volna rólam ezt az őrültet! Egész este a nyakamon ült.

Nem – gondolta Zsámboky –, félő, hogy Turcsányi hiába vetette volna be magát.

– Ha mindjárt az elején lecsapok Adélra – Turcsányi arca a végzetes férfié a nagy jelenetben.

– Kalmár Béla mindjárt az elején lecsapott – bólintott Zsámboky.

Turcsányi arca lassan szétesett, és már megint olyan szánalmas, gyűrött volt az egész ember. Igen, mert megint hallania kell valamit Adélról meg arról a másikról, aki mindjárt lecsapott.

– A Duna-parton akadtam rájuk – kezdte Zsámboky. – Ők persze nem vettek észre, hogy is vehettek volna észre.

Szinte újra látta azt a két elnyúlt testet a part deszkái között. Komiszul tűzött rájuk a nap, de ők nem törődtek vele. Karok és lábak úgy egymásba csavarodtak, hogy már igazán nem lehetett tudni… Mögöttük egy hajó megfeketedett fedélzetén száradó ruhák. Hagymás rántotta illata terjengett a hajóról, és egy ócska lemez recsegett.

Zsámboky megállt Fabulya Adél feje fölött. Ítéletnapig is ott állhatott volna. Úgy érezte, hogy azok ketten a hajóhoz tartoznak, a száradó ruhákhoz, a hagymás rántottához. Éppen csak elhevertek itt a parton, aztán majd visszamennek a hajóra, és útra kelnek.

(A táj – gondolta Zsámboky –, milyen tájat húzzak föléjük? Forró, nyári délelőtt a Dunával, hegyek vonulásával. Hegyek vonulásával, ugyan! Mit láttam én ebből, mi volt nekem a táj… apró, kiszikkadt fűcsomók a kőlépcsőn, poshadt tócsák a repedésekben. Mindig utáltam a tájleírásokat. Ebben a históriában Kalmár Béla ugráló homloka a táj.)

– És… és… – nyögte Turcsányi – mit csináltak ott?

– Semmit. Feküdtek, mintha egyéb dolguk nem is volna a világon.

Hallgattak. Kint Bozsik bácsi elvitorlázott a szivarjával.

– Igen – mondta Turcsányi –, ebben a presszóban is úgy ültek, mintha ez volna az egyetlen feladatuk. Fekete pulóverben voltak mind a ketten, akárcsak valami artistapár.

Lecsúszott artistapár – tette hozzá magában Zsámboky. – „Mint egy lecsúszott artistapár, akik már kikoptak mindenhonnan.”

– Akkor Adél már kezdett gömbölyödni – mondta Turcsányi –, de mintha erről se tudna. Öregem, egyszerűen elment az esze. Kalmár Béla is, az a dörzsölt fickó, csak ült elandalodva, és Adél kezét fogta.

– Fabulya akkor már kirúgta Adélt? – kérdezte Zsámboky.

– Már sokkal előbb. – Turcsányi hátrább húzódott, fölemelte az ujját. – Ne mondd azt, hogy nem szerette! Láttad te akkoriban Fabulyát? Egyszerűen nem lehetett ráismerni.

Zsámboky elgondolkozva bólintott. – Láttam… igen…

Megjelent előtte Fabulya „azokból a napokból”. A különbség csak annyi volt, hogy akkor nem ebben a presszóban ült, hanem egy másikban, és nem Turcsányival, hanem Fabulyával. Zsámboky előtt – mint mindig – cetlik hevertek, és ahogy Fabulyát hallgatta, áthúzott egy sort, beírt valamit, hogy aztán megint kihúzza.

Fabulya arca szürkésfehér volt, szeme alja táskás. A hangja fakó, poros. Keze csomósan ölébe hullott. Körülötte szatyrok, táskák, megtömve könyvekkel. Ezek a táskák emlékeztettek csak a régi Fabulyára. És még valami. Ebben a presszóban se fogyasztott. – Köszönöm – mondta a kisasszonynak –, csak egy pillanatra ültem be. – Később kiment egy pohár vízért. Forgatta a poharat, olykor, mint akinek ez külön szenvedés, beleivott.

– Azt mondtam, csináljon palacsintát. – Zsámbokyra nézett. Szeme megnagyobbodott, előrecsúszott az orra hegyéig, mint azon a régi-régi rajzon, amit valaha róla készítettek. – Azt mondtam, csúsztatott palacsinta legyen vacsorára. Az ember egész nap kulizik, hát akkor legalább mikor este hullafáradtan hazamegy… – Szünetet tartott, vállat vont. – Nem volt otthon, vacsora se volt. Megcsinálhattam volna, jobban főzök, mint ő. De nem! Most ez egyszer megvárom, akármikor jön is haza. Az ágyat se vetettem meg, nem nyúltam semmihez, vártam. Nézd, engem nem izgat, hogy ezzel vagy azzal elmászkál, én nem is érek rá vele lődörögni, de Kalmár Béla más eset volt. Örökké róla beszélt, felhozta, egy délután úgy találtam rá, hogy a díványon aludt. Adél nem is volt otthon. Kalmár Béla a díványon feküdt, és olyan ronda volt, álmában is ugrált a homloka. – Hát nem, nem, ez azért túlzás!

Fabulya egy pillanatra elhallgatott.

Aztán tovább beszélt.

– Sose szerettem várni, de akkor vártam a dívány sarkán. Egyszer már ott voltam a palacsintasütőnél, de aztán megint visszaültem. Később a villanyt is eloltottam. Úgy vártam a sötétben. Recsegés a szomszédból. Itt a Micuka – gondoltam. Micuka erdőmérnök, és hétvégén megjelenik a szomszédnőmnél. A folyosó végén Bakonyi Bébi hegedült. Te is ismered azt a kis hegedűsleánykát a házból. Aztán lassan csönd lett, semmi se hallatszott. Nem tudom, meddig ültem így, amikor csörgött a kulcs. Felcsapódott a villany, és a fényben ott állt Adél. Virág a hajában, a szája elcsúszott.

Zsámboky nagyon jól el tudta képzelni. Adél lazán fésült hajában virág, az ajka nedves. Csillog az egész nő.

– Fölálltam a díványról. „Hol voltál?” Rám bámult. „Miért nem feküdtél le? Hülye vagy?” – nevetett. Megfogta a palacsintasütőt, és meglóbálta. Kivettem a kezéből, és visszatettem. „Hol voltál?” Olyan mozdulatot tett, mintha még mindig a kezében lenne a sütő. „Teniszeztem.” – Pofon vágtam.

– Megütötted? – kérdezte Zsámboky. – Te?

Fabulya kijavította.

– Megvertem. Visított, karmolt, aztán könyörgött. „Dzsó bácsi, ne bántsd Micimócit.” Pofon. „Micimóci finom csúsztatott palát csinál Dzsó bácsinak…” Pofon. Adél üvöltve, bőgve összekapkodta egypár holmiját, és elrohant. Másnap megjelent Kalmár Béla. „Figyelmeztetlek, egy ujjal se merj hozzányúlni Adélhoz.” Roppant jelentősen ugrált a homloka. Közölte, hogy elviszi Adél dolgait. Közöltem, hogy nem visz el semmit, ha Adél akar valamit, jöjjön érte. – Kirúgtam Kalmár Bélát.

Ezt mondta Fabulya, aztán elhallgatott. Zsámboky a cetliket tologatta, és megkérdezte:

– És most?

Fabulya arca lehetetlenül megnyúlt, mint egy kiázott cipő.

– Nem tudom, beszéltem vele többször is… nem akar visszajönni. – Bólogatott, a vállát rángatta.

Zsámboky érezte, innen megint csak Adélhoz rohan. De Micimóci fütyül rá, Micimóci fütyül Dzsó bácsira.

Fabulya váratlanul elmosolyodott.

– Tudod, hogy fent volt nálam Turcsányi. Ült, ült a díványon, és a vonásai megint száguldoztak az arcán. Hirtelen megkérdezte: „Mit szóltál volna, ha én szöktetem el Adélt?” Csak bámultam, ő meg orrát a levegőbe fúrva elkezdett járkálni a szobában. Aztán megállt előttem. „Ne félj, én tudom, mi a barátság.” Katonásan kezet szorított velem, és elment.

Fabulya elvakkantotta magát.

– Ha ő szöktette volna el Adélt! Turcsányi! – A mosoly eltűnt az arcáról, és megint csupa ránc volt, ahogy összeszedte a holmiját. Elindult a szatyrokkal, mint egy vándorbazár.

Zsámboky, ahogy most visszagondolt arra a találkozásra, a fejét csóválta. Aztán azt mondta:

– Semmit se adott vissza.

– Tessék? – kérdezte Turcsányi.

– Semmit se adott vissza Adélnak – bólintott Zsámboky. – Fabulya kint ült a Károlyi-kertben. Elment mellette Kalmár Béla. Valahogy úgy ringott, mintha vízen járna. Elmenőben odaszólt Fabulyának. „Fabulya! Adélnak még ott maradt két pár cipője.” Fabulya csak bólintott. Pár nap múlva megint ott ült a kertben. Az Ugráló Homlok elvitorlázott, és odaszólt: „Fabulya! Mikor adod vissza Adél kispárnáját? Tudod, hogy kispárna nélkül nem tud aludni?” Fabulya nem is felelt. Nekem mondta később. „Majd bolond leszek! Hogy Kalmár Béla mindent elúsztasson. Tudom, a könyveimet is meg akarja szerezni, de arra várhat. Egyébként, ha tudni akarod, Kalmár Béla a könyvtáram miatt kezdett ki Adéllal. A könyvekre utazott.”

Turcsányi arcán ismét megfeszült a bőr.

– A könyvtára miatt?

– Miért? Kalmár Béla ilyesmiből élt. Aztán, hogy Fabulya könyvtára mennyit ért, azt magad is tudod.

Turcsányi alig hallhatóan:

– Nemigen akadt olyan a városban, de hogy ezért kikezdeni egy nővel… tönkretenni! – És csak nézett. Olyan volt, mint a tükörre csapódó párás lehelet. Aztán fölállt, és kiment az utcára.

Hazamegy – gondolta Zsámboky –, hazamegy Kispestre, az anyjához.

De nem. Turcsányi csípőre tett kézzel megállt az ajtó előtt, lábujjain tornázott – műugró ugrás előtt –, aztán dühödten megrázta a fejét, és visszafordult.

– Most már értem – mondta, ahogy leült. – Most már értem, miért hagyta ott Adélt. – Belevágott a levegőbe, mint egy szalámiszeletelő gép. – Egypárszor még meglátogatta a kórházban, amikor a gyerek megszületett, aztán eltűnt. – Megint felcsattant. – De hogy Fabulya még azok után!…

– Mit csinált Fabulya azok után? – kérdezte Zsámboky.

– Itt… itt… ebben a presszóban… odament hozzá. „Te, Kalmár, volna egy könyv.”

Zsámboky felnevetett. Majd Fabulya kedvesen nyafogó hangján.

– Te, Kalmár, megszereztem neked a Faust kettőt.

– Szórul szóra! – Turcsányi ujjával a levegőt bökdöste. – Kalmár forgatta, nézegette a könyvet, egy kicsit ugrált a homloka, de aztán megvette. Akkor már nem Adéllal ült, hanem azzal a vöröskontyossal. Emlékszel arra a vöröskontyosra?

Zsámboky emlékezett. A szíve is elszorult, úgy tetszett neki a vöröskontyos. Ha a nő bejött, Zsámboky fölmerült a cetlik közül. A nő meg se látta, a nő Kalmár Bélát kereste, ha Kalmár Béla nem volt bent, megfordult és kiment.

– Mit tudhatott az a Kalmár… – morogta Zsámboky.

– Hogyhogy mit tudhatott?

– Ilyen ronda alak, és mégis minden nőt! – Bosszúsan legyintett. – Jó, jó, a trükkjei, de akkor is. – Elhallgatott, majd elmélázva. – Az a bizonyos plusz.

– Az a bizonyos plusz?

– Amiről a Kaufrotter beszélt. – Zsámboky kurtán fölnevetett. Aztán, hogy ne kelljen a vöröskontyosra gondolnia, Adélról beszélt. – Már mindennek vége volt, amikor egyszer fent voltam Fabulyánál. Jó kis társaságot találtam nála. Adélt Kalmár Bélával a karján meg a férjét.

Turcsányi zavartan hunyorgott.

– Mi az, mit beszélsz? Kalmár Bélával a karján?

– A gyerek kiköpött Kalmár Béla! A homloka is éppen úgy ugrál, csak talán valamivel öregebb az arca, mint az apjáé… bőgött, folyt a nyála. Fabulya meg csak nézte. Fabulya egyébként Adél férjével beszélt, azzal a grafikussal, azt hiszem, könyvespolcot adott el neki. Adél egyikkel se törődött, bekapcsolta a rádiót, a zenét hallgatta, mintha egyedül lenne a szobában.

– Várj csak – mondta Turcsányi –, mikor is tűnt föl az a grafikus?

– Még a kórházban. Egyszer csak ott ült Adél ágya mellett. Meglátogatott valakit, meglátta Adélt, aztán ott ragadt.

Arról beszéltek, milyen lehet Adél az ágyban.

– Vékony – mondta Zsámboky. – Sosem érdekeltek a vékony nők.

Turcsányi ránézett, és azt gondolta, Zsámboky sosem látta Adélt ágyban.

Szegény, hülye Turcsi – gondolta Zsámboky –, el se tudja képzelni, milyen lehet Adél az ágyban.

Aztán azon röhögtek, hogy Adél egy fél év alatt faképnél hagyta a grafikust, azt az áldott, jó fiút. Beteg volt a fiú, a szívével kínlódott, és ezt Adél egyszerűen nem tudta nézni. „Különben se kívánhatja senki, hogy ápolónő legyek”, visszament a szüleihez a gyerekkel.

Zsámboky megint úgy nézett az ajtó felé, mintha várná, hogy Adél egyszerre csak megjelenik. Mégis – gondolta –, mégis el kellett volna kapni. Azért nevetett a falnál első este, érezte, hogy én sose… én aztán sose… De miért? Micsoda maflaság ez?

Egyszer innen jöttek kifelé az Átjáróból, Adél meg Zsámboky. Adél hátrafelé lógatta a kezét. Zsámboky megfogta az ujjait. „Holnap felmegyek”, mondta Adél, anélkül hogy megfordult volna. Kint állt a presszó előtt. Adél a nap felé hunyorgott. „Hat felé felmegyek.” Kicsit hátrált, a nyakát nyújtogatta a fény felé, mintha napozásra akarna berendezkedni. „Hová mész föl?”, kérdezte a fiú. „Hozzád.” Adél elfordult a naptól, vizsgálódva nézte a fiút. „Gyufakutya.” „Mit beszélsz?”, kérdezte Zsámboky. Adél náthásan felnevetett. „Nagy a fejed, a tested meg vékony, és úgy is remeg, mint a gyufakutyáké.” Hirtelen elkomolyodott. „Holnap felmegyek.” „Ne hülyéskedj”, mondta Zsámboky. Adél eltűnt a fűszerüzletben. Egy óriáskiflivel jött ki. A kiflivel odaintett Zsámbokynak, azzal ellépett.

(Akkor már Fabulya felesége volt, talán Kalmár Béla is felbukkant…)

Tréfál – gondolta Zsámboky –, be akar lógatni, aztán majd jót nevet rajtam. Csakhogy ahhoz korábban kell ám felkelni!

Egy liter bort vett Zsámboky, azt beállította egy lavór vízbe. Kenyeret vagdosott. Most kenje rá a vajat, vagy majd később? Még kéne valami a vaj mellé. Minek? Adél nem jön. „Kereszthuzatot csinálok, rettenetesen fülledt a szoba.” Egy darabig kereszthuzatban ült, aztán megunta. „Úgyse jön.” Le-föl járkált a szobában, előkapott egy rongyot, és letörölte a székeket. Föltett egy ócska kalapot – mégse szálljon a por a hajára! –, úgy törülgetett. Aztán kiment a mosdóba, a borosüveghez. Megint kinyitotta a lakás ajtaját. Ott állt előtte Fabulya Adél. Fehér ruhában, nyakában medália fekete szalagon. Állt és mosolygott. „Ez a kalap!” Zsámboky megpillantotta magát az előszoba állótükrében. Pólóingben volt, és törött szélű, kifakult kalapban. Földobta a kalapot a fogasra. „Kérem!” Meghajolt Adél előtt. Mindjárt jön Fabulya meg a fél eszpresszó. Jót röhögnek. „Örülünk, hogy végre meghívtál bennünket, Zsámboky, még úgyse láttuk a lakásodat.”

Becsukódott az ajtó Adél után.

Egy mozdulat, ahogy az üveget kiemelte a lavórból. (Poharak? Mindegy, majd csészéből iszom.)

A díványon ültek. „Le akarsz itatni?” Adél belenyalt a borba, és megint olyan csúfondárosan mosolygott. „Mondd, itatod a nőket? Nőcsábász vagy?” Le kellett tennie a poharat, úgy nevetett. Aztán megsimogatta Zsámboky képét. „Drága Gyufakutya, drága buta Gyufakutya.” Ültek szótlanul. „Mostanában ritkán látlak”, kezdte Zsámboky. A csészét forgatta. Úgy érezte, mintha még mindig kalapban ülne.

Fabulya Adél az ablakhoz ment.

(Utána kéne menni, elkapni a derekát, miért nem mozdulok?!)

„Egy garázs, jé, itt szemben egy garázs!”

„Azért nem tudok éjjel aludni”, mondta Zsámboky.

Adél eltáncolt az ablaktól, aztán egy mozdulattal kibújt a ruhájából. A tükörhöz lépett, és a haját igazgatta.

Egy gyerek teste – gondolta Zsámboky. – Fehér és sima. Volt ez már egyáltalán?… Ostobaság, hiszen már asszony! Az istenért! miért ülök itt még mindig? – Fulladásszerű érzés fogta el.

Adél úgy meztelenül lehúzta a redőnyt. „Nem kell belássanak a sofőrkék!”

Egymás mellett feküdtek. A redőny résein rézsútosan vágott be a fény.

„Egyszer leutaztam utánad Pécsre”, mondta Adél. „Te nem is tudtad.”

„Nem, nem.” A fiú még kínosabban érezte magát. Leutazott Pécsre, ezért külön vár valamit. Milyen sovány…

„Forduljak meg?”

Zsámboky dörmögött valamit, egy kövér presszósnőre gondolt. Ha az volna itt…

Lehunyta a szemét, próbálta maga elé képzelni a presszósnőt.

„Mit tornázol?”, kérdezte Adél.

Zsámboky verejtékben fürdött. Fabulya ilyenkor már mindenen túl van – vagy az, akivel Adél mostanában?… – A nő fölé hajolt.

„Mit jelent ez neked?” (Jó kérdés!)

Akkor vette észre, hogy remeg Adél, külön remegett minden része, a lába, mintha el akarna vágtatni.

Úgy tapadt a verejték Zsámboky homlokára, mint egy sisak.

Adél is párából nézett fel rá. Nem látott semmit. Zsámboky a hajánál fogva fölemelte a fejét, aztán visszaejtette.

„Térdelj fel!”

Nem, az se használt. Később még azt mondta.

„Tedd a nyakadba a fekete szalagot!”

Adél feküdt, és a fejét rázta. Zsámboky látta, hogy könnyes a szeme.

„Ne butáskodj, mondta Zsámboky, tedd fel a szalagot.”

Adél a fejét rázta. Az ágy végébe csúszott, szembe Zsámbokyval. Összezsugorodott az arca. Mire gondolhat? Mindegy.

A dívány sütött, égetett. Adél lelógatta az egyik lábát, nézte, hogy lóg bele a semmibe. „Mégis fel kellett volna hívni a sofőrkét.” Elbőgte magát.

Zsámboky motyogott valamit. „Te olyan más vagy, te nekem olyan más vagy.”

Nem emlékezett rá, mi történt aztán. Nem emlékezett rá, hogy öltözött fel Adél, és hogy ment el.

Zsámboky úgy lógatta a fejét, mint akinek kirántották a fogát. Messziről hallotta Turcsányit.

– Legalább egy évig nem láttam Adélt, teljesen eltűnt. Aztán egyszer egy tejcsárdánál ácsorogtam. Tudod, pár éve teleszórták a várost azokkal a gomba alakú tejcsárdákkal, valami mozgalom is indult, hogy igyál több tejet… Öregem, ahogy ott állok, megjelenik előttem egy kakaósüveg szalmaszállal. Valaki nevet. Adél fehér köpenyben, fityulával. – Mit bámulsz, idd meg, rád fér.

Zsámboky még mindig a fejét lógatta. Aztán most ő mondta, teljesen megbutulva.

– Édes pofa.

Turcsányi arca gyanakodva rángatózott. És ezt Zsámboky mondja, éppen Zsámboky? Mit akar? Gúnyolódik? – Egy fillért se fogadott el, de igazán.

Zsámboky bambán vigyorgott, mintha úgy alattomban a sárga földig leitta volna magát.

– Mindennap odajártam, a tejcsárdához – folytatta Turcsányi. – Aztán egyszer csak valaki más volt Adél helyén.

– Ugrott a kakaó – mondta Zsámboky.

– Tessék?

– Nem volt többé kakaó. – Zsámboky tenyerével a térdét sikálta. – Adélt kirúgták, összeszűrte a levet valakivel. Én az Operában akadtam vele össze.

Turcsányi rábámult. – De hiszen te sose jársz Operába!

– Akkor jártam! Böske mindig elcipelt, opera… hangverseny. Leo Blech a Hetediket keményen vezényli, ilyeneket mondott Böske. Úgy ismerte a karmestereket!… Nahát, a harmadik emeleti büfében Adél! Előadás közben a felső lépcsőn ült, felém vigyorgott.

– Most is ott van? – kérdezte Turcsányi.

– Nem, azt hiszem, már nincs ott. Rém elegáns volt, amikor utoljára a Belvárosban találkoztunk. Kockás kabát, nejlonernyő. „Mögvagy?”, kérdi. Ránéztem, azt hittem, tréfál. De aztán még több mindent mondott így ö-vel. Az egyik üzletből kilibbent egy barátnője, éktelenül kifestve, az is így beszélt. – Kecskeméti – mondta Adél –, akárcsak én. – Beestem egy kirakatba, ők meg ellejtettek.

– Kecskeméti? – hunyorgott Turcsányi.

– Amennyire néger! Csak éppen összeakadt azzal a másikkal.

– Gondolod, hogy?…

– Bemelegedett? Lehet, nem érdekes. – És megint csak azt mondta. – Édes pofa. – Eltűnődve ingatta a fejét, majd hirtelen kitört belőle. – Fabulya meg… no, Fabulya már egy hónap múlva, hogy Adél otthagyta, így beszélt. „Most mondd, van egy jó lakásom, ha nincs Adél, még mindig a Rózánál vagyok, mert akkor sose lett volna erőm, hogy kiverekedjem, és most már egyedül is vagyok, hát nem jobb így?” Egy darabig még Fabulyát utánozta, aztán felnevetett: – Ilyen alak!

– Pacsmagok!

Bozsik állt előttük, harciasabban tologatta szájában a szivarját, mint valaha.

– Pacsmagok! Tudtok ti ilyen levelet írni?

Turcsányi hallgatott, és hallgatott Zsámboky is. Egyszerűen nem értették, mit akar az öreg, milyen levélről van szó.

– Ja, Erna – mondta aztán Zsámboky. – Az orvos felesége.

Bozsik egy levelet lobogtatott.

– Tudtok ti ilyet, hitvány pennarágók, ványadt tollforgatók? Ezt hallgassátok meg! Ha megversz is, imádlak én, te drága, rossz orvosleány. – Elhallgatott, és mellbe bokszolta Turcsányit. – Milyen?

– De Bozsik bácsi – fulladozott Turcsányi –, nem lány… asszony.

– Azt csak a vers miatt írtam.

– Tömör – mondta Zsámboky. – Mindenesetre tömör.

– Nna, erről van szó – Bozsik diadalittasan meglobogtatta a levelet, aztán otthagyta őket.

– Gondolod, hogy elküldi? – kérdezte Turcsányi.

– Nem vitás.

– Mit szól majd Erna?

– Semmit. Nevet rajta. – Zsámboky vállat vont. – Vagy talán meg lesz hatva. Ha megversz is, imádlak én… – Füttyentett. – Csak azt nem tudom, az orvosleányt hogy találta ki. Költői véna, hiába. Tudod, hogy novellát is írt?

– Bozsik?

– Kötelességének érezte. Mert már mindenki írt ebben a presszóban.

Ezen egy darabig elröhécseltek.

– Öregem, bebukott vidékről egy bölcsész, megivott egy szimplát, másnap megint bejött, egy hét múlva már verset írt valamelyik folyóiratnak – mondta Turcsányi. – Ki volt az a medika, akit te biztattál írásra?

Zsámboky nem emlékezett a nevére, a nyakára emlékezett, a telt, fehér nyakára. „Magában egy kritikus lappang, egy kegyetlen kritikus.” – Elhallgatott, majd egész váratlanul: – …Szóval Fabulya ezt se vette valami nagyon a szívére, az se rázta meg, hogy Adél otthagyta.

– Azért várj csak – kezdte Turcsányi.

Zsámboky nem nagyon biztatta, inkább olyan képet vágott, mintha Turcsányi belejavítana az írásába, a „láthatatlan kézirat”-ba.

De Turcsányit nem kellett biztatni.

– Öregem, egyszer felmegyek Fabulyához. Fabulya a szoba közepén ül, nyaka körül törülköző. Egy pattanásos arcú, vörös hajú kamasz csattog mögötte az ollóval. „A fülnél, irányítja Fabulya, még egy kicsit a fülnél.” A kamasz levesz egy kis hajat a fülnél, aztán körüljárja Fabulyát. „Azt hiszem, rendben van, Dzsó bácsi.” Megelégedetten csattog az ollóval. Fabulya föláll, kirázza magát, a fiú akkor már Fabulya kabátját veszi kezelésbe, fölvarr egy gombot, a nyakát stoppolja.

– Adél öccse – mondta Zsámboky.

– Az, az – bólintott Turcsányi –, mindennap följárt Fabulyához. Az ügetőnél dolgozott, a kifizetéseknél. Kockacukrot hozott nagy, barna staniclikben, engem is megkínált. „Tessék csak, holnap megint hozok.” Elhozta, amit a lovak nem ettek meg.

Zsámboky valósággal látta maga előtt, ahogy ott ülnek a díványon Fabulya, Öcsi meg Turcsányi, és ropogtatják a cukrot, amit a lovak nem ettek meg.

– Aztán Öcsi barátja is feljárt – mondta Turcsányi. – Alacsony, bikanyakú, szőke fiú. Cézár, igen, Cézárnak hívták. A Ludovika-kertben összeakadt egy tűzoltónővel, Gyöngyszemmel. „Dzsó bácsi – mondta, ahogy elhevert Fabulya díványán –, kéne egy vers Gyöngyszemhez.” Fabulya röhögött. „Miért? Akkor másképp locsolja a háztetőket?” „De nem, Dzsó bácsi, Gyöngyszem nagyon szereti az ilyesmit.” A végén aztán Fabulya megírta a verset. „Remélem, te is sokáig a szívedbe zárod, sírig hű Cézárod.” Így fejezte be. A fiúnak nem nagyon tetszett. „Sokáig, Dzsó bácsi? Hát nem örökké?” „Legyen örökké!” Mondom, ez a két kamasz egész nap fönt volt.

Zsámboky egy mozdulattal félbeszakította.

– Csak éppen azt nem mondod, miért. Csak éppen azt nem mondod, hogy Öcsi intézte a gázszámlát, ő cserélte be a rossz lemezeket.

– Fabulya Öcsi leveleit is megírta egy lóversenytéri kaszírnőhöz. Az volt Öcsi nagy szerelme. „Jól elbánt velem! Kedden forró csók, szerdán meg se ismer. A végén bevallja, hogy csak egy hű barátot keresett bennem, mert szerelmes volt valakibe.” Írd bele, Dzsó bácsi: „Az én kínjaimmal ne törődj, majd csak elviselem, mint ahogy tizenkilenc évig elviseltem néhány apróságot. Tudom, te még mindig abba vagy szerelmes!” Ezt is vedd bele, Dzsó bácsi: „A sötétben jólesett odaképzelni a helyembe.” A végére pedig: „Válasz nem fontos.”

Cézár felnyerített a díványon. „Hogy nem fontos? Egész nap róla beszélsz, nem is tudsz másra gondolni.”

Fabulya megírta a levelet, felolvasta, újra megírta. Aztán amikor Öcsi elindult, úgy mellékesen megkérdezte: „Adél? Nem járt nálatok?” Öcsi visszafordult. „Legalább egy hónapja nem láttuk, Dzsó bácsi.” Fabulya hümmögött valamit, aztán legközelebb megint megkérdezte. „Adél?”

Turcsányi szigorúan nézett Zsámbokyra. Zárt volt az arca, mintha Fabulya minden szenvedését magába rejtené.

– Így ment ez. Aztán egy nap fát hordtak föl Fabulyának, Cézár és Öcsi. A pincéből trógerolták, mert a lift elromlott. Cézár már előző este morgott, hogy Gyöngyszem faképnél hagyta. „Mert Dzsó bácsi kétszer küldte el ugyanazt a verset.” A lépcsőn szitkozódtak, megálltak minden fordulónál, félórás szüneteket tartottak. Öcsi az ablakpárkányon lovagolt, Cézár leszólította a nőket. Órákig tartott a dolog. A végén aztán Öcsi felfütyült az udvarról. Fabulya éppen borotválkozott. Úgy, szappanos pofával nyitotta ki az ablakot. „Mit akartok?” Azok ketten lent álltak a mélyben, álltak és hallgattak.

„Mi van?” Fabulya belepamacsolt az arcába. Végre aztán Öcsi megszólalt: „Dzsó bácsi, mi nem jövünk többet.” Fabulya nem szólt, de nem is tudott elmozdulni az ablaktól. Öcsi még egyszer felfütyült, aztán elindultak. Paccs! Egy szappanos folt az udvaron. Fabulya becsukta az ablakot. Nem szólt semmit, lemosta az arcát.

Turcsányi elhallgatott. Megint olyan zordul nézett Zsámbokyra, mintha azt mondaná. „Ezt tessék tudomásul venni!”

Zsámboky a vállát vonogatta. Most már igazán olyan volt, mint egy agyonjavított kézirat. „Úgy, hát ez volt Fabulyával?” Aztán, mintegy reménykedve megkérdezte.

– Fizetett Fabulya a fahordásért?

Turcsányi nem is hallotta.

– Akkor aztán igazán magára maradt.

Ezt mondta Turcsányi.

Zsámboky pedig most már egész határozottan:

– Nem fizetett a fiúknak a fáért. – De magában érezte, hogy mindegy, tökéletesen mindegy. Jó, nem fizetett, de akkor is… „Szappanhab az udvar kövén…”

Szünet állt be, kellemetlen szünet.

Zsámboky kicsit dühösen pislogott Turcsányira. – Jól belepancsolt Fabulyába! Mindegy. Mit is kezdjek Fabulyával? – Már bánta ezt az egész beszélgetést. Különben is itt van a Jó reggelt, gyerekek, most már igazán hozzá kell látni. Ennek a Turcsányinak sincs jobb dolga, mint hogy ráüljön az emberre.

Turcsányi nem mozdult. El se lehetett képzelni, hogy valaha is föláll. Hirtelen megkérdezte:

– Kalmár Béla? Mi lett Kalmár Bélával?

Zsámboky elsötétedett. Megint eszébe jutott a vörös kontyos nő. Annak ugyan már a kontya sincs meg, azon is túladott Kalmár Béla.

– Kiment Bécsbe. Azt hiszem, presszója van, legalábbis azt hallottam valakitől.

Turcsányi felvonított.

– Eszpresszója? Neki?

Zsámboky széttárta a karját.

– Gondolhatod, hogyan sikerült! Összeakadt egy nővel, aki eszpresszót szerzett neki. – Elhallgatott. Most már igazán úgy nézett Turcsányira, mintha ki akarná rúgni.

Turcsányi elnyúlt a széken.

– Nekem is nyithatna valaki egy presszót.

Zsámboky csak nézte. „Neked? Te bogáncs, te kóró, te lángoló pattanás, neked presszót?”… – Aztán azt mondta:

– Eredj a pokolba, Turcsányi! – Azzal a Jó reggelt, gyerekek fölé hajolt.

Turcsányi a lábát lógázta, és mintha az álom mélyéből röhögne fel.

– Megettük a kétszersültjét! Haha! Ott voltál, amikor megettük Fabulya kétszersültjét?

Zsámboky már megint benne volt a hurokban. Folytatnia kellett ezt a históriát.

– Ott voltam – bólintott –, ott voltam akkor este.

Úgy esett be oda, hogy Böskével akart találkozni. Azzal a lánnyal, aki Operába cipelte, meg hangversenyekre. Akkoriban már nem cipelte sehová. „Kifutottuk a formánkat egymás mellett, Pista, igazán semmi értelme tovább.” Így beszélt, ilyen kerek, jól megformált mondatokban. Arról is, hogy azért találkozhatnak. „Miért ne találkoznánk? Hiszen, ami érdekes volt közöttünk, a barátság, az úgyis megmaradt.” Zsámboky bólogatott, úgy érezte, mintha tömör, súlyos harangok konganának körülötte. Persze miért ne találkozhatnánk? Nincs semmi baj, csak éppen kifutottuk a formánkat. Megbeszélték, hogy kedd este Fabulyánál. „Fent lesz egy barátnőm, tudod, én mutattam be Fabulyának. Együtt járunk a Pedagógiai Főiskolára. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá.”

Igen, Böske a lelkére kötötte. „Hallani akarom a véleményedet Eszterről.”

Így aztán Zsámboky kedden este ott ült Fabulya díványán, az állólámpa fénykörében. Egyelőre nem Esztert figyelte, akiről meg kell mondania a véleményét, hanem Böskét. Böske egy csöppet se törődött vele. Egy fiatal, sápadt képű tanár arcába rázta szikrázó, szőke haját.

– Úgy gondolja, hogy a cseléd alakja Flaubert-nél lépett be az irodalomba?

A súlyos kérdés furcsa ellentétben volt a szikrázó, szőke hajjal. Nem lehetett hallani, mit felelt a fiú. Mindenesetre olyan képet vágott, mintha máris fejfájást kapott volna a lány csillagszórómosolyától. Aztán kissé hátravetette a fejét, úgy felelt. Böske előrenyomult, kérdezett és mosolygott.

Nem – gondolta Zsámboky –, itt nem lehet kitérni, ennek a nőnek válaszolni kell. Nincsenek félmondatok, homályos utalások. Ez a nő pontosan tudni akar mindent. Ki is mondta róla? „Úgy érzem, mintha beleállna az agyamba.”

Zsámboky, akárcsak egy magányos sziget. Nem szólt hozzá senki, és ő se szólt senkihez. Ez rendben is volt így. Nézhette, ahogy Fabulya a dívány sarkán pusmog azzal a lánnyal, akiről majd meg kell mondania a véleményét. Fabulyán sötét ing, félrecsúszott, ezüstszürke nyakkendővel. Fabulya kitalálta, hogy a sötét ing „kihozza az egyéniségét”. Le is fényképeztette magát. „Nézd ezt az elszánt arcot, akár egy szabadsághős.” Most is olyan elszántan nézett a lányra, mint egy felkelő, aki már hónapok óta a hegyekben bujkál, és most végre találkozik a szerelmével. Verseket suttog – gondolta Zsámboky –, meg arról suttog, hogy milyen magányos, de most úgy érzi, hogy végre talált valakit. Az orra hegyén lóg a tekintete. A szabadsághős helyett már inkább egy székrekedéses spánielre emlékeztet.

A lányból csak foltok látszottak. A füstszínű arca, a karja, ahogy átnyúl Fabulya feje felett, és új lemezt tesz fel. Mert közben szólt a zene. Böske irányította a zenét, miközben a tanárral beszélt.

Zenén ringott a kis szoba, a könyvek füstölgő folyójával, a partvisokra és kilincsekre döfött kabátokkal.

– Eszterke – Fabulya végigsimított a lány karján.

Eszterke Zsámbokyra mosolygott, ezüstös, elúszó mosollyal. A tekintete ködös és távoli, mint aki tulajdonképpen nem is tudja, hol van.

Zsámboky hátradőlt. Úgy érezte, mintha a hold ereszkedett volna be a szobába, hogy rámosolyogjon. De hát mégse a hold, és igazán kenhetne végre egy vajas kenyeret. Mert különben elég otthonosan mozog, mint aki már többször is járt itt. Tudja, hol vannak a lemezek, mint ahogy Adél is tudta.

Nyílt az ajtó, és mintha a huzat vágta volna be, megjelent Turcsányi. Állt az ajtóban fagyottan. A következő percben pocsolyává olvad ebben a meleg szobában. De nem olvadt el. Kibújt a kabátjából, sáljából és azt mondta Fabulyának:

– Öregem!…

Ebben az egy szóban benne volt, hogy már megint kidobták valahonnan, hogy nem kap munkát, és hogy otthon is elviselhetetlen már az egész a galambász papával meg a kilenc testvérrel.

Böske vette kezelésbe.

– Azt mondták magának a kiadóban, hogy ne jöjjön többet, hogy egyáltalán ne jöjjön többet?

Zsámboky a lány arcába tudott volna vágni. Mindent akar tudni… pontosan! Hogy dobták ki Turcsányit a kiadótól, miért nem kap többé korrektúrát. – Az az állat meg beszél, beszél!

– Azt mondták, sok hibát hagytam benne, és nagyon sajnálják. – Turcsányi egy mozdulatot tett.

Böske most ebbe a tüskebozótba lógatta bele a haját.

– És mondja, Turcsika, tényleg sok hiba volt? Milyen hiba volt?

Zsámboky megrázkódott. Turcsika!…

– Hát… – „Turcsika” újabb mozdulatot tett: – Két vers egymásba csúszott. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Nem tudok koncentrálni.

– Miért nem tud koncentrálni, Turcsika?

Zsámboky a lányra nézett, és azt gondolta: – Mégis jó, hogy nem vettem feleségül.

Böske sorra kikérdezte mindenről Turcsányit, hány testvére van, hányan laknak egy szobában, miért nem tud elköltözni hazulról, és a végén meghívta ebédre.

Majd ad neki egy nyakkendőt – gondolta Zsámboky. – Nekem dunyhát adott. – Elvigyorodott befelé. – Az még „szerelmünk hajnalán” volt. Akkor éppen az érdekelte, hogy alszom, mivel takarózom. – Nincs dunyhája, Pista? – Legközelebb, amikor elbúcsúztak, a sarokba mutatott. – Vigye csak szépen haza. – Tekintélyes csomaggal utaztam a buszban. Nem kérte vissza. Akkor se, amikor már „kifutottuk a formánkat”.

– Az apja verekszik? – Ezt Eszter kérdezte. Egész váratlanul fordult Turcsányihoz, egy lemezzel a kezében. Mosolygott. Így térdelt a díványon, lemezzel a kezében, Fabulya fölött.

– Tegnap nekiugrott az anyámnak. – Turcsányi leesett Fabulya mellé. – De nem hagytam.

– Ó – mondta a lány –, az én apám mindig megver. Majd most is. Hogy későn megyek haza.

– Vigyázz a lemezre – figyelmeztette Fabulya.

Eszter föltette a lemezt, közben az apjáról beszélt, meg a verésekről.

Zsámboky Böskét figyelte. Mikor szól közbe, mikor kérdez valamit Eszter apjáról?

– Ordít is közben? Vagy csak hallgat, és úgy üt? – Nem, Böske nem szólalt meg. Igaz, hiszen már alaposan kikérdezhette mindenről. Meg aztán különben is újra „rászállt” a tanár úrra, akinek valahogy egyre sértődöttebb lett az arca.

– Kérem – mondta a tanár úr –, csak foglalkozzék mással, kérem. – Körbemutatott, megakadt a tekintete Zsámbokyn.

Zsámboky fölállt, a gramofonhoz ment. Nézte, hogy forog a lemez. Nna, ha Böske hozzámegy ehhez a sértődött tüskéhez…

Közben éhes lett. Már az előbb is eszébe jutott a vajas kenyér, de most majd elszédült. A csuda vigye el, igazán adhatna valamit Fabulya! Nem azt mondom, hogy valami nagy traktát, de mégis… Itt van ez a szerencsétlen Turcsányi… – Rándított egyet a vállán. – És itt vagyok én!

A függöny felé pislogott.

A függöny mögött az éléskamra. Néhány polc. Kenyér, vaj, konzervek.

A függöny meg se libbent.

Hirtelen nyekkent a dívány, Fabulya fölállt.

Na most!…

De nem, Fabulya csak a kis kulcsot emelte le a szegről. Sálját nyaka köré tekerte, télikabát, kalap, és indult a kulccsal.

Az ajtó becsukódott Fabulya mögött, és már a folyosón kopogtak a lépések.

– Most – gondolta Zsámboky –, most kéne kirámolni…

És akkor megszólalt a tanár úr:

– Nincs valami?

Mindenki feléje fordult.

Egy gyerekarc fogadta őket. Egy kedves, gonoszkodó gyerekarc. Úgy mosolygott, mint aki a szülők távollétében föl akarja gyújtani a függönyt.

– Szép, szép ez a Beethoven, de azért… – Az ajtó felé pislogott. – Reméljük, kint marad egy darabig.

Eszter lemezt cserélt. Felbúgott az orgona, és a függöny félrelibbent. Eszter eltűnt a függöny mögött.

A következő pillanatban, mintha önmagát varázsolta volna elő, újra felbukkant. Egy csalódott mozdulattal kifordította a tenyerét.

– Csak kétszersült.

A tanár úr a térdére csapott.

– Akkor jöjjön a kétszersült!

A függöny újra remegett, hullámzott, és kirepült egy csomag kétszersült. Aztán még egy, még egy.

Amikor Fabulya újra megjelent, egy recsegés-ropogás volt a szoba. Potyogtak a morzsák, Böske fuldoklott a nevetéstől, egy kétszersültdarabkával Fabulya felé intett.

– Tartson velünk! Megkínálhatom?

Fabulya visszaakasztotta a kulcsot, és meghajolt.

– Köszönöm. – Elmosolyodott. – Valahogy nincs étvágyam.

Ők meg ropogtattak, akár a lovak. Beszélni se tudtak, úgy tele lettek kétszersülttel. Néztek egymásra – és ropogtattak valami tehetetlen önkívületben. – Turcsányi lecsúszott a díványról, úgy nevetett.

Fabulyáig nem ért el a nevetés. Visszamászott a díványra, és hallgatta, hogy ropogtatnak a többiek.

Turcsányi még most is úgy nevetett, mintha Fabulya szobájában lenne.

– Mind megettük! Legalább öt zacskóval. Öregem, már fájt a fejem, minden egyes harapásnál úgy éreztem, mintha főbe lőnének.

Zsámboky hátrakulcsolta kezét a szék támláján.

– Tudod, mi volt aztán?

– Aztán?

– Amikor mi elmentünk, és Eszter magára maradt Fabulyával. Böskének elmondta később. – Zsámboky egy kis szünetet tartott. – Fabulya egy darabig nem szólt, csak ült a díványon.

Mereven, lesikált arccal nézte a lányt. Az elindult feléje, végigsimított a haján. Fabulya hátrarántotta a fejét.

– Talán hagyjuk.

– Valami baj van?

– Semmi. – Fabulya olyan képet vágott, mintha öblögetne. Aztán meg, mintha kiköpné a vizet. – Igazán semmi, csak azt szeretném tudni, mikor rendezel megint társasvacsorát.

A lány arca megrándult.

– Társasvacsorát? Kétszersülttel?

Akkor Fabulya már lerúgta a takarót. A szoba közepén állt a könyvek folyosójában.

– Igazán sajnálom, hogy nem volt más itthon! Majd legközelebb gondoskodom franciasalátáról. Megfelel?

A lány dadogott valamit, de Fabulyát nem lehetett megállítani.

– Én tudom, hogy mikor mit lehet adni, és ebbe, légy szíves, ne szólj bele! Senkit se tudok megkínálni, nem vagyok abban a helyzetben. – Elkezdte bizonygatni, mennyivel kevesebbet keresett ebben a hónapban, mennyivel drágább lett az élet. Számadásokat ráncigált elő. Eszter orra alá dugta. – Látod! Látod!

Eszter elindult a szobában, és az ujjával szedegette a morzsákat. Egy szót se szólt. Füstszínű arcával végigment a szobán, és az ujjával szedegette föl a morzsákat.

– Ez volt – bólintott Zsámboky – azon az estén, amikor megettük a kétszersültet Fabulyánál.

– Ilyet csinált? – kérdezte Turcsányi. – Ilyen jelenetet?

De Zsámboky nem törődött Turcsányival. Fabulya volt előtte, Fabulyát indította. – Indulj, indulj el ezzel a lánnyal! Kezdjétek, csináljátok végig az egészet.

Egy kerítés tövénél indult el Fabulya. Kalapban, lebegő ballonban ment a kerítés mellett. Olykor hátraszólt.

– Hoztál tízórait?

Papír zörgött a háta mögött. Eszter hozott tízórait, igen, ahogy Fabulya megrendelte.

– Nyulam-bulam – mondta Fabulya –, nem kívánhatod, hogy éhen haljon a te Kis Gazdád a kiránduláson. Ugye hozol valamit a kirándulásra? – Föladta a rendelést. – Sonkás zsemle… csak arra vigyázz, hogy vékonyra szeleteljék a sonkát, tudod, milyen gyöngék a beleim, a vajat is hajszálfinoman kend rá. Gyümölcs? Nem, nem, én valahogy nem bízom az ilyesmiben, de egy kis kompót nem ártana, mondjuk, cseresznyekompót. – Pénzt nem adott. – Tudod, hogy pillanatnyilag milyen nehéz helyzetben vagyok, meg aztán a te kedvedért van ez az egész kirándulás. – Nyulam-bulam a maga fillérjeiből bevásárolt, hazulról hozott egy üveg befőttet.

És most így vonultak a rekkenő hőségben az állomástól a kis kertes házak mögött a rét felé. Fabulya egészen elveszett a kalapban és a sálban. Mögötte Eszter szatyrokkal megrakva.

– Nem vennéd le a kabátodat?

– Most? – Fabulya felháborodva beleharapott egy zsemlébe. – Amikor így izzadok? Jön egy szélroham, és kész…

Úgy ment, mint egy sötét sátor. A kertek ragyogása meghalt körülötte, semmi se látszott a rét zöldjéből. – Egyszerre megállt.

Eszter is megállt mögötte a szatyrával, befőttesüvegjével.

– A héja – mondta Fabulya, anélkül hogy hátrafordult volna – rajta maradt a sonkán.

A héj, mint egy elpattant gumi, lelógott a sonkáról. Eszter előrement, és leszakította. – Nem ülnénk le?

– Mit gondolsz! A föld hideg, és ha így átizzadva leülök…

– Egy fa alá!

– Az mindegy.

– De csak amíg eszel.

– Nem, nem!

Így történt aztán, hogy Eszter menet közben vágta, kente a kenyeret, feltörte a tojást, átnyújtotta Fabulyának. Valósággal szteppelt körülötte, Fabulya evett, és ment, ment a ballonjában, kalapjában.

Folyóhoz értek, kompon kellett átkelni. A víz egy kicsit meglökte a kompot. Fabulya mélyen behúzódott a ballonba, Eszterre nézett. „Meg akarsz gyilkolni?” Ez volt a tekintetében. A víz csobogott körülöttük, Fabulya hallgatott. Akkor se szólalt meg, amikor ismét szárazföldre értek. Haragszik? – gondolta a lány, ahogy menet közben Fabulya hátát nézte. – Megbántottam valamivel?

Nyári vendéglő mellett mentek el. Fabulya ballonja valósággal beitta magát a tájat, a ballon sötétjében tűnt el a nyári vendéglő. Újra a „kompon való átkelés” következett. Aztán egyszerre csak megint ott álltak az állomásnál. Fabulya a lányra nézett. Most – gondolta a lány –, most mond valamit, hogy ezt vagy azt csináljuk, hogy eddig csak tréfa volt az egész, de tud egy csodálatos helyet!

– Üljünk be – mondta Fabulya. A vasúti kupéra mutatott.

A kupé üres volt, és dög meleg. Gonoszul, alattomosan ontotta a meleget. Fabulya behúzódott egy sarokba, a lány szinte félve lépkedett utána. A torkát szorongatta valami, egyre kínzóbban. Legszívesebben elbőgte volna magát. Fabulya berendezkedett a sarokban. A kabátját magára terítette, oly otthonosan, mintha most már ebben a vasúti fülkében akarná leélni az életét. A lány melléje telepedett, még mindig úgy nézett rá, mint aki nem hiszi el ezt az egészet, mint aki még várja, hogy egyszerre csak egy csodálatos kert nyílik ki a kupéból.

– Van még befőtt? – kérdezte Fabulya. Megelégedetten és kissé csodálkozva csóválta a fejét, hogy „ilyen pompás étvágya van”, de hát, hiába, a „kirándulás”!

Fabulya evett, a lány a poros fákat nézte az ablak mögött.

Rajtuk kívül egy lélek se volt a fülkében. Aztán mégis bejött a kalauz, de oly tétován, oly bámész képpel, mint aki csak éppen betévedt ide. Kiderült, hogy a vonat négy óra múlva indul. „Úgy, jó négy óra múlva.” Fabulya a befőttet kanalazta. Eszternek meg már szava se volt. Ki kéne menni – gondolta –, kimenni és járni egyet. Nem mozdult. Eltette a befőttesüveget.

Fabulya kinyújtotta a lábát, elszundított. Igen, elaludt ott a sarokban. A kabát remegett a térdén, ő meg derűsen fújtatott. A feje egyszerre csak ráesett Eszter vállára. Eszter egy reménytelen mozdulatot tett. Hiába, Fabulya egyre jobban ránehezedett. A vonat állt, a fülke üres volt, Fabulya egyre súlyosabb. Eszter lehunyta a szemét. Csak indulnánk már, csak indulnánk már végre! Fölnézett. Egy kövérkés néni ült vele szemben. Szelíden, megértően mosolygott. Lassan megtelt a fülke. Fabulya Eszter ölében volt, Fabulya gőzölgött Eszter ölében.

A vonat megrázkódott, Fabulya is megrázkódott. Fölébred – gondolta Eszter. Nem ébredt föl. Aludt, amikor a vonat zötyögve, rázkódva megindult.

Eszter nézte, ahogy Fabulya haja kétoldalt lelóg a füle mellett. Aztán nem nézett semmit, elveszett Fabulya alatt. Belelapult, belepasszírozódott az ülésbe. Nem tudta, meddig tartott az út, nem tudta, mikor állt meg a vonat.

Kosarak, táskák emelkedtek. Eszter megrázta Fabulya vállát. Fabulya morgott valamit, a szeme, mint egy iszapos tó, megcsillant. Dörmögve felkászálódott, belebújt a ballonjába, aztán visszanézett a lányra.

– Mi van?

Eszter bágyadtan mosolygott. – Semmi. – Egyszerűen nem tudott felállni. Levált róla a lába, a karja, egész testében elzsibbadt.

Fabulya a kezét nyújtotta, és azt mondta:

– Hopp!

Ahogy leszálltak a vonatról, megveregette Eszter képét.

– Pompás kis kirándulás volt! – Belekiáltotta egy idegen arcba. – Pompás kirándulás! – Lehajolt egy kutyához. – Kutya!

A kutya megigézve nézett Fabulyára, és hátrafelé kezdett futni. Fabulya ugatva, csaholva utána!

Késő este volt, Eszter nem mert hazamenni.

– Az apám agyonver.

Fölment Fabulyához. Közben látta, hogy az apja az ablaknál áll, és kinéz az utcára. Mögötte az anyja. – Ne bántsd, ha hazajön. – Az apa hallgat, de el nem fordul az ablaktól. – Ne verd, azért nem mert hazajönni! – Anya sír, könyörög, de apa meg se hallja. Áll és vár az ablaknál.

– Tulajdonképpen mi az apád? – kérdezte Fabulya.

– Lokálban táncolt – mondta Eszter. – Engem is ő tanított, senkivel se tudok úgy táncolni, mint vele. Most könyvel. De ha jókedve van, táncolunk. Ó, akkor valóságos mulatságokat rendez. Azt játsszuk, hogy egy lokálban megismerkedik velem.

– Na? – hajolt fölébe Fabulya.

– Egyszer egy ilyen ismerkedés közben nekem ugrott: – Te, te! – ordította. – Ezt úgy csinálod!… Ismerkedsz, ugye, mondd, kit szedtél fel, kivel akadtál össze? – Anyám sírt, könyörgött, hiába, nem tudott kiszedni a kezei közül.

Fabulya megcsókolta a lányt.

– Vigyáz rád a Kis Gazdád.

Lefeküdtek, és Nyulam-bulam elaludt az ő Kis Gazdája mellett. Arra ébredt, hogy a vállát rázzák. Kerek, izgatott folt hajolt föléje a holdfényben.

– Kelj fel! – A dívány recsegett, mozogtak a párnák és a takarók. – Te alszol? Te tudsz most aludni?

A lány nyitott szemmel feküdt, semmit se értett ebből a recsegésből. Egy kattanás – felcsapódott az állólámpa fénye. A dívány megint hullámzani kezdett, és Eszter a párnák tetején, mint egy halálra sértett dombot, megpillantotta Fabulyát.

– Nem kapok levegőt.

Ezt mondta Fabulya.

Eszter az álmosságtól szédelegve lemászott a díványról. Ki akarta nyitni az ablakot.

– Nem! – intett Fabulya. – Onnan éles levegő jön! Az ajtót! A folyosón is!

Eszter rábámult. – A folyosón?

A férfi tekintete sötéten megcsillant. – Eredj, és nyisd ki az ajtót.

Eszter végigimbolygott a folyosón, elment a lakások előtt, és kitámasztotta az ajtót. Olyan csönd volt a folyosón, mintha senki se lakna a házban. Egy parányi fényfolt figyelmeztette a lányt. Az egy pillanatra nekidőlt a falnak. De a fényfolt várta.

Fabulya mozdulatlanul feküdt. Mintha észre se vette volna a lányt. Úgy mondta, szinte hang nélkül.

– Meg akartál gyilkolni?

A lány a dívány szélén ült, azzal a füstszínű arcával, nem mondott, nem kérdezett semmit.

Fabulya beszélt, lehunyt szemmel, merev, fölfelé fordított arccal.

– Azért mondtad, hogy üljünk kompra. Az a rázkódás, amikor a víz meglökte a kompot… emlékszel? – Elhallgatott. Elnyújtott mozdulatokkal simítgatta a takarót. Aztán végrendeletet készített.

– Mert fulladási érzésem van. Sosem lehet tudni…

Eszter előkotorta a papírt és a ceruzát. Írta, amit Fabulya diktált, pontról pontra kellett hogy írja.

– A Levelezések Könyvének első példányát elviszed a múzeumba, a második és a harmadik példányt Kulcsár Dodóhoz.

A könyvtára felől is hagyatkozott. Úgy volt, hogy az egyik öltönyét Turcsányi örökli, de aztán visszavette tőle.

– Tönkretenném. Senki se hinné el többé, hogy nyomorog.

Egy svájcisapkát hagyott Turcsányira.

Kijelölte azt a személyt, akinek majd beszédet kell mondania a temetésen. Nagyjából elmondta a beszédet is. „Sokan talán azt hiszik, hogy Fabulya János költészete korán kiégett, de a kevesek, a barátai, mindig tudták, hogy dolgozik.”

Kijelölte, hogy milyen sorrendben vonuljanak a halottaskocsi után.

– Te jössz közvetlenül a kocsi után, bár (szemrehányó tekintet) neked köszönhetem a halálomat. Melletted Lányi, a tanár, az ő arca elég ünnepélyes, Zsámboky maradjon a végére azzal a savanyú ábrázatával. Adélnak is ott kell lennie, a második feleségemnek.

Meghagyta, hogy utána üljenek be valahova, de ne igyanak nagyon sokat. Különösen Adélra kell vigyázni.

– Kéne egy lányiskola. Ezt majd Lányi elintézi.

Szó esett még a sír gondozásáról, aztán elaludt.

Eszter kezében megakadt a ceruza. A felpuffadt, szuszogó arcra nézett. Nem feküdt le. A dívány szélén virradt rá.

Turcsányi már többször félbe akarta szakítani Zsámboky előadását, de most aztán fölpattant.

– Akkor gyűlölte meg! Hidd el, hogy akkor gyűlölte meg Fabulyát!

– Meggyűlölte? – nézett föl Zsámboky.

Ott ült a dívány szélén, nézte azt a szuszogó, felpuffadt arcot. Alszik, tud aludni. Ígért egy kirándulást, sétát, kertet, ahol majd zenét hallgatnak. Fülledt vasúti fülke lett az egészből, akkor is így aludt, beléfúródva, ilyen kitelt, öntudatos arccal. Ha kiflire kér tőle, azt mondja, anyagi helyzete nem engedi, a villamoson bliccelnie kell, reszket a kalauztól, de ő azzal nem törődik.

A hajnal beáradt, lágy, szürkés rózsaszín fénnyel. Szemközt megcsillant a háztető, odalent megcsikordult egy kapu.

A lány végigsimított az arcán, mintha ezzel lesikálna minden érzést, fölállt, és az alvóhoz lépett. Nézte egy darabig. Keze rátapadt a torkára, az ujjak összefonódtak.

– Aludj, most már csak aludj.

Kirándulás – gondolta Zsámboky –, az egésznek ez lehetne a címe.

– Nem csoda! – trombitált Turcsányi a magasban. – Nem csoda, ha meggyűlölte. Így bánni egy lánnyal!

Ez a hang kijózanította Zsámbokyt. – Miért? Hogy bánt vele? Ide figyelj, egyszer elkapott az Átjáróban.

Elmondta Turcsányinak, hogy cipelte fel Fabulya a lakásába. Rejtélyes képet vágott, és az egész úton nem árulta el, hogy mit akar. – Gyere csak, majd meglátod. – Ahogy fönt voltak, Fabulya bezárta az ajtót, és a könyvespolchoz lépett. Rám akar sózni egy könyvet – gondolta Zsámboky. Kicsit elcsodálkozott. – De amikor tudja, hogy sohasem veszek könyvet.

Fabulya egy szürke füzetet emelt le a polcról. Még mindig nem szólt, csak leült a díványra, szemben Zsámbokyval.

Zsámboky elég furcsán érezte magát. – Felolvas. Évek óta most írt először verset, és felolvassa. Jó nagy vacak lehet, de azt persze úgysem mondhatom meg.

– Azt hiszem, kicsit meglepődsz majd – kezdte Fabulya.

Zsámboky kínosan elmosolyodott. Essünk túl rajta, csak minél előbb essünk túl rajta.

– Eszter – mondta Fabulya – ideadta a verseit.

Zsámboky felállt. – Ír? Az a lány?

– Ugye nem hitted volna? – Fabulya komoran bólogatott. – És majd meglátod, mennyivel több érzés van benne, mint Ágnes verseiben, akivel olyan nagyra vagytok.

Zsámboky elhúzhatta a száját, mert Fabulya újra megfenyegette.

– Majd meglátod!

Elkezdett olvasni a szürke füzetből. Egy lányról, aki az ablaknál áll, és kibámul a hóesésbe, a csendről, a magányról. Zsámboky már nem is a versekre figyelt. Fabulya hangjára. Akár egy szavaló elemista. Olykor megbicsaklott, mintha a következő pillanatban sírva fakadna, aztán újult erővel…

A végén Fabulya ölébe eresztette a füzetet, úgy nézett Zsámbokyra, mint egy tankerületi főigazgatóra.

– Igen – mondta Zsámboky –, valóban… – Magában meg azt gondolta: Úristen, hát ennyire szereti?

Ahogy elindultak, Fabulya újra megkérdezte.

– Ugye igazán tehetséges?

Sisteregve, féloldalasan ugrált lefelé a lépcsőn, messze Zsámboky alatt csattogott a mélyben, aztán újra visszafutott.

– Még sokat kell tanulnia, persze hogy sokat kell tanulnia, de hát együtt olvasunk, aztán én adok neki könyveket!

Mielőtt Zsámboky bármit is mondhatott volna, perdült egyet, és levágtatott. A kapuban várta.

– Kezit csókolom, bácsi! – Széles mozdulattal lekapta a kalapját Zsámboky előtt, meghajolt. Végigfütyülte, énekelte az utcát.

Zsámboky, ahogy most ezt elmondta, Turcsányira nézett.

– És te azt mondod, hogy nem szerette?

Turcsányi nem felelt, de az arcán megint elkezdődött az „érzelmek hullámzása”. Ahogy a vonásai űzték, hajszolták egymást, és ahogy az orra egyre fenyegetőbben remegett, az mind egyet jelentett: Félelmetes dolgokat tudok. Akár szerette Fabulya azt a lányt, akár nem, félelmetes dolgokat tudok.

Zsámboky meg azt gondolta: – Teljesen megbolondultam. Miért mondom el ezt a felolvasást? Miért mondtam el, hogy izgult Fabulya Eszter verseiért? Ha így is volt, ki kéne hagyni, áthúzni. Igen, ez nem lehet benne ebben a történetben. Fabulya itt egészen más, mint ahogy elindult. Nem olyan vacak alak, nem olyan elsavanyodott kereskedő, akit már csak az izgat, mennyiért adhat el egy könyvet. Ebben a jelenetben szerelmes, az ám, lobogó szerelmes! – Eltűnődött. – De miért kéne kihagyni? Ha ilyen volt? Ha ilyen is volt?

Zsámboky úgy nézett Turcsányira, mintha ott jelenne meg Fabulya a rángatózó vonások között, ahogy újabb és újabb utakra indul.

Turcsányi arca váratlanul megkeményedett. Turcsányi arca olyan szigorú lett, akár egy rendőri jelentés.

– Mert tudod, mi történt aztán?

– Mi történt?

– Öregem! Fabulya kórházba ment, valamit éppen ki akart vizsgáltatni, ismered, milyen. Odaadta Eszternek a kulcsokat.

Zsámboky valahogy olyan volt, mint egy könyv, amelyben messze előrelapoztak, fejezeteket ugrottak át. Még szerette volna elmondani, hogyan találkozott Eszterrel a Rádióban, ahova Fabulya írásait cipelte, akárcsak valamikor Adél, aztán mikor tejet vitt fel Fabulyának, kis kannában, mint a mesebeli Piroska a nagymamának.

– Odaadta neki a kulcsokat! – Turcsányi ujja lecsapott. – Ő meg bevonult a kórházba. Eszter látogatta, mindennap bement hozzá. Süteményt vitt, mindent, amit csak Fabulya akart. Aztán… – Turcsányi szünetet tartott, megvillant a tekintete. – …Fabulya hazajött.

Turcsányi Zsámbokyra nézett, mintha annak kéne tovább mondani a történetet, egyáltalán, mintha ő felelne az egészért.

Turcsányi hátradőlt, mélyet lélegzett, levegőt pumpált magába.

– Egy este Fabulya valami könyvet keresett. Blake-et, Blake-nek egy igen ritka angol nyelvű kiadását. A könyv nem volt a helyén. Szétdobálta a polcokat. És mit látott, mit kellett látnia? (Drámai mozdulat.) Még több kötet hiányzott! (Hatásszünet.) Ügyesen csinálták. Hol innen, hol onnan emelték ki a könyveket. Alapos munkát végeztek. Elmondhatjuk, alapos munkát végeztek.

Zsámboky hátradőlt.

– Ja, hát a Nyulam-bulam kirámolta.

Turcsányi fölállt. Kezét rázta, fejét rázta, haját rázta.

– Ez a lány, akiről az ember azt hitte, hogy kettőig se tud számolni, hogy maga az ártatlanság, Fabulya egész könyvtárát….

– Nem az egészet, hogy mondhatsz ilyet! – Zsámboky elgondolkozott. – Így terjednek a legendák. Még hogy az egész könyvtárát!… Legfeljebb tizenöt-húsz kötetet.

Turcsányi a kabátujját rázta fölötte.

– De mind ilyen ritkaságokat, mint a Blake!

– Veszett volna oda az egész!

– Mit beszélsz? – Turcsányi leült, és Zsámbokyra bámult.

Zsámboky a széken hintázott, de az arca csöppet se volt vidám, ahogy azt mondta:

– Hordták volna szét az egész könyvtárat! Darabonként szerte a városba, hogy sose tudja összeszedni, hogy üres szatyorral járja az utcákat, aztán meg csak üljön a járda szélén üvöltve és sírva. „Most mondd, az ember egy életen át gyűjt, és akkor ilyet!!” – Így üljön ez az alak, aki még kölcsönbe se adott könyvet… még nekem se, érted?!

– Jó – hunyorgott Turcsányi –, ezt már elmondtad, hogy akkor karácsonyeste hiába mentél fel hozzá.

Zsámboky rándított egyet a vállán.

– Mit gondolsz, újra el akarom mondani? – Kis szünetet tartott, legyintett. – Különben, összeszedte a könyveket, úgy nyomozott, mint egy detektív, mozgósította a fél várost.

Igen, Fabulya felgöngyölítette azt az ügyet, mint egy összeesküvést. Mindenki tudott valamit, egy apró adatot, amin aztán el lehetett indulni. Juhos Bandi, a Múzeum körúti antikváriumból, emlékezett arra az emberre, aki a Modern Német Költőket megvásárolta. Medve, az öreg zugárus elindult a cukrászdák mélyéből, hogy Blake-et visszaszerezze. Fabulya több islert fizetett Medvének, merthogy az volt a kedvence. Bergman, aki „valaha császár volt a Körúton”, az Ezeregyéjszaka után vetette magát. Nyomoztak az elárusítók, az elárusító-kisasszonyok, a könyvtárosok, a láncolók, akik éppúgy kereskedtek könyvvel, mint autógumival. Magát Fabulyát a legkülönfélébb helyeken lehetett látni: könyvesboltok hátsó helyiségeiben, mozik előcsarnokaiban, villamosremízben, ahol éppen megbeszélése volt valakivel, sötét lépcsőházak odvában. Lakásról lakásra vándorolt, hogy visszavegyen egy-egy kötetet. Visszavegyen? Visszasírjon! – Uram, ön megérti helyzetemet, nálam a könyv az életet jelenti. A számtól vontam meg a falatot, hogy vásárolni tudjak, és akkor most ez a csapás!

– Visszasírta – ismételte Zsámboky.

– De azért nem ment mindenhol olyan könnyen – mondta Turcsányi.

– Nem, volt, ahol fizetni kellett. Nyögött, sóhajtozott, de végül is előguberálta a pénzt.

– De még így se tudott mindent visszaszerezni – bólintott Turcsányi. Hirtelen elröhögte magát. – Pleskó Barnabás!

– Pleskó Barnabás? – nézett rá Zsámboky.

– Kis szemüveges alak, zálogházi becsüs. – Turcsányi nevetett, megint úgy rázta a fejét, mint egy portörlőt. – Még mindig feljár Fabulyához, és verseket olvas. Egy kötet Pleskóhoz került. Megtudta, hogy Fabulyáé, és tüstént fölkereste. „Uram! Régi tisztelője vagyok költészetének, engedje meg, hogy visszaadjam ezt a könyvet, és csak arra kérem, hallgassa meg néhány versemet, aztán ha kell, mondjon kemény ítéletet!” – Fabulya meghallgatta. Azóta minden héten meghallgatja. – Turcsányi még egyszer kirázta a fejét, aztán megkérdezte. – Mit morogsz?

– Veszett volna oda mind – ismételte Zsámboky –, akkor talán vége lenne az örökös üzletelésnek, akkor talán megint verseket írna. – Megdörzsölte az orrát. – Még ha rosszakat is.

Zsámboky Turcsányira nézett, és elhallgatott. Tőlem is megkérdezheti – gondolta –, igen, tőlem is megkérdezheti, hogy miért nem írok semmit évek óta.

Turcsányi mást kérdezett.

– Eszter? Mi történt akkor Eszterrel?

– Egyszerűen nem jelentkezett – mondta Zsámboky. – Csak amikor Fabulya magához hívatta. Fabulya úgy rendezte meg az egészet, mint egy bírósági tárgyalást, Böskétől hallottam.

– Igen – bólintott Turcsányi – (Hogy örül ez a Zsámboky, ha Böskéről beszélhet, ha csak úgy véletlenül megemlítheti a nevét. De miért nem vette el? Ő hagyta ott, vagy a lány?…)

Zsámboky elmondta, amit Böskétől hallott.

Úgy volt megrendezve, hogy Eszter csak később érkezzék. Amikor megjelent, már együtt ültek ők hárman: Fabulya, Böske és Lányi, az a tanár, aki a kétszersültet ropogtatta. Fabulya föl se állt, csak intett Eszternek.

– Ülj oda!

Eszter bólintott, és leült a dívány sarkára. Böskére mosolygott, és cigarettára gyújtott.

Fabulyáék az éjjeliszekrény mögött ültek, amit előretoltak a szoba közepére. Fabulya előadta az ügyet. Merev volt az arca, és hamuszürke.

– Azt hiszem, mindenki tudja, miről van szó.

Kitálalta az egész históriát. Hogy mennyire megbízott Eszterben, amikor átadta a lakáskulcsot, hiszen úgyszólván már hónapok óta együtt voltak. Ő, Fabulya, úgy érezte, végre megtalálta azt, akit keresett, a társat, akinek az oldalán élni lehet. Igen, most itt mindenki előtt megmondhatja, arra gondolt, hogy feleségül veszi Esztert. Tehát senki se csodálkozhat azon, hogy amikor kórházba ment, Eszterre bízta a lakást. És mit kellett tapasztalnia?

Ennél a pontnál Fabulya szünetet tartott. Egy listát húzott elő, és olvasni kezdte a könyvcímeket. Az eltűnt könyvek címeit. Minden egyes darabnál megállt, és Eszterre nézett. Megtörlek, összezúzlak. Ez volt a tekintetében.

Eszter hallgatott és cigarettázott. Egykedvű arccal fújta a füstöt. Áradt belőle a füst, hogy elborítsa a kis szobát.

Fabulya belebámult ebbe a gomolygó, föl-fölcsapódó arcba.

– Lamb: Shakespeare-mesék. Emlékszel, együtt olvastuk ezeket a meséket? – Ez a hang már nem a bíróé volt.

Eszter arca mozdulatlanul szállt a füstben.

– Hogy tudtad eladni? – Fabulya elcsuklott. – Hogy tudtad eladni azt a könyvet, amit estéről estére olvastam fel neked?

Eszter hallgatott.

– Mondd, beszélj! – könyörgött Fabulya. – Hogy tehetted ezt? Hát mindent, mindent elfelejtettél?

Eszter hallgatott. Megint csak Fabulyának kellett beszélnie.

– Miért tetted? Mire kellett a pénz? Miért nem szóltál, ha pénzre volt szükséged? – Fabulya krákogott, kifújta az orrát, aztán olyan hangon, mintha egy távoli szobából beszélne: – Ezek után beláthatod, közöttünk mindennek vége. Érted? Vége.

Szünetet tartott. Egy hangra várt, hogy Eszter végre megszólal, könyörög, hogy nem, azt nem lehet!…

De csak a füst gomolygott.

– Hiába – bólintott Fabulya, mintha közben Eszter kérte volna valamire –, ezt így nem lehet tovább folytatni. – A másik kettőre nézett, a bíróság tagjaira. – Azt hiszem, nektek is ez a véleményetek. Majd szinte könyörögve. – Bár gondoljátok meg, Eszter családi körülményei… hiszen tudjátok… borzalmasak. Ki tudja, talán az apja adósságokba verte magát, és arra kellett a pénz.

Elfordította tekintetét a „bíróság tagjairól” Eszter felé.

Eszter hallgatott a füstoszlop mélyén. Vagy talán már régen elszállt ebből a szobából?

– A szüleidnek kellett a pénz? – Fabulya szipákolt, reménykedve pislogott Eszterre. – Mert az más… akkor mindjárt más világításba…úgy értem, más fényt kap az ügy.

Eszter végre megszólalt.

– Nem a szüleimnek. Nekem magamnak.

Ennyit mondott, és aztán megint elhallgatott, hogy többé már meg se szólaljon ezen az estén.

– Neked magadnak – ismételte Fabulya. Felállt, kezét egy lassú, csüggedt mozdulattal végighúzta az asztalon. – Akkor hát vége, te ide többé nem jöhetsz. – Elakadt, majd megint reménykedve: – Éheztél? A suliba kellett a pénz? Télikabátra gyűjtöttél? – A „bíróság” felé. – Ebben a pontban engem terhel a vád, megígértem, hogy télikabátot veszek, és mind a mai napig… tudjátok, az ember körülményei, de hát azért csak megvettem volna. – És mert Eszter felől nem jött válasz. – Különben mindegy, most már mindegy, mi nem találkozunk többé.

A bírák felfigyeltek. Böske és Lányi felkapták fejüket az asztalnál. Árnyék dőlt a füstön, és már ott volt Eszter előtt.

– De ha az utcán találkozunk, ha csak úgy véletlenül összetalálkozunk. – Szárazon kopogott a hang. – Akkor továbbmegyünk? Szervusz! Szervusz! Vagy még annyi se… egyszerűen csak továbbmegyünk? De mégis… ismertük egymást… azért, ugye beülhetünk valahová?

Az árnyék belezuhant a füstbe. Fabulya Eszter ölébe fúrta a fejét, úgy motyogta.

– Azért még beülhetünk valahova?

Eszter belebámult a levegőbe, és Fabulya feje fölött újabb cigarettára gyújtott.

Zsámboky talán még mondott volna valamit erről a bírósági tárgyalásról, de Turcsányi megint fölpattant.

– Még ő könyörgött! Még ő könyörgött, hogy találkozzanak! Nem, öregem, hogy valakiben ennyi férfiasság ne legyen… ha megdöglök azért a nőért!

A szomszéd asztalnál egy nő riadtan fölkapta a fejét. Valaki csöndesen röhögött a sarokban.

Turcsányi úgy állt az asztalnál, mint egy katona, aki sisak nélkül rohan bele a golyózáporba.

– Pusztuljak el! Verjem a fejem a falba, de ezt nem, ezt aztán nem!

– Jó, jó, ülj már le.

– Gerinc – mondta Turcsányi, ahogy leült –, az kell az embernek.

– Gerinc, persze – bólintott Zsámboky. – Azért ez nem olyan egyszerű, ha valaki szeret valakit.

– Akkor is! – Turcsányi végigmérte Zsámbokyt egy olyan „megsemmisítő pillantással”.

– Jó, akkor is. – Hólyag – gondolta Zsámboky –, mit tudja ő, mi ez?

Turcsányi hallgatott. Csak a szája mozgott, mintha önmagával vitatkozna. Majd hirtelen kitört.

– És tudod, kinek kellett a pénz?

Zsámboky vállat vont. – Egy pofának. Mert Eszternek már régen volt valakije.

Turcsányi egy mozdulattal félbeszakította.

– Valakije?! Hogy az valaki? Az a koszladt, kis segédszínész? Segédszínész? – Turcsányi megrázkódott, felcsapódott, mint a tajték. – Jó, ha statisztálni tudott a Bán Tibor! – A hullámzás abbamaradt, Turcsányi visszahúzódott az asztal mögé. – Én még Kispestről ismertem, ott lakott mellettünk egy nőnél. – Megmerevedett az arca. – Érted? Egy nőnél!

Turcsányi elhallgatott, várt egy kicsit, de mert Zsámboky nem szólt, nem kérdezett semmit, előrehajolt, úgy suttogta:

– Nőkből élt, akárcsak Kalmár Béla.

Zsámboky felnevetett. – Nem, nem, ez vacak kis figura volt! Semmi stílus, semmi… á, hol volt ez Kalmár Bélától! Tudod, milyen leveleket írt Debrecenből, amikor éppen ott statisztált? – Összehúzta a szemöldökét. – Várj csak, azt hiszem, még emlékszem, Böskétől hallottam, és…

…megjegyeztem, hogy egyszer majd felhasználjam valahol – tette hozzá magában. De eddig ez a levél is csak úgy lógott benne, nem tudott vele mit kezdeni. Talán most ebben a történetben.

Közben már mondta.

– Mókuskám! Eddig nem akartalak zavarni, de most már igazán itt az ideje, hogy egy kis dohányt küldjél, mert rémesen le vagyok égve, és az öreg nyanya zörög a pénz miatt, mármint a háziasszonyom.

Zsámboky megakadt.

– Na? – kérdezte Turcsányi.

– Azt hiszem, itt pontos felsorolás következett. Lakbér, koszt és ital a vendéglőben, mosás, fillérek, érted, fillérek! – Bosszúsan rándított egyet a vállán, és megint csak azt mondta: – Hol volt ez a Kalmár Bélától! Egy biztos: ide kellett a pénz. Egy biztos: ezért kellett Fabulya könyveit eladni.

Turcsányi hátradőlt a széken, kifeszült az arca.

Rejtély jön – gondolta Zsámboky –, most megint valami olyat közöl, valami olyat!…

Csakugyan, Turcsányi előrelendült a székkel.

– Öregem! Egyszer Kispesten lelépek a villamosról…

Elmondta, hogy valósággal megmerevedett, ahogy lelépett, és csak nézett a túlsó oldalra, ahonnan ketten jöttek a megálló felé, egymásba csavarodva: Eszter és Bán Tibi. Őt, persze, észre se vették. A fiú előrehajolt, elkapta Eszter száját.

– Öregem! – Turcsányi visszalendült a székkel. – Azt hittem, elszédülök. Aztán többször is láttam őket.

Turcsányi Fabulyával is beszélt. „Kötelességének tartotta”, hogy beszéljen Fabulyával.

– És Fabulya?! – Turcsányi megint belelógott Zsámboky arcába, úgy kérdezte: – Mit gondolsz, mit mondott erre Fabulya? „Hát tudod, én egyedül úgyse bírnám.”

– Micsoda?! – Ez sok volt, ez még Zsámbokyt is mellbe vágta.

– Igen, igen – harsogta Turcsányi –, azt mondta, még jó is, hogy van valakije Eszternek.

Nem bírná… Ezen egy kicsit elgondolkozott Zsámboky. – Hogyhogy nem bírná? Idővel? Vagy mással se? – Megvillant benne valami. – Hohó, mintha az első feleségénél ez is válóok lett volna. Fabulya nem teljesítette férji kötelességét. Igaz, egy olyan ronda nővel… De akkor miért vette el? Miért? Nagyszerű! Hogy éhen ne haljon az infláció alatt. Vidéken szedte fel a nőt, valaki látta is őket a vonaton tyúkketrecek között. Fabulya kecskefarmot is akart abban az időben. Infláció… A népkonyhából mentek az esküvőre. Fabulyán tréningruha, kanál a zsebében. De hát ilyen alak!

Zsámboky valósággal dühbe jött, és most már ő kiabálta:

– Ezért vesz el egy nőt, hogy legyen mit zabálnia!

Turcsányi riadtan pislogott. – Mi… miről beszélsz?

– Az első feleségét csakis azért vette el! Aztán kirúgta, felvonultatott egy csomó hamis tanút, hogy az a szerencsétlen nő megcsalta! Kirúgta, érted, teljesen tönkretette… és Cosette-nek hívta! Cosette! Nagyszerű!

Turcsányi csak hunyorgott. Cosette? Hogy kerül ide Cosette?

– Azért szerette – mondta aztán csendesen.

– Kit szeretett? – Zsámboky úgy nézett rá, mintha fel akarná öklelni.

– Esztert – bólintott Turcsányi. – Igaz, nem volt benne gerinc meg tartás, de azért szerette.

Most megint úgy fordult a dolog, hogy Turcsányi védte Fabulyát, Zsámboky tajtékzott. – Szemét! Piszok! – Pörögtek Fabulya körül, mint két búgócsiga.

Zsámboky még mindig Fabulya első feleségéről beszélt. Nem engedte el Fabulya első feleségét, beleragadt.

– A szülei nem is fogadták vissza! Még most is itt kódorog Pesten, Vargha Kálmán azt mondja, nem lehet ráismerni.

– Sebes volt a lába – mondta Turcsányi.

Zsámboky megakadt, mintha hirtelen eléje toltak volna valamit. – Kinek volt sebes a lába?

– Fabulyának – bólintott Turcsányi. – Akkoriban egész nap az utcát járta. Egyszerűen nem tudott otthon maradni. Esztert leste az iskola előtt, a villamosmegállónál, Kispestre is kiment.

– Beszélt a lány apjával? – kérdezte Zsámboky.

– Megkérte Eszter kezét. Az apa csak bámult, mint aki nem érti a dolgot, aztán rándított a vállán. – Vigye, ha éppen ez kell magának.

Zsámboky a fejét csóválta. Valahogy úgy, mint egy ősz ezredes, aki kandalló mellett emlékszik vissza a régi csatákra. – Ez házasság… – Félbeszakította magát. – Különben én is összeakadtam Fabulyával, amikor az utcán loholt. Kétoldalt felkantározva, tudod, olyan bőrszíjakon vitte a könyveit.

Igen, úgy állt ott az utcán Fabulya felkantározva. Csüggedten lógtak a szíjak, csüggedt volt a hangja is, ahogy megszólalt.

– Mi van? – És mindjárt ő felelt. – Én aztán semmit se veszek többé komolyan. Senkit és semmit… ha az ember végül is ezt kapja.

Zsámboky behúzódott egy kapualjba. Most aztán mi a csudát kérdezzek? – gondolta. Fabulya még nem mondta el ezt a könyvügyet, még nem adott ki „hivatalos jelentést”. Talán nem is kell tudnom róla. – De aztán csak kibukott belőle.

– Sikerült visszaszerezni a könyveket?

Fabulyából mintha egyszerre kieresztették volna a levegőt. Egyre jobban összezsugorodott. Félni lehetett, hogy a végén csak egy üresen fityegő gumikrokodil marad Zsámboky előtt.

– Á, nem, mit gondolsz! – Tekintete elszűkült. – Azért ne hidd, hogy ilyen olcsón megússza, a nyomában vagyok, örökké a nyomában vagyok. – A nevet nem mondta ki. – Elkapom az utcán, becipelem egy cukrászdába vagy egy moziba.

Zsámboky rábámult.

– Mire jó ez?

– Mire jó? – Fabulya rántott egyet a kantáron. – Hogy mellettem legyen, hogy minél többet legyen mellettem. Érezze, mit tett! Elmondom neki az egészet, attól kezdve, hogy megismertem… Hallgassa csak! De az se jobb, ha moziban ülünk. Igaz, akkor nem szólok egy szót se, még perecet is veszek, de aztán csak nézem a sötétben. Egyszer sikongatni kezdett, és kirohant. Akkor csak napok múlva akadtam rá. Kinyomoztam, hova jár, megvártam lent a lépcsőházban.

Zsámboky valósággal megborzongott.

– És ő ment veled?

Fabulya rábólintott, aztán lelépett a járdáról, és elindult a fityegő szíjaival Eszter után.

– Drakula – mondta Turcsányi, ahogy Zsámboky elhallgatott. – Tisztára olyan, mint Drakula. – Felemelkedett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Egyszer közvetlenül a könyvhistória után találkoztam vele. Megállt előttem, és csak nézett. Azt hiszem, legalább három napja nem borotválkozott. Én még nem tudtam semmit. – Eszter? – kérdeztem. – Megcsalt? – Fabulya legyintett. – Nem, nem, olyasmit követett el, amit nem lehet megbocsátani. Ennek az ügynek vége, befejeztük. – És kipakolta az egészet. Közben egyre csak azt ismételte. – Kész, befejeztük. – Hirtelen elakadt. Fölnéztem. Eszter ment el mellettünk. Oly közönyösen, mintha sose ismert volna bennünket. Fabulya cipője orrával a falat kezdte rugdalni, aztán egyszerre csak pördült egyet, és… „ss… ss!” sistergett, pisszegett, fütyült, majd Eszter után vágtatott. Berángatta egy kapualjba. Ahogy arra mentem, benéztem. Fabulya magyarázott valamit, Eszter a falhoz dűtötte a fejét, és hallgatott.

Ezt már ismerjük – mondta magában Zsámboky. – Ez a jelenet nagyjából benne van a „tárgyalásban”, amikor Fabulya össze akarta roppantani Esztert, aztán abban is, amikor én találkoztam az utcán Fabulyával. De mit vág olyan meghatott képet ez a hülye Turcsányi! Amikor elmondtam a „tárgyalást”, dühöngött, hogy Fabulyának nincs gerince, tartása, most meg egyszerre…

– Szegény fiú – bólintott Turcsányi. – Akárhogy is, nem tudott nélküle élni.

– Hagyjuk! – Zsámboky fölemelte a kezét. Hirtelen eszébe jutott, hogy formálta át ezt az egész ügyet Fabulya.

Akkor megint csak az utcán akadtak össze. Fabulya egy reklámoszlopot döngetett, egy reklámoszlop körül keringett, úgy magyarázta:

– Rémesen el volt kenődve, mert valaki azt mondta neki, hogy én még mindig Adélt szeretem.

Villamosok csörögtek, karavánok vonultak el, de ez egy csöppet se zavarta Fabulyát. Rátekeredett az oszlopra.

– Beadták neki a mérget. Azt is megmondhatom, kicsoda. – Arrább csúszott az oszlopon. – Böske… igen, ő volt. – Olyan szemrehányóan nézett Zsámbokyra, mintha az felelne Böskéért.

Zsámboky a vállát vonogatta. Legszívesebben otthagyta volna Fabulyát. Mi a ménkűt akar?

– Igazán nem csoda, ha úgy elkeseredett. – Fabulya átlendült az oszlop másik oldalára, a megálló felé.

Fabulya helyett egy krumpliorrú színésznő képe volt Zsámboky előtt. Zsámboky közelebb lépett hozzá. – Egy rádiódarabomban játszott, Huck Finn volt a Tamás úrfi kalandjaiban. Miben is filmezik? – Úgy nézett a plakátra, mintha csak véletlen volna, hogy nem az ő filmjében szerepel.

Fabulya visszamászott, és a színésznő eltűnt.

– Bármit elkövethetett volna abban az állapotban.

Zsámbokyt egyszerre elfutotta a méreg. „Milyen állapotban? Milyen állapotban?” Egy darabig csak nézte Fabulyát, aztán odavágta.

– Mondd mindjárt, hogy azért lopott!

Fabulya valósággal rátapadt az oszlopra, karját hátracsavarta, teste kifeszült.

– Lopott. És akkor talán nem szeretem?

Zsámboky nézte, nézte, mint egy plakátra tekeredett jelenést. Aztán lassan hátrálva otthagyta, majd, maga se tudja, miért, egyszerre futni kezdett.

– Állat! – kiabálta az utcazajba. – Ilyen állat!

Turcsányi végighallgatta, és a levegőbe bökött.

– Akkor vette meg a télikabátot, meg befizette a Kárpátiába húsos menüre.

Turcsányi többször látta őket a Kárpátiában ebédelni. Fabulya magyarázott, Eszter unott, füstszínű arccal evett.

Aztán megrázta a fejét Turcsányi.

– De régebben még villamospénzt se adott neki!

Zsámboky széttárta a karját.

– Talán mert most már futott utána. Különben, fene tudja.

– Jó – mondta Turcsányi –, de a lány miért ment hozzá? – Úgy fordult Zsámbokyhoz, mint aki titkot közöl. – Utálta, akkor már utálta. Lehet, hogy valamikor szerette, de akkor már… Öregem, pár nappal az esküvő előtt mondta, hogy senkit se utál úgy, mint Fabulyát! Te! – Turcsányi megint emelkedni kezdett. – Azt is mondta, hogy megveti… igen, igen, megveti, és egy csöppet se bánja ezt a könyvügyet. – Turcsányi visszaereszkedett. – Aztán tessék… hozzámegy!

Zsámboky a vállát vonogatta. – Nincs ebben semmi különös. A lány el akart kerülni otthonról. Azt se akarta, hogy valami tanyára küldjék. Mert akkor már elvégezte a Főiskolát, és mint tanítónőt valahová az isten háta mögé dugták volna. De mégis, ha férjnél van… Aztán lehet, hogy egyszerűen megunta Fabulya nyavalygásait, és inkább hozzáment.

Zsámboky elhallgatott. Turcsányi se kérdezett semmit.

Az üres szimpláspoharat bámulták.

– Annak a házasságnak nem voltam tanúja – szólalt meg Zsámboky.

Aztán hozzátette.

– Igaz, hogy nem is hívtak, mint ahogy később se hívtak meg soha.

Turcsányira pislogott. Mit szól ehhez? Hogy őt, Zsámbokyt, a régi barátot meg se hívták, hogy ha találkoztak is az utcán vagy a Rádiónál, Fabulya éppen csak odaköszönt, és legfeljebb annyit mondott: „Mi van?”

Turcsányi elnézett az asztal fölött, és egyre csak azt ismételte:

– Hozzáment… hát mégis hozzáment. – Egész váratlanul megkérdezte. – Ő hívta Nyif-Nyaf hercegnek Fabulyát?

Zsámboky bosszúsan morgott: – Ne haragudj, de igazán nem tudom, ki hívta Nyif-Nyaf hercegnek Fabulyát, csak azt tudom, hogy Fabulya egyszer se mondta: mikor tolod már fel az orrod? – Zsámboky kezdte befonni a terítő rojtjait. Oly komor képpel, mintha ezzel valamiképpen Fabulyát büntetné. Aztán apró, dühös mozdulatokkal széttépkedte a csomókat. – De arra jó voltam, hogy a Rádió pénztáránál levágjon kétszáz forintra! Igen, igen, amikor új lakásba költöztek, mert a régi már nem volt jó a nagyságos úrnak.

– Az is ugyanolyan volt, mint a másik, ahol Adéllal lakott – bólintott Turcsányi –, legfeljebb valamivel nagyobb. Még a könyvek is úgy hevertek szétszórva a padlón.

Zsámboky bizalmatlanul pislogott Turcsányira. Ezt felhívták, ezt a bogáncsot. Eszter kedvelte persze, mert Turcsányi apja is olyan vadállat, mint az övé, vagy az ördög tudja, miért? De én… no igen, ha véletlenül összeakadtam Fabulyával, olyan képet vágott, mintha én emeltem volna el a könyveit.

Zsámboky hirtelen felnevetett.

– Mi az? – nézett rá Turcsányi.

– A könyvek! Már a költözködésnél eltűnt néhány kötet. Amikor berakodtak a taxiba. És aztán később is, végig az egész házasság alatt… – Zsámboky arca valósággal kisimult. Mintha ez kissé megvigasztalta volna azért, hogy soha nem hívták meg az új lakásba.

Turcsányi meg csak nézte. Örül, hogy örül. Na, hát ezért nem hívják sehová, hát ezért nincs egy barátja se. Mindenkiről csak rosszat tud mondani. Persze hogy nem hívták meg Fabulyához. – Ha csak meglátom ezt a barátodat – mondta Eszter –, elmegy az étvágyam. Savanyú alak.

Turcsányi csak nézte Zsámbokyt, aztán azt mondta:

– Meg kéne házasodnod.

Zsámboky felkapta a fejét.

– Hülye vagy?

– Miért? Böskét igazán elvehetted volna.

– Igazán? – Zsámboky felnevetett. – Már legalább egy tucat gyerekünk volna, mert Böskével az úgy van…

Lehet, hogy Böskével az úgy van – gondolta Turcsányi –, de azért nem vagy te a falu bikája, Zsámboky.

Zsámboky közben arról beszélt, hogy Böskének mindjárt gyereke lesz, az ember jóformán hozzá se nyúl, és mégis.

Ezen egy kicsit elmorfondíroztak, hogy hát hogy is van ez a nőknél, aztán Zsámboky kibökte:

– A szülei se akarták hozzám adni.

– Mi bajuk volt veled?

– Fene tudja. – Zsámboky a vállát vonogatta. – Talán nem láttak elég megalapozottnak. Mármint anyagilag.

A hintalófenekű Juci megállt az asztaluknál. Az üres tálcáját lóbálta.

– Te, Zsámboky, mi lesz már azzal a színházjeggyel?

– Jövő hétre! – Zsámboky felemelte a kezét, mintha esküdni akarna.

– Mióta mondod!

Juci szelíden fejbe kólintotta Zsámbokyt a tálcával, aztán elment.

– Színházba viszed? – kérdezte Turcsányi.

– Már hetek óta ezzel nyúz. – Zsámboky fanyar képet akart vágni, de mosoly ömlött el az arcán, boldog, diadalittas mosoly.

Turcsányi valahogy elszomorodott ettől a mosolytól. Már ennek is örül, ennek az elhízott, kiszőkített nőnek?

– Milyenek voltak otthon? – kérdezte Zsámboky.

Turcsányi összerezzent. – Otthon? Kikről beszélsz?

– Róluk – mondta Zsámboky –, Fabulyáról meg arról a nőről. Te tudod, hogy éltek, téged meghívtak.

Turcsányi a szeme sarkából pislogott Zsámbokyra. – Meggyűlöl, most aztán örökre meggyűlöl. – Hangosan meg azt mondta. – Azért én se voltam náluk valami sokat.

Igaz is, ha volt is náluk, akkor se úgy, hogy: na gyere már fel, Turcsányi, ejnye, de régen láttunk! Nem, nem, inkább padlópasztát hozattak Turcsányival, meg mosóport. Egyszer egy óráig ácsorgott az ajtó előtt.

– Vagy még tovább is. Nem nyithattak ajtót, mert odabent, no, szóval, tudod… Hát én meg csak vártam a padlópasztával.

– Moziba is elmehettél volna – legyintett Zsámboky. – Fabulyánál kissé lassan megy az ilyesmi.

Ha tudnád, miket beszél rólad Fabulya – gondolta Turcsányi –, hogy te már legfeljebb csak a nő haját simogatod, ha elkap a „féktelen szenvedély”.

Turcsányi hallgatott, aztán kis idő múlva.

– Csak tudnám, mire kellett a padlópaszta. A padló mindig koszos volt, és mindig tele volt könyvvel. Fabulya a díványon feküdt, akárcsak a régi lakásban, írt vagy olvasott. Eszter a szoba másik végében ült, mint egy idegen. Igen, mint aki éppen csak leült egy pillanatra, hogy aztán már menjen is tovább. Akkor már itt tanított Budán, ezt elintézte Fabulya.

Zsámboky rábólintott.

– Elintézte. Arra mindig vigyázott, hogy a feleségei keressenek. Az első feleségét is bedugta valahová, azt a Cosette-et. Később persze kirúgták a nőt, de az már nem izgatta Fabulyát. Adél, hát az más volt. – Zsámboky kis szünetet tartott, aztán valami olyasfélét dörmögött, hogy senki se hozott annyi pénzt Fabulyának, mint Adél.

– Eszter tanított – folytatta Turcsányi. Hirtelen térdére csapott. – Megvan! Tudom már, ki hívta Nyif-Nyaf hercegnek Fabulyát! Fru!

– Fru?

– A negyedik felesége: Fruska.

Zsámboky egy pillanatra megszédült.

– A negyedik?

– Ha tudnád, milyen bájos lány volt! Szinte még az iskolából vette el. Azért is hívták Fruskának, Frunak. A szülei nem akarták hozzáadni.

– Nem csodálom – bólintott Zsámboky –, azt aztán nem csodálom.

Kicsit arrább húzódott Zsámboky, mint aki ezt már nem is akarja hallani. Nem, nem, hát negyedik felesége nem lesz. Három éppen elég ebben a történetben. Az első is csak úgy egy-két vonással odavetve, de hogy még egy negyedik?!… Micsoda, mit motyog Turcsányi? Hogy Fru egy presszóban könyveket és egy ébresztőórát adott át Fabulyának? Tessék? Miért állt Fabulya egy biedermeier asztal mögött a Szentkirályi utcában? Az is a lányé volt? Aztán később hozták a székeket, a lány meg a bátyja, Fabulya leült az asztal mellé, ott az utcán. – Foglalj helyet, Turcsányi – mutatott a másik székre. – Fru mindjárt fordul egyet. – Fru fordult egyet, és állólámpával tért vissza. – Tudod – mondta Fabulya –, egy-két holmit elhoz hazulról, mégis a gyerekkor emléke. A szülők nincsenek otthon, és Fru meg a bátyja… Mindjárt itt lesz a kocsi. – Körülnézett az utcán, mint a szobájában. – Feketét nem parancsolsz? – Rémült arcot vágott. – Jaj, elromlott a kávéfőzőm! – Turcsányi az állólámpa alatt ült, lábát lelógatta a kocsiútra, és röhögött. Aztán jött a kocsi, és felpakoltak. – Majd látogass meg bennünket! – integetett Fabulya.

Zsámboky majdnem felordított. Elég Fabulya feleségeiből! Különben is még Eszternél tartunk, Eszternél, aki úgy ül Fabulya lakásában, mint egy idegen.

– Mondd – kezdte Zsámboky –, nem jártak fel Eszterhez?

Turcsányi ránézett.

– Kik jártak volna fel?

– Fiúk. Úgy értem, nem volt ilyen körforgás, mint Adélnál?

Turcsányi a vállát vonogatta. Nem, nem tud róla, hogy valakit is látott volna odafent. Eszter járt Bán Tibihez, amikor a fiú feljött Debrecenből. Nem, Tibi se volt fent a lakásban, de a Kovács cukrászdában többször is lehetett őket látni, Esztert, Bán Tibit és Fabulyát. Igen, igen, Fabulyát! Összeültek mind a hárman, hogyan lehetne segíteni Bán Tibin, aki örökké le volt törve. Fabulya be is hozta a Rádióhoz, egy mókust játszott Tibi valami gyerekdarabban, de aztán ivott, nem járt próbákra, és kitették a szűrét. Mindenesetre Fabulya segíteni akart rajta.

– Hogy lehetőleg minél kevesebb könyvébe kerüljön – mondta Zsámboky.

– Aztán Bán Tibi megbolondult. A fejébe vette, hogy Eszter költözzön hozzá.

– De hiszen akkor még Fabulya felesége volt.

– Azt akarta, hogy váljon el! – Turcsányi elhallgatott, aztán mintha megelőzne egy kérdést. – Eszter elájult a boldogságtól, egy pillanatig se akart Fabulyával maradni.

– Fabulya?

– Megpróbált beszélni a fiúval.

Turcsányi a Fabulya sírós hangján:

– Mondd, miért kell hogy Eszter elváljon tőlem, úgyis találkozhattok éppen eleget. Neked is jobb, ha nem lakik nálad, hidd el, megunnád, én nem bánom, ha följár hozzád, de hát azért még csak maradjon az én feleségem.

– Te! – Zsámboky fölemelte a kezét, és Turcsányi elhallgatott. – Csak tudnám, melyik feleségét akarta Fabulya rásózni Pataki Pistára.

– Pataki Pistára?

– Tudod – mesélte Zsámboky –, Pista mindig panaszkodott, mennyi zűrje van a férjekkel, hogy mindig éppen akkor jönnek, amikor nem kéne… már idegbaja van. Fabulya meg félrevonta egy sarokba. Itt… itt, ebben a presszóban!

Szinte hallották Fabulyát.

– Miért? Az én feleségem is van olyan csinos, mint akikhez fölszaladgálsz, és tudod, hogy nálam jól fűtenek, liften mehetsz fel, aztán senki se zavar, mert itt én vagyok a férj, addig majd moziba megyek, azt persze külön megfizeted, meg ha még mondjuk, be kell ülnöm egy cukrászdába, te csak szép nyugodtan… van egy lemezjátszóm, azzal is elszórakozhatsz, csak a könyveket hagyd békén.

Zsámbokyt és Turcsányit rázta a nevetés. Bozsik bácsi is bejött kintről, a fejét csóválta. Zsámboky csuklott és rugdalózott a nevetéstől, Turcsányi fölállt, nekiesett a falnak, aztán kitámolygott.

Amikor Turcsányi visszajött, Zsámboky már nem nevetett.

– Egyszer együtt írtunk hangjátékot az Ifjúsági Rádiónak, mert Fabulya már sírógörcsöt kapott ezektől a hülyeségektől, és én, igen, hát én is úgy éreztem, hogy nem lehet egyedül. De ha együtt dolgoztunk, majd megfulladtunk a nevetéstől.

– Miket írtatok? – kérdezte Turcsányi.

Zsámboky maga elé bámult.

– Bátor és Sanda. Ez volt az egyik darab címe. Két kutya története. Beosztottuk a szerepeket. Én voltam Bátor, Fabulya meg Sanda. Sanda elaludt a nyáj mellett, de Bátor szembeszállt a farkassal. Fabulya ráfeküdt az asztalra, én pedig megugattam a pincért. Az Örök barátokat is együtt írtuk. Tudod, sorozatban ment, elég szép pénzt is hozott Petőfi meg Arany, Patroklosz meg… már nem is tudom, kicsoda. Akkor azt mondta Fabulya, hogy velünk kéne befejezni a sorozatot, hogy a végén mi szólaljunk meg: Fabulya és Zsámboky. Mondjuk el a frászainkat, hogy futkostunk nők után, hogy rohadunk, és hogy azért a mi barátságunk is ér annyit, mint Patrokloszé meg a másiké…

Zsámboky elhallgatott. Megint a terítő rojtjait kezdte befonni, aztán megint csak szétrántotta a csomót.

– Semmit se ér! Semmit, ha egyszer se tudott meghívni, amikor feleségül vette Esztert.

(Elhajított, ázott papírdarabka a konyhaasztalon, még látszik rajta az írás. Fabulya írása: Sanda, Bátor… A többi elúszik egy vizes foltban.)

Turcsányi lehajtotta a fejét, mély bűntudattal motyogta.

– Én is csak egyszer-kétszer voltam náluk. – Aztán, hogy egy kicsit megvigasztalja Zsámbokyt: – Borzasztó rossz házasság volt, sokkal rosszabb, mint Adéllal. Adél mégis szerette, de ez a nő…

– Ez a nő – ismételte Zsámboky. Hirtelen arra gondolt, hogy milyen lehetett Eszter az iskolában. Milyen lehetett, amikor füstszínű arcával ott állt a gyerekek között abban az alvilági zsivajban? És a gyerekek recsegtették-e a padot, papírrepülőket dobáltak feléje? Vagy féltek tőle? Lehet, hogy egyszerre csak félni kezdtek ettől a merev, közönyös arctól? Fabulya mintha beszélt volna erről. Igen, ő is valami ilyesmit mondott, hogy Eszternek félelmetes hatása van. „Tudod, ahogy ránéz valakire.” Fabulya azt is mondta, hogy Zsámboky csináljon Eszterről rádióriportot az iskolások műsorába. Fabulya megadta a címet is. „Egy tanítónő, akit mindenki szeret.” Zsámboky morgott valamit, hogy jó, jó, majd kimegy a magnóval, de aztán valahogy semmi se lett a dologból. Aztán megint csak Turcsányit hallotta, ahogy csobogott, csobogott, mint az emlékek kútja.

– Igen, Eszter hallani se akart róla, hogy Fabulyával maradjon. Öregem, valósággal megveszett, amikor Bán Tibor feleségül akarta venni. Azt se engedte, hogy Fabulya hozzáérjen.

Zsámboky vállat vont.

– Csak azt a Bán Tibit nem értem. Mi ütött belé, hogy egyszerre feleségül akarta venni Esztert?

Turcsányi hátrább húzódott. Olyan képet vágott, mintha most őt is meglepné a dolog.

– Öregem! – Széttárta a karját, és szünetet tartott. – Majdnem kidobta Fabulyát, amikor az egyezkedni akart. Asszony kell, mondta Bán Tibi, aki várjon rám.

Zsámboky a homlokára csapott.

– A tanárnői fizetés! Eszter tanárnői fizetése, az kellett Bán Tibornak!

Turcsányi aztán arról beszélt, hogy megszakadtak a tárgyalások Fabulya és Bán Tibor között. Igen, végül is Fabulya beadta a derekát, nem tehetett mást. És akkor Fabulya (Turcsányi hangja megremegett) még lakást is szerzett nekik, Fabulya, aki – te mondtad, Zsámboky! – valaha még villamospénzt se adott Eszternek. Szobakonyhás lakást, Fabulya, aki – te mondtad, Zsámboky! – még az ennivalót is Eszterrel vetette meg arra a kirándulásra.

Turcsányi arca megkövült a csodálkozástól. Aztán mélyen beszívta a levegőt.

– Milyen nemesen viselkedett Fabulya a válóperben! Először is tudnod kell, Zsámboky, hogy úgy intézték el a dolgot, hogy Fabulya hibájából mondták ki a válást. Hűtlen elhagyás Fabulya részéről! Érted? Fabulya részéről!

Zsámboky, mintha semmit se hallana az egészből. Megrázkódott, mint egy tűzhányó.

– Rám akarta sózni Jimenezt!

Turcsányi elakadt. Turcsányi arca felborult, mint egy tálca, amit alattomosan fellöknek. Szólni se tudott. Valósággal megfélemlítve ült. Persze – gondolta –, már régen erről a Jimenezről lehet szó, csak én nem figyeltem… – Csüggedten hajolt Zsámboky felé.

– Bocsásd meg, kit akart rád sózni?

Zsámboky lángolt. Dühösen lökte magából a szavakat.

– Jimenez költeményeit! Méghozzá angol kiadásban! Hát tudok én angolul?!

Turcsányi végtelen alázattal.

– Nem, kérlek, úgy gondolom, valóban nem tudsz angolul.

– És akkor a Pilvaxban, amikor egy lánnyal ültem, odajön hozzám Fabulya, nem is köszön, be sem mutatkozik a lánynak, csak letesz egy könyvet.

Igen, Fabulya letette a könyvet az asztalra. Olyan mozdulattal, mintha Zsámboky már régen erre várt volna, mintha megbeszélték volna, hogy itt, a Pilvaxban, ebben az időpontban megjelenik Fabulya, és átadja a könyvet.

Zsámboky hol a könyvet nézte, hol Fabulyát.

– Elhoztam – mondta Fabulya.

– De hát… – Zsámboky belelapozott a könyvbe.

Mire Fabulya szemrehányással:

– Azt mondtad, szereted Jimenez verseit.

Zsámboky nem is tudta, mit szóljon. A könyvet lapozgatta.

– Angol kiadás – mondta Fabulya.

Zsámboky valahonnan az asztal alól.

– De hát én nem tudok angolul.

Fabulya felragyogott.

– Nem baj! Majd összeülsz valakivel, aki tud.

A lányra nézett, mintha annak kéne összeülni Zsámbokyval, hogy Jimenezt angol kiadásban… Egyáltalán, mintha most már Zsámboky és a lány egyebet se csinálnának, mint Jimenezt angol kiadásban.

Zsámboky reszketett a dühtől, ahogy most eszébe jutott ez a jelenet.

– Miért kell nekem összeülni valakivel, hogy Jimenezt angol kiadásban olvassam?! Miért?

Turcsányi próbálta csillapítani, valóban, ő is úgy gondolja, teljesen fölösleges, hogy Jimenezt ilyen módon…

Zsámbokyt nem lehetett megállítani. – Hülyének tart… Nyilvánvalóan hülyének, állatnak! Meg merte volna tenni különben? Meg merte volna tenni valaki mással? Dehogy! Csakis velem! – A barátjával. De nem ülök össze senkivel! Senkivel!…

Zsámboky még fújt egyet, de már csak legyintett. Többször is legyintett.

Turcsányi is hallgatott. Nem merte folytatni Fabulya válóperét. Széttép – gondolta –, széttép, ha elmondom, milyen rendesen viselkedett Fabulya.

Turcsányi váratlanul beleütközött Zsámboky tekintetébe. Valahonnan nagyon messziről nézett rá Zsámboky, talán egy erdő mélyéről. Az arca is olyan gyötrelmes volt, mintha összevagdosták volna az ágak.

– Mi volt a tárgyaláson? – kérdezte Zsámboky tompa, színtelen hangon.

Turcsányi gyanakodva pislogott. Mit akar ezzel? Megint valami beugratás? Egy-két mondat után lecsap rám, egy-két mondat után megint eszébe jut, hogy Fabulya ezelőtt tíz évvel el akart neki adni egy ócska borotvapengét, vagy tudom is én…

Turcsányi kifeszítette a derekát. Valami dac támadt fel benne, esztelen szembeszegülés. Úgy kapta el, mint a szédület. Lehunyta a szemét, és tisztán, jól érthetően ezt mondta:

– Százötven forint segélyt hajtott ki. (Szünet.) Nekem. (Szünet.) Amikor egyszer kórházban feküdtem. Ő maga hozta be a pénzt, és letette az éjjeliszekrényre. (Nagy-nagy szünet, majd egy sóhajban felröppent a név.) Fabulya.

Turcsányi még mindig nem nézett fel. Várt. Talán arra, hogy Zsámboky ráborítja az asztalt.

Semmi ilyesmi nem történt. Zsámboky csupán annyit mondott:

– Fabulya rengeteget jár kórházakba. Szereti látni a roncsokat. – És mert Turcsányi arca rángatózni kezdett, gyöngéden még hozzátette. – Az neki mindent megér.

Turcsányi arcán megindult a hullámzás. – Hát ezért – dadogta –, hát ezért kellett hatszor is elmondanom a betegségemet?

Zsámboky vállat vont, és újra megkérdezte: – Mi történt a tárgyaláson?

De Turcsányi még nem tért magához. Olyasmit motyogott, hogy Fabulya órákig ott ült a kórházi ágynál, és még a többiek betegségét is elmondatta vele. (Az a sárga csont, ott a sarokban, meddig húzza?)

Zsámboky türelmetlenné vált. Gyerünk már azzal a tárgyalással! Ha egyáltalán valaha is kezdeni akarok valamit ezzel a történettel, a válóperi tárgyalást be kell vennem. – Majd azt gondolta: – Mindenekelőtt rendet kell teremtenem ebben a bozótban, tudnom kell, kinek mi a szerepe Fabulya mellett, kit hova tegyek.

Turcsányi végül is kibökte.

– Hát elváltak.

Zsámboky majd felrobbant. Ennyi az egész! Tessék – és most kezdjek vele valamit! Talán írjam oda a történet végére. – Hát elváltak.

– De hogy váltak el? De milyen volt a tárgyalás? Ha lennél szíves…

Turcsányi belebámult a levegőbe. Milyen is volt az a tárgyalás?

– Böske egy sortnadrágot mutogatott mindenkinek.

– Böske?

– Ő volt Eszter tanúja – bólintott Turcsányi. – Éppen akkor vett egy sortnadrágot, és a tárgyalás előtt azt mutogatta. Olyan cippes sortnadrág volt, fel lehetett húzni, meg le lehetett húzni, egy mozdulat – mutatta is –, fel-le!

Úgy látszott, végképp belegabalyodik a sortnadrágba, de Zsámboky félbeszakította.

– És Bán Tibor?

– Félrehúzódott az előcsarnokban, mintha nem is tartozna a többiekhez. Amikor Eszter hozzá akart bújni, eltolta magától. „Még nem vagy az én asszonyom.”

– Fabulya? Hallotta, amikor Bán Tibor ezt mondta?

– Nápolyit evett stanicliből, és röhögött, de én láttam, hogy reszket az arca. – Turcsányi megint olyan „drámai” arcot vágott. – Öregem, én láttam, hogy Fabulyának már nem sok kell ahhoz, hogy… Félre is húzta Esztert, valamit pusmogtak, de Eszter csak a fejét rázta, még a nápolyiból se vett.

Bán Tibor, Fabulya, Eszter… Valahogy úgy voltak Zsámboky előtt, mint a panoptikumfigurák. Mereven, mozdulatlanul. Egyik se akart életre kelni. Még az a kép se jelent meg előtte, ahogy Fabulya le-föl sétál Eszterrel, még egyszer megpróbálja visszatartani, és közben a nápolyis zacskót nyomkodja az orra alá.

Fullasztó szárazságot érzett Zsámboky. Tekintete megint az előtte heverő papírlapra tévedt. – Jó reggelt, gyerekek! – Azt nézte, és már alig hallotta Turcsányit, aki közben már a tárgyalásról beszélt.

– Fabulya úgy állt a bíró előtt, mint egy megszeppent diák – mondta Turcsányi.

Zsámboky fölcsillant. – Hogy mondtad? Mint egy megszeppent diák? – Ez jó – gondolta –, ezt fel lehet használni.

De Fabulya egyedül állt az egész teremben. Zsámboky nem tudta mellé képzelni a bírót, Esztert és a tanúkat. Fabulya egyedül állt, mint egy megszeppent diák.

– Igen, igen, megrótták Fabulyát, hogy ilyen ártatlan kis teremtést, mint Eszter, megcsalt – folytatta Turcsányi. – Aztán, amikor kimondták a válást, a bíró Fabulya nehéz anyagi körülményeire és magas intelligenciájára hivatkozott. Talán hatszáz froncsiba került a válóper Fabulyának, de azt is részletekben fizethette. A végén az egész társaság bevonult egy cukrászdába.

A cukrászda…

Zsámboky megpróbálta betuszkolni Fabulyáékat a cukrászdába. Ahogy nagyokat nevetve beülnek egy páholyba, ahogy Fabulya még utoljára franciakrémest rendel Eszternek. Böske beszél, beszél, kötelességének érzi, hogy szóval tartsa a társaságot. Bán Tibor fél rumot iszik, cigarettázik, és olykor Turcsányinak mond valamit, akivel „még Kispestről ismerik egymást”. A színházról beszél, hogy végre szerződést kapott, „elindult”.

A kép remegni kezdett, az arcok szétfoszlottak, és a kis társaság eltűnt Zsámboky elől. Csak egyvalaki ült a páholy mélyébe húzódva. Ült a páholyban, és Zsámboky nem tudta elűzni. De hogy került ide, mit keres itt Fabulya első felesége? Mert ő volt itt, Cosette (Yvette? Nanette?), soványan, esőköpenyben. Kifeszítette tenyerét az asztal lapján, és azt mondta:

– Tiszta voltam, amikor lefeküdtem a nászéjszakán, amikor felkeltem mellőle, piszkos voltam.

Zsámboky, egyszer, talán a Károlyi-kertben, a nő mögé került, és a nyakát nézte. Cosette (Yvette?) hirtelen megfordult, és ezt vágta az arcába, ezt, amit most ebben az elhagyott cukrászdában.

– Én nem tudtam, hova hoz, milyen koszfészekbe, miféle emberek közé. – A nő egy pillanatra le nem vette tekintetét Zsámbokyról. – Én nem tudtam, hogy így rám ragad mindez…

– Az istenért, menjen innen! – akarta mondani Zsámboky.

– Maguk tudták, mit akar velem tenni. – A nő el nem fordította volna az arcát. – Tudták, mit készít elő azon a válóperen, és hogy én soha, soha meg nem csaltam… és nem szóltak, egyikük se szólt.

A nő végre eltűnt, de vele együtt eltűnt a cukrászda is.

A presszóasztal volt Zsámboky előtt a papírlappal. „Jó reggelt, gyerekek!”

– Amikor hazamentem – mesélte Turcsányi –, anyám azt mondta, valaki vár. Éppen nagymosás volt, és a konyhában, a kifeszített ruhaszárító kötél alatt ült Fabulya, lekváros kenyeret evett egy hokedlin, két összecsavart ingujj között. Felállt, az összekötözött ingek és gatyák között, és felém intett a lekváros kenyérrel. „Tudod, édesanyádnak is mondtam, hogy az ember nem élhet így egyedül, és Eszter után nagyobb lakás is maradt, bár az jó, ha az ember a maga ura, de mit csinálok, ha egy foghúzás után éjjel fölszakad a seb, és vérezni kezd, tessék mondani, néni kérem, ugye azt mégse lehet, akkor már mégis jobb, ha van valaki az ember mellett, és tessék mondani, egy kis tészta nem maradt tegnapról?”

Zsámboky ujjával a homlokát nyomkodta. Azt hitte, megőrült. Mi ez? Miről beszél Turcsányi? Fabulya újabb házasságáról? Hányadikról? Elég! Elég legyen már ebből!

A világ elpusztult, atomjaira hullott, de egy szárítókötél alatt ott áll Fabulya, és mondja, mondja a magáét.

– Nem érdekel, Turcsányi! – Zsámboky válla megrázkódott.

Turcsányi hátrakapta a fejét, Zsámbokyra nézett, és megkérdezte:

– Mi bajod van?

Zsámboky előregörnyedt, és megismételte:

– Nem érdekel az egész.

Érezte, oly tisztán és világosan érezte ebben a pillanatban, hogy soha nem tudja ő ezt megírni. Se Fabulyát, se a feleségeit, se ezt a barátságot vagy mi a csudát. Két mondat után elhal az egész, nemhogy még „kibontaná az anyagot”. Gyávaság fogta el már az írás gondolatára. Valami olyan rettenetesen megalázó érzés, mint amikor tériszonya volt, és nem mert átmenni az utca egyik oldaláról a másikra. Mióta nem írt semmit? Hány éve?

– Jó reggelt, gyerekek!

– Mit mondasz? – kérdezte Turcsányi.

Zsámboky nem felelt, fel se nézett. Előregörnyedve hintázott a székével. Abbahagyta a hintázást, fölemelte a ceruzát, és belepiszkált a kéziratba. Aztán megállt a keze, ő meg csak bámult a papírra, mint aki többé már föl se akar nézni. Várt valamire, talán egy moccanásra, hogy Turcsányi mégiscsak föláll, és elmegy. Az ördögbe is, miért nem hagyják egyedül?! – Egyáltalán, mintha Turcsányi tanúja lett volna egy kellemetlen, megalázó jelenetnek. – Menjen, és hagyja, hogy behúzódjon ebbe a sarokba, hogy lassan beszője a pókháló, és aztán már semmit se kelljen csinálnia, mint gubbasztani a sötétben.

Megint elfogta az a megvert érzés. Legszívesebben az asztalhoz dűtötte volna a homlokát. – Hagyjatok! Hagyjatok!

Reccsenés, de ez nem Turcsányi volt. Inkább még egy harmadik széket lódítottak az asztalhoz.

– Mi van?

Zsámboky fölemelte az arcát. Fabulya ült előtte ballonban, kalapban, mintha valahonnan az asztal mellől gőzölgött volna fel. Maga elé húzta a kéziratot. – Jó reggelt, gyerekek! – Elfintorította az arcát. Többet nem szólt, csak megint olyan pofákat vágott, mintha teleszívta volna vízzel az arcát. Hol a jobb, hol a bal képe dudorodott ki, odatette az ujját, és a buborék szétpattant.

Még csak ez kellett – gondolta Zsámboky. – Talán legjobb, ha fölállok, és megyek. Hogy most még ezt az alakot nézzem?… nem, nem!

Nem állt fel. Maradt, mert ezt az alakot kellett hogy nézze.

Fabulya lehajolt, féloldalasan az asztal alá bukott. Aztán, amikor újra felmerült, egy pici kis gömböt tartott a szájában, azt felfújta, fújta egyre nagyobbra. Közben hol Zsámbokyra, hol Turcsányira sandított. Olykor hátrafordult, odabólintott valakinek, szájában a hólyaggal.

Turcsányi előrehajolt. Széles vigyor húzódott végig a képén, ahogy megkérdezte:

– Mi az ördögöt talált ki már megint?

– Mi a fene ez? – kérdezte mogorván Zsámboky. Van kedve hülyéskedni! – gondolta. Ahogy nézte Fabulyát, el se tudta képzelni, hogy felesége van, otthona. Olyan volt, mintha tíz évvel ezelőtt rohant volna be Fabulya a Károlyi-kertből, hogy egy pillanat alatt fölborítsa az egész presszót.

Fabulya fújta, fújta a gömböt, valóságos kis léghajó emelkedett fel.

Turcsányit rázta a röhögés. Többen is feléjük fordultak.

Fabulya elkapta a száját a léggömbről, lassan kiengedte belőle a levegőt. Furcsa színe volt, tulajdonképpen nem is volt színe, és az egész olyan, olyan…

– Nahát – mondta egy nő.

Zsámboky újra megkérdezte: – Mi a fene ez? – El nem tudott volna mozdulni. Csak ült, és várta, mit csinál Fabulya.

Fabulya az üres hólyagot lengette.

– Lufi. – Ravaszkásan hunyorított egyet. – Tudod, Amerikából küldték valakinek. Ott ezt használják. – Megint elkezdte fújni.

– Nekem hoztad? – Bozsik állt mögöttük, szétvetett lábbal és zsebre tett kézzel.

Fabulya fújta a lufit, és a fejét ingatta. Kételkedve ingatta a fejét, mint aki nem nagyon bízik benne, hogy Bozsik bácsinak erre még szüksége lehet.

Fabulya vékony kis szalagot halászott elő a zsebéből, két gyors mozdulattal bekötötte a léggömb nyílását.

– Nna! – A hólyag nekiütődött Zsámboky arcának. Zsámboky roppant ingerülten nézett Fabulyára, de aztán mit tehetett! – visszapofozta a lufit.

– Ne hülyéskedjetek – mondta Bozsik. De akkor már az ő arcába szállt a léggömb.

– Lufi – mondta Fabulya –, kedves kis lufi.

Bent volt a kövér Berta, a hintalófenekű Juci, Jani, a pincér is átszaladt az étteremből, itt állt a kopasz Lukács, a borbély, Weigl bácsi is előkerült, a házmester.

– Hű! – Weigl bácsi csak ennyit tudott mondani.

Fabulya fölállt, s keze fején táncoltatta a léggömböt. Léggömb volt, lufi, csak kicsit furcsa a formája.

Állt a másik kettő is. Turcsányi meg Zsámboky, mint két kézilabdacsatár, akik leadást várnak.

Zsámboky meglehetősen buta képet vágott. Nézte a két előrenyújtott kezét, mint két idegen kezet. Egyáltalán, mintha a teste elszakadt volna tőle. Mi ez az egész? Az előbb még föl se akart nézni a kéziratból, úgy érezte, többé meg se tud mozdulni, és most labdázik ezzel a… De hát miért?

Nem sokáig gondolkozhatott, a labda az arcába repült.

– Leadás! – mondta Turcsányi, és Zsámboky továbbjátszott Turcsányinak.

– Passz! – mondta Bozsik, és Turcsányi Bozsikhoz passzolt. Csak éppen rosszul, mert a lufi Weiglhöz repült, és most már ketten kapkodtak felé a levegőben ugrálva, Bozsik és Weigl. Közben prüszköltek a nevetéstől.

– Ez a labda!

– Dobd már!

– Hallatlan – mondta valaki a sarokból. – Ez mégiscsak felháborító.

– Vonuljon kolostorba! – Bozsiknak végre sikerült Weigl elől elpofozni a labdát.

Fabulya belenyúlt a levegőbe, és már az ujjain táncolt a léggömb. Fabulya a léggömböt táncoltatva lassan kifelé lebegett. Zsámboky magára kapta a kabátját, és megindult Fabulya után. Az csak természetes, hogy Turcsányi se maradhatott le. Egy darabig a többiek is velük tartottak. Bozsik, Weigl, Lukács és Jani. A kis utcában a Károlyi-kert felé még Lukács kopasz fején volt a lufi, de mire kiértek a kertbe, már csak hárman voltak: Fabulya, Turcsányi és Zsámboky.

Fabulya átrepült a sétányon a gömbjével, egy nevelőnő és egy gyerekkocsi fölött, aztán megállt a fák között, és magasra tartotta a lufit.

A nap átsütött a leveleken, és igazán várható volt, hogy Fabulya elszáll a labdával.

Zsámboky egy padnál állt, és nézte.

Ki ez? Tündér? Uzsorás? Varázsló, aki ebben a gömbben utazik utcák és városok fölött? Mindegy, menni kell vele, mint azon a régi szilveszteréjszakán.

Fabulya még mindig úgy állt, magasra tartott kezében a lufival. Kinek dobja? Turcsányinak? Zsámbokynak?

Zsámboky végre megelégelte, és azt mondta:

– Na mi lesz!?

Fabulya feléje lendült, de valahogy a hóna alatt Turcsányinak dobta a lufit, Zsámboky meg az üres levegő után kapkodott. Aztán mégiscsak Zsámbokyhoz került a labda, aztán megint Turcsányihoz, Fabulyához. Emberek, padok, gyerekkocsik fölött dobálták egymásnak, ahogy kitáncoltak a kertből.

Zsámboky a kert végében még egyszer felemelte a kezét.

– Ide! No mi lesz?

A léggömb remegve, imbolyogva felszállt, és ők hárman egymás körül keringve eltűntek a sarkon.

Arnold, a bálnavadász

 

Arnold, a bálnavadász