A locsolókocsi

Nem vette mindjárt elő. Először csak kissé oldalt dőlt, és úgy hanyagul benyúlt a zsebébe. Jánosi tanár úrra nézett, a kerek fejű, nagy bajuszos Jánosi tanár úrra és a szőke Ludwig Klárira. Figyelmesen nézte őket, várakozó jóindulattal. Majd csak csinálnak valamit. Mármint Jánosi tanár úr és Ludwig Klári.

Közben lassan feléje fordultak az arcok.

Hagara Öcsi radírral dörzsölte a padját. Állhatatosan és makacsul, mintha teljesen ki akarná radírozni ezt a padot, esetleg az egész osztállyal együtt. De közben csak őt figyelte: Omasicsot. A két Beke is feléje fordult, ez a két savótekintetű lány. Egy fiú a tenyerébe dűtötte a fél arcát, és szinte hangtalanul suttogta:

– Mindjárt előveszi a noteszt!

Omasics, az ötödik padban, az ablak mellett, még mindig úgy ült, hanyagul zsebre dugott kézzel. Mint egy igazgató, egy idegen iskola igazgatója, aki ellátogatott ide. Hogyan is mennek hát a dolgok errefelé? Szinte várni lehetett, hogy mindjárt beszélgetni kezd Jánosi tanár úrral.

„Hát, kedves kollégám, bizony nem áll valami jól ennek a lánynak az ügye. Hogy is hívják? A kis Ludwig… igen, igen, helyes kislány, nem mondom, de hát nem nagyon brillírozik.”

Talán ezt mondja majd Omasics, vagy valami ilyesmit.

Jánosi tanár úr arca fémesen csillogott. Eltűnődve, kissé csodálkozva nézte a lányt.

– Ludwig – mondta a tanár úr –, de hiszen te jelentkeztél.

A lány lelkesen rábólintott.

– Jelentkeztem!

Csöndes nevetés hullámzott át az osztályon. Két arc maradt csak komoly: Jánosi tanár úr és Omasics.

Ludwig lelkes rajongással nézett a tanárra. Ez a lelkesedés akkor sem tűnt el az arcáról, amikor Jánosi megkérdezte:

– Miért jelentkeztél? – Jánosi várt egy kicsit, az ujjait ropogtatta, majd elkínzottan: – Mégis, Ludwig, ha megmondanád, hogy miért jelentkeztél?

– Miért? – visszhangozta Omasics.

Jánosi meg se hallotta. Mintha csak a falak visszhangozták volna a kérdést.

Ludwig lenyűgözve bámulta a tanár bajuszát. Szólni nem szólt.

– Miről beszélgettünk? – Jánosi az ujjait ropogtatta. – Petőfi és Arany barátságáról.

(Néma, lelkes bólogatás.)

– Azt kérdeztem, ki mondana nekem valamit a két költő barátságáról. És akkor te jelentkeztél.

(Néma, lelkes bólogatás.)

Jánosi az osztály felé fordult, mintha onnan várna segítséget.

– Elfelejtette, hogy miért jelentkezett – mondta a két Beke közül az egyik.

Jánosi összehúzta a szemöldökét. (Omasics is összehúzta a szemöldökét az ötödik padban.)

– Te meg mit fecsegsz? – Jánosi beírt valamit az osztálynaplóba. – Óra közben nincs fecsegés.

Döbbent moraj futott végig az osztályon.

Omasics előtt ott volt a notesz. Nem lehetett tudni, mikor vette elő, de most már ott volt a padon. Még nem írt bele semmit, még várt. Mind a két kezét zsebre dugta, és a fejek fölött egyenesen szembenézett Jánosi tanár úrral. „Mit szól hozzá, kollégám, hogy egyesek mennyit fecsegnek!” – Valami ilyesmi volt az arcán. Majd széttárta a karját, és egy rovátkát tett az egyik Beke neve mellé.

Beke Irén.

Beke Magda.

Így következtek Omasics noteszában. Omasics a Beke Irén neve mellé tette a rovátkát. Pillanatig gondolkozott, aztán Beke Magda is megkapta a magáét.

És akik ezt látták, meg mertek volna esküdni, hogy Jánosi tanár úr, akit egyesek Uhunak hívtak, pontosan ugyanezt tette.

Ludwig helyrement. Vidáman, frissen, mint aki nagyszerűen szerepelt. Ahogy beért a padjába, még egyszer a tanárra mosolygott, aztán leült.

Jánosi pedig belebámult az osztályba, és felsóhajtott.

– Az előbb Kozaróczival megpendítettük ezt a kérdést, de most már senki se beszél nekem Petőfi és Arany barátságáról?

Kozaróczi kihúzta magát az ajtó mellett. Mégis ő pendítette meg ezt a kérdést.

„Mit várhatunk, kedves kollégám! – ingatta fejét Omasics. – Kitől várhatunk itt valamit?”

Súlyos, álmos csönd. A szürke ég mintha bejött volna az osztályba. Elképzelhetetlen, hogy bárki is megszólaljon. És akkor, egész váratlanul, akár egy padreccsenés:

– Leveleztek.

Jánosi arca megrándult. Mintha valóban padreccsenést hallott volna. Majd kissé fölemelte a fejét.

– Szűkszavú vagy, Kalocsai, túlságosan is szűkszavú vagy. És azt se bánnám, ha felállnál.

Ez már fenyegetően hangzott.

Kalocsai felpattant.

– Petőfi Sándor levelekben biztatta barátját, Arany Jánost, és ezek a levelek meg azok, amiket Arany János írt Petőfi Sándornak, bevonultak a magyar irodalom kincsestárába.

– Azért beszélj még egy kicsit róluk, mielőtt bevonultak volna a kincsestárba.

Omasics helyeslően bólogatott. Úgy, úgy, azért nem lehet ám ezt a kérdést ilyen könnyen elintézni.

No nem, a jó kalkulust ki kell érdemelni.

Omasics kissé közelebb húzta magához a noteszt, és a ká betűhöz lapozott. Kalocsai Tibor. Mit várhatunk a fiútól, lássuk csak.

Kalocsai beszélt, Jánosi tanár úr figyelmesen hallgatott.

Aztán már egy magas, barna lány állt a padban, a katedránál pedig Anikó néni ült. Majd a Kellner tanár úr. De a notesz még mindig ott volt Omasics előtt. Omasics olykor föléje hajolt, és beírt valamit.

A ceruza megállt a notesz felett, ő meg rántott egyet a vállán, majd sajnálkozva beírta az osztályzatot. Nem volt ő kegyetlen, de hát ha valaki nem tud!… Apró, finom kis mozdulattal ejtette be a jegyet. Ilyen elegánsan még Kürti tanár úr sem tudott osztályozni.

Csöngettek.

Omasics becsukta a noteszt, felállt. Ugyanúgy felállt, mint a többiek. Csak éppen megvárta, amíg mindenki kimegy. Már Kellner tanár úr is kint volt a folyosón, amikor aztán ő is megmozdult. A zsebébe csúsztatta a noteszt, és valósággal kivonult az osztályból.

Odakint már várták. Sorfal várta, mintha a tanáriból lépett volna ki.

– Hát ez nem volt könnyű! – mondta egy fiú.

Mire egy másik:

– Nem tudom, mi volt ma Kellnerrel. Egész órán feleltetett.

– Hja, hja! – Omasics széttárta a karját. Kellner tanár úr se csinálhatta volna különbül.

– Azt hiszem, velem nem volt baj. – A kefefejű Totyi félénken pislogott Omasicsra.

Omasics nem felelt. Az ablakhoz lépett, lebámult az udvarra. És mintha nem is hallotta volna azt a félénk, csöndes hangot.

– Ma felolvasod a jegyeket? Ma iskola után felolvasod a jegyeket? – Kis csönd. – Megígérted.

Omasics nem fordult meg.

– A diri ablaka alatt – mondta Totyi –, ott állnak mind a diri ablaka alatt. – Elhallgatott, majd elmélázva: – Csinos lányai vannak a dirinek, minden reggel látom, ahogy iskolába mennek. Ők innen mennek iskolába.

– És az a lány? – kérdezte Omasics. – Ott… ott az ablak alatt. Az a szőke?

– Idejár.

– Idejár! Szóval nem a Színművészeti Főiskolára? – Omasics a nyakát dörzsölgette, ahogy morogva hozzátette: – Nem mintha érdekelne.

– Szép haja van. – Totyi valósággal kilógott az ablakon.

A szőke hajfonat átúszott az udvaron. Hol a diri ablaka alatt volt, hol egy másik sarokban. Egy fekete lány ugrált mellette, aztán a két Beke.

– Izgága – legyintett Omasics. – A lányok mind izgágák.

Totyi úgy nézett rá, mintha fel akarná jegyezni ezt a mondást.

A következő percben lent voltak az udvaron, Pozderka, a kövér Novák, Erszényes, Totyi és ő, a nagy Omasics.

– Mi ez a nyüzsgés? – Omasics szigorúan körülnézett.

Most valahogy nem törődtek vele. Mintha nem is ő lenne a nagy Omasics, akinek notesza van, és aki osztályoz.

A szőke copfos lány hirtelen megállt Totyi előtt.

– Te leszel a szobor.

Totyi megmerevedett, és most valóban olyan volt, akár egy szobor.

– Miféle szobor? – kérdezte Totyi helyett Omasics.

– Akit leleplezünk – felelte a lány.

– Leleplezzük Arany János szobrát – mondta Pozderka.

– Aha – biccentett Omasics.

A lány a levegőbe intett, az üres levegőbe. – Ott van Arany János szobra. És most leleplezzük.

– Te az ába jársz – mondta Omasics.

– De az most egyáltalán nem fontos. – Megfogta Totyi vállát. – Majd rád adom a kardigánomat, az lesz a lepel. Kár, hogy nem elég fenséges a homlokod.

Omasics mozdulatlanul állt. Hallotta, hogy Pozderka Kázmér magyaráz.

– Tudod, ez a Král Bori az idén jött át hozzánk, és a hetedik ába jár.

Ez már úgy hangzott, mintha Pozderkának eszébe jutott volna Omasics notesza.

– Azt mondta, hogy nem fontos. – Omasics mereven előrelépett. Aztán, akárcsak egy láthatatlan zsinóron húznák a lány felé.

– Nem tudom, hogy mi bajod van a homlokommal – vonogatta vállát Totyi.

Král Bori előtte állt, és roppant szakszerűen nézte.

– Nem elég fenséges.

Totyi a homlokát dörzsölgette.

– Talán az enyém. – És azzal megjelent Omasics homloka.

– Be van nőve hajjal – intett Bori. – Akkor már inkább ez a fiú.

Omasics lehunyta a szemét. Mintha elszállt volna a homlokával együtt.

– Csudára be van nőve hajjal – ismételte Erszényes.

– Nem érdekes. – Omasics úgy állt, mint egy sértett szobor, amit soha, de soha nem leplez le senki. Úgy állt, és nézte, hogy mi történik Totyival.

– Tudod – mondta Totyi –, költőknek nem annyira fenséges a homlokuk, mint inkább borús.

Král Bori nem hagyta magát.

– Akárhogy is van, de be kell hogy ragyogja az értelem. – Hozzátette: – Az értelem fénye.

– Totyi homlokát! – Omasics összefonta a karját, és felnevetett. – Hogy a Totyi homlokát az értelem fénye!

De akkor Bori már intett Totyinak, hogy térdeljen le.

Totyi letérdelt, Bori ráterítette a kardigánját.

– Micsoda felhajtás! – Omasics még mindig úgy állt, összefont karral.

– Én tartom a beszédet – mondta Bori. – Avatóbeszéd nélkül nincs szoborleleplezés.

– Hű, de okos valaki! – ingatta fejét Omasics.

Král Bori úgy lépett oda Totyihoz, mint aki máris el akarja kezdeni a beszédet.

Totyi maga alá csúsztatta a két kezét, és rácsücsült. – Arany János a Toldi második részén töpreng.

– Miért éppen a második részén? – kérdezte Erszényes.

Totyi a kardigán alatt: – Mindenki tudja, hogy a Toldi szerelmén gondolkozott a legtöbbet.

Biró Olgi szórakozottan bólogatott, majd kibökte. – Én leszek Piroska.

Ez olyan váratlan volt, a többiek meg se tudtak szólalni. Olgi meg odahajolt Totyi fölé.

Ez volt az a pillanat, amikor Novák hozzájuk lépett.

– Én leszek Toldi Miklós. – Meglökte Totyi vállát. – Akin éppen gondolkozol.

– És olykor én is eszébe jutok, az öreg Bence – mondta Erszényes, ahogy leguggolt Totyi mellé.

Pozderka megjegyezte, hogy a szoborcsoport elképzelhetetlen Toldi György nélkül. Kállay Márta átölelte Pozderkát és Novákot. – A Toldi gyerekek anyja se hiányozhat.

Omasics, a nagy Omasics egy darabig elgondolkozva nézte a szoborcsoportot. – A költő barátja, akit annyit buzdított a leveleiben. – És már ott guggolt Totyi előtt.

Král Bori fölrántotta Omasicsot.

– Szó sincs semmiféle szoborcsoportról! Nincs se költő barátja, se öreg Bence.

Erszényes és Biró Olgi eltűntek.

Bori most már igazán megkezdhette volna a beszédet, de akkor csöngettek. Egy mozdulattal lekapta kardigánját Totyiról, és kiszaladt az udvarról. Utána a többiek.

Nem maradt ott senki, csak Totyi és Omasics. Totyi fél térdre ereszkedve, mintha még várna valamire.

Omasics megfogta a karját, és talpra állította.

– Elfelejtettek leleplezni. Igazán nem is tudom, hogy történt, de téged valahogy elfelejtettek leleplezni.

Aztán, ahogy kifelé mentek az udvarról, megkérdezte.

– Ki ez a Král Bori? Azonkívül, hogy az ába jár?

Odabent, az osztályban, nem vette elő a noteszt. Az üres padra bámult.

 

 

– Ma nem érek rá. Egyszerűen nincs időm.

Kint álltak az iskola előtt. Omasics, Totyi, a két Beke, Novák, Erszényes, Pozderka és a többiek. Ott volt Ludwig is. Éppen olyan rajongó lelkesedéssel nézett Omasicsra, mint Jánosi tanár úrra.

Egymás után pattantak ki a kapuból fiúk és lányok. Voltak, akik egy csomóban rohantak. Majd egy oszlop szépen, rendben – aztán néhány magányosan nekilóduló táska.

Omasics egy arcot várt. Egy kedves, meglehetősen pimasz arcot. De az az egy nem tűnt fel.

Omasics legszívesebben minden arcba belepofozott volna. Egyik se Král Bori! Nem, hát ez reménytelen. Totyira pillantott, és ha lehet, még komorabban megismételte.

– Se időm, se kedvem felolvasni az osztályzatokat. – Hirtelen a homlokához nyúlt. – Azt mondta, be van nőve hajjal.

– Ki mondta? – Totyi valahogy úgy volt előtte, mint egy szög, amit leejtettek a földre.

Omasics keze egy lassú mozdulattal lecsúszott a homlokáról. Az arca megkeményedett, valósággal megkövült.

– Hát jó. Felolvasom.

Ez úgy hangzott, hogy Totyi lélegzete is elállt.

Omasics elővette a noteszt, és végignézett a társaságon. A tenyeréhez ütögette a noteszt, és külön megnézett magának minden arcot. Aztán megfordult, elindult a tér felé.

Csak éppen a kocsiúton kellett átvágni, de Totyi mégis úgy érezte, hogy három tengeren kelnek át. Ő maga olyan összekötőféle volt Omasics és Pozderkáék között. Olykor előrefutott Omasicshoz, mintha mondani akarna neki valamit, aztán lemaradt.

Omasics felült egy pad támlájára. Így ült mereven, mozdulatlanul, akár egy oszlopdísz.

Előtte a többiek. Álltak és figyelték, ahogy Omasics a noteszban lapoz. Ahogy olykor fölpillant, majd megint visszasüllyed.

– Az a kérdés – mondta a két Beke közül az egyik –, hogy névsorban kezdi-e?

– Összevissza lapozgat.

– Az még nem jelent semmit.

– Á, nála sosem lehet tudni.

– A múltkor is, mi volt…

– Nála sosem lehet tudni.

Omasics fölnézett, egyszerre csönd lett.

Omasics várt egy kicsit, aztán kiejtett egy nevet.

– Erszényes.

Erszényes meg se mozdult. Nyelt egyet, a vállát vonogatta, aztán mégis elindult a pad felé.

– Lehet, hogy egész jól megússza – mondta Totyi.

Erszényes dermedt rémülettel nézett Omasicsra. Olyan képet vágott, mintha nem nagyon bízna benne, hogy „jól megússza”.

– Kezdjük talán a történelemmel.

– Kezdjük – nyögte Erszényes.

– Szerinted milyen volt az utolsó feleleted? – Zord kérdés volt ez. Zord és megsemmisítő.

Erszényes nem is tudta, mit mondjon.

– Hát olyan – bökte ki végül.

– Olyan – bólintott Omasics.

– Nem éppen a legrosszabb.

– Szerinted rosszabb is lehetett volna?

Erszényes elnémult.

– Kettes – mondta Omasics. – Magad is beláthatod, hogy nem adhattam mást, mint kettest.

– De hát egészen jól tudtam az Aranybullát. – Segélyt kérően nézett hátra.

– Az Aranybullával nem volt baj – mondta Pozderka.

Mire Omasics: – Csak éppen nem tudta, hogy mikor adták ki.

– De aztán megmondtam.

– Amikor már helyreküldtek. – És újra megismételte, hogy egy ilyen feleletre nem adhat kettesnél jobb jegyet. Ha ugyan azt a szánalmas dadogást feleletnek lehet minősíteni.

Így mondta: minősíteni.

– Földrajznál egy kicsit jobb a helyzet.

– Egy kicsit – sóhajtott Erszényes. Mint akit már elnyeltek a hullámok.

A számtan következett.

– Nem, nem, Erszényes, hát erről talán ne is beszéljünk. Hármas! Hármas! – Akárcsak harangok konganának.

Erszényes szeretett volna valamit mondani, de Omasics legyintett, és Erszényes eltűnt ebben a legyintésben.

– Pozderka Kázmér! – Aztán, ahogy ránézett arra a nyurga fiúra. – Csalódtam benned, Pozderka Kázmér.

– Mit mond? – kérdezte hátul Ludwig.

– Csalódott Pozderkában.

Maga Pozderka meglehetősen ostoba képet vágott. Mint aki nem nagyon érti, hogy is lehet benne csalódni. Aztán, ahogy Omasics továbbfolytatta, egyre jobban lehervadt.

– Remek startod volt. (Mélységes szemrehányás és fájdalom). Az elsők között voltál. Aztán szépen visszacsúsztál. Mondd, hogy tudtál így letörni?

– Mit mond? – kérdezte hátul Ludwig.

– Pozderka letört.

Valóban! Pozderka most már úgy állt Omasics előtt, mint aki teljesen letört. A földet nézte, és közben zuhatagszerűen ömlött rá.

– …azzal kezdődött, amikor fogalmazást írtunk egy téli reggelről, emlékszel, Pozderka?

Pozderka emlékezett.

Emlékezett rá, hogy Jánosi lejött a katedráról, kezében a nyitott füzettel, hogy megálljon az első padnál. „Téli reggel. Írta: Pozderka Kázmér. Téli reggel, ha felkelek, mindig álmos vagyok. Nyáron nem vagyok olyan álmos, de azért akkor is álmos vagyok.” Jánosi kis szünetet tartott. – Hát, Pozderka, én már ettől az írástól vagyok olyan álmos, de olyan álmos!… Még szerencse, hogy nem írtál többet! – Ezt mondta Jánosi.

A többiek meg nevettek.

Most csönd van, senki se nevet. Csak egy hang hallatszik. Az Omasicsé.

– Egyáltalán, mintha az utóbbi időben kicseréltek volna. Én a te helyedben meg se merném kérdezni, hogy állok például…

És csak sorolta, sorolta a jegyeket.

De már nem is Pozderkának, hanem Selmeczi Lekszinek, Hátszegi Jutkának és a többieknek.

– Feljöttél – bólintott Totyi felé. – Az utóbbi időben határozottan feljöttél.

– Rákapcsoltam.

– Azért földrajzból nem brillíroztál a múltkor. Azt aztán igazán nem lehet mondani.

– Majd rákapcsolok.

Omasics valami olyasfélét morgott, hogy: remélem is! Azzal elbocsátotta.

– Semmi vész – mondta Totyi. – Tudtam, hogy föciből nem vagyok éppen a legjobb, de különben…

– …különben kivétel vagy! – vágta rá Erszényes.

– Kivétel? Én?

– Mindenki tudja, hogy még a rajzlapját is te veszed meg, te reszeled a gombjait a gombfocicsapatban.

– Az csak egyszer volt.

– Szépen!

Omasics fölnézett a noteszból, és Erszényes elhallgatott.

– Beke Magda!

A két Beke közül az egyik előlépett. Hallgatta, hallgatta az osztályzatokat, aztán egyszer csak azt mondta:

– Magda néni meg volt velem elégedve.

– Föciből? – Omasics a notesz fölött Beke Magdára nézett. – Azért, mert nem borította rád a katedrát? Mindenki tudja, hogy Magda néni milyen. Mosolyog, bólogat, és közben simán becsúsztat egy kettest.

– De nem nekem.

Omasics bármit is mondhatott, egyre csak azt ismételte:

– Magda néni nagyon is meg van velem elégedve.

– Nagyon is! – Omasics most már tombolt. – Méghogy nagyon is! Hát tudd meg, hogy elhúz, vagy kegyelemből átenged… kegyelemből, igenis. Most pedig tűnj el!

Pilczernek ötből ígért biztos bukást, Vámosinak megesküdött, hogy évekre bérelt helye van a hatodik bében. – Az unokámmal fogsz együtt járni.

Összecsapta a noteszt.

– Kész. Végeztem.

Úgy ült a padon, mint akinek többé már semmi kedve leszállni.

– Nézünk bélyeget? – kérdezte Totyi.

– Nem nézünk bélyeget.

Totyi még ott álldogált egy kicsit a pad előtt, aztán megfordult és elment.

A többiek is elmentek.

A két Beke és Pozderka Kázmér megálltak a tér sarkán. Pozderka visszanézett Omasicsra, és azt mondta.

– Valóságos vérfürdőt rendezett.

– Nem állok olyan rosszul – ingatta fejét az egyik Beke. – Nagyon jól tudom, hogy azért én nem állok olyan rosszul.

Erszényes és a szőke kis Ludwig Klári lehorgonyoztak egy cukorkásbolt előtt.

– Még javíthatok – bólogatott Erszényes. – Omasics azt mondta, hogy még javíthatok.

Totyi a bélyegeket nézte a postafiók kirakatában. Színes bélyegek: kék, rozsdabarna meg sárga kockák. Hirtelen elment a kedve az egésztől. Elfordult a kirakattól. – Hogy én kivétel vagyok?! Mindenki tudja, hogy Omasicsnál nincs kivétel. – Elragadtatva ismételte a barátja szavait: – Nálam nincs estrawurst! Nálam csak a tudás számít.

Megmámorosodva ordított rá egy járókelőre.

– És ha a kedves papád és mamád kézen fogva jönnek be hozzám, akkor is elhúzlak!

Omasics végre leszállt a padról. Átment a téren, és a homlokát dörzsölgette.

– Miért mondta, hogy be van nőve hajjal? Miért?…

Amikor délután átment Omasicshoz, még mindig arra gondolt. Mit hülyéskedtek ezzel a kivételezéssel? Oma sohase szokott kivételezni.

Így hívta magában: Oma.

És ilyenkor az is eszébe jutott, hogy akadtak össze. Ő, Totyi és Omasics. Mert az még semmi, hogy egy osztályba jártak. Omasics sok mindenkivel jár egy osztályba, akit észre se vesz. Pozderka Kázmér vagy Erszényes neki annyi, mint a levegő.

Hát tulajdonképpen nem indult ez valami dicsőségesen. (Azt, hogy barátság, Totyi még magában se merte kimondani.)

A kis Juhász odanyomta Totyit egy falhoz, és jobbról-balról pofon vágta. Kellemetlen fickó volt a kis Juhász. Olykor elkapott valakit, és iszonyúan felpofozta. Csak úgy. A szegény ürge nem is tudta, hogy miért kapja a pofonokat. Totyi se tudta. Talán a piros svájcisapka miatt. Mert egyesek szerint ő abban olyan, mint egy negyedikes. Pedig ő rém erős.

Aztán egyszerre csak lehámozták róla a kis Juhászt. Igen, valaki a nyakánál fogva fölemelte a levegőbe.

– Nem is tudtam, hogy ilyen erős vagy – mondta Omasics. Jobbról és balról lemázolt egyet.

A kis Juhász azóta előre köszön Totyinak.

– Elláttad a baját? – kérdezte egyszer Pozderka.

Mire Totyi szerényen:

– Megkapta a magáét.

Amikor Omasics közbelépett, Totyi azt mondta: – Kösz, Omasics, ez igazán nagyon rendes volt.

– Ide figyelj – szólt rá Omasics –, nekem ne köszöngess semmit. Inkább menjünk bélyeget nézni.

Akkor mentek először bélyeget nézni. Aztán Omasics bevágta: – Osztályozni fogok, már megvettem a noteszt.

Megmutatta Totyinak a fekete noteszt.

(– Én láttam először – mesélte később Totyi a többieknek. – Akkor is ott voltam, amikor megcsinálta a névsort.)

Mások is megpróbáltak osztályozni. Strém Pistának is volt notesza, Lencsésnek is, Verebesnek is.

Strém Pista vigyorogva bólogatott a notesz fölött. – Megbuksz, öregem, földrajzból megbuksz.

Totyi meg csak legyintett. – Mit tudsz még mondani? – Azzal otthagyta Strém Pistát, aki soha többé nem vette elő a noteszt. Lencsés pedig mindenkihez odament. – Akarod tudni, hogy feleltél? Felolvassam? – Könyörgő hang, könyörgő tekintet. Totyi megint csak legyintett. – Mondjak valamit? Ne olvasd fel. – Verebes vadul csapkodta a noteszt az utolsó padban. Egyszer össze is gyűjtött egy kis csapatot, és kivonult velük a térre. Felolvasta az osztályzatokat. Aztán valaki, talán éppen az egyik Beke, azt mondta:

– Megbuksz, Verebes.

Verebesnek abban a pillanatban vége volt. Vacogva ismételgette. – Még javíthatok, még javíthatok.

Csakhogy ezt már senki se hallotta. Verebest otthagyták, nem törődtek vele.

Egy biztos: Omasiccsal ez nem így volt. Ki merte volna azt mondani: – Megbuksz, Omasics. – Senki. Mert Omasics egyszerűen a szemébe nevetett volna.

Totyi most megállt a sarkon, kihúzta magát, és szinte hangosan mondta:

– Oma a legjobb tanuló. – Ránézett egy postásra. – Vagy legalábbis egyike a legjobbaknak.

A postás vállat vont, és bement a házba. Totyi meg körülnézett az utcán. Mintha keresne valakit, akinek Omasicsról mesélhet.

Egy fehér köpenyes lány futott előtte, kiflivel a kezében. Arca merev, haja feltupírozva.

Totyi a lányt nézte, és azt mondta:

– Azért ehhez még hideg van.

– Mit motyogsz? – A lány hirtelen megállt a két kiflivel. Roppant szigorúan nézett Totyira.

Nem, gondolta Totyi, ezt a lányt nem érdekli Omasics. De még Omasics notesza se érdekli.

– Azért még nem lehet kabát nélkül szaladgálni.

A lány, ha lehet, még szigorúbb arcot vágott. – Micsoda kis pofa! – Váratlanul elmosolyodott. – Csak átszaladtam kifliért.

– Ebből lesz a megfázás.

– Ó, te! – A lány csavart egyet Totyi orrán. Aztán megpörgette Totyit. – Már a nyakadba lóg az a kis pihe haj, éppen ideje, hogy borbélyhoz menj. Gyere hozzánk, majd én rendbe hozlak. – Azzal eltűnt a Fodrászat tábla alatt.

Férfi, női fodrászat – olvasta Totyi. Igen, azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy borbélyhoz menjek. Valaki azt mondta: művészfrizurám van. De ugyanaz a valaki azt is mondta, hogy a művészeknek már nincs is frizurájuk. Ki hord ma már ilyen hosszú hajat!

– Eljövök ide, és Omasicsot is elhozom. Majd egymás mellett ülünk és beszélgetünk.

Nagyszerűen el tudta képzelni. Fehér kendő a nyakukban, és beszélgetnek. Esetleg újságot olvasnak. – Igaz, hogy a Gyomlai tanár úr felesége színésznő? – Persze, Gy. Bánhidi Margit, így van a plakáton. – Láttad azt a filmet, hogy Csak ketten játszhatják? Te, abban van egy kislány, a papája egészen becsavarodik mellette. Erről jut eszembe, apa azt mondta, hogy az Édes élet nem is olyan izgalmas. Mást várt. – Mit várt a papád? – Azt nem tudom, de mást várt.

– Semmi kedvem annyi fejet leöblíteni.

Král Bori állt mellette. Bizalmatlanul nézte a kirakatot.

– Mások haját mosni! Aztán benyomni őket a bura alá. – Úgy hangzott, mintha már órák óta ezen veszekednének.

– Talán mégis tanítani fogok. – Eltűnődött. – Igaz, nincs kedvem másokkal vesződni.

Totyinak eszébe jutott, amit Erszényes mondott. – A legcsinosabb lány az iskolában. Bébéhez hasonlít.

Totyi már több filmen is látta Bébét.

– Hát talán így profilból.

– Mit, profilból?

– Profilból tényleg hasonlítasz egy kicsit Bébéhez. Ha sokáig néz az ember.

– Csak azt szeretném tudni, ki találta ki ezt a butaságot. – Nem olyan nagy butaság. (Igazán nem lennék megsértve, ha valaki azt mondaná: kiköpött Marcello vagy.)

Kis szünet. Majd a lány:

– Andrea a főiskolára akar menni, pedig nincs is semmi tehetsége.

– Ki az az Andrea?

– Egy barátnőm. Nem érdemes róla beszélni. Szerinted melyik a világ legmagasabb felhőkarcolója?

– Gőzöm sincs.

– Az jó. Utálom azokat, akik mindent tudnak.

Ezt megúsztam, de ki tudja, mi jön még. Hangosan pedig azt mondta:

– Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál.

– Mit beszélsz?

– Olyan vagy, mint az a mesebeli anyóka. Ha véletlenül nem találom el, hogy mire gondolsz, hajaj, jobb, ha lelépek.

– Á, ne hidd. Andrea se talál el semmit. Tőle jövök. Gyászosan áll számtanból, gyászosan. – Bori a fejét ingatta, ellépett a kirakattól.

– Én meg egy barátomhoz megyek.

– Ki az?

– Omasics. Biztosan hallottál róla.

– Nem hallottam róla.

– Tudod, az a fiú, aki… – Elakadt. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon Omasicsról. De ez nem is volt fontos, mert a lány félbeszakította

– Hat szó…

– Hat szó?

– Hat szót kaptam. Abból kell megírni az egészet.

Totyi még mindig nem értette. – Mit kell megírni, milyen hat szóból, és kinek?

– Zsuzsi néninek – mondta Bori. – Hat szóból kell megírni a házi feladatot. Hat szót adott, és abból ki kell találni az egész történetet.

– Hat szó.

És most, mintha egy vonalas füzetben sétálnának: Bori és Totyi. A lap szélén egy-egy szó:

Tér, kánikula, eső, pad, kapualj, utca.

– Ebben minden benne van – bólintott Totyi.

– Csak hat szó. – Bori meglehetősen reménytelen képet vágott.

– Várj csak – intett a fiú. – Az emberek utcákon és tereken sétálnak.

– Jól indul – mondta Bori savanyúan. – Ez aztán jól indul.

Totyi nem törődött vele.

– Az emberek kánikulában sétálnak az utcákon és a tereken.

Utcákon és tereken sétáltak az emberek. Valósággal támolyogtak a hőségtől. Egy idősebb férfi megállt, és azt mondta, hogy nem is emlékszik ilyen nagy melegre. – Pedig megértem már néhány nyarat! – Egy kövér asszonyság leült a tér padjára. – Egy lépést se megyek tovább. Lehet, hogy ma nem lesz ebéd, de egy lépést se megyek tovább. – Egy lány elájult, ki kellett hívni a mentőket. Egy másik lány meg azt mondta: zivi lesz. – Senki se hitte el. Az emberek csoportokba verődtek, és arról beszélgettek, hogy ezen a nyáron talán nem is lesz már eső. – A föld kiszárad. – Én nem vagyok föld, de én is kiszáradok. – Limonádé! Limonádé! – A limonádé kifogyott. Fagylalt pedig már a Gyula bácsinál se volt. Pedig Gyula bácsihoz már csak akkor mentek, amikor már sehol máshol nem volt fagylalt. Gyula bácsi fagylaltjától mérgezést lehetett kapni, és az Angyal Mari meg is halt. – Szörp se volt, semmi se volt. A lány, aki azt mondta, hogy zivi lesz, beállt egy kapu alá. – Már nem is érdemes továbbmenni. – A többiek meg csak nézték, ahogy ott áll a kapuban, és a hasukat fogták, úgy nevettek. De aztán már nem nevettek, mert egy pillanat alatt minden elsötétedett, és a nyakukba szakadt a zuhé, ők meg apró, ugráló esőcseppek voltak, buborékok, és mind szétpattantak.

– Na és? – kérdezte Král Bori. Mint aki várja, hogy Totyi még mondjon valamit.

– Nincs na és.

– Egész ügyes kis történet, csak nem nagyon értem azt a fagylaltos Gyula bácsit.

– Ki lehet hagyni. De én nem hagynám ki.

– A lánynak volt magához való esze, de hogy a többiek mind olyan buták legyenek!… – Bori egyre elégedetlenebb volt.

– Akkor legfeljebb írd azt, hogy még egy fiú is behúzódott a kapu alá. Igen, az jó lesz.

Bori nem is hallotta.

– Te tulajdonképpen egész értelmes tag vagy! Hogy mik vannak! Ezzel az óvodás pofáddal. De mi az, hogy zivi meg zuhé, ilyen szavakat egy doliban nem lehet leírni.

– Akkor ne írd le.

– Majd meglátom. – Bori oldalt lépett. – Jó kis alak vagy – és eltáncolt. Aztán mielőtt végképp eltűnt volna, még visszaszólt. – Csak tudnám, ki találta ki, hogy Bébéhez hasonlítok?

– Elnézés – mondta Totyi –, azért ez nem olyan nagy szerencsétlenség. Elnézés.

Omasics vezényelt.

A mamája bent feküdt a másik szobában, ő meg a londoni filharmonikusokat vezényelte. Előtte a rádióműsor. Brahms: a-moll kettősverseny. Nathan Milstein – hegedű, Gregor Pjatigorski – gordonka. Nathan Milstein nagyon szeretett Omasiccsal „dolgozni”. – Virtuóz karmester, de sohasem könnyelmű. – Pjatigorski egy kicsit félt tőle. – Néha olyanokat tud mondani… Áldott jó fiú, de ha valami nem tetszik neki, hát akkor nem lehet megállni előtte. Egyszer majdnem hozzám vágta a pálcáját. – Mire Nathan: – Az már régen lehetett, mert Omasics évek óta pálca nélkül vezényel.

A londoni filharmonikusok rajongtak Omasicsért.

– Stoki fénykorában se volt ilyen – mondta Mr. Bates, a második hegedűs.

– Ura a zenekarnak – bólogatott Izabella kisasszony a hárfánál.

Senki se szólt egy szót se. Mindenki tudta, hogy Izabella kisasszony fülig szerelmes Omasicsba.

Omasics, aki ura volt a zenekarnak, egy lépést hátrált. Karját széttárta, mintha át akarna repülni a zenekaron.

– Ó, mama! – sóhajtott egy lány a közönség soraiban – ha megismerhetném…

– Tavaly még Lorint akartad megismerni.

– Ó, mama, most már rá se tudok nézni Lorinra!

Kint a hatalmas plakát:

Dirigent: Omasics.

Omasicsot pedig vitte, röpítette a zene. Ő meg magával vitte, röpítette a zenekart és a közönséget.

Omasics anyja átszólt a másik szobából.

– Ez a Brahms csak ilyen ütenyeléseket írt?

Omasics karja megállt a levegőben. Úgy maradt egy darabig, felemelt karral. A rádió barna dobozát nézte, a kopottas szőnyeget a rádióasztalka előtt. A zenekar Brahmsot játszott, Nathan Milstein hegedült, Gregor Pjatigorski gordonkázott. Omasics odament a készülékhez, kicsit az ablak felé csavarta a gombot. Aztán beszólt a sötét szobába.

– Felébredtél, anya?

– Nem is aludtam. Tudod, az ízületeim… a fejem is fáj.

– Kicsit hangos volt a rádió. – Bűntudatosan húzogatta az orrát. – Csináljak egy kávét?

– Majd később. – Megreccsent az ágy. – Ugye, ez a Brahms nem írt semmilyen operát, csak ilyeneket, ahol hegedülnek meg zongoráznak?

– Gordonkáznak.

– Persze, gordonkáznak.

– Csináljak egy kávét?

– Majd később. De nem feleltél rendesen, sose felelsz rendesen.

A fiú a sötét szoba előtt állt. Egyik lábát kihúzta a papucscipőből, és a padlót sikálta, aztán a másik lábát sikálta. „Csak ezt ne! Csak erről ne kelljen beszélni!” Úgy nézett a rádióra, mintha bocsánatot akarna kérni Brahmstól.

– Nem, anya, azt hiszem, sosem írt operát.

– Nem volt komoly ember.

– Csinálok egy kávét.

Még hallotta anya hangját, de akkor már kint volt a konyhában. Régimódi kávéfőzőjük volt, olyan nyeles, és ha a kávé forrni kezdett, le kellett kapni a gázról. Megtörtént, hogy néha egy kicsit később kapta le.

A kisboltból hozta a kávét.

Szerette a kisboltot, szerette, hogy Julika mindjárt azt mondja. – Tíz deka darált kávét. Zselét is visz a mamának?

Julika ledarálta a kávét, ő meg várt. Hallgatta azokat, akik bent voltak a kisboltban. A kalauznőt, aki feketét ivott a pultnál, és arról beszélt, hogy neki tulajdonképpen nem volna szabad feketét inni. Mire egy kövér, szürke sálas nő: – A fekete nem árt. Egy időben kitalálták, hogy árt a szívnek, de semminek se árt.

Omasics előtt megjelentek a kisbolt vendégei, és közben majdnem kifutott a kávé.

Anyát hallotta bentről.

Nem értette, mit mond, de úgyis tudta.

„Nem beszélsz semmiről, sose beszélsz semmiről, hogy mi volt az iskolában, és most meg ezzel a Brahmsszal.”

Omasics kiöntötte a kávét.

Egy kis cukor, éppen csak egy kis cukor, legközelebb majd ezt is kell hozni. Velosát is kell hozni, fenyőfürdő-tablettát. Legalább ötöt. A drogériát is szerette a kisbolt mellett. Főként, ha sokan voltak, és várni kellett. Nagyon csinos kisasszony volt a drogériában. Igaz, hogy hamar elintézte az embert. – Öt tabletta? – Szigorúan néz, de mégis, mintha mosolyogna. Vadító abban a fehér köpenyben. Vörös hajjal még vadítóbb volt. Most éjfekete a haja, de azért így is éppen eléggé… Egyszer megkérdezte. – Már borotválkozik?

Omasics végigsimított az arcán. Nem, hát egyelőre nyoma sincs szakállnak. A kisasszonyt különben látta egy fiúval a villamosmegállónál. Egy vézna, tejfölösképű fiúval.

Megszólalt Kong Atya. Omasics minden egyebet elfelejtett.

Kong Atya ősidők óta lent ült a ház mélyén, a csövek mélyén, és néha megszólalt. Néha megkongatta a csöveket, hogy tanácskozásra hívja mindazokat, akik odalent élnek a csövekben.

Omasics még kisfiú korában hallotta először ezt a titokzatos tam-tam jelet. Akkor rájött, hogy Kong Atya szólítja az embereit.

Kong Atya itt fent élt valamikor, övé volt minden, de aztán leköltözött a mélybe. Valami miatt megdühödött, és most odalent ül és vár. Talán arra vár, hogy akik idefent laknak, nagyon is biztonságban érezzék magukat, és akkor majd egyszerre csak előlép a csövekből. Most még vár, de majd egyszer!…

Omasics kihúzta magát, és azt mondta:

– Én veled vagyok.

Tudta, hogy ez nem számít. Kong Atyának semmi se számít, amit idefent mondanak, és ami idefent történik.

Omasics akkor is ezt mondta, amikor először hallotta a kongatást.

– Én veled vagyok.

Annál rosszabb, gondolta, ahogy most kint állt a konyhában. Kong Atya megveti az árulókat.

Kong Atya még egyet-kettőt kongatott, aztán elhallgatott.

Omasics bevitte a feketét.

Odabent még mindig szólt a zene, de Omasics nem állt a zenekar élére.

– Jó a kávé. – Anya felült az ágyban. – Mindig jól eltalálod.

– Zárjam el a rádiót?

– Dehogy, hiszen nem zavar. Hogy lehet az, hogy Brahms sose írt operát?

– Nem tudom.

– Gondoltam, hogy ezt mondod. – Anya fölnézett rá. – Igen, anya, nem, anya. Az iskolában is ilyen keveset beszélsz?

A fiú elmosolyodott, és kivitte az üres csészét.

Csöngettek. Totyi bukott be az ajtón.

– Bejöhet – mondta Omasics anyja. – Az a kis dugó, hát persze hogy bejöhet. Ő mindig tud valami érdekeset.

És csakugyan. Totyi odaszaladt az ágyhoz, és már mondta is:

– Zsuzsi néni egyszerűen leültette Szebehelyi Szilárdot. Azt mondta, hogy ha nem tud, nem tud, ne makogjon.

– Szebehelyi Szilárd. – Omasics az ágy végében állt. – Tavaly az ába járt, ő volt a legjobb.

– A Piri néninél! Mert az mindent elnézett neki: így Szilárdkám, úgy Szilárdkám, mert az apja…

– Az apja? – Anya felkönyökölt. Valósággal felfrissült.

– Valami főfejes – bólintott Totyi. – Kocsijuk van, fekete Merci. És a Szilárd már teljesen elpofátlankodott.

– Azt hitte, hogy neki mindent lehet. – A fiára nézett. Szemrehányóan nézett a fiára. – Te erről egy szót se szóltál.

– Már a mamája is bent volt a Szebehelyinek. Á, de a Zsuzsi nénit nem lehet meghatni! A Zsuzsi néninél nincsenek szívhangok.

– Szívhangok! – nevetett anya.

– Arról fuvolázott, hogy a Zsuzsi néni járhatna hozzájuk, a Zsuzsi néni meg azt mondta, hogy ő nagyon szívesen elmegy hozzájuk, ha meghívják, de attól még a Szilárd vígan megbukhat.

– Lehet, hogy mégse hívják meg a Zsuzsi nénit – mondta Omasics.

Átment a másik szobába. Totyi meg csak beszéljen.

A londoniak még mindig nem akarták befejezni Brahmsot.

Nathan félelmetesen belelendült.

Omasics hallgatta egy darabig. Aztán valaki megérintette a vállát.

– Elaludt. – Totyi Omasics mellett állt, fejével a másik szoba felé intett. – Azt mondta, hogy csinálj teát. Azt mondta, hogy senki se tud olyan feketét meg teát csinálni, mint te.

Omasics dörmögött valamit, és elcsavarta Nathant. Már ment volna a konyha felé, de Totyi megfogta a karját.

– Találkoztam vele.

– Kivel?

– Azzal a lánnyal, aki leleplezte Arany Jánost.

– Arany Jánost?

– A szobrát. Azazhogy engem, merthogy nekem olyan költői homlokom van.

A szőke hajfonat átúszott Omasics előtt. Az a lány!… Ott ült az első sorban, amikor ő a londoniakat vezényelte. De előzőleg kint álldogált a plakát előtt, és többször elolvasta: Dirigent: Omasics.

– Beszéltetek egymással? – El se tudta képzelni, hogy az a lány Totyival beszélgessen. Egy ilyen kis nokedlivel.

– Mi az hogy!? Azt mondta, segítsek neki megírni egy dolgozatot.

– Hogy menj fel hozzá?

– Azt nem mondta.

– Hát akkor?

– Talán azt se mondta, hogy segítsek. Csak éppen, hogy nem boldogul azzal a hat szóval. Tudod, hat szóból kell nekik megírni az egészet.

Omasics eltűnődött.

– Hat szóból sokat ki lehet hozni. Igaz, nem mindegy, hogy milyen hat szóból.

– Nem mindegy. – Úgy nézett Omasicsra, mint aki most megadja azt a hat szót, amiből mindent a világon meg lehet írni.

Omasics hallgatott, majd hirtelen megkérdezte.

– Az a szó, hogy krokodil, benne van?

– Nincs benne.

Omasics vállat vont, aztán Totyira nézett. – És ő kezdett veled beszélgetni? – És mielőtt a másik felelhetett volna. – Nem kérdezte, hogy kik a barátaid… hogy ismersz-e engem, vagy hogy talán éppen hozzám jössz?

– Nem, nem kérdezte – mondta Totyi. Aztán, mint aki meglátott valamit a barátja arcán. – De talán csak azért nem kérdezte, mert úgyis tudta.

– Tudta? – Omasics felcsillant. – De hát honnan?

Totyi olyan képet vágott, mintha neki is hat szóból kéne összehozni valamit. – Az úgy van – kezdte kissé bizonytalanul –, hogy téged elég sokan ismernek az iskolában.

– Nem mondom.

– Meg azért engem is ismernek egypáran.

– Nem mondom.

– És azt is tudják, hogy mi ketten barátok vagyunk. Olyan igazi, jó barátok, hát nem?

Omasics bólintott. Úgy nézett a barátjára, az igazi, jó barátjára, mintha váratlanul valami kitüntetést akarna a mellére tűzni.

Totyi meg egyre határozottabban:

– Biztos, hogy Král Bori is tudja. Aztán talán tőled fél egy kicsit.

– Tőlem? – Ez meglepte Omasicsot. Nem nagyon értette, hogy miért fél tőle Král Bori. De azért nem kérdezett többet. Úgy érezte, hogy Totyi csodálatos dolgokat fog vele közölni.

– Ez már így van, Oma, hogy tőled félnek egy kicsit. Nemcsak a notesz miatt, hanem, mert van benned valami.

Ő meg biztatóan nézett Totyira. „Csak tessék, csak mondd. Szóval van bennem valami…”

– Král Bori is így van vele. – Kis szünet. – Előbb velem szeretne jóban lenni, aztán ha majd engem megpuhított…

– Ha majd téged megpuhított? Miért kell téged megpuhítani?

– Hát ha majd számíthat rám, hogy szólok egy-két szót az érdekében. – Nyelt egyet. – Nálad.

– Várj csak. – Omasics kiment, süteményt hozott be Totyinak. – Azt gondolod, hogy nem meri mindjárt nálam kezdeni?

Totyi biccentett. Felelni nem tudott, egy csokikeksz lógott ki a szájából.

– Iszol teát? – kérdezte Omasics.

– Nem, köszi szépen.

– Várj csak, van itthon parádi víz, anya szereti.

Totyi olyasmit dünnyögött, hogy ő ugyan nem nagyon ismeri a parádi vizet, de hát ha Omasics mamája szereti…

– Záptojás – mondta, ahogy Omasics kitöltötte a vizet.

– Záptojás?

– Olyan szaga van.

– Anya azt mondja, jót tesz a gyomornak.

– Persze, a gyomornak. – Akárcsak iszapot nyelt volna. Rémülten pislogott Omasicsra. Ki tudja, most majd kalmopyrin jön, mert az is jót tesz valaminek.

– Szóval úgy gondolod, hogy tulajdonképpen velem akar megismerkedni?

Totyi gyorsan bekapott egy csokikekszet, és azt mondta, hogy határozottan úgy gondolja.

Omasics elgondolkozott. Délelőtt valahogy semmi félénkséget nem érzett Král Borin. Amikor az a szoborleleplezés volt. Elég határozottan lökte félre, hogy ő nem lehet Arany János, mert a homloka be van nőve hajjal.

– Ki tudja, talán csak ezzel akarta leplezni, hogy…

Totyi megint bevágott egy kekszet, és rábólintott.

Egy darabig szótlanul ültek, majd Omasics:

– Azért ne biztasd nagyon, nem mondom, hogy nem tetszik nekem, de nem akarom, hogy beképzelt legyen. Nem szeretem, ha egy lány beképzelt.

– Azt én se szeretem.

– Nem mondom, hogy nem tetszik nekem… – Omasics maga elé bámult, mintha már régen elfelejtette volna, hogy Totyi itt van.

Az meg felállt.

– Szervusz, Oma.

– Kösd össze a szárakat.

Panni néni ott állt a táblánál Lukács mellett. Akárcsak együtt készülnének valami produkcióra. A tanárnő alig volt magasabb a fiúnál. Ellépett mellőle – le a padok közé. Belenézett egy füzetbe, megsimított egy fejet. Mintha időt akarna nyerni. Ki tudja, talán mire megfordul…

Lukács még mindig mozdulatlanul állt, kezében a krétával. Színtelen arcával valahonnan nagyon, de nagyon messziről nézte a táblát. Oly idegen volt a tábla azokkal a különös, furcsa vonalakkal. A katedra megreccsent alatta. Talán egy régi diák, aki valamikor felelt ebből, kiveszi kezéből a krétát, és egykettőre megoldja a példát. Aztán erről is megfeledkezett. A zöld asztalt nézte, az üres széket, egy magányos fát az ablak mögött.

És akkor Panni néni:

– Lukács, hát olyan nehéz ez? – Megismételte: – Kösd össze a szárakat.

A szárakat! Honnan – hová? Miért kell ezeket összekötni? – A fiú meredten nézte a táblát, egészen elzsibbadt. – Miféle vonalat kell húzni a szárak között?

Irtózatos messzeségben voltak ezek a szárak.

Nem is értette, hogyan lehet két szár egymástól ilyen messze. Ki tudná összekötni őket? Ki az, aki össze tudná kötni ezeket a szárakat? Az egyik valahol a Jeges-tengeren, a másik meg…

Óceánok, távoli földrészek. Jégtáblák és végtelen hómezők. A hómezők dermedt csöndje.

Észre se vette, hogy kiveszik a kezéből a krétát, hogy Král Bori összeköti a szárakat, Panni néni meg azt mondja.

– Helyremehetsz, Lukács.

Állt – mozdulatlanul.

Panni néni megérintette a vállát. – Lukács!

Összerezzent. Megpillantotta Král Borit, ahogy vonalakat húzogat a táblán. Összekötötték a szárakat! – Megrettenve, elborzadva nézte. Az osztály felé fordult. Akkor most el kell indulnia, végig a padsorok között… Elsírta magát, de aztán ezt a sírást is elfelejtette, ahogy visszament a helyére.

A tanárnő a padja mellett állt, a padja mellett várt rá. – Géza bácsi visszament hozzátok?

– Visszament – bólintott a fiú.

– Majd meglátogatlak.

Lukács tétován állt a padban. Leülhet, vagy Panni néni még mond valamit? Esetleg megnézi a füzetet?

A tanárnő éppolyan tanácstalanul nézte Lukácsot, mint az előbb a fiú a szárakat.

(Hányszor beszélt erről a fiúról a tanáriban! – Mit csináljak vele? Az anyja egy részeges alakkal lakik. Nem, nem az apja, az már régen meghalt. Voltam náluk, be se akartak engedni. Két nővére is van, és mind egy szobában.)

Nézte a fiút, és végül is csak annyit tudott neki mondani:

– Ülj le, Lukács.

Lukács leült, kibámult az ablakon.

Král Bori is helyrement, leült Lukács elé. Egy határozott mozdulattal hátranyúlt, elvette a fiú füzetét.

A fiú utánakapott, de hiába.

– Elmaradtál – mondta Bori.

A fiú keze a levegőben matatott. A lány különféle példákat írt a füzetébe.

– Add vissza.

Bori meg se hallotta. Valaki csöndesen vihogott.

Lukács oldalt kapta a fejét. Valami nyüszítő hang tört föl belőle.

– Add vissza neki. – Panni néni megfogta a füzetet, visszatette Lukács elé. – Majd inkább óra után.

Bori biztatóan mosolygott Panni nénire. Aztán, ahogy csöngetés után kifelé mentek a teremből, megfogta Lukács karját.

– Ugorj fel hozzánk.

Lukács úgy nézett rá, mintha most látná először. – Hozzád? Hova?

Egymás mellett kocogtak lefelé a lépcsőn, táskával a hónuk alatt. Lukács rémülten pislogott a lányra, mintha el akarna iszkolni.

– Igaz, még sose voltál nálunk. Várj csak, írd fel.

Lukács el akart tűnni a fiúk és lányok özönében, de akkor a két Beke elkapta, és a lépcső korlátjához szorította.

A két Beke közül az egyik papírt és ceruzát vett elő.

– Tessék! A cím.

A cetlit bedobta Lukács felső zsebébe, aztán előrelódította.

– Három után már jöhetsz! – kiáltotta utána Bori.

Lukácsból már semmi se látszott.

– Van nálad labda? – kérdezte az egyik Beke.

– Van – bólintott Bori. Aztán, ahogy a kapuhoz értek: – Ugye, az a fiú veletek jár? Ott megy…

Mire a két Beke kórusban:

– Ja, az a magas, nyurga!

– Nem is olyan nyurga. És nem is olyan magas.

– Ja, akkor a Totyi! De tudod, a másik, az Omasics, és van egy fekete notesze.

– Hogy hívják? Totyi? És mi a rendes neve?

– Garancsi.

– Garancsi. – Bori eltűnődött. – Szép név.

A két Beke döbbenten nézett rá. – Szép név?… Az tulajdonképpen egy elsős… Valahogy idekeveredett. Akkora, mint egy pattogatott kukorica!

– De azért irtó erős. És Totyi az igazi neve – mondta Král Bori.

– Garancsi János és Král Borbála.

– Král Borbála és Garancsi János. – A két Beke továbbperdült a labdával.

Omasics és Totyi oldalt húzódtak, a kapu mellé.

– Kijöttek? – kérdezte Omasics.

– Még nem.

– Miről tárgyalhat a két Bekével?

– Tudja a csuda.

– Ezek jóban vannak?

– Már többször láttam őket együtt. – Totyi hirtelen megfogta a barátja karját. – Na most!

– Mi az a na most?

– Kijöttek. – Pillanatnyi szünet. – Megint idenéz.

– A… a… Bori? – Omasicsnak elszorult a torka. – Gondolod, hogy szeretne idejönni? – A barátjára bámult. – Vagy inkább nekem kellene odamenni?

– Inkább neked kéne. Talán mégis inkább neked.

– Utálom ezt a két Bekét. Hogy lehet valaki jóban a két Bekével?

– Elindultak!

Omasics megfordult. Nézte, ahogy Král Bori elindult a két Bekével.

– Menj utána – mondta Omasics.

– Hogy én?

– Hát én azért talán mégse.

– Nem, hát te azért mégse. – Totyi kicsit bizonytalanul nézett Omasicsra. Mint aki tulajdonképpen nem nagyon érti, hogy miért nem mehet Omasics Král Bori után.

A fal mellett álltak. Omasics megfogta a barátja vállát, és előretolta. – Aztán ne fecsegj sokat rólam. Nem kell tudnia, hogy tavaly Nagy Anikóval jártam. Na, menj már.

Totyi elindult Král Bori után. Közben Nagy Anikóra gondolt. Talán tavaly télen lehetett, hogy Omasics azt mondta. – Moziba viszem Anikót, tudod, addig rágta a fülemet. A Fészekbe megyünk. – Totyi délután valahogy éppen a Fészek mozi elé vetődött. Majdnem belebotlott Omasicsba. Omasics jobbra-balra nézegetett, és roppant izgatottnak látszott. Totyi egy hirdetőoszlop mögé húzódott, onnan figyelt. A mozi előtt már nem volt senki, csak Omasics. Berohant az előcsarnokba, aztán megint ki az utcára. Lefutott a sarokig, bekémlelt egy mellékutcába. Vissza a mozihoz! Aztán (Totyi az oszlop mögül figyelt) elővette a jegyet, és lassan összetépte, apró darabokra tépte. Totyi akkor már örült volna, ha semmit se lát az egészből, de nem tudott elmozdulni. Akárcsak odakenték volna az oszlophoz.

Egy biztos: Nagy Anikóról nem fog beszélni.

– Omának nincs szerencséje a lányoknál – mondta egyszer Rakota.

Totyi arra már nem emlékezett, hogy került ez szóba. Oma meg a lányok. Mindenesetre bosszantotta a dolog, és azt mondta: – Oma fütyül a lányokra! – Fütyül a lányokra?! – nézett rá gúnyosan Rakota. A Varga Sáriról kezdett beszélni, akiért Omasics majd megveszett. – Csakhogy az a Deák Dénes után futott.

Most mindez eszébe jutott, ahogy ment, ment Boriék után.

A labda útja…

A labda útját követte. Legalábbis a másik oldalról. Merthát ő nem Boriék után megy, erről aztán szó sincs. Csak véletlenül éppen erre van dolga.

A másik oldalról nézte, ahogy Král Bori és a két Beke a földhöz ütögetik a labdát. Mintha végtelen hosszú beszélgetést folytatnának a labdával, mintha az utcakő elárulna valamit a labdának, amit aztán a labda elárul nekik. Hirtelen lehorgonyoztak a férfi és női fodrásznál, majd később a csemegésnél. Úgy látszott, hogy innen most már el se mozdulnak.

Totyi, a másik oldalon, gyökeret eresztett a járdába.

– Mit bámészkodsz?

Hosszú, szemüveges fiú állt mellette. Hátrakulcsolta a kezét. Szigorú volt a hangja, ahogy azt mondta.

– Itt nem szabad bámészkodni.

A szemüveges fiú olyan hosszú volt, hogy Totyi nem is tudott végignézni rajta. Az pedig megfogta a vállát, akárcsak meg akarná pörgetni.

– Hozzád beszélek, Garancsi Jancsi.

Totyi megpróbálta kihúzni magát. Megpróbált olyan képet vágni, mintha sose hívták volna Garancsi Jancsinak.

– A Kulcsár Pistát várom.

– Aki Budán lakik – biccentett a szemüveges.

– Mit csináljak! Akkor is azt mondta, hogy itt várjak rá. (Azok még mindig a csemegés előtt labdáztak, teljesen elképzelhetetlen, hogy valaha is elmozduljanak.)

A szemüveges hallgatott egy darabig, majd azt mondta:

– Megszereztem Monica Vittit.

– Kit?

– Monica Vittit. Nem volt könnyű. Három Lualdit adtam érte. De hát Lualdiban én jól állok.

Totyit sose érdekelték a sztárfotók, de azért most megértően bólogatott. – Hát persze, ha egyszer Lualdiban olyan jól állsz.

– A Nádas írt a Bébének.

– De hiszen az francia.

– A nagybátyjával íratta a levelet. Tud neki egy jó szerepet, majd el is fogja küldeni.

– A Nádas a Bébének?

– Egy vérbeli Bébé-szerepet. Mert különben már egészen ellaposodik.

Totyi szólni se tudott. Megjelent előtte Bébé, amint éppen ellaposodik.

A szemüveges fiú Nádasról magyarázott, aki…

– …és Nádas azt is mondta, hogy ezeket vízilóbőr korbáccsal kéne verni.

– Vízilóbőr korbáccsal?! Kiket?

– Bébét meg a többieket. Mert különben csak azzal törődnek, hogy pénzt keressenek, és közben feladják az egyéniségüket.

– Ja, ha feladják az egyéniségüket… az más. Hát akkor szervusz.

Mire a szemüveges csodálkozva: – Hová mész?

– Dolgom van.

– És a Kulcsár Pista?

– Már éppen eleget vártam rá.

– És ha átjön Budáról?

– Üdvözlöm. – Azzal Totyi ment tovább a labda útján.

Igen, a lányok végre elmozdultak. Egy pillanatra se néztek fel, ahogy labdájukat a földhöz ütögetve továbbvonultak.

A labdák átugrottak egy nénikét, egy gyerekkocsit, aztán tovább, megint tovább…

Utcákon, tereken át vezetett a labda útja. Öreg, roskatag udvarok. Egyik udvar a másikból nyílt. Gonosz, megrozsdásodott vízcsapok.

Totyi el se tudta képzelni, hogy valaha valaki megállt ennél a csapnál, és vizet ivott. Rács börtönfekete vonala egy ajtó előtt. Ki lakik az ajtó mögött? A Morbiczer. Totyi ebben egészen biztos volt. A Morbiczer egyszer csinált valamit, randalírozott, és aztán benyomták ebbe a kóbliba. Rácsot tettek az ajtaja elé, hogy többé ki ne jöjjön.

Papondeklivel betapasztott ablakok. Üveg nélküli ablakok. A pince gonosz, szürke lépcsői.

Tél volt ebben az udvarban. Kedvetlen, bádogszürke, téli délután.

A következő udvarban tavasz volt. Fű a kövek között, az ablakok nyitva, valahol rádió szólt. Tyúkok rebbentek szét, ahogy a labda elgurult. Szódásüvegek az ajtók előtt. Pingpongasztal, hálóval.

A lányok megkerülték az asztalt.

Aztán megint az utca. Szűk, kis utca, akár egy szalag. Totyi átment a másik oldalra, de így is, mintha Bori mellett lépkedne. Figyelmesen nézte a házszámokat. Itt lakik egy barátom, a tizenkettőben vagy a tizennégyben. – Majd ezt mondja, ha a lányok véletlenül hátrafordulnak. Sajna nem kísérhetlek el benneteket, már nagyon vár a barátom.

A fejéhez kapott.

Mintha valami láthatatlan zsinóron húzták volna fel a satyakját.

– Mit bámulsz? – nézett Totyira egy arc a földszinti ablakból.

A fiú, az ablakban, az ujján pörgette Totyi satyakját. Közben teljesen elfeledkezett Totyiról és minden másról.

– Add vissza. – Semmi okosabbat nem tudott mondani.

A sapka pörgött, pörgött. Aztán egyszerre csak ott volt Totyi fején.

– Ki mondta, hogy nem adom vissza? – A hang komoly volt, majdnem szomorú. – De hát miért nem köszönsz, ha elmész az ablakom alatt?

Totyi nézte azt az arcot, és rábólintott. – Legközelebb köszönök.

A fiú odafent legyintett. – Nem tudsz érdekelni. – Becsukta az ablakot.

Totyi vállat vont, és a lányok után iramodott. Aztán egyszerre csak megállt.

A lányok is megálltak az utca végén.

Egy kék pulóveres fiú, Král Bori labdájával a kezében, magyarázott valamit. Mintha már régen ismerné Boriékat. Feldobta a labdát a levegőbe, a homlokán táncoltatta. Aztán egy hallatlanul ügyes mozdulattal a hóna alá csúsztatta.

Totyi körülöttük keringett. „Kiütöm a hóna alól a labdát!” De nem ütötte ki. Megállt az egyik Beke háta mögött, és fülelt.

– Ez a laszti! – ragyogott a kékpulóveres.

– Az én labdám – biccentett Bori.

– Persze hogy a tied, senki se mondta, hogy nem a tied. De éppen ezzel fogjuk lejátszani a fejelőbajnokságot.

– Ezzel semmit se fogtok lejátszani! – vágta rá az egyik Beke.

– Ne légy olyan undok. Focizni is fogunk, és ti is beszállhattok.

– Mi nem akarunk beszállni!

– Beveszünk benneteket. Gondoljátok meg, beveszünk benneteket a tér nagycsapatába. – Úgy nézett rájuk, mint három válogatott futballistára.

A lányok összedugták a fejüket, pusmogtak, aztán Král Bori:

– Még soha életemben nem fociztam.

– Na látod! – A kék pulóveres fiú feldobta a labdát a levegőbe, belefejelt, aztán még egyszer belefejelt, és így rohant előre.

A lányok utána.

– Átejtés! – kiabált Totyi. – Tiszta átejtés! Még sohase hallottam, hogy lányok futballoztak volna.

Már azzal se törődött, hogy észreveszik.

Nem vették észre. Semmi más nem érdekelte őket, csak a kék pulóveres fiú, aki előttük röpült a labdával.

– Ez a laszti! Ez a laszti! – A kékpulóveres kiért egy térre, egy csomó fiú és lány közé. Magasra rúgta a labdát.

Azok utánarohantak.

Aztán már egy ötösfogat robogott a labdával. Öt fiú futott egymás mellett, a tér nagy csatársora. Hajszálpontosan adogattak egymásnak, passzolgattak. Idegen láb még csak véletlenül se ért a labdához. Král Bori még csak a labda közelébe se jutott. A két Beke nem is volt a pályán.

A tér szélén álltak, a labdájukat szorongatták.

– Mindjárt tudtam, hogy ebből baj lesz – mondta az egyik Beke.

– Még jó, hogy a miénk megvan.

– Pardőz! – És azzal az egyik Beke kezéből kiütötték a labdát.

– Elnézés! – És a másik Beke labdája is messzire repült.

Most már három labda szállt a téren. Kisebb-nagyobb csapatok rohantak utána.

– Átejtés – bólintott Totyi. – Tiszta átejtés.

Apró darabokra esett szét a tér, ahogy egy labda az arcába ugrott. Egy fa elszállt előtte, a sétány egy darabja, az egyik Beke a kék pulóveres fiú hátán.

– Leadás! – kiabált valaki. – Megy a csatársor! Megy a válogatott csatársor…

– Leadás!

Porfelhőben úszott a tér. Egy-egy pillanatra látni lehetett, amint valamelyik labdát felrúgják a levegőbe. Majd megint eltűnt minden a kavargásban.

Három alak vált ki a tömegből. Král Bori és a két Beke. Megálltak egy padnál, mintha haditanácsot tartanának. Aztán lassan, tétován elindultak kifelé a térről. Olykor vissza-visszanéztek.

Nem, gondolta Totyi, itt nincs más hátra: vissza kell szereznem a labdájukat. Legalábbis a Král Boriét. Akármi is történik, visszaszerzem Král Bori labdáját.

Egyedül – a tér ellen.

Ez ugrott elé, akár egy film címe. És már látta is, ahogy a moziban összehajolnak a fejek. „Odamegy! Nézzétek… Totyi most odamegy a kék pulóveres fiúhoz. Megfricskázza az orrát. Az meg egy szót se tud szólni, annyira frappírozva van.”

Frappírozva…

Totyi olyan képet vágott, mint aki ebben azért nem olyan biztos. Ki tudja! Lehet, hogy a kékpulóveres mégse lesz annyira frappírozva. Persze nem kell mindjárt összeugrani. Igen, majd megpróbálok beszélni vele. Talán egész rendes fiú. „Ide figyelj, öregem, nincs annál rondább, mint ha valaki elveszi egy lány labdáját.”

A kék pulóveres fiú egy padon ült a barátaival. Végigülték a padot, csendben beszélgettek. El se lehetett képzelni, hogy az előbb még üvöltve rohangáltak.

Totyi két lépést tett a pad felé, aztán sarkon fordult.

Á, mégse! Ennyi előnyt azért nem adhatok nekik. Laposra vernek. És az nemcsak az én szégyenem, az osztály szégyene.

Közben már kint volt a térről.

Majd hívom Omasicsot. Omasicsnak kell visszaszereznie Král Bori labdáját. Én csak felderítő vagyok. Majd elhozom ide a nagy Omasicsot, hogy megmérkőzzék a kék pulóveres fiúval. A többiek meg elkísérnek bennünket. Aztán az lesz az igazi, amikor Omasics átadja a labdát Král Borinak! – Tessék – mondja Omasics –, de ha a barátom nem vezet nyomra, sose tudom visszaszerezni.

Nyomra vezetem Omasicsot.

Megállt. De úgy, mint akit mellbe vágtak.

A három lány előtte ment, labdájukat a földhöz ütögették. Mintha soha senki nem vette volna el tőlük. Mentek a labdával, a labda végtelen útján.

Ki adta vissza nekik a labdát? Mikor? A kékpulcsis utánuk rohant?

Vézna kerítések, kertek. Alacsony, felhős ég. Az út megdőlt, mintha valaki gyöngéden megtolta volna. Az egyik kert belecsúszott a másikba, az megint egy másikba.

Bori és a két Beke megálltak egy kerítésnél. Aztán, akárcsak valaki áthúzta volna őket, már bent voltak a kertben.

Ismernek itt valakit?

Totyi a kerítés előtt állt. Nézte, ahogy a három lány végigmegy az úton.

Lassan, lehajtott fejjel mentek a lányok, labdájukat a földhöz ütögették.

Majd mindjárt kijön valaki a labdapattogásra, gondolta Totyi.

Nem jött ki senki.

Bori hátrament, a bokrok között, a ház felé. A két Beke felült a porolórúdra. Akár a hangjegyek. Szótlanul, mozdulatlanul ültek.

Ez a titkos helyük, gondolta Totyi.

Bori a kis barna ház előtt ült, a lépcsőn. Ölében a táska, azon a könyvek, füzetek.

Berendezkedett.

A két Beke almát rágcsált a porolórúdon.

– Vacak alma.

– Tavaly jobb volt.

Eldobták az almát, és leszálltak a porolóról. Kijöttek a kertből, Boriról teljesen elfeledkeztek.

A kerítés hasadékán léptek ki, a kapu mellett. Aztán megint elővették a labdájukat, ahogy lefelé mentek a szerpentin úton. Az egyik Beke, anélkül hogy hátranézett volna:

– Te is bemehetsz.

Totyi egy pillanatig szólni se tudott. Majd utánuk rohant.

– Csak nem képzelitek, hogy utánatok jöttem?!

A lányok a labdájukat ütögették, nem fordultak hátra.

– Á, dehogy!

– Csak éppen erre fújt a szél, Garancsi…

– Garancsi! Garancsi!

Eltűntek a kanyarban valami furcsa, bádoghangú nevetéssel.

Totyi meg ott maradt. (Lehet, hogy észrevettek? Lehet, hogy már az elején észrevettek? aztán rólam beszéltek, és hajaj…!) Visszaügetett a ház elé. Megállt a kerítésnél, benézett.

Král Bori még mindig ott ült a lépcsőn, ölében a táskájával.

Piros kabátja van. Totyi valahogy csak most vette észre, hogy Borinak piros kabátja van. A karján meg valami kék horgony. Lehet, hogy hal. Horgony vagy hal.

Bement a kertbe.

Mindegy, most már úgyis mindegy.

Azért nem ment mindjárt oda a lányhoz. Fölhúzódzkodott a porolórúdra, és mindenféle mutatványokat csinált.

Nagyon szép mutatványokat. Majd leszállt, és háromszor megkerült egy kopott orrú kerti törpét. Ebben a pillanatban nagyon szeretett volna kerti törpe lenni.

Csak semmi izgalom! Engem Omasics küldött, különben pedig már itt se vagyok. Kedves Bori, Omasics azt üzeni, hogy… – Mit üzen Omasics? Semmit se üzen.

Totyi a kerti törpe körül keringett. „Mindenesetre róla kell beszélnem, Omasicsról.” Ráült a törpére, mint aki azon gondolkozik, mit is mond majd Omasicsról.

Felállt, elindult.

Bármelyik lány azt mondaná Omára, hogy haláli. Akkor Nagy Anikó miért nem ment vele moziba? Nagy Anikóról nem beszélünk. Egy lány igazán csak büszke lehet rá, ha tetszik Omasicsnak. Te pedig, Bori, határozottan… azért ne legyél beképzelt, mert Omasics utálja, ha egy lány beképzelt, éppen ezért, légy szíves, és ne rázd magad.

– Mit motyogsz?

Král Bori felnézett a kockás számtanfüzetből. Egyik ujját az orrára tette, amitől az ujja szétlapult. Az ujja egyre jobban belenyomult az orrába, és már az arca is szétlapult.

Totyi Omasicsról akart valamit kinyögni, de akkor a lány azt mondta:

– Ha két perecem van, és abból az egyiket odaadom a testvéremnek, a másikat pedig…

Totyi belezuhant egy család kellős közepébe a két pereccel. Tört és osztott a perecekből. Teljesen sikertelenül.

– Nem – mondta az idősebb testvér, miközben szomorúan felemelt egy darab perecet –, nekem nem ennyi jár.

A húga vidáman rágcsálta a perecet, de az apa a kezére ütött.

– Teszed le! Rosszul van elosztva.

Totyinak újra osztania kellett, de a család most se volt megelégedve.

– Fújjátok fel magatokat! – mondta Totyi, és átballagott egy másik példába.

Itt két testvért kellett volna moziba vinni, nyolc forintból, de úgy, hogy még Robi is velük jöjjön, és azért mégse üljenek a legpocsékabb helyre.

– Valakinek otthon kell maradni – mondta Totyi. – Egyáltalán, kinek jutott eszébe, hogy Robit elvigyük?

A testvérek ordítottak, hogy Robi nélkül nem mennek moziba.

– Erről van szó! – vágta rá Totyi – legjobb, ha otthon marad az egész társaság. Ezen a héten úgy sincs semmi jó film. – Azzal otthagyta őket.

Egy izgatott alak nem tudta elérni a vonatot, mert Totyi rosszul számította ki az időt. – Most aztán ítéletnapig ülhetek a váróteremben.

– Nézze a tévét – ajánlotta Totyi, és sürgősen lelépett.

A következő pillanatban felrobbantott egy kazánt.

– És én még azt hittem, hogy tudsz valamit! – Král Bori kétségbeesetten nézett Totyira.

Az kissé szédülten rázta a fejét.

– Lehet, hogy ebben talán nem vagyok éppen a legerősebb. – Szünet. – Igaz, Omasicsnál jól állok.

– A bében ő tanítja a számtant?

– Dehogy. Egy barátom, már beszéltem róla, különben pedig ismered is.

– Lehet. – Vállat vont. Majd mielőtt még Totyi bármit is mondott volna, összecsapta a füzetet és elrohant.

Totyi meg akárcsak odaragadt volna a lépcsőhöz. Majd hirtelen felugrott.

– Várj! Jövök.

Beült Omasics padjába, úgy magyarázta.

– Eltűnt. Felugrottam a lépcsőről, utánanyargaltam, de akkor már nem volt sehol.

Az osztályban csönd volt. Tachauer és Márk szuszogva, lihegve birkóztak az első padban. Egy lány a füzete fölé hajolt, ujjait tördelte és mormogott.

Ludwig Klárinak befonták a haját. A két Beke dolgozott a haján. Előbb kibontották, aztán újra befonták.

Omasics a tintatartóba bámult, ahogy megkérdezte.

– Ismert valakit abban a házban?

– Nem hiszem.

– Csak úgy bement?

– Persze. Mindenhová bement. Udvarokba, kapualjakba. Ő meg a két Beke. A labdát ütögették, és közben bementek mindenhová. Az egyik helyen egy sereg fagylaltoskocsi állt, valamelyik udvarban meg egy sparhelt.

– Mi az, lehorgonyoztál?

Répaorrú fiú állt a padnál, táskával a hóna alatt. Kabátgallérja felhajtva, mint aki nagyon messziről futott idáig.

Totyi ki akart csúszni a padból, de Omasics megfogta a vállát.

– Maradj csak.

– És én? – topogott a répaorrú. – Talán addig üljek a katedrára?

– Unalmas vagy, Szmuda.

Szmuda egy darabig még a pad mellett ácsorgott, aztán csakugyan fölment a katedrára, mintha meg akarná kezdeni az órát.

– Fagylaltoskocsi volt? – Omasics megint a tintatartót nézte. – Sparhelt volt?

– Hol?

– Hát amerre ment a Král Bori.

– Ja igen.

– És beszéltetek is?

– Valami számtanpéldával nyúzott.

Szmuda végignyúlt a katedrán, majd hirtelen felpattant, és már Ludwig padjánál volt.

– Éppen van nálam leukoplaszt.

Ludwig, a szép, szőke Ludwig felragyogott. Mintha már nagyon kérte volna Szmudát, hogy hozzon magával leukoplaszttapaszt.

– Mit csinálnak a Ludwiggal? – hajolt előre egy fej.

– És akkor ő nem kérdezte, hogy?… – Omasics köröket vont a tintatartó körül. – Egyszóval, hogy én?… – Ezt már alig lehetett hallani.

Totyi nézte, nézte Omasicsot, aztán rábólintott.

– Nem bánná, ha sétálnál vele.

– Nem bánná?!

– Egy kört… vagy kettőt. Igen, azt hiszem, kettőt mondott, két kört.

Omasics elgondolkozva bólintott. Majd hirtelen kiegyenesedett.

– Először csak egy kört.

– Persze. Különben beképzelt lesz.

Omasics gyanakodva pillantott Totyira, de az olyan ártatlan képet vágott.

– Még jó, hogy van nálam olló. – Balázs Margit elővett egy kis ollót, odaadta Szmudának.

– Sokat beszél a Ludwig. – Szmuda kockákra vágta a tapaszt. – Örökké beszél a Ludwig.

– Be kell tapasztani a száját.

– Arról van szó.

Ludwig jobbra-balra forgatta a fejét. Balázs Margit a két tenyere közé fogta.

– Maradj veszteg.

Szmuda rányomta az első ragtapaszt. Ludwig majdnem lenyelte, de Szmuda újra ragasztott.

– Mit csinálnak a Ludwiggal?

– Vigyem el moziba Král Borit? – kérdezte Omasics.

– Biztosan szeret moziba járni – Totyi szinte már látta, ahogy Král Bori és Omasics egymás mellett ülnek a moziban.

– Nem tudom, milyen filmeket szeret. – Omasics gondterhelt volt. – Az ilyesmivel sok mindent el lehet rontani. Ha mondjuk, egy olyan filmhez viszem el… Hát majd meglátjuk.

Totyi mondani akart valamit, de akkor egy hang az ajtóból:

– Ludwig!

A kis csoport Ludwig körül szétrebbent.

Jánosi tanár úr végigsimított a bajuszán, és belépett az osztályba.

– Mi van a Ludwiggal?

– A Szmuda leragasztotta – mondta valaki hátul.

Jánosi csöndes kétségbeeséssel:

– Leragasztotta… hát persze!

– Lejön, tanár úr kérem! – És Balázs Margit már tépkedte a tapaszokat Ludwigról. – Ha nem is az egész.

Tépkedték Ludwigot. Mindenki tépett belőle egy darabot. Közben Balázs Margit megkérdezte:

– Tanár úr kérem, ma felolvasunk az Egri csillagok-bóI?

Nem is rossz, ha valaki a gyomrából dugja ki a vállát.

Valami ilyesmit csinált az a fakír, aki mellett egy éjfekete nő állt fátyolban, de a fakír pillantást se vetett az éjfekete nőre, hanem inkább eltüntette az egyik térdét.

Omasics az ágyban feküdt, kibámult az ablakon. Egy pizsamás férfi ténfergett a szemben levő ablakban, aztán egyszerre eloltotta a villanyt.

Král Borit is elvihettem volna, gondolta Omasics. Azt mondják, rengeteget keres egy ilyen fakír. Azt mondják, négyezer forintot kap egy estére. Mikor kapok én négyezer forintot egy estére? Az ebédlőben ki kéne cserélni a szőnyeget, anya mindig belebotlik. Több nájlonszivacsot vennék: kéket, sárgát, zöldet. Mindig jégkockák között fekszik a fakír. Vagy fellép, vagy a jégkockák. Akkor meg minek ennyi pénz? És az éjfekete nő? Nem lehet pontosan tudni. Talán van egy férje, de az nem a fakír. A férje nem keres olyan sokat, de nem fekszik jégkockákon.

Minden plakáton ott a neve. Nem tudsz felszállni egy buszra, egy villamosra, hogy ne legyen előtted: Dr. Szugero. Ez egy doktor? Ügyvéd vagy orvos? Á, lehetetlen, ez nem csinál semmi egyebet, csak önmagát csavargatja. Azt mondják, magyar, és már beutazta az egész világot.

Azért ez nem rossz.

Král Bori elájulna, ha én csak úgy…

Ugyan! Král Bori még így is nagyon örülhet, ha egy-két kört sétálok vele. Horgony van a karján. Totyi mondta, hogy kék horgony van a piros kabátja karján.

Az egész csak szorgalom. Az ember elkezdi gyakorolni. Először csak kisebb lazítások. A vállam ráugrik a hátamra. Á, az nem érdekes.

De mégis, ha egyszer csak úgy ülnék a padban: a fejem a két lábam között. Nyugodtan, csöndesen ülök, aztán lassan mind felém fordulnak. Az Omasics! Na né, az Omasics! – Jánosi lejön a katedráról. – Mi van veled, fiam? – Ó, semmi, tanár úr kérem, magam sem tudom, csak mostanában úgy megszoktam.

Ha titokban gyakorolnám… Azt hallottam, hogy az ilyesmit korán kell kezdeni. Dr. Omasics. Az utcán, a troliban, a vilingeren, mindenhol csak ezt lehet látni. Dr. Omasics. Vagy valami más nevet kellene választani. Mondjuk, dr. Inferno. Maradok az Omasicsnál, csak ismerjék meg ezt a nevet.

El lehetne kezdeni…

Na, nem most. Majd egyszer. Először valami kisebb gyakorlat.

Omasics ásítozott, kinézett a sötét háztetőre. Anya szuszogása a másik szobából. Azt mondta, hogy ma nem volt olyan jó a fekete. Persze, mert ócska a főző. Majd akkor új gépet veszek, a legmodernebbet. A rádiót is kicserélem, na és hát a tévé. Egész nap nézhetné a tévét. Meg engem, amikor fellépek a tévében.

– A fiam, látja, Brumillerné, a fiam!

Brumillerné átjön, Reháné is átjön. – Á, nem érdekes az egész.

Omasics lent volt az ágy mellett, a szőnyegen. Egy kicsit meglepődött. Mint aki nem nagyon érti, hogy mi a csodát keres itt. A szőnyegen ült, és megfogta a nagyujját. Kisebb gyakorlatok… olyan bemelegítő gyakorlatok.

Dr. Omasics, a kígyóember.

Nahát attól még messze vagyunk. Meg aztán ez különben se olyan nagy szám. A kígyóember. Azért ezt a figurát is bedobom. Dobpergés. Mellettem az éjfekete nő, és én kezdem. Kígyóember. Első számnak nem is rossz.

Dobpergés.

– Nézd az Omát! – Totyi ott szurkol Král Bori mellett. – Most kezdi.

Most kezdte.

Szelíden, szinte kérlelően megfogta a talpát, és lassan, lassan fölfelé nyomta. Közben úgy ingott, mint egy bárka. A talpa fölnyomult a nyaka felé. Aztán visszacsúszott. Arra gondolt, hogy abbahagyja az egészet, és visszamászik az ágyba.

– Letört – mondta Bori.

– Sose hittem volna – mondta Totyi.

Nem, ezt nem tehetem velük. Úgy bíznak bennem mind a ketten. Meg aztán mindjárt nem is sikerülhet. Kinek sikerült ez mindjárt? Anya mintha mocorogna odaát. Felébredt? Nem, tovább szuszog.

Szépen megfogom a talpamat. Nem kell erőltetni. Ha nem megy – nem megy. De hogy még csak oda se fütyüljön arra a nőre!… Ott áll mellette fátylakban, ő meg nem is törődik vele. Talán nem is szabad neki ilyesmivel foglalkozni. – Omasics egyre feljebb nyomta a talpát. – Na… na!…

Szinte meghülyült az örömtől.

Az egyik lába a nyakában! A másik meg szinte szégyenkezve a szőnyegen. Jó, jó, most te következel.

Csak szépen… csak nyugodtan. Már az se csekélység, hogy az egyik fent van. – A láb emelkedett, aztán egy koppanás, és lent volt a földön. (Sajnálom, nem tehetek róla, úgy látszik, nekem nem megy.)

Omasics, a nyakába vetett fél lábával, meg azt gondolta: ma az egyik, holnap a másik. Nem lehet mindent egyszerre. – Közben újra próbálkozott.

És a láb egyszerre a nyakában volt. (Nem, nem, én se maradhatok le.)

Omasics megdicsőülten ingott a szőnyegen.

– Sikerült! – suttogta áhítattal Bori.

– Én mindig tudtam! – rebegte Totyi.

Omasics féloldalra dőlt. Nagy nehezen megtámaszkodott a kezével. – Nem, nem hiszem, hogy bárki másnak sikerült volna így elsőre. Persze még majd rengeteget kell gyakorolni. Ez az. Van bennem valami.

Bori már holnap is láthatja. Hiszen a többi osztályokból is betódulnak, ahogy híre megy majd a dolognak. Jön az igazgató. Ő pedig csak ott ül, nyakába vetett lábbal. Majd így írja be nevét az iskola emlékkönyvébe. A rádiótól még aznap kijönnek. A lapoktól.

„Egyelőre még semmit se szeretnék mondani. Pályám kezdetén állok. Magam se tudom, hogy csöppentem bele ebbe az egészbe. Egy éjszaka nem tudtam aludni, és akkor valahogy arra gondoltam…”

Dobpergés. Az éjfekete nő felemeli a kardot, feldob egy fátylat, és a levegőben kettészeli.

Aztán olyasmi történik, hogy Bori elkapja Totyi karját.

– Ezt már nem is lehet nézni!

Az éjfekete nő dr. Omasics lapockája alá döfi a kardot.

Zúg a taps. Dr. Omasicsot nem akarják leengedni a porondról. Előadás után pedig senki se mehet be az öltözőjébe. Jégkockák között fekszik. – Az a kislány – mondja az éjfekete nő – meg a barátja. – Talán később – legyint Omasics a jégkockák közül. – Majd hazaviszem őket a kocsimon.

Óraütés egy távoli szobából. Akár az álom mélyéből. Szemben egy pillanatra felgyújtottak egy villanyt, aztán megint sötét lett.

Omasics ringott a két kifeszített tenyere között. Mára ennyi éppen elég. Holnap újra kezdjük. Titkos tréning.

Egy mozdulat. A lába roppant egyet. Talán elzsibbadt. Persze, nem is csoda. Majd segítünk egy kicsit. – Megtolta a talpát.

A talpa meg se mozdult. Mintha mindig így hordta volna, hanyagul a nyakába dobva. Elkapta a talpát. Egy dühös rántás – és végigzuhant a földön. Gurult egy kicsit, akár valami feldöntött korsó. Úgy érezte, mintha az egyik sarokból a másikba görögne.

Aztán megint a szőnyegen.

Két talp a nyakban.

Nem, ez lehetetlen. Az ágyban fekszik, alszik, és csak álmodja az egészet.

A másik szobában reccsent az ágy. Anya felkel és átjön. Anya nem kelt fel.

Hány óra lehet? Talán mindjárt le kell menni tejért. Hogy menjen le? És hogy menjen az iskolába?

Megint nekiesett a talpának. Semmi. Csak ingott, mintha léket kapott volna. Keze lecsúszott a talpáról.

Hát jó, akkor most már ez lesz. Majd így visznek le a lépcsőn. Telefonálnak a mentőkért, és így visznek le. A kórházban meglátogatnak. Dehogy látogatnak! Senkit se engedek be. Külön szobám lesz.

Az eset. Így hívnak. Az eset. A professzor nem vállalja a műtétet. – Asszonyom, olyan esettel állunk szemben… – Néhány lapban megjelenek mint eset. Ezt nem lehet megakadályozni. A sziámi ikrek meg én. Enni azért még tudok. Á, kinek van ilyenkor étvágya!… Külföldi professzorok jönnek. Megvitatnak engem. Tanítani fognak… Bukni is lehet belőlem. – Mi az, kollégám, maga sose hallott az Omasics-féle esetről?

Milyen képet vág majd anya, ha megpillantja itt a szőnyegen?

Keze végigcsúszott a lábán. Oly reménytelenül, mintha már nem is akarna semmit.

Aztán a lába egyszerre lent volt a földön. A másik is.

Az a két elkínzott láb…! Végigsimított rajtuk, jó, jó, nincs semmi baj.

Megint hallotta az óraütést. Anya motoz az éjjeliszekrényen. Vizet iszik. Aztán csönd. Az éjszaka mélységes csöndje.

Dr. Omasics…

Hát ebből nem lesz semmi. Legalább nem kell jégkockák között feküdni. Mindegy. Vége a bulinak.

Megpöccintette a nagyujját, aztán visszamászott az ágyba.

Az osztályok levonultak. Sorra levonultak a tornaterembe. A folyosó megtelt dobogással. Egy-egy tanár hangja.

– Ne lépj ki a sorból!

– Mi lesz ott hátul? Elaludtatok?

Totyiék az osztály ajtaja előtt álltak. – Mi az? miért nem megyünk? – türelmetlenkedett Erszényes. – Persze, mert a Jánosi tanár úr mindenkit előreenged.

Egy hang hátulról: – Mi van a Jánosi tanár úrral?

Pozderka egy képre mutatott.

– Ez a Dicsőfi.

– Ki az a Dicsőfi? – kérdezte Totyi.

Pozderka nem felelt mindjárt. Dicsőfit nézte, aki ott lógott felettük egy régi osztályképen. Kefehaj, nagy, riadt szem, a nyaka meg olyan vékony.

– Dicsőfit kicsapták.

– Miért?

Abban a pillanatban megindultak. Pozderka átkiáltott a mellettük vonuló osztálynak.

– Vetítés lesz!

– Miért csapták ki Dicsőfit?

Pozderka, mintha soha egy szóval se említette volna Dicsőfit. Totyi meg tudta, hogy többször is megáll majd a kicsapott diák képe előtt, mintha tőle magától akarná megkérdezni. – Mi volt veled?

– Nem lesz vetítés – mondta valamelyik a két Beke közül. – Az igazgató beszél.

– Itt van egy filmrendező. Szereplőket keresnek a Legkedvesebb unokám-hoz.

– Az igazgató beszél.

Omasics megfogta Totyi vállát. – Ilyen jóban vagytok?

Král Bori integetett Totyi felé a másik oldalról. Az arca komoly volt, de a kezével, mintha vizet rázna a fiúra.

Král Boriék osztálya elvonult mellettük.

– A másik hetedik. Persze, az ások. Mert mindenkit előreengedünk. – Erszényes ettől egészen megvadult. Kiugrott a sorból, hajlongott. – Tessék! Tessék! Mi ráérünk… mi várhatunk…

– Ilyen jóban vagytok? – kérdezte Omasics.

– Á, dehogy – dünnyögte Totyi.

– Ne trappoljatok – mondta Jánosi tanár úr.

– Rákapcsolok – morogta Omasics. – Itt az ideje, hogy rákapcsoljak.

– Itt az ideje.

– Ne trappoljatok.

Král Boriék osztálya most tűnt el a lépcsőfordulóban. Totyi még látta, ahogy Bori előrehajol egy másik lányhoz. „Én is rákapcsolhatnék.”

Az igazgató fogadta őket odalent a tornateremben, Mellette Panni néni és a nyurga, kamaszos Kürti tanár úr. Olyan képet vágtak, mint akik valami meglepetést készítenek elő.

Erszényes odasúgta Pozderkának.

– A Kürtinek egy oroszlánvadász a szomszédja.

– Miért? – kérdezte Pozderka. – Hol lakik a Kürti? Afrikában? És onnan jár be a reggeli Hévvel?

Valaki vihogni kezdett, mire Erszényes dühösen:

– Az Ipar utcában lakik.

– És a szomszédja ott vadászik oroszlánra?

– Hülye vagy, Pozderka.

A sorokon végighullámzott a nevetés. Bencsik felemelte a két ujját, és a levegőbe lőtt.

– Expedíciót vezetek az Ipar utcába!

Erszényes még magyarázott valamit, hogy a Kürti tanár úr szomszédja már nem vadászik oroszlánra, csak régebben vadászott oroszlánra – de senki se figyelt rá.

Jánosi tanár úr elveszetten nézett Ludwigra.

– Mit vihogsz?

Mire Ludwig Klári készségesen:

– Azt mondják, hogy egy oroszlán lakik a Kürti tanár úrnál.

Az igazgató tapsolt, és egyszerre csönd lett.

– Örülök, hogy ilyen jól mulattok – mondta az igazgató –, de félbe kell hogy szakítsalak benneteket.

Elhallgatott. Valahogy éppen Totyira pillantott. Totyinak meg éppen valahogy eszébe jutott Dicsőfi, akit kivágtak. Rondán érezte magát.

– Majd később nekem is elmondjátok, hogy mi volt olyan mulatságos. – Az igazgató végigsimított a haján. – Csak az a baj, hogy nem mehet mindenki. Ki kell választanom három osztályt.

Ők meg csak hallgattak. Ki kell választani három osztályt? De miért? Egy biztos: nem mehet mindenki. Akármiről is van szó, erre már esküdni lehet. Nem mehet mindenki, na persze.

Valamelyik a két Beke közül megszólalt:

– Ugye mondtam, hogy az igazgató beszél!

Az igazgató beszélt.

– Kétnapos kirándulás Józsefkútra. Tavaszi kirándulás. De hát egyszerre mégse mehet az egész iskola. Éppen ezért kiírtunk egy pályázatot. Az a három osztály, amelyik a politechnikai versenyben…

Zúgás támadt. – Hova megyünk? Józsefkútra?

– Ott van valahol Gödöllő mellett…

– Dehogy Gödöllő mellett!

– Mi az? Mit kell csinálni a fiúknak! Egy asztalkát?

– Mi ebből kimaradunk. Á, öregem, mi ebből úgyis kimaradunk.

– Csönd! – mondta Kürti tanár úr.

– Csönd! – mondta Panni néni.

– Én akár be is fejezhetem. – De azért nem fejezte be az igazgató. A turistaházról beszélt, ahol majd lakni fognak. Egész rendes kis hely. Különben ott készítették a Fák és emberek című filmet.

– Csak a külső felvételeket. – Szmuda szerényen félrehajtotta a fejét.

– A lányoknak egy bűvös szekrényt kell csinálni – mondta az igazgató. – Lehet mást is. Az a fontos, hogy fantázia legyen benne. Hogy egy kicsit mozogjon az agyatok. Igaz is! Egy hónap múlva indul az első három osztály. Akik az első díjat kapják: buszon. Akik a második díjat: vasúton. Akik a harmadikat…

– …gyalog – bólintott Erszényes.

De nem. Azok is vonaton.

– Ha jól meggondolom – mosolygott az igazgató –, nincs is olyan nagy különbség a díjak között. Különösen a második és a harmadik között. De ha már egyszer díjak vannak, akkor kell hogy legyen első, második és harmadik díj.

– Miért nem irodalomban indulunk? – vonogatta a vállát Omasics.

– Fociban…

– A lányok nem tudnak focizni.

– Akkor torna. Én talajos vagyok. Szeren nem is indulok. Talajos vagyok.

– Eredménykihirdetés: négy hét múlva! – mondta az igazgató. – És az csak természetes, hogy bírálóbizottságot alakítunk. Zsűrit. Hát akkor sok sikert!

Az igazgató eltűnt, mintha alámerült volna egy uszoda medencéjében. Szinte várni lehetett, hogy majd valahol a terem végén bukkan fel.

– Indulás! – tapsolt Panni néni. – Ne dobogjunk az ajtónál…

Megindultak fölfelé.

– Józsefkút. – Totyi Omasicsra nézett. – Az a jó benne, hogy nincs a világ végén.

Mire Erszényes:

– Ezért a pénzért akár Lágymányosra is mehetnénk. A külső Soroksári útra.

– Ez azért más. Vasúton lehet menni. Busszal.

Szmuda gyászosan: – Mi ebből úgyis kimaradunk.

Valaki a fejére ütött: – Dehogy maradunk ki!

Omasics eltűnődött. – Ha irodalomban indulnánk! Vagy mondjuk, hogy ki ismer több karmestert…

– Te mit csinálsz? – Král Bori állt Totyi mellett. – Persze, a fiúknak asztalt kell.

A többiek lassan beszivárogtak az osztályba. Ők hárman kint maradtak.

– Inkább írtam volna valamit. – Omasics a vékony, szőke copfot nézte, a lány vállán. A múltkor nem fonta be a haját… most meg befonta.

– Nem tudom, ki lesz az első három. – Bori a fejét rázta.

Omasics mondani akart valamit, de akkor a lány:

– Lehet, hogy együtt utazunk! – Totyira nevetett, azzal eltűnt.

Azok ketten utánanéztek, Omasics megfogta Totyi vállát.

– Na, gyerünk.

Bementek az osztályba.

Józsefkút…

Egyébről se volt szó, mint erről a helyről, ahova majd elmennek. (– Már akik elmennek! – vetette közbe Szmuda.)

– Józsefkút, az ott fent van…

– Az ott lent van.

– Tökmindegy, hogy hol van – mondta Szmuda.

Ez volt az a pillanat, amikor nekiestek. Pozderka és Erszényes elkapták a karját, odavonszolták egy hirdetőoszlophoz. Az oszlopra mázolták, akárcsak valami hirdetést.

– Fogkrémben csak Szmudát!

– Mindenben csak Szmudát kérjen!

És akkor a kifeszített Szmuda: – 13:4-re vertelek húzósfociban.

Erszényes azonnal elengedte. – Bármikor kiállok veled.

– Csak azt nem tudom – mondta Szmuda –, hogy eshettem vissza 7:1-es félidő után?

Ezt a pofátlanságot!

Erszényes majd leszédült. Csak tátogott, mint aki már szólni se tud. Újra neki akart esni Szmudának, amikor meghallotta:

– Mindenesetre hazaviszem a művemet.

Ezt Omasics mondta, ahogy Totyival elment az oszlop mellett.

– Mit viszel haza? – fordult utána Erszényes.

– Az asztalt, amit majd csinál. – Totyi, akár egy tolmács. – Óra után még otthon is vacakol vele. Azazhogy nem vacakol, hanem…

– A mester! – Erszényes a fejét ingatta. Ilyet is csak Omasics tud mondani. „Hazaviszem a művemet.” Bezzeg Pozderka: „Majd összedobok valamit.”

– Feljöhetsz enyvezni – bólintott Omasics.

Totyi mintha nem is lett volna túlságosan meghatva. De aztán megígérte, hogy majd felmegy enyvezni.

– Mi meg összeállunk négyen – mondta Pozderka.

– Felmegyek enyvezni.

– Miért mész fel enyvezni? – Král Bori figyelmesen nézett Totyira. – Te nem indulsz?

Omasics és Totyi megálltak, Borira bámultak. Ez a lány mindig úgy bukkan elő, olyan váratlanul!…

– Dehogynem – bólintott Totyi. – Indulok.

A másik oldalon a két Beke. Igen, megint ott ütögették a labdájukat a csemegés előtt. De Bori most nem törődött velük, és mintha teljesen elfeledkezett volna a labda útjáról.

– Abban az asztalban ő is benne van. – Omasics hangja sértődött volt. – Azért persze ő is indulhat, senki se mondta, hogy nem indulhat.

Pozderka megint bedobta: – Az Erszényes, a Gyöngyössi, a Novák Marci meg én. Majd csak összehozunk valamit.

Bori szigorúan nézett Totyira.

– Enyvezésben jó vagyok – mondta Totyi.

– Enyvezésben nagy vagy. – Szmuda megdöngette a hirdetőoszlopot.

Bori hirtelen elmosolyodott. – Majd mellém ülhetsz az úton.

– Mellé ülhetsz – visszhangozta komoran Omasics. Elhallgatott, majd kis szünet után. – A nagybátyám tavaly volt ott. Jó kis hely. Egy köpés Szentendrétől. Csak majd takarót kell vinni, mert az éjszakák… – Még sok mindent szeretett volna mondani Józsefkútról meg a hideg éjszakákról, de akkor Totyi megszólalt:

– Ilyenkor szokott erre jönni. – És mert a többiek csak bámultak, hozzátette: – A locsolókocsi.

– Nem is tudom, mikor láttam utoljára – mondta Pozderka.

Omasics vállat vont, mint akit nem nagyon érdekel a locsolókocsi.

– Ma jön – mondta Totyi. – Biztos, hogy jön.

Mire Szmuda: – Van, amikor háromszor jön egymás után, aztán napokig semmi.

– De van egy, amelyik úgy tud locsolni!… – Totyi végignézett az arcokon. – Senki se tud úgy locsolni, mint az az egy.

Egy vonalban álltak a járda szélén. A sarok felé bámultak.

– Jön – mondta Totyi. – Mindjárt jön.

Pozderka Erszényesre nézett. – Aztán mi meg majdnem elpasszoltuk.

– Nagy a bánatom! A kocsi mellett fogok elmenni, és egy cseppet se leszek vizes.

Král Bori: – Engem nem mer lelocsolni.

– Még sose láttam azt, aki a kocsit vezeti. – Totyi belebámult az utcába. – Lehet, hogy nem is vezeti senki.

– Csak nem képzeled, hogy magától működik? – Omasics dühös volt a locsolókocsira. Annyi mindent tudott volna mondani Józsefkútról, és akkor most tessék!

– Miért ne működhetne magától? – Bori Totyi mellett állt. – Én nagyon is jól el tudom képzelni.

– Á, dehogy, ezt is szabályozza valaki – mondta valamelyik a két Beke közül.

Igen, a két Beke is itt volt. Eltették a labdát, és úgy topogtak, mint akik már régen várják a kocsit.

A sarkon feltűnt a locsolókocsi. Iszapszürke kocsi, kétoldalt pofaszakállal. Hol jobban kiengedte a vizet – ilyenkon megnőtt a szakálla –, hol meg egészen visszahúzta, ilyenkor, akárcsak hirtelen leborotválták volna.

– Mondtam, hogy ezt is szabályozza valaki – bólintott az egyik Beke. – Most valósággal úszik az utca.

Az utca úszott, ahogy a kocsi végiglocsolta. Egy férfi úgy vágódott be egy kapualjba, mintha örvényből menekülne.

– Söprés! – mondta Pozderka. – Mindjárt ideér.

Hátrébb húzódtak. Szökőkút emelkedett fel a levegőből, aztán mintha el is szállt volna. Totyi azt gondolta: lehet, hogy már csuromvíz vagyok.

Megszólalt egy hang: – Szállj be.

Totyi fölnézett, és akkor megpillantotta az arcot. Sötét folt a kormány mögött. A férfi meg akárcsak egy nyitott szájú, hatalmas üregben ülne.

Kinyúlt egy kéz, és Totyi bent volt a kocsiban. Összehúzta magát, nem mert az arcra nézni.

– Többször is láttam, hogy itt ácsorogsz – mondta a vezető.

– Én csak azért…

A vezető intett a fejével, hogy hallgasson.

– Ácsorgok – dünnyögte Totyi –, hát ácsorgok.

– Olykor a fiamat is beültetem.

Totyi megint összehúzta magát. Mintha ő lenne a vezető fia, aki örökké sír a papának, de csak olykor ülhet be a kocsiba.

Léggömbök lebegtek a kocsi mellett. Bori arca, Omasicsé, Pozderkáé. A kocsi mellett futottak, integettek.

A vezető arca komor volt a kormány mögött. – Az egész társaságot beültessem? Ez azért túlzás.

– Persze – mondta Totyi –, ha még a fia is csak olykor…

– Az a szőke lány a testvéred?

– Nem, csak ismerem. Az iskolából. – Elhallgatott. – Tetszik a barátomnak.

– A barátodnak.

Totyi a vezetőre pillantott. Az arc merev volt. Merev és mozdulatlan.

Szökőkút nyílt a kocsi oldalából. Az arcok eltűntek odalent. Az áradat mindent elmosott: embereket, tereket, házakat.

– Trópusi eső – mondta a fiú. Ettől boldog lett.

– Mit beszélsz itt trópusi esőről?

– Éppen olyan. Minden ázik, és mindenki menekül.

– Mit tudsz te a trópusi esőről?

Totyi lehervadt. – Láttam egy filmet. Mindenki fehér ruhában járt, meg trópusi sisakban, és örökké esett az eső.

A vezető hallgatott.

Mire Totyi bizonytalanul:

– Csak a fehérek jártak fehér ruhában. Kent Taylor meg a többiek. Kent Taylor orvos volt.

– Kent Taylor pocsék színész.

Totyi behúzta a nyakát. Kár volt említeni ezt a Kent Taylort.

– Józsefkút – mondta csöndesen. – Oda megyünk két napra.

Valami mosolyféle derengett a vezető arcán. Totyi lelkesen kezdett beszélni Józsefkútról.

– Az a lány is jön, aki tetszik a barátomnak.

A vezető mosolyogva bólogatott.

– Csakhogy az nem olyan egyszerű. Addig meg kell csinálni az asztalt. Nem olyan igazit, csak kicsit… igaz, enyvezésben jó vagyok.

– Kent Taylor. – A vezető elkomorodott. – A lányomnál megtaláltam a képét. – Élesen, ellenségesen nézett a fiúra.

Totyi hallgatott.

– Nem szeretem az ilyesmit – mondta a férfi.

A kocsi utcákat spriccelt ki magából. Mozit és villamosmegállót, vásárcsarnokot, iskolát és végtelenbe nyúló fasort. Erkély emelkedett fel a vízből. Kövér nő, ahogy kikönyököl az ablakból.

Totyi kidugta a kezét a kocsiból. Aztán már a vizet rázta az ujjairól. És akkor már ő rázta ki a tereket, az utcákat, a kirakatokkal meg az emberekkel.

– Mit nevetsz? – kérdezte a vezető.

A fiú nem felelt, az ujjait rázta.

– Nem szeretem, hogy kihajolsz.

A szökőkút eltűnt.

Az utca szürke volt, és üres. Totyi keze kilógott az ablakból. Az értelmetlenül fityegő ujjait nézte, aztán hátrafordult.

A kocsi megállt. A férfi átnyúlt Totyi feje fölött, és kinyitotta az ajtót.

– Köszi szépen – dünnyögte a fiú, ahogy kimászott a kocsiból.

– Megérkeztél? – kérdezte valaki a háta mögött.

Král Bori állt a járda szélén, Pozderkával, Omasiccsal meg a többiekkel.

Totyi a kocsi után fordult. Az iszapszürke kocsi lassan megindult, és ahogy a sarokra ért, megint vízesés zuhogott a két oldalából – sugárzó, szárnyas vízesés.

Totyi belebámult a zuhatagba.

– Megérkeztem.

Az osztály magára maradt. Üres fogasok, üres padok. A padok, mintha lassan felemelkednének a délután csöndjében. Semmi zaj nem ért el ide.

Az osztály magára maradt.

Egy pad megreccsent, de aztán annál nagyobb lett a csönd. El se lehetett képzelni, hogy egy toll elindul a félig beszáradt tintatartó felé, hogy aztán apró kis vonalakat húzogasson a padra, neveket firkáljon. És jó, ha még csak tintával írták ezeket a neveket. – Ica. – Ez be volt vésve. Aztán a középső sorban egy padnak szépen, gondosan kifaragták az oldalát. Nemzedékek dolgoztak rajta. Iszonyatosan vén, szakállas pad. Hangokat hallott, örökké hangokat hallott.

– Fancsalszky Kálmán!

– Nem jár már ide – mondta egy másik pad. – Húsz éve nem jár már ide.

– Fancsalszky Kálmán!

– Mondom, hogy nem jár már ide. A fia egy darabig hozzánk járt, de aztán más iskolába került.

– Hagyja. Az öreggel nem lehet beszélni.

– A Perecesek. Az egész család idejárt.

– Meg a Morvaiak. Legalább hat Morvairól tudok. Az egyiknek be volt törve az orra.

– Az nem Morvai volt. Drégely László…

Az üres osztályban recsegtek a padok. Diákokról beszéltek, és tanárokról. Aztán az egyik megkérdezte.

– Igaz, hogy jövőre kirámolnak bennünket?

Csönd. Majd egy pad az ablak mellől:

– Lehetetlen. Tavaly festettek. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Vagy még régebben.

– Nem, azért akkor is békén hagynak.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött az öreg. – Miért nem megy már ki? Arra vár, hogy a Nyusztai kirángassa?

– A Nyusztai már senkit se rángat ki, mert a Nyusztai már nem tanít, és a Fancsalszky Kálmán nem jár már ide.

– Az ötödik cét kirámolták.

– Miket beszél! Vagy mindenkit, vagy senkit. Külön nem rámolnak ki egy osztályt.

– Az ötödik cé lent van a pincében.

Elhallgattak.

Korhadt, egymásra dobált padok odalent a pincében. Fölfelé fordított padok az örökös sötétségben.

Az egyik pad úgy érezte, hogy nem ártana valami másról beszélni.

– Nem tetszik nekem ez az Omasics.

– Omasics! Omasics!

– Örökösen fészkelődik – folytatta a pad. – Vagy pedig mozdulatlanul ül, és kibámul az ablakon.

– Firkál magára?

– De mindig csak egy nevet. Tintával.

– Na, az még jó.

– Bori. Már tele vagyok Borival.

– Képzelem, hogy néz ki!

Kis csönd. Majd egy hátsó pad: – Mi történt az ötödik cével?

– Semmi.

– De én az előbb azt hallottam, hogy…

– Mondja csak, szóval telefirkálták? Akkor ez az Omasics nagyon odalehet.

– Nagyon odavan – mondta az Omasics padja. – Rendes fiú, de mostanában nem tetszik nekem. Tervez valamit.

– Mindenki tervez valamit – mondta az első pad, az ajtónál. – És a lány? Beszéljen a lányról.

– Nem idejár, de ez még nem volna baj. – Szünet. – Hanem, fütyül az Omasicsra.

– Honnan tudja? Az ilyesmit sose lehet tudni.

– Azért lehet… Az Omasics meg nem olyan fiú, aki csak úgy belenyugszik az ilyesmibe.

– Mit csinálhat?

– Nem tudom. És ő se tudja.

– Most valami kirándulásra mennek. Józsefkútra vagy hova.

– Az még nem éppen most lesz, és ha a lányt nem érdekli az Omasics…

Egy pad az osztály végéből:

– Vargha Kálmán két évig írta a verseket a Pálinkás Gizihez. A lány hallani se akart róla. Aztán egyszerre csak…

– Talán az Omasicsnál is így lesz.

– Remélem – mondta az Omasics padja.

Valaki az ablak mellől: – De miért éppen az ötödik céből vitték ki a padokat?

Mire egy gonosz reccsenés: – Elárulhatom, hogy ez csak az első lépés.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy…?

– Kirámolnak bennünket, kirámolnak az utolsó szálig.

Senki se szólt. Azokra gondoltak odalent… Agyonfaragott, egymásba rohadt padok odalent a pince sötétjében.

Senki se szólt az osztályban. Csak a vén, szakállas pad nyöszörgött:

– Fancsalszky Kálmán! Fancsalszky Kálmán!

– Hát ti?

Panni néni benézett az osztályba. Mozijegye volt, már menni akart, de valami zajt hallott odabentről.

A fejek felemelkedtek az egyik asztalnál. Erszényes, kék köpenyben, kissé közelebb ment a tanárnőhöz.

– Ki ezt tud, ki azt.

– Mit akarsz ezzel?

A tanárnő beljebb jött. A padló csupa forgács. Az asztalon valami csavaros henger. Ki ért az ilyesmihez?

– Mi lesz ebből?

– Asztal, tanárnő kérem – mondta Pozderka. – Olyan kis asztalka.

– Összeálltunk egypáran – magyarázta Erszényes. – Ki ezt tud, ki azt.

– Na jó, csak csináljátok. – De Panni néni azért még nem mozdult. Erszényest nézte, és azt mondta: – Ez talán jobban sikerül, mint a versed. – Felsóhajtott. – Szép kis história volt!

Erszényes lehajtotta a fejét, a vállát vonogatta.

– Csak ne vonogasd a vállad – mondta Novák. – Én is ott voltam, amikor a folyosón odaadtad a verset.

– De miért éppen nekem? Hiszen nem is tanítok nálatok!

– De amikor olyan csinos! – sóhajtotta Novák.

– És én még beküldtem a Rádióba! – Ez mindig eszébe jutott, ha meglátta Erszényest. – Leégtem veled.

– Azt hittem, hogy én írtam. – Erszényes egy csomó forgácsot vett a tenyerébe, szétfújta. – Úgy megtetszett, hogy mindjárt kimásoltam abból a könyvből.

– Én meg beküldtem a Rádióba.

– Színésznő olvasta fel – mondta Pozderka. – Igazi színésznő.

– Berek Kati a Nemzetiből!

– Katalin.

– Úgy írja, hogy Kati.

– Katalin.

– Jó, tudom. Egy időben Katalin volt, de aztán megint csak Kati. És még olvastam is, hogy ez jobban megfelel az egyéniségének.

– És mi felel meg a te egyéniségednek, Erszényes? – A tanárnő a fejét ingatta. – Mennyi levelet írtak az adás után!

Erszényes arca megrándult. – Nincs több vers, tanárnő kérem.

– Na jó – Panni néni végigsimított a fiú arcán. – Megtörténik az ilyesmi.

– Ezt hívják plágiumnak? – kérdezte Novák.

– Valahogy úgy hívják. – Panni néni az asztal körül keringett. – Szóval most ezt csináljátok?

– Még nem sokat lehet látni belőle – mondta Erszényes.

A tanárnő még kérdezett volna valamit, de eszébe jutott a mozijegy. Sok szerencsét kívánt, és otthagyta a társaságot. Micsoda kis mókusok! – gondolta, ahogy lefelé vágtatott a lépcsőn. – Mindig kitalálnak valamit.

– Figyeljétek meg, még ebben az évben férjhez megy – mondta Erszényes, miközben egy reszelőt vizsgálgatott.

– Miért akarod férjhez adni?

Erszényes nagyon figyelmesen nézegette a reszelőt.

– Éppen itt az ideje.

 

 

Olyan arccal fogadta, hogy Totyi majdnem visszafordult. Egy bezárt kapu: ez volt Omasics arca. Nem is köszönt, csak a fejével intett, hogy tessék, befelé!

– Valami baj van? – kérdezte Totyi.

Omasics intett, hogy semmi.

A szobában csak a kis villany égett a rádióasztalka fölött. Parányi foltot világított meg, a szoba többi része elmerült.

– Ülj oda.

Omasics egy székre mutatott az asztalka mellett, ő pedig eltűnt a sötétben.

Totyi a szék karfájára tette a kezét, lábát maga alá húzta. Egy darabig nem is mert megszólalni, majd megkérdezte:

– Mit csinálsz?

– Csöndben vagyok.

– Mert azt hittem, hogy itthon ülsz és trombitálsz.

– Nem trombitálok.

– Persze, csöndben vagy. – Totyi úgy érezte, hogy többé már ő se szólalhat meg. Csak itt ül mozdulatlanul, kibámul a térre, az öreg villamosremízre.

Így ültek egy darabig, aztán Omasics megkérdezte.

– Sose hallottál Gábor Miklósról?

– A színészről?

– Arról. Na szóval, ha Gábor Miklós valamilyen nagy szerepre készül, mondjuk, a Hamletre, akkor otthon ül, és csöndben van. Elmélyül.

– Ezt hol olvastad? – Arrafelé fordult, amerre a barátját sejtette.

– Mindegy, hogy hol olvastam. A módszer a fontos.

– Persze, a módszer. – Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – Te mire készülsz?

– Hogyhogy mire készülök? Talán csak hallottál a versenyről, a pályázatról?

Totyi megint a remíz felé fordult. Egy villamos ment el a remíz előtt, oly bizonytalanul, mintha minden pillanatban vissza akarna fordulni.

– Jó, hát asztalt csinálsz, én meg enyvezek, de miért kell azért csöndben lenni meg elmélyülni?

Omasics hangja a szoba másik feléből: – Az asztal is műalkotás.

– Hát ha műalkotás – akkor az más. Akkor persze, csöndben kell lenni.

– Gábor Miklós minden új szerepe előtt hazamegy, egypár órát üldögél, és a régi szerepeire gondol.

– Te meg a régi asztalokra.

– Nem asztalokra! Itt nem az a fontos, hogy asztal…

– Persze, nem az a fontos.

– Hanem, hogy ha az ember csinál valamit… ha egyáltalán csinál valamit, á, neked hiába beszél az ember!

– Mit kiabálsz? – hallatszott a másik szobából.

– Nem, anya, nincs semmi baj. – Omasics közelebb ment az ajtóhoz.

– Van itt valaki?

Totyi aztán már bent volt a másik szobában, Józsefkútról mesélt, a kirándulásról, ami azért nem olyan egyszerű, mert előbb meg kell nyerni a pályázatot.

– Végre hallok valamit – mondta Omasics anyja. – Végre nekem is mesél valaki valamit.

Omasics nem jött be. A másik szobában sétált, hallani lehetett, ahogy olykor megroppan alatta a padló. Aztán egy-egy pillanatra mégis odament az ágyhoz, szódát töltött anya poharába, kivett a dobozból egy Salvadort.

– Ma már a negyedik. – Olyan komor képet vágott, akár egy körzeti orvos.

– Mit csináljak, ha fáj a fejem! A Bohánszky különben azt mondta, hogy Salvadorból akármennyit bevehetek.

– Azért nem akármennyit. Azt nem mondta a Bohánszky.

Anya bevette a Salvadort, és türelmetlenül legyintett. – Ez mindig csak ilyesmiről tud beszélni – mondta, ahogy lenyelte az orvosságot.

Omasics akkor már megint a másik szobában mászkált.

– Na és mi volt a Herczog Csabával? – kérdezte anya.

Totyi Herczog Csabáról beszélt. Herczog Csabáról, aki a biciklijével nekiszaladt egy hirdetőoszlopnak, betörte az orrát, az állát, felsebezte a térdét.

– Még az a legkevesebb – mondta anya.

– A száját is felhasította, és az meg is fog látszani. A nyoma mindig meg fog látszani.

– Miért ül biciklire, ha nem tud vezetni?

– Tud vezetni, csak nem a saját biciklijére ült, és elfelejtette, hogy az nem a saját bicaja, és hogy azon minden másképpen van.

– Azért nagyon jó volt mint kamillatea. – Omasics bedugta fejét az ajtón.

– Herczog Csaba mint kamillatea?

– Tudod, anya, abban az egészségügyi darabban, amit a Panni néni írt. Kulcsár Marika volt a legyecske.

– Ott is kihagyott a szerepéből – mondta Totyi. – Kulcsár Marikát egészen megkeverte.

– Na jó, akkor menjünk – intett Omasics.

Anya magára maradt az orvosságokkal, ők meg bementek egy kis szobába.

Totyi a lombfűrész és néhány szerszám mellett felfedezte az asztalkát. Legalábbis azt a doboz formájú valamit. Mert lába még nem volt.

– Kísérleti stádium – bólintott Omasics. – Egy kicsit eltoltam. Nálam az a legnehezebb… elkezdeni valamit. – Hirtelen elmosolyodott. – Tudod, ha meggondolom, hogy most mindenki ezen gürizik!

 

 

Egy asztal szállt át a városon…

Ezt az asztalt lehetett látni Verebesnél, Strém Pistánál, Kövesnél és a többieknél. Hogy mi mindent lehet egy asztallal csinálni!…

– Mi mindent! – sóhajtott Verebes papája lakkozás közben.

Verebes is hazavitte az asztalt, hogy majd még otthon is dolgozik rajta. Az apja megnézte, megkopogtatta, mint egy beteget, aztán azt mondta.

– Beszállok.

Verebes kissé elborult.

– Apa, de hiszen te még egy bélyeget se tudsz tisztességesen felragasztani.

Hiába! Verebes apja beszállt.

Strém Pista bátyja, Strém Bandi körülszaglászta a készülő művet.

– Ez mi?

– Most még semmi. De majd… – Kis szünetet tartott. – Különben, ha egy kicsit helyrebillentenéd a sarkokat…

– Miféle sarkokat? Az egész olyan, mint egy félretaposott sarok.

Szász doktor fűrészelt. Mosolytalan arccal, elszántan fűrészelt.

– Miféle kirándulás lesz? Hová mentek kirándulni?

Szász az apja mellett állt. Hátratett kézzel nézte, mit művel az apja.

– Nem lesz semmiféle kirándulás, nem megyünk sehova, mert mindent elfűrészeltél, és most már a berendezést fűrészeled.

Szász doktor leengedte a fűrészt.

– Csakugyan.

Totyi meg azt gondolta, hogy éppen elég neki az órán. Hogy ő még haza is vigye, hát az azért már túlzás. – Az órán mindent bedobok, de aztán elég! – Különben is ott volt Omasics. A barátja, aki bízott benne, hogy majd különösen az enyvezésben… Igen, fiókja is lesz annak az asztalnak. Egy nagy fiók középen, két kis fiók oldalt.

Totyi útban volt Omasics felé. A fölfelé fordított szemeteskocsikon lépkedett. Olykor kicsit megállt, megfogta az egyiknek a szarvát, aztán megint tovább. A járda szélén álltak a fölfelé fordított kocsik, hosszú sorban, mintha valami rettenetes ütközetbe készülnének. A tél utolsó emlékei. Havat cipeltek bennük: sáros, megfeketedett havat.

Totyi megállt a kocsi tetején, elkiáltotta magát:

– Fiúk!

Egy csapat fiú vágódott ki az egyik kapuból. Végigcsúsztak a kövön. Aztán fel a kocsikra.

– Itt vannak a Beretvásék? – kérdezte egy fülessapkás.

Totyi az utca túlsó vége felé mutatott.

A fülessapkás levetette magát a kocsiról, utána a többiek. Aztán már csak füttyöket, kiáltásokat lehetett hallani.

– Kapd el! Keríts!

– Vigyázz! Jön a Subi!

– Ott vannak a sarkon…

– Csak tudnám, hogy kik vannak ott a sarkon? – Totyi vállat vont, és lelépett a kocsiról.

– Szervusz – mondta Král Bori.

A fiú szólni se tudott. Ez a Bori mindig úgy bukkan elő, olyan váratlanul…

– Szervusz – mondta hosszas tűnődés után.

És ebben a szervuszban minden benne volt. Hogy hová megy, miért, mit csinált eddig és mit csinál ezután.

– Azt mondják, a Bodiban jó filmet adnak.

– Ki ér rá moziba menni! – Totyi gondterhelten felsóhajtott. – Az Omasics vár, tudod, az a fiú, aki…

A lány megfogta a karját. – Mi a csuda lehet ezekkel?

Ketten álltak a postánál. Egy zömök, barna kabátos fiú, és egy zöld sálas. A zöldsálas leragadt a posta előtt, a másik meg rángatta.

– Na, gyere már!

Az nem ment. Szipogott, a fejét rázta, és egyik kezével belekapaszkodott a postaládába. Olyan vadul, mintha le akarná tépni. A barnakabátos pedig rángatta, és most már valósággal rátekeredtek a ládára.

Bori Totyira nézett.

– Nem kell beavatkozni – mondta Totyi. – Sose lehet tudni, hogy mi bajuk van egymással.

A lány nem szólt.

Totyi egyre zavartabb lett.

– Nélkülem is elég jól gyapálják egymást. – Aztán mégiscsak odalépett a postaládához. Megfogott egy vállat. De, hogy az kinek a válla volt!…

– Befejezni, befejezni! (Csak fölényesen, mert különben…)

Két arc bámult rá.

– Nem maradhat itt – mondta a barnakabátos. – Azért mégse maradhat itt.

A zöldsálas két kézzel kapaszkodott a postaládába.

– Nem akar hazamenni – mondta a barnakabátos.

– Te vagy a papája? – Totyi most már egyre erélyesebben kopogott a fiú vállán. – Ha nem akar hazamenni, hát akkor nem akar hazamenni.

Bori letépte a zöld sálas fiú kezét a ládáról, belehajolt abba a szétázott, maszatos arcába.

– Az iskolában volt valami?

Elvadult tekintet. Mintha már beszélni is elfelejtett volna ez a fiú.

– Bélyegek – mondta a másik. – Elvesztette a pénzt, amit bélyegre kapott. – Belenyúlt a barátja zsebébe. – Ezt mind fel kellett volna adni.

– Sajdik Gyula – olvasta Totyi az egyik borítékon.

– Labanc Margit – olvasta Bori egy másikon.

A zöldsálas a levelek után kapott.

– Ne izgulj, úgyse akartam elvinni Sajdik Gyulának Tárnokra. – Totyi egy darabig a zöldsálasra nézett. – Mikor vetted észre, hogy?…

Megint a barnakabátos felelt. – Újságot akartunk venni a sarkon, de akkor már… – Egy reménytelen mozdulat.

– Szóval újság se lesz. – Totyi legyintett. – Hát téged nem fognak otthon ünnepelni.

A zöldsálas felzokogott.

– Ne bőgj – mondta Bori. – Igazán semmi értelme, hogy az utcán bömbölj. Honnan is jöttél?

– Hazulról.

– Jó, de milyen irányból?

– Azt hiszed, megtaláljuk a pénzt? – kérdezte a barnakabátos.

– Meg lehet próbálni.

A barnakabátos mutatta az utat, ahogy elindultak visszafelé. Lassan mentek, a járda repedéseit figyelték.

Omasics ugrik, gondolta Totyi. Omasics el se tudja képzelni, hogy mi a csuda lehet velem. Mit csináljak, ha mindig összeakadok valakivel.

– Újság? – kérdezte az újságos.

A zöld sálas fiú behúzta a nyakát.

– Majd a szomszédból elkérik – intett Totyi.

Egy ház előtt lehorgonyoztak. A zöldsálas a fal mellé húzódott.

– Szóval itt laktok – bólintott Totyi.

– Nem ártana megnézni a lépcsőt – mondta Bori.

– Mindig ugrál a lépcsőn – mondta a barnakabátos.

A zöldsálas a falhoz tapadt. Totyi ránézett, és legyintett.

– Neked nem kell feljönni.

A zöld sálas fiú lent maradt, ők hárman pedig elindultak.

– Hol lakik a barátod?

– A harmadikon.

– Még jó, hogy nem a hatodikon.

Egy kövér nő lassan, méltóságteljesen ereszkedett lefelé. Ahogy meglátta Totyiékat, megkérdezte.

– Ti kötöttetek spárgát a kilincsemre?

– Mostanában nem foglalkozom ilyesmivel. – Bori végigmérte a nőt. Egészen azért nem tudta végigmérni, mert akkora volt, mint egy hegycsúcs.

– Az ember egy szót se szól, és mindjárt megsértődnek. – A kövér nő ezt már az első emeleten mondta valakinek.

– Gittet nyomtak a kulcslyukba – hallatszott lentről egy férfihang.

– Elég ócska trükk – bólintott Totyi.

Benéztek a lépcsők alá. Akárcsak átlapozták volna a lépcsőket. Totyi végigsimított a falon, bedugta a kezét egy repedésbe.

– Talán még be is bújhatnék.

– Azért csak ne bújj be.

– Miért? És ha egyszer pénzt dugtak ide?

– Pénzt?

– Vagy valami kincset.

Nézték a repedést. Totyi belekiáltott.

– Jendrolovics!

– Mit akarsz a Jendrolovicstól? És ki az a Jendrolovics?

– Egy barátom. Mindennap találkoztunk, aztán egyszer csak eltűnt.

– És ide bújt? Éppen ide?

– Az biztos, hogy nagyon szerette a repedéseket. – Várt egy kicsit, aztán újra elkezdte. – Jendrolovics! Mit hülyéskedsz? Gyere már ki, Jendrolovics!

Mind a hárman azt kiabálták:

– Jendrolovics!

Egy tompa hang a magasból:

– Tessék?

Elhallgattak. Elhúzódtak a repedéstől.

Král Bori lábujjhegyen lement két lépcsőfokot, aztán megállt, akárcsak a levegőben. A barnakabátos belekapaszkodott a lift rácsába.

– Tessék? – hallatszott fentről. Mintha már régen várta volna, hogy szólítsák.

Csönd volt a lépcsőházban.

Aztán egy csattanás. Bori leugrott a lépcsőről, és már lefelé vágtatott. Utána a másik kettő.

– Butaság – lihegte Bori, ahogy leért.

– Persze – bólintott a barnakabátos –, mindenhol lakhat egy Jendrolovics.

– Mindenhol – nyögte Totyi.

– Butaság, nemcsak egy Jendrolovics van a világon.

– Butaság – mondta Totyi. De azért úgy nézett Borira, mint aki tudja, hogy csakis egy Jendrolovics van.

Így álltak egy darabig. És akkor egy reszketeg hang:

– Megtaláltátok?

A zöld sálas fiú, akár egy elveszett húszfilléres.

– Tudtam – legyintett –, úgyis tudtam.

– Tuci! – kiáltott Bori egy kék kabátos lány után.

A kék kabátos lány megállt. Bori odament hozzá, és megkérdezte: – Mennyi van nálad?

A kékkabátos a zsebébe nyúlt.

Bori egy forinttal jött vissza.

– Ebből csak két rokont lehet feladni – biccentett Totyi. – Vagy nem is tudom… amennyiben 60 fillér egy vidéki bélyeg, akkor csak másfelet.

– Elmoziztam a heti pénzemet – sóhajtott Bori.

– Egy rokon ebből is elmegy. – Ötven fillér került elő Totyi zsebéből. – Mind vidéki?

– Mind vidéki.

– Még ilyet! Hogy valakinek csak vidéken legyenek rokonai!

A barnakabátos kifordította a tenyerét. – Rosszul állok.

– Azért valami nálam is akad. – Azzal Bori egy türelmetlen mozdulattal a zöldsálas kezébe nyomta a pénzt. – Ne haragudj, de igazán nem érek rá veled foglalkozni!

Eltűnt, akár egy forgószélben.

– Tisztára megkeveri az embert. – Totyi ezt már Omasicsnak mondta.

Omasics le-föl sétált a szobában. – És aztán föladtátok a leveleket?

– Én nyaltam rá a bélyeget, mert különben megint valami kavarodás lett volna.

Omasics megállt a sétában. – Te valahogy mindig összefutsz vele.

– Kivel?

– Král Borival.

– Ja igen. (Mit bámul ez az Omasics?) Hallottad, hogy a Marina Vlady Pestre jön?

– Nem érdekel.

– Van egy nővére, az még sokkal izgibb.

– Az se érdekel.

– Kérlek.

Egy emeleten laktak.

Holländer Gyuri eleinte csak messziről köszöngetett Král Borinak. Bori hol visszaköszönt, hol nem.

Holländer Gyuri belekapaszkodott az emelet rácsába. – Majd én viszem a táskádat. – A rácsot rugdalta, és lebámult az udvar kövére.

– Nem kell hogy vigyed a táskámat – mondta Bori.

Másnap reggel Gyuri melléje vágódott, ki akarta kapni a kezéből a táskát. Bori ránézett, és a fiú visszahúzta a kezét.

– Jó, jó, azért nem kell mindjárt harapni. – Elkísérte a lányt az iskoláig, ami igazán nem volt csekélység. – Tudod, hogy én hova járok? Budára járok.

– Miért kéne nekem tudnom, hogy te Budára jársz?

Holländer Gyuri erre valami olyasmit dünnyögött, hogy talán még el tudja kapni az ötös buszt.

– Kapd el az ötös buszt. – Ez úgy hangzott, mintha Gyuri már el is tűnt volna.

Az iskolában azt mondta az egyik Beke:

– Láttuk.

– Csini fiú – mondta a másik Beke.

Elkezdték dúdolni valami fáradt, kedvetlen hangon: – Csini fiú, csini fiú!

– Abbahagyhatjátok. Azért ti mégse vagytok a Mac Guirre nővérek.

A két Beke megtárgyalta Holländer Gyurit. – Jól hat melletted. – Irtó rövid a kabátja, azt hiszem, túl rövid. – Őzszeme van.

– Elég bamba – ennyit mondott Bori Holländer Gyuriról.

Gyuri meg eltűnt. Még a házban se lehetett látni. Mintha elköltözött volna. Egy este csöngettek. Amikor Bori ajtót nyitott, egy csokor virág repült az arcába.

– Ne dobálj salátát az arcomba – mondta másnap reggel, amikor Gyuri melléje szegődött a kapuban.

Gyuri összehúzta szemöldökét, az orra megnyúlt.

– Apukám azt mondta, hogy nagyra becsüli apukádat.

Aztán Beregszásziékről kezdett beszélni. Beregszásziék fölöttük laknak, és házibulit rendeznek. Hetenként többször is. Egyszer egy színésznő is volt náluk.

– Apukám egy lakóbizottsági értekezleten elmondta, hogy Beregszásziék miatt nem lehet aludni. És tudod, hogy mit mondott erre Beregszászi?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy nálam házibulik vannak, de nem én tartok kakast a liftaknában.

– Ki tart kakast a liftaknában?

– Az apukám. – Gyuri orra még jobban elvékonyodott.

– Gyuri hülye – mondta másnap Bori a két Bekének.

Azok megkérdezték, hogy miért, mi történt? De Bori nem beszélt többé Gyuriról.

A fiú egyszer ragyogó arccal rohant oda hozzá. Mint aki valami nagy hírt akar közölni:

– Megint rossz a lift!

Bori ránézett, és Gyuri felszívódott.

Akkor megint nem lehetett látni egy darabig. Aztán egy délután felmerült a folyosón. Úgy csapódott Bori mellé, mintha többé le se akarna szakadni róla.

– A Moravecz Paula azt mondja, olyan vagyok, mint a Sasfiók.

Ez váratlan volt.

– Mint a Sasfiók?

– Olvastad a Sasfiókot? Napóleon fia volt, és nagyon korán meghalt, és aztán versben megírták.

Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, Gyuri arról beszélt, hogy Moravecz Paula haldoklik érte. De nemcsak Moravecz Paula.

– Szóval többen haldokolnak érted.

Gyuri erre valahogy nem tudott mit mondani, és eltűnt az egyik kanyarban.

– Te nem bírsz engem – mondta, amikor újra felbukkant. – Ne is mondj semmit, te nem bírsz engem.

Bori nem is mondott semmit.

– Akkor most már csak egyre kérlek – folytatta Gyuri –, te legyél első és legfőbb bírálója verseimnek.

– Milyen verseket ír a Holländer Gyuri? – kérdezte az egyik Beke.

– Hozzád ír szerelmes verseket? – kérdezte a másik Beke.

– Hold vagyok, és fátylat húzok magamra, meg ilyesmi.

– Hozzám még senki se írt verset.

– Hozzám se.

A Bekék elővették a labdájukat, és a földhöz ütögették.

Holländer Gyuri meg csak hozta a verseket.

Amikor Král Bori beteg volt, Gyuri naranccsal állított be, és virággal… Ült az ágy mellett, és Bori egyszerre csak azt látta, hogy megerednek a könnyei.

Holländer Gyuri sírt.

Bori a mennyezetet bámulta, és aztán megkérdezte:

– Mi bajod van?

– Semmi… csak… tudod, én olyan boldog vagyok! Olyan boldog!

Aztán narancsot hámozott, és verseket olvasott. Fölnézett a paksamétából.

– Ha ez mindig így maradna! Te beteg volnál, én meg verseket olvasnék.

Bori már azt se tudta, hogy Gyuri valóban ott ül-e az ágy mellett, vagy csak odaképzeli. Talán hozzátartozik a lázhoz.

Ahogy meggyógyult, Gyuri eltűnt. De érezni lehetett a szobában, a gangon, a lépcsőházban: meggyógyultál, fütyülsz rám.

Rajnai Erika, a harmadikról, egyszer elkapta Borit.

– Te, igaz, hogy a Holländer Gyuri…? – És csak suttogott.

Bori hallgatta egy darabig, aztán vállat vont, és faképnél hagyta. Aztán egyszer, amikor Gyurival beszálltak a liftbe, megkérdezte.

– Ide figyelj, Gyuri! Mikor csókolóztunk mi a kapualjban?

Gyuri hebegett valamit. Mire a lány elsöprően:

– Mit mondtál a Rajnai Erikának? Egész kis beszámolót tartottál.

– Nahát! Ha tudni akarod, a Rajnai nagyon szerette volna, ha én vele…

Holländer Gyuri két pofont kapott a harmadik és negyedik emelet között. Úgy szállt ki, lángvörös arccal.

– Azóta rá se tudok nézni – mondta Bori a két Bekének. – Sír, a hülye verseit küldözgeti, és akkor ilyeneket hazudik.

– Azért nem kellett volna megpofozni.

– Persze, mert téged más érdekel.

– Ki érdekel engem?

A labda útján mentek. A labdájukat ütögették. A két Beke föl se nézett:

– Legszebb név a Garancsi Jancsi.

– De úgy is szép, hogy Totyi! – Totyi! – Totyi!

– És milyen szép fiú!

– Kár, hogy elfelejtett megnőni.

– Hülyék vagytok – mondta Král Bori.

– Hülyék vagyunk, persze, hülyék vagyunk. – Csúfondáros vihogással szálltak a labdájukkal, és egyre csak ismételgették. – Ó, kedves Garancsi Jancsi! Mit parancsol, drága Garancsi Jancsi? Garancsi János és Král Borbála! Král Borbála és Garancsi János!

– Ez nem megy nekem.

Szász doktor a televíziót nézte. Feketét ivott, a televíziót nézte, és csüggedten megismételte:

– Ez sehogy se megy nekem.

– Mi nem megy neked? – kérdezte a felesége a másik szobából.

Szász doktor nem felelt mindjárt. A betörőt nézte, aki belépett a nyitott ablakon. Kockás sapka, álarc, pulóver, ahogy már a betörők öltözködnek. Kipakolta a szekrényből a ruhát, a fiókokból a pénzt. Közben egy-egy gyanakvó oldalpillantás. De nem jött senki, csak a szél lebegtette a függönyt. A betörő eltűnt, és egy kellemes hang megszólalt:

– …és mégsem éri semmi kár, mert mindent megtérít a biztosító.

Szász doktor szerette a hirdető kisfilmjeit. Egy lakás lángba borult, Szász doktor elégedetten bólintott. De aztán megint eszébe jutott.

– Egyszerűen nem áll rá a kezem.

– Mire nem áll rá a kezed? – A felesége megjelent az ajtóban.

– A lakat egész tűrhetően sikerült, de ez az asztal!… – Közben nézte, ahogy a tűzoltó vállára dob egy nőt.

– Mind a Tamás találja ki. – A felesége leült, és most együtt nézték a filmet.

– Miféle Tamás?

– A Bessenyei Tamás, tudod, az a rendező. Ő írja, és ő is rendezi.

– Lángelme.

– Azért nem mindenkinek jut ilyesmi az eszébe.

– Mondom, hogy lángelme.

– Á, te!… – Az asszony már majdnem otthagyta, de aztán megkérdezte. – Mit motyogtál az előbb? Hogy valami lakat sikerült, de most valahogy nem megy neked. Mi nem megy neked?

– Nem egyformák a lábak. – Szász vállat vont. – Mit csináljak, nem egyformák a lábak.

– Csak nem arról az asztalról beszélsz?

Szász bólintott.

– Feri már többször mondta, hogy hagyd békén. – Az asszony szemrehányóan ingatta a fejét.

– Itthon van?

– Átment egy barátjához.

A tévében egy férfi bedobott egy levélformára összehajtott nőt a postaládába. Szász figyelmesen nézte, aztán felállt.

– Nekiugrok azoknak a lábaknak.

– Ne ugorj neki. – A felesége megfogta a kezét, és visszahúzta. – Tönkreteszed.

A tévében angyalok röpültek kispárnákon.

– Ezt is a Bessenyei Tamás találta ki? – kérdezte a férfi.

– Ezt is. És a fia is nagyon tehetséges. Tudod, a Ferivel jár.

– A fia is ilyen filmeket fog csinálni?

Szászné gyanakodva nézett Szászra. – Én nem tudom, miért nem lehet valakit elismerni. A fia szaval. Te is hallottad tavaly az ünnepélyen.

A férfi bólintott, és el akart osonni, de az asszony visszahúzta.

– Hagyd már békén azt az asztalt, tudod, hogy a Feri nem szereti.

Szász olyan képet vágott, mint aki azért ebben nem olyan biztos.

Most már paplanok szálltak a levegőben. Harsonák szóltak, és paplanok szálltak.

Az asszony, mintha meg akarna előzni valamit: – Nagyon szeretnél ilyesmit kitalálni.

Szász vállat vont. Majd egész váratlanul megjegyezte, hogy azért kedves fickó az a Bessenyei Tamás.

– Összeakadtam vele az iskola előtt. Éppen a Ferire vártam. Azon az üres telken mászkáltunk. Azt mondta, gyerekekről akar filmet csinálni, ahogy kijönnek az iskolából, ahogy az utcán lődörögnek, szóval ahogy csak úgy vannak.

– Ahogy csak úgy vannak?

– Azt mondta.

Egy férfi virággal a kezében állt a képernyőn, és már egészen betemette a hó.

– Mi sül ki ebből? – dörmögött Szász.

A felesége ránézett, és kuncogni kezdett.

– Mi bajod van? – kérdezte Szász.

– Semmi.

– Akkor mit nevetsz?

A felesége, miközben a hóemberré változott gavallért figyelte: – Ha tudni akarod, megfigyel.

– Kicsoda?

– A fiad.

– Megfigyel, na és? – A tévében végre megjelent a lány. – Miért, mondott valamit?

– Semmit.

– Jó, semmit.

Az asszony kuncogott. – Apa mindig a suli körül mászkál, és már teljesen kopasz.

– Ez nem olyan nagy megfigyelés. – Szász rátette a kezét a fejére. Közben arra gondolt, hogy hány éve ténfereg már az iskola körül. Egyszer kiszaladt egy csapat lány, és integettek neki. De az már régen volt. Aztán amikor hazafelé menet Feri összekapott Herczog Csabával. Egymásnak estek az utcán. Egy kora őszi délelőtt ott állt az üres telken. Sütött a nap. Remek napsütés volt. Ő meg ott állt, és egyszerre csak egy kéz belecsúszott a kezébe. – Elbambultál, apa? – Az embernek annyi minden eszébe jut, ahogy ott csatangol az iskola körül. Ének árad ki a nyitott ablakból. – Hosszú lábú gólya bácsi, mit akarsz ma vacsorázni?

Hirtelen a felesége felé fordult.

– Nem szereti, ha megvárom?

– Azt nem mondta.

– Persze, inkább a barátai. A Bessenyei Tamás fia meg a többiek.

– Ugyan! Mindig odaszalad hozzád.

– Odaszalad. Aztán majd egyszer nem szalad oda.

– Mit beszélsz?

– Na, semmi. – Felállt. – Lehetetlen, hogy ne boldoguljak azokkal a lábakkal.

Feléje fordultak az arcok. Az egész osztály őt nézte.

Így ültek a reggeli csöndben Omasics felé fordulva.

A katedra üres. De most Omasics padja volt a katedra.

Omasics a padlót sikálta a talpával.

– Mi az, Oma? – szólalt meg Erszényes Péter – mikor olvasod már fel a jegyeket?

Omasics hallgatott, a padlót sikálta a talpával. Egy darabig ez volt az egyetlen hang az osztályban.

– Omasics már nem osztályoz – mondta az egyik Beke.

– De osztályoz! – csattant fel Totyi.

– Nem – mondta a másik Beke –, már a noteszét is eldobta.

Zúgás támadt. Micsoda! Hogy Omasics eldobta a noteszét? Azt a félelmetes, fekete noteszt…

– Ilyen nincs – suttogta valaki.

– Én láttam, amikor eldobta.

– Te nem láttál semmit. – És ez már megint Totyi volt.

– Nem dobta el a noteszét – mondta Hagara Öcsi –, csak mostanában nincs kedve osztályozni.

Csönd volt. Omasicsot nézték, akinek mostanában nincs kedve…

Novák Marci, az első padban, elgondolkozva rágcsálta a körözöttes kenyeret. Még reggel megette a tízórait. Jobb ezen túlesni.

Omasics csoszogott, Novák rágcsált, aztán egyszerre csak beleharapott a levegőbe.

A kenyér a földön. A megkent felével.

Novák vállat vont, lehajolt. Fölemelte a kenyeret. De a körözött ott maradt. Akár egy lángoló csokor.

Az arcok elfordultak Omasicstól. A körözöttet nézték. Lenyűgözve nézték.

– Fel kell törölni – mondta az egyik Beke.

– Fel kell törölni – mondta a másik Beke.

Senki se mozdult. Ültek egy bűvöletben. Aztán Pozderka előrejött, és figyelmesen nézte a foltot a katedra előtt.

Hátulról egy bágyadt hang:

– Töröld fel.

Pozderka lehajolt, ujjával vonalakat húzogatott a körözöttben. Majd hátrafordult, és azt mondta:

– Ez Afrika.

Afrika ott volt a lábainál: hegyekkel, folyókkal, sivataggal.

Hagara Öcsi is ledobta a kenyerét a katedra elé. A kenyeret felemelte, a körözöttet gondosan szétkente.

– Ázsia.

Aztán már egész kis csapat állt a tűzhányók és folyók között. Pozderka lehajolt. – Átvezetem a Mississippit Olaszországba.

A két Beke csatornát épített. Mert a legfontosabb a csatornázás. Egy talp belelépett Afrikába, lassan szétkente. Lassan és gondosan.

Csengetés. Mindenki a helyén.

Egy elborult bajusz a körözöttfolt fölött. Jánosi tanár úr. Kezét hátul összekulcsolta, ahogy előrehajolt. Egy darabig figyelmesen nézte a szétmázolt körözöttet. Aztán felemelkedett, és mintha abból a foltból húzná ki az arcokat, akik most itt vannak előtte.

Lehunyta a szemét, és akkor Pozderka azt gondolta: elfelejtette.

Jánosi felnézett, valami távoli, csüggedt tekintettel.

– Álljatok fel. – Valósággal suttogott. – Miért nem álltok fel?

Felálltak, és Pozderka megint azt gondolta: elfelejtette.

Erszényes jelentést tett, bediktálta a hiányzókat.

Jánosi beírta a hiányzókat. Aztán az osztálykönyv fölött a foltra nézett. Megint úgy állt a folt előtt, kezét hátul összekulcsolva. És akkor elhangzott az első kérdés:

– Ki volt ez?

A nap ferdén sütött be az osztályba. Élesen megvilágította a padokat. Hagara Öcsi arca fellángolt az ablaknál, Erszényes a kabátokat nézte. Valahogy jó lenne most ott lógni a fogason.

– Kinek a körözöttje?

Mélységes csönd.

Ludwig Klári féloldalasan hátrafordult, mintha ő is meg akarná kérdezni: kinek a körözöttje?

…mert azt éppen úgy felkenik a padlóra, gondolta Pozderka.

Szmuda elmondta magában a Ferencváros csatársorát, Blaskó Tamás a Walesi bárdokat.

Edwárd király, angol király léptet fakó lován…

Edwárd király, angol király, megállt a folt előtt.

– Kinek az ötlete?

Jánosi tanár úr szembenézett az osztállyal.

Totyi lehunyta a szemét. „Szétszórják az osztályt, kit ide dugnak be, kit oda, de lesz olyan is, aki többé sehova se járhat.” Dicsőfi jutott az eszébe. Dicsőfi, a kicsapott diák.

Omasics egyenesen ült, kifeszített derékkal. „Csak el ne mozduljak! Ha elmozdulok, akkor készen vagyok. Ha Král Bori izgulna értem! Ő nem is tudja, de majd megtudja.”

És akkor egy síri hang:

– Véletlen volt.

– Véletlen! – A tanár megrázkódott. – Persze hogy véletlen volt, mi más is lehetne… Legközelebb majd spenót lesz. Miért ne? Fasírt! Tükörtojás! Csak úgy véletlenül! Erdélyi rakott káposzta! Diós metélt! Véletlenül! Véletlenül!

Elakadt. Meredten bámult a foltra.

A szünetben más osztályokból is bejöttek.

– Mi ez? Liptói?

– Ti csináltátok?

– Sárdi bácsi már látta?

– Nektek kell felpasztázni?

– Öregem, azért ez akkor is…

Álltak, és nézték a foltot.

Táska a kapualjban. Behorpadt, barna táska odatámasztva a falhoz. Mintha éppen csak egy percre tették volna le, mert a gazdája elszaladt valahova.

Miszlicsányi megállt a táska előtt. Reggelenként erre szokott elmenni, és majdnem mindig összeakadt Lukáccsal. Volt úgy, hogy Lukács ráugrott a kapualjból, igen, valósággal rávetette magát. Aztán egy darabig egymás körül keringtek, úgy forgatták a táskát, akárcsak valami fegyvert. Majd végül is elindultak az iskola felé.

De most csak a táska volt.

Miszlicsányinak valahogy nem tetszett a dolog, egy csöppet se tetszett. Lehajolt, felemelte. Mindezt igen lassan és óvatosan. Ki tudja, talán Lukács mégiscsak előugrik a kapualjból.

Lukács nem ugrott elő. A kapualj sötét volt, és hideg.

Tolltartó zörgött a táskában. Sovány és lapos táska. Ezt csak elhagyni lehet, gondolta Miszlicsányi. Két lépést tett befelé, mint aki még mindig támadást vár.

Szürke udvar. Lukács talán valahol az udvar végén.

Lukács sehol.

Miszlicsányi az udvaron ténfergett a két táskával. Mi a csuda van ezzel a Lukáccsal? Talán fel kéne menni hozzá. Nem, ez nem jó. Különben is, lehet, hogy már kint áll a kapu előtt, és a táskáját keresi.

– Mi az, két táskád van? – Ezt mondta a kefefejű Váradi, ahogy elment a kapu előtt.

– Az egyik nem az enyém. – Olyan komoran hangzott, akár egy hivatalos jelentés.

– Nem a tiéd? – Váradi Kefe megállt.

Miszlicsányi, hóna alatt a két táskával, hallgatott.

– Ha nem a tied, akkor kié?

Miszlicsányi egy teherautó után bámult. – Egyszer azt mondta, hogy inkább elmegy az intézetbe. Hogy majd egyszer fogja magát és elmegy. Az intézetbe vagy akárhová.

– Ki megy el?

– Nem szeret otthon lenni.

– Lehorgonyoztatok? – Král Bori állt előttük.

– Elszökött. – Miszlicsányi azt már nem is annak a kettőnek mondta, hanem az igazgatónak. Igen, majd behívják az igazgatóhoz, ott lesz Kürti tanár úr, Panni néni meg a többiek, és az egész nap azzal telik el, hogy őt hallgatják.

– Szeretem, ha valaki ilyen rejtélyes. – Bori elhúzta a száját. – Csudára szeretem. Egyébként a Lukács lakik ebben a házban.

– Már csak lakott. Mert elszökött hazulról. – És akkor elmondta, hogy találta meg Lukács táskáját. – Tudjátok, mintha valahogy ő állt volna itt a kapuban. Majd az igazgatónak is így mondom: „Mintha ő maga állt volna itt.”

– Pár napja fent volt nálam. – Král Bori a sovány, agyonnyúzott táskát bámulta.

– A számtan miatt? – kérdezte Váradi Kefe.

– Egy darabig egész jól ment minden, de aztán fogta magát és lelépett.

– Most is lelépett – bólintott Miszlicsányi.

Král Bori elgondolkozva: – Nem mert szólni, hogy nincs cukor a teájában.

– Úgy itta meg?

– Nem. Valahogy észrevettem, és aztán mégis tettem bele. – A vállát vonogatta. – Három kanállal akartam beletenni, de a harmadikat nem engedte.

– Nem engedte?

– Odatette a tenyerét a csészére, rátapasztotta a tenyerét.

– Én is csak kettővel szeretem.

– Jó, de azért nem kell cirkuszt csinálni, ha véletlenül…

Ezen egy kicsit eltűnődtek. Majd Král Bori:

– Talán hagyott valami levelet a táskában.

Azzal már ott voltak a tér padjánál. A táska előtt álltak. Valahogy egyikük se akart hozzányúlni.

– Te találtad meg. – Kefe oldalba bökte Miszlicsányit.

– Na és?

Bori leült a táska mellé, a lábát lógázta.

– Elkért egy képeslapot, de aztán otthagyta.

– Amikor nálatok volt?

Csönd. Majd Miszlicsányi: – A mamája miatt van ez egész. Zűrös mamája van.

– Zűrös!… – Kefe a fejét ingatta.

– Na nézzük. – Miszlicsányi a táska fölé hajolt. Hirtelen megfordult, mintha Lukács most már igazán mögötte állna.

Aztán egy mozdulat, és a táska valósággal szétesett.

– Az irkája! – Bori felemelt egy vékony, zsírfoltos füzetet. Megkezdett sorok, aztán semmi. Az irka közepe kiesett.

Két sötét, egymásba ragadt tornacipő.

Intőfüzet. Elég sokat írtak bele. „Kérem tudomásul venni, hogy…”

– Tudomásul vették?

– Ki vette tudomásul?

– Ki? Hát a mamája.

– Miért? Az a palinger, aki náluk lakik, nem írhatja alá?

– A tornanadrág…

Fekete tornanadrág, barna ablakkal.

Miszlicsányi gyorsan visszatette.

– Írás semmi? Üzenet semmi? – Kefe egymáshoz verdeste a tornacipőket.

Král Bori végiglapozta a könyveket. Kipottyant egy cetli. Azon egy név. Hüliczer József.

– Ki lehet ez a Hüliczer József? – kérdezte Kefe. – Aláhúzva és bekarikázva.

– Lehet, hogy együtt mentek el – bólintott Miszlicsányi. – Lehet, hogy együtt főzték ki az egészet.

Hüliczer József… Ott állt a sötét kapu előtt, és várta Lukácsot. Pengeéles arcával a sínek felé fordult, ahogy azt mondta:

– Menjünk.

Aztán csak intett.

– A táskát itthagyhatod.

Az a mozdulat, ahogy Lukács lerakta a táskát… Oly félszeg és bizonytalan. Mintha várná, hogy Hüliczer visszaszívja az egészet. De nem. Menni kellett.

Utálták Hüliczert, aki beugratta Lukácsot. Miszlicsányi meg is mondta, hogy ő még majd leszámol Hüliczerrel.

Hüliczer József. Ez állt a cetlin.

Ők hárman meg a szétszórt holmikat nézték. A tornacipőt, a könyveket, a tornanadrágot…

– Elkésünk. – Bori összecsomagolta a holmikat, be a táskába.

A tornacipő valahogy kimaradt. Ezt Váradi Kefe vitte. A táskát Miszlicsányi.

– Talán bohóc akart lenni – mondta Bori a két fiú között. – Bohóc egy vándorcirkuszban.

Nem szóltak többet. Az osztályban se szóltak senkihez, ahogy Lukács padjára lerakták a holmikat.

– Érted ezt, Nathan? – kérdezte Gregor Pjatigorski. – Ő, aki valaha leigázta a zenekart…

– Hangulatember – mondta Nathan Milstejn. – Egyébként pedig lefogadom, hogy történt vele valami.

A zene szólt. A filharmonikusok játszottak, de Omasics, a nagy Omasics nem állt a zenekar élére. Átadta a pálcát Gardellinek – érezze ő is, mi a dicsőség.

– Fáradt? – kérdezte Gregor. – Elfáradt volna?

– Ugyan! Mindenki tudja, hogy Omasics fáradhatatlan.

Omasics a rádióasztal körül keringett. Olykor már úgy volt, hogy félretolja Gardellit, de aztán mégse. Egy lépést tett az ajtó felé, talán csengetésre várt.

A zenekar játszott. A zenekarnak semmi baja nem volt Gardellivel. Mi bajuk lett volna vele?

– Benne van az első öt között – mondta az egyik fúvós.

– Ez talán túlzás – vélte a másodhegedűs –, no de azért mindenesetre…

– Csak hát mégse Omasics! – sóhajtott fel a kisasszony a hárfánál. – Omasics csak egy van.

Az emberek pedig beírtak a szerkesztőségekbe, a koncertirodákba. Mi van Omasiccsal? Sose lép fel már a dobogóra?

Senki se tudott pontos választ adni. Az egyik lap azt írta, hogy Omasics hosszabb utazásra indult. Egy másik lap mindjárt megcáfolta. Omasics ki se mozdul hazulról.

Omasics kiment az előszobába. Talán azt várta, hogy épp most lép valaki az ajtó elé.

Egy darabig tétován ácsorgott. A fogashoz lépett, kihúzta egy kabát becsúszott ujját. Hogy csúszhatott be, hiszen anya már olyan régen vette fel ezt a kabátot? Talán majd ha melegebb lesz, és lemegy a térre. A térre, itt a ház előtt. „Szeretnék még lemenni a kis boltba, hogy feketét igyak.” Mindig megkérdik, hogy vagy, anya. „Kedvesek, igazán kedvesek.”

A fiú az előszobában állt, a kabátot nézte.

Odabent szólt a zene, és az üstdobos megjegyezte: – Maradunk Gardellinél.

– Mi történhetett Omasiccsal? – kérdezte Gregor. – Csak nem keveredett bele valamibe?

– Mindenki belekeveredik valamibe – bólintott Nathan Milstejn.

– Nem szeretem, ha bölcselkedsz.

– Nem bölcselkedek, de gondolj Stokowskira.

– Miért, mi volt Stokival? – Gregor eltűnődött. – Még most is vezényel, pedig már nem éppen mai gyerek.

– És azt hiszed, hogy Oma valaha is abbahagyja?

– Jó, jó, de mi volt Stokival?

– Semmi, csak hát nála is volt egy törés. Mindenkinél volt egy törés.

– Mint most Ománál…

Omasics kiment a konyhába. Beleszagolt a feketekávés dobozba. Mélyen magába szívta a kávé illatát. Ezt szerette. Ilyenkor úgy érezte, hogy minden rendben van.

Vissza az előszobába.

Már itt kellene hogy legyen. Igen, Totyi már itt kellene hogy legyen. Esetleg nem is egyedül, hanem Král Borival.

– …az a színésznő? – kérdezte Gregor.

– Garbóról nem beszélhetünk így, hogy az a színésznő! – Nathan hangja szigorú volt. – Színésznők jönnek, színésznők mennek, de Garbo csak egy van.

– Ami igaz, igaz, Stokinak se volt soha olyan nagy, olyan igazi lángolása. – Elhallgatott, majd szinte suttogva: – Gondolod, hogy most Omasicsnál is ez van?

– Egy biztos: ettől csak még tökéletesebb lesz a művészete.

Ezt mondta Nathan, és Gregor végül is megnyugodott.

A zene szólt. Omasics ott állt a rádió előtt.

Itt kellene hogy legyenek mind a ketten. Král Bori és Totyi. Van teasütemény, és aztán majd teát csinálok. Borit majd beviszem anyához. „Anya, ez Král Bori, egy iskolába járunk, csak ő az ába.”

Mondtam Totyinak, hogy liften jöjjenek. Adtam is egy forintot. Idegeneknek személyenként ötven fillér.

Aztán majd megmutatom Borinak az asztalt. Elég vacak, még nem sokat lehet belőle látni. De Bori biztosan tud valamit mondani. Ad egy tippet.

Talán felhúzta az orrát, hogy nem én hívtam meg? De hiszen Totyi a legjobb barátom.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Král Bori és Totyi mindig összeakadnak. Az iskola előtt, az utcán, a téren…

Valahogy velem sose akad össze Král Bori!

Rándított egyet a vállán, és elzárta a filharmonikusokat.

Most aztán alaposan benne vagyok a pácban, gondolta ott a járda szélén. Még most is előtte volt, ahogy az iskolában odalép Král Bori elé. Bori futott a folyosón, de amint őt meglátta, megállt. Kicsit csodálkozva nézett rá. Mosolygott. De ez a mosoly lehervadt az arcáról.

– Semmi közöm a barátod művéhez! Eszem ágában sincs felmenni hozzá!

Továbbfutott.

– Szemtelenség, Totyi-Potyi! Szemtelenség! – rikácsolt a két Beke. Bori után rohantak, közben csúfondárosan visszanéztek.

Én is hülye vagyok – gondolta Totyi az utcán. – Nagy hülye vagyok. Meg kellett volna mondanom Omasicsnak, öregem, légy szíves és beszélj te vele, mert ne haragudj, de nekem ez nem konveniál.

Ettől a szótól megszédült.

Konveniál… Hogy is jutott az eszébe? Hol hallotta? Kitől?

Mindegy. Az biztos, hogy nem kellett volna belemászni ebbe a dologba. Král Bori jól letolt, többé talán szóba se áll velem. De ez még semmi. Most föl kell mennem Omasicshoz. Irtóra örül majd, ha egyedül beállítok. És akkor még mit mondok! Mert azt nem lehet, hogy Bori fütyül a fejedre, és egy csöppet se érdekli az asztal. (Pedig az enyvezésben én is benne vagyok.) Nem tudtam vele beszélni. Mármint Borival. Igen, talán ez lesz a legjobb. Egyszerűen nem tudtam összeakadni Borival.

Milyen képet vág majd Omasics!…

Inkább a mamájával beszélnék. A mamája mindig olyan jókat tud mondani. „Hosszú volt az út, sok mindent láttam, sok mindent tudok.” Az anya elhallgatott az ágyban, aztán megint azt mondta. „Hosszú volt az út.” Különben egy gyorsfényképészről beszélt, egy ligeti gyorsfényképészről. Régi mozikról, ahová valamikor járt.

Ez szép, csakhogy nekem nem Omasics mamájával kell beszélnem, hanem Omasiccsal. – Nézd, Oma, a két Beke nem engedett szóhoz jutni. – Mit tehetek? A két Bekére kenem az egészet. Torkig vagyok a két Bekével. Mit vihogtak a folyosón? Mindig pofákat vágnak, ha Borival beszélek. Meg ez az örökös Totyi-Potyi! Totyi-Potyi!

Hogy miért nem tudok most összeakadni Borival?

Igazán erre jöhetne, csak úgy véletlenül. Miért? Már volt ilyen. Megállt mellettem, rám köszönt: – Szervusz.

Talán bent ül ebben a kocsiban, és rám dudál.

Totyi benézett az autóba. Nem ült abban senki.

Megnézhetné Omasics művét, nincs abban semmi. Liften megyünk fel. Omasics adott egy froncsit. Persze ha megint rossz a lift… Bori megáll a kanyarban, rámutat egy ajtóra: – Kik ezek a Mógerék? – Öreg tanár, a feleségével. – Ágoston? – Vásárra jár, kendőt árul. És már szombat éjjel ott van, hogy jó helyet kapjon. Pokrócot terít a földre, azon alszik. – Omasics? – Az ötödiken, szemben a lifttel. Nem kell sietni, kifújhatod magad. – Bori meg ránéz. – Még jó, hogy kifújhatom magam.

Á, nem lesz ebből semmi.

A locsolókocsi tűnt fel. Szökőkút csapott föl belőle kétoldalt. Aztán eltűnt a szökőkút.

Ez az! – gondolta Totyi. Felülök rá, és kész. Felülök rá, és körbejárom a várost. Talán le se szállok többé.

Felemelte a karját.

Még akkor is úgy állt, felemelt karral, amikor a kocsi mogorván zörögve elment mellette.

Mi az? Nem ismert meg?

A kocsi után futott, aztán megállt.

Nem ismert meg. És most már nem is vesz fel többé. Talán nem az a kocsi volt. Vagy az a kocsi volt, de valaki más ült benne. Csudát! Az a kocsi volt, és az ült benne.

Na jó!

Széttárta a karját, és megfordult. Gyerünk Omasicshoz!

A konyhaablak világos volt. Totyi az ablak elé lépett.

A barátja odabent állt a gáznál, kezében a nyeles kávéfőző. Egy ronggyal fogta a főző nyelét.

Kávét főz a mamájának. Egy kicsit hagyja zubogni a vizet, aztán kanállal beleönti a kávét.

Totyi megvárta, amíg a barátja lekapja a főzőt, elzárja a gázt, aztán szép csendesen az ajtóhoz ment és becsöngetett.

– Hogy állsz?

– Hogy állsz?

Fejek a rajzlap fölött, ceruzák lógnak ki a szájból. Szász akárcsak egy szipkát rágcsálna.

– Nem vagyok sehol, egyszerűen nem vagyok sehol. Ha még zárat kellene csinálni…

– Mert azt átpasszolod a papádnak.

– Hozzá se engedem nyúlni.

– Méghogy te…! Halljátok a Szászt?

– Add ide a radírt.

– Már megint! Mi az, te eszed a radírt?

Csönd lett. A fehér köpenyes Karcsi bácsi elment a rajztáblák között. – Csak tudnám, miért kell annyit beszélni?

Nagy Margit eltűnődve nézte a tanárt, és ő is megkérdezte: – Miért?

– Rosszul ülsz, Margit. Rossz szögben ülsz.

A könyv felé mutatott.

Egy élére állított könyv a kis asztalkán. A modell.

– Én is rosszul ülök – mondta Pintér Zsuzsi. – De a tanár úr mindig csak a Margittal törődik.

– Karcsi bácsi, így jó lesz?

– Karcsi bácsi, azt hiszem, eltoltam.

– Egész biztos. – A tanár egy sóhajban leereszkedett. – Mondtam, hogy ne így csináld. – Hirtelen megfordult. – Te meg mit satírozol?

– Öt éve nyert Helsinkiben – bólintott Nagy Margit.

Karcsi bácsit nézte, aki most megint a sorok között sétált.

– Párbajtőrben. – Pintér Zsuzsi radírozott.

– Abban indult – mondta Miszlicsányi –, de ebben az életben nem volt Helsinkiben.

– De igenis, hogy…

– Még a válogatott keretbe se jutott be. Add már ide a radírt!

Karcsi bácsi megállt az ablaknál. Kinézett.

Suttogás a rajztáblák fölött:

– Fogadsz, hogy arra gondol?

– Mire?

– Amikor Helsinkiben átvette a serleget.

– Mondom, hogy sose volt Helsinkiben.

Nagy Margit egy női fejet rajzolt a könyv mellé. – A felesége. Éppen ilyen a felesége.

– Ismered?

– A Kossuth Lajos utcában láttam őket. A feleségén volt egy ruha…

– Vigyázz!

Karcsi bácsi elsétált közöttük. Nem nagyon figyelnek, gondolta. Most csak a pályázattal törődnek. A tavaszi kirándulással.

Karcsi bácsi hátul megállt a falnál. Itt van ez a Král Bori! Tavaly még egy pötty volt, most pedig…

– Miért nem ment tornatanárnak? – Miszlicsányi a tenyerével dörzsölgette a rajzlapot.

– Kicsoda? – kérdezte Váradi Kefe.

– Karcsi bácsi. Ha olyan nagy volt párbajtőrben?

– Mit tudom én!

– Milyen ruha volt a feleségén? – Pintér Zsuzsi valósággal odaragadt a rajzlapra.

– Zsákruha. – Nagy Margit még mindig Karcsi bácsi feleségén dolgozott. Most éppen a lábát rajzolta. – És ha valaki ilyen kövér…

– Kövér?

Karcsi bácsi elmozdult a faltól. – Mi az, Margit, te örökké csak radírozol? – A rajzlap fölé hajolt. Nézte azt az elkent, maszatos foltot.

Egy bánatos hang: – Már megint a Margitnál van!

Král Bori félig felállt, és a ceruzájával mérte az arányokat. Félszemét lehunyta. Ahogy visszament, azt mondta:

– Múltkor télikabátban volt. Télikabátban, sál nélkül.

– Ja, a Karcsi bácsi! – bólintott Spórer Klári. – Ő nagyon tud öltözködni. Én átmenetiben láttam, és sállal.

– Én ballonban és kucsmában – dünnyögte Miszlicsányi.

– Miben?

– Kockás ingben és bundában.

Kipukkant a nevetés. Aztán már mind azt darálták:

– Ballonban és kucsmában!

– Zakóban és sállal!

– Fürdőköpenyben és síbakancsban!

– Frakkban és…

Karcsi bácsi megfordult.

– Valami baj van?

Csönd. A fejek a rajzlap fölött.

Miszlicsányi előrejött, hogy a ceruzájával bemérje az arányokat. Úgy törtetett előre, mint egy harcos.

A tanár nézte egy darabig, aztán rászólt:

– Jól van, Miszlicsányi, most már helyre mehetsz.

Miszlicsányi hátrálni kezdett a ceruzájával. Ahogy a tanár elfordult tőle, megint előrenyomult. Néhány vívómozdulat, és leszúrta Pereces Gábort.

Pereces Gábor a szívéhez kapott, és ráborult a rajzlapra.

Ha legalább Bori látná!

Igen, ha Král Bori látná, ahogy így jön lefelé a lépcsőn. Mert ezt azért nem tudja mindenki. Hogy a homlokán táncoltatja a labdát, és közben egyik lépcsőfokról a másikra ugrik. Egyik lépcsőfokról a másikra.

Omasics ebben mindig nagy volt.

Omasics ma délután kiírja a hátsó kiskör fejelőbajnokságát. Az egyénit és a párost. Le merném fogadni, gondolta, hogy az első kiskörből is átjönnek. Például Nejfi és Huszarik. Lehet, hogy beveszem Nejfit és Huszarikot. Totyi majd összeírja a tagokat.

Totyi…

Lepattant a fejéről a labda. Alig tudta utolérni a harmadik és a második emelet között. Mit is makogott Totyi Král Boriról? „Kérlek, az úgy volt, hogy egyszerűen nem tudtam vele összeakadni. A két Beke örökké rajta lógott, és nem tudtam átadni a meghívásodat. Pedig biztosan nagyon kíváncsi rá, hogy mivel indulsz a pályázaton.”

Á, ez valahogy nem stimmel.

Totyi olyan fura képet vágott, és aztán mindjárt másról kezdett beszélni.

Nem tetszik nekem ez a Totyi. Talán beleesett Král Boriba, és akkor most…

A labda megint majdnem lepattant a homlokáról. Valahonnan a mélyből hozta fel, két lépcsőfok közül. És aztán megint tovább – egyik lépcsőfokról a másikra.

– Úgy, úgy, fiacskám!

Vékony, fehér bajuszos arc az egyik fordulóban.

– Tiszteletem. – Omasics a hóna alá vette a labdát, meghajolt.

– Csak folytasd – mondta a férfi valami távoli, fátyolos hangon. – Igazán nem szeretném, ha abbahagynád. Csak ugrálj, csak dobogj, csak trappolj, igazán nem kell nekem délután aludni, már nem is tudom, hol olvastam, hogy mennyire kártékony a délutáni alvás.

– De Lantos bácsi…

– Roppant hálás vagyok, hogy még idejében felébresztettél. Hiszen minden percet ki kell használni. Focizz csak, neki a falnak azt a labdát, én nem is értem, miért nem rendeznek be futballpályát ebben a házban, lovardát!

Omasics még egyszer meghajolt, aztán elrobogott. Csak a kapualjban kezdett újra fejelni. Így vonult ki a házból. Így vonult át a kocsiúton a tér felé.

Ha Král Bori látná! (Te, Bori, kinőttem én már ebből, az egészet csak azért csinálom, hogy lássanak valamit a fiúk. Nem is értem, de megvesznek az ilyesmiért. A bajnokság se nagyon izgat, de azért azt megnézheted, Bori, amikor Herczeg Kálmánnal megyek, az nagy mérkőzés lesz.)

Fejelt, két karját széttárta. Így ment a tér sétányán. És akkor már látta a fiúkat a hátsó kiskörben. A fiúkat, akik összegyűltek a fejelőbajnokság miatt. Totyi, Rakota, Herczeg Kálmán, Pozderka, Novák, aztán persze Nejfi és Huszarik a másik kiskörből. Azért az ő indulásuk még nem olyan biztos. Mármint Nejfié és Huszariké. Mégiscsak a másik kiskörből jöttek, és ez meg olyan házibajnokság.

Nejfi és Huszarik most biztosan Totyit főzik. „Beszélj az Omával, na ne hülyéskedj.”

A lányok…

Fejelgetés közben észrevette Balla Icát, ahogy ott áll a padnál, Rakota húgát és még valakit. Nem, ez nem lehet igaz! Ott… ott, Totyi mellett, Král Bori! De hiszen még sose jött ki a térre. Talán megtudta, hogy mi készül, talán Totyi szólt neki: „Meg kell nézned az Omát, ezt nem hagyhatod ki.”

Omasics lassan leguggolt. Fejelt, és közben leguggolt. Aztán fölemelkedett. Nem pattant le róla a labda. Amikor pedig a hátsó kiskörbe ért, fellépett egy üres padra. Úgy ment rajta végig, fejelgetve. Leszállt, és megint fellépett egy padra.

Azok ott lent mind őt bámulják. Bori megkapaszkodik Totyiban: „Hogy tud!”

Leugrott a padról – bele a semmibe.

Mintha mindenki eltűnt volna a térről.

Pár lépésre álltak tőle, és mégis valami irtózatos messzeségben. A hátak gyűrűje. Ő meg várt egy pillanatig, aztán közéjük furakodott. Valósággal belelógatta az arcát Totyi arcába, de az még akkor se nézett rá. A gyep felé nézett. Akárcsak Král Bori, Erszényes meg a többiek.

– Mit lehet itt látni? – csikorgott Omasics hangja.

Senki se szólt. Majd Totyi földöntúli áhítattal:

– Locsol. – Még mindig nem nézett rá, még mindig nem nézett Omasicsra, aki ott állt a labdával a hóna alatt, a fejelés szürke koszorújával a homlokán.

Ott állt, és várta, hogy legalább Totyi mondja: láttalak, öregem. Ahogy végigjöttél a padokon, és a homlokodon táncoltattad a lasztit…

Totyi azt az atlétatrikós fiút nézte.

Az atlétatrikós egy hatalmas gumicsövet húzott maga után. Aztán lehorgonyozott egy helyen, és locsolt.

– Meghűl – mondta Omasics. – Mit mászkál így, még nincs nyár. És ilyenkor még nincs is mit locsolni.

Az atlétatrikós leült a földre, úgy szórta a vizet. Hanyatt feküdt, úgy lőtte föl a vizet.

– Tiszta megfázás – morogta Omasics.

Senki se nevetett.

Az atlétatrikós felállt. Kissé előrehajolt, és most valahonnan a válla mögül tört előre a víz.

Omasics elfordult.

– Hát akkor összeírom a tabellát. A fejelőbajnokság tabelláját.

Senki se szólt.

Omasics megállt Král Bori mögött. – Egyedül kell hogy összeállítsam a tabellát.

Mire Bori: – Most hátrafelé megy, és úgy locsol.

– Az más. – Omasics vállat vont. – Ha egyszer hátrafelé megy, és úgy locsol, az más.

– Fél térdre ereszkedik – suttogta Bori.

Omasics legyintett, és leült egy padra. A labdát letette a földre. Ceruzát, papírt húzott elő. – Nna! – Totyiék felé sandított. – Hát akkor nézzük csak. Erszényes mindenesetre indulhat.

Jó hangosan mondta a nevet, de Erszényes nem fordult meg. És Pozderka se hallotta meg a nevét.

Omasics neveket firkált a cetlire. Egy nevet áthúzott. Egy másikat meg bekarikázott. Akadt olyan is, amelyik mögé kérdőjelet tett. Mégpedig két kérdőjelet.

Egyszerre csak ott volt Nejfinél.

– Ne haragudj, de ez azért nem tiszta dolog. – Várt egy kicsit. – Mert akárhogy is nézzük, de te azért mégiscsak a másik kiskörből jöttél. Akárcsak Huszarik.

Nejfi szórakozottan bólintott, és tovább nézte a locsoló fiút.

– Rakota már a múltkor is morgott, és ha most is indultok a Huszarikkal, akkor egyenesen fel fog robbanni.

Nejfit egy cseppet se izgatta, hogy Rakota fel fog robbanni.

– Persze ha én beszélek vele. – Omasics most Huszarik körül keringett. – Ha én meggyúrom Rakotát…

– Ha kiírnák a locsolás világbajnokságát – bólintott Huszarik –, ez a fiú megnyerné.

– De valahogy nem írják ki a locsolás világbajnokságát. – Omasics otthagyta Huszarikot. – Igazán nem is értem, hogy miért nem írják ki.

Zsebre gyűrte a cetlit, megint fejelgetni kezdett. Magányos volt minden mozdulata. Magányos és hiábavaló. Ahogy feldobta a labdát (olyan magasra, hogy vissza se hulljon!), aztán, ahogy belefejelt. Pozderka hátába fejelte, de az észre se vette.

Belerúgott a labdába.

– Nincs bajnokság!

Ezt kiabálta, ahogy a labda után rohant.

– Nincs bajnokság, és nem érdekel az egész!

Berohant a nagykörbe a labdával. Futott, cselezett, passzolt, és közben egyre azt ordítozta: – Ugrik a bajnokság!

Úgy érezte, hogy mind körülötte rohannak. Totyi, Herceg Kálmán, Nejfi és Huszarik. Körülötte rohannak, és könyörögnek.

– Oma, ne csináld ezt! Ezt nem lehet… Oma!…

Megállt egy szédületben. Nem volt vele más, csak a labdája. És akkor már megint ott állt a hátsó kiskörben, kifulladva, egy pad támlájánál.

Hangokat hallott. Nevetést.

– Most én jövök!

– Eredj a csudába, Erszényes. Már eleget locsoltál.

– Lépj le…

– Na, légy szíves.

Omasics lassan elindult a gyep felé. Most éppen Pozderka állt odabent. Megdicsőült mosollyal fogta a gumislagot, és locsolt. Aztán Nejfi és Huszarik.

Aztán valaki előretolta Omasicsot.

Az atlétatrikós mosolygott, és a kezébe adta a slagot. Mondta is, hogy kell tartani. Aztán semmit se mondott, mert tócsa lett belőle.

Omasics fogta a slagot, és arra a szétázott alakra locsolt. Félrelökték. Lent ült a földön. Alakok rohantak el mellette. Valaki ráordított, de különben nem törődtek vele. Beleragadt a nedves, fölázott földbe. Alig volt egyéb, mint egy fűcsomó.

A többiek egy pad felé vitték a locsolófiút. Az úgy támolygott, akárcsak megvakult volna.

– Vedd föl a kabátomat – mondta Erszényes.

– Hogyisne! – kiáltott rá Král Bori. – A vizes trikójára…

– Ülj arra a napos padra.

– Inkább fussál.

– Le kell dörzsölni.

– Eredj innen azzal a zsebkendővel, Pozderka!

Omasics fölkecmergett. Egy pillanatig nézte a locsolófiút, aki megindult, hogy lefusson három kört.

 

 

– Te vagy az? – Megreccsent az ágy. Omasics anyja félig fölemelkedett.

– A frottírtörölköző. – Omasics bedugta fejét az ajtón. – Le kell dörzsölni valakit.

– Kit kell ledörzsölni?

Omasics kirohant a lakásból, levágtatott a lépcsőn. Törölközővel a karján, meg egy ballonnal. (Majd felveszi az a fiú, és ül egy kicsit a padon.)

Üres volt a hátsó kiskör.

Ványadt fűcsomók a gyepen. A sétányon senki, a padokon senki. Omasics kicsit kábultan állt, mint akinek az arcába bokszoltak. Így állt egy darabig a ballonnal meg a törölközővel – aztán megfordult.

– Kit kell ledörzsölni? – kérdezte anya a másik szobában. – Sose mondasz el semmit.

Várt. A fia lépéseit figyelte. Majd legyintett, és egy könyv után nyúlt.

 

 

Pocsék volt az a reggel.

Az ablak kockája, a szék vonala. Lehunyta a szemét, hogy ne is lássa. Aztán megint föl kellett hogy nézzen, és akkor előtte volt az egész. A fiú, aki ott áll a fűben. Az a mozdulat, ahogy odaadja a slagot. Egy pillanatra Nejfi arca, Huszarik arca, aztán megint az atlétatrikós fiú, aztán…

Omasics befordult a fal felé.

Totyi már biztosan felkelt, Král Bori is felkelt. Mindegyik arra gondol, amiben megegyeztek a téren. „Omasiccsal nem beszélünk.”

Omasics tenyere végigcsúszott a falon. Közben szinte hallotta Král Borit. „Átnézel rajta, mintha levegő lenne.” „De mégis – mondja Totyi –, a barátom, a legjobb barátom.” „Nem, nem lehet többé a barátod.”

Lerúgta magáról a takarót, fölkelt. A lehúzott redőny mögött ténfergett. Odament a rádióasztalkához, átfordította a rádióújságot keddről szerdára. Citromka – Domján Edit, olvasta a redőny rései mögött. Citromka, miféle Citromka? Valami rádiójáték. Bánom is én!

Felrántotta a redőnyt.

– Szakítsd le! – hallatszott anya a másik szobából.

Odalent ballonkabátos nő sétáltatott egy kutyát. A kutya kicsit előreszaladt, aztán vissza.

Totyi is az ablaknál áll, kibámul az utcára, és azt gondolja: „Azért majd úgy titokban beszélek vele.”

Erre valóságos dührohamot kapott. Köszönöm szépen, akkor inkább egyáltalán ne beszéljen velem!

Az iskolába ment, és közben erre gondolt: Azért ott még nem tartok, hogy titokban beszéljenek velem.

Ki lesz az első, akivel összeakad? Pozderka? Erszényes? Král Bori? Lehet, hogy éppen Král Bori.

Felirat a falon: Pingpongozzál, hogy el ne hízzál!

Ezt meg ki kaparta oda? Egyáltalán, kik írnak a falra?

Megállt egy film plakátjánál. Elolvasta a címet, a rendező és a szereplők nevét. Azt is, hogy dramaturg: Létay Vera. Milyen lehet az a Létay Vera? És mi az, hogy dramaturg?

Lányok mentek el mellette. Beszéltek, nevetgéltek.

Utánuk nézett. Lányok fekete és zöld harisnyában. Á, mindegy! – Megkopogtatta az oszlopot. Legjobb lenne itt maradni. Igen, ha valahogy felszívódna itt az utcán.

Néha, az iskolában, úgy érezte, hogy felszívódik. Amikor Jánosi tanár úr azt mondja, hogy: Omasics!

…és akkor az a fiú, aki Omasics, feláll a padban, és elindul kifelé. Az a fiú.

Ő meg csak ült a padban, és nem állt fel, amikor a nevet hallotta. Omasics. A név elhangzott, de ő nem mozdult. Ült a padban, és várt. Várta, hogy valamelyik padban feláll az Omasics, és kimegy a katedra elé. Közben, akárcsak szétfoszlott volna.

Most is itt az oszlop mögött. – Eredj, Omasics – suttogta. – Eredj. – És várta, hogy egy fiú előlépjen és elinduljon.

Valaki megérintette a vállát. Totyi.

Omasics tekintete elszűkült. Ha egy szót szól, ha csak egyetlenegy szót szól a tegnapi dologról…

Totyi fölnézett a plakátra, és azt mondta: – Rossz film.

Omasics valami csöndes boldogsággal telt el, és megkérdezte: – Igazán olyan rossz?

 

 

Král Borival a folyosón akadt össze. A lány valósággal nekifutott, aztán összecsapta a két tenyerét az arca előtt, és már valahol a folyosó másik végén volt.

Omasics utánanézett.

– Nem haragszik.

Iskola után is látta Král Borit. Ők az egyik oldalon, Totyival – Bori a másik oldalon, a két Bekével. Mentek a labda útján. Bori megállt, integetni kezdett. A két Beke előrement, a labdát ütögetve. Bori meg integetett.

Totyi is integetett, Omasics is integetett. Mintha kis zászlócskákat lobogtatnának.

– Menj át – mondta Omasics –, azt akarja, hogy menj át.

– Dehogyis. Te menj át.

– Én? – Omasics egy lépést tett előre.

Egy vonalban álltak, aztán Totyi egyszerre csak lent volt a kocsiúton.

– Menj már – mondta Omasics.

Totyi ezt már nem hallotta. Ott volt a másik oldalon Král Bori mellett.

Omasics a járda szélén állt, onnan nézte őket. Bori magyarázott valamit, Totyi bólogatott. (Milyen salátafeje van ennek a Totyinak! Rendes fiú, de salátafeje van.)

Bori a földhöz ütögette a labdáját. Így indult el Totyival. Valahol előttük a két Beke.

Omasics a másik oldalon. Lehet, hogy a tegnapi esetről beszélnek, gondolta. A locsolófiúról. Bori valami olyasmit mondhat, hogy ezt azért nem hittem volna a barátodról, csalódtam a barátodban.

Csalódott bennem!

Omasics valósággal büszke volt ebben a pillanatban.

Igen, most róla beszélgetnek. – Nem ilyennek képzeltem a barátodat – mondja Král Bori. – Á, te nem ismered Omasicsot – mondja Totyi. – Na, hallod, amit tegnap művelt! – Mondom, hogy nem ismered Omasicsot. – Miért? Hát milyen az a te Omasicsod?

Omasics a másik oldalon lépkedett. Mosolygott, és a fejét ingatta. – Na, na, öregem, hát azért nem kell mindent elmondani! Igaz, hogy a kis Juhász laposra kalapált volna, ha nem vagyok ott, de hát azért mégis…

Omasics a másik oldalon kísérte őket, és azt gondolta: Totyi most kiáll értem.

Füttyöket hallott. Alattomos, éles füttyöket. Aztán a nevét.

– Oma! Oma!

Megfordult.

Pozderka jött Erszényes Péterrel. Pozderka a fejét csóválta. – Az ember kiordítja a tüdejét.

– Már legalább egy félórája kiabálunk – mondta Erszényes.

– Nem hallottam.

– Persze, mert úgy jársz, mint valami alvajáró.

– Ne szellemeskedj.

– Jó, jó, Oma, inkább beszéljünk arról, hogy hol voltál tegnap.

– Tegnap?

Erszényes Pozderkára nézett, és elnevette magát. – Figyeled! Mintha nem is tudna róla.

– A fejelőbajnokság, édesapám. Arról volt szó, hogy kiírod a hátsó kiskör fejelőbajnokságát. – Pozderka szinte tagolta a szavakat.

Omasics hol az egyikre, hol a másikra nézett. Mi az? Ugratni akarnak? – Közben valahogy úgy érezte, legjobb, ha hallgat.

– Elfelejtettél lejönni a térre – bólintott Erszényes.

Omasics arca megrándult.

– Jó, jó, Oma, hát majd ma. Már a Herceg Kálmánnak is szóltam, meg a többieknek. Ma délután öt felé. Megfelel?

– Megfelel.

Egy darabig szótlanul mentek, aztán Pozderka: – Elmondjuk neki, hogy mi volt lent tegnap?

– Öregem! Egy locsolófiú olyan kunsztokat csinált…

Omasics majd elszédült. Legjobban szeretett volna elrohanni. De menni kellett ezzel a kettővel. Menni és hallgatni.

– …aztán a Hantos nekiugrott – mondta Pozderka.

– A Hantos? – Omasics megállt.

– Egy másik locsoló. A fiú mondta, hogy csakis az lehetett.

– A Hantos?

– Aki nem tud olyan trükköket, és irtó pipás rá.

– Az más – motyogta Omasics. – Ha egyszer a Hantos pipás rá, az más.

Omasicsról aránylag keveset beszéltek.

– Mit integet a barátod? – kérdezte bosszúsan Král Bori.

– Nem integet.

– De az előbb integetett.

– Azt hitte, őt hívod, és nem a Totyi-Potyit. – A két Beke labdája körülöttük pattogott.

Totyi bizalmatlanul pislogott a két Bekére. Mit akarnak? És egyáltalán miért hívott át Král Bori?

– Nem szeretem, ha az utca túlsó oldaláról integetnek. – Král Bori elhallgatott egy pillanatra, majd megkérdezte: – Ti együtt güriztek?

– Omasiccsal?

– Omasiccsal.

– A Totyi-Potyi csak enyvez. – A két Beke most egy kicsit előrement. – A Totyika nagy az enyvezésben. Totyi-Potyi egy szám az enyvezésben.

Totyi mondani akart valamit, de a két Beke eltűnt. Ők meg egyedül maradtak Borival.

– Azért külön is csinálsz valamit?

– Abbahagytam. – Totyi a járdát bámulta. – Elkezdtem valamit, de aztán abbahagytam. Pozderkáék is legalább öten vannak, Heverdléék tízen. Hát, mi meg az Omával.

– Aztán majd úgy kerül bemutatásra, hogy: Omasics–Garancsi. – A két Beke ismét megjelent.

– Garancsi előbbre van – mondta Král Bori.

– Persze – visszhangozta engedelmesen a két Beke. – Garancsi előbbre van az ábécében. És egyáltalán! Megvan még az a rágott szélű svájcisapkád?

Egy ideig a labdájukat ütögették, majd, mint valami kórus: – Garancsi–Omasics! Lehengerlő! Egyenesen lehengerlő!

– Mit vihogtok? – nézett rájuk Bori.

– Nem vihogunk. Egyáltalán! Ó, egyáltalán!

Mondhatnék nekik valamit, gondolta Totyi, de nem mondok semmit. Engem Král Bori hívott át, és én csak Král Borival beszélek.

– Én meg a két Bekével csinálok valamit – mondta Bori.

– A két Bekével – visszhangozta a két Beke.

– Szó sincs arról, hogy készen lennénk, de azért megnézheted. – Kis szünet. – Felugorhatsz.

– Felugorhatok – dünnyögte Totyi. Mint aki tulajdonképpen nem is nagyon érti, hogy miről van szó. Hogy ő csak úgy felmehet? Felugorhat? „Majd mindent elmondok Omasicsnak.” De aztán úgy érezte, hogy Omasics ettől nem lenne vidámabb. Bonyodalmas helyzet, roppant bonyodalmas.

– Nem is örül neki – mondta az egyik Beke.

– Savanyú tojás – mondta a másik Beke.

Egy kapu előtt megálltak a labdák. Bori előrement, aztán a két Beke, majd Totyi.

– Lehet liften is – szólt vissza az egyik Beke. Végigvonultak a gangon. Alulról egy lány fölbámult.

– Felhoztuk Gregory Pecket – szólt le az egyik Beke. – Most éppen van egy kis ideje két film között.

Bori csöngetett. Nekidőlt az ajtónak, mintha nagyon sokáig kéne várni.

De mindjárt megjelent egy magas, szőke nő. – Megint itthon hagytad a kulcsot.

Bori valamit mondott a kulcsról, a két Beke meg köszönt, hogy kézcsóklom, Král néni, és azzal már bent voltak.

– Egy iskolába járunk. – Bori rámutatott Totyira. – Ő is indul azon a pályázaton egy barátjával.

Totyi meghajolt. A két Bekére nézett, és nem merte kimondani, hogy: Garancsi. Meg aztán Bori mamája is olyan volt. Na, szóval, olyan. Mintha egyszer már találkoztak volna. Talán egy villamoson. És akkor Bori mamája jól lekapta Totyit, mert nem adta át a helyét.

– Menjetek csak. – Az anya azzal eltűnt.

Elindultak az előszobában, mint valami kis turistacsoport. Totyi megállt egy ajtó előtt, de az egyik Beke arrébb húzta.

– Bálna van odabent, egy piros bálna.

Mire a másik Beke: – Most alszik, de bármelyik pillanatban felébredhet.

Az előszoba sötét volt. Totyi úgy érezte, hogy a bálna már fel is ébredt, és most jön utánuk, sötétvörös tajtékban.

Nyílt egy ajtó. Bent voltak a szobában. Bori megfogta Totyi kezét, odavitte az asztalhoz. A két Beke oldalt állt.

Az asztalon ott volt a város. A város keménypapírból. Egy-egy ház régi cukrosdobozból. Múzeum. Rajta a címke. Konyakmeggy. Tibi csokoládé a színház homlokzatán.

– Né! – bámult a fiú. – Ez meg itt drótkerítés!

– És mit szólsz a közlekedési lámpához? Itt, itt az útkereszteződésnél? – Bori a körme hegyével megérintette a lámpát.

– Ne beszélj erről odabent – mondta az egyik Beke. – Nem kell erről a többieknek beszélni.

– Mit gondolsz! – A fiú vállat vont. Aztán csak nézte a várost, a színházzal.

– Még nincs is készen – hallotta Borit.

De mi jöhet még ide? Talán egy fiút bedugnak az ablakba? Őrt a múzeumba?

– Mit játszanak a színházban? – suttogta Totyi. – Mit játszanak?

– Rómeó és Júlia – bólintott Bori. – Ma van a bemutató.

– Már elkezdődött?

– Persze! Nem hallod, hogy tapsolnak?

Totyi bólintott, hogy hallja. És akkor már ő volt Rómeó, Júlia pedig senki más, mint Král Bori. Együtt mentek ki a függöny elé, hogy meghajoljanak a tapsviharban. Aztán leengedték a vasfüggönyt. Először Totyi lépett ki mint Rómeó, aztán Bori mint Júlia.

– A jemeni imám is ott van az előadáson – mondta az egyik Beke. – A trónfosztott jemeni imám.

– Most már ráér színházba járni.

– Még ez-az hiányzik. – Bori a fiú háta mögött állt.

Az utcák üresek, de Totyi látta az autókat, hallotta a tülkölésüket. Aztán egyszerre csak feltűnik a locsolókocsi, kétoldalt szökőkutat bocsát ki magából.

Totyi megremegett, mert Bori megfogta a vállát.

Bori fél lábon hintázott, és Totyi vállába kapaszkodott.

– Van egy kis Öcsi sajtom, együnk Öcsi sajtot.

– Öcsi sajt. – Omasics összehúzta a szemöldökét. – Nem nagyon szeretem az Öcsi sajtot.

– Pedig jó – bólintott Totyi. – A két Beke is evett, meg én is ettem.

– És a jemeni imám is evett.

– Azt hiszem, a jemeni imám kimaradt az Öcsi sajtból. – Totyi felnevetett. De hogy is jutott ez a Beke eszébe! A trónfosztott jemeni imám, aki minden este ott ül Král Bori színházában.

Lent álltak Omasics kapuja előtt. Totyi itt kapta el Omasicsot, és beszámolt a látogatásról, Král Bori városáról, amiből azért még ez-az hiányzik.

– Mégiscsak neked integetett. – Omasics egy fát bámult Totyi mögött.

– Tessék?

– Neked integetett, amikor hazafelé jöttünk az iskolából. – Legyintett. – Na, mindegy!

– Talán azt hitte, hogy te föl se jöttél volna, és hidd el, Oma, hogy ő is nagyon szívesen megnézte volna az asztalt, csak a két Beke miatt nem tudtam átadni a meghívásodat, de ezt egyszer már elmondtam. – Totyi kétségbeesett. Még hányszor fogja ezt elmondani Omasicsnak!

– Nem is olyan nagy baj, hogy akkor nem jött fel. – Omasics közben elindult. – Majd ha már fiókja is lesz az asztalnak.

– Hol vagyunk még attól!

– Csak várj.

Totyi a barátja mellett kocogott, aztán hirtelen megállt. – Mi az? hát potyára megyek én hozzád?

– Potyára?

– Hány órára beszéltük meg, hogy fölmegyek? Négy órára? Most pedig már legalább fél öt. Mi meg itt sétálunk. – Szünet. – Oma, ha nem csíplek el a kapuban…

– De elcsíptél!

– Elmentél volna? Csak úgy?

– Cédulát hagytam az ajtóban.

– Még jó. De hát ma nem csinálunk semmit?

– Ne haragudj, de nincs kedvem.

– Pocsékul állunk.

– Akkor sincs kedvem.

– Az más, ha egyszer nincs kedved, az más. Akkor talán én.

– Mit te?

– Én azért talán tudnék valamit.

– Mint a múltkor!

Újra elindultak. Omasics a plakátokat nézte. Totyi a vállát vonogatta.

– Nem voltam formában, mit csináljak.

– Nem azért mondtam. – Omasics megállt, gondterhelt arccal nézett Totyira. – Látod, éppen ez a bökkenő. Hogy te se vagy formában, és én se vagyok formában.

– Majd csak belelendülünk.

– Azt meg kell várni. Addig semmit se ér az egész.

– De mikor lesz az!

– Hja, az ilyesmit nem lehet tudni. A fociban is úgy van, hogy ha egy játékos nincs formában, nem léphet pályára.

– Akkor mi most nem léphetünk pályára.

– Hááát… – Omasics elindult. – Azért ne izgulj, majd egyszer csak rájövök a forszára.

– Mire jössz rá?

– A forszára. És akkor elkapom. Aztán majd mindent behozunk. Most hova megyünk?

– Mihalik bácsihoz.

– Mihalik bácsihoz? Miért kell nekem Mihalik bácsihoz menni?

– Neked nem kell, te csak elkísérsz.

– Ki az a Mihalik bácsi?

– Az öreg légiós. Házfelügyelő a Kun utcában, és mindenhez ért. Tudod, még apa ismerte, ha meg kellett valamit csinálni nálunk…

– …Ugrás Mihalik bácsihoz!

– Erről van szó. Most pedig… – Omasics megállt egy plakát előtt: – Na tessék! Itt meg Julikát játssza…

– Kicsoda?

– Domján Edit. Itt van, ni. Liliom – Agárdi Gábor, Julika – Domján Edit. A rádióban meg Citromka. – Fejét csóválta. – Egyszer Julika, egyszer Citromka…

Totyi is a plakátot nézte. – Egy színésznőnek sok mindent kell csinálni.

Omasics nem szólt. A fejét csóválta. Rosszallóan csóválta a fejét.

Totyi végigböngészte a plakátot, és akkor megkérdezte – Most pedig mi a baj nálatok?

– Nálunk?

– Hát, hogy el kell menni ahhoz a Mihalik bácsihoz.

– Ja, igen. – Omasics tekintete lecsúszott a Liliom plakátjáról. Kissé kábultan nézett Totyira. – Valami zűr van a zárral, a szekrény zárjával. – Felcsillant a tekintete, ahogy továbbmentek. – Tele van a kóblija forgáccsal. Mármint Mihalik bácsinak. És annyit tud mesélni! Alig lehet megszökni tőle. Különösen, ha elkezdi az idegenlégiót.

– Az idegenlégiót? Ne viccelj!

– Miért? Évekig volt a légióban. Persze régen. – Omasics azokról a régi időkről beszélt, amikor Mihalik bácsi az idegenlégióban harcolt. Egyszer három barátjával védte az erődöt egy arab törzs ellen.

Totyi egy kicsit elcsodálkozott. Három barátjával? Hárman lézengtek az egész erődben? Azazhogy, Mihalik bácsival együtt, négyen?

Omasics ingerülten rávágta, hogy csak a végén voltak négyen. Mert a többiek elestek. De Mihalik bácsi és a másik három nem adta fel a harcot. És az utolsó percben, amikor már nem is bíztak semmiben, megérkezett a segítség. Akkor úgy volt, hogy őrmesterré léptetik elő Mihalik bácsit, de aztán semmi se lett a dologból, mert a három barátjának még csak kitüntetést se akartak adni, és Mihalik bácsi azt mondta, hogy nem érdekes az egész.

Omasics megállt egy kapu előtt.

– Itt lakik.

Totyi bebámult a kapualjba. Hát itt lakik az az ember, aki megmentett egy erődöt? – Megbűvölve bámult. Mintha azt várná, hogy arabok rontanak elő a hátsó lépcsőházból.

– Arabok…

– Magukhoz akarták édesgetni – bólintott Omasics. – Olyan legendás híre volt Mihalik bácsinak, hogy az arabok meg akarták nyerni maguknak, de Mihalik bácsi nem ismerte azt a szót: árulás.

Totyi bebámult a kapualjba, majd Omasics felé fordult. – És akkor mi most formán kívül vagyunk?

– Mit beszélsz?

– Te mondtad. – Totyi a vállát vonogatta. – Most jobb, ha nem csinálunk semmit. Te mondtad.

– Ezt már egyszer megbeszéltük. – Omasics befelé pislogott.

– Persze, megbeszéltük. – Kis szünet. – Meg aztán például Pozderkáék bejönnek. Vagy Heverdle Karcsiék…

– Mi van akkor?

– Az osztály még mindig elmehet Józsefkútra.

– Ide figyelj. – Omasics megfogta Totyi vállát. – Mi fogunk bejönni. Majd ott lesz a fiókos asztal a kiállításon. A pályázaton. Alatta a cédula. Omasics–Garancsi.

– Garancsi előbb van. Mégis a gé…

– Jó, hát akkor Garancsi–Omasics.

– Maradhat Omasics–Garancsi. Mert azért te többet csináltál, én éppen csak az enyvezésben, igaz, a gé előbb van, de azért maradjon csak Omasics–Garancsi. Ha ugyan…

– Ha ugyan?

– Egyáltalán eljutunk addig.

– Lemaradtam én még valamiről?!

– Nem, Oma, azt igazán nem lehet mondani.

– Nahát! Csak tudod, mi volt szerdán…

– Szétesett. – Totyi lehajtotta a fejét. – Szétesett az egész, úgy, ahogy volt.

– Mert eltoltuk. És ha most újrakezdenénk, megint eltolnánk.

– Mert formán kívül vagyunk.

– Na ne izgulj. – Megveregette Totyi vállát. – Majd belelendülök.

– És akkor szólsz?

– Persze. – Elmosolyodott. Intett Totyinak, aztán eltűnt a kapualjban.

Totyi még ott maradt a kapu előtt.

Odabent van Mihalik bácsi a légióval meg az arabokkal. Oma bevihetett volna, de nem vitt be. Egyáltalán, olyan furcsa. Talán dühös, hogy Öcsi sajtot ettem Král Borinál?

Lassan elindult.

Vehetnék neki valamit. Miért ne vehetnék valamit Král Borinak? Tibi csokoládét? Á, az olyan hülye dolog. De különben is milyen képet vágna, ha becsöngetnék? Ha mondjuk, egy léggömbbel becsöngetnék? Jópofa lufikat lehet látni mostanában.

Még csak az hiányzik! Hogy ott álljak az ajtóban egy lufival!

Ott állt az ajtóban egy lufival. A kabátgombjára kötötte, hogy el ne szálljon. Tulajdonképpen nem is ő kötötte a kabátgombjára, hanem a léggömbös néni.

– Így ni! – mondta a léggömbös néni.

Totyi meg előtte állt. Várható volt, hogy felrepül a lufival. Talán jobb is lett volna, mert akkor nem találkozik Pozderkával.

– Szép lufi – mondta Pozderka. – Különösen a zsiráf tetszik rajta.

– Zsiráfosat kértem.

– Persze, zsiráfosat. – Totyi mellett lépkedett. Megérintette a madzagot. – Akárkinek viszed, örül majd neki.

– Nem viszem senkinek.

– Azért valakinek csak viszed.

– Hazaviszem.

– Mióta laksz erre?

– Most még nem megyek haza.

– Persze, megsétáltatod a lufit. Aztán hazaviszed, és elbeszélgetsz vele.

– Miért ne?

Pozderka vigyorogva nézte a léggömböt. Többször is elismételte, hogy a zsiráf tetszik neki a legjobban, aztán beugrott egy moziba.

Na tessék! Holnap már mindenki erről beszél.

A léggömb rándult egyet, mintha magával akarná repíteni Totyit. De aztán mégse repítette magával, és végül mind a ketten ott álltak az ajtó előtt.

Egy pillanat – és megjelent Král Bori. Totyira nézett, a léggömbre, aztán összecsapta a kezét.

– Zsiráfos! Apu, nézd…

Totyi beröppent a léggömbbel.

Aztán amikor megint kint állt az ajtó előtt, már nem volt nála a léggömb. Csak a madzag csonkja a kabát gombján. Igen, mert valahogy nem lehetett kioldani, aztán Bori ollóval levágta.

A fiú azt a csonkot nézte, ahogy lefelé baktatott a lépcsőn. Közben szinte hallotta Borit, ahogy ollóval a kezében kiabál: – Csak bele ne szúrjak! – Nem szúrt bele. Labdáztak a lufival. A lufi átszállt az asztalon, rátelepedett az ágyra, onnan is lepofozták, és akkor berepült a másik szobába, egy újság közepébe. Bori papája kicsit csodálkozott, amikor nekiütődött a fejének, de aztán letette az újságot, és ő is beszállt a játékba. Végig nyitva voltak az ajtók. Bori mamája kifeszített tenyérrel lökte tovább a léggömböt, aztán ő is utánaszállt. Bori papája felrepült a léggömbbel a szekrény tetejére, ott csücsült egy darabig. Bori átszelte az ebédlőt, kint volt a konyhában, onnan valaki elpofozta előle a léggömböt.

– Nagypapa! – nevetett Bori.

– Miket beszélsz! – szólt rá a mamája – hiszen a nagypapa már évek óta nincs köztünk.

Bori fogadkozott, hogy igenis a nagypapa volt, aki a konyhában elpofozta előle a lufit. Anya nem vitatkozott. A léggömb meg repült. Megkerülte a lámpát, ki az előszobába, majd beállt egy sarokba állólámpának.

– Uzsonnázzunk – mondta Bori mamája.

Mi is volt uzsonnára? – tűnődött Totyi. Lent állt a ház előtt. Arra gondolt, hogy majd elmondja Omasicsnak, mi is volt hát uzsonnára.

Aztán belenyilallt valami. Nem mond el semmit. Se azt, hogy mi volt uzsonnára, se azt, hogy lufit vett, se semmit.

Hogy a csudába jutott eszébe az egész?

Ha Omasics vesz léggömböt, az rendben van. Omasicsnak tetszik Král Bori. És Král Borinak is tetszik… Vagy nem tetszik? Hát erről még nem volt szó. Egy biztos: Omasics megkért, hogy képviseljem. Valahogy így mondta egyszer: – Kérlek, addig is képviselj. – Meddig? És hogy képviseljem? Azt hiszem, most nem valami jól képviseltem. Oma biztosan nem léggömböt vett volna, hanem valami komolyabbat. De hát ezt nem Oma vette. Én vettem. Ő meg örült neki. És ez most baj? Elszúrtam valamit?

Elindult. A fejét ingatta, mintha Omasiccsal beszélgetne. Jaj, Omasics, meddig kell még hogy képviseljelek? Meddig? Nem tetszik neked véletlenül valaki más? A Ludwig Klári?

Behúzta a nyakát, mintha a barátja rákiáltott volna.

Rendben van, Oma, egy szót se szóltam. Rendben van.

Megállt a járda szélén. Mindjárt jön a kocsi, és akkor felül rá. Igen, most mindjárt feltűnik a locsolókocsi. Most felveszik, most biztosan felveszik. Aztán gyerünk! Tessék csak jól rákapcsolni, mert én nem képviselek többé senkit, és léggömböt se veszek, semmit se veszek… de hát, ha egyszer örült neki? Annak meg külön örült, hogy zsiráfosat vettem. Ott maradt nála a zsiráfos, és most engem képvisel, mert én már, ajaj! Tessék csak jól rákapcsolni, zuhogjon a víz, öntsük el az utcákat, a házakat, aztán majd, akit akarunk, felveszünk, de jobb, ha senkit se veszünk fel, mert abból csak baj van, és soha semmi sincs rendben, egyet tudok mondani, lépjünk le, amíg nem késő!

– Mit motyogsz itt? – Egy ballonkabátos férfi megérintette a vállát.

Totyi hallgatott.

– Elvesztettél valamit?

– Nem, semmit.

– Biztos?

– Biztos.

– Nekem megmondhatod.

A férfi várt. Mint aki legalábbis azt szeretné, hogy a fiú egy százast veszítsen el. Aztán most nem mer hazamenni, mert ez már nem az első eset, és prézlire verik. A férfi várt. Nagyon szeretett volna valami rémeset hallani.

A fiú hallgatott.

A férfi végül is vállat vont. – A te dolgod. – Sértődötten elment.

Totyi meg ott maradt. A madzagcsokrot csavarta, húzogatta a kabátgombján.

 

 

Anya átszólt a szoba túlsó végéből.

– Mit bámulod? Nem láttál még léggömböt?

Bori végighúzta ujját a zsiráf nyakán. Finoman, vigyázva végighúzta ujját a zsiráfon.

– Nem láttál még ilyet?

Bori ujja elindult visszafelé a zsiráfon.

 

 

Beírta a füzetbe:

Zsiráf volt a léggömbön, fekete pöttyökkel a nyakán, és megígérte, hogy legközelebb egy olyan kis mackót hoz.

Megállt az írásban, felnézett.

Semmi vész. Zsuzsi néni az első pad előtt áll, és beszél, beszél. – A költő akkor éppen a Rottenbiller utcában lakott, és sokat járt az Odeon moziba.

Tulajdonképpen érdekes. Figyelni is lehetne. Zsuzsi néni mindig ilyeneket mond, hol lakott a költő, milyen moziba járt, és akkor az ember, mintha már régen ismerné a költőt. Szóval figyelni is lehetne. De Borinak írni kell. Megígérte Hargittaynak, hogy beszámol Totyi látogatásáról, a lufiról. Hargittay előtte ül, és csak arra vár, hogy Bori előrecsúsztassa a füzetet.

Zsuzsi nénit nézte, mintha vele akarna Totyiról beszélni, aztán újra belehajolt a füzetbe.

Apa tegnap majdnem kipukkasztotta a léggömböt, mert odaállt a szivarjával, de aztán nem volt semmi baj. Anya meg azt mondta, hogy úgyse tart sokáig, mármint a léggömb. Kicsit mintha fonnyadt lenne, de azért, ha nem pukkan ki, és ha nem száll el, még elég sokáig eltarthat. Igaz is, hogy lesz vége egy léggömbnek? Összemegy? Akkor mégis le kéne hogy vigyem, de akkor meg elszáll, minden léggömb elszáll, akárhogy is vigyáz rá az ember. Majd írd meg, Hargász, hogy te mit gondolsz erről, én mindenesetre…

– Örülök, hogy jegyzel – szólalt meg mellette egy hang.

Bori mereven, mozdulatlanul ült, amikor Zsuzsi néni felemelte a füzetet.

Hargittay egy pillanatra hátrafordult, elhúzta a száját.

Ő meg úgy ült, mozdulatlanul, és közben hallotta a hangot.

– Örülök, hogy mackót vesznek neked. Na, és a léggömb. Nem tudom, hogy lesz vége egy léggömbnek.

A tanárnő még olvasgatott egy kicsit, majd váratlanul előrelapozott. Egy darabig úgy állt szédülten, kezében a füzettel.

– Dumafüzet.

Bori fölállt.

Hargittay is fölállt.

– Szóval ti nem cetliket dugdostok egymásnak – mondta a tanárnő –, ó, nem! Mindjárt egy egész füzetet. – Előrement, hirtelen hátrafordult Hargittayhoz – Neked is van?

– Nem – ingatta fejét Hargittay. – Én is abba írok.

– Persze, igazad van. – A tanárnő a tenyerére fektette a füzetet. – Ebbe aztán minden belefér. Meg aztán nem kell mindig cetliket dugdosni, leveleket. – Rácsapott a füzetre. – Dumafüzet! Korszakalkotó!

– Nem kell dugdosni – mondta Bori.

– Mit beszélsz?

– Az előbb tetszett mondani, hogy nem kell cetliket dugdosni…

– Mint nekünk! – A tanárnő egy pillanatig elgondolkozott. – Érdekes, ez valahogy nem jutott eszünkbe. Pedig elég sok minden eszünkbe jutott. Dumafüzet… És ez talán nem is az első.

Bori egy roppant szerény mozdulattal felemelte az ujját. – Ott van rajta.

– Persze – bólintott a tanárnő. – Bocsáss meg, nem vettem észre. Dumafüzet III. Kettő már tele van. – Visszament Borihoz. – De hát veled igazán nem sok bajom volt.

Bori csüggedten bólintott. – Tetszik tudni, ha nem írom be mindjárt, akkor elfelejtem.

– Az pedig nagy baj lenne. – A tanárnő a katedrához ment. – Hát, ha megengeded, ez most nálam marad. – Hirtelen megállt a katedra előtt, és valami dermedt csodálkozással: – Dumafüzet!

Ma bejön. Igen, ma Lukács bejön az iskolába. Ezt már a folyosón is tudták.

Blaskó Tamás fölfelé csúsztatta táskáját a lépcső karfáján, ő meg úgy hanyagul rádőlve ment fölfelé.

– Tegnap bent volt a mamája Panni néninél.

– Az igazgatóval is beszélt – mondta Král Bori.

Valamelyik, a két Beke közül: – Irtó zavarban volt a mamája, amikor kijött, és csokoládét akart adni a Miszlicsányinak, igaz, Miszlicsányi?

– Mozicukrot – bólintott Miszlicsányi.

– Panni néni kísérte ki. – Blaskó Tamás táskája lassan csúszott fölfelé.

Az éles, reggeli fény elöntötte a lépcsőt. Ebben a fényben mentek fölfelé az osztályokba. A rajzkiállítás képei kísérték őket. Fekete kocka, hosszú szárú, sárga virág egy vázában. Aztán a képek, a régi osztályok képei.

– Panni néni kísérte, és az igazgató. – Blaskó megállt, rádőlt a táskájára.

Totyi és Omasics Král Bori mögött lépkedtek. Omasics féloldalasan Totyira nézett. „Öcsi sajtot evett Borinál. A két Beke is fent volt. Én fel se mentem volna a két Bekével.”

– A Lukács. – Totyi maga elé bámult. – Egyszer tőlem kért rajzszöget.

– Focizni tudott. – Blaskó mozdulatlanul állt a korlátnál. Aztán, akárcsak valami lassított felvételen, visszafelé csúszott a táskájával. Egy pillanatig a levegőbe könyökölt, aztán…

– …ha el nem kaplak! – Váradi úgy tartotta Blaskót, mint egy rongybabát.

Az kábultan állt a lépcső szélén.

– Már benne lennél az Esti Hírekben – mondta az egyik Beke.

– Alul egy kis hír. – Miszlicsányi a mélyből hozta fel Blaskó táskáját. Blaskó hóna alá dugta, aztán indította a fiút fölfelé.

Kis csoportok a folyosón. Lukács ügyét tárgyalták.

– És most már onnan jön? – kérdezte Erszényes Péter. – Abból az intézetből?

– Dehogy, hazaengedték… átmenetileg.

Váradi előredőlve nézte egy régi osztály fényképét.

– Átmenetileg.

– Hol kapták el? – kérdezte Szmuda.

– Valahol Gödöllőnél.

– Dehogy, már a pályaudvaron.

– Egy padlásról hozták le.

– Padlásról?

– Igaz, hogy biciklin ment?

– Egy barátjával?…

– Egyedül ment. – Bori hirtelen Totyihoz fordult.

– Pedig én is azt hallottam, hogy egy barátjával. – Omasics áthajolt Totyi vállán.

Bori Totyira nézett, aztán elmosolyodott, és beszaladt az osztályba.

– Akárhogy is – dünnyögte Totyi –, ronda lesz a Lukinak ez az első nap.

– Ronda lesz. – Omasics a barátja mögött állt. – Mit bámulsz?

– A Dicsőfit kicsapták. – Totyi fölmutatott a fényképre.

– Kicsapták, kicsapták. – Omasics elfordult, és bement az osztályba.

– De miért? – Totyi fölnézett Dicsőfire.

A kicsapott diák nem felelt.

 

 

A VII. ában Váradi Kefe ott állt Lukács padja előtt. A padban Lukács táskája, a tornacipővel.

– Senki nem kérdez tőle semmit. – Váradi Kefe körülnézett. – Ha valaki kérdez tőle valamit, annak szétverem a képét.

Lukács szomszédja, egy szeplős képű fiú, már bent ült a padban. Kihúzta magát, aztán rákönyökölt a padra, majd valósággal a falhoz tapadt. Mint aki nem tudja, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálni.

– Lehet, hogy nem egyedül jön – mondta valaki. – Lehet, hogy kísérik.

Váradi hátrafordult. – Azt se kell megkérdezni.

– Leszaladok, és veszek neki valamit – mondta egy lány.

– Itt maradsz!

– Egy szelet csokit vagy ilyesmit.

– Semmit.

– Igaza van a Kefének, csak semmi felhajtás.

– Oszlás! – intett Kefe.

Azzal ő is helyre ment.

– Csak semmi felhajtás – hallatszott egy padból.

Aztán csönd lett. Lukács az ajtóban állt. Lesült arc. Kopottasan lesült arc. Várni lehetett, hogy belép mögötte valaki. De nem, senki.

Lukács igazított valamit a kabátján, lassan befelé jött.

Az osztály mozdulatlan. De valaki mintha megvadult volna. Lukács szomszédja jobbra-balra csúszkált a padban. Ahogy Lukács megállt előtte, megmerevedett, és ráhasalt a padra.

Lukács előtte állt, lenézett rá.

– Ez az én helyem.

A szomszédja kifeszítette könyökét, állát a padhoz szorította. Egy darabig így maradt mozdulatlanul, aztán visszacsúszott a helyére.

Könyvtornyok. A tornyok mögött egy-egy arc. Král Bori, Totyi, a két Beke, és a hosszú asztal végén Lukács. Lukács előtt nem volt könyv, összevont szemöldökkel figyelte a többieket, hirtelen fölállt, odament Král Bori mögé.

– Don Quijote?

– Don Quijote. – Bori pecsételt. Szakértelemmel pecsételt. Első oldal, tizenhetedik oldal. Aztán anélkül, hogy felnézett volna. – Új besorolás.

– Új besorolás! – Lukács áhítattal bólintott. Kicsit várt, majd kinyújtotta ujját a könyv felé. – Ebben van az a rozoga gebe?

– A Rocinante. – Bori megfogta Lukács ujját.

Totyi az asztal túlsó végén pecsételt, de most fölnézett.

– Én felhizlaltam volna. Egy olyan vézna gebével semmire se megy az ember, de ha felhizlalja, akkor mindjárt más.

– Sose hizlaltad volna fel. – Az egyik Beke szigorúan hajolt egy könyv fölé. – Egyszerűen sajnáltad volna a pénzt.

– Hogy én?! – Totyi félig fölemelkedett.

– Ismerlek, Totyi-Potyi. – Beke pecsétet nyomott a könyvre. Belelapozott. – Akárki akármit mond, ez nem új példány. Ilyet küldeni a könyvtárba!

– Hogy a Miszlicsányi mit művelt! – Bori a fejét csóválta. – Egyre csak azt hajtogatta Panni néninek: – „Könyvtár szakra megyek, könyvtár szakra megyek!”

– De ebből mégis kimaradt – mondta Lukács.

– Mert a múltkor összezsírozott két könyvet. – A másik Beke ezt már az ablakból mondta.

– Az nem a Miszlicsányi volt.

– De a Miszlicsányi volt. – Beke az ablakban ült, lebámult az udvarra.

Lányok hajladoztak az udvar négyszögében. Lányok fehér tornaingben, fekete klottnadrágban. Emmi néni csattogott… Egy-kettő-három-négy… balra hajol… hat-hét… taps-kettő-három-négy – térdhaj-lí-tás – hat-hét… Benkő fi-am ne a-ludj! – taps-hét-kilenc-tíz!

Beke felhúzott térddel ült az ablakban. – A Kardos Gizi már félórája a cipője orrát fogja.

Ludwig Klári a másik ablakból: – A Hacser! Nézzétek, milyen pofákat vág…

– Á, ez a hoppla kettő holnap estig se hagyja abba.

– Jobb lenne, ha lemásznátok onnan. – Bori belehajolt az Egri csillagok-ba.

Totyi hátradőlt, beleharapott egy vajas zsömlébe.

Bori kiszólt az Egri csillagok-ból. – Te meg ne egyél ilyenkor. Összemaszatolod a könyvet.

– És kidobnak, mint a Miszlicsányit – mondta valamelyik a két Beke közül.

– Ebben van egy árulás. – Lukács még mindig Bori mögött állt.

– Van – bólintott a lány. – Hegedűs hadnagy követi el az árulást. Nekem már az elején nem tetszett az az alak.

– Ki akartok esni? – Kürti tanár úr nyitott be, az ablakhoz ment.

Ludwig, akárcsak odaragadt volna. Beke lecsúszott.

– Úgyis visszamászol! – legyintett Kürti, és azzal kiment.

– Szeretem, hogy így ismer – mondta Beke, és visszamászott.

Bori fölnézett. – Ez valahogy mindenkit ismer.

Beke az ablakból: – Hogy meghízott a Fekete Sári! Tavaly még egész sovány volt.

Ludwig Klári, a másik ablakból: – Pedig sose hoz tízórait.

A lányok úgy hajladoztak odalent, akár a szélmalmok. Emmi néni csattogott. – Álmos társaság! Ilyen álmos társaságot még nem is láttam.

Totyi maga elé perdített egy könyvet. – Ez már legalább az ötödik kiadás. – Elgondolkozva bámult maga elé. – Az író biztosan egy kalap pénzt kap.

– Az ötödik kiadásért már semmit – mondta Bori a könyv fölött. – A papám ismer egy írót.

– Jó, ha az ember nem csalódik. – Kürti bent állt, a lányokat nézte az ablakban.

– Tanár úr! – Ludwig Klári elbűvölően mosolygott. – Tanár úr olvasta a Három év a Tűzföldön-t? – kérdezte Král Bori.

– Lehet, hogy megúsztam. – Kürti odament az asztalhoz, felemelt egy könyvet. – Tulajdonképpen, mi van itt?

– Könyvtárrendezés.

– Életveszélyes, ilyenkor aztán minden összekeveredik. – Kürti leült Totyi mellé. – A vaj nem tesz jót a könyvnek.

Totyi arrébb húzta a zsömledarabot. Egy folt maradt utána. Egy bánatos folt.

– Nem az egyetlen – bólintott a tanár.

– Mit csináljak! Olvasás közben mindig olyan éhes vagyok!

– Most nem olvasol.

– De akkor is.

– Szóval, ha csak meglátsz egy könyvet?

– Így van, tanár úr.

Kürti egy reménytelen mozdulatot tett, aztán fölállt és kiment.

Král Bori pecsételt, Totyi pecsételt. Aztán egyszerre csak a kezére nézett. Sóki téri könyvtár. – Ez állt a keze fején, halványlila betűkkel. Félkörben a keze fején.

– Bori, nézd csak!

Bori éppen az ablakpárkányt pecsételte. Ludwig Klárit az ablakpárkányon. A két Beke közül az egyiket. Lukács mögötte ment, aztán már az ő homlokán is ott volt a pecsét.

Valamelyik a két Beke közül a könyv minden oldalára rányomta a pecsétet.

Totyi Robinson képe fölött tartotta a pecsétet.

– Essünk túl rajta – mondta Robinson.

Zrínyi Miklós is elveszett egy pecsétben. Ludwig Klári ragyogó arccal nézte, hogy már a hatodik pecsétet nyomják a karjára. Don Quijote is meg volt pecsételve a szélmalmokkal, Czeczey Éva is.

Bori megállt az egyik Beke mögött. – Hát te?

Beke föl se emelte a fejét. Apró kis cetlire írt, igen szigorú arccal.

Bori áthajolt a vállán, úgy olvasta:

– Figyelmeztetem a kedves szülőket, hogy ha lányuknál, Dukony Máriánál még egyszer ilyen figyelmetlenséget tapasztalok, kénytelen leszek…

Bori leült, elhúzta az egyik cetlit Beke mellől, és ő is írni kezdett.

– Felhívom a szülők figyelmét, hogy Pomogács Béla elaludt órám alatt, és már nem is az első ízben. Kérem tudomásul venni. – Várt egy kicsit, majd odaírta: – Kappel Ferencné. – Lepecsételte.

Totyi is intőt írt. Megintette Erszényes Pétert, Novákot, Pozderkát. Aztán aláírta. Jánosi János Sebestyén. Pecsét. Röpködtek az intők.

– …lányuk, Edelényi Krisztina órám alatt megette a táska szíját, egy hajtásra kiitta a tintatartót, ezért kérem a szülőket, hogy rendes tízóraival ellátni szíveskedjenek a vitaminhiányban szenvedő gyermeket.

– … Lantos Nándor kopaszra nyírta az előtte ülő Dudás Matild fejét, ezért kérem a szülőket, hogy Dudás Matild részére lila parókát beszerezni szíveskedjenek.

– … Tudomásomra jutott, hogy Rakota Döme egy óraszerkezetet rejtett el a gyomrában, és előadás közben ketyegni kezdett, majd később berregett.

– …értesítem a té szülőket, hogy leányuk órám alatt a padok között kézen állva szokott sétálni, ezért kérem a té szülőket, hogy negyvenegyes piros balettcipőt beszerezni szíveskedjenek.

– Negyvenegyes, piros balettcipőt! – tapsolt Ludwig Klári.

– Mi van ebben? – Bori vállat vont, és aláírta: Facsar Jánosné. Pecsét.

Lukács rábólintott.

– Osztályfőnökit kapott.

Odaállt az ablakhoz, a tornázó lányokat nézte.

Megreccsent alatta a padló. Félfordulat a kis szoba felé. Megtapogatta zsebében a kulcsot. Jó, ez rendben van. Igazán semmi szükség rá, hogy bárki is bejusson abba a szobába. A műhelybe. Belső forróság öntötte el Omasicsot, ahogy eszébe jutott ez a szó. Mennyi mindent csinált ott! Lakatot, könyvjelzőt… Hazavitte az óráról, hogy még ebben a szobában… Na, mindegy.

Az előszobában állt. Egy árnyék mindjárt ráugrik az üvegre, aztán csöngetés. Igen, Totyi feljön. Talán már a másodikon van, kicsit megáll, kifújja magát. Morog, hogy megint rossz a lift, pedig úgyse jönne liften.

Csörömpölés a magasból. Mintha egy eltévedt vonat vágtatna le a lépcsőn. Juci néni, az óriási vödörrel. Már hallani is egy ajtó előtt. – Papondeklire teszik a szemetet!

Nyílt egy ajtó. – Tegnap itt volt a Váradi Sárika – mondta egy női hang. – Meglátogatta a nagymamáját.

Váradi Sárika…

Omasics emlékezett arra a magas, vörösesszőke lányra, az ötödikről. Zöld pulcsi, zöld ballon. Egyszer együtt jöttek fel a lépcsőn. A lány Omasicsra mosolygott. Ő mondani akart valamit, de akkor a lány elfordította a fejét. Omasics előzni akart, de aztán mégse előzött, csak ment a lány mellett. Hullafáradtan ért az ajtóhoz. A kulcsot kereste a zsebében. Úgy érezte, hogy időtlen idők óta keresi a kulcsot, a lány meg mögötte áll és nézi. A végén anya állt az ajtóban. Átköszönt a fiú vállán. – Szervusz, Sárika! – Kezit csókolom, Omasics néni – hallatszott a lépcsőről. Ő pedig csak állt közöttük.

– …itt is kaphatott volna egy ilyen férjet – mondta Juci néni.

Mire a másik nő: – Mégis, egy futballista, sokat utazik.

Zaj hallatszott bentről. Anya levert egy poharat? Nem, akkor szólna. Megdöngetné a falat. Amikor Sárika még itt lakott, anya minden csütörtökön bement a Vörösmarty cukrászdába Brumiller Fridával és Rehánéval.

Csöngetés.

Omasics egy darabig szemben állt azzal a vékony, fekete árnyékkal, aztán kinyitotta az ajtót.

– Szervusz.

– Szervusz.

Totyi tétován ácsorgott a homályos előszobában. Hiszen Omasics egy szóval se mondta, hogy menjünk be, vagy ilyesmi. Egy női kabát a fogason. De mintha már évek óta nem vették volna fel.

– Be kéne akasztani.

– Anya hagyta kint, hogy bármikor magára kaphassa. – Omasics elakadt.

– Persze – mondta Totyi –, akkor jobb, ha kint van.

– Gyere – Omasics megfogta a barátja vállát, és a nagyszoba felé vitte.

Totyi hátranézett. – Ma se lesz semmi?

– Hogyhogy semmi?

– Tudod, hogy nincs már valami sok időnk.

– Mire?

– Oma!

– Ja, arra gondolsz! Mondtam, hogy csináld a magadét. Azt az asztalt vagy mi a csodát.

– Nem, azt én már nem. – Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – Még mindig nem vagy formában?

– Ez még nem az igazi. Ez még mindig nem az igazi. De ne félj…

Omasics még mondani akart valamit, de ekkor bentről az anyja:

– Kivel tárgyalsz?

Omasics felsóhajtott, széttárta a karját, és Totyi már bent volt a szobában.

– Miért nem adsz egy széket a barátodnak?

– Tessék csak hagyni, ide tudom én hozni, hagyd, Oma!

Omasics hagyta. Totyi odacipelte az ágyhoz, és leült.

Az anya ránézett. – Te mindig tudsz valamit.

– Á, ne tessék hinni. – Totyi előrehajolt, elgondolkozva dörzsölgette a térdét. – Igaz, az Anikó néniről hallottam valamit.

– Kitől? – Omasics ott állt Totyi mögött.

– Nem is tudom.

– Nem is fontos – mondta az anya.

Omasics olyan képet vágott, mint aki azért ebben nem olyan biztos. Egy darabig még Totyi mögött állt (talán csak kimondja azt a nevet), aztán odament a nyugágyhoz, és az ablakhoz húzta. Anya néha ezen szokott napozni az erkélyen. Most Omasics ült bele, háttal a szobának. Kibámult a sötétedő égre, a szemben levő ház szürke homlokára.

– Nagyon sok volt az ásoknak feladva földrajzból – kezdte Totyi. – Anikó néni még sohase adott fel ennyit.

– Talán büntetésből. – Omasics az ujjait ropogtatta.

– Nem, nem büntetésből. – Totyi a nyugágy felé pislogott. – Csak úgy. Nem lehet tudni, mi ütött belé…

Pinezics Kálmán is ezt mondta akkor a hátsó padban:

– Igazán nem tudom, mi ütött Anikó nénibe! Ennyit feladni! – Szigorúan körülnézett. – Vagy van talán valaki, akinek ez kevés? Aki tegnap délután egy óra alatt bevágta az egészet?

– Hát, ha onnan kérdez… – kezdte Král Bori, Aztán csak legyintett. – Akkor se megy, sehogy se megy.

– Talán nem lesz feleltetés.

– Dehogynem lesz.

Hargittay körülnézett, és azt mondta: – Talán mégse lesz feleltetés.

Mindnyájan Hargittay felé fordultak, a Hargász felé. Mi az, kitalált valamit?

Hargász hallgatott. Král Bori pofon tudta volna vágni.

Hargittay elővett egy papírszalvétát, szép gondosan szétterítette a kötényén. Azt bámulta egy darabig.

– Mi az, Hargász? – kérdezte Váradi Kefe.

Pinezics Kálmán előjött a hátsó padból, ő is a szalvétát bámulta.

– Jó, hogy itt vagy – mondta Hargittay –, légy szíves, és adj húsz fillért.

– Minek?

– Gyűjtünk.

– Minek?

– Hogy szegfűt vehessünk. Majd leszaladok a hosszú tízpercben.

Már többen álltak Hargittay padja körül. Egyre csak azt kérdezték: – Minek a szegfű? Kinek? – Ő meg ártatlanul ránézett Král Borira.

– Születésnapra szegfű kell.

– Kinek van születésnapja? – kérdezte Miszlicsányi. – Neked?

Mire a lány felháborodva: – Az Anikó néninek! – Majd álmatagon. – Születésnapja van, virágot veszünk neki, ő pedig mesélni fog.

Csönd volt Hargittay körül. Bori valami olyasmit mondott, hogy talán a jövő hónapban… igen, májusban…

– Májusban? – bámult rá Hargittay. – Hát nem áprilisban? Hát nem április huszadikán? – Várt egy kicsit, majd teljesen kétségbeesve: – Hát nem ma van a születésnapja?

Hargittay végignézett az arcokon.

Merev, mozdulatlan arcok.

– Ma van! – suttogta valaki.

Izgatott vihogások: – Ma van! Ma van!

Miszlicsányi a pad tetejéről: – Képzeljétek! Ha elfelejtjük… Mit röhögsz, Pinezics?

Pinezics vonaglott, nekiesett a falnak. Zombori Éva csuklott a nevetéstől.

– Ezekkel baj lesz – sóhajtott Hargittay.

– Nem lesz baj – mondta Bori. – Zombori Éva hátraül Pinezics mellé. Mi pedig, ahogy bejön Anikó néni, felállunk és tapsolunk.

– Tapsolunk – bólintott Miszlicsányi. – És a röhögők hátraülnek.

Hargittay szalvétába gyűjtötte a húszfilléreseket. Aztán a hosszú tízpercben leszaladt szegfűért.

– Még két szelet csokoládét is vettem – mondta, amikor visszajött.

Anikó néni belépett. Hátrakapta a fejét. Taps fogadta. Nagy, lelkes taps. Kipirult arcok. És virág, virág…

– De, gyerekek…

A taps nem szűnt meg. Az osztály állt és tapsolt. Pinezics hátul röhögve lebukott.

– Ne nyeríts – sziszegte valaki.

Pinezics nyerített. A taps felerősödött, zúgott.

– Gyerekek…

Egy lány kiperdült az első padból: – Szeretettel köszöntjük Anikó nénit!

Hátul ketten ráültek Pinezics Kálmánra. Zúgott a taps.

– Nem, nem, gyerekek, nekem ma nincs…

Még tapsoltak. Aztán szétestek a tenyerek – csönd lett. Hargittay dermedt arccal:

– Az nem lehet!

– Én csak tudom.

– Anikó néni! – Hargittay kétségbeesve nézett a virágokra – hát mi igazán…

– Én is adtam bele 20 fillért – sóhajtott Miszlicsányi.

– Nagyon szép tőled, Miszlicsányi. De hát, honnan gondoltátok?

– Fel van írva. – Hargittay maga elé meredt. – Vagy lehet, hogy rosszul van felírva, és akkor most…

Anikó néni odament hozzá, végigsimított az arcán.

– Nem olyan nagy baj.

– Nem tetszik haragudni?

– Dehogy haragszom!

– Igazán nem tetszik?…

– Igazán nem tetszik! – nevetett Anikó néni. A virágbaborult katedrára nézett.

Ők meg újra tapsoltak. Anikó néni mosolyogva intett, hogy maradjanak már csöndben.

– Hát, gyerekek – kezdte, ahogy lehalkult a taps.

– Tessék mesélni! – könyörgött Král Bori.

– Tessék mesélni!

Anikó néni fel-alá sétált, aztán megállt az első pad előtt. – Jó, jó, de miről?

– Tessék mesélni, amikor Capriban tetszett lenni! – kérte Král Bori.

– …amikor Capriban tetszett lenni!

– De akkor maradjatok csöndben.

Hargittay intett, hogy: csönd! Váradi úgy nézett körül, hogy széttépi, aki pisszenni mer.

Anikó néni odahúzta a széket az első pad elé, és mesélt Capriról.

 

 

– …és az a fiú? – kérdezte anya.

– Melyik?

– Aki a hátsó padban fulladozott?

– Megette a hátsó padot – bólintott Totyi.

Az ég egyre jobban elsötétedett. Tusszínű felhők vonultak át az égen. Omasics mozdulatlanul ült a nyugágyban, a felhőket nézte.

– Nem igaz.

– Mi nem igaz? – Totyi a nyugágy felé bámult.

– Ez az egész. Valaki belógatott.

Omasics felugrott, és odament az ágyhoz.

– Értsd meg, anya, hogy én is hallottam volna. De senkitől se hallottam. Senkitől.

Anya megigazította a párnáját.

– Mi bajod van? Most mondd meg, mi bajod van?

Totyi felállt, egy lassú mozdulattal arrébb tolta a széket.

– Mi bajod van, Omasics?

Futás le a lépcsőn, futás az utcán, futás a fák között. Csak össze ne akadjon valakivel. Totyival vagy mással. Á, Totyi talán éppen fönt van Král Borinál, és Öcsi sajtot eszik.

Robbantok, gondolta, ahogy átrohant a hátsó kiskörön, rövidesen robbantok. Ha Bori meglátja azt a fiókos asztalt! Ha majd ott áll, amikor kihirdetik az eredményt. Első díj: az Omasics–Garancsi-féle fiókos asztal. – Hirtelen leállt, zihálva nekidőlt egy padnak.

Rosszul startoltam nála.

Most itt a pad mellett érezte, hogy a lány fütyül rá. Még akkor is, ha megnyeri az első díjat. – Mert rosszul startoltam, de még milyen rosszul. Már az elején lemosott a pályáról, amikor azt mondta, hogy a homlokom… Igen, az a szoborleleplezés az udvaron. „Te nem lehetsz a költő szobra, be van nőve a homlokod hajjal.” Ezt mondta Král Bori. Ezt vágta a képembe. Már akkor hagyni kellett volna.

Butaság. Különben is azért, mert valaki rosszul startol, később még feljöhet.

Majd ha meglátja a fiókos asztalt!

Ellökte magát a padtól, továbbfutott. Pöttömnyi kislány utánabámult az ugróiskola kockájából. Öt fiú ütemesen tapsolt a padon, ahogy elrohant mellettük.

– O-ma-sics! O-ma-sics!

Egy elnyújtott hang: – Mi az, Oma?

Még feljöhetek, gondolta futás közben, még feljöhetek a mezőnyben. Előtte a cél szalagja, a szalag mögött Král Bori.

Totyi messze Omasics előtt. Csak az előregörbedő háta látszik. Totyi mögött egy másik fiú, aztán megint egy másik. Elég sokan vannak a mezőnyben. És mind Omasics előtt. De akkor rákapcsol. Egymás után maradnak el mellette. Aztán már csak Totyi… fej fej mellett.

Král Bori a szalag mögött.

Omasics bedobja magát a célba, átszakítja a szalagot. A lány emeli fel.

– Omasics… tudtam!

Ezt mondja a lány, és mosolyog.

Omasics lassan föláll, a lány még mindig a kezét fogja. Ő pedig lassan kihúzza kezét a lány kezéből, előrántja Totyit, valahonnan hátulról.

– Legyetek boldogok!

Igen, ezt mondja, és lassan elhagyja a pályát, levonul a pályáról.

Dehogy hagyja el a pályát! Igenis ott áll Král Bori mellett. Totyi meg zavartan vonogatja a vállát. – Lehúztál, öregem.

– Jobbtól kikapni nem szégyen – mondja mögöttük valaki.

Totyi is rábólint. – Persze, jobbtól kikapni nem szégyen.

– Gyerünk, Bori – mondja Omasics. Úgy vonulnak le a pályáról, kart karba fűzve.

Eltűnt Král Bori, eltűnt a pálya.

Kis utca, a tér mellett. Omasics lassított, óvatosan körülnézett. Az a fiú, ott a sarkon! Nem, nem Totyi. Különben is mit keresne errefelé? Igaz, nála sose lehet tudni. Annyit mászkál, és mindig összeakad valakivel.

Kerítés mellett ment el, szürke kőfal, apró, lőrésszerű lyukakkal. Egy udvar, és aztán már bent volt a konyhában.

– Nna! – emelkedett fel odabent egy rozmárbajusz.

– Jó napot, Mihalik bácsi. – Omasics szétnézett.

– Nem – mondta az öreg –, kondorkeselyűt azért már nem lehet a lakásban tartani.

– Ki tart kondorkeselyűt a lakásban?

– Papagáj rendben van, bagoly rendben van, de kondorkeselyű!

– Kondorkeselyű?

– Olyasmi.

Csövek és drótok a konyhaasztalon. El se lehetett képzelni, hová tartoznak. Az öreg a drótok között motozott. – A Tomkai azt hiszi, hogy neki mindent lehet ebben a házban. De ezt nem… ezt azért mégsem!

– Az a fiú van itt? – Megjelent egy magas, barna lány, spicces kivágású pulóverben.

– Mondja, maga atomfizikus lesz? – kérdezte a lány.

Omasics valami olyasmit dörmögött, hogy még nem tudja.

– Atomfizikus lesz – bólintott a lány. Leült a hokedlire, végigsimított a pepita szoknyáján.

Omasics igazán nem tudta, mihez kezdjen. Az öreg a drótok között matatott, a lány a hokedlin ült, és a szoknyáját simogatta.

– Pluszmunka. – Mihalik bácsi Omasics fele fordult. – Amit én ezért a feleségemtől kapok!

– Ne törődjön a papával – mondta a lány. – Örökké ezt hajtogatja, de azért mindent elvállal. Papa, te harácsolsz.

Az apa meg se hallotta, megint a drótoknál volt.

– Unom ezeket a drótokat. – A lány körülnézett. – Az egész lakás tele van drótokkal és csövekkel. – Hirtelen felnevetett. – Tudja, mit találtam az öcsémnél? – Felugrott, beszaladt a szobába.

– Mindig turkál – dörmögött az apa –, miért kell mindig turkálni? – Előrejött. – Hogy van a mama? – Megvakarta a fehér sörtés fejét. – Valamikor mennyit jártam magukhoz! A fürdőben mindig baj volt a csapokkal, emlékszem, egyszer a kedves papája ott állt, kezében a pumpával. – Süllyedünk, Mihalik bácsi. – Ezzel fogadott. Mindig olyan jókat tudott mondani.

Omasics szeretett volna még valamit hallani apáról, de Mihalik csak annyit mondott:

– A kupica már oda volt készítve. Egy kupica pálinka, nem több. Több nem is kellett volna, egy kupica. – Már megint a drótoknál volt.

– Itt van, ni! – A lány levágta magát a hokedlire, meglobogtatott egy irkalapot.

Omasics a lap fölé hajolt. – A csók törvényei. – Nyomtatott betűk, ceruzaírással.

– Maguknál is van ilyen? Az iskolában?

– Nem tudom.

– Nem tudja? Apa, ez a fiú azt mondja, hogy nem tudja. – Bizalmatlanul nézett Omasicsra, majd elmosolyodott. – Na, akkor tanulhat valamit.

És már olvasta:

1. Ha a lány remeg a csók alatt, régen várja.

2. Ha a fiú remeg a csók alatt, szívből adja.

Megint Omasicsra nézett. – Maga hogy van ezzel?

– Elég már ebből – mondta apa. Aztán intett Omasicsnak. – Hát akkor megnézhetjük, ha kíváncsi rá.

Bementek a szobába.

A lány egyedül maradt a csók törvényeivel.

 

 

Felszaladt az első emeletre, a lépcső korlátjához tapadt. Onnan nézte, ahogy Omasics átvág az udvaron, aztán ahogy megjelenik a feje a lépcsőházban. Egy pillanatra megáll.

Totyi valósággal rácsavarodott a korlátra.

Most! Most felnéz…

Nem, Omasics továbbment. Már csak a lépései hallatszottak. Aztán csönd.

Totyi még várt egy darabig, majd levált a korlátról. Lassan, szinte lábujjhegyen ment le a lépcsőn. Hirtelen megállt, mint aki nem érti ezt az egészet.

Mit keres itt?

Ha Omasics egyszer nem akarja elvinni Mihalik bácsihoz, hát akkor nem akarja. – A légiós nem szereti az idegeneket. – Oma így hívta Mihalik bácsit. A légiós. – Sok ellensége volt, és még mindig azt hiszi, hogy le akarnak vele számolni? – Omasics a vállát vonogatta, és megint csak azt mondta, hogy a légiós senkiben se bízik. – A Kis Sakál a nyomában van. – De, Oma, hát csak nem képzeli, hogy én vagyok a Kis Sakál?

A Kis Sakál.

Felkapta a fejét, mintha a Kis Sakál ott állna az első emeleti gang rácsánál. Lehet, hogy itt lakik a házban, és csak azt várja, hogy leszámoljon Mihalik bácsival. Mert valami difijük volt a sivatagban. Lehet, hogy mások is laknak itt vagy a környéken azok közül. Aztán olykor összejönnek, hogy megbeszéljék a dolgot.

Az egyenruha!

Omasics mondta, hogy Mihalik bácsi még őrzi a légiós egyenruháját. Azt a legendás hírűt, amiben az erődöt védte. Még látszik a golyó nyoma a bal kabátujján. Ne haragudj, Oma, azért ez nagy piszokság, hogy sose viszel el Mihalik bácsihoz, egyszer talán nekem is megmutatná az egyenruháját. Miért ne mutatná meg? És a tőrét. Igen, Mihalik bácsi nagyon tudott a tőrrel bánni, most is titkos edzője a párbajtőrcsapatnak, csak azt az egyet szeretném tudni, hogy miért kell ezt titokban tartani, na mindegy!

Talán éppen most veszi elő az egyenruháját, ráteríti az asztalra, nézi egy darabig, aztán felveszi, és ott áll a tükör előtt abban a régi egyenruhában, abban a sivatagi, abban a légiós egyenruhában.

Vonul a légió, már kora reggel óta vonul a légió a homoksivatagban, és nincs víz. Valaki kidől a sorból, Mihalik elkapja a karját. Az üres kulacsok zörgése, ahogy vonul a légió. Ki kell tartani, fiúk!

Az ezredes lánya szerelmes volt Mihalik bácsiba, az ezredes lánya majd megveszett Mihalik bácsiért. Nézte az ablakból, amikor fölszállt a tevére.

– Nem, kisasszony – mondta Mihalik –, mi nem lehetünk boldogok. Én csak egyszerű légionista vagyok, a kisasszony pedig az előkelő társaság kedvence.

Vonul, vonul a légió, és Mihalik az ezredes lányára gondol. Mi nem találkozhatunk többé, kisasszony. – Az üres kulacsok zörgése.

– Keres valakit?

Totyi hátrébb húzódott. – A barátom… Nem járt itt a barátom?

– Igazán nem tudhatom, hogy ki a barátja.

Akkor már bent voltak a konyhában. Totyi nem tudta, hogy jutott be, a lány nem hívta, az biztos. De most mégis itt volt, és azt a drótketrecet bámulta az asztalon.

– Ki a maga barátja?

A légiós, gondolta Totyi. Csak jönne már a légiós. Mert ez a lány kivág, és akkor még csak nem is láthatom.

Egyszerre előtte volt a rozmárbajusz. Ránézett, majd a lány felé fordult.

– Ez a kerti törpe azt mondja, hogy a barátját keresi.

Az öreg felhúzta a szemöldökét. És akkor Totyi, akárcsak fejest ugrana.

– Az Omasics! Ugye, tetszik ismerni az Omasicsot, és ugye, a Mihalik bácsinak tetszik lenni?

– Tetszik lenni – morogta az öreg.

A lány felnevetett. – Micsoda kis mókus!

Totyi már benne volt a szövegben.

– Az Omasics már régen el akart ide hozni, és most megbeszéltük, hogy együtt jövünk, csak elpasszoltuk egymást, és az Omasics rengeteget mesélt a Mihalik bácsiról.

– Rengeteget? – Mihalik a drótok között piszkált valamit.

Totyi az előrehajló hátat nézte. Milyen lehetett a sivatagban?

A lány arca elkedvetlenedett. Ásított egyet, és bement a szobába.

– Rengeteget? – Az öreg leült a hokedlire, kezét térdére tette.

– Tetszik tudni, azokról a régi dolgokról.

– Miféle régi dolgokról?

Totyi hallgatott egy darabig, majd csöndesen: – Nem szólok róla senkinek. Az Omasics mindent elmondott, de én nem szólok senkinek.

Az öreg mozdulatlanul ült. Bent a szobában megszólalt a rádió.

– Kallószeg a zalai dombok között húzódik meg nagy szerényen – mondta egy férfihang.

– Hát csak húzódjon. – Azzal a lány elzárta a rádiót.

Az öreg odament Totyihoz, megfogta a vállát. – Mi az, amiről a barátod rengeteget mesélt, és amit te nem mondasz el senkinek?

A lány odabentről. – Hol van a Doris Day-lemez?

Az apa meg se hallotta. Az apa Totyi vállát fogta, és megismételte: – Mi az, amit nem mondasz el senkinek?

– Az egyenruha? – Totyi belebámult abba a ráncos, dohánybarna arcba. – Megvan még?

A kéz lecsúszott a fiú válláról, az arc eltávolodott. Aztán az öreg bekiáltott a szobába:

– Ezt hallgasd meg!

– Inkább azt mondd meg, hol a Doris Day-lemez?! – Azért kijött a lány. Kijött, és Totyira nézett. – Ez még itt van?

– És miket tud! Arról az egyenruháról. Mi van az egyenruhával?

A fiú legszívesebben kint lett volna. De Mihalik és a lánya közrefogták.

– Hát… hát amikor az erődöt védte Mihalik bácsi. – Szünet. – Harmadmagával. – Szünet. – Vagy azért többen voltak? Ott a légióban?…

Mihalik bácsi szétfújta a bajuszát. A lány arca megnyúlt: hegyes, kíváncsi orr. Aztán kitört belőle a nevetés.

– Papa! Hát te ilyeneket csináltál? És ezt eddig még nem is mondtad?

Az öreg morgott valamit, aztán legyintett, és hátrament a drótokhoz.

A lány meg elkapta Totyi kezét. – Mi volt az erődben? Mit csinált a papa?

– Én… én csak azt tudom, amit a barátom…

– A barátod! Unalmas alak. Mindig csak azzal az asztallal nyúzza a papát.

– Mivel? – Totyi tekintete elszűkült.

– Iskolába kell vagy hová, no, mi van az erőddel?

– Asztal? Iskolába?

– Mit bámulsz? Rosszul vagy? Mit csinált a papa az erődben?

– Mihalik bácsi – Totyi az öreg körül keringett. – Mit akar a barátom? Az Omasics?

Közben szinte hallotta Omasicsot. – Még nem vagyok formában. – Hazafelé mentek, és Omasics egyre csak azt mondta: – Még nem vagyok formában. – Mellette ment a hátsó kiskörben, és Omasics azt mondta: – Ki kell várni, öregem. – Egy mozi előcsarnokában álltak, és Omasics azt mondta: – Ilyenkor moziba kell menni, ilyenkor nem is szabad arra gondolni.

– Ez is ahhoz kell?

– Ahhoz. – Mihalik a lányára hunyorított. – Látom már, mi érdekli a kisöreget. Hát, ha nem mondod meg a barátodnak. – Betolta Totyit a szobába, aztán egy kisebb szobába.

Gumicsövek a szekrény mellett, biciklipumpa a sarokban. Egy rádió szétszedett alkatrészei. Gurtnik, szakadt rugók. Aztán a kis asztal. Igen, ott állt a fiókos asztal.

Mihalik kihúzta a fiókot, visszatolta. Totyira hunyorított.

– Kulcs is lesz hozzá.

– Kulcs is lesz…

Totyi az asztal előtt állt, és megint Omasicsot hallotta: „Az enyvezésben benne vagy, mindenki tudni fogja, hogy az enyvezésben te is benne vagy.”

Mihalik bácsi megkopogtatta az asztalt. – Még nincs egészen rendben, mert a sarkok…

Ezt már az üres szobának mondta. Körülnézett, majd kiment a konyhába.

– Hová tűnt a fiú?

A lánya zsíros pirítóst készített a gáznál. – Nem tudom, de remélem, hogy többen már nem jönnek.

 

 

Fölmegyek hozzá. Nem, soha többé nem megyek föl hozzá.

Totyi elment egy kerítés mellett. Vonatfütty hallatszott. Legjobb lenne felülni, és elutazni valahova messzire. – Ment a kerítés mellett, akárcsak a vonatot kísérné. Hirtelen megállt.

Most jön a locsolókocsi! Most kell hogy jöjjön.

Aztán elfelejtette, és továbbment.

Elmélyült, sötét olajfoltok a járdán. Egyikből a másikba lépett. Egy tér szélén megállt, nézte, hogy fociznak. Egyik lábról hozzáperdült a labda, visszarúgta.

– Beállsz? – kérdezte valaki.

Intett, hogy nem. És már egy gyógyszertár előtt ácsorgott. Az ablak mellett asztal, kancsó, két pohár. Ha leülhetne odabent. Csak éppen hogy üljön egy kicsit. Aki oda leül, azzal nem történhet semmi baj.

Szürke arcú férfi telefonérméket számolt ki az üvegtálkára. Egy, kettő, három – csörögtek az érmék. Hátul cigarettásdobozok végtelen sora.

Fekete kalapos néni kanyarodott a pult felé, kosárral. A kirakathoz jött, letette a kosarat a pultra, kinézett az utcára. Totyi majdnem ráköszönt a járdáról.

Aztán megint ment, és valaki beszélt mellette. Már nem is tudta, mióta megy így, hogy valaki mondja, mondja a magáét.

– …a Kuglarcz szokta sétáltatni az egeret, mert azt néha meg kell sétáltatni, és egyszer a Kuglarcz nem ért rá, és megkérte a papáját, de az nem akarta, és azt mondta, hogy kihajítja Kuglarczot az egérrel együtt, aztán tudod, már vízisiklónk is van.

A hang elmaradt mögötte, majd megint valaki más szólalt meg.

– …ezekkel akarsz te kezdeni valamit? Még pontosak se tudnak lenni! Pedig meg kell bosszulni, hogy a Rikker Stefit megverték, és én mondtam is a Pántyiknak meg a Liptáknak, hogy ötkor legyenek a kapuban, de még a Rikker Stefi se volt ott, pedig őt verték meg.

– …már most tudja, hogy a Pencz Tomihoz megy férjhez, mert az orvos lesz, de én tudom, hogy a Csaba tetszik neki.

– …tudod, mi történt a Bónyival?

– …hallottad, hogy?…

Megállt és megfordult. Nem volt mellette senki. Két fiú tárgyalt valamit a hirdetőoszlopnál. Nagy kedve lett volna odamenni hozzájuk. Mi történt a Bónyival?

Aztán egyszerre csak Omasics állt előtte.

Egy kirakat üvegje mögött állt, szatyorral, és a pult felé mutatott. Valamit mutogatott a fehér köpenyes kisasszonynak. Otthagyta a pultot, hátrább ment a sajtok felé, majd a gépsonkához.

Oma! Totyi fölragyogott. Most mindjárt fölszalad hozzá, és megbeszélik, hogy mi lesz holnap. Kicsit rádióznak, vagy átmennek a Molnoshoz tévét nézni. Ez csak egy pillanat volt. Aztán már tudta, hogy nem megy fel Omasicshoz.

– Tessék szíves lenni a kövérjét levágni. – Omasics a kisasszony felé hajolt. – Vajat itt kapok? – Aztán, ahogy oldalt fordult, kicsit meglepetten: – Szervusz.

Totyi mellette állt, és bólintott. Száraz volt a torka, köszönni se tudott. Pedig legszívesebben rákiáltott volna Omasicsra: – Mit hülyéskedsz itt a vajjal meg a sonkával?! Mondd, hogy formában vagyunk, és most már elkezdjük azt a micsodát, és az csak vicc volt, hogy odavitted a Mihalik bácsihoz, és van egy másik, amit mi csinálunk, mi ketten!

A kisasszony az üvegfal mögül: – A barátja miért szagolgatja a pultot?

Omasics Totyira nézett.

Az hátrébb húzódott. – Odadőltem. Azt csak szabad?

Omasics a zöldséges ládák felé ment.

– Még retek is kéne – mert azt szeretitek.

A barátja megállt a szatyorral. Oly sután, hogy Totyi képen is vághatta volna.

– Az újhagymát is szeretitek?

– Szeretjük.

– Sonkában meg csak a soványat. – Mereven nézte Omasicsot, közben bólogatott. – Semmi zsír ne legyen rajta, semmi kövérje.

Omasics vállat vont, a pénztár felé indult.

Egymás mellett mentek az utcán. Omasics vitte a szatyrot, Totyi féloldalasan belelógott Omasics arcába, belegyalogolt Omasics arcába.

– Sütit nem viszel, egy kis sütit?

Omasics ránézett, de nem felelt.

Totyi meg folytatta: – Miért? Ti szeretitek a sütit. Indiáner. Két szelet csokitorta. Semmi nem lesz? Miért nem viszel haza egy üveg málnát?

Omasics megállt, és azt mondta: – Szállj le rólam.

Totyi átszaladt a másik oldalra, de aztán megint csak ott volt Omasics mellett. – Tudod, hol voltam délután? El se hinnéd.

Omasics újságot vett a sarkon.

– Kivel játszik a Fradi? – Totyi belehajolt a lapba, úgy mondta: – Irtó kedves pofa.

– Kicsoda?

– A barátod. A te kedves, öreg barátod. Aki mindenfélét megjavít nálatok.

Omasics úgy állt, kezében az újsággal.

– A légiós – mondta Totyi.

– Nála voltál? – (Száraz, csikorgó hang.)

– Képzeld, nekem is mindent elmesélt! Hogy amikor az erődöt védte… – Megint úgy bámult Omasicsra, mintha bele akarna gyalogolni. – Aztán, tudod, mi volt még? El se hinnéd. Felvette az egyenruhát. Azt a régi, légiós egyenruhát. Még megvan neki. A puskája is megvan, a tőr is, minden.

Omasics bedugta az újságot a szatyorba, elindult.

– De ez még semmi! – Totyi a barátja mellett lépkedett.

Omasics a kosárba gyűrt újságra nézett. Közben, mintha el akarna csúszni a fal mellett.

– Jól összehozta, az már igaz. – Totyi szorosan a barátja mellett lépkedett. – Nem tudom, mikor láttad utoljára, de az biztos, hogy jól összehozta azt az asztalt. – Várt. Égett a tekintete. – Mi? Tegnap láttad? Ma délután is ott voltál?

– Ide figyelj. – Omasics megállt.

– Persze, még nincs egészen készen. – Pár lépést tett, aztán visszafordult. – A sarkok, tudod, azok még nincsenek rendben.

– Csak azt akarom mondani…

– Mit akarsz mondani?

Omasics az egyik lábát előretolta. A járdát sikálta.

– A lábak miatt vittem le. Azokat valahogy nem tudtam helyrepofozni.

– Nem tudtad?

– Minek vacakoljak vele?

– Persze, minek?

Omasics Totyira nézett. Várta, hogy mondjon még valamit. Totyi hallgatott. Merev, mozdulatlan arccal hallgatott. Végül is Omasics szólalt meg:

– Abban csak nincs semmi. – Egy pillanatig két kézzel fogta a szatyrot. – Billenése van.

Totyi előrelendült. Két kifeszített tenyerét a falhoz ütötte. Éppen Omasics arca mellett. Kinyújtott karral dőlt a falhoz.

Omasics tétován forgatta fejét a kinyújtott karok között. Kezében a szatyor, igazán nem tudta, mihez kezdjen.

Totyi úgy maradt a falhoz dőlve. – Hát ha egyszer billenése van… – Végre ellökte magát a faltól.

– Ne izgulj, holnap felhozom az öregtől, és akkor majd mi ketten…

– Ne hozd fel! Minek hozod fel? – Ezt már a járda széléről kiáltotta.

Omasics két lépést tett, de akkor Totyi már a másik oldalon volt. Fölrántotta egy telefonfülke ajtaját, és bekiáltotta az üres fülkébe

– Billenése van!

– Totyi… mi van veled!

A fülke ajtaja becsapódott, és már csak a dühös, kétségbeesett kiáltás hallatszott.

– Billenése van! Billenése!

Áthajolt Erszényes Péteren, és megpróbált Totyi arcába nézni. Az mereven előrebámult, és azt mondta:

– Azt is láttam, ami az Ugocsában megy.

Hárman baktattak egymás mellett. Totyi, Erszényes és Omasics. Omasics hóna alá fogta a táskáját, filmekről beszélt, de mindig csak Erszényes felelt. Erszényes olyan volt köztük, mint valami tolmács.

– A Kézdi bátyja jár a Filmklubba, és azt mondja, hogy irtó jó a Navarrone ágyúi. – Omasics várt. Talán, hogy Totyi megkérdi, miről szól a Navarrone ágyúi, kicsoda a Kézdi bátyja, hogy csak úgy járhat a Filmklubba.

Totyi semmit se kérdezett. Inkább, mintha a filmműsort ismertetné. – A Csokonaiban a Délutáni kaland megy, a Napban a Kés a vízben. Mind a kettőt láttam.

– Mostanában semmi jót se tudok elkapni. – Erszényes felsóhajtott. – Nem is tudom, hogy van ez.

– Megesik – mondta Totyi.

– Az öreg tutajosokhoz már előre megváltottam a jegyet, és akkor tessék! Úgy elrontottam a gyomromat, hogy…

– Megesik.

– Nem szabad előre jegyet váltani. – Omasics megint áthajolt Erszényesen. – Ugye, te se veszel előre jegyet?

Totyi csöndesen fütyörészett.

Erszényes elmélázva: – Csak tudnám, mivel toltam el a gyomromat?

– Azt hallottam – mondta Omasics –, hogy mindennek idegalapja van.

Ez úgy hangzott, akárcsak egy tudományos vita megnyitója.

Erszényes kicsit csodálkozva nézett Omasicsra, Totyi kikötött egy hirdetőoszlopnál, aztán, ahogy beérte őket:

– Azt is láttam, ami a Vörös Csillagban megy.

Omasics megint a Navarrone ágyúival próbálkozott.

– A Kézdi bátyja azt mondja, hogy majd rendes moziban is fogják adni, és hogy akkor feltétlenül meg kell nézni.

– Majd arról is lemaradok. – Erszényes egész csüggedt volt Totyi és Omasics között. – Figyeljétek meg, hogy arról is lemaradok.

– Nem lehet mindent megnézni.

– De ezt meg kell nézni – makacskodott Omasics.

– Azért, mert a Kézdi bátyja mondta?

Ez tulajdonképpen gúnyosan hangzott, de Omasics valahogy ennek is örült. Lelkesen magyarázta, hogy a Kézdi bátyja mennyire ért a filmekhez, és most már valami bizottságba is beválasztották.

– Akkor ért hozzá! – bólintott Totyi. – Akkor aztán csudára ért hozzá.

Omasics mondani akart valamit, de Totyi hátrálni kezdett. Akárcsak zsinóron húznák visszafelé.

– Feljössz délután? – fordult hátra Omasics.

Totyi hátrált és integetett.

– Feljössz?!

Totyi még egyszer intett, aztán sarkon fordult és eltűnt.

Omasics egy darabig pörgött a táskájával, majd továbbment Erszényessel.

– Mit mondtál, hogy idegalapon? – Erszényes megállt.

– Mi van idegalapon?

– Hát, hogy a gyomrom…

Omasics Erszényest nézte, majd kedvetlenül vállat vont. – Elcsaptad valamivel, ennyi az egész.

– Semmi idegalap?

– Semmi.

Meg kell hogy értse! Nem lehet annyira fafejű, hogy ne értse.

Omasics le-föl járkált a szobában, Totyival veszekedett magában.

– Ide figyelj! Csak azért vittem le az asztalt az öreghez, hogy még jobb legyen, hogy senki másé meg se közelítse.

Várt. Talán a láthatatlan Totyi mondani akar valamit.

Totyi messziről nézett rá, nagyon messziről, és hallgatott.

Omasics leült az asztalhoz. Majd jön, gondolta, majd mindjárt jön.

Karcolások az asztal lapján. Egy név. Kertész Judit. Itt laktak a negyediken, de már régen elköltöztek. Az apja mindig úgy köszönt a lépcsőn: – Tiszteletem, főnököm! – A lány egyszer itt volt uzsonnán. A Kertész Judit. Többen is voltak. Születésnap? Névnap? Mégis születésnap lehetett, mert gyertyák voltak a tortában. Apa gyújtotta meg. Aztán ott álltak anyával az ajtóban. Észre se lehetett venni, hogy mikor mentek ki.

Az asztalt nézte. Talán az asztal tükörsima lapjából jönnek elő a régi vendégek, Kertész Judit meg a többiek.

Így ültek, beszélgettek. Az egyik fiú leejtette a tortáját. Omasics látta a rémült arcot, a hangot is hallotta.

– Meglöktek!

– Eredj a csudába, nem lökött meg senki.

– De igenis, hogy…

– Vetítés lesz?

– Milyen filmed van? A Grant kapitány?

Közben ki kellett rohanni az előszobába, mert csöngettek. Mindig jött valaki. Valóságos kabáthegyek a fogason. Kabátujjba betűrt sálak. Már a fürdőben is kabátok voltak.

Omasics ujja végigcsúszott a karcoláson. Kertész Judit.

Fölnézett. Úgy ült mereven előrehajolva.

A másik szobából megszólalt anya. – Nem jön fel a barátod?

 

 

– Átejtett!

Felugrott a padról, lebámult Král Borira.

A lány a pad támlájára könyökölt, összehúzta szemöldökét. – Lehet, hogy később megmondta volna.

– Nem. – Totyi a fejét ingatta. – Nem mondta volna meg.

– Ez butaság! Hát csak nem repül be egy asztal a szobába, hát csak észreveszed, ha egyszer ott van az orrod előtt.

Totyi fölemelt egy kavicsot, elhajította. – Persze hogy észreveszem. És ezt az Omasics is éppen olyan jól tudja, mint én. Azt mondta volna, hogy formába lendült, és nekiugrott az asztalnak, meg hogy az enyvezésben azért én is benne vagyok. Az enyvezésben! Semmiben se vagyok benne. A légiós van benne.

A lány tekintete felcsillant. – És igazán volt a légióban? Az a hogyishívják?

– Mihalik. Mihalik bácsi. Legfeljebb csak olvasott a légióról. Vagy a moziban látta. Ott állt a konyhában, és csak bámult, amikor megkérdeztem, hogy mi volt az erődben.

– A házunkban lakik valaki, annak a fia kint van a légióban.

– Mihalik bácsi nincs kint, és nem is volt.

A lány vállat vont. – Az emberrel mindig olyan dolgok történnek! Amikor Fein Judit otthagyott… abban a házban. A mi házunkban.

– Volt egy házatok?

– Igen – bólintott a lány –, volt egy házunk a Feinnel, igaz, még nem volt egészen kész, még csak épült.

A fiú elsétált a pad előtt, aztán leült, és úgy hallgatta.

– …ez még régen volt – folytatta a lány –, legalább négy éve. Amikor hazafelé mentünk az iskolából, mindig arról a házról beszéltünk, ami épül, és ami majd a miénk lesz. A Fein találta ki, de azt, hogy kert is legyen hozzá, azt már én találtam ki. Nagy ünnepséget terveztünk, hogy amikor majd felépül…

– Engem is meghívtatok volna?

– Nem tudom. – Bori a lábával kalimpált. – Akkor még nem ismertelek.

– De ha ismertél volna?

– Lehet. Lehet, hogy meghívtunk volna. Igaz, a Feinnél semmit se lehet tudni. Egyszer azzal állt elő, hogy a Feleki Zsuzsi be se teheti a lábát abba a házba. Pedig a Feleki Zsuzsi volt a legjobb barátnője, és én csak utána jöttem.

– Azért lehet, hogy meghívott volna.

– Lehet. Emeletes házat akartunk, nagy terasszal, hogy napozni is lehessen. A kertbe meg egy medencét, mert én nagyon szeretek úszni. – A hinták felé nézett.

– Na és?

– Úgy örültünk, amikor elkezdték az emeletet! Most már meglesz az egész, és akkor jön az ünnepély. Mindennap megkérdeztem, mi van az emelettel. Halad, mondta a Fein, jól halad. Most egy kicsit leálltak, mert máshová hívták őket. Akkor én muriztam, hogy ezt nem lehet, ilyen nincs, előbb tessék befejezni ezt a házat! Nem kell izgulni, mondta a Fein, pár nap múlva újra itt lesznek. És nem is volt semmi baj, csak aztán…

– Aztán?

– Egy nap megint odamentem hozzá, hogy mi van az emelettel, ő meg csak nézett rám. – Az emelettel? – kérdezte – milyen emelettel? – Azt hittem, tréfál, de ő megint kérdezte, hogy milyen emeletről beszélek? Elmondtam neki az egészet; a házat a kerttel, a medencével.

– Soha nem épült fel?

– Soha. – Bori ebben a pillanatban ott ült abban a félig felépült házban, a csupasz falak között.

Egy darabig hallgattak, aztán Totyi:

– Akkor se mentem volna el a Feinhez, ha meghív. De ha majd neked lesz házad, akkor elmegyek. – Még mondott volna valamit a házról meg Fein Juditról, de Bori valósággal rákiáltott:

– A te neved nem lehet rajta! Arról szó se lehet! – És mert a fiú csak bámult: – A te neved nem lehet rajta azon az asztalon… semmi Omasics–Garancsi! – Bori felpattant. – És a rajzlapot is veled vetette meg… te kötötted be a könyveit.

– Az csak egyszer volt.

– Mindegy! Mindegy! – Egyre dühösebb lett. – Te ebben nem lehetsz bent! Te ebből kiszállsz!

– Jó, kiszállok, de akkor…

– Semmi de akkor! Nahát, hogy valaki ilyen legyen! Fogja az asztalt, és leviszi ahhoz a Mihalikhoz… amit együtt kezdtetek el… kiszállsz az egészből!

Totyi dermedten bólintott.

A lány meg elrohant.

– Kiszállok – dünnyögte Totyi. Fölállt, akárcsak fölrántották volna. Miért mondtam el?! Miért kellett ezt elmondani?

Állt, mozdulatlanul.

– Mit bámulsz?

– Nem kell úgy bámulni.

A két Beke ment el mellette. Labdájukat a földhöz ütögették. Egy pillanatra feléje fordultak, aztán mentek tovább a labda útján.

Úgy csúszott közéjük, mint az üveglap. Totyi éppen indult Omasics felé, de akkor Szmuda már ott volt közöttük. Totyira nézett, Omasicsra, aztán azt mondta: – A kezedet!

Elkapta Omasics kezét, megszorította. Közben Totyira hunyorított.

– És te vagy a barátja! A legjobb barátja… öregem, azért ez nem csekélység.

Omasics valahogy egy szót se tudott szólni.

Novák ment el mellettük a folyosón. – Mi van, Szmuda?

Az meg, anélkül hogy hátrafordulna: – Én gratuláltam először.

– Aha… ahhoz a fiókos asztalhoz. – Ez már Pozderka volt.

Egész kis csoport állt körülöttünk. Omasics legszívesebben kicsúszott volna a körből. Mit akar ez a Szmuda! Úgy rázza a kezét, mint egy olimpiai bajnoknak.

– Hallom, több fiók is van – bólintott Novák.

– Ezzel beevezünk. – Szmuda még mindig Omasics kezét szorongatta.

Végre elengedte Omasicsot. De akkor meg sorra eléje léptek a többiek. Egy szót se szóltak, csak megszorították a kezét.

Olyan volt az a kéz, akár egy rongydarab. Mintha nem is tartozna Omasicshoz. – Az meg közben csak Totyit nézte.

Totyi az ablakhoz húzódott, lebámult az udvarra. A szőke hajfonat!…

Leszalad Král Borihoz, igen, most mindjárt. De nem mozdult, csak nézte a lányt. Ott a két Beke…

A két Beke eltűnt, mintha felszippantották volna őket. Aztán már a folyosón lehetett hallani a bádoghangjukat:

– Mit lehet itt látni?

– Mit osztogatnak?

A két Beke Omasics előtt állt.

– Osztályunk büszkesége – mondta az egyik Beke.

– Az aranykezű Omasics – mondta a másik Beke.

Csöngettek.

– Felelés lesz, nagy felelés. – A két Beke beszaladt az osztályba.

Totyi Omasics mellé sodródott. – Oma, hidd el, hogy én igazán…

Omasics legyintett, és ellépett Totyi mellől.

Az meg dühös lett. Még Omasics húzza fel az orrát? Átejtett azzal az asztallal, tisztára átejtett, és én nem is szóltam róla senkinek, csak éppen egyvalakinek…

Kürti tanár úr feleltetett.

– Novák… hát, akkor légy szíves.

Novák felállt. És akkor Omasics olyasmit csinált, mint nagyon régen. Elővette a noteszt. A félelmetes, fekete, Omasics-féle noteszt. A tenyeréhez ütögette, aztán letette a padra. Nem fordultak feléje az arcok. Erszényes szórakozottan odanézett, de csak egy pillanatra. Ludwig Klári hátrafordult. Felragyogott az arca, súgott valamit a szomszédjának. Az unottan vállat vont.

Omasics a notesz fölé hajolt. Akárcsak az egész osztály őt figyelné. – Óra után pedig azt mondta Nováknak:

– Ma felolvasom a jegyeket.

Omasics ott ült a téren, a pad támláján. Kezében a notesz. Egyvalaki állt előtte. Ludwig Klári.

Omasics a térdén csattogtatta a noteszt. – Megvárjuk a többieket.

– Azt hiszem, ma javítottam Kürtinél – mondta a lány.

– Javítottál, de azért még várunk.

Körülnézett, aztán az el betűhöz lapozott. – Nézzük csak. Igen, valóban, a mai feleleted egészen szépen sikerült. Megadom rá a négyest, nyugodtan megadhatom rá a négyest. – Arról beszélt, hogy Ludwig Klári az utóbbi időben határozottan fejlődik, feljött a mezőnyben, könnyen lehet, hogy rövidesen az élre tör, igen, igen, a legjobbak közé.

Összecsapta a noteszt. – Eredj a csudába! – Úgy ült a pad támláján, mint akit hirtelen gyomron vágtak. A lány már elment, de ő még mindig nem jött le a padról. Egy mozdulattal lesöpörte a térdéről a noteszt. Valaki felvette és visszaadta.

– Ide figyelj, Oma – mondta Totyi.

Omasics úgy nézte, mintha meg se ismerné. Aztán átvillant valami az arcán. – Aha, szóval ez érdekel. – Kinyitotta a noteszt.

– Hagyd ezt, Oma.

– Miért? Ha már egyszer eljöttél.

– Hagyd ezt.

Omasics elkezdte sorolni a jegyeket. – Az évszámok – ingatta a fejét –, a törinél mindig baj van az évszámokkal.

Totyi már legszívesebben elment volna. De csak hallgatta, hogy a törinél baj van az évszámokkal.

Omasics fölnézett a noteszből. – Azt hiszem, hozzád jöttek.

Totyi megfordult.

– Már azt hittem, hogy elvesztél. – Král Bori elmosolyodott. – Aztán valamelyik a két Beke közül azt mondta, hogy itt vagy a téren.

Omasics, a padról: – Még jó, hogy megtaláltad.

– Gyere. – Bori megfogta Totyi kezét. – Sétáljunk egyet.

Omasics, a padról: – Sétáljatok egyet.

A lány mintha csak most fedezte volna fel Omasicsot. Egy darabig eltűnődve nézte, majd Totyihoz fordult, és nagyon kedvesen megkérdezte. – Te még beszélsz vele?

Omasics elszállt a pad támlájával együtt, de aztán megint ott volt. – Szóval ezért jöttél? Hogy mi többé nem ismerjük egymást?

Totyi egy kavicsot rugdalt. – Igazán nem lenne csoda, de hidd el, hogy nem azért… – Kirántotta kezét Bori kezéből. – Miért kellett ezt elmondani?

– Szóval elköpted – bólintott Omasics.

– Jobb, ha meg se szólalsz – legyintett a lány. – Te pedig – ismét Totyi keze után nyúlt – mit törődsz vele?

– Mégse kellett volna…

– Bánom is én! – Bori most már türelmetlen volt. – Lehet, hogy elmondtam az egyik Bekének, lehet, hogy nem, de most már menjünk.

Totyi nem mozdult. Omasics olyan messze volt, olyan nagyon messze volt tőle, ahogy ott kuporgott a pad támláján. Ő maga kétségbeesett dühvel rugdalta a földet. Aztán egy mozdulattal kirántotta magát a lány kezéből, és elrohant.

A lány utánabámult.

Omasics valósággal összeaszalódott a padon. Belenézett a noteszbe, mintha az egész osztályt ki akarná szólítani.

– Még utoléred! – A térdéhez csapta a noteszt.

Král Bori odament a padhoz. Kivette Omasics kezéből a noteszt, és lassan kezdte kitépni a lapokat. Arca megkeményedett, megöregedett.

– Ide figyelj! – Bori a földhöz vágta a notesz roncsait. – Nem szeretném, ha a barátod neve rajta lenne azon az asztalon, nagyon nem szeretném.

Szétszórt lapok a pad körül.

Omasics úgy ült, akár a havazásban. Távolabb a virággrupp, a bokrok zöldje, de itt hóvihar volt.

– Hallod! – A lány közel hajolt hozzá.

Omasics tenyerébe dűtötte az állát, és azt mondta: – Oké!

Szerette volna, ha ez fölényesen hangzik, de nem hangzott fölényesen.

Aztán, ahogy fölnézett a tenyeréből, Ludwig Klári állt előtte.

– A töri kimaradt.

– A töri – Omasics szédülten nézett rá.

– Nem olvastad fel, hogy feleltem történelemből.

– Parancsolj! – Omasics a szétszórt noteszlapokra mutatott. – Keresd meg a nevedet, aztán vidd haza, és rámáztasd be.

Lecsúszott a padról. Ott hagyta Ludwigot az üres pad előtt.

Talán valahol még összeakad Král Borival vagy Omasiccsal.

Egyikből se lett semmi. Délután, ahogy elindult hazulról, jött a locsolókocsi, és felvette. Egy pillanatra elállt a zuhatag, ő meg bent ül a vezető mellett. Előrenyújtott kéz a kormányon, merev, napszemüveges arc.

– Nem tud kitörni – mondta a vezető.

Totyi gyanakodva nézett rá. Mégis, minek kéne kitörnie?

Egy néni felmerült az utcán, és eltűnt a vízesésben.

– Gőzbe jártam, kifeküdtem a napra – hiába! Nem tud kitörni. – A vezető egyre dühösebb volt. Özönvízbe borította az utcákat, majd megkérdezte:

– Te hogy állsz a náthával?

– Nem vagyok náthás.

– De valamikor csak voltál. Ősszel vagy tavaly.

Kidob, ha nem voltam náthás.

– Tavaly… nem is ősszel, hanem nyáron. Igen, nyáron csúnyán elkapott.

– Az a legrosszabb, a nyári nátha. És nálad kitört?

– Kitört.

– Na látod! Nálam meg egyszerűen nem képes… És nemcsak most. Emlékszem, két éve is így voltam vele. És tudod, mit mondott az orvos?

A fiú hallgatott és várt.

– Mit mondott az orvos?

– Náthás alkat vagyok! – A kocsi vészes csörömpöléssel elrobogott egy tér mellett. – És ezzel el vagyok intézve. Náthás alkat!

A fiú érezte, hogy mondani kéne valamit. De mit lehet mondani egy náthás alkatnak?

Egy sor gyerek a járda szélén. Az egyik a Lukács. Totyi mindjárt megismerte.

– A mamája a múltkor az iskola előtt várta.

– Kit?

– A Lukácsot. Zűr volt vele, és aztán… – Elakadt. Annyi mindent kéne magyarázni. Aztán, maga se tudta, hogy bökte ki. – Bizonyos családi körülmények miatt.

– El tudom képzelni.

Lukács a kocsi mellett futott. Integetett. Ragyogó arccal integetett. Aztán majd visszamegy, és elmondja: „A barátom ült ott bent, a vezető mellett.”

– Hívták filmezni, de én nem hagytam.

– Kit? – kérdezte Totyi.

– A lányomat. Nyakamra küldték a gyártásvezetőt, de én akkor se engedtem.

Egy nő ment Lukács mögött. Rövidre vágott haj, hamuszürke pulóver. Ő is integetett.

– A mamája – mondta Totyi –, a Lukács mamája.

Lukács megállt, az asszony megfogta a vállát. Totyi meg, akárcsak valami tudósító.

– A Lukács csak most vette észre, hogy itt a mamája. Talán moziba mennek, vagy valahova.

A kocsi oldalából megint fölemelkedett a szökőkút, elmosta Lukácsot és a mamáját.

– Azt mondja a lányom, hogy csak három napról van szó, és hogy három napra igazán elengedhetem.

Fák között söpört végig a kocsi, csöpögő pofaszakállával. Az ágak szétnyíltak, mintha összetörnének a zuhatagban, majd megint egymásra hajoltak. A fák koronája között söpört el a kocsi, nedvesen csillogó, sötétzöld levelek között. Totyi, ha kinyújtja a kezét, behúzhatott volna egy ágat.

Az utca meg valahol lent volt. Totyi a vezetőre bámult. Mégis, hogy van ez?

– A barátnője telebeszélte a fejét – dörmögött a vezető. – A barátnője a Patyolatnál van, és egészen megszédült a filmtől.

Kisfiú egy erkélyen, kantáros nadrágban. Kopott aktatáskába rakosgatott holmikat: inget, úszónadrágot. Fölnézett, ahogy a kocsi elhúzott mellette.

– Ez még nem a bagdadi járat.

Azzal tovább rakosgatta a holmikat.

Odalent a mélyben, az utca szürke lapja. Kis bódék összecsukott ernyői. Egyszerre szétnyíltak, és beborították az utcát.

Egy fiú kinyújtotta tenyerét a zuhogásba. Mögötte egy másik. Kislány kinyújtott tenyere az ablakból. Csöppnyi erkélyek egymás fölött.

Totyi kicsit szédült, és közben a vezetőt hallgatta.

– Az a baj, hogy mindenben a barátnőjét majmolja.

Mit beszél a lányáról! – gondolta Totyi. – Hát nem veszi észre, hogy repülünk?

Egy tér foltja. Jól lehetett látni, hogy kétkapura játszanak. A kapus a térdére teszi a kezét, jobbra-balra ugrál két fa között. Lövés! De hova szúrta a szélső, hova szúrta! A labda fölszállt a magasba, Totyi el is kaphatta volna. De nem kapta el, hagyta, hogy visszahulljon egy cipő orrára.

Fiú – pinceablakban. A pinceablak kockájában ült, ujját bedugta a zoknijába. Fölfelé bámult a szárnyas kocsira, ujja bent maradt a zokniban.

Kövér nő a padon. Lábát kicsúsztatta a cipőből. A ház előtt ült, újsággal a kezében. Az újság egy pillanatra olyan közel volt, hogy Totyi belepillantott. – Kirándulók, locsolók, házépítők – olvasta. – Sakkozók a réten.

– Nyár van – hallatszott egy hang a kapuból –, igazi nyári idő.

Kalauzok mentek el kertes házak mellett.

Hazamennek, gondolta Totyi, mert ők már végeztek. Akárcsak azok, akik ott állnak a megállónál.

Beépítetlen telkek. Cirkuszi kocsi az egyik telek közepén. Fekete szakállas férfi lábosból evett valamit. Teljesen egyedül volt a lábosával.

Száradó ingek a kifeszített kötélen. Ahogy meglátták a kocsit, megpróbáltak utánaszállni. Hiába! Úgy oda voltak kötözve… Kétségbeesett dühvel rázták magukat, egymásra csavarodtak, és már a kötelet is vitték volna.

Lány kifeszített derékkal állt a fánál. Szemét lehunyta, haját hátracsavarta. Fölnézett, ellökte magát a fától, és egy másik fához futott. Egy harmadikhoz. Komámasszony, hol az ollót játszott, egyedül.

– Magdi! – hallatszott egy hang. – Magdi, hol vagy?

A lány egy pillanatra megállt, aztán felnevetett, és megint odafutott egy fához. Egyik fa küldte a másikhoz, és ő futott egyiktől a másikhoz.

Fiú a telefonfülkében. Szétnyitotta a telefonkönyvet, elkeseredetten tépkedte a lapokat. Mintha azt akarná, hogy többé senkit se lehessen felhívni ebben a városban.

Számok a kartonlapon. 2989, 3417, 5711. – Fiúk másztak a tér mellett, a felásott földben, a szétdobált kövek között, a homlokukra tűzött kartonlappal. Csigalassúsággal kúsztak előre, aztán megmerevedtek. Egy láb megrándult. Felfelé fordított talpak. Dermedt mozdulatlanságban feküdtek, majd újra megindultak.

Távoli, tiszta hang. – 7856!

Egy fiú elvágódott. Majd feltérdelt, és egy reménytelen mozdulattal levette a számot a homlokáról.

Egy másik meg egy szatyor mögé ugrott. Totyinak igazán nevetnie kellett, ahogy az a fiú a szatyor fedezéke mögött nyomult előre.

Ketten ültek a szobában, egy férfi és egy nő. Az ajtók végig nyitva, de a nő még így is legyezte magát.

– Megvagyok én a vállalati koszttal – mondta a férfi. Ez igen komoran hangzott, akárcsak valami veszekedés végén.

– De Ernő – a nő hangja könnyes volt –, jön a zöldborsószezon, és neked a zöldborsó a mindened. – Várt, reménykedve nézett a másikra. – Legalább vasárnap hadd főzzek!

A férfi maga elé bámult, és megint csak azt mondta:

– Megvagyok én a vállalati koszttal.

– Vasárnap nem főznek.

– Majd beülök valahova.

A nő mondott volna valamit, de akkor megmozdult az asztal. Egy fiú mászott elő az asztal alól, számmal a homlokán.

Azok ketten szólni se tudtak. Némán, dermedten nézték, ahogy a fiú, számmal a homlokán, négykézláb, elhagyja a lakást.

Erkélyekre lehetett látni, ablakokba és szobákba.

Megint egy tér volt alattuk, üres tér. Lapátok beleszúrva a homokozó négyszögébe. Üresen csüngő hinták.

Mindent elborított a vízesés zuhataga. Aztán a hatalmas vízsugár lassan elvékonyodott, még egyet fröccsent – és vége volt.

– Hol is laktok?

Totyi a vezetőre nézett. Már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán lakik valahol. Hunyorogva nézte a napszemüveges férfit, és közben a kocsi csörömpölését hallotta. Az egész utca remegett a zörgésben.

– Illés utca négy.

– Négy. Jó, hogy mondod. De azért nem baj, ha nem viszlek a kapuig.

Kipottyantotta Totyit.

A fiú ott állt az utcán. És akkor észrevett valamit. Egy embert a kocsi tetején. Akkora, mint egy gomba. Ez mindig ott volt, vagy csak most?…

– Mit bámészkodsz! – szólalt meg egy kövérkés férfi. – Ő szabályozza a vizet.

Totyi meg csak nézte azt az embert, aki a vizet szabályozza. Eddig is ott volt? És akkor én miért nem láttam?

– Kell valaki, aki a vizet szabályozza – mondta a férfi. – Elég hülyén szabályozza. Arról nem is szólva, hogy mindig akkor jön, amikor esik az eső.

– Mit törődsz vele!

– Mit törődsz vele!

Hárman mentek a labda útján: Král Bori és a két Beke. Labdájukat a földhöz ütögették, és közben a két Beke egyre csak azt mondta: – Mit törődsz a Totyi-Potyival? Ha elment – elment. Majd visszajön. Á, nem olyan az, mint aki megsértődik. Különben is örülhet, ha szóba állsz vele.

Král Bori lehorgonyzott egy üzlet előtt. Elgondolkozva ütögette a labdáját.

– Semmi bajom se volt vele! Csak az Omasiccsal. Aki rajzszögért futtatta.

– Talán szeretett rajzszögért futni – mondta az egyik Beke. – Talán mindig is fut valamiért.

– Az piszkálja, hogy elmondtam ezt a históriát az asztallal. – Král Bori továbbment. – Talán mégse kellett volna.

– Ugyan! Majd elfelejti!

– Pitizni fog. – A labda pattogott. – Ne haragudj, de igazán nem értelek. A Holländer Gyuri sokkal csinosabb volt.

– Nem érdekel a Holländer Gyuri.

– És a Márk Miki!

– Hagyjatok a Márk Mikivel.

Mentek a labda útján, és a két Beke sorolta, egyre sorolta azokat a fiúkat, akik odavoltak Král Boriért. Molvareczet, aki Budafokról jött be, hogy Borit láthassa, egy bizonyos Jóskát, aki rengeteg levelet írt, Paplanos Mihályt meg a többieket.

Bori megállt a régi kert előtt.

– Ott ültem a lépcsőn, fölnéztem, és egyszerre csak ott állt előttem.

– Kicsoda?

– Totyi.

A két Beke összenézett, aztán labdájukat a földhöz ütögetve, elmentek a kerítés mellett.

Král Bori a lépcsőn ült. Könyveket, füzeteket vett elő a táskájából. Belenézett a földrajzba, a történelembe, megoldott két számtanpéldát.

Fölnézett, ceruzáját az állába nyomta.

Nem volt előtte senki. Az üres porolórúd a kert végében.

Otthon leveleket olvasott. A harmadik fiókból előkotorta Márk Miki leveleit, meg annak a bizonyos Jóskának a leveleit. Közben cédulák potyogtak. – Vidd le a tejesüveget. – Kedden a Kulcsáréknál! – Ezen egy kicsit eltűnődött. Mi lehetett azon a bizonyos kedden a Kulcsáréknál?

A saját neve egy régi színlapon. Tojásos nokedli: Král Bori.

Ja, igen, egy tanárnő írta a darabot. Nem volt valami nagy szerepe, de azért megtapsolták.

A levelek között turkált.

Molvarecztől semmi? Az csak bejött érte Budafokról, de írni – nem írt? Az egyik Bekének tetszett a Molvarecz. Holländer Gyuri mind a két Bekének tetszett.

Közben belenézett annak a bizonyos Jóskának a levelébe.

„…ne haragudj, hogy e pár sorral zavarlak. Nem leszek túl hosszú. Különben is csak búcsúlevélnek szántam ezt a pár sort.”

Búcsúlevélnek? Miért?

„Megismerkedésünk napján, azon a bizonyos november hetedikei napon megszerettelek, amit te nem látsz be. Szélhámosnak tartasz, pedig akkor nagyon tévedtél. Nem lehet valakit csak úgy más szava után elítélni. Ezt már eleget hangoztattam neked.”

Eleget, bólintott Bori, és félretette Jóskát.

Márk Miki elborult arca merült fel egy levélből.

„Telefonon már nem hívhatlak, mert úgyis lecsaptad volna, így hát minden reményemet elvesztettem, ami pedig a fényképeket illeti, rövid időn belül készíttetek, és vagy személyesen, vagy postán eljuttatom.”

Mikor kértem én tőle fényképet? Különben is utálom a fényképeket. Az igaz, hogy Márk Miki sokat telefonált. Engem nem nagyon izgatott, de apa valóságos dührohamot kapott.

Levelek, levelek.

– Hogy vagy? – kérdezte egy fiú.

– Mikor láthatlak?

– Találkozhatunk?

– Hogy vagy?

Bori vállat vont, és a levegőbe bámult. Aztán félresöpörte a leveleket.

Ő pedig nem ír! Még csak véletlenül se írna! Amióta az történt, alig látom, de azért egy árva sort se írna.

Felsóhajtott.

– Hülye vagy, Totyi! Tökéletesen hülye vagy!

Fogta a labdáját, és lement a térre.

Kihívom Pozderkát, Herczeg Kálmánt és Nejfit. Ha csak egytől is kikapok, szétverem azt az asztalt.

Ezt gondolta Omasics, és lement a térre.

Aztán megszürkült homlokával megint ott állt a kis szobában. Egyedül állt, és az asztalt nézte. Mihalik bácsi kis asztalát.

– Herczeg Kálmán elkalapált, de két mérkőzés az enyém volt.

Labdájával a hóna alatt, közelebb ment az asztalhoz.

– Két mérkőzés az enyém volt.

Nem, Omasics nem emlékezett arra a pillanatra, amikor lefeküdt, és arra se emlékezett, amikor felébredt.

A napfény rácsúszott az asztalra, és akkor felsóhajtott. – Ajhaj! – Bement a szobába, ajtókat nyitott, ajtókat csukott. Egy pillanatra kinyitotta az előszobaajtót. Az üres lépcsőház. Az üres, csöndes lépcsőház.

– Lemegyek tejért – hallatszott fentről.

Kopasz férfi állt a lépcsőfordulóban. Karján kosár, abban tejesüveg.

– Nem azért mondom, de egyszer az Ila is lemehetne. – Vállat vont, aztán tovább-baktatott a kosarával.

Mi is lesz ma? Földrajz, történelem… – Omasics már a könyveit csomagolta. Aztán otthagyta a táskáját, és megint az asztal előtt állt.

– Mit járkálsz annyit? – hallotta anyát. – Hány óra van?

A hang álmos volt. Omasics nem felelt. Anya újra elalszik, tulajdonképpen most is alszik.

Aztán, mintha hangszórók szólnának a tiszta reggeli csöndben. – Még van pofája behozni! (Pozderka hangja.) – Amikor mindenki tudja, hogy nem is ő csinálta! (Novák.) – Csalás! – rikácsolta két Beke. – Közönséges csalás!

A hangok elnémultak. Omasics úgy érezte, hogy valami van a gyomrával, és hogy ebből még nagy baj lesz.

– Miért? – suttogta. – Szásznak is segít az apja, és nemcsak a Szásznak.

Aztán arra gondolt, hogy tegnap a téren senki se említette ezt az asztalhistóriát. Pedig mind lent voltak: Pozderka, Novák és a többiek. Senki se szólt egy szót se. Örültek, hogy lehozta a labdát, és hogy fejelhettek. Valaki még mondta is: – Nagy formában van az Omasics.

Á, az egész nem olyan veszélyes. De azért nem nyugodott meg. Még mindig érezte a gyomrát.

Aztán már lefelé mászott a lépcsőn. Hóna alatt egyik oldalon a táska, másik oldalon az asztal. Akárcsak Totyi ragasztotta volna oda. Igen, akkor úgy érezte, hogy együtt vannak, és nincs semmi baj. De ahogy így lefelé jött!…

Most senkivel se kell találkozni. Senkivel.

Kint, az utcán körülnézett, ahogy továbbimbolygott. Elment a taxiállomás mellett. Az egyik kocsiban aludt a vezető, a hátsó ülésen a puha, reggeli napfény.

– Mi az, kocsival mész? – Kék ruhás sofőr állt mellette.

– Nem ártana. (Van egypár forintom, de mégse érkezhetek taxival az iskola elé. Miért? Ki látja ilyen korán?)

A sofőr megkopogtatta az asztalkát. – Csak azt ne mondd, hogy te csináltad.

– Nem is mondom.

– Hová jársz?

– Sóki tér. – Omasics már bent ült a hátsó ülésen. Ölében az asztal. A sofőr lenyomta a gázpedált.

– Kinek drukkolsz?

– Ferencváros.

A sofőr lefékez. – Szállj ki.

Omasics kimászott az asztallal. „Ezt elszúrtam! De hát, ki tudhatta? Azt hittem, minden sofőr Fradi-szurkoló.” Hátrafordult, és ütemesen kiabálta:

– Hajrá, Fradi! Hajrá, Fradi!

Elnémult. Szmuda jött vele szemben. Aztán, ahogy a fiú közelebb ért, mégse a Szmuda volt.

Mélységes csönd vette körül, mélységes csöndben ment az iskola felé. Megint megszólaltak a hangszórók. – Hogy viszi! – Taxiba akart ülni, de aztán mégse ült taxiba! Nagy lebőgés lesz!

Lehunyta a szemét, becsúszott az iskola kapuján. Egy lélek se volt a folyosókon. Sárdi bácsi ugyan, mintha megfordult volna a fülkéjében…

Megállt.

Úgy érezte, hogy az osztályok felsorakoztak. Csöndben felsorakoztak, és most nézik, ahogy végigmegy a folyosón.

Egy tekintet megállította. Egy osztálykép a falról. A második sorban Dicsőfi.

Omasics megállt a kép előtt. Dicsőfi, a kicsapott diák… Totyi beszélt róla.

– Kicsaptak engem – mondta Dicsőfi. Nagyon megértően nézett Omasicsra, ahogy hozzátette: – Ez mással is megtörténhet.

Dicsőfi, a kicsapott diák, hosszan Omasics után nézett. Dicsőfi látta, amikor Omasics lenyomta a kilincset.

Omasics bedugta az orrát a klubszobába. Körülszaglászott. Nem, semmi… el se lehet képzelni, hogy ma itt zsűrizés lesz, meg minden csoda. Leült egy fotelba, a rádióasztal mellett. Hosszan kinyújtotta a lábát. Az asztalkát nézte, lent a földön. „Egy kicsit kifújom magam.” Rándult egyet a lába. „Talán még visszavihetem.” Nem mozdult. Pedig bömböltek a hangszórók. – Tudjuk, Omasics, tudjuk! – Elzsibbadt. Így ült egy darabig. Az asztalt nézte, mintha nem is ő tette volna le. Kis cédula az asztalon. – Omasics Gábor.

A cédula árván fityegett.

Omasics eltűnt a szobából.

Táskájával a hóna alatt, az iskola körül lődörgött. Még korán van, nagyon korán. És az is lehet, hogy vissza se megy. Az asztal ott van a cédulával. Omasics Gábor. Egy név hiányzik a céduláról. Garancsi. Omasics–Garancsi. Hát nem Omasics–Garancsi!

– Mi az, unod a banánt?

Szmuda ment át a téren, és odakiáltotta Omasicsnak. – Unod a banánt?

Omasics aztán már Szmuda mellett kocogott. Most mindjárt arról kezd beszélni, hogy mi lesz ma…

– Nem tudom, mi ütött belém, hogy ilyen korán fölkeltem. – Ezt mondta Szmuda. Aztán valami Keszthelyit említett, akivel kibékült. Csúnyán összeugrottak, de most kibékültek.

Szász imbolygott egy asztallal.

– Mi az, Szász? Remélem, az van a cédulán, készítette dr. Szász és fia. – Cinkosan Omasicsra hunyorított.

Kis csoportokban mentek a klubszoba felé. Pozderkáék, mintha már órák óta várakoztak volna a folyosón, a lépcső karfája mögött.

– Mutasd, mit csináltatok?

– Majd odabent.

– Nézd, a lányok mit hoznak!

– Öregem, ez hajóhinta…

– Miért nem viszitek a Ligetbe?

– Na, légy szíves, Szmuda!

– Moderáld magad, Szmuda!

– Mindig velem van baj, és mi az, hogy moderáljam magam?

Széttolt padok a klubszobában. Most egész más volt, mint amikor Omasics egyedül jött. Nem is mert arra nézni. Ki tudja! talán már nincs is ott az asztal… talán csak álmodta, hogy beosont ide… – Mégiscsak odanézett.

– Az előbb még semmi se volt nála! – Szmuda az asztal előtt állt. – Együtt jöttem vele, de semmi se volt nála, most pedig, tessék! – Megpöccintette a cédulát. – Omasics Gábor.

– Befújta a szél – mondta az egyik Beke.

– Minden lehetséges – bólintott a másik Beke.

Rendben van, gondolta Omasics, essünk túl rajta. Csak mondják azt, hogy vigyem haza az asztalt, vagy verjék szét itt helyben.

Novák hosszan nézte Omasicsot, aztán elkapta Szmuda vállát. – Te hol voltál?

Körülvették Szmudát.

– Hol császkáltál?

– Persze, te nem trógerolsz! Inkább vigyük mi!

– Neked büdös az ilyesmi.

– Én csak később szálltam be a dologba. – Szmuda széttárta a karját.

Újabb kis asztal érkezett. Már a folyosóról lehetett hallani, hogy: félre! félre!

Omasicsot a falhoz nyomták. Oldalt nézett, és fölfedezte Totyit.

– Szervusz – mondta Omasics.

Totyi bólintott, hogy: szervusz.

Az egyik Beke elkapta Totyi karját.

– Nézd meg, mit csináltunk a Borival.

– Már láttam.

– Azért még megnézheted.

Totyi már indult volna, de akkor megpattant a szekrény ajtaja. Szoknyák, vállpántok egy hosszú rúdon, aztán csizmák és hímzett kendők.

– Ebben táncoltunk tavaly egy ünnepélyen – ugrott oda Kállay Márta.

– Amikor a végén nagy tapsban mentünk ki, és integettünk.

– Jolán néni írta… a mit is?…

– Koreográfiát. Ezt így mondják.

– A skót tarisznyást is a Jolán néni írta.

– Abban is integettünk, amikor kitáncoltunk a színpadról…

– Meg a becskereki alsóseprősben.

Az átizzadt, kis vállpántokat nézték, a fonnyadt szoknyákat.

Valaki eltűnődve megkérdezte. – Mi az, hogy koreográfia?

Nyílt az ajtó – és egyszerre csönd lett.

Bejött az igazgatóhelyettes, Kürti tanár úr, Jánosi tanár úr, Zsuzsi néni meg a többiek.

Erszényes Pozderkára nézett. – A diri sehol?

– Talán beteg.

– Dehogyis, valami kongresszusra utazott.

– Éppen most?…

Kürti meg odalépett egy asztalhoz, megnézte a cédulát. – Készítette a VII. B./Stevenson brigádja. – Elmosolyodott. – Stevenson brigád… nem rossz.

– Pasteur brigád! – Zsuzsi néni végigsimított a homlokán. – Egyáltalán, tudjátok, hogy ki volt Pasteur?

– Valami tej, a drágábbik.

– Te hülye!

– Az legalább feltalált valamit!

– Hát igen, ő is meg Stevenson is, meg mi is.

– Hogy a csudába jutott ilyesmi az eszetekbe? – A politechnika tanárnője éppen Král Bori városa előtt állt. Aztán már egy asztalkánál volt, és Kürtinek magyarázott valamit.

– Izgul – súgta Szmuda –, csudára izgul.

– Most éppen a Kürtit főzi, hogy azért az az asztal mégse csekélység.

– Most nálunk vannak.

– Jánosi nem is figyel.

– Á, csak olyan álmos arca van, a bajusza miatt.

A fal mellett álltak, meg az ablakban ültek. Az ajtó nyitva volt a folyosó felé. Még ott is micsoda tömeg!…

Kürti belépett egy kis oldalajtón. Utána Zsuzsi néniék.

Egy darabig senki se szólt – aztán Erszényes Péter:

– Zsűriznek.

– Mit szólsz, hogy a Vilma néni is eljött! Pedig már nyugdíjban van.

– A Zsuzsi néninek semmi se tetszett.

– Figyeltétek a Panni nénit? Örökké magyarázott… hol Jánosinak, hol Kürtinek.

– Piri néni meg csak az igazgatóhelyettessel beszélt.

Egyszerre Omasicsra néztek. Omasics a falhoz húzódott, a falhoz tapadt.

– Ez nem is izgul – mondta Novák. – Micsoda fapofa.

– Hallod! Amikor úgy megbámulták a mesterművét…

Nem, gondolta Omasics, azért erre még nem harapok rá. Hogy most elkezdenek dicsérni, aztán meg majd…

– A Panni néni különben is mindent megbámult. Az olyan bedűlős.

– De a Kürti tudja, mi az igazi, az igen…

Elhallgattak, és megint Omasicsra néztek. Pozderka éppen mondani akart valamit, amikor odabent a kis szobában megszólalt egy kürt. Ünnepélyesen zengő hang. Aztán csönd, majd egy hegedűfutam. Valaki a zongorát pötyögtette.

Pozderkáék valósággal megdermedtek. Majd amikor valaki beleütött a nagydobba, Totyi megkérdezte:

– Mi van odabent?

Mire az egyik Beke ártatlan képpel: – Zenekart alakítottak.

– Most a cintányér!…

– A nagydob.

Szmuda valami olyasfélét dörmögött, hogy Kürtiék többé már ki se jönnek a zeneszobából.

– Lefogadom, hogy Jánosi van a kürtnél.

– És a nagydobnál? Ki van a nagydobnál?

Szinte látták a zenekart. Jánosi tanár úr a kürtnél, Panni néni zongorázik, az igazgatóhelyettes a nagydobnál. Bent ülnek és zenélnek.

Aztán mégiscsak elhallgatott a zene.

A hirtelen beállt csendben Omasics megint a gyomrát érezte.

Nyílt az ajtó. Megjelent az igazgatóhelyettes, utána Kürtiék. Kürti tanár úr Ludwigra nézett, és azt mondta:

– Örökké az ablakban ülsz. Múltkor is a könyvtárban…

Ludwig lecsúszott a párkányról, magával sodorta a két Bekét, Novákot és Hagara Öcsit.

A tanárok fölálltak egy vonalban. Az igazgatóhelyettes egy kicsit előrelépett.

– Határozatunk értelmében…

Omasics ezt megint mintha valami hangszóróból hallotta volna. És akárcsak egy üres teremben.

– …a Stevenson brigád kiemelkedő munkája…

Novák túlvilági arccal bámult Pozderkára.

– …valamint Omasics Gábor munkája.

Elnémult a hang, minden elnémult.

Odamennek hozzá, most sorba mind odamennek az igazgatóhelyetteshez, és elmondják, hogy Omasics Gábor munkája…

Senki se mozdult. Aztán lassan, nagyon lassan, leváltak a falról. Valaki rávert Omasics vállára.

– Mozdulj már.

A többit már a folyosón hallotta.

– Öregem, mi megyünk elsőnek!

– Meg a másik hetedik. Holtverseny.

Totyit kereste a tekintetével, Totyi nem volt sehol.

Egy fiú elrohant mellette.

– Holtverseny! Mit szólsz?

– Nem láttátok a Král Borit?

Omasics egyedül állt a folyosón. Aztán a két Beke közrefogta.

– Bejöttél, szépen bejöttél.

– Na igen! – bólintott Szmuda.

– Oma! Mi bajod van? Oma!

– Semmi… csak a gyomrom.

Omasics egy kis fülkében csücsült, és hosszan elgondolkozva nézte a térdét.

Nem is tudták, hogy akadtak össze, de egyszerre csak ott voltak egymás mellett.

– A Vilma néni is bejött – mondta Bori. – Már két éve nyugdíjban van, és mégis bejött.

– Ott állt a városod előtt – mondta Totyi.

– Hát igen… azért még van, akit érdekel.

– Megnéztem én. De holnap még jobban megnézem. Úgyis nyitva marad a kiállítás.

– A kiállítás! – Bori felnevetett. – Persze, a nagyközönség is megtekintheti. – Megállt, hajlongani kezdett. – Tessék kérem, itt látható a Stevenson brigád alkotása. Ez meg egy város… kartonpapírból…

– Egyedül hoztad be?

– Dehogy! Hiszen együtt csináltuk a két Bekével.

– A két Bekével, persze. És most nem labdáztok?

– A nagynénjükhöz rohantak ebédelni.

Totyi megszerette a két Beke nagynénjét. A két Beke nagynénje besétált a szívébe. Így legalább egyedül lehet Král Borival. Aztán elkomorodott, mert a lány azt mondta:

– Azért jó, hogy kiszálltál abból az Omasics-féle… – A lány elhallgatott. Érezte, hogy valami baj van. Hirtelen Totyi elé került, és megfogta a kezét. – Ide figyelj! Ez az egész többé nem téma.

– Nem értem… – A fiú tehetetlenül állt, és megrázta a fejét.

– Ne bámulj úgy! – Elengedte a fiú kezét, hátrébb lépett, és megkérdezte: – Mit hozol a kirándulásra?

Igen, ez volt a téma, erről beszéltek. Mit viszel magaddal?

Verebes egy kékeslila cipzáras táska előtt állt. Megtapogatta az oldalát, aztán kivett egy könyvet, belelapozott. Megint körbetapogatta a táskát. Aztán, mint aki hirtelen gyanút fogott, mindent kirámolt.

– Tudtam! – Komoran nézte a flanel alsónadrágot. – Ki tette be? – És mindjárt felelt is. – Nagymama tette be.

Töpörödött, kis öregasszony jött elő a lakás mélyéből.

– Olyan könnyen megfázol.

Verebes egy gyászos mozdulattal meglengette a flanelalsót.

– Le akarsz járatni?

– Mit akarok, fiacskám?

– Azt akarod, hogy körberöhögjenek?

Nagymama még mondott valamit a megfázásról, de Verebes félresöpörte a flanelalsót. Aztán külön átvizsgált minden egyes ruhadarabot.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit csempésztek még be? Flanelalsó! – Döbbenten bámult maga elé. – Teljesen lehetetlenné akarnak tenni.

 

 

– Mit csináljak ezzel? – nézett Szász az apjára.

– Miért? – Szász doktor vállat vont. – Tomahawk… Igaz, hogy csak fából.

Az asztal előtt álltak, és a fatomahawkot nézték. Valamikor csodálatos lehetett. Még most is látszottak a kék meg az ezüst festék nyomai.

– Tolldísz is volt hozzá. – Szász doktor közelebb hajolt a tomahawkhoz. – Kés is volt… indián kés.

– Elemlámpa – mondta a fiú. – Elemlámpa kell.

– Jó, hát csak fából van…

– Még szerencse – bólintott a fiú. Átszólt a másik szobába. – Hogy apának milyen ötletei vannak! Két pulcsit nem viszek, csak egyet.

– A melegebbiket – mondta anya a másik szobából. – A kéket. A tréningruha rendben van?

– Rendben van, de a pingpongütőt egyszerűen nem találom.

– Azért még szükséged lehet rá. – Az apa felemelte a tomahawkot.

– Mit gondolsz, apa, hová megyünk? A dzsungelbe?

– Talán a dzsungelbe.

– Addig nem megy a busz!

– Amikor mi kirándultunk. – Az apa a kopott tomahawkot bámulta. – Mindig azt hittük, hogy a dzsungelbe megyünk… valami csodálatos, ismeretlen helyre, ahol mindenféle kalandok várnak ránk.

– Hova tettétek azt a nyavalyás pingpongütőt?

– Nem tudom. – Az apa már az ablaknál állt. – Nem láttam.

 

 

– Mert nincs egy rendes kulacsom se! – Erszényes Péter úgy nézett a húgára, mintha az tüntette volna el a kulacsot.

– Igaz, hogy az ások lehúztak benneteket? – kérdezte a húga.

– Nem húztak le bennünket, holtverseny volt.

– Kegyelemből.

– Mi az, hogy kegyelemből?!

– Mert az ások jobbak voltak, de azért mégse akarták, hogy ti…

– Hagyd békén a sakkot! Múltkor is lenyelted a királynét.

– Nem nyeltem le a királynét, és az ások igazi várost építettek.

– Keménypapírból. – Erszényes legyintett. – Persze van, aki hasra esik az ilyesmitől. Azt hiszem, átmegyek a Pozderkához, neki biztosan van valami rendesebb kulacsa.

 

 

Omasics is csomagolt. Barna hobbiinget tett a táskába. Három barna hobbiing már a táskában volt, most tette be a negyediket.

– Anya, miért vettünk mi annyi barna hobbiinget?

– A barna jól áll az arcodhoz. – Anya végigsimított a takaróján. – Azt még együtt vettük… a barátod is velünk jött… kedves kis kölyök… és aztán beültünk valahova. Cukrászdába? Vagy a Híradó Moziba?

– Talán a Híradó Moziba. – Ebben a pillanatban, mintha minden kirepült volna a táskából. Az üres táskát pedig jobb feltenni a szekrény tetejére. Aztán hagyjuk ezt az egészet. Józsefkutat, Totyit, szóval ezt az egészet.

– Nem is mondtad, mit szóltak ahhoz, amit csináltál?

– Mit szóltak! – Legszívesebben a sarokba vágta volna a táskát. – Tetszett – mondta aztán csöndesen a barna hobbiingeknek. – Nagyon tetszett.

Saját magát is hozzácsapta volna a hobbiingekhez.

 

 

A két Beke fölrohant Král Borihoz.

– Hallottad, hogy milyen bikinit visz magával a Ludwig Klári?!

– Meg olyan tengerészkék trapéznadrágot!

– És egy olyan fényképezőgépet!

– …az már nem is fényképezőgép, azzal már filmezni is lehet.

– Felvesszük az egészet filmre.

Az egyik Beke közelebb hajolt Borihoz: – Ő is eljön?

– Kicsoda?

– Omasics. Hogy még van pofája?

– Nem tudom. Egy biztos: Totyi már nem beszél vele.

– Ó, persze, Totyi!

– Soha többé nem beszél vele. És ez nem is csoda. Azok után!…

A két Beke hallgatott, ellenségesen hallgatott. Aztán az egyik megkérdezte:

– Mit tettek a te Totyi-Potyikáddal? Akinek olyan áramvonalas svájcisapkája van?

– És ahogy a fülére húzza!

– Inkább a homlokába!

– Ellenállhatatlan!

– El kell pusztulni!

– Mi bajotok van vele?! – csattant fel Král Bori.

– Semmi, semmi! Labdát hozol? Ne felejts el labdát hozni. Labdahálót! Spárgahálót! De inkább nejlonhálót! Az mégiscsak más…

Elő is kapták a labdájukat. Egymásnak dobálták, és tapsoltak, ahogy elkapták.

Így keringtek az asztal körül, aztán elszálltak a labdájukkal.

 

 

Valaki azt mondta, hogy Józsefkúton van egy tó, halakkal, és akkor át is szaladt Brunner Imréhez horgászbotért.

A sovány, szemüveges Brunner Imre figyelmesen nézett Totyira. – Tó? Józsefkúton? Nem tudok róla.

– Azt mondták.

– Azt mondták. Ki mondta? Különben mindegy. Akárki mondta, nem tudok róla.

Brunner Imre talán két évvel volt idősebb Totyinál, de mégis, mintha az apja lenne. Egyszer valami félelmetes hallal jött haza. Azt mondta, hogy rácponty. A papájával szokott horgászni, de a papája bevallotta: Imire harapnak a halak. Olykor Totyit is magukkal vitték. Totyi a horgászbotokat nézte a vízben, kicsit unatkozott, de ezt sose merte bevallani. Most pedig úgy gondolta, egyedül is megpróbálkozik. Král Bori ott áll majd mögötte, és szótlanul nézik a vizet.

– Tanuld meg – mondta Brunner Imre –, hogy horgászbotot nem lehet kölcsönkérni.

– Gondoltam, talán egy régit.

– Régit se lehet.

– Persze – bólintott Totyi –, különben sincs ott semmiféle tó.

– Azt azért sose lehet tudni. – Átment a másik szobába, és egy megfeketedett horgászbottal jött vissza. Ócska szardíniásdobozzal. – Tudod, mi van benne?

– Tudom. – És most már egy kicsit bánta az egészet. Kukac a szardíniásdobozban. Csalétek. Aztán majd föl kell tenni, és egyáltalán, hogy kell megfogni egy ilyen botot? Néha ugyan már megpróbálta, de akkor ott volt mellette Brunner Imre.

– Aztán majd mondj el mindent. – Brunner Imre vállat vont. – Miért ne lehetne ott egy tó?

Nem hangzott valami biztatóan. Miért ne lehetne egy tó a Rákóczi úton? A Teleki téren?

A horgászbotot mindenesetre megkapta. És ahogy most a szobájában állt, csillogó tavat látott. Csillogó tavat, tele hallal.

– Hálóing? – kérdezte egy szigorú hang.

– Tessék, apa?

– Hálóinget viszel?

– Tréningruhát.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy tréningruhában alszol! Tessék betenni egy hálóinget! Mi van ebben a zacskóban? Szalonna. Nem gondolod, hogy elolvad? Tessék nejlonba tenni. Egyszerűen nem tudsz csomagolni. Mi ez? Uborka? Ez is ki fog folyni. Éppen ezért átteszem…

– De, apa…

– Semmi de, apa, és legalább figyelj! Aztán fekvés. Hétkor indultok.

A fiú önfeledt mosollyal rábólintott.

Ablaküvegre vágódott arcok. Arcok, arcok és arcok. Nem lehetett különválasztani őket, nem lehetett tudni, melyik kiabálja:

– A Kavics utca!

– Felébredtél? Hol van már a Kavics utca!

– A Lukács uszoda! Én mindig ide járok…

– A Csaszi!

Közben egy tanár hangja: – Ne üvöltsetek, és ne törjétek be az ablakot. Mit hadonászol azzal a lándzsával, Szmuda?

– Nem az enyém, tanár úr kérem, a Garancsié.

Most mind Totyi felé fordultak.

– Horgászbot. – Totyi kibámult az ablakon. – Nem lándzsa, hanem horgászbot, és tedd vissza, Szmuda, a csomagtartóba.

Totyit nézték, meg a horgászbotot.

– Csak tudnám, hol akarsz horgászni – mondta Kürti tanár úr. – Már voltam egypárszor Józsefkúton, de hogy ott valami tó volna…

– Még szerencse, hogy nem is tud horgászni! – vágta be valaki.

Egy rázkódás, és egymás nyakába estek.

– Kanyar! Vigyázz…

– Most már mire vigyázzak? – mászott ki egy fiú az ülés alól.

Megint az ablaknál voltak az arcok. Egy másik autóbusz jött mögöttük. Mintha hirtelen eléjük akarna vágni.

– Az jobb kocsi – mondta Erszényes. – Hiába, a Miszlicsányiéknak mindig szerencséjük van.

– Miért jobb kocsi?

– Azon rádió is van.

– És ezen talán nincs?

– Csak éppen nem szól.

A vezető felé pislogtak, de senki se merte mondani, hogy: szóljunk neki! Különben is már megint csak az út volt előttük.

– Figyeled! Már nem lehet villamost látni, az előbb még lehetett, de most már nem.

– Most már csak földek vannak.

– Cipész!

Döbbenten nézték a cipészt a földek között. Pici kőház, homlokán a tábla: – Cipész.

– Most már tudom, hogy hova jövök egy talpalásért – bólintott Pozderka.

– Romok – mondta Omasics. – Valami régi település.

Novák ránézett, és akkor elhallgatott. Novák akkor is így nézett rá, ilyen csodálkozó, gúnyos mosollyal, amikor reggel ott állt a busz előtt. – Te is velünk jössz? – Ez volt az arcán. Körülvették Omasicsot, és már úgy gondolta, hogy visszafordul, de Kürti hirtelen megszólalt. – Mi az, ilyen népszerű vagy? – Ó, igen – bólintott az egyik Beke –, Omasics nagyon népszerű, talán a legnépszerűbb az osztályban, rettentő népszerű! – Aztán meg már nem volt idő semmire, mert indulni kellett. – És ez most már így lesz? Hogy ilyen pofákat vágnak, ha csak kitátja a száját?

Az arcok ellepték az ablaküveget. És akkor valaki váratlanul:

– Én vagyok Robinson.

Kis csönd, aztán egy másik:

– Én vagyok Marco Polo!

– Dzsingisz kán vagyok!

– Mungo Park vagyok!

– Park Szálló vagyok!

– Alsóerdősor utca vagyok!

Pillanatnyi csönd, és akkor egy recsegő hang:

– Bajnok Kálmánnak üzeni az édesanyja, hogy azonnal szálljon le, és akár gyalog is induljon haza, mert elfelejtette felhozni a fehérneműt a Patyolatból, és most egy vacak lepcsi sincs otthon, és törölközőn alszanak. – Mélabús csönd. Valósággal látni lehetett Bajnokékat, ahogy törölközőn alszanak. Majd újra megszólalt a hang: – Figyelem! Figyelem! Bajnok Kálmánnak üzeni az édesanyja…

Az arcok leváltak az üvegről. Aztán valaki elképedve:

– Szmuda! Nahát, ezt a tésztát…

Szmuda a vezető mellett ült, és belehajolt a mikrofonba. Hogy került oda? Hogy engedte oda a vezető, aki még a rádiót se akarja kinyitni?

– Elveszett egy piros fürdősapka – közölte Szmuda –, kérjük a megtalálót, hogy adja le…

– Szkander bég várja Erszényes Pétert az uszoda kijáratánál!

– Cserbenhagyta áldozatát! Pozderka Kázmér vasárnap reggel motorkerékpárjával elgázolta a szabályosan áthaladó…

Nem tudta folytatni. Novák mászott a mikrofonhoz.

– Autószifon, mosópor, seprű, borotvapenge! Mi a helyzet a keresett, de nem kapható cikkekkel?…

– Ez unalmas! – Novák mögött az egyik Beke rikácsolt bele a mikrofonba. – Elvesztette gyermekét a gondatlan anya! Huttinger Béláné budapesti lakos bevásárlás közben elengedte kislánya kezét…

Vad recsegés a mikrofonban, majd Pozderka:

– Egy barna kislány küldi a következő dalt Szász Jenőnek. – Szünet, majd az ének. – Csak egy papírhold…

– Mátraházáról küldik a két Bekének. „Nem tudok én választani köztetek.”

Dudálás hallatszott, akár a szirénázás. Az ének abbamaradt. Semmi más nem hallatszott, csak a dudálás.

– A másik busz megállt – mondta Kürti.

– Csak nem történt valami? – Zsuzsi néni Kürtire nézett.

Az ő kocsijuk is megállt. A vezető hátrafordult, aztán leszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót.

– Csak nem történt valami? – Totyi lent állt Omasics mellett.

Omasics a szeme sarkából nézte. „Izgul…, hogy izgul.”

A többiek is leugráltak, és a másik kocsi felé nyargaltak.

– Talán vele történt valami! – Totyi Omasics mellett loholt.

Omasics nem szólt semmit. „Ha Král Borival történt valami, akkor majd én futok el vele a kórházba.”

Megálltak. A másik kocsi ajtaja kinyílt. Fölbukkant egy fej. Aztán Miszlicsányi, kissé előredőlve, mintha úszna a levegőben.

– Baj van? – Totyi Král Borit nézte, aki éppen most pattant le a lépcsőről.

– Elesett a kanyarban – Karcsi bácsi, a rajztanár, Kürtinek magyarázott. – Nem fogódzkodott, és olyan szerencsétlenül esett…

Egy pillanat, és Omasics ott volt Miszlicsányinál. Egyik oldalon Omasics, a másik oldalon Váradi. Úgy fogták Miszlicsányit, mintha gólya viszi a fiát játszanának.

– Be kell vinni a rendelőbe – mondta Panni néni. Szétnézett a földeken, és felsóhajtott. – De hol van itt rendelő?

– Majd a Dénes megnézi – mondta hirtelen Zsuzsi néni. – Még jó, hogy elhoztam a Dénest.

Dénes, akit még jó, hogy elhoztak, Zsuzsi néni férje volt. Orvos. Minden kirándulásra eljött, alig beszélt, de ha focizni kellett, beállt kapusnak, és egyszerűen nem lehetett neki gólt lőni.

– Fogorvos – mondta Bori. – Igazán nem tudom, mit kezd majd a Miszlicsányi karjával…

Váradi és Omasics közben már megindultak a földek felé, de a köpcös Dénes bácsi megállította őket.

– Inkább vigyétek vissza a kocsiba.

Visszavitték a kocsiba.

– Ők is bent maradnak? – kérdezte Pozderka.

A sofőrök félrehúzódtak, beszélgettek. Král Boriék sofőrje a kopaszos homlokát törölgette. Mutatta, hogy vette a kanyart, aztán legyintett.

– Gyerekek – mondta a másik sofőr –, gyerekekkel és öregasszonyokkal életveszélyes.

Lukács meg azt magyarázta, hogy ő is majdnem elesett. – Aztán valahogy mégse… – Egy kis szomorúság volt a hangjában.

– Meg kéne röntgenezni – mondta Král Bori.

Totyi is úgy gondolta, hogy meg kéne röntgenezni. A két Beke komoran labdázott. Panni néni egy darabig nézte őket, aztán rájuk szólt:

– Talán hagyjátok abba.

Előbb Váradi Kefe szállt le a kocsiról, aztán Omasics. Körülvették őket.

– Mit mond a Dénes bácsi?

– Fáj a Miszlicsányinak?

– Elvesztette az eszméletét?

Panni néni betört a körbe. – Mi az? Be kell szállítani?

– Most vizsgálják – mondta Váradi.

– Még semmit se lehet tudni – mondta Omasics.

Kis csoportok a buszok körül. Azt tárgyalták, mi lesz, ha be kell szállítani a Miszlicsányit. Lehet, hogy vissza kell menni Pestre. Lehet, hogy lefújják az egész kirándulást. Lukács megint azt magyarázta, hogy majdnem ő esett el. Mutatta is, ahogy majdnem elesett.

– Vehetnél már egy másik sapkát! – Bori hirtelen Totyihoz fordult. – Meddig akarod még ezt hordani?

A fiú levette a piros svájcisapkáját, és az ujja körül pörgette.

– Régen van ez már neki. – Omasics elment mellettük. Átment a busz másik oldalára. Egyedül állt, összefonta a karját.

Nem tudni, meddig állt így. Olykor mozdult egyet, mintha el akarna indulni, hogy minél távolabb legyen ezektől.

Hirtelen felragyogott.

Visszakísérem Miszlicsányit Pestre, és ott is maradok! A többiek pedig mehetnek tovább. Majd megállítok egy autót! – Úgy érezte, hogy ezzel mindent elintéz. Nem kell semmi más, csak visszamenni Miszlicsányival. A többieknek meg jó mulatást, legyenek boldogok!

Szólok is Kürtinek, igen, mindjárt szólok Kürtinek.

Futva megkerülte a buszokat. Valaki elkapta a karját, és megpörgette.

– Semmi baj!

Dénes bácsi a busz ajtajában állt. – Egy kis ficam, de semmi komoly.

A két Beke, ahogy megint a labdájukat ütögették:

– Honnan tudja?

– Egy fogorvos…

Azért szólok Kürtinek, gondolta Omasics, azért talán mégse ártana visszavinni… – De valahogy nem találta a tanárt, és aztán a buszok dudálni kezdtek.

– Beszállás! Beszállás!

– Mindenki megvan? – Panni néni elkezdte számolni a társaságot. Akik jobbra álltak, azokat balra tolta.

– Megvagyunk? – Jánosi egy álmos bajuszban leereszkedett a busz lépcsőjéről.

Panni néni számolt. Ludwig Klárit egy türelmetlen mozdulattal arrébb tolta.

– Menj innen, Ludwig, téged már éppen harmadszor számollak! Blaskó, ne bújj el, Blaskó Tamás!

Már többen is kiáltozták.

– Blaskó! Blaskó!

A buszok dudáltak, sértetten, türelmetlenül.

Miszlicsányi jelent meg a kocsi ajtajában, sápadt és megdicsőült arccal. Akárcsak egy kis beszédre készülne. De most már senki se törődött vele. Egyre csak azt kiáltozták:

– Blaskó! Blaskó!

– Tudtam – sóhajtott Panni néni –, tudtam, hogy valami baj lesz.

– Talán csak hülyéskedik – mondta Omasics. – Elbújt egy ülés alá vagy a csomagtartóba.

Megrohanták a kocsikat. Bemásztak az ülések alá, fölhúzódzkodtak a csomagtartóba. Hagara Öcsi befeküdt két szatyor közé. Úgy kellett lerángatni.

– Észnél légy!

Végigrohantak a kocsikon. Blaskó – sehol.

– Legszívesebben visszafordulnék – mondta Panni néni.

– Tessék bennünket megszámolni – állt eléje Ludwig Klári.

A tanárnő ránézett, és Ludwig eltűnt.

– Felderítő csapatokat kell alakítani – állt eléje Omasics.

Novák oldalba bökte. – Mit nyüzsögsz, Omasics?

– Ki nyüzsög?

– Na, csak úgy mondom… – Novák az erdő felé mutatott. Arra a parányi kis pontra.

A parányi kis pont egyre nagyobb lett, és aztán már jól lehetett látni Blaskó Tamást.

Mindnyájan Blaskó Tamást nézték.

– Csak semmi nyüzsi – mondta Novák.

Omasics rándított egyet a vállán.

Mindnyájan Blaskó Tamást nézték. Tanárok és tanárnők, fiúk és lányok meg a két busz. Blaskó meg szép lassan jött hegyes formájú ellenzős sapkájában.

– Jó idegei vannak – mondta a sofőr.

– Kötélidegei vannak – mondta a másik sofőr. – Nem zavarja, hogy ennyien várják.

Nem, Blaskót ez csöppet sem zavarta. Ahogy megérkezett, derült mosollyal bámult a többiekre.

– Hát te?… – kérdezte Panni néni.

– Gombát kerestem. – Az erdő felé mutatott. – De hát egy árva gombát se találtam. – A dermedt arcok között elindult a busz felé. – Meddig állunk még itt?

Panni néni egyszerűen elnémult. De Kürti megfogta a fiú vállát.

– Nem szeretném, ha még egyszer elindulnál gombát keresni, nem szeretném, ha a legközelebbi kirándulásból kimaradnál.

Blaskó rémülten leült a busz lépcsőjére. Kürti megfogta, és feltette, mint egy csomagot.

A buszok dudáltak.

– Beszállás! Beszállás!

A kocsik elindultak, és az arcok megint ott voltak az ablakban.

Esőben érkeztek Józsefkútra. Esőfüggönyben álltak meg a buszok.

– Tudtam! – mondta Szmuda – ha mi megérkezünk… – Arca elfolyt az üveg mögött.

Az eső szakadt, el se lehetett képzelni, hogy kiszállnak.

Addig jó, amíg itt vagyok, gondolta Omasics. Közben azt a kis házat nézte. Fa csavarodik fára – ez volt a ház. A tornác porzott az esőben.

– Ott fogunk lakni – mondta valaki, és ezzel mintha még messzebb tolta volna a házat.

– A tornácon lesz az ebéd.

A tornácot elmosta az eső.

Mozdulatlanul ültek, és egyszerre csak a szél zúgását lehetett hallani, a fák zúgását a szélben, aztán egy riadt gyerekhangot.

– Péter bátyó! Hol vagy, Péter bátyó?

Reszelős, öreg hang: – Jövök már, kisunokám!

– Péter bátyó… félek!

Aztán semmi – csak a szél zúgása.

– A rádió – bólintott Novák. – Valami hangjáték.

Egy sötét hang: – Most kinyitotta… amikor zene volt, nem nyitotta ki.

A szél zúgását lehetett hallani, az öreget, ahogy a gyereket nyugtatja, távoli kutyaugatást.

Erszényes is ugatni kezdett. A kocsi megtelt csaholással.

– Még csak ez hiányzott! – Panni néni elkínzottan legyintett. Rájuk szólt, hogy maradjanak csöndben, majd megint megszámolta őket.

A rádió elhallgatott, és a vezető ott állt a ház ablakában. Mellette a másik vezető. Egy vastag szemöldökű férfival tárgyaltak.

– Hogy kerültek oda? – bámult Totyi.

– Mi maradunk – bólintott Omasics. – Mozdulni se lehet ilyen esőben.

Csupasz szikla, nem messze a háztól. Majd ott fogunk napozni, igen, kiheverünk és napozunk. De nem heverünk ki, mert itt maradunk a buszban.

Esőköpenyes alakok jelentek meg odakint. Ernyők imbolyogtak.

– Né! – Totyi kimutatott. – A Král Boriék.

Apró, rohanó alakok az esőben, fejükre húzott kabátban. Aztán már Totyi is odakint rohant. Prüszkölt az esőtől. Mintha tócsából tócsába ugrana.

– Te itt maradsz? – hajolt Kürti Omasicshoz.

– Nem, tanár úr kérem.

Most már csak ketten voltak a kocsiban. Kürti és Omasics.

– Valami baj van?

– Nincs semmi baj, tanár úr kérem.

– Összeugrottál valakivel? Különben, úgyse mondod meg! Na, gyerünk!

Omasics a sziklát nézte. A magányos sziklát, ahogy forr, sistereg az esőben. Aztán a fejére húzta a ballont, és rohant. Úgy érezte, hogy senki sincs mellette, Kürti is eltűnt. Aztán meg, mintha többen futnának mellette. Totyi és Král Bori. Totyi előtte ugrált, és belehuhogott a ballonba. Mit hülyéskedsz?! Még te húzod fel az orrod? (Ez Král Bori volt.)

Omasicsból kiázott minden: harag, gyűlölet.

Egyszerre csak egyedül volt. Csönd volt, és most már tudta, hogy nem is szólt hozzá senki. Futott a ballonban, dobolt rajta az eső. Megállt, de úgy, mint aki eltévedt. Már régen túlfutott a házon, és most bent van valahol az erdőben. Egy-két lépés… és ismét megállt.

És akkor kirobbant a nevetés.

– Ezt a hólyagot!

Közeledő lépések. Valaki levette róla a ballont. Ott állt a tornác lépcsőjénél, mint egy eltévedt tócsa. Az eső már elállt, nedvesen csillogott a napfény, nedvesen csillogtak a tornácon az arcok. Ő pedig gőzölgött a ballonjában.

– Mi az, Oma?

Elvették a táskáját.

Táskák, csomagok odafent az asztalon. Egyik csomag a másikból nőtt ki. Egyre több lett a papír, a papírhegyek elborították az asztalt.

Omasics a csomagja előtt ült, a fogával letépte a parizer héját. Totyit és Borit látta a héj karikáján keresztül. Totyi sót adott a lánynak, a lány pedig Totyi felé tolt egy cikkely paradicsomot.

– Elég száraz pogi. – Bori a fiú pogácsáját nézte. – Valóságos műemlék.

– Van itt egy barlang – mondta valaki.

– Nincs itt semmiféle barlang.

– A bátyám mondta, hogy van itt egy barlang meg mindenféle leletek.

– Leletek?

– Hát olyan őskori dolgok.

Omasics még mindig a parizer karikáján keresztül nézte Totyit és Král Borit. A fiú most zöldpaprikát ad a lánynak, meg valami gyümölcsöt.

Nem, dehogyis voltak ezek mellette az esőben, és nem is szólnak majd hozzá az egész kirándulás alatt!

– Mindenesetre van egy ösvény az erdőben – mondta Novák.

– Több ösvény is van.

– De ez fölvezet a hegyre.

– Ami nincs.

– Hogyhogy nincs?!

Omasics végre eldobta a parizerhéjat. Kifekszem a sziklára, és napozni fogok, ők meg csináljanak, amit akarnak.

– Ti hol fogtok aludni? – kérdezte Bori.

– Nem tudom – mondta Totyi –, még semmit se lehet tudni.

Éjszaka is ott maradok a sziklán, gondolta Omasics. Majd viszek magammal pokrócot.

Blaskó Tamás jött az erdő felől. – Majdnem elcsíptem egy gyíkot.

– Barlangot nem láttál?

– Nem, barlangot nem. – Kicsit döbbenten állt odalent. Talán vissza kéne fordulni, hogy felkutassa a barlangot. Így állt eltűnődve, majd hirtelen megkérdezte: – Ki ad napolajat?

 

 

Elment a szikla mellett, de ez mintha már másnap lett volna. El se lehetett képzelni, hogy autóbuszon jöttek, meg hogy zuhogott… és a rohanás is olyan távol volt, a rohanás, a fejükre húzott kabáttal.

Már nagyon régen itt volt az erdőben, aztán elment a szikla mellett. Tulajdonképpen nem is volt az szikla, csak valami szaggatott szélű, kiugró kődarab. Mintha hegyoldalról szakadt volna le, valamikor régen. A hegy, a hatalmas, öreg hegy szétporlott, elsüllyedt, de ez a szikla itt maradt. Körülötte fák, bokrok, tisztás, de azért még nem felejtette el a hegyet.

Omasics már a fák közül látta azt a két alakot. Egy pillanatra megállt, de aztán megint továbbment. Úgyse vesznek észre.

Nem, azok ketten nem vették észre. Két oldalról tenyereltek a sziklára, és Totyi, mintha felolvasna valamit a lánynak.

– Sikuta Gusztáv, 1926. – Totyi ujja végigsiklott az íráson.

– Akkor írta ide a nevét? – Bori a kőre bámult.

Omasics majdnem rákiáltott, hogy: akkor, akkor, na, mit szólsz hozzá?!

– Ceruzával írta – mondta Totyi –, meg az Eperjesi is, meg az Ambrus is, meg a Kovács Máriusz.

– Máriusz?

– Máriusz. Ők is valami osztálykiránduláson lehettek.

– 1926. És még most is jóban vannak?

Omasics majdnem odakiáltotta, hogy nagyon jóban vannak, rettentő jóban vannak, és még mindig rövidnadrágban járnak, pedig már naponta kétszer borotválkoznak, na, mit szóltok hozzá?!

– Ilyen sokáig megmarad a ceruzaírás? – kérdezte a lány.

– Az igen, az megmarad.

– Akkor írjuk ide a nevünket.

Totyi a zsebében kotorászott, aztán csalódottan vállat vont.

És akkor egy ceruza leereszkedett a kőre.

Omasicsra néztek. De még mielőtt mondhattak volna valamit – az már eltűnt.

Omasics a fák között mászkált. Aztán egyszerre csak lányok vették körül.

– Mi van, lányok?

– Fiúkkal találkoztunk – bólintott az egyik Beke.

– Miféle fiúkkal?

– Mindenféle fiúkkal – mondta egy másik lány. – Arra lent a falu felé.

– Ti már ott is voltatok?

A lány meg tovább magyarázott. Hogy valószínűleg azok a fiúk is kiránduláson vannak, legalábbis valami olyasmit mondtak.

– És képzeld, Oma, a Ludwig Klára tetszett nekik!

A lányok nevettek, aztán egyszerre csak ránéztek Ludwig Klárira, és elhallgattak.

Ludwig ott állt kék-piros csíkos matrózblúzban, és a vállát vonogatta.

– Elkérték a címét – mondta az egyik Beke.

– De nem adtam meg.

Kállay Márta megfogta Omasics vállát, és Ludwigra mutatott. – De hát, igazán olyan csinos?

Sípszó hallatszott.

– A Panni néni – sóhajtott egy lány. – Lefogadom, hogy megint megszámol bennünket.

Nem mozdultak. Még mindig Ludwigot nézték. Aztán az egyik Beke:

– Nálunk nem vesztek meg érte.

– A Szmuda egyszer betapasztotta a száját.

Ludwig legyintett, öntudatosan, fölényesen. És most már el se lehetett képzelni, hogy valaha is ilyen ostobaságot csináltak vele.

Sípszó hallatszott. Egy távoli hang:

– Gyülekező!

– Hát most megvesznek érte. – Omasics széttárta a karját, ahogy lassan megindultak.

 

 

– A barlang!

Megálltak a sziklák előtt. Alagút nyílt a sziklákból, és az egész olyan váratlanul ugrott eléjük.

Kürti hátranézett a többiekre.

– Én már jártam errefelé, de hogy itt barlang lett volna! … – Vállat vont, mint aki már semmiben sem kételkedik.

– A bátyám mondta, hogy van itt egy barlang mindenféle leletekkel.

– Hát, ha a bátyád mondta…

– …és tessék mondani, tanár úr, kérem, ez tényleg őskori?

– Én már azon se csodálkoznék.

Megilletődve álltak a barlang előtt. Valaki azt mondta, hogy fel kell kutatni azokat a leleteket. Panni néni azt mondta, hogy azért ez nem olyan egyszerű, meg hogy odabent nagyon hideg lehet.

– A lányok maradjanak kint – bólintott Erszényes Péter.

– A lányok nem maradnak kint – bólintott az egyik Beke.

Közben mindnyájan kint maradtak. Egy ilyen barlangnál azért sosem lehet tudni…

– Nnna! – Kürti azzal megmozdult.

És akkor odabent is megmozdult valami. Kaparászást lehetett hallani, lépéseket, mintha egy tenyér végigcsúszna a falon – aztán semmi.

– Tanár úr – suttogta Totyi –, tetszett hallani?

Álltak és vártak. Semmi se hallatszott.

– Most megint! – Szmuda fölemelte a kezét. – Olyan csoszogásféle.

– Talán ő csoszog – dünnyögte Totyi.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy…?

– Miért ne? Múltkor is felfedeztek valakit, aki már évezredek óta élt egy sziklában.

– Évezredek óta!

– Telefonja volt, és tévéje.

– Tévéje!

– Gondolod, hogy ennek is?

– Pszt! Maradj csöndben.

Megint a lépések, és Totyi leült a földre, a barlang előtt. Most már úgyis mindegy! Aztán fölnézett egy szédületben.

– Blaskó!

– Blaskó Tamás!

– Blaskó Tamás, te már megint hol mászkálsz?

Csak nézték Blaskót. Aztán Miszlicsányi megkérdezte: – Mi van a kezedben?

– A lelet.

Kürti odament, és megnézte. – Hát hiába! Ez aztán valóságos felfedezés.

– Mi az, tanár úr kérem?

– Ilyet nem mindenki talál. – Szünet. – Szemüveg. – Szünet. – Kicsit törött.

Blaskó felemelte, hogy mindenki láthassa. – Ezt találtam.

Szmuda elvette tőle. Egy darabig vizsgálódva nézegette, majd egész váratlanul: – Ki tudja, talán az övé volt.

– Csak nem gondolod, hogy…?

– Miért? Ha egyszer telefonja is volt, meg tévéje.

A lelet Král Borihoz került. – El van törve… középen el van törve.

– Meg különben is ócska.

– Irtó ócska.

– Hát ennek az alaknak nincs tévéje, de még telefonja se.

– Dobjátok már el azt a vacak…!

A szemüveg egy bokorba repült.

Blaskó azt mondta, hogy a barlang nagyon pici, és nem is barlang, inkább csak olyan üreg.

– Azért írjuk föl a falára, hogy itt jártunk – mondta Bori.

– Írjátok föl – bólintott Omasics –, mindenhová írjátok föl, hogy itt jártatok.

Félrehúzódott, amikor a többiek beléptek a barlangba. Amikor aztán továbbindult az expedíció, mogorván bólintott: – Na, végre!

 

 

A szerpentin úton Totyi lehorgonyzott.

– Ott van!

– Mi van ott?

– A locsolókocsi! Hát nem látjátok?

A locsolókocsi végigsöpört az úton, Totyi elbűvölve nézte.

– Ez mit keres itt? – Novák a fejét csóválta. – Bedilizett, tisztára bedilizett.

– Talán eltévedt.

– Egy kocsi nem téved el.

– De én hallottam, hogy egyszer egy autóbusz…

– Locsolókocsin jöhettem volna. – A kocsi már eltűnt, Totyi utánabámult. – Elhozott volna, biztosan elhozott volna.

– Miért állunk itt? – kérdezte valaki.

 

 

Aztán este megbeszélték az egészet.

– Azért mégiscsak barlang volt, igazi barlang.

– És én még egy golyóstollat is találtam.

A folyosón ácsorogtak, semmi kedvük se volt lefeküdni. Csoportokba verődve ácsorogtak, fiúk és lányok.

– A Ludwig le is fényképezte.

– Micsoda gépe van a Ludwignak!…

– Majd adsz mindenkinek képet?

– …és ha még az az alak is rajta lett volna!

– Miféle alak?

– Akiről Totyi beszélt, akit egy sziklában felfedeztek, valami irtó magas hegyen. Televíziója volt? Igaz?

– Én nem jártam nála – mondta Totyi –, csak olvastam. De a riporter se látta, csak hallotta valakitől. – Elhallgatott, majd váratlanul: – Mit szóltok a kocsihoz?

– Miféle kocsihoz?

– A locsolókocsihoz. Utánam jött. Mindjárt megismertem…

– Mert ilyen tragacs nincs több!

– Ez nem tragacs!

– Álmos vagyok. – Bori Totyira nézett, és felnevetett. – Különben pedig már te is alszol.

– Egy locsolókocsi mindenhová elmehet. – Totyi megpróbált elnyomni egy ásítást.

– Inkább arról beszélj, aki a sziklában lakott.

– Telefonja volt… azt írták róla.

– De kivel beszélt? Sophia Lorennel?

– Talán vele is. – Totyi nem is a sziklák és üregek lakójáról szeretett volna beszélni. Hanem, hogy most este van, és itt állnak együtt a folyosón, és valami egészen különös. Hirtelen valami csattogást hallott. – Halljátok? Kakukk…

– Ez neked kakukk?

– Hát persze …

– Nem kakukk. – Szmuda kicsit gondolkozott. – Harkály. Az bizony, és álmában kopácsol.

– A harkály nem kopácsol álmában.

– De akkor se kakukk. – Szmuda valósággal megsértődött. – Még hogy kakukk!

– Akkor talán krokodil!

– Lehet – mondta valaki –, erdei krokodil.

Kürti ment el mellettük, tréningruhában, fogmosópohárral. – Mi az, egyáltalán nem akartok lefeküdni? – Megállt egy pillanatra. – Sose hittem volna, hogy itt barlang van. – Totyira nézett. – Tavat, sajnos, nem találtunk.

– Nem baj, tanár úr, mindent nem lehet.

– Holnap mikor megyünk haza? – kérdezte Omasics. Kürti olyan képet vágott, mint aki eddig azt hitte, hogy nincs is holnap.

– Mindenesetre feküdjetek le. Lányok, indulás a hálóterembe!

– Lányok! – hallatszott Panni néni a folyosó végéről.

– Hát, szervusz. – Bori megfogta Totyi kezét, aztán már nem volt sehol.

– És ti is, Omasics! – Kürti intett, hogy mozgás, mozgás, aztán eltűnt a fogmosópoharával.

Ágyak a homályos teremben, emeletes ágyak. Totyi fölött lelógott egy láb, mélán elgondolkozva.

Totyi az ágy szélén csücsült. Boriék szobája a folyosó másik végén… nem alszanak, lehetetlen, hogy aludjanak! A két Beke labdázik, pizsamában ütögetik a labdájukat, aztán kilépnek az ablakon, és elindulnak az erdő felé, a labda útján.

– És az a sziklás muki csak úgy felhívhat egy filmszínésznőt? – kérdezte valaki. – Halló, Sophia!

– Miért ne?

– Jöjjön fel hozzám tévét nézni, Sophia!

Ezen nevetni kezdtek, és kórusban kiabálták:

– Jöjjön fel hozzám tévét nézni, Sophia!

Aztán elcsöndesedtek, a villanyt is eloltották. Most megint hallatszott a madár álombeli hangja.

– És hogy mutatkozik be a sziklás muki? Mégis… ki van a telefonnál?

– Elszáradt Csont. Halló, Sophia, itt Elszáradt Csont.

– Halló, Sophia! Halló, Sophia!

Totyi elnyúlt az ágyon. Valami zörgésféle hallatszott lentről, és akkor elmosolyodott. A locsolókocsi… megint itt van.

Egyre közelebbről hallotta a kocsi zörgését.

Aztán már kint állt a sötét úton, a kocsi mellett. A vezető mélyen behúzódott az ülésbe, nem lehetett látni az arcát.

– Leszaladtam ide Józsefkútra, aztán majd megnézem, mi van a Balatonon. – Hirtelen kihajolt, és rákiáltott Totyira: – Na, és a trópusok!

Intett Totyinak, hogy szálljon be, és azzal rákapcsolt. Vízsugarat bocsátott az utakra, és közben magyarázott: – Ha a trópusokra akarok menni, hát akkor a trópusokra megyek. – Átadta Totyinak a kormányt. – Vezess!

– De hát én…

– Azt mondtam, hogy vezess. Ha összetöröd a kocsit, összetöröm a csontjaidat.

Ez nem hangzott valami barátságosan.

– Látod – mondta később a férfi –, egész jól tudsz bánni a kormánnyal, nincs semmi baj.

Fák között nyomultak előre. Mély trombitálás hallatszott, és a fiú oldalt kapta a fejét.

– Elefántok…

– Ez az! Elefántokat akarok látni! Bölényeket akarok látni! Zebukat és zsiráfokat, oroszlánokat és tigriseket! Előre a dzsungelbe! Előre!

Totyi benyomult a sötét fák közé – aztán egyszerre csak minden eltűnt. Az ágyban feküdt, mintha egy pillanatra se aludt volna.

Ének hallatszott valahonnan lentről. Ének és gitár.

Totyi feküdt, de a többiek már az ablakban voltak. Egy fehér, sajtkorong arc hátrafordult.

– Ezek szerenádot adnak.

– Vitorlánk fut az alkonyatban! – bömbölte egy hang odalent.

– Mindig ilyenkor akartam zenét hallgatni – Novák elkínzottan ásított. – Nincs jobb, mint ha az embert felverik.

– Hát amit majd a lányok kapnak!…

– Mit akarsz a lányokkal?

– Miattuk van az egész.

– Hallod! Brazíliában csókra vár a lány. Most ezt dobták be.

– Ócska szám. Ezek nem hallottak a twistről?

Egy fanyar hang: – Köszönöm szépen, nekem azért ilyenkor ne twisteljenek.

– Szervusz, Salvus, gyógyító víz! – hallatszott lentről.

– Még ez hiányzott! Szervusz, Salvus…

Kitódultak a folyosóra. A lányok már ott voltak. Ludwig Klári álmosan, fölcsavart hajjal. Aztán a két Beke meg a többiek.

– Túlzás – mondta Panni néni –, ez azért túlzás.

Kinyílt egy ajtó. Dénes bácsi dugta ki a fejét. – A skót dudások. Ez a kedvencem.

– De Panni néni – magyarázta az egyik Beke –, mi igazán nem tehetünk róla.

– Igaz, hogy délelőtt találkoztunk fiúkkal, de alig beszéltünk velük, és ilyesmiről szó se volt.

– Azt hiszik, hogy ez egy lányiskola.

– Mit hisznek? – hajolt oda Novák. – Szóval beadtátok nekik, hogy itt nincsenek is fiúk.

– Remek kis hangverseny. – Kürti beletúrt a hajába. – Hát itt ki kell találni valamit. – Magához intette Novákot és Pozderkát. – Ide figyeljetek…

 

 

Odalent elkezdték a Happy Moonsongot.

– Igazán kijöhetnének – mondta egy szalmakalapos fiú. Fürdőnadrágban volt, és széles karimájú szalmakalapban. – Az a kislány bukik rám.

– Melyik kislány?

– Kratochwill Klári, vagy hogy is hívják… Happy moon – Hello, happy moon…

– Fiúk! A Bicska Makszit!

– Azt csak trombitával lehet.

– Nem Kratochwill. – A szalmakalapos leengedte a gitárját. – Lebovics. Igen, azt hiszem, Lebovics Klári.

– Egy biztos: fütyül rád.

– Mi lesz a Bicska Makszival?!

A sötétből fölmerült a sorfal, és ők elnémultak.

Ott álltak egy vonalban: Novák, Omasics, Szmuda, Pozderka, Lukács, Totyi… Tréningruhában álltak, és egy szót se szóltak.

– Fiúk. – A szalmakalapos ujja még a gitáron volt. – Ezek fiúk.

– Alighanem – mondta Novák, és oldalt hajtotta a fejét.

Egy bosszús hang: – Hát ez nem lányiskola!

Novák: – Azért még játszhattok valamit!

– Kitolás, tiszta kitolás. – A szalmakalapos lassan megfordult és elindult. Utána a többiek.

 

 

– Lekoptattuk őket – mondta Erszényes, ahogy megint ott voltak a folyosón.

– Verekedtél? – Král Bori Totyira nézett.

– Nem volt verekedés.

– Ő, a Totyi-Potyi akkor se ijedt volna meg! – bólintott az egyik Beke.

– Ha láttátok volna, hogy milyen pofát vágtak! – magyarázta Novák. – Volt köztük egy szalmakalapos…

– Mit akart a szalmakalapos? – Ludwig Klári elragadtatott, álmos mosollyal állt az ablak mellett.

– Fekvés! Fekvés! – hallatszott Panni néni.

– Akkor se pucoltam volna el, ha verekedés van. – Totyi Král Borira mosolygott, aztán bement a szobába.

Lefeküdtek, de nem tudtak elaludni.

– Őrséget kellett volna szervezni – mondta Novák –, hátha visszajönnek.

– Á, nem olyan veszélyesek.

– Lemegyek és körülnézek. – Omasics felült az ágyán.

De akkor többen is mondták, hogy hagyd, Oma, hagyd a csudába. Omasics még néhányszor megismételte, hogy lemegy.

– Hagyd, Oma!

– Maradj, Oma!

Aztán hirtelen csönd lett. Szuszogás hallatszott.

Omasics lelógatta lábát az ágyról – aztán mintha nem is ő szólalt volna meg.

– Totyi!

Kis csönd, majd újra:

– Totyi! Hallod?

– Na?!

– Te se tudsz aludni?

– Á, reménytelen.

– Persze, ilyen rumli után. Ezek meg itt… – Elhallgatott, majd csöndes nevetéssel: – Figyeled, micsoda szuszogás? És még ezek akartak őrséget állítani!

– Szép kis őrség lett volna!

Nevettek. Valaki felnyögött, erre elhallgattak.

– Melyik az ágyad? – Omasics a lábával kalimpált.

– Az ablak mellett a harmadik.

– Várj, majd odamegyek.

Valósággal úszott a sötétben, de azért mégiscsak odatalált a harmadik ágyhoz, az ablak mellett. Leguggolt, állát az ágy széléhez nyomta. – Ha mégis jönnének, tudod, ha mégis jönnének azok a fiúk, kettőt ébren találnának. – Kis szünet. – És ez a kettő nekik éppen elég lenne!

– Éppen elég lenne – ismételte Totyi valami révült csodálattal. Hirtelen megkeményedett az arca. „Nahát, ez azért túlzás! Mit beszélgetek én itt vele?” De ez csak egy pillanatig tartott, aztán mintha elnyúlt volna az álomban. „Miért ne? Most minden olyan más… olyan más… az ablak… az ágy.”

Igen, ezen az éjszakán minden megtörténhet. Még az is, hogy a locsolókocsi újra elmegy az ablak alatt.

– Lógjunk egyet – mondta Omasics.

Az csak természetes, hogy Totyi abban a pillanatban fölkelt. És amikor Omasics a csatornára mutatott, rábólintott: igen, az lesz a legjobb.

Lecsúsztak a bádogcsatornán: előbb Omasics, aztán Totyi. Amikor mind a ketten lent voltak, Omasics megint azt mondta:

– Lógjunk egyet.

Totyi a ház előtt állt, visszanézett az ablakokra: – Ott vannak a lányok.

– A lányok. – Omasics pár lépést tett, aztán ő is visszafordult. – Ők tudnak aludni? Hogy lehet ilyenkor aludni?

– Zöld fürdőköpenye van.

– Kinek?

– Král Borinak.

– Ja, persze.

Szótlanul mentek egy darabig. Egyszerre csak ott volt előttük a szikla. A hold éppen rásütött, és most nem volt egyéb, mint egy nagy darab sajt.

– Nem is bánnám, ha visszajönnének azok a fiúk – szólalt meg hirtelen Totyi.

– Mióta vagy ilyen verekedős?

– Mit is énekeltek?

– Mindenfélét.

– Azért, ha úgy tudnék gitározni, mint a szalmakalapos!

Omasics mondani akart valamit, de akkor, mintha egy fűszál bebújt volna a tornacipőjébe. Lehajolt. Na né, milyen nedves a tornacipő! Oldalt meg kicsit foszladozik. És ez az ázott fű!…

Úgy alulról felnézett Totyira. – Öregem, még a tréningnadrág is csupa csatak itt alul!

Totyi is megérintette a nedves füvet. Úgy guggolt Omasics mellett, mintha éjszakai futóversenyre készülnének. – De hát hova kerültünk? Itt már egészen mocsaras.

– Valamikor mocsár lehetett. – Még mindig a tréningnadrágját igazgatta. – Aztán most föltört…

– A mocsár?

– Miért ne? – Felegyenesedett, és megint továbbmentek.

– Feltört a mocsár?

– Mit tudom én! Mindenesetre…

– Az rendben van, hogy egy bedöglött tűzhányó kitör, de hogy egy lecsapolt mocsár…

– Talán nem csapolták le – mondta Omasics –, csak visszahúzódott. Tengerekkel is van úgy, hogy visszahúzódnak.

Totyi gyanakodva körülnézett. Lehet, hogy valami elvadult mocsárba kerültek?

A barátja már megint guggolt.

– Oma… mi van!

– Egy nyom! – Omasics körbecsúsztatta a tenyerét. Aztán mintha rátette volna egy sebre. – Patanyom! Talán szarvas…

– Az is lehet, hogy borz.

– Annak nincs patája! Mióta van patája a borznak?!

– Biztos, hogy pata?

– Olyasmi…

– Akkor talán mégiscsak szarvas.

Totyi is megtapogatta a gödröt. Bólintott. Szakszerűen bólintott. – Pata lesz… pata.

Továbbmentek a sötétben. Mintha azt várnák, hogy egy szarvas lépjen eléjük a fák közül.

– De azért itt már nem olyan mocsaras – mondta Totyi.

– Nem, itt már nem. – Omasics hirtelen megállt. – Ide figyelj!

– Na?

– Már régen meg akartam mondani, hogy azért az nem egészen úgy volt… – Elakadt. Várta, hogy Totyi közbeszóljon.

Csakhogy Totyi hallgatott.

– Te is tudod, hogy nem voltunk formában – kezdte újra Omasics –, hiszen már meg is csináltuk azt az asztalt… és akkor tropára ment. És aztán újra nekikezdeni valaminek, amit már egyszer… á, öregem!

Vízesés zúgását lehetett hallani. Omasics fölkapta a fejét. De hiszen itt nincs semmiféle vízesés.

– …gondoltam, az öreg Mihalik lódít rajta egyet, megadja a kezdősebességet, és akkor aztán mi rákapcsolunk. Csak, tudod, nem lehetett neki megmagyarázni, hogy meddig csinálja… irtó pipás lett volna, mert ha ő nekikezd valaminek, hát akkor azt be is fejezi, és aztán már…

– Nem érdekes. – Totyi előrement.

– Persze, megmondhattam volna.

– Mondtam, hogy nem érdekes.

– Nem?

– Most nem. – Csöndesen felnevetett. – Gyere! Gyere!

Autó egy tisztáson. Kedves, bumfordi kis kocsi, akár egy medvebocs.

– Biztosan Dömötörnek hívják. – Totyi körbejárta a kocsit.

– Fiat 600.

Mindjárt megnyomja a dudát, gondolta Omasics. De akkor se lesz semmi zűr. És még akkor se lesz semmi zűr, ha beülünk és elhajtunk.

Megreccsent egy ág, és egyszerre csak Totyi arca volt előtte.

– Jönnek.

Lépéseket lehetett hallani. Mintha körülöttük futott volna valaki. Csöndes nevetés. Aztán egy madár hangja. Omasics fölemelte a kezét. – Ez megint kakukk vagy micsoda.

– De hát huhog.

– Akkor bagoly.

– Van itt bagoly?

– Hát ha egyszer huhog…

– Az előbb meg talán őzek futottak.

– Vagy szarvasok.

– De ki nevetett?

Omasics vállat vont. Aztán azt mondta, hogy éjszaka előjönnek az őzek meg a szarvasok.

Közben már jól bent voltak a fák között. Omasics még mindig a szarvasokról beszélt, amikor Totyi elkapta a karját.

– Vigyázz!

Egy tó ezüstösen csillogó lapja. Totyi leguggolt, úgy bámulta. Omasics megfogta a barátja vállát, és kissé előrehajolt.

– Bálna – motyogta –, egy bálna.

– Mit beszélsz? – Totyi nem nézett hátra.

– Vagy valami olyasmi. – Omasics nyelt egyet.

Az egész tó nem volt egyéb, mint egy óriási hal.

– Látod a szemét? – Omasics megkapaszkodott Totyi vállába.

– A szemét?

– Bennünket néz.

Iszaposan csillogó tekintet a sötétből.

– Na, köszönöm szépen! – Totyi fölállt. – Engem inkább csak ne nézzen.

– Talán nem is ide néz.

– Bandzsít?

Ettől megrémültek. Még csak az hiányzik, hogy felingereljék! Egymásba kapaszkodva hátráltak, közben egyre csak azt az óriás halat nézték. De akkor már megint nem volt más, mint a sima, mozdulatlan tó.

– Látod – Omasics egy fához támaszkodott –, ha most itt lenne a horgászbotod, nagy fogást csinálhatnánk.

– Nagy fogást!

– Aztán majd néznének a többiek! Akik nem hitték el, hogy itt tó van.

– Talán nincs is. – Totyi vállat vont.

– Mit beszélsz?!

– Délelőtt mennyit kerestük.

– Az délelőtt volt.

– Persze, de mégis…

– Itt van – ismételte makacsul Omasics –, itt van előttünk. Ha akarod, beledobok egy kavicsot. Akarod? – De azért nem mozdult. Egy darabig nézték a tavat, aztán Totyi azt mondta:

– Gyerünk.

Omasics bólintott, és elindultak. Valami mélységes, állhatatos zúgás kísérte őket. Vízesés? A fák? Vagy maga az éjszaka?

Totyi hirtelen megállt. – Nem látom az autót.

– Miféle autót?

– Azt a kis Fiatot. Itt állt ezen a tisztáson, és most nincs sehol.

– Talán mégse itt állt.

Egymásra néztek. Nem, hát ez nagyon rossz tréfa. Éjszaka – eltévedni!… Egy darabig a tisztáson ácsorogtak, aztán Omasics levágott balra.

Kis ház fogadta őket.

– Ez meg hogy került ide?!

Kutyaugatás. Dühös, eszelős kutyaugatás. Kinyílt egy ablak, és egy álmos hang: – Mondom, hogy jár itt valaki.

Totyi felnyögött: – Még csak ez hiányzott!

Tovább… megint tovább. Az ugatás kísérte őket, és mintha a kutya is itt csaholna valahol körülöttük. Aztán csönd lett, és valami kavicsos, homokos töltésen másztak fölfelé.

– Ez se volt! – lihegett Totyi.

A föld porzott alattuk, a kavics gurult, potyogott. Fölértek egy útra.

– Vasút! – bámult Omasics. – Látod a síneket?

– És az őrházat?

Omasics a fejét ingatta, aztán azt mondta: – Öregem, mi Kerepesen vagyunk!

– Miért nem a Déli-sarkon?

– Ne hülyéskedj. Megismerem az őrházat. Többször nyaraltam Kerepesen egy nagybátyámnál.

– Talán menjünk el hozzá?

Omasics legyintett, és lemászott a töltésről. Nyomában Totyi. Most megint fák, fák és fák.

– A szikla! – Omasics valósággal ráhasalt a sziklára.

Totyi meg továbbfutott. Megállt a ház előtt, bevárta a barátját, és akkor felmutatott az ablakokra.

– Ott vannak a lányok.

Omasics megfogta a bádogcsatornát, de még mielőtt felkapaszkodott volna, visszanézett Totyira:

– Erről nem kell beszélni.

Az rábólintott.

– A szarvasokról se kell beszélni – folytatta Omasics –, és hogy megtaláltuk a tavat.

– Pedig megtaláltuk – mondta Totyi.

– Nagy fogás lett volna. – Omasics fölkapaszkodott a csatornán. Még hallotta, ahogy Totyi megindul mögötte, aztán beugrott az ablakon.

 

 

Két busz kanyarodott ki a szerpentin útra. Két ezüstös pofájú, lomha, öreg komondor.

Totyi az ablaknál ült. Két térde között Brunner Imre megfeketedett horgászbotja.

Kürti nézte egy darabig, aztán elmosolyodott. – Hát tavat nem találtunk.

– Nem baj, tanár úr.

– Nahát, hogy ott mi volt!

Zsuzsi néni lecsapta a dolgozatfüzeteket az asztalra. Szétnézett a tanáriban. Könyvek, füzetek a hosszú, zöld posztón. Végtelen hosszú, u-alakú asztal, akárcsak egy körfolyosó. Valaki fölnézett a nagy messzeségből, és megkérdezte:

– Abban a cseppkőbarlangban voltatok?

– Dehogyis. Végül is nem oda mentünk. Az még hideg lett volna.

– Hát hidegnek éppen hideg. – Egy kék köpenyes tanárnő begyűrte a tízóraiját. – Meg persze egy barlangban olyan könnyen el lehet veszni.

– Itt is majdnem elveszett valaki, és a Miszlicsányi kificamította a karját.

– Romok voltak?

– Nem voltak, és zuhogó esőben érkeztünk, órákig ültünk a parkoló buszokban… De délben már napozni lehetett. Napoztunk a sziklákon.

– Ne viccelj – mondta egy hegyes orrú tanárnő. – A Jánosi is?

– Éjszaka pedig szerenádot kaptunk, és milyen remekül énekelték a Happy Moon songot!…

– A huligánok?

– Dehogyis! Fiúk, akik ott üdültek, és megtetszett nekik a Ludwig, igen, a kis Ludwig Klári. Nem volt semmi vész, csak éppen zümmögtek meg gitároztak.

– Éjszaka! Mondom, hogy huligánok voltak.

– Dehogyis! És aztán a Novákék lementek, a Novák, a Pozderka, az Omasics meg az Erszényes…

– …és egymásnak estek.

– Dehogy estek… eszük ágában se volt. Azok a fiúk szépen elmentek, csak aztán már senki se tudott aludni.

– …mert a galeriből visszajöttek.

– Romok voltak?

– Nem – mondta Zsuzsi néni kissé kimerülten –, romok nem voltak. – Egy pillanatig csüggedten nézett maga elé, de aztán felragyogott. – Tudjátok, mintha egy hétig tartott volna! A gyerekek is egész mások ilyenkor… minden olyan más.

Még mondott volna valamit, de akkor az ajtóban megjelent egy gyerekfej.

– Mi az, Halász?

A szőke, mókustekintetű fiú beljebb jött. – Krétát jöttem vételezni. – Várt egy kicsit, majd hozzátette: – VI. cé.

– Jól van, Halász, majd beírom. – Megveregette a gyerek tarkóját. – Csak vételezz.

Egy pillanatra se néztek föl, ahogy labdájukat a földhöz ütögették.

– Na, mi lesz már? – mondta az egyik Beke. – Meddig kell itt lehorgonyozni?

A másik Beke utat tört magának Král Bori és Totyi között, akárcsak egy átjáróházon. Megkerülte őket, lement a sarokig, aztán megint ott volt körülöttük.

Král Bori kék köpenyben, táskával a hóna alatt, a hirdetőoszlopnál állt. – Emlékszel a barlangra?

– Meg a szerenádra? – Totyi fél lábon egyensúlyozott. – Azért az a gitáros fiú nem volt rossz. Lehet, hogy megtanulok gitározni.

– Az remek lesz! – Az egyik Beke kétszer is megkerülte őket.

A másik Beke a hirdetőoszlophoz dobta a labdáját, és énekelt. – Adios Virginias!…

– Azt hittem, örökké esni fog – mondta Bori.

– De aztán kisütött – mondta Totyi.

– Kisütött – ismételte komoran az egyik Beke.

– Jól lesültem. – Bori felhúzta a köpeny ujját.

A két Beke is összemérte a felsőkarját. Gúnyosan vihogtak, ahogy azt hajtogatták:

– Bronzbarna vagyok!

– Csoki vagyok!

– Egy néger…

Az egyik Beke hirtelen Totyi karja fölé hajolt. – Csupa pulykatojás! Nahát, hogy valaki ilyen szeplős legyen!

– Arcban irtó barna vagy – mondta Bori.

– Igen, én inkább csak arcban sülök le – bólintott Totyi.

A labdák megkerülték őket, és megint azt a gúnyos rikácsolást lehetett hallani.

– Totyi-Potyi csak arcban sül le!

– Totyi-Potyi csak arcban!

– Vasárnap kijöhetnél az F. M. strandra – mondta Bori.

– Az hol van?

– Budán. Majd lerajzolom, hogy kell oda eljutni.

– Csak el ne tévedj – mondta az egyik Beke.

– Borzasztó lenne, ha eltévednél – mondta a másik Beke.

Majd kórusban: – Borzasztóóóó!…

– A Földművelésügyi Minisztérium strandja. A Dallos Gizi be tud vinni. – Bori egy pillanatra elhallgatott, majd csöndesen: – Te hová mész nyáron?

– Van egy nagynéném Újhelyen.

– Én meg Almádiba megyek.

A két Beke előrement, pár lépést tettek a labda útján, de aztán megint visszajöttek.

– Írsz majd? – kérdezte Bori.

– Hát persze!

A két Beke összenézett. Aztán az egyik valami vészesen sipító hangon. – Írsz majd? – És közben olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elolvad a gyönyörűségtől.

– Írok, egyetlenem – rebegte a másik –, minden héten kétszer…

– Ó, csak kétszer?!

– Háromszor! Négyszer! Mindennap írok!

Csókokat szórtak egymásnak. – Írjál! Írjál!

– Majd megadom a címemet – mondta Bori.

– Totyi-Potyi is megadja a címét – bólintott vészes gúnnyal az egyik Beke.

Labdáztak. Valósággal körbegépfegyverezték azt a kettőt. Aztán az egyik Beke félretolta a fiút, és odaállt Král Bori elé. – Mi lesz már?!

Teherautó robogott el mellettük. Teherautó ócska, rozsdás kályhákkal.

– Kályhák. – Bori a fejét ingatta, aztán a Bekére nézett, és azt mondta: – Unlak.

Beke egy pillanatig nem kapott lélegzetet. Majd kiegyenesedett, és lassan hátrálni kezdett. Vele hátrált a nővére is.

– Bocsánat – mondta az egyik Beke megkövült arccal.

– Bocsánat – sziszegte a másik.

Lépésről lépésre hátráltak, labdájukat a földhöz ütögették. Közben egyre csak Král Borit nézték. Mintha nem hinnék el, hogy nem tart velük a labda útján.

Egy darabig szótlanul hátráltak, aztán elkezdtek kiáltozni:

– Minden jót!

– Kellemes nyaralást!

– Boldog Újévet!

– Bediliztek. – Totyi nevetni próbált, de ez valahogy nem sikerült. – Mit kiabálnak?

A két Beke már nem kiabált. Csak a labdák pattogtak komoran, gonoszul. A két Beke aztán végre megfordult, és többé már nem is néztek vissza, ahogy eltűntek a labda útján.

– Ne törődj velük – mondta Bori. – Nem kell velük törődni.

Azért egy darabig egyikük se szólt. Aztán Bori: – Akkor kijössz az F. M.-re?

– Hova?

– Arra a strandra. Már elfelejtetted?

– Nem, dehogy.

– Jöhetsz busszal, és jöhetsz villamossal. Hol is laksz?

– Illés utca. Majd kimegyek a Körútra…

– És akkor kapod a tizenkettes buszt, aztán átszállsz… – A lány megfogta a fiú karját. – Várj, majd lerajzolom neked.

Ott ültek a padon, és a lány egy cetlire rajzolt.

– Itt kapod a tizenkettest, azzal fel tudsz jönni egészen a…

A fiú nézte a rajzot, az irányt a nyilakkal, és úgy érezte, hogy már úton van az F. M. strand felé.

Szólt a zene. A filharmonikusok Brahmsot játszották.

– Ki fogja heverni – mondta Nathan Milstejn. – Egy ilyen egyéniséget semmi se verhet le a lábáról.

– Nem értem azt a lányt – mondta Gregor Pjatigorski. – Így bánni egy Omasiccsal!…

– Hiába, mást szeret! – az üstdobos belevágott az üstdobba.

– Hogy lehet mást szeretni! – sóhajtott a kisasszony a hárfánál.

– Lehet – mondta Nathan –, éppen ez a vicc a dologban, hogy lehet.

– De mégis…, hogy valaki így dobjon egy Omasicsot!

– Emlékszem egy karmesterre, aki a fél világot beutazta egy lány után, és a lány végül is… nos igen… feleségül ment egy plakátragasztóhoz!

– Egy plakátragasztóhoz…

Szólt a zene, Omasics le-föl járkált a szobában. Néha megállt a másik szoba ajtaja előtt. Nem, az ágy nem recseg. Anya biztosan alszik. Pillanatra kiment az előszobába, majd megint ott volt a rádió előtt. Ujjával rákoppintott az asztalkára, aztán már a konyhában állt. Kinyitotta egy doboz tetejét. Még van elég kávé, nem kell lemenni a kisboltba. Erre a hétre még rendben vagyunk. Beleszagolt a kávéba, mélyen magába szívta a kávé illatát.

Král Borit persze ma is Totyi kísérte haza. És ezután is mindennap Totyi kíséri majd haza. Jó, rendben van, csak vigye a táskáját. Én nem vinném. Nincs olyan lány, akinek vinném a táskáját. Az a lány elfelejtett megszületni.

Leült a hokedlire. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy nagyon szívesen vinné Král Bori táskáját.

Butaság! – Megint beleszagolt a kávéba.

Odabent szólt a zene, aztán az üstdobos rémülten behúzta a nyakát.

– Elaludtunk?! – szólt rá Omasics.

– Senki se vette volna észre! – suttogta az üstdobos. – Senki más, csak egyedül ő, a nagy Omasics.

– Aki most ismét a zenekar élére állt! – ragyogott Gregor.

– Tudtam – bólintott Nathan –, én mindig tudtam, hogy visszatér hozzánk!

Omasics vezényelt. És szerte a világban ismét megjelentek a plakátok:

Dirigent: Omasics.

Kint állt az ajtó előtt. Az ujja már a csengőn volt, de visszahúzta. Átcsúszott a konyhaablak fénykockájába.

Az ablak félig nyitva volt, a barátja meg olyan közel, hogy majdnem megszólította. Igen, majdnem beszólt, hogy: Oma!

Omasics a gáznál állt, a nyeles kávéfőző előtt. Előrehajló nyakkal, figyelmesen nézte, hogy mikor kezd zubogni a víz. Egy ócska ronggyal állt ott. Majd azzal kapja le a kávéfőzőt.

Feketét főz a mamájának, gondolta Totyi, és most vigyázni kell, hogy ki ne fusson a kávé.

Mögötte a konyha. Törölközők egy hatalmas drótkötélen. Az asztalon tányérok, félbevágott citrom, vaj.

Omasics lekapta a főzőt, eloltotta a gázt, aztán kicsorgatta a kávét egy pohárba. Összeráncolta a homlokát, arca megnyúlt.

Beviszi a mamájának a feketét. Ennek mondjam el az F. M. strandot? Hogy most már az F. M.-re fogok járni? Mutassam meg a cetlit? Amire Král Bori felírta, hogy hol kapom a tizenkettest, és hol szállok át. És egyáltalán Král Bori!…

Totyi kilépett a fénykockából. Egy pillanatra megint az ajtónál volt. Odabent az előszobában megindult egy árny a szoba felé. Nem gyújt villanyt, görnyedten előrehajol, ahogy a mamájának beviszi a kávét. Szervusz, Oma!

Totyi már a lépcsőházban volt. Közben szinte látta, ahogy Omasics megy, megy a feketéspohárral az előszoba sötét alagútjában.

Totyi keze végigcsúszott a lépcső karfáján. Olykor megállt, és fölfelé bámult. Nem, Omasics feje nem jelent meg odafent.

Egy férfi rászólt a ház előtt.

– Keresel valakit?

A fejét rázta, nem, senkit.

– Akkor meg mit mászkálsz itt? – A férfi gyanakodva nézett rá. – Mit pislogsz befelé?

A fiú már majdnem elszaladt. De hirtelen kihúzta magát. – Ne tessék engem tegezni.

– Hát… hát… – hápogott a férfi – ez azért túlzás! Kioktat! A végén még kioktat! – Eltűnt a kapuban.

 

 

– Erről van szó – bólintott a fehér köpenyes fodrászlány. Kiflit rágcsált, és megint csak azt mondta: – Erről van szó. Nem kell mindent lenyelni.

Már láttam ezt a lányt, gondolta Totyi, és akkor is kiflit rágcsált, vagy pedig éppen átfutott egy kifliért.

– Én is utálom, ha azt mondják, aranybogaram meg ilyesmi.

– Aranybogaram?

– Meg hogy kislány! Miért ültet hideg bura alá, kislány? Volt, aki parfét akart velem hozatni, hogy addig is, amíg várni kell… Múltkor is az Atlaszné! – Kivel jár, kicsikém? – Dühös harapás a kiflibe. – Mi köze hozzá?! – Újabb harapás. – Különben se járok senkivel, amióta a Lalival szakítottam.

– De majd kibékülnek.

– Á, nem! – A kifliből már nem maradt semmi, csak a papírt fogta a kezében. Aztán eldobta a papírt, és elmosolyodott. – Már megint nagy a haja! – Mielőtt Totyi mondhatott volna valamit, beszaladt az üzletbe.

Valamikor télen is ezt mondta. Akkor úgy volt, hogy az Omával bemegyünk hozzá. Egyszer majd beugrok. De miért magázott? Persze, mert beolvastam annak az alaknak. Igaz is! Engem nem lehet csak úgy egyből letegezni.

Kicsit bizonytalanul vállat vont, aztán átszaladt a másik oldalra. – Hullára verem a spenótnadrágost. – A spenótnadrágos a medence szélén kuporog, és a lányokat figyeli – mondta Bori. – Aztán, amikor valaki elúszik előtte, a feje mellé ugrik. Teljes hosszában, egy hasast. A spenótnadrágos az F. M. réme. Azért, ha Oma egyszer kijönne…

– Nem veszik be az üvegeket.

Sovány, sárga pulóveres fiú jött mellette. Karján szatyor. A szatyorban megcsörrentek az üvegek.

– Mindig kitalálnak valamit – mondta a sárgapulóveres. – És az egész csak arra megy ki, hogy ne vegyék be az üvegeket.

– Tőlem még mindig bevették.

– Néha félóráig hagynak a pultnál állni.

– Szólni kell.

– Meg se hallják. És a végén még én vagyok a szemtelen!

– Miféle üvegek?

– Tokaji furmint meg két málnásüveg… bambi… meggylé.

– Na, éppen elég!

– Fél évig is ott vannak a kamrában. Aztán egyszer csak: vidd le az üvegeket! – Elhallgatott, majd igen borúsan: – De tőlem nem veszik be! És ezt anya is tudja, és mégis engem küld le, és nem az Icát.

– Majd most beveszik.

– Hajaj! Még jutalmat is kapok. Miért nem mondod mindjárt, hogy még jutalmat is kapok?

– Ne izgulj.

– Bejössz velem?

– Ha nem Újpestre mész.

– Dehogy! Ide a sarokra. Újpestre! – Elvakkantotta magát. – Jó fej vagy, miket tudsz mondani…

– Ki az az Ica?

– Milyen Ica?

– Az előbb mondtad, hogy mindig téged küldenek le az üvegekkel, és nem az Icát.

– A nővérem. Repülő lesz. Női repülő.

– Érdekes. Szóval nem férfi repülő?

– Jó fej vagy! – Megint vakkantott egyet. – És egyszer már ugrott ejtőernyővel. Igazán bejössz-e velem az üvegekkel? – Alázatos kis nevetések. – Feltéve, ha nem Újpestre megyek, vagy Soltvadkertre…

És akkor egy hang a magasból.

– Szállj be.

A locsolókocsi! Igen, ott állt mellettük a locsolókocsi. A vezetőnek csak a kezét lehetett látni, az arca sötétben volt.

A sárga pulóveres fiú dermedten állt az üvegekkel. Totyi megérintette a vállát.

– Azt hiszem, mégis egyedül kell megpróbálnod.

Totyi már bent ült a vezető mellett. A sárgapulóveres az utcával együtt eltűnt.

Szökőkút emelkedett fel a kocsiból, és az utca nem volt sehol.

Totyi belebámult a vízesésbe, aztán a vezető felé pislogott. „Kérdezzem meg, hogy volt-e Józsefkúton? Á, minek! Pedig ő volt, biztos, hogy ő volt.”

– Ez egy barátod? – kérdezte a vezető.

– Kicsoda?

– Akivel az előbb tárgyaltál.

– Nem… csak az üvegek miatt…

– Üvegek!

Most mintha a sárgapulóveres futott volna át a kocsi előtt a vízesésben.

– Összeszedtek egy csomó üveget, aztán eladjátok.

A fiú nevetett.

– Mégis, egy kis pénz – mondta a vezető.

Totyi kihajolt. – Kiránduláson voltunk… az iskolával.

– És téged hazaküldtek.

– Nem, nem küldtek haza.

– Biztosan valami olyasmit csináltál, hogy hazaküldtek.

– Semmit se csináltam.

– Nahát akkor éppen elég mafla vagy. Engem mindig hazaküldtek. Egyszer már a pályaudvarról.

– Pályaudvarról?

– Gyereknyaraltatás volt. A Cukor utcai iskolában kellett gyülekezni.

Szikár öregúr lépett eléjük a zuhatagból. Aztán megint elmerült.

– A kirándulások nem izgattak – mondta a férfi. – Pedig a Király Kató mindig ki akart cipelni Leányfalura.

A kocsi elsöpört egy tér mellett. Csúszda emelkedett ki a vízesésből. A tetején két fiú, mint akik idemenekültek.

– Volt ott egy szikla – mondta Totyi.

– Szikla? Hol?

Most mintha megint feltűnt volna a sárga pulóveres fiú. A csúszda körül keringett.

– …és mindenki azt hitte, hogy semmi sincs arrafelé, de aztán éjjel megjelentek a szarvasok.

– Más nem volt?

Totyi elhallgatott. Ha megkérdi, hogy oroszlánok is voltak-e, kiszállok.

Padok a tér sétányán. A homokozó üres négyszöge. Egyszerre csak belép egy fiú, és leül a kőre. Ez megint a sárgapulcsis!

Eltűnt a tér. Egy kövér férfi loholt mellettük.

– Mi az? Itt nem locsolnak? Megfigyeltem, hogy itt sose locsolnak!

A férfi lemaradt, és akkor Totyi újra elkezdte.

– A barátom is látta a nyomokat. A szarvasnyomokat. Mert éjszaka kiszöktünk, amikor a többiek aludtak.

– Finom fiúk vagytok! Príma fiúk vagytok!

– Majdnem elsüllyedtünk egy mocsárban, de aztán mégse, és aztán a barátom fölfedezte a nyomokat.

– Szóval ő fedezte fel. Mert az előbb azt mondtad, hogy csak látta.

– Nem, ő fedezte fel.

– Pedig jobb lett volna, ha te fedezed fel! Akkor nincs összeveszés.

– Nedves lett a tornacipője. Először csak azt érezte, hogy nedves a tornacipője, és akkor lehajolt… Átázott fűcsomók mindenfelé. Régen mocsár lehetett.

– Mocsár?

– Aztán pár lépés… és a barátom rábukkant a nyomokra. – Szünet. – De nem, egyáltalán nem vesztünk össze.

Egy néni szállt fel a vízesésből két kislánnyal.

– Csak most nem tudtam neki elmondani. Pedig valamit akartam… Hiába, van úgy, hogy az ember nem tud elmondani valamit a barátjának.

– Nahát én aztán jól megmondtam neki! A barátomnak. Csak beszéld tele a lányom fejét a filmezéssel! Te is szédítsd meg! Hogy filmszínésznő lesz! Sztár! Az én lányom ne legyen sztár!

– És a barátja?

– Á, hagyjuk. Azt mondja, hogy betonagyam van… hogy nem tudom megérteni a lányomat… Hát lehet, hogy betonagyam van, de akkor sincs filmezés!

Három fiú tűnt fel az úton. Az egyiket úgy vitték a nyakukban, mintha gólya viszi a fiát játszanának.

Totyi csak nézte őket.

– A Miszlicsányi! Ott viszik a Miszlicsányit az Omával!

A három fiú eltűnt.

Totyi a vezetőre bámult. – A Miszlicsányi…

– Csak el ne ejtsék.

Most majd megint feltűnnek, hárman, a Miszlicsányival. Aztán a szerpentin út… a szikla. Szarvasok futnak a locsolókocsi mellett, és a végén megállnak a tónál.

Az utca fényei elmaradtak. Tűzfalak hatalmas lapjai a sötétben. Füttyöket lehetett hallani. Füttyöket és kiáltásokat. Egy fiú fölkiabált egy lánynak az emeletre. Roller csattogott, labda döngött. Kapualjak hívták egymást, kapualjak feleltek egymásnak.

Megint fények közé értek, és akkor a fiú kibökte:

– Megtaláltuk a tavat.

– Tavat?

– A többiek csak nevettek, hogy Józsefkúton még senki se látott tavat! De akkor éjszaka rábukkantunk… a barátom meg én. És ha nálam van a horgászbot, nagy fogást csináltunk volna!

– Mint a Lemhényi Pupu!

– Miért, az nagy fogást csinált?

– Legalábbis azt mondja. Minden vasárnap kimegy a Nagy-Dunára. Mert a Kis-Duna drágább… legalább háromszáz forinttal. – A fiúra hunyorított. – Mit izgatnak téged a többiek! Ha egyszer megtaláltátok a tavat… te meg a barátod…

– Világos.

A vezető hallgatott, majd hirtelen megkérdezte.

– Hová is jársz? Ába? Bébe?

– Bébe.

– Én is mindig bés voltam, az az igazi.

Fénybetűk futottak fel egy ház falára.

– Jövőre nyolcadikba megyek. – A fénybetűk kialudtak, majd újra felgyulladtak. – Az már az utolsó osztály… és akkor minden egész más lesz.

– Na igen.

A fiú még mondott volna valamit a nyolcadikról, az utolsó évről, de akkor már lent állt az utcán. Kicsit kábult, álmos mosollyal fölemelte a kezét, és a kocsi után intett.

A locsolókocsi eltűnt a szárnyas vízesésben.